Sidney & Morticia - Francia ügy

to: Sidney

Miközben Stansson körülnéz, néha aggódó pillantásokat vetek Sidney-re, de nem érzek idegességet. Próbálok higgadtan gondolkodni. Az emléktörlést így is úgy is végre kell hajtani, és nem szabad, hogy megzavarjon a koncentrálásban más érzelem, legyen az félelem vagy idegesség. A férfi szavai azonban nagyon meglepnek, enyhén csodálkozó arckifejezést öltök, de igyekszem gyorsan eltüntetni, elég impulzív embernek ismertem meg az edzéseken, nem akarom rontani az amúgy is kényes helyzetünket. Mikor hozzám fordul, már nem gondolkozom, csak a szavaira figyelek. – Már megyek is – bólintok, majd a testeket kikerülve kilépek a szobából. Halkan futok végig a folyosókon meg a lépcsőkön, hallgatózva, hogy jön-e valaki. Mikor a földszintre érek, még mindig nincs kint senki, a buli zavartalanul folyik tovább. A portás nem látott ezzel a külsővel, úgyhogy alapból nyert ügyem van, de mivel a saját kinézetemet nehéz elfelejteni egy esetleges kihallgatásnál, ezért bevetem a vámpírképességemet, és villámgyorsan mögé kerülök. Még mielőtt észlelne valamit, egy gyors bűbájjal elaltatom, kitörlöm az emlékeiből a felbukkanásunkat Sidney-vel, majd elhelyezem a hamis emléket a lányokkal, akiken a férfi emlékeimen a legtucatabb ruhák és a legáltalánosabb kinézet lesz, hogy ne találjanak semmilyen nyomot. Annyit lát, hogy felmegy a lányokkal az emeletre, de nem érez semmi gyanúsat, mert ez itt elég megszokott egy ilyen buli után. Mikor készen vagyok, olyan pózban rendezem el a férfit az asztalánál, mintha elbóbiskolt volna. A bűbáj nem fog sokáig tartani, addigra én felérek vissza a szobába, de gondolom, úgysem a főbejáraton távozunk majd, hisz elvileg itt sem vagyunk. Visszasietek a szobába, és megállok az ajtóban – Elintéztem – szólalok meg, majd észreveszem a sámánt. Kíváncsian figyelem, hogy mit csinál, nagyon szeretem a különböző eredetű mágiákat, és sosem láttam még ilyet a gyakorlatban. Sokkal hatásosabbnak tűnik, mint amire mi vagyunk képesek. – Minden oké? – súgom oda Sidney-nek halkan, hogy ne zavarjak meg semmit.

to: Sidney

- Nem, tényleg nem – sóhajtok. – Hacsak nem tud repülni – teszem hozzá halkan morogva, de csak mert nem bírom ki. Tudom, hogy Sidney nem érzi jól magát a dologgal kapcsolatban, engem viszont egyáltalán nem hat meg, szerintem megérdemelte a disznó, ki tudja, kikkel tette még azt, vagy annál is többet. Látom, hogy patrónust idéz, és Stanssont hívja.
– Bajba kerületünk? Mármint az edzőnél – kérdezek rá. Sidney sokkal jobban ismeri nálam, és nyugodtabb lennék, ha tudnám a választ előre, hogy mire készüljünk. Egy darabig csend van, a buli hangjait lehet csak hallani, de senki más nem jött eddig a folyosóra, egyelőre túl jó a hangulat odalent.
– Ó, tényleg, a portás… - talán mégis egyszerűbb lett volna kiütni, mint ledumálni a dolgot vele. – Legvégső esetben az ő emlékeit is törölhetjük… még az a legtisztább – vetem fel az ötletet, de azt hiszem, Sidney most nem abban az állapotban van, amikor feltétlenül egy ilyen esemény eltussolásának lehetőségeit szeretné mérlegelni. Remélem Stansson segít megoldani a dolgot. Épp ebben a pillanatban érkezik meg, egyelőre nem tűnik mérgesnek, a kérdésére csak bólintok, majd hagyom, hogy ellenőrizze az állapotomat. Azóta a külsőm már a régi, ilyen körülmények között lehetetlen lenne fenntartani az illúziót. Ez ad is egy ötletet. Közben látom, hogy az edző tekintete a kitört ablak felé vándorol, azt hiszem, most leszünk bajban. Sidney-re nézek, nem tudom, hogy ő akarja-e elmondani, vagy mondjam én, de végül megtöröm a csendet. – Baleset volt… csak meg akartuk mutatni, hogy hol a helye annak a disznónak, aki lányokat akar erőszakolni – jegyzem meg. – Túl erősre sikerült a lökés. – Ennyit mondok csak, hagyok lehetőséget, hogy Sidney kiegészítse vagy mást is mondjon még, de ha nem szeretne, akkor mondhatom a részleteket. Nem látszik az arcomon megbánás, magam miatt sem aggódom, de Sidney-t megkedveltem, és nem szeretném, ha ez neki következményekkel járna, így is rosszul érinti a dolog – Amúgy az én ötletem volt, hogy jöjjünk ide – teszem még hozzá.

