2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mit is keresek itt? Ez nagyon jó és fogós kérdés. Ez az ősz kicsit másként indult, mint az eddigiek. Azt hiszem lassan illene kicsit változni, na nem megkomolyodni, de valahogy tenni a céljaim érdekében. Valahol talán igaza van Autumn-nek, amikor azt mondja, hogy ha prefektus, és varárázsbajelhárító akarok lenni, akkor jobban kell tanulnom, és igyekeznem az iskolában. Eddig valahogy mindig minden tárgyból átcsúsztam, kivéve bűbájtant, ami tényleg érdekel. Abból mindig is szerettem brillírozni, de a többi lássuk be, annyira azért már nem érdekelt. Valahol kicsit sajnálom, hogy nem Flitwick professzor házába kerültem, ő a kedvenc tanárom egyértelműen, de hát amennyire tudom oda a vérbeli könyvmolyok járnak. Én pedig finoman szólva se tartom magam annak. Jobban szeretek a folyosókon sétálni, barátkozni, segíteni másoknak. Na és persze van bennem egy egészséges kalandvágy is, ez tény. Szerintem nincs tanár a Roxfortban, aki ne lenne tisztában vele, hogy mennyire szeretem a hasam, főleg ha éjjel a konyhán tömhetem. Ami nem a legszabályosabb elfoglaltság, na meg néha úgy is sikerül fejjel lefelé, valami kulimászban találnom magam, hogy nem is akartam belemászni. Egyszerűen csak vitt a kíváncsiságom. Mindezekkel együtt is azt hiszem jobban össze kéne szedni magam, és bizonyítani, hogy képes vagyok akár normális jegyeket is produkálni, akár megírni időben a házijaimat, akár a kisebbeket eligazítani, és segíteni, ahogy azt a prefektusok szokták. Sőt akár szívesen segítek a tanároknak is, ha megkérnek erre arra. Hasznos segítség tudok lenni. Szeretném ezt hinni. De azért a nővéremnek ne szóljatok róla, hogy van amiben kezdek igazat adni neki. Még elbízná magát. És még mindig zavar, hogy valamit titkol ám előlem! Világosan érzem. Csak hát fogalmam sincs mi az. Hát hogy védjem meg így őt? Elvégre én vagyok a fiú nekem kell vigyázni rá. Na, de térjünk vissza rá, hogy mit keresek idefenn. Semmi rosszat becsszó. Egyszerűen összeszedtem pár gyógynövényes könyvet, többek közt, amit egyszer Autumn vett nekem, mert hát talán nem ártana Bimbánál is javítani kicsit, és szerezni pár jó pontot. De mivel a klubhelyiség most kissé zsúfolt a kviddics torna miatt kellett egy nyugodtabb hely. Itt az egyetlen zavaró tényező az októberi szél, amin nem sokat segít a vékonyka dzseki sem, ami rajtam van. Talán meg kellene kérdeznem a kedvenc bűbájtan professzorom, hogy ismer-e egy jó hőtartó bűbájt rá. Mondjuk azért, ha valaki ide vetődne, lehet, hogy egy pillanatra megállna benne az ütő, ahogy azt látja, hogy a kilátó széles üveg nélküli ablakában állok, a hátamat az ablak kőfalának támasztva, és könyvet lapozgatok. Na nem. Nem akarok öngyilkos lenni. Egyszerűen így koncentrálok. Annyira, hogy elsőre fel se tűnik a közeledő léptek zaja.
[You must be registered and logged in to see this image.]Határozottan örülök, hogy nem fixíroz. Tényleg sokat segít. És Vanessa pont nem olyan személy akinek hazudni akarnék, vagy félre vezetni. Épp elég titok veszi körül már így is. Elgondolkozom azon amit mond. Nem túl igazságos, hogy Deneira miatt mindkét világ ítélkezik felette. Meg itt ki tudja még miért is valójában.. Azt pedig inkább nem kontrázom rá, hogy lehet odaát még csak nem is lenne így “bebörtönözve”. Nem kívánok benne indulatokat szítani. Amikor a valaki mást említi ránézek egy kicsit zavartan, de az arcomon mosoly bujkál és biccentek is. Már nem csak anyáról vagy Amyről van szó… Érdeklődve csillan a szemem - Neked is van valaki? - nem feltétlenül arra gondolok, hogy szerelmes lenne, de valaki olyanra aki egyszerűen fontossá vált számára. Nem veszem zokon, hogy voltaképp nemleges választ ad, hiszen igaza van, hogy ha Shanna nem tudott mit, akkor én sem tudnék. Így csak bólintok egyet, hogy tudomásul vettem. Ahogy azt is, hogy távozóra fogja. Amikor ő is felajánlja hogy amúgy nyitva hagyja az ajtót azért felderül a képem. - Köszönöm! - viszont annyira meg is lep a felajánlása, hogy mást hirtelen nem is tudok rá mondani úgyhogy csak rá intek - Akkor legközelebb! - és valószínűleg már csak akkor jut eszembe, vagy körvonalazódik bármi konkrétum, hogy miben is kérhetném a segítségét, miután már levetette magát a toronyból. Nézek még utána egy ideig, aztán a nagy óra kondulására csap meg a felismerés, hogy amúgy kissé benéztem az időt és nagyon máshol kellene lennem ebben a pillanatban!
///köszönöm én is a játékot! Vanessa jó fej. Nem sikerült elriasztania a kölköt :DD//
Csendesen hallgatom a szavait, időnként elpillantok a távolba, hogy könnyebben mondja el a gondolatait. Néha sokkal nehezebb úgy, hogy ha valaki közben mustrál, mintha csak próbálna mögé látni a szavaidnak, hátha nem pontosan azt mondod, amit gondolsz, de Ali ahogyan önti magából a szavakat, egyértelmű, hogy komolyan gondolja őket és azt hiszem értem is, amit mondani akar, noha a végén elmosolyodom a retro kifejezést hallva. - Úgy sejtem, ha meglenne minden emlékem, akkor én is ott lennék szívesebben, bár... abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ott örülnének nekem. - felelem, hiszen olvastam a könyvet, amit Ivortól kaptam és azok alapján nekem nem lenne olyan könnyű elvegyülnöm. Egyelőre viszont mindketten itt vagyunk és nem lenne olyan egyszerű csak úgy hazamenni. Arról nem beszélve, hogy azért ide is kötődünk már, ennyi idő alatt bizonyára ő is, ha csak az anyjához is, aki itt él, még ha a kapcsolatuk nehezebben is alakul ki. - Ha jól sejtem akkor az anyádon kívül van valaki. Igen... én se tudnék csak úgy eltűnni, ha módom lenne is rá. - habár Ashton már a tudtomra adta, hogy ha arról van szó, gond nélkül velem tart bárhová. A házat is megnézte, bármennyire is benne volt a pakliban, hogy akár veszélyes is lehet. A kérdésére viszont újra rápillantok. Rendes kölyök, pedig ha jól sejtem van épp elég baja, mint hogy az enyémmel is foglalkozzon, főleg hogy kétlem, hogy bármit is tehetne. - Ha Shanna nem tud mit tenni, akkor kétlem, hogy lenne módod rá... - rövid szüntetet tartok, de aztán észbe kapok, hogy ez így ebben a formában talán túlságosan elutasító lehet. - De köszönöm. Ha valami mégis felmerülne értesítelek, de igazából van segítségem. - egészítem ki végül magamat, hogy aztán kicsit közelebb lépjek a korláthoz, amiből sejtheti, hogy lassacskán távozóra fogom. Nem szeretek sokáig egy helyben időzni, még ha nem is valami nagy a mozgásterem jelenleg. - Viszont, ha... nem is tudom, beszélgetnél, megtalálsz, netán ha segítségre van szükséged. - fejezem be végül egy gyors biccentéssel, ezzel jelezve, hogy nem vagyok ellenére, hogy valamiféle rokoni kapcsolatot ápoljunk, mert végtére is unokatestvérek vagyunk, még ha valami fura, nem szó szerint vett, földi módon is. Talán néha akadnak dolgok, amiket másnak nehezére esne elmondani, netán segíthetek neki fejleszteni a képességeit. Persze én magam sem uralok mindent tökéletesen magamban, de az évek adnak valamennyi előnyt, még így emlékek híján is.
//Köszönöm szépen a játékot! Tetszett, még ha Vanessa nehéz dió is. //
[You must be registered and logged in to see this image.]Nézek Vanessara és magam is csak megvonom a vállamat. Csak sejtem, hogy voltak durvább alkui és mindnek meg is volt az áruk, de ezekről mit sem tudok. Nem mondok semmit a voltaképp magának címzett szavaira. Hiszen ha rá mondom, hogy talán, az egy elég gusztustalan kétélű dolog. Csak még több bizonytalanságot sugall. Ráadásul nagyjából olyan mintha egyet értenék kicsit azzal, hogy hát jah.. persze vágjál jó pofát és bírj ki még lécci’ néhány évet, hátha megoldódik minden! A kérdése eléggé meglep és ki is zökkent igazság szerint. Látszik, hogy valamennyire zavarba hoz, így a válasszal is habozok. Kifordulok a korlátnak támaszkodva és úgy kezdek bele - Semmi baj.. Azt hiszem a darabokra szakadtság érzésével minden szülő egyedül hagyja a gyerekét előbb utóbb… - bukik ki belőlem egy kicsit talán túl nyíltan. De aztán sikeresen szómenést kapok újfent - Egy kicsit olyan.. mintha egy nagyvárosból át kerültél volna egy pici, konzervatív faluba, ami ráadásul megragadt a feudális időkben! A "nagyvárosban" sokkal kevésbé érdekli az ottaniakat, hogy ki vagy mi vagy. Ameddig nincs dolguk veled, addig szinte nem is létezel… El tudsz.. vegyülni. Vagy épp rejtőzni, ha az szimpatikusabb. Mindig lesz egy újabb és újabb út, amire rácsodálkozol, hogy itt még nem is jártál! Hiába ugyanazon a területen mész végig.. Minden.. színesebbnek, szagosabbnak tűnik. Talán eleve az éghajlat, az építészet miatt is tűnt minden így..- csóválom meg a fejemet - Meg.. persze az időbeni eltolódás. Odaát úgy harmincpár évvel előrébb jártunk. Itt minden annyira.. retro.. - egyértelmű, hogy ahol felnőttem, oda többminden fűz és látszik, hogy hiányzik is. Hiába itt még mindig idegen egy csomó minden, de nem amiatt, mert ne jártam volna be keresztbe kasul. Az hogy onnan senkit nem nevezek meg inkább, ugyanúgy arról árulkodik, hogy még mindig nem nyugodtam bele az elvesztésükbe mélyen magamban. Akármilyen képet is vágok az itteni dolgokhoz és akármennyire gyorsan igyekeztem alkalmazkodni, attól ezek még ugyanúgy bennem vannak. Talán ennyire egyértelműen még egyszer sem látszott rajtam vagy mondtam ki amióta itt vagyunk. Aztán csak veszek egy halk sóhajt - Noha.. már itt is van valaki.. aki miatt ha lenne rá lehetőségem, sem tudnék csak úgy vissza menni. - ismerem el és bár a távolba nézek, egyáltalán nem tudom elleplezni, süt a tekintetemből és az arcomról, hogy bizony ez a személy, nagyon kedves és szeretett számomra. A kifejezés tova illan, felegyenesedek és Vanessára nézek. - Én.. ömm.. Tudok esetleg bárhogyan a segítségedre lenni? - nyilván nem fogom tudni kiengedni, de talán.. valamire szüksége lehet és hátha ilyesmiben tudok lépni. Habár.. Mint utóbb felfedeztem sulin belül is tudok hoppanálni.. vagy.. valami olyasmit csinálni.. A lényeg, hogy A-ból B-be eljutok mintha hoppanálnék, holott még nem is tanultam előbbit. És pedig állllíííítóóólag a Roxfortban ilyesmit nem lehet.. Viszont fogalmam sincs mi köti ide és mi a hatótávolsága… Hm.. Bajba mindenesetre nem akarnám sodorni. Az hiányzik, hogy még inkább rá szálljanak vagy bekorlátozzák!
