2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tanáriban minden ház színei és jelképei megtalálhatóak. A bejárati ajtó fölötti falon a címerek sorakoznak egymás mellett szép rendben és ugyanezek a képek köszönnek vissza a kanapéra helyezett négy párnán is, melyek az ülés kényelmét hivatottak biztosítani. A fent nevezett kanapé a bejárattól balra helyezkedik el, színe vörös és aranyozott szegecseléssel díszített bőrből készült. Előtte asztalka helyett egy átlényegült útikoffer áll, mely egyszerre szolgál tárolóul kívül és belül is. A kanapé mögötti könyvespolcon vegyesen sorakoznak az oktatáshoz és a tanárok kikapcsolódásához jól jövő könyvek is. A bejárattól balra tárolószekrény áll, szemben vele pedig egy nagyobb asztal székekkel, mely a tanári értekezletek helyszíne lehet.
Sidney kérdésére kissé sértődötten húzza fel az orrát a férfi. -Nem szeretem a mágiát, mert ő se szeret engem! - közli hidegen, s nyoma sincsen benne az eddigi bizonytalanságnak. Kicsit olyan, mintha az előbbi személyiség, aki kezeit tördelve aggodalmaskodott eltűnt volna belőle, s most valaki egészen más beszélne. Egy kvibli, aki féltékeny mindazokra, akik képesek varázsolni. Egy megkeseredett ember az aggódó helyett. Ám mindez csak egy pillanat, amikor legközelebb megszólal ismét az az akadozó hangú, reszkető valaki, aki először volt. -Nem tudja használni a mágiát. Azt sem tudja mi az. Nagyon szeretett volna különleges lenni, s én meséltem neki a varázslókról és boszorkányokról. Elszökött otthonról, megsajnáltam, megígértem, hogy velem jöhet. Mindenképpen látni akarta a Roxfortot és.. hát.. én azt gondoltam talán valakit megkérhetünk, hogy vigye be oda. De aztán csak idáig jutottunk, s jött ez a dolog a medállal.. - jegyzi válaszul Selene felvetésére, majd elkerekednek szemei. -Szomszéd? Hát te vagy az? Másmilyennek képzeltelek el az alapján, amit mesélt. - fordul Mason felé, s vizsgálja meg tüzetesen. Sokáig ugyan nem teheti, mert Selene bár előre közli, hogy vonzza a medál, mégsem tud neki szólni, hogy ne próbálkozzon. Talán nem is akar, egy része kíváncsi mi lesz ebből. S lám, amint Selene hozzáér az ékszerhez, abban a pillanatban össze is esik, belezuhanva az álomba, amit az Álmodó kreált. A többiek persze csak annyit látnak, hogy nem tudja levenni a láncot, mert egyetlen érintéstől összeesik. Ha Emma ért az alvás közbeni fiziológiai jelek felismeréséhez, akkor megvizsgálva őt tapasztalhatja a REM fázis gyors és állandó szemmozgásait a szemhája alatt. A farkas megszimatolja a medált, prüszköl egyet, de nem lép életbe nála semmiféle extra védekező mechanizmus. Sokféle szagot érez rajta, szimatolja egy darabig, s ösztönösen nem ér hozzá orral. Joyce is ugyanazt a sokféleséget érezheti, de mintha nem is a medál szaga lenne, hanem az csak kibocsátaná mindazokét, akiket magába rántott, s random okádná ki magából őket. Talán egy-egy ismerős szagra is felfigyel, mind olyanok, akikkel a Roxfortban már találkozott. De a jelenlevőké nincs a kibocsátások között, ők egyértelműen erősebben, személyesebben vannak jelen. Látható sérülés nincs a lányon, de a ruhaujja alól tetoválás-szerű minták kandikálnak ki. Rajzok, de csak tollal készültek, valószínűleg ő maga használta vázlatfüzetnek a bal karját. A skiccek között ismerős dolgok is felfedezhetők. Mason keresztneve, egy női fej hátulról fonatokba rendezett hajjal, egy skicc Joyce arcáról, egy kéz, mely mintha ragyogna vagy áradna belőle valami erő, s egy szempár, mely szakasztott Selenéé valamint egy szív, s benne egy név: Fraim. Emlékek, melyek valamiért fontosak lehettek neki. S az ok, hogy miért épp ők nem alszanak. -Szeret rajzolni. - motyogja a férfi, ha látja, hogy Emmáék esetleg megszemlélik a képeket. - Csak nincs mindig hová. - Nem sokkal vacsora után. - ad nem túl pontos választ a férfi Emmának. Hangjában fájdalmas felhangok szólalnak meg. Nyilvánvalóan nem úgy vacsoráznak ők, mint egy átlagos személy, nincs időhöz kötve, hanem ahhoz, hogy mikor találnak valamit, ami ingyen van és még ehető, vagy mikor szánják meg őket pár falattal. De abból kiindulva, hogy nappal senki sem aludt el a Roxfortban, csak lefekvés időre, nagyjából belőhető a “rendes vacsora” ideje is. - Azt mondta, hogy ezzel majd mindenhova eljut gondolatban. Hogy beutazza a világot akkor is, ha nem lesz tőle igazi boszorkány. Játszani akart vele, képzelegni. Én nem gondoltam, hogy meg is valósul mindaz, amiről beszél. Sidney hangját Selene is jól hallja. Fátyolosan ugyan, de teljesen érthetőn. Nem fekszik, hanem áll valahol, egy rét közepén, s vele szemben a lány ül törökülésben, akit alva láttak a ládák között. -Hallod őt? - kérdi tőle a lány. S e kérdést motyogva ugyan, de Sidney is hallhatja leperegni az álmodó ajkairól. A többi mondandó viszont csak mormogásként jut el hozzá. - Olyan szép haja volt. Most is fonott? Közben elnéz Selene válla fölött látszólag a semmibe, de ha Selene követi a tekintetét, akkor megfordulva egy nyüzsgő várost láthat maga előtt. Egy várost, melyet a békés jelző messzire elkerül. Olyan, mint egy csatatér, pálcájukkal egymásnak eső, átkokat szóró ismerősöket is kiszúrhat, rokforti diákok, professzorok, Roxmorts lakói és persze megannyi ismeretlen is. Olyan, mintha mind itt lennének, de mégsem lennének itt. Egy talpalatnyi helyen több személy is áll anélkül, hogy látszólag érzékelnék egymást. Mintha összecsúsztak volna síkok és helyek, s valamiért idekoncentrálódna mind. Ha Joyce és Mason minden történés ellenére elindulnak, a farkas(ok) szimata az utcára vezeti őket, a temető felé.
//Írási határidő: 08. 26. Következő mesélői ideje: 08. 27.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-08-19, 07:15
Féloldalra billentve a fejem, rámosolygok Masonra, ahhoz képest, hogy hollóhátas, elég ügybuzgó, ezt inkább a magunfajta fejjel a falnak griffendélesektől szoktam meg. Csípőre vágott kézzel szemlélem meg a lányt, aki alszik az egyik ládán, rém ismerős, párszor utánam is fordult, vagy szájtátva figyelt, de alfaként ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, ez vagyok én, már megszoktam. De most, hogy itt látom, és talán ő az álmodó, már elgondolkoztató, hogy mibe is keveredett. Ennyire erős lenne az akarata, hogy szinte mindenkit beleránt az álmába? A kvibli fogalmam sincsen, hogy került a képbe, talán az álmodó lány barátja, rokona, vagy..? Apja? Végülis mindegy. A medált most csak távolról szemlélem, Sidney és Emma közé lépve én magam adok afféle súlyozást a két lány ténykedésének. – Akkor Emma próbáld előállítani, addig megpróbáljuk kiszagolni, honnan szerezte a medált. – A komoly eperszagban azért nehéz nyomot fogni, de odaeresztem az ordast a varázstárgyhoz, én is picit beleszimatolok a levegőbe, és megpróbálunk elindulni, hátha a medál eredete is választ adhat. Igaz, hogy Emmát se ártana védeni, meg nagyon nem támogatom, hogy Selene így kézbe veszi a tárgyat, de hát ő baja. Ha Sidney velem tartana, akkor örülök neki, de nem erőltetem, ha más ötlete lenne. Ám úgy látom, hogy ő inkább a lányt ébresztgetné, ezért biccentek Masonnak, hátha van kedve velem jönni, és megtudni hogy kitől, vagy honnan eredhet a varázstárgy. A piros köpeny kapucniját a fejemre illesztem, hogy csak a szőke tincseim vége látszódjon ki alóla, a pálcámat pedig a köpeny csuklórészébe bújtatva fogom, hogy rá legyek készülve a védekezésre, akár a támadásra. Bár hektikusan viselkedik a pálcám, egy próbát megér, végső soron pedig még mindig ott az átváltozás. Na és persze a kérdés, hogy minket miért nem tudott berántani az álmába?