to: Sidney

Megértem, amit mond, bár ilyen helyzetben még sosem voltam. Én nem vágytam arra, hogy elfogadjanak vagy szeressenek, mert elvagyok így. A vámpírrá válásom előtti évekre nem nagyon emlékszem, maga az átalakulás, meg az előtte szedett sok gyógyszer összezavarta teljesen a memóriámat, úgyhogy nem tudom, gyerekként voltak-e ilyen vágyaim. Most nincsenek.
– Ha nagyon szeretnéd, menni fog az… valahogy. Lehet, hogy sokat kellene beszélgetned valakivel, aki ért az ilyesmihez. Van a suliban pszichológus asszem… vagy ha ismersz esetleg. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy nem vagy normális, csak lehet, hogy segítséggel könnyebb lenne. – Nem akarom azt éreztetni vele, hogy van valami baja, de sokszor van, hogy a változás nem megy egyedül. Az is lehet, hogy minden megvan benne, ami kell, csak elő kell hozni. Nem tudom, nekem más bajaim voltak, a sima beszélgetős módszer nem vált be, de el tudom képzelni, hogy simán működhet olyannál aki nincs szétesve amúgy is.
Ez a francia egy kretén. Pálcát itthagy, utánajárás nélkül elindul fel egy ismeretlen hívására… nekünk kedveznek a dolgok. Mikor benyit, látom, ahogy a félelem átsuhan az arcán az ajtó becsukására és a villany felkapcsolására, mert akkor már látja, hogy a pálca rá van szegezve. Egy dolgot nem sejthet még, hogy nem ketten vagyunk. Sidney cselekszik, akkora lökést szabadít el, hogy a fickó pálcája kiesik a kezemből, ő meg repül ki az ablakon, üveget kitörve. Gyorsan végigsuhan az agyamon, hogy milyen magasságban vagyunk és hogy ezt tuti nem élhette túl… Felugrok az ágyról. Sidney ijedten néz rám, nagyon remélem, hogy nem fog kiborulni most, mert ami történt, megtörtént, de meg is kell úsznunk… Én nem rendültem meg ettől egyáltalán, vámpírként kellett már ölnöm kegyetlenebbül is, mikor még nem tudtam mi van velem és teljesen az ösztöneim hajtottak, de ez baleset volt és rohadtul megérdemelte. De nem tudom, Sidney lehet, hogy nem így fogja gondolni..
– Hogy vagy? Minden rendben? A másik kettőt elintézem gyorsan, tuti hallották… – Előveszem a saját pálcámat, az ajtó mögé bújva kinyitom azt, és mikor értetlenkedve berontanak, elkábítom őket. Egyelőre csend van, úgy tűnik, mások nem hallottak semmit. Az ajtót becsukom újra. – Ezeknek ki kellene törölni az emlékeit. És valahogy visszavinni őket a buliba, hogy azt higgyék majd, a pia ütötte ki őket. A szemétládát meg meg kellene nézni lent… sötét van, és ilyen magasból még én sem látom, de ha túlélte és meglóg, nagyon nagy bajban leszünk. – Aggódva nézek a lányra, az az érzésem, hogy nem egészen ezt akarta, de talán össze tudja szedni magát. Az is lehet, hogy mégse halt meg a rohadék, csak összetörte magát. Van valami átkozott szerencséje néha ezeknek a mocskoknak. Engem az érdekel csak, hogy Sidney jól legyen. Egyikünk sem ezt akarta, verekedni jöttünk, de kicsit félrecsúszott a dolog.