Csak biccentek neki. A kimértség még mindig a sajátom. Ashtonnak sikerült valamelyest enyhíteni rajta, de attól még gyökeresen nem változom meg és a bizalmam se túl erős senki felé se, még nehezebben nyitok. Ez van, ha be vagy zárva és ha egy olyan világban raboskodsz, ahol nem igen fogadnak el, maximum csak félnek tőled. - Igen, azt én is megtapasztaltam, de hogy mikor miért mit ajánlott fel... - vonom meg a vállamat, mert hát ez az ő titka. Azt tudom, hogy nekem is segített. Valószínűleg nélküle nem jutottam volna ki a Minisztériumi cellából és ha ott kellett volna töltenem az elmúlt két évet annak biztos, hogy nem lett volna jó vége. Ki tudja, hogy én milyen módon törtem volna ki, ha megelégelem a dolgot. És hát lássuk be, még ha nem is látszik elsőre azért valószínűleg az anyám vére is csörgedezik az ereimben, hiába hogy külsőre nem feltétlenül hasonlítok rá. A türelmem viszont már itt is véges, egyre nehezebb türelmesen várnom. - Tehát talán még mindig biztonságosabb itt, mint odakint. - dünnyögöm, de ezt már szinte csak magamnak, hiszen nem tudni, hogy ki tartotta láncokon Ivort, ahogyan azt sem, hogy miért vagy milyen módon tehette meg. Ettől még nem válik szimpatikusabbá, hogy nem mehetek el. A dac sokáig nem fogja engedni, hogy úgy gondoljam jobb nekem itt, egy idő után úgyis azt mondatja majd velem, hogy megtudom védeni magamat, vagy szimplán nem érdekelnek majd a következmények. Látni akarom a kinti világot, ha már nem mehetek csak úgy haza, mert arra sejtem, hogy nem nagyon van mód. - Értem, azt hiszem. És hol vagy szívesebben, itt, vagy ott? - kérdem, mert hát szülők terén nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Nem vagyok valami jól eleresztve a témában és semmi jó tapasztalatom nincs velük kapcsolatban, pedig érzem én, hogy valami erre is kellene mondanom. Azért minden bizonnyal hiányzik neki az apja. - Nem tudok semmi támogatót mondani szülők kapcsán... Azt hiszem akárki, akármit mond attól, hogy valaki a szülőd még nem feltétlenül kell ennek komoly kapcsolatot jelenteni. Nem kötelező szeretni valakit, főleg, ha nincs veled. - pillantok el a távolba a feje mellett. Nem azt mondom, hogy utálnia kell az apját, vagy bárkit, csak mert elment, de talán azt igen, hogy nem kötelező éreznie az anyai kapcsot csak, mert az anyjával van most együtt. Elég bonyolult helyzet lehet ez neki. Nekem e téren egyszerűbb. Az apámról semmit sem tudok, az anyám pedig nem éppen jó ember és a múltbéli kapcsolatunkról is csak nagyon halvány emlékeim vannak, és hát akkor se volt jó ember.
[You must be registered and logged in to see this image.]Örülök, hogy egy kicsit sikerül mosolyt csalnom az arcára még ha utána egyáltalán nem mosolyfakasztó témák is kerülnek terítékre. - Azt hiszem nem véletlen nem a bátrak között roarrogok.. De tudom, hogy igazad van. - biccentek párat, miszerint megfogadom amit javasolt és nem bújok ki többé az ilyesmik alól. Legalábbis jobban igyekszem- Köszönöm a bátorítást. - engedek meg még egy szolid mosolyt. Anya épp csak annyira idegenedett el, hogy időnként figyelnem kell, hogy ne a nevén nevezzem hanem.. anyának. Tény, én közelebb kerültem hozzá, mint Amy. Addig se volt ritka, hogy egyszerűen lepunnyadtam anya irodájába, de apa eltűnése után hirtelen órákat töltöttem ott vele, amikor csak értem és fárasztottam mindennel is. Hirtelen nem volt érdekes, hogy kimenjek szurkolni a kviddics meccsre. Hirtelen nem volt érdekes, hogy a tanulásra vagy a barátaimmal töltött időre fókuszáljak és bármit is megéljek belőle. Hirtelen nem volt érdekes egyetlen iskolai esemény sem, se az iskolai élettel együtt járó öröm, siker vagy épp az ellenkezője. Sőt elkeserítő módon még Sun-hivel is kiestem a kis oda-vissza köreinkből. Hirtelen semmi nem számított, csak a testvérem és anya.. De ilyen szempontból Amy totál apára ütött, ha nem akarja hogy megtalálják, nem is fogják megtalálni. Ráadásul totál be is zárkózott, nem is hallottam a hangját szinte ami épp elég ijesztő minden mellett. Aztán most itt van anya új udvarlója is akitől falnak mennék… Ráadásul.. Ott van miatta a kimondatlan érzés, hogy anyát is “el fogjuk veszíteni” ha azzal a képmutató fickóval bármi komolyra fordulna.. Ahj miért ilyen rohadt bonyolult minden?! - Hát.. végülis az alkukötés valaha az attribútumai közé tartozott.. - vakarom meg az arcomat elgondolkozva, de aztán csak hallgatom Vanessát élénken. Aztán követem a tekintetét a távolba, mintha csak megláthatnám amit néz, vagy keres. - Lényegében igen… ilyesmi.. És fogalmam sincs. De - kissé bezárkózom, keresztbe fonom a karjaimat - elég dühítő. Ráadásul nem csak a ki, de a miért is ott kering.. - csóválom meg a fejemet, mintegy jelezve, hogy ennek semmi értelmét nem látom egyenlőre, még ha láttam amit láttam is. Aztán az utolsó kérdésre újra leengedem a karjaimat és szembe fordulva vele a kilátó boltívének szemközti oszlopának támaszkodom. A tartásom bár nyitottá vált, mégis a földet kezdem pásztázni és valami törmeléket piszkálok a cipőm orrával. Látszik hogy kell némi idő hogy erre válaszolni tudjak. - Apa mindig… mindig azt mondta, hogy sosem tud kétszer ugyanoda, ugyanakkorra vissza menni. És hogy nem ő dönt arról, hogy a világok között hova érkezik, ha csak nincs valami horgonypont ami vissza vezesse… Amikor át kerültünk a Nezabarba.. az szerintem tényleg véletlen volt.. De apa mindig készített minket.. nagy vonalakban, hogy egyszer vissza fogunk jönni. legalábbis anyát sose hagyta, hogy elfelejtsük és mindig mondta, hogy egyszer újra találkozunk majd vele.. meg egy csomó ilyen jelentéktelennek tűnő utalása volt - hallgatok egy hosszabbat - Aztán egy nap tényleg felbukkant. - szusszantok egyet - Amyvel épp a suli folyosóján álltunk. Épp hogy kézen fogott minket, már… újra itt voltunk. Pont olyan volt, mintha valami vissza rántotta volna… - bele rúgok most kissé oldalasan abba a törmelékdarabba, úgy, hogy lesodródjon a kilátóból a mélybe és újra hallgatok egy hosszabbat. - Amyvel mindig az.. “egyszerűbb énjét” ismertük. De aznap este… ijesztően erősnek láttam. Mint egy.. évezredekre palackba zárt dzsinn. - élek egy kissé együgyű de szemléletes hasonlattal. - A sötét boszorkányt véletlenül ölte meg közben. Szerette.. - motyogom a fejemet tehetetlenül megcsóválva - Úgy, ahogy valószínűleg évezredek óta senkit… - Aztán Vanessára nézek végre - A gyász… nála egy furcsa generátor… Legutóbb, amikor elveszítette a nővérünket a helyiek miatt.. hamvak maradtak csak utána abból a világból.. - nyelek egyet - Szerintem emiatt hagyott itt mindent.. Vagy elmegy.. vagy elemészt mindent kontrollálatlanul… De a láncok nélkül.. már nem is fog tudni vissza találni.- szóval sem Vanessáért sem egyikünkért nem fog tudni alkudni többé a Minisztériummal. A láncok meg remélem… valami olyan tárgyra kapcsolódtak inkább amiről nem is tudok hogy itt a földön van és remélhetőleg más sem! Szimpatikusabb lenne ez a gondolat, semmint, hogy Vanessa kerüljön ismét célkeresztbe… Persze az más kérdés, hogy ha egy tárgy kerül képbe, a láncok végén a bábmester ugyanúgy ott lesz.. és vajon tudni fog-e onnantól erről a tárgyról?