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy az idős csavargó felfedi előttünk a lányt megdobban a szívem. Olyan gyámoltalannak néz ki, önmagamra emlékeztet; gyermekként rengeteg rémálmom volt, de mit is vár az ember, ha a fal túloldalán elátkozott ereklyék ontják magukból a sötét mágiát. Pont olyanok ezek, akár az orchideák, vonzzák az embert, de megszállják az álmodók agyát. Sajnálkozó tekintetemet lassan a láncra vetem és szinte égnek ujjbegyeim, hogy megérinthessem. Fura. - Valamiért nagyon hozzá akarok érni a nyaklánchoz. – Közlöm összeráncolt tekintettel. Tudom, hogy nem lenne jó ötlet, de ha esetleg megszállna valami és rávetném magam az ereklyére akkor tudják a többiek, hogy meg kell állítsanak. Vagy legalábbis remélem a szavaimból lejött ez a mögöttes értelem. Sidney ötlete a kommunikálásra tetszik. Talán, ha kapcsolatba tudnánk lépni vele valahogy, akkor egyszerűbb lenne a dolgunk a felébresztéssel. - Akkor azért nem tudunk varázsolni rendesen, mert egy mugli álmában vagyunk? – Teszem fel a kvázi költői kérdést, mintegy figyelem elterelés ként, hogy ne bámuljam az ékszert. Ha másra koncentrálok talán elmúlik ez a késztetés. – Így viszont logikus az is, hogy nincsen logika. Mármint az, hogy ti felmentetek, mi meg le és mégis ugyanott lyukadtunk ki. Ha valakinek esélye van nem életveszélyesre elkészíteni a kotyvalékot az Emma. Legalábbis az eddigi bájitalai igazán használhatónak minősültek, szóval 100%-osan megbízom benne. Kissé idegesen kopogom egy régi gyermekdal ritmusát a padlón. Megint kissé haszontalannak érzem magam, pedig vannak ötleteim csak a fele azzal végződne, hogy kiütöm magam…Na mindegy, ma már úgyis elájultam egyszer. - Ha kell segítség a méregkeveréshez szólj. Kiskukta feladatokat el tudok látni. – Ajánlom a gyógyítónak miközben felkelek ültömből és közelebb megyek, hiszen most nincs varázsolás, ergo több mint 2 kézre lesz szüksége az elkészítéshez. – Addig is…- Vonok vállat és hát természetesen a legillogikusabb dolgot teszem, amit mindezek után tehettem; tenyerembe veszem a medált, hátha érzek valamilyen rezgést belőle. Éljen a következetesség, meg az elővigyázatosság.
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Nekem eszembe se jut, hogy a gyerek szörnyeteg lenne és kiengedtük, én csak segíteni akarok az ijedt kislánynak, hogy megnyugodjon, hiába nem értem az egész helyzetet. Lezuhanunk, megismerjük a kvibli férfit és a történetét, Selene pedig úgy tűnik, hogy gyorsan magához tér és nincsenek nagy sérülései, így hát segítek is neki talpra állni, ha szeretne. Mikor előbukkan a dobozok mögül a kislány alakja a lánccal aggodalmasan vonom össze a szemöldökömet és szinte már vádlón nézek a férfire, de nem mondom ki, amit gondolok, mert Sidney már megteszi. Hihetetlenül felelőtlen csak úgy, egy talált nyakéket feltenni minden vizsgálat nélkül! Szegény kislány… Azt nem tudom, hogy Sidney és Mason nem a Három seprű pincéjéből került ide, így el se indulok azon a gondolatmeneten, hogy milyen abszurd, hogy összetalálkoztunk, azt feltételezem, hogy a föld alatt titkos járat köti össze őket, mint megannyi épületet a Roxmortsban, sőt, nyílt titok a diákok között, hogy a Roxfortba is van járat. Az ereklyevadász lányok valószínűleg a tárgyat célozzák meg, én pedig próbálok úgy helyezkedni, hogy mindannyian hozzáférjünk és a lányt figyelem. - Ha ő az álmodó, ha innen indult minden, akkor talán neki kéne meginnia azt a bájitalt, aminek a részeit összegyűjtöttük, az Álomtalan álom bájitalt. Viszont a professzor azt mondta, hogy a világ összes varázslóiskolája így járt, nem csak mi, ami kicsit azért… furcsa. - osztom meg a gondolataimat a többiekkel, miközben végignézek a lányon, hogy van-e rajta valamilyen látható sérülés, például ő is olyan aktívan álmodik-e, mint Grayson professzor és érte-e valamilyen támadás álmában. Emlékszem rá, a térde sérült meg néhány hete, talán hónapja, de nem beszélt soha sokat, nem mesélt magáról és én nem erőltettem, mert az volt a legfontosabb, hogy bízzon bennem annyira, hogy meggyógyíthassam, nem akartam elijeszteni. - Azt hiszem el tudnám készíteni a bájitalt, talán van elég információnk róla, tudjuk, hogy miből tevődik össze, de félek, hogy még így is nagyon kísérleti lenne a kotyvalék. - vallom be, kicsit elbizonytalanodva, hiszen természetesen tartok attól, hogy valamit elrontok és nem a kívánt hatást érjük el, sőt, talán megmérgezem a lányt. Bíznom kell a képességeimben és a rendelkezésre álló információkban, mert az biztos, ha nem cselekszünk, akkor sehová sem jutunk. Ha mindenki egyetért, akkor amennyiben még a professzor jegyzetei szét vannak osztva közöttünk, például Sidney-nél vagy Masonnél, elkérem tőlük és egy helyre teszem, hogy perceken belül elválhassak a csoporttól elkészíteni az Álomtalan álmot. - Mindent megteszünk, hogy segítsünk, uram. Valójában rajtunk kívül mindenki álomba merült, éppen csak a muglik nem. - javítom ki azt a gondolatát a szegény ördögnek, hogy azt hitte, hogy a medáltól a muglik fognak elaludni. - Pontosan mikor is vette fel a láncot és merült álomba? - kérdezem meg ezt is, hátha összevág azzal, hogy az egész világon mikor indult ez az álomkór Grayson elmondása szerint. Ha egyszerre, akkor... akkor ez a medál elképesztően erős, és egyelőre elképesztően nem értem a működését!
A szalásom azt súgja, hogy tényleg a többiekkel találkozunk, ami számomra is abszurd, főleg ha ők valami pincét emlegetnek, mi pedig felfelé mentünk és a tetejében jóval távolabb, mint ahol elvileg ők vannak. Ráncolom is a homlokomat, amíg Mason ezt elmondja, aztán az újabb eper emlegetésre kapom fel e fejemet. - Eper... én próbáltam meg irányítani ezt, ha egy álomban vagyunk, hogy a ládákban eper legyen, de nem volt, viszont aztán hallottuk a hangot. Mégis csak valakinek az álma ez? - még mindig nem teljesen világos számomra, hogy egy álomban ragadtunk és mi magunk is alszunk, vagy ez valami komoly mágia, ami álomszerűvé teszi a valóságot. De valahogy előbbinek van több esélye, tehát akkor mind bent ragadtunk és akik szintén alszanak csak az álom részei? Vagy ők álmodnak az álomban? Aztán már a férfire fókuszálok és ha híve lennék a teátrális mozdulatoknak, vagy ez egy disney sorozat lenne, akkor most biztos, hogy látványosan a homlokomra csapnék. - Ha kvibli ismeri a mágiát... nem gondolt rá, hogy nem veszünk fel akármilyen medált csak úgy, mert lehet mágikus hatása? - rázom meg a fejemet, hogy mennyire eszement a pasas. Jó lehet, hogy nem ereklyevadász, de számomra egyértelmű, hogy mindegy milyen tárgy csak úgy vizsgálat nélkül nem vesszük fel, ha teszik ha nem. Azért közben megnézem magamnak a kislányt és a medált is és a felismerés is beugrik mindkettővel kapcsolatban. - Ez lesz az, a medál, amiről beszéltem. Akkor... ő az álmodó? Olyan ismerős, biztos, hogy találkoztam már vele. - igen ő volt az ismerős és talán akkor ő figyelt minket? De, ha ő az álmodó akkor mégis hogy hogy látjuk, amint alszik? Nagyon furcsa, de az biztos, hogy a medál felruházta mágikus képességekkel és valami módon ez így aktiválódott rajta. Már csak az a kérdés, hogy a fenébe állítsuk le és szakítsuk meg, hogy senkinek se essen baja. - Félek, ha csak úgy levesszük róla azzal nagyobb kárt tehetünk, mint hasznot. Hahó! Hallasz engem kicsi lány? - kiáltom el magamat, hiszen az eper eljutott hozzá, akkor talán valami módon kapcsolatba tudunk lépni vele. Azért persze megpróbálom magát az ékszert is megvizsgálni. Hiába ismerem a történetét, nem tudom, hogy hogyan lehet hatástalanítani, vagy levenni arról, akinek a nyakába került.
