2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastélytól viszonylag távolabb húzódik, annak keleti oldalán a sírkert. Itt főként tanárok, volt igazgatók nyugszanak, de az alapítók sírjai, sőt néhány helyi szellem nyughelye is fellelhető.
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Szerző
Üzenet
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sírkert 2015-06-12, 03:41
Sheska & Piton
Szabadság nem virúl a holtnak véréből
A rajtakapottság érzése megvan, ámbár lehet, hogy csak képzeli, de mégis, biztos benne, hogy rajtakapta valamin a nőt. Hogy min, az persze jó kérdés, de van ideje gondolkodni és kombinálni, ami azt illeti, ahogyan finoman nyomozgatni is - vagy csak egyszerűen elraktározni eme apróságot későbbre. Egyszer talán jól jön majd, egy napon talán összeáll a kerek egész. De talán soha nem lesz sem haszna, sem értelme... Ez is megeshet. - Csak természetes, azért is vagyok itt. Az életre nevelem őket, másképp hogyan értenék meg, hogy nem lesz velük mindenki kedves és kegyes? Sőt, az élet általában kifejezetten... Sötét? - kérdi nagy ártatlanul, mintha a jelenléte már-már önfeláldozás lenne, és csak a gyerekek érdekei miatt lenne az egyik legrettegettebb tanár az iskolában. Na tessék, a végén kiderül, hogy lelke mélyén egy karitatív jellem. Ó... Nem, nem az, de azért hangzatos. - Bíztam benne, hogy nem hagynál ki egy fontosabb értekezletet sem, már csak a diákok miatt se. - ért egyet lassan - Én ne tudnám? - villan tekintete, de hogy a megértés, vagy valami más suhan-e át benne, az jó kérdés. Persze, előfordul, hogy csakugyan éjszakákon át ül egy (sok) kupac dolgozat felett, kiváltképp, ahogy következik az év vége. Mégsem tud hinni a nőnek, vagy csak nem akar. - Megnyugtattál - említi meg, mintegy mellékes tényt eztán - Már kezdtem aggódni, hogy szándékkal kerülsz engem. Az igazán... Fájó lett volna, tudod. - arra nem tér ki, hogy a nő mégis merre jár hétvégente. Talán nem is tudja, hogy nincs házon belül, talán csak nem tartja fontosnak, vagy épp az időt megérettnek rá, hogy rákérdezzen. Esetleg csak nem hisz benne, hogy itt és most megfelelő választ kaphatna. Nem derül ki. - Sosem kár. A múlt megértése meghatározhatja a jövőt. Ha akkor megérte, megérheti újra... De ha már akkor sem, akkor talán hiábavaló a harc is. A kérdés csak az, melyik oldal melyik álláspontra jut végül, nem igaz? - vagy, hogy az ember lánya melyik oldalra helyezi egyáltalán önmagát, de ez csak kimondatlan kérdés marad, még ezzel együtt is ott feszül a levegőben, szinte érezni. - Egy közeli hozzátartozó pusztulás természetszerűleg nagy tragédia. - ért egyet hasonló érzelemmentességgel - Fogadd részvétem - teszi még hozzá, de együttérzése aligha valós, semmint üres formaiság. Halkan felsóhajt. - Megint tapintatlan vagy, Sheska, az ilyen kérdést nem így kell feltenni. De hogy válaszoljak is... - egy röpke pillanatig mintha elmerengene - Akadnak barátaim, mint mindenki másnak is. - de nem szívesen számszerűsítene, az igazán lesújtó eredményt hozna, pláne, ha a valódi barátokat kéne felsorolnia. Albus, talán. Vajon van több? - A szüleim már nem élnek, legjobb tudomásom szerint, gyermekeim pedig nincsenek, soha nem is voltak. - kár is lenne kutatni utánuk, hogy velük zsarolják. Nincsenek. - De te nyilván nem vagy ennyire... Magányos? - mezei érdeklődésként dobja be a kérdést, de némiképp azért