Látom igen bohókás, de talán nincs ezzel baj, sőt kicsit talán irigykedem is, mert nekem nem menne. Túl komoran látom a világot és jelenleg semmi máson nem jár az eszem, minthogy végre lelépjek innen és odamenjek, ahová csak akarok. - Igazából ez a bátrabb út és pont ezért a jobb is. Kár lenne más mögé bújni örökké. - felelem és akárhogy is azért egy félmosolyt csak megejtek erre a nagy bohóckodásra, amit sikerül lenyomnia nekem. De igazából tényleg sokkal jobb, ha tényleg megvédi magát a cikizésektől, mintha arra vár, hogy más tegye meg helyett, legyen az az apja, vagy bárki más. Végtére is a világ már csak ilyen. Csak mi vagyunk és nem várhatjuk, hogy majd más valaki fogja a kezünket a végtelenségig. Én már csak tudom. Furcsa módon abban biztos vagyok, még így kopott emlékekkel is, hogy világ életemben egyedül voltam és nem fogta senki sem a kezemet, legalábbis támogató család nem állt mögöttem. - Lehet, hogy jól tudott alkut kötni, magam sem tudom, mi a titka. Az biztos, hogy nekem segített, hogy ne a Minisztériumban éljek le két évet egy szobában, hanem legalább nagyobb ketrecet kapjak. - pillantok el a távolba, hiszen ezért hálás vagyok, de összességében egyre kevésbé viselem már el ezt az egészet. Túl régóta tart. Talán, ha én is jobban alkudoznék... Nem tudom, hogy mitől függ. Jóval könnyebb lenne, ha tudnám, hogy Ivornak mi volt a titka. Talán az ő erejével tisztában voltak, az enyémmel viszont egyáltalán nem, ezért végképp nem mernek szabadon engedni csak úgy. Nem tudom. - Nem csodálom, hogy nem mondtad el csak úgy bárkinek... - kezdek bele, miután a végére ér a történetnek az apja eltűnésével kapcsolatban, hogy aztán újfent elgondolkodva meredjek a távolba. - Úgy gondolod, hogy a láncok új áldozatot keresnek és talán engem? És, ha az apádat el tudták kapni, akkor velem könnyebb dolguk lehet. De ki irányítja a láncokat? - kérdezem, bár a kérdés persze inkább csak költői, hiszen Ali mégis honnan tudhatná ezt, hogy ki van a másik oldalon, mert bizony valaki biztosan van, vagy hát volt, hiszen Ivor lelépett. Elég komoly valaki az illető, ha elérte, hogy egy olyan erős valaki inkább lelépjen, hátrahagyva a gyerekeit is, csak azért hogy szabadulhasson tőle, mert valahogy ez alapján úgy sejtem, hogy talán ezért ment el. - Szerinted nem ment volna el az apád, ha nem kénytelen? - kérdezek újra, hiszen érdekes dolgok ezek. Szülők. Neki legalább egy van, aki mellette áll, bár ha jól tudom sok időt töltöttek külön, ki tudja hogy mennyire idegen már neki így a saját anyja. Nekem viszont senkim sincs, de azt pont ezért elég jól ismerem, hogy milyen ha lelépnek a szüleid, mert éppenséggel mondjuk a világuralom fontosabb, vagy ki tudja mi, mert hát az apámról meg aztán egyenesen semmit se tudok, ha csak annak a birtoknak a tulajdonoságának nincs köze hozzá, akiről álmodtam és ahol Ashton járt néhány hete.
Szórakozott mosollyal az arcomon képzelem el a jelenetet, de aztán csak megcsóválom a fejemet - Nem hiszem, hogy elég ideig kitartana arra hivatkoznom, hogy “ha vissza jön ez meg az lesz”.. - arról nem is beszélve mit kapnék ha eljönne a pont, hogy megunják a “ha visszajön..” szöveget. - Úgyhogy marad az, hogy én csapjak szét közöttük! - megejtek egy vigyort, játszott büszkeséggel emelem fel a jobbomat, teszek úgy mintha feszítenék és közben megpaskolom az inaimat, amik helyén a bicepszemnek kéne lennie. - Siiima ügy lesz! - még a szemöldökömet is megemelgetem, de aztán inkább abbahagyom a hülyéskedést, főleg, ha azt látom nagyon nem vevő rá és csak feltartom a két kezemet - Oké. Eskü ettől azért meggyőzőbb leszek! - Hát igen.. az önbecsülésem eddig nagyjából humorforrásnak volt csak jó, pedig erősen kéne gyakorolnom. Számtalan helyzet lesz amiben nagy szükségem lesz egy jó kiállásra… És az az igazság, hogy bár apa kétségkívül elég durva hatalommal volt megáldva… Amy és én, eddig bármilyen képesség bukkant is elő nálunk, mind Jade.. mármint anya vonalához kapcsolható. Szomorú, de apától, valószínűleg a jegyeinken kívül mást nagyon nem is örököltünk. Nem mintha a meglévő képességeink, nem lenne máris sokkal sokkal több, mint amivel kismillió másik ember együtt él.. De néha ér eljátszani a gondolattal, mennyire király lenne már, ha legalább az Utazó képességét, vagy valamilyen formáját örököltük volna, mondjuk a repedéseken való oda-vissza közlekedést.. vagy a hosszú élete egy töredékét, vagy a szuper elméjét amibe el tudott rejteni dolgokat… bármit! Bármit, ami rá emlékeztethetne.. a tükörbe nézésen kívül… Ilyesmikbe ringatni magamat viszont egyfelől veszélyes lenne, mert hát mi van ha bekövetkezik? Másfelől meg rém lehangoló lenne, ha mégsem következne be és ok nélkül esnénk Vanessa helyzetébe. Nem mintha az ő helyzete nem tűnne hiábavalónak és ok nélkülinek… De el is terelődik a téma, nekem sikerül kinyögnöm amit akarok és hallgatom amiket mond és figyelem ahogyan reagál. - Félelmetes, hogy a Nezában a történelem része Deneira. És elég… para módon ráadásul, erre vissza jövünk ide és.. itt meg szembe találkozunk vele és ha nincs az a doboz.. Azért.. örülök, hogy apa és ő nem találkoztak össze. - kezdek el csapongni egy kissé de amikor felteszi a kérdéseket befogom a számat és határozottan megkomolyodom. Megcsóválom a fejemet arra, hogy mióta van itt és csak hallgatom. - Ez a baj.. hogy ha még nincs is semmiféle lappangó erőnk, akkor sem tudom kizárni, hogy bekövetkezik ilyesmi.. Apának túl nagy hatalma volt ahhoz, hogy ujjat húzzanak vele. Vagy csak… nagyon meggyőző volt.. - megcsóválom a fejemet - De állítom, hogy ha nem lett volna, ő is épp úgy jár mint te - vagy azóta is a boncasztalon rohadna… És innentől semmi nem zárja ki a mi esetünket. Aztán újra össze szedem magamat és bele kezdek egy megint másik témába. - Tudod amikor apa elment.. aznap este volt egy elég hosszú.. rémálomszerű látomásom. Tudom, hogy mi történt valójában. De erről… sem miss Jenningsnek, sem Shannanak sem senkinek nem beszéltem… - sóhajtok egy aprót - Ez a másik ami miatt kerestelek, mert úgy gondoltam erről neked kéne tudnod. Apa és egy sötét boszorkány harcoltak aznap este. A harc végén, apa.. olyan volt, mintha felszabadult volna az ereje.. ijesztően hasonlított Deneirához és.. a mennydörgésben, a villámok fényében, láncokat láttam. Elszakadt, lidércláncokat, amik úgy tekeregtek mintha legalább száz kígyót fejeztek volna le. Amikor a láncok elszakadtak, a Mungóban kómában fekvők közül jó páran meghaltak. Ahogyan a harc végén a sötét boszorkány is… Ők voltak apa szabadságának az ára.. Ő elment. De a láncok itt maradtak. És volt egy olyan érzésem, mintha keresnék azt, akihez vagy amihez újra tudnának kapcsolódni. - a végére egészen elhalkulok a tekintetemet pedig különös fény üli meg. Én automatikusan Vanessára gondolok, ha abból indulok ki, hogy a láncok egy apához hasonló kaliberű forrást kerestek, legyen szó élőlényről, vagy bármilyen brutális varázstárgyról. Persze tévedhetek. Lehet, hogy egyáltalán nem csak egyvalamire, vagy egyvalakire kapcsolódtak rá. Vanessa szárnyas rokonáról meg aztán főleg nem tudok, nem hogy számolnék vele. És jobban örülnék, ha az egész tényleg csak egy rémálom lett volna, de anya is ugyanezt látta. Őt viszont amiatt nem említem mert nem akarom még őt is bele keverni. És valahol, emiatt a hülye látomás-rémálom miatt ijesztő számomra, hogy a rúnapisztollyal lőttek meg nyár végén..
Ahhoz képest, hogy rokonok vagyunk és a külsőnkben sok a hasonlóság, belül mégis mennyire mások vagyunk! De talán csak azért, mert annak az útnak ő még csak az elején van, amit én már jó hosszan bejártam. Sok minden van, ami megkeményíti az embert, felkészíti a jövőre, hogy jobban bírja azt, ami még vár rá, mert mindig vár valami, még ha reménykedsz is abban, hogy majd egyszer minden normális lesz és nem jön több problémás helyzet. - Kösz! Időbe telt megszokni őket. - mozgatom meg akaratlanul is a szárnyaimat. Szó se róla tényleg sokáig tartott megbarátkozni velük, megtanulni repülni, vagy egyáltalán csak elfogadni a jelenlétüket. Tudom, hogy a részeim, de közben azt is, hogy nem voltak mindig azok, ebben már határozottan biztos vagyok, vagy mindig azok voltak, csak nem láttam őket? Furcsa ez, mint oly sok minden, főleg amióta sokminden kiderült a múltamról. Engedhettem volna Ivornak is, hogy turkáljon a fejemben, de végül az alkuért cserébe a Minisztériumnak engedem majd meg. Egyelőre még mindig nem tudom, hogy jó ötlet-e. Talán... de benne van a pakliban, hogy átvernek és nem tartják be, amit ígértek. - Tanítsd meg nekik, hogy nem az apád védett meg, hanem megtudod védeni magad te is. Vagy kamuzz, hogy visszatér majd. Ezek sokmindent elhisznek. - rájuk lehet ijeszteni, ha az ember akar és neki úgy tűnik, hogy jól jönne, bár a legtöbbet a saját önbecsülésén is azzal javítana, ha megvédené magát és nem másoktól várná el, legyen az az apja, vagy bárki más. Az erő meg van benne, csak nem szabad tartania tőle. Hümmentek egyet és bólintok a válaszra a familiáris nevét illetően, de látom rajta, hogy nagyon mondani szeretne valamit, hát hagyom, hogy megtalálja a hangját és belekezdjen. Tudom, hogy nem könnyű velem beszélni, nehéz megtalálni a módját, főleg ha a másikat még bűntudat is gyötri. - Nem ismertem igazán az anyámat, csak... talán egy-egy formáját, amikből nem tudom mi volt álca és mi igaz, de nem sajnálom. Tudom, hogy veszélyes, erről vannak már sejtéseim. - a könyvnek hála is, amit Ivortól kaptam. Azért igen sokat megtudtam az én világomban történtekről, aminek én is részese voltam, még ha az emlékeim halványak is és csak néha villan be egy-egy részlet is. Az sokkal jobban megragadja a figyelmemet, hogy bizony tisztában van vele, hogy ő sincs biztonságba, főleg az után, hogy az apja felszívódott, vagy is leginkább a hogyan számít jelen esetben. - Tudod, mennyi ideje vagyok itt? - kérdezem aztán, mintha teljesen el is térnék a tárgytól, ami a bocsánatkérését illeti. - Mit tenne az anyád, ha megnőne az erőd... az erőtök? Tehetne egyáltalán bármit, ha veszélyesnek ítélnének meg, hiába nem tettetek semmi rosszat? - kérdezek újra, mert bár Shanna nagyon igyekszik, hogy megenyhüljek a Minisztérium felé, de lássuk be majdnem két év telt el. Meddig fognak félni még tőlem? Nem adtam rá okot, de túlságosan rettegnek, hogy ha szabad lennék gondot okoznék, csak mert fogoly voltam és ez már gyanúra ad okot. És itt ez a kölyök, majdnem egykorú velem, bár jóval fiatalabbnak tűnik, ki tudja, hogy miket örökölt pontosan az apjától, vagy hogy fejlődhetnek-e a képességei és ha igen, akkor meddig. Mi van, ha a mostani félős gátlásosság gátja egyszer átszakad, ha olyasmi történik, ami rákényszeríti a cselekvésre? Mi lesz, ha ennyi elég ahhoz, hogy őt is bezárják?