to: Sidney

Sidney szavait hirtelen nem tudom mire vélni.
– Komolyan? Pedig nem vagyok ám az a típus, akit példaként szoktak állítani bármiben is… - jegyzem meg. Azt hiszem, soha életemben nem hallottam még ilyet magamról és nem is mondott ilyet senki. Ez most teljesen új. Míg dolgozom fel magamban az infót, eszembe jut valami. – Amúgy nem akarok itt lelkizni, mert nem alkalmas az idő, de a pszichiáterem erről is magyarázott valamit… hogy valami traumát nyomok el ezzel, mert nem akarok szembenézni vele, blablabla, szóval, ha ez igaz, akkor addig jó, amíg neked nincs ilyened. – Persze lehetnek az embernek más okai is, Sidney feltételezhetően arra gondolt, hogy jobban szeretne szarni mások véleményére, csak nehezen megy. – Szóval nekem is jobban tetszene, ha ismerném magam és úgy lennék ekkora megmondó, de nem erről van szó. Még. – Azt hiszem, eleget okoskodtam erről, úgyhogy ideje végre a tettekkel foglalkozni. Sejtettem, hogy a levél nem tökéletes, mert mit értek én hozzá, de szerencsére Sidney ebben is jó, úgyhogy összehozzuk valahogy, már csak rá kell repülnie a csávónak. Felmegyünk, a szobát megtaláljuk, mert megnéztük lent.
– Oké – válaszolom, és már rá is ugrok az ágyra. Csak egy nagyon halvány fényt kapcsolok, hogy a sziluettem látszódjon, de az arcom még ne, illetve hogy Sidney-t ne vegye észre, ha bejön. Már épp fordulok a lány felé, hogy mondjak valamit, mikor észreveszek egy tárgyat az éjjeliszekrényen.
– Ezt nem hiszem el – húzom széles vigyorra a számat, majd felmutatom, a hosszú, vékony tárgyat.
– Itthagyta a pálcáját ez a kretén. – Nagy szerencse ez nekünk, mert én aztán nem fogok vele udvariaskodni, csak mert fegyvertelen. Ha nem lennék paranoiás, amúgy én se vinném a csapat bulijába a pálcámat, szóval érthető, hogy itthagyta, na de ekkora mázlit… Közben hallom a kopogást, és azt is, hogy 3 vagy 4 fiú lehet odakint, de tuti, hogy a franciák azok. Este nagyon jó a hallásom, felismerem a hangját a szemétládáknak. Igyekszem a tőlem telhető legszexibb hangsúlyt elővenni, és éppen megfelelő hangerővel kiáltom, hogy szabad. Az hogy angolul van, nem számít, biztos azt hiszi, hogy az angol vagy az amerikai csapatból jön be valakinek ennyire. Nyílik az ajtó, és hallom, ahogy magyaráz valamit a haverjainak, de végül egyedül lép be. Pofázik nekem valamit franciául, de még megvárom, hogy Sidney rázárja az ajtót. Csak akkor kattintom fel a villanyt jobban, ami egy pillanatra elvakítja. Meghagyom Sidney-nek a lehetőséget, hogy lépjen először, mert ez mégiscsak az ő bosszúja, de azért rászegezem a saját pálcáját, csak a stílus kedvéért.