//Ereklyevadász varázslattal próbálkozik a medált feltérképezni. Rúnaismeret - született tehetség Ismert ereklyevadász család//[/color]
Masonnek messzebbre kell visszanyúlnia az időben, hogy rájöjjön honnan is ismerős a hang, így az elmúlt hetekkel nem sokra jut, de legalább arra biztosan rájöhet, hogy nem a közelmúlt történései miatt van abban a kivételes helyzetben, hogy nem alszik. Ahogy egyébként Sidney sem, hiszen a valahonnan ismerős érzés valahogy elég régről gyökeredzik benne. Sidney orra egyértelműen ismerős szagokat érez, teljesne biztos lehet benne, hogy a három alakban Emmát, Joycet és Selenét sodorta föléjük az élet. A hogyan egyelőre kérdéses, s ezt a kérdést fel is teszi Joyce nemsokára. A megilletődött férfi idegesen tördeli a kezeit. Látszik rajta, hogy igencsak kínban van, tudja, hogy válaszolnia illenék, de nem nagyon mer belekezdeni. Csak félrelök 1-2 ládát, s ekkor a kis csapat számára láthatóvá válik az egyik ládán szunnyadó alak. Kistermetű, kamaszkorú lány az, akit látnak, nyakában egy vaskos ezüstláncon az a medál lóg, mely Sidneynek is eszébe jutott már, melynek képét Emma látta és melynek skicce a papírra került, amivel szintén találkoztak. A lány láthatólag nagyon mélyen alszik, de mégse békésen. Szemgolyói szaporán járnak lehunyt szemhéjai mögött, s a légzése is igen gyors. - Nos.. khm.. ő.. én nem akartam rosszat! Csak megtaláltam ezt a láncot, neki pedig nagyon tetszett, hát megengedtem, hogy felvegye. Aztán egyszerűen csak összeesett, s azóta így van. És a furcsa dolgok egyre csak szaporidnak, fogalmam sincs miért. - darálja egy szuszra. A miért kérdésre tétován vakarja meg a fejét. - Kvibli vagyok, talán azért. Bár nem tudom. Először azt hittem csak a muglikra korlátozódik a hatása, mert ő is az, s elaludt.. de aztán láttam a félszemű Bobot a kutyájával odakint, s nagyon nem aludt, úgyhogy ebben nem volt igazam. Ti ismeritek őt? Masonnek eszébe juthat a szomszéd kislány a szülővárosából, aki mindig a házuk lépcsőjén ült és sóvárogva nézett Masonék felé, mintha irigyelne tőlük valamit. Sidney az utazásaik alkalmával szintén járhatott Mason szülővárosában egy ereklyét keresve, s emlékezhet, hogy megdicsérte egy ház előtt ülő kislány az éppen akkor fonatokba rendezett haját. Emma sokat jár Roxmortsba gyógyítókörútjaira, s az egyik ilyen alkalmával ellátott egy lehorzsolt térdkalácsot, s ezen térdkalács gazdája alszik az orra előtt. Joyce ugyan nem biztos, hogy észrevette, de királynői járását már többször megcsodálta egy-egy falszegletbe húzódva a lány, s valamilyen féle irigységgel vegyes ámulatba ejtette a ragadozómozgás, a vörös-fekete ruhák garmadája. Selene pedig.. egyszerűeb vonzza a bizonytalan embereket. Akkor is, ha nem ismerik egymást. - Azt hiszem a medál az oka, de nem hittem, hogy igaz lehet. Hiszen ez csak egy ékszer.. babonaság az egész, u-u-ugye? Fel tudjátok valahogy ébreszteni? Nekem sehogyan sem sikerült.
//Írási határidő: 08. 19. Következő mesélői ideje: 08. 20.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-08-03, 07:19
Kissé meglepődve kászálódok le valakiről, miközben Emma Selene-t élesztgeti. Nekem mázlim volt ezúttal is, lehet a piros színe ennyire a sajátom? Montanság minden sikerül, nem tudok hibázni, igaz óvatos is vagyok. Korábban úgy gondoltam, hogy alfaként bármit megtehetek, amiből véres történetek kerekedtek ki, mostanság pedig Piroskaként sokkal inkább vigyázok magamra, barátokat szereztem, talán még valami romantika is kialakulóban lehet, noha nem kenyerem az ilyesmi. – Nem valami házimanó lehet? – Kérdezem Emmára lesve, hiszen az erőtlen hang, a pici tenyér lehet hogy összetartozik. Azt kezdem kizárni, hogy valami gonosz törpe lenne a ludas, kétlem ugyanis, hogy valaki szándékosan akarna többeket veszélybe sodorni, habár a kisebbségi érzés gyakorta irigységgel is párosul. Nyitogatom a csapóajtót, aztán meglepetten nézem, ahogyan Sidney, és Mason másznak fel rajta, előbbi már engem szaglász a távolból, én azért közelebb is megyek, segítek kijönni a kezemet nyújtva, és automatikusan vonom magamhoz a lányt, még a hajtincsei is kapnak némi szimatot. – Ti lennétek azok? Azt hittem vízszintesen távolodtunk. Akkor mégis álom lenne? – Forgatom a fejemet fel és le, azt gondoltam már korábban is, ha ugrálok, megfigyelhetem a hely grativációjának anomáliáit, de nem tapasztaltam különösebb eltérést. Lehet, hogy a két társunk valami föld alatti alagút jött át az utca alatt. – Mi ezt a házat kutattuk át, aztán leestünk a pincébe. Nem tudom, hogy mi ez a hely, de valaki nagyon szereti az epret. – Felelek Sid kérdésére, és megpróbálom kikutatni a hang forrását, mi van, ha olyan pici manóról, vagy beszélő állatkáról van szó, aki eleve alattunk van, ezért próbálok a talaj közelében kutakodni, bár az is felmerül bennem, hogy a sovány valaki ruházatában bújik meg.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
A gyermeki hang nyomán, egyből felvillan a veszély jelző az agyamban. Egyrészt nagyon para, hogy ilyen simán válaszol, másrészt a válasz sem tetszik. Mi nem is segítettünk neki…Vagy lehet, hogy igazából egy szörny és kiengedtük? Meg az sem tetszik, hogy ő nem tud nekünk segíteni, hiszen ez arra utalhat, hogy valami veszély vár ránk. A következő megszólalás pedig még inkább összezavar, valószínűleg ezért táncolok egy eper mezőn az agyamban, miközben fizikálisan megadja magát drága kis testem a földbecsapódás erejének. - Hol vagyunk? – Nyögöm egyből a kérdést, amint a replülősó elkerül az orrom alól, s végre abbahagyom a prüszkölést. Fuj de rossz szaga van ennek a cuccnak. Orromat dörgölve próbálok felülni, s egy másodperc töredékéig megint minden elsötétül…no nem mintha eddig olyan világos lett volna. A falnak dőlve nyelem le a gyógyszert, amivel Emma megkínál. Nem a legjobb ízű, de remélhetőleg azonnal hat. Amennyiben tényleg hamar jobban leszek tőle tutira kérek a lánytól egy literrel. Hasznos kis bájital, jól jöhet még. - Reményem szerint senkit sem nyomtam össze uram. – Jegyzem meg hiszen a barna hajú lány már megkérdezte, hogy kire gondol, így én csak udvariaskodással szolgálhatok. Nem vagyok gyakori vendég Roxmortsban, de még nekem is ismerősek a férfi nehezen kivehető vonásai. - Hát hello. – Jegyzem meg kissé meglepetten, főleg azért, mert éppen az előbb zuhantam le egy emeletet és vesztettem el az eszméletemet, csakhogy azzal is megvádoljanak miután felkelek, hogy összenyomtam valakit és őszintén? Kezdem elveszíteni az igazság érkélésemet, mintha nem is a többiek aludnának, hanem mi lennénk bezárva ebbe a fura, közös álomba. Erről jut eszembe… - Maga, hogyhogy nem alszik? – Nézek úgy a girhes férfira, mintha most látnám először.
Lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!
Selene és Joyce között lényegében elszáll a feszültség és remélem, hogy rám sem orrol már a vöröshajú lány. Olyanok vagyunk így hárman, mint Charlie angyalai, én a sötét hajammal, Joyce szőke, Selene pedig természetes vörös. Ahogy visszakérdez, hogy honnan tudtam, hogy gyermek, picit megszeppenve pislogok. - Nem tudtam, csak tippeltem. Azt mondtad ijedt és könyörgő és… Talán… Talán a pici kéz miatt, amit a professzor arcán találtunk. Minden összefügghet mindennel. - válaszolom, de eredendően elég lenne annyit mondani, hogy tényleg csak megéreztem. Ha egy bajba jutott, könyörgő személyt kell elképzelnem, eredendően egy gyermek arca lebeg a szemem előtt. Valahol meglepődöm, amikor meghallom a hangot és tényleg válaszol, azt hittem, hogy vaktában lövöldözve nem fogok választ kapni, de ahogy meghallom megpróbálom éles hallásommal megtippelni, hogy milyen irányból is jöhet a hang. Összeráncolom a szemöldökömet, próbálom végigpörgetni, hogy még is mi értelme lehet annak, hogy szereti az epret, körbenézni a házban, hogy van-e bármilyen epres tárgy, mert friss gyümölcs bizonyára nincs, de vélhetően közben jön a nagy esés. Nyögök aztán talpra ugrok, nem különösebben nézem meg, hogy mire estem, nem ütöttem meg magam, szóval azonnal a többiekhez fordulok, és mivel Joyce mocorog, Selene viszont nem szólal meg és adja életjelét, azonnal hozzá hajolok oda, először megvizsgálom, hogy van-e súlyos sérülése, mozgatható-e és csak azután térdelek le és vonom az ölembe a fejét és kezdem el keltegetni. - Selene? Térj magadhoz, érzel valahol nagyobb fájdalmat? - suttogom, talán a sötétség teszi, vagy az érzés, hogy nem csak hárman vagyunk, hogy ilyen suttogósra fogom. A táskámból előkerül repülősó, ha nem kelne fel egyszerű szóra és simogatásra, és ha panaszkodik fejfájásra vagy agyrázkódás jeleit veszem észre rajta, akkor kikeresem a bájitalaim közül a Kótyagtalanítót, ami az alkohol és egyéb szerek befolyása mellett az agyrázkódás tüneteit és erejét is enyhíti és segítek neki meginni. - Ettől jobb lesz, csak egy nagy korty. - mondom kedvesen, bár picit megriadok, amikor lényegében Joyce alól szólal meg egy férfihang. Ismerős, nagyon is, hiszen sokat járok lent a városban új füveket venni és szedni egyaránt, gyógyítani és hát a hontalanoknak és a nagyon szegényeknek még több segítségre van szükségük, gyakrabban betegednek meg, alultápláltak, tehát van rá esély, hogy korábban adtam neki ételt, italt, bájitalt a panaszaira ingyen és bérmentve. - Őt? Kicsodát, uram? A gyermeket, aki... szereti az epret? - kérdezem udvariasan, de zavartan, egyelőre még mindig Selene mellett térdelve, egyáltalán nem érzem fenyegetve attól, hogy egy idegen van közöttünk, hiszen mi törtünk be az ő házába és nem fordítva! Mi vagyunk a behatolók, nem ő, és még a padlóját is beszakítottuk... Azt nem tudom egyelőre Joyce mit fedezett fel, de ami késik nem múlik, remélem nem távolodik el nagyon tőlünk.