Megejtek egy szolíd mosolyt, voltaképp pozitívumnak zsebelem be Vanessa szavait. - Az biztos, hogy nem kis meglepetést tud okozni. - valószínűleg egy kissé túllépve a határt, de jobban megbámulom a szárnyait válasz közben. - Elég menőek. - ismerem el és már azon kattogok, hogy mennyire király lenne repülni egyet közösen.. Persze követem a beszélgetés fonalát is, nem véletlen akadok el és a kérdésére komolyabbá válik a képem. Egy pár pillanatra leomlik az a hetyke derűs kifejezés és felszínre bukkan valami szomorú.. valami dühös.. valami értetlen …A szüleim… mielőtt azonban a gondolatra össze szorulhatna a szívem vagy a gyomrom, csak nyelek egyet és végül rá már semlegesebben nézek vissza - Most hogy apa elment. - mondom ki csendesen - Akik előtte megtaláltak, azoknak most újra eszébe jutottam. - összegzem egy vállvonással. Mert igazából ez nem fontos. Legalábbis nem most. Meg aztán, nem akarom, hogy úgy tűnjön apám mögé bújtam ameddig itt volt.. De tény.. örültem, hogy a puszta jelenléte elég volt, hogy egy időre nyugtom legyen és ne kelljen küzdenem a táplálékláncban a helyemért. Azért amikor ellát néhány hatékony tanáccsal vissza tér az arcomba az élet és biccentek egyet - Köszönöm. - valójában nagyon is ismerősen csengnek a szavai és ez… akaratlanul is jó érzéssel tölt el. - Yoyo a neve. Az után a.. pörgettyűs mugli játék után kapta..- és megmutatom Vanessának is azt a mozdulatot Yoyo asszisztálásával, hogy lássa nagy vonalakban miről is van szó. Bár miután elő bukkant egy pillanatra, kérdőn körbe néz majd egy szisszenő morgással önkényesen vissza is zárja magát a gubójába. Nem pajtizik. Tényleg furcsa mennyivel gyermekibb a felfogásom, de… nekem nincs szó szerint amnéziám ebből fakadóan én emlékszem a gyerekkoromra.. sőt számomra még valahol mindig tart... És igazából van egy csomó minden, amit szeretek belőle. Ez nem jelenti, hogy a felelősségvállalást egy az egyben a kukába vágom, csak… nem voltam bezárva és főleg nem annyi időre mint Vanessa. Bizonyosan én is elveszíteném lényegében önmagam, főleg az emlékeim nélkül, nem hogy a boldogságomat. Aztán néhány pillanatnyi hallgatás erejére végülis beállhat a csend én pedig csak mantrázom, hogy mondjam már ki ami miatt voltaképp kerestem és ne vesztegessem az idejét… - Vanessa én… - emlékezz.. nem tetszettek neki a félbe hagyott mondatok! Folytasd! - szeretnék bocsánatot kérni Deneira miatt… - bár tény, hogy egy elég brutális fenyegetést jelentett, mégis együttérzés látszik a fejemen, nem ítélkezés vagy megjátszott sajnálat. - Ott voltam amikor a dobozba került.. - hát ez marha szép szépítés… - És bár nem tűnt akkor helyben a leg.. megérthetőbb személynek.. Sajnálom ami történt vele.. És amúgy.. rohadtul ijesztő is. - bukik ki belőlem. - Végig ott pörgött bennem, hogy ez apával is megtörténhetne.. vagy akár velünk és.. ez ijesztő.. - azért meg kell erőltetnem magamat, hogy ne kezdjek el csapongani és össze vissza felhozni hogy voltunk Deneira fejében is meg… minden.. - Szeretnék bocsánatot kérni amiért eddig… nem volt gerincem eléd kerülni és bármit nyitni feléd. - mondom ki. Tudom, hogy ez nem a legjobb kezdés, de őszintén szólva jobb ha nagyjából ezzel kezdem, semmint hogy elsunnyogjam és utólag pattanjon ki amikor már van valamennyi bizalom.
Hümmentek csak egyet, mert látom rajta, hogy mintha zavarban lenne. Sejthetem az okát igaz? Már jó ideje itt vagyok és ha jól gondolom ő már azért tudja egy ideje, hogy rokonok vagyunk, amiről én se túl rég szereztem tudomást. Bevallom már régóta tudtam a két gyerekről, de hogy közünk van egymáshoz azért később derült ki. Persze bennem sem merült fel, hogy ismerkedjem, hiszen ők se nyitottak felém és az apjuk is már jó ideje felszívódott. Építs bizalmi kapcsolatokat... na így mégis hogyan? - Mindegy miféle, a lényeg, hogy hasznos, talán pont azért mert nem túl kedves. - felelem én magam is, finoman nekidőlve a korlátnak, a szárnyaimat átemelve rajta, hogy ne lapítsam ki őket. Már egészen hozzájuk szoktam, bár akad, amikor még mindig kissé fura a jelenlétük, de már fogjuk rá összeszoktunk, amennyire lehetett. Azért erre a vitorlázás dologra kissé felszökken a szemöldököm kérdőn, de végül nem teszem szóvá, vagy kérdezek rá, hogy mégis miként, vagy mi módon szokott ő vitorlázni, hiszen tudtommal nincsenek szárnyai, és az apján se láttam egyet sem. - Most hogy? Nem tanították meg a szüleid, hogy ha belekezdesz valamibe, akkor illik azt befejezni? - fonom karba a kezeimet magam előtt és talán kissé szigorúvá válik a tekintetem is. Nem sok lehet közöttünk, maximum néhány röpke év, de mégis úgy érzem magamat a szeleburdinak tűnő sráchoz képest, mintha minimum valami ősöreg lény lennék. Azt hiszem a csalódás, a bezártság az embert jóval gyorsabban öregbíti lélekben, mintha normális életet élne. Én pedig már túl régóta várok és nem látom, hogy komoly változás történne, hiába mondja azt Shanna, hogy ő nagyon igyekszik. Lehet, hogy egyszerűen nincs is idejük velem foglalkozni, ami öreg hiba, hiszen a türelmem már pengeélen táncol. - Néhány ilyen húzás és határozott kiállás és veled se mernek majd kötekedni. Az ilyenek pont azért piszkálnak másokat, mert rengeteg bennük a frusztráció. Gyengébbek, mint mi, így kompenzálnak. - pillantok el a távolba, hiszen voltam én is olyan, akit piszkálni lehetett. Nagyon halvány emlék csak, amit a próbálkozások hoztak a felszínre, de mintha valaha egész más lettem volna. Csendes, visszafogott, egy fél-kobold, aki apró és nem képes megvédeni magát. Azóta rengeteg minden változott, rengeteg minden történt. Hagyok néhány pillanatnyi szünetet, hogy aztán újra a szőke fiúra pillantsak. Egészen hasonló a hajunk színe, bár az övé hidegebb, majdnem fehér, akár csak a tollaim. Vajon másban is hasonlítunk? Egyáltalán a rokoni kapcsolat miatt ez indokolt, hiszen nem is tudom pontosan mi is jelent a rokonságunk. A szüleink nem evilági lények és nem a hagyományos értelemben testvérek. - Van neve is annak a kis védelmezőnek? - kérdezek rá végül a kis lényre, hogy megtörjem az esetleges beálló csendet. Kezdeményezés... vagy valami olyasmi.
Valóban össze találkozik a tekintetünk, de ameddig a legyek körülöttem döglenek, addig a figyelmemet a két srácon tartom. Amikor viszont elhúznak, Vanessat pedig felém látom repülni az arcomra kiül az izgatottság.. Meg a pánik is valahol, amit gyorsan vissza nyelek. Hogy zavarban lennék? Persze, de többnyire sikerül össze szednem magamat és reménykedem benne, hogy nem fog ennyivel csak így… jönni és menni. - Familiáris… A kevésbé kedvesebbik felem. - mondom kissé hetykén. - De valóban hasznos. Időnként még a vitorlázásban is segít a levegőben. - kalandozok el úgy lényegében azonnal aztán csak megköszörülöm a torkomat. Amikor a két huligánról kérdez egy pillanatig csak nézek szegényre hülyén, mint akinek fogalma sincs miről beszél, holott csak pár perc ha elválaszt az előzményektől. Aztán persze leesik és felfújva az arcomat bólintok párat - Ömm igen elég bunkók tudnak lenni főleg most hogy.. - amilyen hirtelen szedtem össze a bátorságomat a válaszra, most úgy hal el a hangom és kell egy pillanat amíg újra rá találok és egyáltalán sikerül lezárnom a mondatot. Igyekezve, hogy mellőzzem jelenleg a mélyebb érzelmeket belőle - …mostanában. De egyébként mindenkivel ilyenek többnyire. Bár a gurkó egy kissé meredek volt, még tőlük is. - ismerem el, bár inkább szórakozottan semmint dühösen, aztán csak fürkészem az arcát és a tekintetét keresem némi feszengéssel. A jegyeim, a szemeim most mind látszódnak és valahol külsőre nagyon is hasonlítok apámra, de a kiállásom, a nem létező összeszedettségem, a magabiztosságom… hát az messzebb nem is lehetne tőle.- De ha jól láttam, veled nem mernek ujjat húzni. - az igazság az, hogy nem Vanessától tartok, félni legalábbis nem félek tőle. Ő is érző lény. És épp elég régóta van már itt. Van bennem egy jó adag bűntudat amiért nem nyitottam felé már előbb. Talán hülye gondolat, sőt inkább hajmeresztő, de valamiért azzal, hogy apa elment úgy érzem.. felelősséggel tartozom a családomért. Persze közre játszik az is, hogy kétségbeesetten feléledt bennem, hogy nem akarok több családtagot, vagy barátot, vagy.. mást elveszíteni! Általában rugalmasan tudok alkalmazkodni a változásokhoz, de.. a veszteség az teljesen más.. főleg ha rövid időn belül több is kijut belőle.