valóban foglalkoztatja. Tekintetével követi a nőt, nem lép el előle, s felé sem, a kettejük közt lévő távolság pont illendő, de a szűkebb se hozná zavarba. Vagy csak nem mutatná, ahogy oly sok minden mást sem - például boldogságot, mert azt csakugyan nem látni rajta túl sűrűn éppenséggel, sőt. Szinte bizonyos, hogy valami mérgezi őt, valami, ami a lelke mélyén gyökerezik már oly régóta, szerves része már. - Örömmel hallom, hogy ezek szerint jól boldogulsz az oktatással... Ámbár, csakugyan ügyesek, vagy csak te vagy túlzóan engedékeny? - mindegy, akármelyik is, nem érdekli, legfeljebb a szakmai féltékenysége támad fel - A legtöbb diákom dilettáns, és az is marad, ha ez érdekel. Ehhez a tantárgyhoz... Érzék kell, nem lehet kiváltani sem magolással, sem pálca-suhogtatással vagy kapkodással. - a nő kérdésére eztán halovány, visszafogott félmosoly suhan át ajkain, legalábbis annak tűnhetett egy pillanatra - Nem, inkább csak elvétve, de rutinszerűen. Mint a folyosószolgálat... Időnként muszáj. - feleli, ezzel egyből kibújva a lehetőség alól, hogy ő bárkit s meglátogathatna itt. Nem, ez kötelesség, és semmi több. Legalábbis egyszerűbb, ha a környezete így látja. Ez persze erősíti a képzetet: nincs semmi, ami őt boldoggá tenné. Valójában... Ez a percepció nagyban igaz is, de a keserűsége mégsem tűné, hogy közsajnálat tárgyává degradálódjon.
Azóta, hogy az iskolában vagyok egyébként is az a dolgom, hogy elrejtsem magamat, hogy elrejtsem az érzéseimet és a gondolataimat, mert soha sem lehet tudni, hogy ki vesz észre egy apró rezdülést, amit nem szabadna senkinek sem. Óvatosnak kell lennem és ez nem változik akkor sem, amikor az emlékeim a felszínre tolakodnak, amikor egy sírt látogatok meg, vagy legalábbis egy emlékhelyet, hiszen Connie technikailag nem itt nyugszik, hogy a szülei is látogathassák. Ettől még persze meglep Perselus megjelenése, nem számítottam rá, főleg nem egy ilyen helyen és talán egy röpke pillanatra érzékelheti azt, hogy rajta kapott valamin, csak épp ténylegesen azt nem lehet tudni, hogy mi is lehet az a valami. - A gyerekek fontosak, mégis csak ők a következő generáció, nem gondolod? - tanítani fontos, minden bizonnyal ő is e miatt van itt... Oh hagyjuk a mellébeszélést, mindketten tudjuk, hogy egyikünk sem kimondottan az a típus, aki oda van az oktatásért. Persze szükséges, hogy csiszolgassuk a még csiszolható elméket, de azért nem kell túlzásba vinni és egyikünk sem a túláradó kedvességéről híres. Minden bizonnyal a diákok kb. egy lapon emlegetnek minket, maximum talán őt még egy fokkal negatívabb színben tüntetik fel, mint engem, hiszen én azért nem kelthetek a negatív hozzáállással olyan feltűnést, mint mondjuk ő. - Természetesen a fontosabb megbeszéléseken ott kell lennem nekem is, de hát tudod milyen, amikor éjszakába nyúlóan is még dolgozatokat kell javítanunk. - bájos mosolyt villantok rá, miközben végre elszakítom a tekintetemet a sírtól. Nem érdemes túl sokáig szemezgetni vele, csak túlságosan sok olyan emléket ébreszt, amikre most más jelenlétében nincs szükség. A dolgozatok pedig... na igen sok időt emésztenek fel, de főképp az, hogy a hétvégéket még csak nem is töltöm itt az iskolában, legalábbis a nagy részüket. - Igazad van, tényleg örök kérdés marad, hogy megérte e, és kár is rajta gondolkodni, hiszen már úgy is megtörtént. - az itt nyugvók, vagy a nevek az