// Kótyagtalanító - kitalált bájital, cuki nevet adtam neki, ugye? //
- Te is hallottad? - kapom fel a fejemet a megszólaló hang a hallatán. Valaki tényleg figyel minket, de most akkor valakinek az álmában lehetünk és mi magunk is alszunk épp valahol? Még mindig nem pontosan értem, de egyre furább a dolog, bár ember ugyan nincs a dobozban, de a hang a nélkül is épp elég fura volt. - Mintha megzavartuk volna. - torpanok meg, amikor érzékelem, mintha valahogy az egész helyen érezni lehetne néhány pillanatra valamiféle furcsa rezgéseket, csak aztán kezdem el építeni a ládákból a kis lépcsőféleséget, amikor Mason a felfelére szavaz. Én is úgy gondolom, hogy arra logikus nézelődni, amerről egyébként is hangot hallottunk, de hogy mi lesz fent arról sejtelmem sincs és jelenleg a pálcánknak sem vesszük sok hasznát, úgyhogy nem is tartom a kezemben a sajátomat, de mégis óvatosan kezdek el fetornázni a ládákon, mert nem tudjuk, hogy mi van fent. A végén még ránk zúdúl egy csomó eper... kellemetlen lenne na. - Azért készüljünk arra, hogy bármi lehet odafent. - pillantok le Masonre, tehát elsőként kezdtem el mászni, egy lendületes lökéssel pattintom fel a csapóajtót, ha úgy érzékelem, hogy egyáltalán nyitva van. Rendesen meglepődöm, hogy pont Joyce az, akivel szembe találom magamat, hiszen ők máshová mentek. Feltornászom magamat, de azért gyanakvó tekintettel méregetem őket, ezért nem segítem fel Masont, inkább megállok a másik hárommal szemben. - Hogy kerültük ide? Visszajöttetek? - szegezem nekik a kérdést, hiszen tudtommal a Három Seprűben vagyunk és ha csak nem jöttek mégis be és jöttek fel a lépcsőn és így kerültek az emeletre, akkor nem értem, hogyan lehetnek itt. Nagyon furcsa. Az orrom és az ösztönöm azért ritkán csal meg, akaratlanul is szaglászom kicsit, hogy ez alapján tényleg ők-e azok.
- Szeretem az epret! - hallja Sidney a hangot, s ezúttal nem csak ő, hanem Mason is felismerheti, hogy hallotta már. Sőt, Mason többször is, ami azt illeti és egészen közelről. [You must be registered and logged in to see this link.] nem tudja felidézni maga előtt a hang gazdáját, de arra mérget is merhet venni, hogy sokszor hallotta, még ha nem is közvetlenül egymással beszéltek. Talán emiatt vannak ébren mindketten? Mert Sidney és ő is "ismerik" az Álmodót? A láda kinyílik, s nem eper van benne, hanem egy csomó kiürült és kimosott üveg, de mégis mintha ezzel az eprezéssel kissé megzökkent volna körülöttük valami, a mágia fonala rázkódik, kicsit erősödik, mint amikor visszatér az ereje egy pillanatra, hogy aztán halványodjon és összekuszálódjon megint. Sidney egyébként nagyon masszív kis "lépcsőt" tud összedobni a ládákból, így már csak az a kérdés melyikük mászik előbb, Mason vagy ő. A feljutás sikere szinte száz százalékban garantált.
Emma kérdésére először csak csend a válasz, majd ezúttal mindhárom lány hallhatja a hangot, ami megszólal. - Te segítettél nekem. Én neked nem tudok! A végére dac keveredik az elesettségbe, érezhető, hogy makacs hallgatás lesz a további válasz, a fiatal kis hang gazdája nem valószínű, hogy újra megszólal majd. Aztán mégis, de látszólag nincs értelme annak, amit mond. - Szeretem az epret. Csak ennyi, semmi több, jön az égszakadás-földindulás, s mindenki ott találja magát, ahol eddig nem volt. Emma egy krumpliszsákra esett rá, a burgonyákat tudja kitapintatni, ha ellenőrizni akarja, hogy mire is esett. Joyce alatt fájdalmasan felnyög valaki, egyértelművé téve, hogy a puha dolog nem is dolog, hanem létező személy. Méghozzá nem is akárki. Roxmortsban ugyan nem gyakori, de előfordul, hogy valaki hontalan. Az illető is egy ezek közül, évek óta láthatják őt az utcán kódorogni. Hajlott hátú, csapzott, sovány, de mégsem fagyott még soha halálra, tehát lehet, hogy csak nagyon szegény, s ebben a házban lakik? Eddig nem árult el magáról semit senkinek, csak magában beszélve rótta a városka utcáit. - Jaj nekem! Ugye őt nem nyomtátok agyon? - sopánkodik kissé nehézkesen szedve a levegőt, ha sikerül kikászálódnia Joyce alól. Selenét sikerül Emmának megvizsgálni. Nem észlel komoly sérülést, valószínűleg pár pillanat múlva fel tudja ébreszteni az ájulatból. Kissé beütötte a fejét, mert szerencsétlenül esett, de enyhe agyrázkódáson kívül kutya baja sincs. Joyce körbepillant, vizsgálódása során észrevehet egy csapóajtót, ami még lejjebbi szintre mutat, így valószínűsítheti, hogy bár dohosnak dohos, de nem pince a helyiség, vagyis nem a legmélyebb része a háznak. És közel se kell mennie ahhoz, hogy a csapóajtó felnyíljon, s előkerüljön rajta egymásra rakott ládákon felmászva két alak, kiknek kilétét a rossz megvilágítás miatt rögtön nem fedezni fel. De [You must be registered and logged in to see this link.] második szemvillanásra a Három Seprűben "elhagyott" társait látja meg. Már csak az a kérdés, hogy valódiak-e vagy valami érzéki csalódás az egész?
//Írási határidő: 08. 03. Következő mesélői ideje: 08. 04. (kivételesen kedd és nem csütörtök)
Jegyzet JMtől JMnek: rákövetkező írási határidő 08.19., mesélői 08.20. szabadságok és a csütörtökre való visszatérés miatt.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-07-23, 12:58
Bólintva tartom a kezemet, amíg Selene belepacsizik, aztán kezdem el vizsgálni a vélt álomvilágot. Közben fél füllel figyelek Emma és Selene beszélgetésére, szemmel pedig a farkast fixálgatom, hiszen az ő ösztönei számomra a leginkább beszédesek. Nem találok semmit, amivel igazolnám az elméletemet, de még csapóajtót sem, így hát maradnak az ugrások, mielőtt még kiderülne, hogy ki beszél Selene fejében, vagy hogy éppen muglik laknak itt, vagy sem. Az utolsó ugrásomnál úgy ahogy van, beszakad alattunk a padló, automatikusan az arcom köré emelem a könyökeimet, s gugolásba húzom fel a lábaimat, hogy minél kisebb felületen érjen a becsapódás, inkább a fenekemre essek, ne törjön ki a combcsontom, vagy a bokám. Nem tudom, hogy honnan ez a gondolat, talán születési előjog, de a csigarontás, és az elrontott tűzgolyó után most végre tényleg szerencsém van. Nyekkenek egy picit, de nem fáj semmim, bár fogalmam sincsen, hogy min vagyok. Tapogatózom, hátha sikerül a sötétben látnom, és automatikusan a farkas szőrös buksiját keresem, de hátha fentről bevilágít valami fény. – Nem hiszem el, hogy ezt is túléltük. – Idézem az Armageddonból Bruce Willis-t. Valahogy rajongok a mugli filmekért, és most ez ugrott be. Emma nyögése, és kérdése kapcsán Selene-től nem hallunk választ, így én is felpattanok, de társnőm már a vöröskét keltegeti, én felhúzott ínnyel morogva nézek körbe, a pálcám nem kerül elő, de ujjaimat karomszerűen görbítem be, Emmát védve, hogy bárki is legyen körülöttünk, minimum letépjem a fejét, ha fenyegetést jelent ránk. Vagy hogy átváltozzak, és a bestia oldja meg. Megnézem, hogy hova is kerültünk, van-e létra, ilyesmi, egyéb járat.. Bármi ami előrébb visz. Ha csak egy dohos pince, akkor is érdemes lehet körülnézni.