to: Sidney

Nem akarom megszokni ezt a kinézetet, úgyhogy gyorsan el is fordulok, ne is lássam. Ha sikerül megfeledkeznem róla, nem az fog egész akció közben a fejemben járni, hogy hogy nézek ki, pedig ez soha nem foglalkoztatott. Érdekes, hogy most, amikor kiderül, hogy így néznék ki normális emberként, kattan be ez a dolog az agyamba.
– Ohh nem félek én attól – vigyorodom el. – A modoromat nem igazán lehetne átváltoztatni… azt hiszem, ezzel a külsővel még jobban utálnák a személyiségem. – Pont amiatt, hogy nem tűnik önazonosnak. A szép külsejű lányoktól mindig elvárják, hogy kedvesek legyenek meg aranyosak, akik nem olyanok, azokat nem bírják. Szerencse, hogy alapból engem nem fenyeget egyik se, se szép nem vagyok, se kedves, és nekem jó ez így. Az akció viszont engem is nagyon szórakoztat, hát még, ha sikerrel járnánk! Különválunk, és Sidney a portással marad, én meg bemegyek. Ez a része a dolognak megbukott a nagy tömeg miatt, alig találom meg, és nincs egyedül, úgyhogy más taktika kell.
– Az a baj, hogy ott van a többi hülye körülötte, meg egy csomó lány… és ha mindegyiket elintéznénk az tök feltűnő lenne – morgolódok kicsit. Viszont Sidney ötlete nagyon tetszik. – Ez jól jöhet… beszéljünk vele – majd el is indulok a portás felé. Együttműködőnek tűnik tényleg, úgyhogy már csak az üzenetet kell megfogalmazni. – Ööö mit kell ilyenkor írni…? – kérdezem félig hangosan. A kézírásom se a legszebb, de azt már lehet korrigálni varázslattal. – Hello baby, a szobádban várok rád kiéhezve, ruha nélkül – egy titkos imádód. Ez milyen? – olvasom fel röhögve. Nem vagyok jó üzenetek megfogalmazásában sem, de ha a fickó elég részeg, lehet csak a kulcsszavakat veszi észre. Ha Sidney még javítana a szövegen, azt megvárom, de utána odaadom a portásnak, aki be is viszi a levelet.
- Menjünk a szobájához, hátha kijön, és nem itt lent kéne vele találkozni – miközben beszélek, a portás asztala mögé szökkenek, és kikeresem, hol vannak elszállásolva a franciák. A második emelet teljesen az övék, de csak 6 szoba van, és a hangokból ítélve mindenki odalent bulizik, úgyhogy nem igen lesznek tanúk.

to: Sidney

Jó hangulatban kezdődik a kis akciónk, de igaza van Sidney-nek, a végén még meghallják a bevetést, úgyhogy abba is hagyom. Engedem, hogy átalakítson, jobban megy ez neki, meg egyébként is eltérő véleményünk van arról, hogy mi néz ki jól. Ő sem az a cicababás alkat, de mégis jobban ismerheti a mai közízlést, mint én, ha máshonnan nem, a rokonai felől. Miután végzett, odasétálok egy üvegablakhoz, és mivel este van és sötét odakint, valamennyire visszatükröződöm rajta.
– Jesszus… - motyogom, és kapok egy kisebb fajta sokkot a látványtól. – Lehetne, hogy erről a részről sem beszélünk senkinek? – jegyzem meg, de azért elvigyorodom, egyáltalán nem haragszom. Áldozatokat kell hozni a bosszú érdekében. Csak soha többet nem akarom így látni magam. Úgyhogy a negatív reakció ebben az esetben pozitívat jelent, ha tetszenék magamnak, akkor lenne rossz az átalakítás.
– Na jól van, akkor bemegyek, kihozom. Esetleg a portással kezdhetnél valamit addig – bökök oda a fejemmel, mert azért jó lenne, ha nem nézné végig majd az egész akciót, ki tudja, mennyire lesz hangos. A bűbáj miatt eddig nem látott minket, de a francia fiúkát eszemben sincs elvarázsolni, legalábbis nem így.
A két srác, akik ott balhéztak a portásnál, végül feladták a dolgot és kimentek az épületből. Egy ideig azért várok, hogy visszajönnek-e, de úgy tűnik, hosszabb útra indultak, úgyhogy most teljesen csend van az előcsarnokban, és nincs senki más.
- Sietek – szólok Sidney-nek, majd nagy levegőt veszek, és belépek a bárba. Félhomály van, nagyon kevés fénnyel, iszonyat hangos zene, párocskák és pia mindenhol… nem lesz egyszerű megtalálni azt a seggfejet. Este van szerencsére, és mivel a látásom sokkal jobb ilyenkor, rövid fal melletti keresgélés után megtalálom, követők és csajok gyűrűjében. El nem tudom képzelni, hogy onnan hogy szedem ki, az egész csapattal azért nincs kedvem megküzdeni. Visszamegyek Sidney-hez.
– Fú, ne tudd meg, mi van bent… - morgok egy kicsit, miközben kifújom magam és kiélvezem, hogy végre nem süketülök meg. – Amúgy megvan a nyomorék, csak túl sokan vannak körülötte, és nem úgy tűnik, hogy hamar egyedül akar maradni. Mit csináljak szerinted? Nem akartam az egész bagázst kihozni, mert akkor jönne még több bámészkodó…