emléktáblákon már nem tűnnek el sosem. Nem hiszem, hogy megérte számukra eldobni így az életet... de persze az ő dolguk. Connie is rosszul döntött végül, de mind tudjuk, hogy már az elején is túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy tényleg képes legyen azt az utat járni, amit mi. - Constance szinte a testvérem volt Perselus, természetes, hogy megrázott a halála. - még színtelen hangon ejtem ki a szavakat. Megrázott a magam módján, de nem süppedtem bele a sajnálkozásba. Nem is lett volna értelme, hiszen számíthattam rá, hogy ez fog történni, mindenki számíthatott rá, talán csak Connor nem volt hajlandó belegondolni. - Vannak egyáltalán bárhol Persalus? Szeretteid... hozzátartozóid. Kicsit sem érzed magad itt egyedül, ahol senkit sem érdekelsz? - újra érdeklődő mosolyra húzódik a szám, ahogyan kicsit közelebb sétálok hozzá, de tartom még a pár lépésnyi távolságot. Vajon ő tényleg jól érzi itt magát, vagy érezte egyáltalán bárhol is jól magát már? Nem úgy fest, mint akinek olyan jó az ódon falak között, nem látni az arcán mosolyt, nem látni rajta soha sem igazán pozitívat. Persze az ő dolga, én aztán nem szólhatok bele abba, hogy hogyan éli az életét, de a kíváncsiságomat nem tudom legyőzni, hiszen látszik rajta, ahogy napról napra emészti... valami, csak az a rejtély számomra is, hogy mi is lehet az a valami. - Oh, hát az enyémek remekül, lassan közeledik az év vége, egészen ügyesek a diákjaim, ha tényleg oda koncentrálnak. Hát neked? Gyakran teszel könnyed sétákat csak úgy kedvtelésből a sírok között? - kétlem, hogy túlságosan eseménydús napjai lennének. Nem tudom, hogy vajon mi lehet az, amit ő tényleg élvezni tud, ami tényleg boldogsággal tölti el. Talán az ég világon semmi sem képes erre. Kemény vagyok és erős, annak mutatom magamat, de van hely, vannak olyanok, akik között el tudom engedni magamat és több tudok lenni, mint amire itt lehetőségem van. Neki valahogy nem tudom elképzelni, hogy van bárki is, aki mellett így érezné magát, különben nem ülne az arcán az a folytonos komor keserűség.
Hiba volt erre jönnie, ez már akkor megfogalmazódik benne, amikor egyáltalán megpillantja a sírkertet, de végül mégsem tud ellenállni a késztetésnek, végül mégis ide vezetik lábai, a nosztalgia, valami rég letűnt kornak idealizált emléke, mely a távoli jövő egét festi... Milyen lehetett volna, milyen lehetne, ha... De nem lesz, soha, történjék bármi is, és ez keserédessé teszi az emlékeket és a vágyakat, megmérgezi a jelent, és sanyarúvá varázsolja a kilátásokat is. Megkeseredik szájíze, még az előtt, hogy igazán felvidulna a szép emlékektől, a szépségük befejezettsége keserű fájdalomként csepeg, apró de folyamatos dózis, ide érve azonban a permanens fájdalom nem csak jelen van, de érzékelteti is meglétét. Talán csak a nő észlelése az, ami valamelyest képes kirántani őt a rátelepedő érzések markából, s rávenni, hogy folytassa útját - így megy hát utána. Kifürkészhetetlen arckifejezéssel követi, ahogyan a nő feláll, a méri végig őt. Van egy olyan fura érzése, hogy amaz rejtegetni akar valamit - de egyelőre félresepri ezt a megérzést, már csak azért is, mert tudni véli a titkot: Rasmus. Igaz, ennek valódi mélységéről egyelőre nincs tudása, talán nem is lesz. És persze ott a másik lehetőség: a rajtakapottság, az érzések, a veszteség fájdalma, vagy a káröröm, bármi hozta is ide ma a