//1-es dobás, puha talaj//
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Én is meglepődök a szőke lány hirtelen pártfordulásán…Kellemesen csalódtam azt kell, hogy mondjam. Automatikusan lepacsizok vele, sosem voltam haragtartó típus. Az ember, s mint látjuk a vérfarkas is, esendő; gyakran tesz olyat, ami másoknak nincs ínyére. - Nem haragszom, igazából örülök, hogy meg tudtuk beszélni. – És igen, az én kis lelkemben már minden rendben is van. Tisztáztam a nagy és veszélyes farkaskomákkal, hogy nem kell megvédeni, mert ha bajom is lesz, azt büszkén fogom viselni. Felesleges lenne ezekután sértődékenykedni. - Igen…honnan tudtad? – Nézek megrökönyödve Emmára. Hogy ez a lány mindig meg tud lepni…De ha ő sem hallotta, akkor mégis honnan tudja? Vagy ennyire szerencsés, hogy egyből kitalálja? Egyszer régebben hallottam egy mugli játékról, ami a puszta szerencsén alapszik, lehet bekéne ajánlanom Emmát a nemzetközi csapatba. Bár lehet abban nincsenek is csapatok, a varázstalan lények, akárcsak némelyik varázslatos, gyakran szívesebben dolgoznak magányos farkasként. Hehe…magányos farkas. - Nem…én…- Már éppen kezdenék bele a magyarázásba, hogy érzem három varázslény jelenlétét alattunk, amikor is a padló megadja magát és a mélybe zuhanunk. Illetve a többiek a mélybe, én pedig az elmém egy sötét zugába, az édes tudatvesztésbe, ahol nincsen fájdalom. Vagy félelem, s minden nyugodt és békés.
Nem szeretem a konfliktusokat a természetemből adódóan, így az, hogy Selene-t rosszul érinti, hogy én visszafogtam, Joyce pedig a családnevével dobálózik engem is kicsit megzavar és kezdem feszültebben érezni magam így hármasban, mint néhány perccel ezelőtt. Azért jöttem velük, mert ők voltak a sérültebbek, logikusabbnak tűnt hármasban, de a rosszullétnek már nyoma sincs, kakaskodás viszont akad. - Lehet, hogy mugli, nem tudom. - vallom be, kicsit talán szégyellve, hogy nem tudok a segítségére lenni. Természetközeli farkas törzsben ritka volt a muglik világa, csak akkor mentünk be, ha muszáj volt, aztán a Roxfortba jöttem és a nyarakat ugyan egy mugli városban töltöttem a szüleimmel, ott se nagyon mozdulok ki, olyan vagyok, mint piroska, csak növényeket szedek a mezőkön, és persze ma már nyáron is ispotályokban és aurorok mellett segédkezem. Picit összeráncolom a homlokomat Joyce válaszán, biztos, hogy több van mögötte, főleg, mert én szentül hiszem, hogy a lelkibéke nagyon fontos, kihat az egész testre, nem csak úgy nem tud aludni az ember, hanem valami nyomja, amit meg kell oldani. Örülök, hogy ő is inkább elnézést kér és nem megy bele a veszekedésbe, még egy megkönnyebbült sóhaj is kiszalad és elmosolyodom a megjegyzésére, hogy na akkor mi most megtaláljuk azt a tárgyat. Ahogy tapogatom a falakat megtorpanok, mikor Selene szól, hogy van itt valaki és egy icipicit megdobban a szívem. - Ijedt hang? Talán egy gyermek…? - bukik ki belőlem, bár én semmit sem hallottam, és Joyce kérdéséből arra következtetek, hogy ő sem, de ez nem jelenti azt, hogy megkérdőjelezem Selene igazat mond-e. Az egész este nagyon furcsa, és ha valamelyikünk hangokat hall, arra oda kell figyelnünk. - Nem akarunk rosszat, sem ártani neked, sőt, a segítségedre van szükségünk… - szólalok fel gyengéd hangon, félhangosan, lényegében a levegőbe, még ha vajmi kevés esély is van rá, hogy valaki válaszol nekem. De legalább ezzel is érezheti Selene, hogy komolyan vettem a figyelmeztetését, majd fényt gyújtok és úgy nézelődöm tovább a képkeretek felé. - Talán varázstalanok lakják ezt a házat? - említem meg a többieknek, hátha fontos lehet, hiszen ez azt jelenti, hogy őket se sújtja az átok, ami minden varázslényt álomba helyezett… nos, rajtunk kívül, amennyiben ez az egész nem egy álom és a végén nem térünk magunkhoz.
Belefeledkezem a képekbe és abba, hogy esetleg szórabírjam, érzékeljem, kiszagoljam azt, akit Selene hallott, így Joyce akciója teljesen meglepetésként ér és amikor beszakad a padló egy sikkantással konstatáljam a zuhanást, miközben a hiúz familiárisom is felmorog, ami félúton van a dühös vernyogás felé valahol. Ő lehet, hogy talpra érkezik, de én kevésbé, halkan nyögve ütöm meg magam a göröngyös talajon, de ha szerencsénk van, akkor a fent meggyújtott gyertyáim fénye leszűrődik és sikerül azonnal talpra szökkennem. - Mindenki jól van? - kérdezem sietve, nem is törődök azzal, hogy leporoljam magam, azonnal odalépek ahhoz, aki vélhetően nagyobbat sérült - aki majd rosszabbat dob kockával, ezt előre nem tudom. Csak azután, hogy a testi épségüket ellenőriztem nézek körbe, hogy hova is estünk, remélve, hogy nem valami ketrec közepén leszünk és kattan a fejünk felett a zár… Csak nem, hiszen véletlen volt olyan gyenge a talaj… Vagy eredetileg is csapóajtót fedett, ami egyszerűen elhasználódott itt-ott?
//Aki rosszabbat dob ahhoz lép oda először Emma, aztán természetesen a másikhoz is, hogy megnézze megsérültek-e és ha csúnyán, akkor bájitalhoz forduljon valószínűleg sebforrasztó felületi sérülésre. //
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Mason szkeptikus, amit végül is meg is értek, én viszont már olyan sok mindent láttam és olvastam, vagy hallottam a szüleimtől történetek formájában, hogy elég sok mindent el tudok képzelni és az, hogy ilyen furcsa érzések törnek rám még inkább azt bizonyítja, hogy itt valahogy valami nagyon nincs rendben. - Vajon ha álmodunk, hogyan tudnánk felébredni, vagy bizonyítani, hogy ez egy álom? Olyen mintha... Egyértelműen érzek valakit még itt rajtunk kívül, azt is éreztem, hogy figyel, de a szagát is, közben meg túl messzinek tűnik ahhoz, hogy figyeljen. - értetlenkedve rázom meg a fejemet. A vérfarkasságom a legtöbbek számára nyilvánvaló tény, főleg a VMS óta, ahol még az interjúkon is felmerült a kérdés, nem beszélve a számról, amit az orosz csapattal vívtunk, ahol be is mutattam mire vagyok képes a fekete mocsárnak hála. Na igen nem volt nagy élmény az első átváltozásom és azóta is iszom a főzetet teliholdakkor, hogy ne történjen meg újra, de attól még az vagyok, ami ez nem változik. - És, ha azt mondom a ládában eper van? - állok meg az egyik mellett, amikor belépünk és mielőtt még a hanggal fogalkoznék kinyitom a ládát, ha tudom puszta kézzel, ha nem, akkor keresek valami eszközt hozzá. Ha ez egy álom, talán valami módon formálható, hiszen ide is csak úgy hirtelen kerültünk. Csak után emelem fel a fejemet, hogy a plafont fixírozzam, ahonnan a motoszkálás jön. A csapóajtó lefelé vezet, viszont olyan, mintha a hang felettünk lenne, de távolinak tűnik. Ketten vagyunk, nem hiszem, hogy okos döntés lenne szétválni, főleg ha valaki egyébként is figyel minket. - Na jó, akkor fel az emeletre, vagy le a pincébe? - nehéz dönteni, mert odalent is lehet akármi, viszont ott hallhatóan nincs senki. Felnyithatjuk persze és lekukkanthatunk, hogy utána menjünk fel, de egyáltalán miért volt itt a mumus? Azért annyi próbát teszek, hogy megpróbálok néhány ládát egymásra téve felérni a plafonig, vagy ha van valami seprű itt, akkor felkopogtatni azzal. Vajon, ha mi hallunk valakiket, ők hallanak minket, megszűnik a zaj, ha felkopogtatok jó erősen?