Ali jól sejti jó nap ez egy kiadós repülésre, no meg nem igazán vannak itt lehetőségeim. Ashton annak ellenére, hogy már többször felajánlotta, hogy velem tölti az időt, most mégis órán van. Én magam mondtam neki, hogy menjen, hiszen kár lenne annyiban hagynia az iskolát, ha már amúgy is itt vagyunk. Talán megtehetnénk, hogy tényleg lelépünk, nem foglalkozva azzal, hogy mik lehetnek a következmények, de még azt a kis utat se tettem meg a birtokra, amiről álmodtam. A lehetőség adott, a Minisztérium engedélyezte, hogy kicsit tágabban is bejárjam a birtok környékét, persze kellő segítségért, amit adtam nekik. Nem mondom, hogy életem legkellemesebb napjai voltak és Ashton se értett egyet vele, hogy vállaljam, de talán tényleg nem akarok kereszte tenni Shannának. Igyekszik, még ha még most sem gondolkozunk egyformán a világ dolgairól, tudom, hogy próbálja a helyzetből a legjobbat kihozni. Azért is vagyok most a levegőben, mert újra és újra arra veszem az irányt, ahol az a Mantov nevű alak lakik, akit még Ashton se látott személyesen, amikor megnézte magának a birtokot, de tudom, hogy elkellene mennem oda és egyedül, nem kísérettel. Nem akarok bajbakeverni mást, az álmaim viszont biztos, hogy okkal vonzanak oda újra és újra. Az incidenst még épp látom félszemmel, egy pillanatra össze is akad a tekintetünk a szőke fiúval. Tudok róla, bár nem sokat és eddig eszem ágában sem volt felkeresni a "rokonaimat". Csak, mert valamiféle kötelék van közöttünk, még nem jelenti, hogy közöm van hozzájuk, de talán tényleg igaza van Shannának, ha megpróbálok én is lépéseket tenni, akkor több esélyem van rá, hogy békén hagynak. Ha megmutatom, hogy tudok nyitni az itteniek felé... ha vannak szövetségeseim... Na nem mondom, hogy egy fiatal fiú, vagy épp a testvére segítenék elő az ügyemet, de apró lépésekben kell haladni. Elindulok hát a kilátó felé a magasból, és egy jól irányzott zuhanórepüléssel süvítek el a srácok mellett, akik egyértelműen nem véletlenül találták el majdnem Alit. Az első elképedés és meglepetés után persze jönnek is a gúnynevek, de leperegnek rólam. Hallottam már az iskolában sokmindent suttogni a hátam mögött. Vannak, akik kíváncsiak, mások bizalmatlanok és persze a "tollas csirke", meg a "mutáns" sem ritka megjegyzések. Tény, hogy nem segít, hogy távolságtartó vagyok és a tekintetemmel már-már ölni lehetne időnként, de inkább tartsanak tőlem, mint hogy bepróbálkozzanak bármivel is. - Elég érdekes háziállat, de igazán hasznos is. - érkezem meg egészen puhán a kölyök mellé. Kölyök, pedig igazából alig vagyok idősebb nála, csak hát annyi minden van már mögöttem, hogy néha úgy érzem sokkal idősebb vagyok, mint ami valójában. A szárnyaimat összecsukom és nekitámaszkodva a korlátnak pillantok le a mélybe, mintha azon tűnődnék, hogy a rövid megjegyzés után tovább is álljak-e és levessem magam a mélybe. - Úgy látom nem vagy a kedvencük, vagy mindenkivel ennyire figyelmesek? - nézek a távolodó fiúk után, akik azért elég nagy sebességre kapcsolat. Elég kellemes fuvallatot tudok már gerjeszteni a szárnyaimmal és mint mondtam a többség itt az iskolában tart tőlem, és nem is tettem azért, hogy ez változzon. Kíváncsian fürkészem, hogy ő vajon melyik táborba tartozik.
Egy két hónap eltelt mióta Miss Jennings-el beszéltünk és azóta mondhatni félig kifordult a világom önmagából. Noha minden ellenére sem tudom a világot vagy a létezést az ős ellenségemnek tekinteni, de az átlagomon meglátszik hogy nagyon nem vagyok a toppon. Nemsokára véget ér a tanév.. legalábbis rohamosan a nyakamon érzem a nyomást. A hetedik, ha komolyan akarok venni bármit akkor durvább kör lesz mint valaha, most mégis örülhetek, ha össze tudok vakarni valami elégségest egy csomó tárgyból.. Nem mondom, hogy nem vagyok kétségbe esve ezzel kapcsolatban, de mostanában még ha Sun-hi vagy a nővérem hajlandó is leülni velem, vagy lényegében bárki, hogy segítsen nagyjából öt perc alatt szét esik a figyelmem. Gyakorlatilag rendszerint esem bele abba, hogy olvasok egy oldalt és hiába olvasom el tízszer is.. egy hangot nem fogok fel belőle. Az órákon pedig nagyjából tíz percen belül fehér zajjá válik a tanárok minden szava. Amyt alig találom, mintha mindenkit kerülne, aggódom érte nagyon. Anya irodájában töltök egy csomó időt apa óta, de valahogy vele is minden más az új pasija miatt. És bár alap járaton ugyanúgy örülök egy csomó mindennek mint előtte, nem felejtettem el nevetni és a humorom vagy a lelkesedésem sem hagyott el, sőt egy bizonyos személy közelében csak fokozódik... Mégis, minden mellett tele vagyok valami fura szűnni nem akaró, mélyen kúszó frusztrációval.. vagy nevezhetnénk dühnek is. Ennek egyértelmű áldozata mostanában anya udvarlója, aki attól a pillanattól kezdve, hogy színre lépett nem volt szimpatikus. És azóta, hogy apa nincs a suliban, azért a csesztetések is újra megtaláltak és csak áldani tudom az ismeretlent, hogy Amyt eddig békén hagyták! És Yoyo hiába lép közbe nagyjából időben, lépten nyomon a gyengélkedőn találom magamat, mai az én hibám is mert… bele állok a balhékba. Ráadásul nem ijeszthetek el magamtól mindenkit -szó szerint- ha jön egy helyzet, amire ez a “könnyű” megoldás. Nem bújhatok ki minden alól örökre.. Daphne óta kerülgetem Vanessát. A legutóbbi JED-es incidens óta kerülgetem Corvust a gyűrű miatt.. Majd apa lelépését megelőző-közbeni látomásom miatt megint csak kerülgetem Vanessat újra, hiszen ki a fenének mondhatnám el az igaz-igazat?!.. Honnan tudjam, hogy ha miss Jenningsnek vagy Shannanak eljárna a szám, abból nem lenne-e Vanessanak orbitális baja?! Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg Amyvel mi is megszívnánk.. És persze rendezésre vár az is, hogy a kocsmai rögtönzött drámaszakkörünk miatt-óta szárnyra kapott egy… “cicis-tapis-ügy” ami miatt lépten nyomon Torival emlegetnek.. és fogalmam sincs hogy Sun-hi hallotta-e vagy mennyire veszi komolyan az ilyesmit.. vagy úgy bármi! Mindenesetre elég ciki a helyzet és azt hiszem illene szóba hoznom..tisztáznom, vagy ilyesmi. Legalább a keresztapánk hozzánk költözött Brighton-ból és csodával határos módon, gyakorlatilag már tünetmentes vagyok asztma ügyben. Mire nem jó, ha van egy medimágus a háznál? A pipám lényegében már csak megszokásból van nálam, hiszen.. ezzel éltem az eddigi életem. De annak köszönhetően, hogy nem fulladok be már a mozgás is több szerepet kapott az életemben. Vagyis.. pontosabban a légdeszkázás. Roxmorts egyes üzleteiben emiatt imádok “turizni”, némelyik hely egy kincsesbánya… Még jó hogy nincs elég hely a szobámban és nincs végtelen zsebpénzem. Apa óta ritkán találom a helyemet a társaságokban… Remélem ez elmúlik majd mert tök bénán érzem magam miatta. De a kilátó lett mostanában a bástyám. Jelenleg is minden tériszonyt mellőzve ülök a legtetejének a párkányán és lógatom a lábamat a mélybe, noha a lelógatott talpam alatt pár centivel ott lebeg a légdeszkám és türelmesen vár a sorára. A tekintetem Vanessat keresi. Időnként szoktam látni repülni. Valami pedig azt súgta ez a nap is alkalmas lehet számára némi szárnyalásra. Ideje beszélnem vele. Ha nem rögtön máris késő! A kilátásomat azonban egy oldalról felém száguldó gurkó zavarja meg amit.. a megérzéseimnek köszönhetően könnyen kikerülök és el is húz a francba jó messzire tőlem. Azért nem mondom, hogy kellemes meglepetésként ért. És alig hogy ráléptem a deszkámra máris felbukkannak a seprűiken, Jenkins vissza maradt társaságából ketten. - Jahj bocs nem láttuk hogy itt vagy!- Mielőtt azonban tovább fűzhetnék a helyzetet egyszerűen keresztbe fonom a karjaimat, állom a tekintetüket, majd Yoyo hírtelen, széttárt szárnyakkal úgy vetődik elő a hátam mögül a kapucnimból, kitárt pofával hörögve-vijjogva és ijeszt be nekik, hogy mindketten “sikítva” váltanak irányt és húznak el jó messzire. Yoyo pedig kap egy elégedett szárny pacsit a közbenjárásáért.
-Hogyne, nagyon szívesen, a bácsikám úgysem ünnepli igazán; egy kutató társasághoz szokott csapódni. Örülnék, ha megismerném a tágabb családodat is, Missy pedig már egész belejött a sütés-főzésbe. – Bólogatok kedves mosollyal, ez már tényleg kezd olyan színezetet ölteni, mintha én volnék valami leendő vőlegény, aki be szeretne házasodni Kathrine családjába. Missyvel és a kislányokkal nem volt gond, meg amúgy is könnyen alkalmazkodom, barátkozom, biztosan felveszem a fonalat a bácsikájával meg a nagymamájával is. Kathrine és én hosszú évek óta ismerjük egymást, de nem untunk bele, sőt, erősebb a köteléjünk, mint valaha, éppen ezért nem akarnám egy évig elengedni őt, hogy itt maradjon, míg én a többiekkel legyek. Bármennyire is kedvelem Maise-éket, más dolog egyetemistaként bulizni, ami nem az én világom, és más az, hogy a szerelmemmel együtt tervezgetni a jövőnket. – Szerintem ha már elvette azt a lányt, nagyjából teljesítette az aranyvérű feladatot, akkor a barátkozás már rá van bízva. Az én szüleim is barátkoztak félvérekkel, és mugli származásúakkal is. – Bár nem is tudom, lehet, hogy a mardekárosoknál ezt szigorúbban veszik. Corvus előtt csak Gilly volt, akivel jóban voltam, de ő olyan hamar elköltözött, hogy a levelezésekben nem érintettük az ilyesmit, és nyilván amerikában mások a szokások. Szeretném megnyugtatni Kathie-t, hogy nem esik szét a csapatunk, de legalábbis rám mindig számíthat. Tudom, hogy az nem ugyanaz, mintha lenne egy baráti körünk, de na. Tudom, hogy rajtam kívül is vannak barátai, mint ahogyan én is igyekeztem jó kis közösségi tag lenni, de határozottan nem örülnék, ha a párom egy helyes fiúval töltene közel egy évet. – Talán igen. Én mindig megértettem, hogy miért érzed magad rosszul magad Gilly vagy Wini miatt, és nem is akartam ezt erősíteni. Nem bántott az sem, hogy Corvus mit érez irántad. De gyakran voltunk együtt, és ez valahogy nem volt gond. Viszont úgy, hogy másféle iskolába járunk.. igen, azt hiszem picit zavarna, ha nem látnálak annyit, ő pedig igen. Ám nem ezért maradnék veled, sosem sajátítanálak ki. Azt szeretném, hogy boldog legyél, bármi áron! – Pusszantok végül a szájára, ahogyan hozzámbújik, és igyekszünk ezzel elűzni a borongós gondolatokat.