to: Sidney

A szavaira megkönnyebbülök. Ha varázslásról van szó, nem én vagyok a legjobb, akire számítani lehet, engem mindig is az elméleti dolgok érdekeltek igazán, ha meg összecsapásról van szó, akkor inkább a vámpírképességeimet használom, azzal eddig is többre mentem, illetve vagyok annyira tisztességtelen, hogy az esetek többségében nem vállalom fel a szemtől-szembe harcot, hanem valaki mögé osonva a semmiből bukkanok fel.
– Örülök, hogy ezt mondod, igazából csak a végső esetre szoktam tartogatni a varázslást, annyira nem vagyok benne nagy szám. – Látom rajta, hogy eloszlottak a kétségek, úgyhogy nincs is miért tovább húzni az időt. – Rúgjuk szét a seggüket, én azt mondom – pattanok fel, majd a megbeszéltek szerint el is indulunk felmérni a terepet, aztán az is lehet, hogy már ma sor kerül az akcióra is, ha a körülmények ideálisak. És miért ne lennének azok? Este van, vámpírképességeim teljes birtokában vagyok, telihold a közelben sincs. Tartunk kint egy kis taktikai megbeszélést, miután felmértük, hogy mi a helyzet. Sidney ötlete nagyon is tetszik, sosem foglalkoztam a külsőmmel igazán, úgyhogy nekem olyan mindegy hogy nézek ki. Főleg, hogy úgyis átmeneti. – Ez tök jó ötlet, rád bíznám inkább ezt az átalakítást, még a végén elszúrok valamit és beszarnak – röhögök fel.
Közben a bárból két, meglehetősen ittas állapotban lévő fiú támolyog a portáshoz, és pillanatokon belül hangos szóváltásba kezdenek. Ha elég ideig folytatják, mindketten könnyedén be tudunk szökni.

to: Sidney

Van igazság abban, amit mond, tényleg elég hátrányba kerülhetünk, ha tudomást szerezne a többi csapat erről a képességről. Egyáltalán, ki tudja, hogy így legális-e versenyezni. Az biztos, hogy nekünk ez nagy előny, de nem vagyok hülye, nyilván más csapatok is próbálkoznak, ahogy tudnak, szóval… elég álszentség lenne ezt így kijelenteni, hogy mi most túl erősek vagyunk.
– Nem fog kiderülni – jelentem ki magabiztosan, majd folytatom. – Ha netán fizikai küzdelem lenne belőle, akkor közben nem azt nézi majd, hogy fáj-e neked ha üt, vagy hogy mennyi vér folyik belőled… utána meg pláne nem ezzel lesz elfoglalva, ha rendesen ellátjuk a baját – vigyorgok. – De ha gondolod, rámehetünk csak pálcával. Akkor pláne nem derül ki. Ja, és nem kell szemtől szembe, nem hiszem, hogy ő bemutatkozott neked és csevegett mielőtt elkapott téged vagy a francia csajt. Én az ilyet simán hátba támadnám és leszarom hogy párbajszabályok szerint ez nem tisztességes. Mintha ő az lett volna – fújok dühösen. Megvárom, hogy Sidney mit gondol erről, de annak örülök, hogy egyelőre annyira benne van a dologban, hogy menjünk terepszemlét tartani.
Úgy látom, ő is készen áll, szavaira csak bólogatok, és ha nem bánja, előre is megyek. Nem viszek magammal semmit, csak a pálcámat, bár én anélkül jobb vagyok, de azért tudok egyet s mást én is. A bájitalaimra nincs szükség, este van, erőm teljében vagyok. Akadálymentesen jutunk el a franciák körletébe, út közben csak néhány más nemzetiségűvel futottunk össze, de mivel ők is sétálgatnak, egyáltalán nem gyanús a jelenlétünk. Sötétben meg úgysem ismernek fel. A franciák szállodája van ugyanolyan menő, mint a miénk, végülis, egy környékről van szó. Az elrendezése azonban teljesen más, még ha be is jutunk, nem tudhatjuk elsőre, hogy merre menjünk, és hogy addig se vegyenek észre minket. De kívülről úgy tűnik, hogy nem égnek a lámpák az emeleteken, csak a földszinti előcsarnokban és a bárban. Lehet hogy mindegyik odalent bulizik, és fent nincs senki, és így itt lenne a tökéletes alkalom?  Megvárom, amíg Sidney is felméri a helyzetet, majd hozzá fordulok. – Egy jól sikerült kiábrándító bűbájjal átosonhatunk a csarnokon, a sötétben meg már nem vesznek észre – gondolkodom hangosan, de lehet, hogy neki van egy sokkal jobb ötlete, ami nekem most nem ugrik be. – Szerinted odalent vannak mind? – kérdezem, és közben hallgatózom. Ilyenkor nagyon jó a hallásom, és határozottan hallok egy kisebb bulit a teremből, de azt nem tudom megállapítani innen, hogy mindegyik francia bent van-e.