Sidney szimata megérezheti egy emberi lény jelenlétét. A furcsa az lehet, hogy az illat sokkal messzebbről és halványabban érződik, mint az őket figyelő személy helyét érzésre belőhetné. Olyan, mintha egyszerre lenne hozzájuk közel és tőlük távol az illető, akiről valahogy ösztönösen érezheti, hogy egyrészt találkoztak már valahol, másrészt a figyelő és a farkasszimattal érzett személy kiléte egy és ugyanaz. A csipkedéstől viszont nem történik semmi, ugyanúgy maradnak és ugyanott, ahogy Joyce sem tud plafonon járni, hiába tehetné meg ezt egy álomban. Szóval bár a következtetés logikusnak tűnik, a kivitelezés és tesztelés egyik lánynál sem hoz eredményt. A kettős belép a mumustalan helyiségbe, mely a fáklyafénynél egy sima raktárhelyiségnek látszik. Logikus is, hisz a pult mögött találták, ha kutakodnak, akkor a Három Seprű árukészletének egy alapanyag-részét lelhetik fel különböző ládákban és dobozokban. Valamint egy csapóajtós lejárót az egyik hátsó sarokban. S a motoszkálás, amit mindketten tisztán hallhatnak helyileg beazonosíthatón a fejük fölül jön. Kaparászás hangjai vegyülnek beszédhangokkal, de valami miatt az egész olyan tompa, mintha vízfüggöny vagy üvegfal túloldaláról próbálnák meghallani a hangokat. Emma gyertyát talál, de abból dögivel. Van ugyan villanyklapcsoló is, de hiába kattintgatja, nem élednek fel a lámpák, szóval bár be van kötve a hálózat, nem működik a házban. Viszont az egyuik gyertya mellett van gyufa is, szóval mégse maradnak vak sötétben. Fotókat láthat porosodni a kandallópárkányon, mindegyik állókép, egyik sem mágikus. S a házban semmi nem utal arra, hogy boszorkányok vagy varázslók lakták volna, már legalábbis abban a helyiségben, ahol a lányok vannak, semmiképp. Selene se érez mágikus rezgést egészen addig, amíg a padlóra nem tapint a farkas mellett. Akkor viszont mintha alattuk levő szintről feljutna hozzá valakinek a mégiája. Sőt, nem is egy személyé. Kapásból 3 féle különböző frekvencián rezgő jelet tud elkülöníteni. Joyce ugrása elsőre nem jár sikerrel, hiszen az álomelméletét nem bizonyítja, de amint leérkezik nagy porfelhő és reccsenő hang tölti be a teret. Talán a farkas kaparása gyengítette meg, talán az ugrás maga, mindenesetre pár szemvillanással később eltűnik a talaj a lábuk alól, s padlóstul-mindenestül beszakadnak az eleddig ismeretlen alattuk levő sötétségbe.
//Ki hova esik.. dobjatok 1 hatoldalúvalkérlek a következőre Emma, Joyce és Selene: 1 - valami puha, de élettelen dologra 2 - kemény, de sima talajra 3 - puha és lélegző vala(k)mire 4 - göröngyös talajra 5 - valami éles, szúrósra 6 - nem derül ki számodra, mert elveszted az eszméleted//
//Írási határidő: 07. 22. Következő mesélői ideje: 07. 23.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-07-15, 18:48
Összenézek Emmával, legszívesebben már húznám fel az ínyemet, hogy rámorogjak Selene-re, vagy éppen felkenjem matricának a falra, hogy így beszólogat, holott előzékenyen a hátsóját akartam védeni, de tekintve, hogy társnőmmel miről beszélgettünk legutóbb, hogy a falkáknak mennyire nem a tekintélyelvűségre kéne törekedni, én még mindig azt teszem. Játszom az alfát, bedobom a családnév kártyát, és láthatóan ugyanúgy nem működik, mint a korábbi falkáim egyikében sem. Felhúzom a fejemre a kapucnit, veszek egy nagy levegőt, hogy a hangom ne legyen se rideg, de fenyegető, holott első blikkre úgy gondoltam, hogy minimum le hülyelibázom. Ám a kapucni olyan erőt ad, ami miatt tényleg érdemes hinnem a közeljövőben alakuló testvériségünkben. Képes vagyok saját döntéseket hozni, és felvállalni, hogy a jók oldalán állok. Ezúttal nem a saját kis önző egómat fényezem. – Nem akartalak lenézni. Remélem, hogy nem haragszol. – Kicsit furcsán tetszenek a szavaim, még a saját magam számára is, még próbálgatom az új életemet, de egészen jól tudtam uralkodni az ösztöneimen. Még pacsira is emelem a kezemet. Valóban kicsit túlféltjjük Selene-t, ám mindenkit nem menthetünk meg, ráadásul csak mert farkasok vagyunk, még nem alapvetés, hogy mi vagyunk az erősebbek. – Akkor ez most egy másik csoport lesz, aki meg is találja. – Kacsintok cinkos mosollyal Emmára, amióta együtt töltöttük az éjszakát, és szövegettük a terveinket, lassan már hivatalosan is megalakulhatunk. Csak még Sidneyt kéne mielőbb bevonni. – Nincs miről beszélni. Nézem a plafont, vagy forgolódom. Azt hiszem kezdenek tropára menni az idegeim. – Vagy éppen iszonyatosan régen nem változtam át, belülről szétfeszít a bestia, nem vadászom, mert tudatosan próbálok ember maradni, és lehet, hogy ez hosszútávon egy magamfajta számára nem bölcs döntés. Túl sokáig agyaltam Peter problémáján, meg a sajátjaimon, ez sem használ sokat a helyzetemnek. – Miféle hangot? – Kapom fel a fejemet, én ugyan nem hallottam semmit, de simán megadom az esélyét, hogy Selene látó, vagy éppen valami kísértetvadász, vagy álomvándor... ki tudja, hogy mi, hiszen itt van, tehát valami módon képes arra, hogy fennmaradjon, amikor mindenki alszik. Mindenesetre hagyom, hogy érvényesüljön, de magamban azért strigulát húzok a vöröske neve mellé az elmémben. Most tudatosan fogtam magam vissza, meg hát Emma előtt sem akarok zűrt, de ha tovább feszíti a kiscsaj a húrt, akkor még szívélyesen elbeszélgetek vele. Odapillantok, ahol a farkas kapar, de nézze csak meg Selene-t, én inkább behunyom a szememet, és amikor kinyitom, úgy gondolom, hogy ha ez álom, akkor bármi lehetséges, csak ki kell próbálni. Mi van, ha valami feje tetejére állt álomdimenzióban vagyunk? Ezért a plafonra nézve felugrok, hátha ezzel tudom bizonyítani, hogy lehetetlen, hogy ott vagyunk. Hátha átesünk az álomból a valóságba. Mindenesetre a lakat azért volt fent, mert itt rejtegetnek valamit, ezért ha Emma tapogatózik oldalt, Selene meg lefelé, hátha én ha nem is a plafonra ugrok, de keresek padlásszobát, fenti csapóajtót, létrát bármit, ami felfelé vezet. Mindenesetre a bűz nekem nem bántja az orrom, szegény barátném meg itt tüsszög.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
- Képzeld, nem vagy ezzel egyedül. – Ennyi megjegyzést teszek az igen fennhéjázó bemutatkozására, s arra kioktatásra, miszerint nem használhatunk mágiát nem is reagálok. Nem vagyok hülye, de hugrabugosként gyakran néznek annak. Mostanra már mind a két lány kiverte nálam a biztosítékot, szóval kissé feszült vagyok. Emmára sem vagyok képes reagálni, maximum megsérteni tudnám, de nem akarom, amúgy sem, ebben a helyzetben meg fokozottan hátrányos lenne. - Mi van, ha mugli jelek? – Vetem fel, szinte esélytelenűl. Egyáltalán nem értek a mugliismerethez, de lehet pont beletalálok, ki tudja? A kopogás utóhatására megdermedek, így be tudnak előzni a belépéssel. Nem hiszem, hogy hallgatnának rám, de azért megpróbálok szólni nekik. - Várjatok. Az előbb hallottam egy hangot. – Összenézek Emmával, mivel hát ő tűnik az érzékenyebbnek, de ha esetleg Joyce is megáll, akkor rá is pillantok. – Azt mondta menj el, de nem fenyegetően…inkább hangzott ijedtnek, mint egy könyörgés. – Mivel így is bemegyünk, már elment a kedvem attól, hogy elsőként lépjek be. Kissé visszafogottabban rontok be, egy betolakodónak érezve magamat. Ezen nem segít, hogy automatikusan a kezemmel vizsgálok mindent, hátha valamiből jön egy kis mágikus rezgés, amit felismerhetek. Amennyiben hagyják a többiek megállok a farkas mellett és a pontra megpróbálom rárakni a kezemet, hogy érzek-e valamit. Ugyan nem vagyok olyan extra, mint egy farkas, de igyekszem hasznossá tenni magam, hogy elnyomjam a feleslegesség érzését, amit ezek ketten keltettek bennem.