//Én is köszönöm, szépen kiteljesedtek a kis cukik^^//
Most nagy szükségem van Ben támogatására és társaságára, mert megint túlaggódom a dolgokat, ami tudom, hogy egyébként butaság, de nem tudok mit tenni ellene. Olyan, mintha csak én gondolkodnék a jövőn, a többiek még annyira másképp állnak a dolgokhoz. Talán azért, mert én már sokakt veszítettem el és mindig félek, hogy esetleg valaki mást is. Nehéz az embernek bízni az állandóságban, ha folyton történnek körülötte rossz dolgok. - Mesélek róla, de talán valamikor találkozhattok is. A karácsonyt, ha esetleg volna kedved velünk tölteni... Ha minden jól megy, akkor a bácsikám bemutat a nagymamámnak és ott karácsonyoznánk, vagy ilyesmi. - fejtegetem elgondolkodva, hiszen még semmi sem biztos. Rhys bácsi megígérte, hogy beszél a nagyival, aki már nem is tudom, hogy emlékszik-e rám egyáltalán, de remélem, hogy benne lenne egy találkozásban és erre tökéletes lenne a téli szünet. - Azt hiszem nem akarnék auror lenni, bár a bácsikám rendőr. - vonom meg egy félmosollyal a vállamat, de az aurori pálya tényleg elég veszélyes ahhoz, hogy önként bevállaljam. Nem is tudom, egyelőre még mindig egy nagy kérdőjel bennem az, hogy mi szeretnék lenni majd a jövőben, pedig lassan ideje lenne kitalálnom, hogy milyen szakra megyek tovább. - Hát mert az ő családja komolyan veszik ezt az egész aranyvérű dolgot. Szerinted hagynák, hogy olyanokkal barátkozzon az iskola után, akik olyanok, mint én? - vagy épp MB, vagy Gina, hiszen ők sem nagy családokból származnak. Bennel is csak azért nincs baja Corvus szüleinek, mert jó családból származik, legalábbis az ő szemükben. De, ha Corvus ennyire fejet hajt a szüleinek, hogy belemegy egy házasságba egy lánnyal, akit nem is ismer még igazán, akkor miért ne engedne, ha azt mondják már pedig nem találkozhat olyanokkal, akiknek nincs neve a varázslótársadalomban? És hát akkor hallgatni fog rájuk, ha egy házasságba is belement láthatóan úgy, mintha ez teljesen rendben lenne. - Oh csak nem átveszed a helyem és féltékeny leszel? - mosolyodom el és bököm kicsit oldalba, hiszen nagyon úgy fest, hogy azért picit mégis csak böki a csőrét ez a Devan dolog. Tény, hogy nagyon jóban voltam vele mielőtt még elment Amerikába és az is, hogy amikor visszajött kiderült, hogy hát... sokat gondolt rám. Azt hiszem ezt most nem lenne jó bedobni Bennek, hogy Devan talán szerelmes, vagy szerelmes volt belém, vagy valami hasonló, ami lehetséges egyáltalán ilyen fiatal korban. Lehet, hogy nem tetszene neki. - Köszönöm, hogy meghallgattál és talán tényleg jó lenne, ha nem maradnék egyedül és menne mindenki tovább egyetemre. Annyira kedves tőled! - ölelem át végül és bújok oda, hiszen akkor is úgy gondolom, hogy ez elég nagy áldozat a részéről. Mégis csak évet ismételne a kedvemért és kétlem, hogy ezt túl sokan bevállalnák.
Tetszik, hogy ennyit hozzám bújik. Régebben is volt pár ölelés, de az egyértelműen baráti volt mindenki részéről. Vagy.. Kathie már akkor is gondolkozott kettőnkről? Ezt olyan nehéz meghatározni, ezért nem is agyalom túl, csak magamhoz vonom. Nem vagyunk már gyerekek, hát persze, hogy jól esik, amikor egy ilyen édes lány oda van értem. Amióta többet vagyunk együtt, már versenyekre is alig járok, nem köt le, inkább a jövőmet tervezem, amelynek egyértelműen a részese. Többet voltam Missyéknél is amolyan látogatóban, természetesen külön szobában aludva, de az ilyen bújásoktól felmerül bennem, hogy jó lenne egyszer így is aludni. Az olyan biztonságot nyújtó érzés lenne, mintha a világ összes gondja megoldódna. – Róla még nem sokat beszéltél. Érdekelne. Sasha óta, és amióta a szüleimnek annyi lett, ezen én is sokszor tépelődök, de tudod Kath ki akarom élvezni az életet, vidámnak maradni. Nem félhetek örökké attól, hogy mi történik veled. Ugye nem készülsz auror pályára? – Teszem hozzá a magam szintjén viccelődve, ez az alap tulajdonságom szerencsére vissza is tért, barátok körében megmaradtam annak a vicces, mindenkit megmenteni akaró gyógyítónak, akinek eleve szántak a szüleim. Már csak az ő örökségük is, hogy rendben legyenek a dolgaim. Így kell lennie! – Mindez átmeneti. Most egy olyan változás áll be az életében, hogy fel kell nőnie. Ha jobban belegondolsz, mi ezen már túlestünk. Te a szüleid és Belle halálakor, én pedig az enyémeknél. Az övéi élnek, de a hivatalos nagykorúság nála úgy következhet be, ha leválik. Ha egy hivatalos házassággal, akkor úgy. És ennek ellenére megmaradhatunk csapatnak. Miért esnénk szét? – Ingatom a fejemet, el tudom képzelni a közös murikat, grillpartykat. Esetleg a leendő feleségével együtt. Nem tudom, hogy mennyire lenne fura, de ha MB vagy Gina bepasizna, akkor is találkoznánk, és ha úgy lenne, hát bevonnánk azokat, akik az ő párjaik. Ha meg nem megoldható, akkor ritkásabban ugyan, de úgyis tartanánk a kapcsolatot. – Ugyan Kath. Egy év elrepül gyorsan, addig ismétlek, és rágyakorlok az egyetemre. Meg lehet ezt magyarázni. Nekem te vagy a legfontosabb. Szeretlek! Devan? Oh, az a magas jóképű hollóhátas? Na nem, Corvus az Corvus, de Devanra tuti nem hagylak egy évig. – Csikizem meg nevetve, azért más kérdés, hogy béketűrő vagyok, és hogy nem szoktam féltékenykedni, de azért nálunk sem működött a fiú-lány barátság, nem akarnám egy egykori jóbaráttal sülve-főve együtt látni. Az más amolyan távkapcsolat lenne, hogy én elmászkálnék egyetemistákkal, ő meg vigaszt keresne a háztársamnál. Lehet, hogy csak mert idősebb vagyok, már némi féltékenységem is kialakulhat? Nem érdemes túlzásba vinni, de azért picit mégiscsak van.
Azt hiszem valójában igaza van és tényleg nem kellene ennyire komolyan vennem ezt, de mégis rosszul esett és tovább gondoltam, talán pont azért, mert a dolgok folyton változnak körülöttem. Ben e miatt próbál lazább lenni, és könnyedebben kezelni az életet, én viszont azt hiszem pont azért görcsölök rá annyira a dolgokra, mert nem akarok elveszíteni megint valakit, legyen az ezúttal Corvus, mint barát, vagy az egész kis csapatunk úgy, ahogy van az iskola, vagy a felnőtt élet miatt. - Köszönöm, én is így érzem, csak tudod... - elakadok és sóhajtok egyet, de megint odabújok mielőtt folytatni próbálnám. - Nem tudom, hogyan ne aggódjak annyit, hogy elveszítek valakit. Tudod a családom és a bátyám... a bácsikám sem él éppen békés életet, rendőr is volt régen és hát... - újabbat sóhajtok. Tudom, hogy nem kellen gondterheltnek lennem ennyi idősen és hogy pont hogy lazán kellene állnom az élethez, élvezni meg minden, de nekem mégis túl sokszor jár az eszemben az, hogy ha minden rendben van akkor a dolgok majd valahol elromlanak, mert eddig erre túl sok példa volt az életemben. - Azt hiszem igazad van, csak hát ez így... Kicsit ettől úgy érzem eltávolodott, érted ugye? - tőlem, a csapattól és olyan közeli lett hirtelen, hogy majd neki kötelező életet kell élnie és hát az azt jelenti, hogy majd valószínűleg nem velünk, vagy hát velem biztosan nem, hiszen én nem vagyok az aranyvérűnek még a közelében sem, még ha a Benedictek ismert család is, de hát ők nem mondhatóak az én családomnak. Ben feljánlásárára viszont határozottan meglepődöm és hirtelen nem is tudom, hogy mit is mondhatnék. Ez azért határozottan meglepő így hirtelen, hogy akár még évet is ismételne a kedvemért. Mondjuk nincsenek szülei, akik e miatt szólnának neki, de még sem várhatok el ilyesmit tőle. - Oh ez... ez igazán nem szükséges, hiszen te jó tanuló vagy és még sokra viheted. Mi van, ha valahol ezt negatívumként értékelik a jövőben? A többiek pedig úgyis tovább mennek majd az egyetemre. - de azért nem tudom megállni, közelebb hajolok és finoman megcsókolom. Jól esik maga az ötlet is, de igazán nem várhatom el tőle, hogy miattam ismételjen évet. - Nem leszek azért egyedül, ott van Devan is... egy régi barát, aki erre az évre jött vissza Amerikából. Csak remélem a többiek sem hagynak majd ki mindenből és azt sem akarom, hogy te is kimaradj miattam. - hiszen ők akármikor lemehetnek a faluba, én ellenben nem tehetek meg, hiszen nem leszek egyetemista, de igazán nem várhatom el Bentől, hogy miattam ő is vállalja, hogy kicsit kilóg a sorból, vagy akár tényleg gondot okozzon a jövőben az előmenetele szempontjából.