to: Sidney

Látom rajta, hogy tetszik neki az ötlet, csak a következmények tartják vissza. Én úgy vagyok vele, hogy szinte nincs mitől félnünk, vámpír-vérfarkas párosként, hacsak nincsen a franciáknak is, de nem hinném. Aközül a három közül mindegyik csak szánalmas varázsló volt. És a vezérük most majd  megnézheti magát. Látom a lányon, hogy még valamit mondani akar, de rá sem kell kérdeznem, mert már el is kezdi magától, úgyhogy félrebillent fejjel hallgatom szavait.
– Ohh –  reagálok egyelőre csak ennyivel. Sebezhetetlen… Ez nagyon jól fog nekünk jönni, de biztosan vannak a dolognak hátulütői. Rövid morfondírozás után többet is tudok szólni, mint az előbb. – Hát… én azt mondom, ha ez a helyzet, használjuk ki. Mármint, nem akarom rád erőltetni, meg ilyenek, de… megérdemli az a szemét – kezdem el újra győzködni. Érzem, hogy ő is szeretné, már csak idő kérdése, és belemegy a dologba. Remélem.
A fejemet vakarva töprengek azon, amit mondott. Nem szívesen mondanék le a bunyóról, de a megalázás sem rossz. – Nem lehetne mindkettő? – vigyorgok rá. – Ellátnánk a baját, és utána megszégyenítenénk. Dupla szenvedés, dupla elégtétel – teszem hozzá, majd fel-alá kezdek járkálni. Akárhogy is, kellene valami terv, hogy mindenképp jól jöjjünk ki belőle, ő meg minél rosszabbul. Elsőnek szerintem odamehetnénk körbenézni, hogy ott vannak-e, ha igen, mit csinálnak… szóval felmérni a terepet. A múltkor nem sok idő volt rá. – Ránézek, hogy mit szól. Én a magam részéről indulásra készen vagyok.