Ahogy meghallom az elégedetlenséget Selene-től egy picit elpirulok és el is engedem, vagy teret adok neki, hogy ne érezze, hogy lényegében lefogom és nem cselekedhet. Tényleg talán elárasztott a falka szellem és míg ő hirtelen mozdult én meg ijedtemben érte kaptam, addig Joyce-nak teljesen szabad pályát adtam és ez nem igazán fair. Csak azért, mert őt ismerem és barátnők vagyunk, nem jelenti, hogy Selene ettől még kevésbé lenne hasznos és jobban félteni kell. - Ne haragudj, reflex volt, hogy nyúljak érted, de nem akartalak visszatartani. Nem mentség, de mi egy kicsit jobban bírjuk a gyűrődést. - vallom be, kicsit zavartan, már nem azért, mert a vérfarkasságról beszélek, hiszen Joyce és én is felvállaltuk mindig is, a legkevésbé sem élünk bezárkózva. Joyce fel is hozza a családját én pedig csak picit elmosolyodom, nekem nincsen nagy falka nevem, a mi falkánk természeti nép és távol tartja magát a varázsló társadalomtól az erdőkben. - Csak példának hoztam, ne aggódj, biztosan nem tenyerelünk bele ilyesmibe, de a mágikus ereklyék mögött mindig van egy történet, és sokszor akad egy csoport is, aki őrzi, keresi, isteníti, ki tudja… - bizonytalanodom el, hiszen csak a mesékből indulok ki, mondjuk az Excaliburból és a kerekasztal lovagjaiból, csak hogy ne menjünk túl távolra, hiszen erről Joyce-szal korábban is beszéltünk. - Az alvásproblémákról pedig még beszéljünk, jó? - teszem hozzá csendesen, hiszen itt és most van elég furcsaság, és most amúgy se tudnék segíteni neki, az a legjobb, ha ébren maradunk. Azt hiszem…
Előre engedem a lányokat és persze a farkast, csak némán megdörzsölöm az orromat, hogy ne tüsszentsek az áporodott szagra az érzékeny vérfarkas szaglásommal. Mikor meghallom a nyikorgást kicsit megfeszülök, futtában eszembe jut Wyatt és Billy, aki vélhetően még mindig szabadlábon van és talán nem értékeli, hogy a riválisát meggyógyítottam, de ez egy újabb olyan gondolat, amit el kell vetnem. Lehet, hogy négyből hárman éjszakai lények vagyunk, de azért belépve elkezdek tapogatni a falon villanyt keresve, illetve ha nincs elektromos hálózat, akkor a helyiségben található olajlámpást, kandallót, egyéb akármit gyújtom meg, hogy mindannyian tökéletes látással mérhessük fel a terepet. Megpróbálom az analizáló medimágusi tekintetemet elővenni és a berendezésből megtippelni, hogy ki lakhatta, milyen ruhákat találni, női, férfi, korban, egyedül vagy család, kirakott képkereteket nézegetek, vagy éppen a kint felismert szimbólumot keresem máshova felvésve motívumként, és így tovább, ameddig a többiek is nyomra akadnak.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom elengedni az érzést, hogy valaki figyel minket és határozottan zavaró, de sehol sem látok senkit sem és most még varázslattal sem próbálkozhatom, hogy megkeressem az illetőt. Beleszagolok azért a levegőbe, hiszen az orrom érzékenyebb, mint egy átlag emberé, még ha nem is vagyok született farkas, hátha érzek valamit... valakit. - Fura érzés... és olyan fura gondolatom van. Szerinted mi egyáltalán biztos, hogy ébren vagyunk? Vagy, valaki kiléphet a testéből, miközben alszik? - ösztönös és minden bizollyan teljesen értelmetlen reakció, de belecsípek a saját karomba, habár odakint ketten is rosszul voltak, tehát ha a fájdalom magunkhoz térítene minket, ha alszunk akkor ez úgy se hatna, arról nem beszélve, amikor a tanerő arcán megjelen a vörös folt, de tényleg vannak olyan reakciók, amiket az ember nem tud csak úgy levetkőzni. Az azért meglep, amikor Mason felnevet, de hamar leesik az ok, a mumus pedig szerte foszlik. Nem jó jel, hogy onnan jött ki, ahová be készülünk menni. - Oké... lássuk miért volt bent. - előre megyek simán, nem vagyok egy gyáva alkat. A kezemben a fáklya még remélhetőleg ég, ha nem akkor maximum gyújtok egy másikat. Egy ereklyevadásznak azért elég jó készlete van és van gyakorlatom benne, hogy sötét helyekre mászkáljak be, ahol ki tudja, hogy mi vár ránk. Még egy kisebb késem is van, de azért azt nem veszem elő, nem lenne jó, ha ne adj isten valami rosszul sülne el és még megsebesülne valaki véletlenül.
Fizikálisan nem találja Sidney a leskelődő helyét, olyan itt is van meg nincs is érzés uralkodhat rajta. Minél inkább keresi az illetőt, annál kevésbé biztos a helyben, ahol lehet, de annál biztosabb abban, hogy nem képzelődik, s valaki tényleg figyeli. Olyasmi ez, mintha egy függöny mögül néznék, épp csak a függöny láthatatlan. Talán csak nem kikacsint valaki egy álomból? Nem lenne lehetetlen, léteznek ezzel kapcsolatosan feljegyzések és segítő ereklyék is a történelemben, épp csak ekkora mérvű térhódítás nem történt még. De ha emlékszik arra, amit Mason először olvasott a papírfecniről fel, akkor talán körvonalazódhatnak benne a dolgok. S ha álmodó van, akkor valahol az illetőnek aludnia is kell, ugyebár.. Mason reakciója ösztönös a nevetéssel, s meglepő módon működik is. Nem a hagyományos kimenetellel, hiszen nem növeszt manósipkát a részeges mumus-apja, de megilletődötten szertefoszlik egy pillanat alatt. Olyan, mintha nemcsak a pálcák nem működnének rendesen, ha varázsolnak, hanem a környék mágiája is instabil volna, rosszul működne, amatőr módon sülnének el a varázsos dolgok. Még ez a mumus is. Mint amikor szakadatlan kézbe kerül egy faragó, s nem szép szobor lesz a vége, hanem valami amorf, rusnya kis izé. Az ajtó szinte hívogatón tárulkozik eléjük, s odabentről mintha neszezés hallatszódna. Nagyon halk, de határozottan olyan, mintha lenne ott valaki, ha nem is közel.
Emma, Joyce, Selene
Balta az nem lendül, maximum áporodott szag a hármas orrába a berúgott ajtón kitódulva. Nyilvánvalóan nem lakják már egy ideje a kulipintyót, vagy ha mégis, akkor valaki nagyon igénytelen fajta, aki nem szereti szellőztetni. Ezzel ellenkezik mondjuk a tény, hogy mintha megnyikordulni hallanának egy nyitva felejtett ablaktáblát a huzat hatására a házon. Selene a kopogás és kérdés kombinációja után ijedt sikkanást hall, s egy “menj el!”-t is, de a másik két lány nem érzékelheti ezeket a hangokat, szóval csak akkor tudhatnak róla, ha Selene elárulja nekik. Olyan, mintha valaki egyenesen a fejében beszélne, mint amikor álmodik és nem valós dolgokkal találja szemben magát. Joyce farkasa érdeklődőn szimatolja előttük a járást, nem tűnik ijedtnek, inkább olyannak, mint aki szagot fogott. Egy bizonyos ponton pedig lecövekel, s kapargatni kezdi a parkettát.