Ismerjük már egymást sok éve Kathie-vel, hogy tudjam, hogy ha valami bántja, akkor szépen türelmesen kell kicsomagolni. Szerencsénkre engem pont abból a fából faragtak, ami neki kell, sosem rohantam le, nem voltam vele erőszakos még barátként sem, hanem könnyen egymásra tudunk hangolódni. Ha belegondolok, sosem veszekedtünk, ami talán aggasztó lehet, hogy ha példának okáért ő Corvust is nagyon kedveli, mint barátot, vajon nem olyan szerelemre van szüksége, amiben el lehet égni? Remélem azért, hogy ő a nyugodt típus, és Corvus-szal csak eszmét cserélnek, netán anyáskodik a közös barátunk felett, de úgy összességében mindig nálam talált bátorításra, vigaszra, és nem csak mint barátnál. Féltékenykedni nem szokásom, eddig úgy érzem nem is volt rá alkalmam, azt hiszem ez csak megmérgezné a kapcsolatunkat. A szüleim példáját követve nem kell minden kapcsolatba a dráma, s mivel Kathie is árva, harmóniára törekszik. – Én azért itt vagyok, nincsen semmi baj. – Ha ő csak a kezemet szorítja meg, én magamhoz is vonom egy forróbb ölelésre. Így, hogy már fizikálisan is ki tudjuk mutatni az érzéseinket, lényegesen egyszerűbb, hogy nem csak amolyan kisgyerekes pajtás viszony van köztünk. Hallgatok egy pár pillanatot az ölelésben, hogy aztán elengedjem, s ismét beszélgetésre bátorítsam. – Nem is tudom, lenne értelme? Nem azért kedveltél meg ennyire, vagy akár.. tetszem neked, mert rád vagyok hangolódva? Másrészt.. a szüleim és Sasha után úgy érzem, nagyon rövid az élet arra, hogy görcsöljek. Tudom, hogy Maise azt mondaná, hogy még fiatalok vagyunk ilyen komolyan venni, magunkat vagy egymást, de mi van, ha nekem kétségem sincsen róla, hogy te vagy az igazi? – Ez most tényleg valami szerelmi vallomás, noha nem vagyok a szavak embere. Nem jelenti azt, hogy itt és most térdre ereszkedek, hiszen nem hajt a tatár, kár lenne máris összeházasodni, hogy utolérjük Corvust. Főleg mivel minket nem a vér köteléke kényszerít, hanem szeretjük egymást. Ha pár év múlva érik meg a gondolat, hogy már végképp nem tudunk egymás nélkül élni, netán szeretnék egy kis Kathie-t, akkor átgondolandó. Wini esetében pedig kezdem azt érezni, hogy a régi kapcsolataim felszínesek voltak, ezért nincs is értelme bánkódni rajtuk. Végülis én is nyertem azon, hogy volt valaki mellettem, és most sem zárkózom el, hogy ismét barátkozzunk, de amolyan legjobb barát, és szerelem egyben az már mindenképpen Kathrine. - Igen, igazad van. Talán túlságosan is hivatalosnak vette, mint egy beadandó dolgozatot, és most szólt. A másik, hogy azt nem veheti figyelmen kívül, hogy mit várnak tőle. Sajnos még mindig divat az aranyvérű házasság, és gondolom nem tudta eldönteni, hogy hogyan mondja meg. – Bólintok megértően, ám az utolsó szavai elgondolkoztatnak, ezért teszek egy felajánlást. – Engem nem érdekel az egyetemista lét. Évet ismétlek, hogy segítsek neked is felkészülni a RAVASZ-ra, és hogy együtt legyünk. Ha nem vagyok a terhedre. Nem sietek sehova, legfeljebb tényleg rákészülök a medimágusi pályára. Rengeteg jegyzetem van, majd együtt tanulunk. – Biztos vagyok benne, hogy meg lehet oldani, ezt nem bukásnak veszik, és a házvezetőm elég rugalmas, be lehet adni neki, hogy a felkészülés jegyében még ugyanúgy bejárnék az órákra, mintha most kezdeném a hetediket. Nekem fontosabb ez annál, minthogy valóban szétszéledjünk.
Nem megy még, hogy azonnal belekezdjek és megpróbáljam elmagyarázni neki, hogy mi zaklatott fel ennyire és még azt sem tudom, hogy mégis hogyan beszéljek majd Corvusszal, hiszen biztosan azt is illene, de sosem voltunk igazán profik békülésben. Az összeveszés mindig sokkal jobban ment. Ezért is hallgatom meg inkább azt, amit Ben mesél erről az egész eljegyzési dologról. Még mindig bánt, hogy nem tudtunk róla, akkor is, ha ez csak valami kötelező aranyvérű dolog, hiszen ez utóbbi meg pont azt mutatja, hogy Corvus világa mennyire távol áll attól, amiben mondjuk mi többiek élünk, főleg olyanok, mint én, akiknek az egyik szülője egyszerű mugli. Ha kikerülünk az iskolából talán nem is engednék Corvusnak, hogy találkozzon olyanokkal, mint én. - Enyhén szólva is tömények. - sóhajtok egyet, de azért jólesően szorítom meg Ben kezét, mert jó, hogy itt van és hogy megért. Ki is akadhatott volna, vagy lehetne féltékeny, amiért ennyire megrázott ez az egész, de nem teszi és ezt rettentően hálás vagyok neki. Nem akarnék még plusz azért is rosz érzéseket, mert rosszul érzem magamat. - Oh, ezt azért sajnálom. De hogy csinálod, hogy ez ilyen könnyen veszed és nem bántódsz meg rajta? - kérdem meglepetten, hiszen ez alapján úgy jön le a dolog, mintha Wini félredobta volna, amikor már nem volt itt és gondolom azért jobban vette volna ki magát, ha legalább így neki, hogy vissza fog jönni, így viszont tényleg olyan, mintha nem is érdekelte volna a barátságuk annyira. Nekem biztosan rosszul esne, ezért én magam is odabújok és átölelem a derkát. Lehet, hogy Ben időnként nem mond ki dolgokat, de azért biztosan akad olyan, ami neki is rossz érzés és lehet, hogy Wini visszatérése is ilyen. - Tudom, hogy nem kellene, de... nekünk azért elmondhatta volna nem? Ez így annyira... - elhúzom a számat, próbálom átgondolni, amit mondani akarok, hogy ne csak úgy kiszakadjon belőlem, de nehéznek tűnik visszatartani a kavargó érzéseket. - Azt hittem mi tényleg jóban vagyunk így öten és talán még mindig nem bízik bennem azután, hogy elmondtam neked a képességét és egyébként is tudod ő és a családja, meg egy eljegyzés... Ti jövőre egyetemisták lesztek, aztán észre sem vesszük, befejezzük az iskolát és minden megváltozik. Corvus nem fog velünk barátkozni a való életben, a szülei nem fogják hagyni, hiszen most is azt teszi, amit elvárnak tőle. - sóhajtok egyet végül. Talán tényleg én gondolkodom feleslegesen előre, de akkor is így érzem. Minden más lesz és egy idő után teljesen felbomlik majd a csapat. Gina is a külvilágban néha olyan furcsa nekem, és azért vannak dolgai... Nem tudom, hogy ez az egész működhet-e majd odakint és bizony a Roxfortnak egy idő után vége szakad, egy olyan valaki pedig, mint Corvus, nem barátkozhat majd olyanokkal, mint mi.
Bennem fel sem merül, hogy Kathie és Corvus miatt idegeskedjek. Én mindig is barátkozós, békítős típus voltam, és ha Kathrine egyszer kijelentené, hogy neki Corvus a nagy szerelem, és ez a nagy se veled-se nélküled kapcsolat szerelemmé érett, hát nem állnék közéjük, nekem Kath maradna akkor is a legjobb barátom. Én nem úgy képzelem a szerelmet, hogy kiabálunk, veszekszünk egymással, és amolyan vad, szenvedélyes tűz ég köztünk. Az én olvasatomban a szerelem olyan, mint a szüleimé, akik egyfolytában egymást nézték, le sem tudták egymásról venni a tekintetüket, olyan cukik voltak együtt, és bármikor érzelmileg is biztonságban voltak a másik mellett. Kath hozzám hasonlóan harcol Corvus lelkéért, de azt nehéz felmérni, hogy vajon fiúként is bejönne-e neki. A furcsa csók után Kath nagyon zaklatott volt, de azt már sosem tudjuk meg, hogy ha a fiú simán udvarolt volna neki az én bénázásom ellenében, vajon hova fut ki a száluk. Jó eséllyel én még mindig kártyákat rendezgetnék, hiszen a külső változásom ellenére bennem a lányok még mindig a jó fej havert látják, aztán Maise ebben rám cáfolt, hogy volt idő, amikor belém volt szerelmes. Nem, azt hiszen Kath nélkül nem lennék egy nagy csajmágnes. Leülünk szépen egymás mellé, a térdeinket összeérintve, miközben fogjuk egymás kezét. – Alaposan felbolydult minden, az biztos. Tudom, hogy nehezen viseled a hirtelen változásokat, és ezzel én is így vagyok. Visszajött Wini, Corvus eljegyzése.. Tömény heteink vannak, már megint. – Azért a mosolyom arról árulkodik, hogy én nem szoktam könnyen kiesni a magabiztosságból, talán csak a Jenkins elleni beszólogatásnál gurult el a gyógyszerem. – Nos, kezdem Wini-vel. Én azt hittem, hogy nagyon jó barátok vagyunk, de talán én értékeltem túl. Ő kviddicsezett, vagy rajzolt, én kártyáztam, olvastam, elvoltunk egymás mellett. Ő elment, és simán itt hagyott, hogy aztán amikor visszajön, lássam, inkább csak amolyan barát-pótlék voltunk egymás számára. Gillyvel meg csak leveleztünk, de.. ami az utóbbi években kialakult, Te, Gina, Maise, na meg Corvus, erre már lehet alapozni. Megtanultam beszélgetni, nem csak egy karosszékben vagy a kártyaasztal mellett ülni. – Húzom kicsit magamhoz, hogy érdemben ki is fejezzem, már nem csak az elméleti dolgok érdekelnek. Megsimogatom a haját a szabad kezemmel, és egy puszit nyomok az arcára. Örülök, hogy kimondatta velem, hogy kellünk egymásnak. – Na és Corvus. Elméletileg nagyon hivatalosnak tűnik, hogy a két aranyvérű család egybekel, de.. Talán nem vagyok jó emberismerő, de kétlem, hogy az az Alison lejött volna neki szurkolni, ha nem csak a szigorú, elrendelt házasságról lenne szó. Azt hiszem barátok. Többet nehéz pár mondatból kiszűrni. Corvus azért nem akarta elmondani, mert meg kellett várnia a hivatalos eljegyzés kitűzését. Ez most volt pár napja, most repülnek a baglyok. Bánt ugye, hogy nem mondta el előbb?
Nem ijedek meg, amikor meghallom a léptek hangját. Pár éve még lehet, hogy így lett volna, de már rengeteget fejlődtem és már nem vagyok olyan gyenge és védtelen kislány, mint voltam régen, úgyhogy nem ijedek meg hangoktól. Egyébként is tudom, hogy valószínűleg Ben jön és amikor átölel hátulról akkor már biztos is vagyok benne. Furcsa dolog ez,hiszen tényleg nem rég még ő is egész más volt és milyen sokat változtunk! Én mondjuk nem nőttem sokat, pedig most már tudom, hogy a bácsikám kifejezetten nagydarab, de kétlem, hogy valaha is utolérném. Ez van, valószínűleg a magasságom tekintetében inkább a Benedict vonalat követem, bár Misa se túl apró valójában. Talán volt egy nagymamám, vagy ilyesmi, aki szintén nem a nyúlánkságáról volt híres. Mindenesetre nem csak a fejemet fordítom hátra, hanem teljesen megfordulok, hogy megöleljem Bent és viszonozzam a csókját is. Nagyot sóhajtok. Jól esik, hogy itt van, nekem pedig tele a fejem mindenféle zavaró és buta gondolatokkal. Jó, ha kicsit megnyugszom és ebben nagyon sokat segít a jelenléte. Nem is tudom, hogy valaha is működni tudott volna Corvusszal bármi, hiszen annyira mások vagyunk! Corvus mindig csak felidegesített, vagy én őt, és hát ez a mai napig így van, Ben mellett viszont nyugodt tudok lenni és ez nagyon fontos. Végül aztán kibontakozom az ölelésből és az egyik padhoz húzom Bent, hogy leüljünk, de a kezét nem engedem el továbbra sem. - Nem is tudom. Előbb mesélj te, aztán majd én. Addig hátha összeáll a fejemben minden. - hezitálok kicsit, de aztán végül csak arra jutok, hogy jobb, ha ő kezd. Talán eleve másképp állok majd a dolgokhoz, ha már mondott egy s mást erről a hirtelen jött hírről, meg a felbukkanó Winiről. Ami már úgy tűnt, hogy kezd rendeződni és talán kicsit lenyugodni az most megint felbojdult, mintha nem lehetne nyugtunk sosem, bár tudom, hogy ennek egy részét folyton én generálom a miatt, hogy olyasmiken aggódom, amin nem kellene. Talán azért vagyok érzelmileg kissé koraérett, mert túl sok minden történt velem, ami negatív és hát kénytelen voltam felnőni és átérzni a dolgokat. Remélem azért ezt nem jelenti azt, hogy egész életemben ilyen leszek, mert akkor a végén úgy elszúrnám a dolgokat, mint a bácsikám. Hiszen ő is azért fordította anyuék ellen a nagyszüleimet, mert nem gondolta át, hogy mit csinál. Lehet, hogy ha túlaggódom a dolgokat, akkor már most ideje korán szétrobbantom én magam a csapatot? Ijesztő belegondolni, hogy ez idővel bekövetkezhet, de még ijesztőbb az, hogy talán miattam történik meg, mert előidézem azzal, hogy nem tudom kezelni a változásokat.