to: Sidney

Sidney nevetésére nekem is muszáj elvigyorodnom, ez valami reflex-féle lehet, mert amit mondtam, nem poénnak szántam, de az ilyen dolgok könnyen átragadnak az emberre valaki másról. A megjegyzésre csak bólogatok.
– Igen, eddig elég határozottan ment előre… az  fajta, aki váratlan helyzetben nem csinálja össze magát, nem úgy, mint egyesek – teszem hozzá, mert azért lenne itt olyan, aki szerintem nem tudna mit kezdeni egy váratlan nehéz feladattal. Bár honnan tudnám, hogy én mit csinálnék? Az meg, hogy vérre megy a dolog… na, igen, feltűnt. De nem csodálom, az alapján, hogy az a hír járja, eddig minden versenyt elvesztett a csapataival. Lehet ez az utolsó próbálkozása, mielőtt feladja, ki tudja. Nem miatta kellene persze első sorban megnyerni ezt a versenyt, hanem már csak azért is, ahogy a sajtótájékoztatón viselkedtek a csapattal egyesek. De főleg azokat a nyomorult franciákat kellene legyőzni legalább, már az is elégtétel lenne, de egyelőre van egy kisebb probléma, amire koncentrálnunk kell. Bár az, hogy mennyire kicsi, nézőpont kérdése. Sindey szavait hallgatva az a benyomásom támad, hogy nagyon is benne lenne a dologban, csak fél a következményektől. Igen, nekem sem áll szándékomban elcseszni ezzel az egész versenyt, de megérdemelné az a nyomorult ficsúr.
– Én szerintem simán meg tudjuk oldani. Én vámpír vagyok, te vérfarkas. Este tudok úgy közlekedni, hogy észre se vesznek, gondolom a te érzékeid is sokkal jobbak éjszaka. Sokkal előbb érzékelünk mindent, ha jönne valaki, vagy ha van ott valaki, szóval kizárt, hogy lebuknánk. Ráadásul, nem tudnak a képességeinkről – sorolom az előnyeinket, ami, valljuk be, van egy pár. - Ha valami közbejönne, elhúzunk, és nem vesz észre senki. Persze valami részletesebb tervet ki kell dolgozni, csak ezt most nagyvonalakban mondom. Megérdemli az a szemét, hogy elbánjon vele valami, amiről fogalma sem lesz, hogy micsoda – szorítom ökölbe a kezem a végére, majd várakozva nézek a lányra, hogy sikerült-e meggyőzni. Ha igen, kezdődhet a tervezgetés.

to: Sidney

Magam alá húzom a lábaimat, és közben hallgatom Sidney-t. Lizzyvel kijönni akkor is nehéz lehet, ha a lány a családja nélkül nem olyan elviselhetetlen, de ki tudja. – Értem. Hát, ezek szerint akkor nem mindig olyan, mint valami tornádó. Ez nem rossz hír – jegyzem meg, miközben a fülem mögé tűrök pár hajtincset. Eddig ez volt róla a benyomásom, mert szinte mindenhol úgy bukkant fel, hogy a figyelem egyből ráirányult, legyen az negatív vagy pozitív. Meg hát Amerikában sztársportoló, azért biztos nehéz ezek után úgy viselkedni, mintha átlagos lenne.
Végül is rátérünk arra a témára, ami miatt jöttem. Biztosan sejtette, hogy rá fogok kérdezni, ennek ellenére nem akartam ezzel rárontani, mert hogy néz már az ki mégis. De ha már valamilyen szinten belekeveredtem az ügybe, akkor talán rákérdezhetek és kapok is választ. Figyelmesen hallgatom, amit mond, és egyre inkább érzem, hogy arcomat elönti a düh és ökölbe szorul a kezem.
– Hogy micsoda? – pattanok fel a helyemről dühösen, és belerúgok a falba. Nem tudom, miért érint engem ez ennyire hevesen, mert ilyen szituációba nem kerültem még. – Hogy rohadna meg az a szemét disznó… – Én Sidney helyében biztosan nem hagynám annyiban a dolgot, és elintézném a mocskot. – Figyelj… ha gondolod, tök szívesen segítek benne, hogy kicsináld. Mármint eltüntetni bizonyítékokat, nyomokat, ilyesmi – ajánlom fel a segítségemet. Hát az ilyet nem lehet csak úgy annyiban hagyni, és jelenleg pont leszarom, hogy ez egy verseny vagy mi. Az ember becsülete meg a bosszú fontosabb a számomra, mint a játék, és nem is tudnék a hallottak után úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, főleg ha a franciákkal leszünk valamiben közös számban. Persze Stansson biztos nem díjazna semmi kizárásra okot adó akciót, de azért vagyunk különleges képességgel „megáldva”, hogy az ember nyomtalanul elintézze, amit akar. Kíváncsian várom, mit válaszol erre.