//Írási határidő: 07. 15. Következő mesélői ideje: 07. 16.//
GP
Joyce Brekinridge
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-07-08, 14:18
Most, hogy a gyomrom is jobb, furcsálkodó pillantást vetek Selene-re, aki mintha tényleg előre akarna sietni, összenézem Emmával a kérdezősködésre, de most kezdjem el magyarázni, hogy vérfarkas vagyok, ráadásul griffendéles is? Ezzel nem akarom lenézni csak mert a borzokhoz tartozik, meg hát a vérfarkas erő ellenére is jöttek azok a csigák szép számmal. Mindenesetre amíg Emma higgadtan lekezeli Selene kérdezősködését, én hátrapillantok a három seprű irányába, nyilván nem lenne rossz, ha Sidney is itt lenne velünk, de legalább vigyáz Masonre. Vagy fordítva? A férfihangos üvöltözésre oldalt fordulok, de most úgy érzem, hogy fókuszálnom kell. vetek még egy hálás pillantást Emmára, aztán megméricskélem, hogy hol kell majd ütnöm, de végül mégis megszólalok. – Nem használunk mágiát, mert az most ki tudja mire képes, ám a családom révén van némi plusz erőm. Tudod, Brekinridge. – Emlékeztetem a vöröskét arra, hogy a név önmagában is fogalom, a legtöbbünk született, és nyilvántartott vérfarkas. Ez a születési jog talán nem jelent kiváltságot, de információval szolgálhat számára, hogy nem a levegőbe beszélek, ahogyan próbálkozom. – Halál ereklyéi? Grindelwald? Én meg azt hittem a legnagyobb problémám az, hogy napok óta nem tudok aludni. – Forgatom a szememet társnőm szavaira, de majd Sid megvizsgálja a különös rajzolatot, én először a bejáratot takarítom el. A csuklóm szerencsére nem törik bele, Emma engedelmesen oldalt lép, én meg előre küldöm a farkast, aki a sötétben is jobban lát, de hangtalan árnyékként követem, emberként még én is jobban tájékozódom így, de azért a szaglásomra, ösztöneimre is támaszkodom, mert ahogyan Emma is megfeszül, én magam is csapdára számítok. Nem véletlenül volt lelakatolva ez az ajtó. – Köszi. – suttogom hátra a dícséretre, a kezeimet magam előtt tartom, hogy tudjak kapaszkodni, ha átesnék valamin. Fél szemmel a farkast is figyelem, vakon bízva az ösztöneiben, ha megugrik, vagy menekül, simán lemásolom a mozdulatát, ha meg támadni kell, hát nekem is marad az átváltozás. A pálcás harcmodor ugyanis a teljesen kiszámíthatlan mivolta miatt most kockázatos.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Megköszönöm minkettejüknek, hogy kaptam a bájitalból és vissza is szolgáltatom a fiolát. Nem venném szívemre, ha miattam rövidülne meg egy üvegcsével. Az írogatós ötletet elvetettük, mivel hát nincsen senkinél alkalmas „szerszám”. Emma reakciója jócskán meglep, s nem csak azért, mert fel sem tűnt, hogy mellém állt. Hogyan lehet valaki ilyen gyors? Jó benne van, hogy én vagyok belassulva, de akkor is…A szemes kereszt kissé ismerős…erősen mugli eredetűnek tűnik nekem, de lehet félrevezetnek az előítéleteim. - Én nem hiszem, hogy be kéne törni…- Kezdek neki, de mielőtt a végére érnék Joyce már ki is csalt egy nagyobb reccsenést az ajtóból. - …van rajta egy kopogtató. – Eléggé felidegesít, hogy míg engem gyorsan lekapcsoltak, addig a szőke lány nálam sokkal agresszívabban közeledése gond nélkül megtörtént. Ennek hangot is adok. - Nem gondolnám, hogy sokkal veszélyesebb lett volna, ha hozzá érek. – Vetek egy oldalpillantást a gyógyítóra, akinek alapvetően hálás vagyok, mert most már 100%-osan itt tudok lenni, de akkor sem értem miért kellett az én békés módszeremet csírájában elfojtani és a barbármódit alkalmazni...De mindegy, nem vagyok haragtartó típus. – Én még mindig arra szavazok, hogy kopogjunk. – Válaszolom Emmának és ha Joyce is erre voksol, akkor kopogtatok. Amennyiben mégis maradunk az ajtó berúgásnál, s nem támad ránk senki/semmi amikor kinyílik; gond nélkül megyek előre és az ajtófélfán kopogtatok félszegen. - Van itt valaki? – Kérdem halkan, miközben lassan lépkedek. Talán az alvók, talán a bennem mélyen megülő félelem okozta izgalom miatt, nem igazán számít ezen a ponton.
Segítek Joyce-nak amennyire csak tudok, tartani a haját, megtámasztani, ha kell, bár tudom, hogy nem erőssége gyengének mutatkozni, még ha hálásan meg is köszöni én pedig bátorítóan elmosolyodom. Mindketten elfogadják a gyomornyugtatót így valószínűleg a kis vészüvegcsém ki is fogy, de úgy tűnik, hogy a pálcákkal ellentétben a főzetek hatása megfelelően működik és ez az esetemben nagyon is jó, hiszen gyógyítóként van egysmás a táskámban. Persze nem éppen robbanószer vagy nem is tudom, pajzsbűbájt helyettesítő keverék, de ha valaki megsérül, akkor nem leszek tehetetlen. Elraktározom a gondolatot arról, hogy a három bájital ötvözése lehet a kulcs mindenhez, de az arányok nem stimmelnek, vagy talán szükség van még egy adalékra, egy katalizátorra, hogy összhangban működjenek. Bárhogy is legyen, meg kell találnunk, mert a pálcáink megőrültek, az összes mágikus lény és varázsló álomba szenderült és ki tudja, hogy mikor következünk mi. Óvatosnak ismerem magamat, de egyben igen naivnak is, tehát vagyok olyan butus, hogy komolyan azt higgyem lesz esélyünk néhány perc múlva újra találkozni Masonnel és Sidney-vel.
Megnézem a lakatot és az ajtót is, óvatosan, nem elhamarkodottan, és ahogy észreveszem a vésetet rámutatok a többieknek is. - Nézzétek, ez fontos lehet, talán olyan szimbólummá vált ez is, mint amilyenné a Halálos Ereklyék rajza Grindelwaldnak és egy csoportot jelöl. Vagy csak egyszerűen... ez jelöli a helyet és lehet megtalálhatjuk bent? - feltételezem, hiszen valóban nem tudok mindent, csak annyit, amennyit Sidney mondott. - Ha viselnénk helyretenné a mágiánkat…? - visszhangzom a lány szavait, kicsit töprengve, de nem jutok tovább, mert Selene nekiveselkedik és minden óvintézkedés nélkül ugrana az ajtóhoz, én pedig ijedten kapom el a kezét. - Vigyázz! Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, ha mágiával őrzött hely és ez is megbolondult... - szólok gyorsan, hiszen szabadkézzel tapizni nem a legjobb ötlet, bár ha tényleg ezt akarja, akkor tovább engedem, soha nem voltam az a fajta, aki lenézi a társainak a döntésképességét és felülírja, ha jobbnak látja. Joyce figyelmeztetésére is lényegében engedelmesen lépek félre és kicsit ugyan feszülten, hogy mi fog történni, baja esik-e, de közbeszólás nélkül várok, míg végez. - Szép volt! Lökjük be? - kérdezem, úgy tűnik, hogy hiába vagyok én Griffendéles és mondjuk Selene a Hugrabugos, én vagyok a kissé óvatosabb, gyávább, megint nem mennék be csak úgy. Ha a lányok bólintanak, akkor úgy rúgom be az ajtót, hogy ők a fal takarásában legyenek és én is azonnal elugorjak, ha mondjuk… kilendülne egy balta. Abszurdan hangzik, hiszen csak egy Roxmorti házba vagy pincébe törünk be, akárhová vezet is az ajtó, de az egész mágikus kavarodás és a sok alvó miatt persze, hogy idegesebb vagyok a kelleténél! Vagy csak a mindig óvatos besurranó kobold Rosetta kaparászik az elmém hátuljában és súgdossa, hogy hogyan ne öljük meg magunkat. Ha az ajtó kitárult, akkor se megyek elsőnek, gyógyító vagyok, szóval afféle hátvéd.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Sidney Smallwood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tanári szoba (I. emelet) 2020-07-04, 14:00
- Érhet egy próbát akár, már ha van valakinél minden hozzá. - hiszen már nem az irodában vagyunk, ami azért nehezít helyzetünkön, hiszen nem biztos, hogy mindenki hord magánál pennát és tintát. Nálam ilyen esetekre maximum ceruza van, az viszont azért mégis csak másképp működik, mint a tinta. Aztán elválunk a többiektől, azért még hátra pillantok, hogy Emma tud-e segíteni a két lányon, hiszen nem lenne a legjobb, ha lényegében két olyan társat kapna maga mellé, akik közül igazából egyik sem teljes értékű, hiszen nincsenek jól. Csak aztán indulok befelé Masonnel a Három seprűbe. Nem ismerem a fiút, nem tudom, hogy mennyire hagyatkozhatok rá, de most nem igen van választásom, mint bízni abban, hogy jó csapat lehetünk, ha arra van szükség. A medálra végül mivel senki nem kérdez rá, csak elraktározom magamban, ami eszembe jutott, hiszen én pont sehol nem láttam a motívumot, csak eszembe jutott. A fáklya a kezemben. Mason a terepet méri fel, én addig is megközelítem az ajtót, aminek amúgy is jó eséllyel nem nyúlnék csak úgy a kilincséért, de a fiú megteszi helyettem. Automatikusan körbepillantok, amikor érzem a hátamba fúródó szempárt. Annyira ismerős! Megpróbálom beazonosítani, hogy honnan jöhet, vajon odakint volt valaki, aki belát az épületbe, vagy sem? Megemelem a fáklyát is, hogy kicsit nagyobb területet érjen el a fénye. - Mintha.. mintha... - motyogom szinte csak magamnak, de aztán hirtelen kivágódik az ajtó, én pedig kissé hátrahőkölök. Az onnan érhező alak határozottan hasonlít a srácra, egyből rá pillantok, hogy lát-e rajta bármi ismerőst. Az üvegből és a lépéseiből ítélve, ha sejtem, hogy túlzásba vitte az ivászatot, akkor egyszerűen megpróbálom kirúgni a lábát egy guggolásban végzett lábkörzéssel, mielőtt még ráesne... támadna Masonre. A jó ég tudja mit akar, de ha fenyegető a jelenléte, netán láthatóan nem beszámítható akkor jobb, ha a padlón van. - Azt hiszem valaki figyel minket, de kétlem, hogy ő lenne. - biccentek az állammal a férfi felé, most már tudtára adva Masonnek is, hogy miért néztem annyira látványosan körbe az előbb, de jeleneleg kénytelenek vagyunk az előttünk lévő problémára koncentrálni, mint arra, amiről egyelőre csak megérzésem van, még ha azért időnként újra körbe is pillantok.
Aktuális viselet 
// 