Kettőnk közül Kathie az érzékeny, én pedig az empatikus. Bár, inkább flegmának gondolnak sokan, mert otthon úgy el voltam kényeztetve, hogy még attól sem zavartattam magam, hogy Jenkins üt-vág másokat, szavakkal vagy éppen ténylegesen fizikálisan. Talán éppen ez a stílus segít most is, hogy ne legyek féltékeny Corvusra, hogy Kathie olykor mennyire nehezen emészti a fiú megnyilvánulásait. Most már évek óta ismerjük egymást, a lány gyakorta ütközik meg azon, hogy Corv miket csinál, én felhúzhatnám magamat ezen, de vakon hiszek abban, hogy nem csinálna hülyét belőlem. Vagy ha mégsem én vagyok neki az igazi, akkor elég, ha szól, nekem az ő boldogsága a legfontosabb. Viszont nem vagyunk összenőve, nem is akartam ráakaszkodni, hogy mindenképpen vele legyek, ha magában kell azt lerendeznie, hogy Corvus miért nem szólt az eljegyzésről. Ráadásul a fiú is a barátom, nem biztos, hogy az lenne a legszerencsésebb, ha mindig lekoptatnám Katie miatt. Fiatalok vagyunk még, és vele ellentétben én nem gondolnám, hogy illő lenne máris összeházasodni, amikor még a csókolózásig jutottunk el, azt is a magunk cuki módján, avatatlan szemektől mentesen. Sejtem én, hogy Kathie csak kitalálta az amúgy hihető Missys dolgot, de nem fogom kérdőre vonni ezért, hanem a szokásos helyeink egyikén találkozunk, hiszen a vacsi után Kath elindult fel, én nem sokkal később távozva a hollósoktól eredek a nyomába. Igazán kiváncsi vagyok, hogy mi jár most a fejében, ezért nem ettem túl magamat. Kapkodom a lépcsőket, hogy felérjek a kilátóba, ahol még hallom, hogy Kath motyog valamit a kisállathoz, szokása vele úgy diskurálni, mintha ember lenne. Talán az elvesztett ikrét próbálja ezzel pótolni. Nem is vethet rá senki követ ezért. A háta mögé érkezem, de azért hangos léptekkel, hogy ne ijesszem meg, a derekát átölelve hozzásimulok, és ha picit hátrafordul, egy csókot nyomok a szájára. Már én sem vagyok az a kisfiú, a birtokon folyt épitkezésnek, na meg az éveknek köszönhetően magas, és izmos vagyok, nyomokban is alig emlékeztetek az egykori vicces kissácra. – Szia Kathie. Olyan gondterheltnek tűnsz. Mesélsz, vagy előbb meséljek? – Kérdezek rá, az ő kezébe adva a döntést, hogy hogyan is indítsuk a ma estét. Szeretek ráhangolódni a lelkivilágára, ő pedig támaszkodhat rám. Már túléltem a szüleim halálát, a gyász tovatűnt, ismét képes vagyok erősnek lenni.
Nem szeretném, hogy Ben rosszul érezze magát, amiért eljöttem, és talán tisztában volt vele, hogy a Missys dolog igazából nem volt más, mint szimpla kifogás, de mégis csak úgy éreztem, hogy nem menne most az, hogy jóképet vágjak ehhez az egészhez. Talán túlságosan komolyan veszem, pedig én vagyok a csapatban a legfiatalabb. Lehet, hogy egy fél évvel ezelőtt még nem így álltam volna hozzá, de amióta a bácsikám elmesélte, hogy lényegében miatta nem találkoztam pici korom óta a nagyszüleimmel, hogy anya és Belle úgy haltak meg, hogy a nagyi még talán nem is tud róla, kicsit másképp látom a dolgokat. Igenis rossz érzés arra gondolni, hogy most olyan jó így minden, de idővel ez változhat és a csapatunk majd jó eséllyel teljesen szétesik. Csendben sétálok hát a fel a kilátóba a vacsora után, ahol még szóltam Bennek, hogy majd ha ő is készen van, akkor itt találkozunk és elmesélheti, hogy mi volt és persze azt hiszem én is magyarázattal tartozom neki, hogy nincs szó féltékenységről, vagy ilyesmi, egészen más gondolatok kavarognak bennem. Kikönyökölök a korlátra és kicsit összehúzom magamon a kabátot, amit már úgy döntöttem, hogy felveszek, hiszen késő ősz van, ilyenkor már bőven hűvös van, főleg ilyenkor, és hát jobb, ha az ember felöltözik, mint hogy jól megfázzon. Elpillantok a Tiltott Rengeteg iriányába, amiből már a félhomályban igazából alig látni valamit. Fura, mert régebben egészen sokszor megfordultam arra. Élénken él még bennem, amikor az a Ruth fellógatott egy fára, hogy a bátyámat oda csalogassa és kiszúrjon vele, vagy amikor Devant rángattam magammal, hogy megkeressük a pálcámat, amikor a fellógatáskor veszítettem el. Devannal, aki néhány hét múlva elment és még csak el sem köszönt, most pedig visszajött és hát.. nem is tudom, hogy róla el kellene-e mindent mesélnem Bennek, vagy csak gondot okozna a dolog, bár azért ő nem olyan féltékeny típus, aztán ki tudja, lehet hogy mégis. - Tudom, az lenne az igazi, ha mindent őszintén elmondanék, de az őszinteség nem mindig vezet jóra nem? - pillantok le a kabátom alatt didgergő Fehérkére, akit a karomban tartok, de persze bebújt a kabát alá, mert azért neki már kellően hűvös van ilyenkor, pedig igazából familiáris. Nem is tudom, hogy ők fáznak-e normális esetben, vagy mivel nem esznek és nem alszanak, ezért nem is tudnak fázni. Egy biztos, Fehérke mindig úgy viselkedik, mintha igazi lenni. Talán ez is jellem kérdése. Én sokkal inkább barátként kezelem, mint mondjuk Corvus, aki még nevet se adott a sajátjának.
Furcsállom, hogy még nem fáradtam el az elmúlt év alatt. Eléggé macerás tud lenni, ha annak kell tettetned magad, ami nem vagy. Legalábbis nekem ez a szerelmesdi nagyon nem áll jól. Dietrich is tudja jól, hogy az én szívem másért dobog, mégis kénytelen voltam szövetséget kötni vele, ha azt akarom, hogy Jenkins legalább egy évre békén hagyjon. Hjaj! Ez is csak az én szerencsém lehet, nem igaz? Mi van akkor, ha a lány, akit szeretek pont Dietrich miatt nem meri majd elfogadni az érzéseimet? Na nem mintha annyira közeledne a vallomásom pillanata. Valahányszor szóba kell álljak vele, teljesen elakad a lélegzetem és semmi értelmes nem tudja elhagyni a számat. Kellemetlen... No de kanyarodjunk vissza Mayához! Talán eddig ő volt az egyedüli, akinek a közelségét megtűrtem a bátyám mellett. Sok lány akadt már, akikkel a végén nem jött össze semmi Damiannek, de ez nem is baj. Egyikőjükhöz sem fűzött semmi közeli kapcsolat. Maya legalább próbálkozik és ez nagyra becsülendő, főleg ha az én buzgóságomat kell elviselnie szegénynek. Az ölelésem előtti kérdésére csak nagyot vigyorgok és rávillantom gyönyörű fogpasztareklám fogsoromat. - Jaj ugyan, rá se ránts. Ha szükséged van valamire csak szólj, oké? Nem akarom, hogy miattam érezd magad kellemetlenül. -mosolyom egy pillanatra sem lankad. Kicsit sajnálom azért őt, eléggé félős, pedig jó pár év van közöttünk. Abban bizakodok, hogy majd még lesz hova kinőnie ezt a rossz szokását és talán egy kevés bátorságot rá tudok ragasztani magamról. - Milyen szakra is jársz? -kíváncsian pislogok rá, legalábbis csak egy pillanatig, ugyanis már rögtön másik téma felé vágtatnak a gondolataim. - A bájitaltant én is nagyon szeretem, egész jól is megy. És én legalább nem robbantom fel az üstjeimet a konyhánkban. -nevetem el magam. Arra a bizonyos valakire utalok, aki még a nyáron majdnem lángokba borította anyuék konyháját. A nővéremmel nagyon nincs rendben valami. Nincs ki a négy kereke, ha azt hiszi Noah jó választás a számára. Ha az volna, most nekem sem kellene kamuból randiznom Dietrichkel. Oké, nem randizunk, de mégiscsak együtt látnak vele valahányszor Noah a láthatárra tér. - Aaahhh... Tudsz segíteni? Gőzöm sincs miként kezdjek bele... -sóhajtozok nagyokat, már-már színpadias túlzásokkal, pedig eléggé rá vagyok szorulva a segítségre. A mágiatöri halál uncsi. Változtassa meg a véleményemet az, aki tudja! - Semmi különös. Próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy bevalljam az érzésemet valakinek, de aaah... Rettentően félek az elutasítástól. Pedig megfogadtam, hogy új év, új lehetőségek. Az idei év a tuti. Neked mi a véleményed erről? Voltál már szerelmes annyira, hogy nem mered azt bevallani a másiknak? -szomorkás, ám kíváncsi szemekkel pillogok rá, mialatt lehuppanok mellé a padra. Lábaimat hanyagul kezdem el lóbálni ide-oda, s még a cukorkásdobozbós is veszek egy marékkal. Stresszevő vagyok, nem csoda, ha ilyen helyzetekben vadul kezdem el ropogtatni a cukrokat, a fogaimért már nem is aggódok ezalatt.
Vanessa jó fej. Nem sikerült elriasztania a kölköt :DD//