nőt, bizonyos, hogy nem akarja, hogy tudjanak róla. Biztos, mert ő maga is ilyen. Ezért is me, gondol túl messzire egyelőre. - Csakugyan... Már kezdtem aggódni miattad, nem egészséges oly mélyen belefeledkezni a munkába. Bár örömmel látom, hogy mélyen gyökerezik a gyerekek iránti elhivatottságod... - hagyja rá - Már féltem, hogy a konferenciákon kívül nem is fogunk találkozni. Oda azért eljössz majd, igaz? - nem, mintha attól tartana, hogy a nő kerüli őt, vagy mintha az ő dolga lenne efelől érdeklődni, vagy garantálni a kollégák megjelenését. Vagy, mintha neki magának lenne módja kihagyni ezeket a csodákat, házvezetőként. Pedig néha lenne kedve hozzá. Tekintete eztán a sírkő felé siklik, elszakadva a nő alakjától. Egy ideig hallgat, de aztán mégiscsak megszólal. - Az elmúlt időkben sokan adták életüket így vagy úgy, egy vélt jobb ügy érdekében... Örök kérdés marad, megérte-e. - szól hát lassan - Nagy csapás lehetett, ha egy évet kívánt, míg megbirkóztál vele. - mintha neki elég lett volna egy év. Ugyan, neki tíz is kevés volt, hozzá képest ez a nő végletesen erős, ha szavai igazságot mutatnak, persze. Talán e hely őszintévé tesz, ki tudja. Bolondság lenne ebben hinni. de bízni talán szabad. - Nekem nincsenek itt hozzátartozóim, vagy szeretteim - hagyja rá azért a nőre annak megállapítását. Magában pofon vágja magát e nyers, durva hazugságért, melyet ráadásul szemrebbenés nélkül ejt ki. Megtagadni őket, Őt, olyan mintha egyenesen az életet tagadná meg, és Lily halála szinte jogos büntetéssé válik... De szavai nyersek és szenvtelenek maradnak, ahogy tekintete sem árul el ellágyulást. Nem, nem engedheti meg magának - hiszen ez az egyetlen mód, amivel megóvhatja Evans emlékét: ez az ár pedig bármily fájó, de szükségszerű, ezért meghozható. - Hogy telnek napjaid mostanság? - emeli pillantását újra a nőre.
Talán rossz ötlet ide jönni, kimutatni egy cseppnyi gyengeséget is azzal, hogy azt láttatom gyászolni is képes vagyok, de hamarosan távozom már nem számít. Nem tettem még meg eddig nyíltan, sem gondolatban, hogy elbúcsúzzam Connietól, úgy éreztem, hogy nincs rá szükség, most viszont valami mégis erre ösztökél. Talán a terhesség... meg a hormonok dolgoznak bennem és e miatt van bennem több érzelem, mint amit megszoktam. Furcsa... szokatlan, pár nappal ezelőtt még sírtam is, pedig én aztán ilyet sose szoktam! Nagyon távol áll tőlem az érzelmek nyílt kinyilvánítása, még ha azt a saját szobám berkeiben teszem is, csak mert ügyetlen módon kiborítottam egy adag tintát a már jó ideje írt és fogalmazott levélre... Nem tudom, hogy miért volt ez rám ennyire rossz hatással, minden bizonnyal a hormonok tombolása lehet az ok, épp ezért remélem, hogy nem fog a kelleténél továbbtartani a dolog. Nem akarok gyengének tűnni, mások előtt sem, de magam előtt sem szándékozom, ehhez pedig az kell, hogy ne érezzem ezt az érzelmi hullámzást, ami felbolydított. Mégis úgy döntöttem megteszem ezt a lépést, néhány apró gondolat még nem késztet remélhetőleg arra, hogy újabb könnyeket hullajtsak, legalábbis nagyon remélem, amikor pedig meghallom a hangot a hátam mögött immár biztos vagyok benne. Előtte végképp nem mutathatok ki semmit sem, nem szabad. Megmondtam Rasmusnak, hogy addig maradok, amíg nem veszélyeztetem az én, vagy a kicsi egészségét, és pont e miatt kerültem el az utóbbi hetekben Pitont. Ő aztán vesébe lát, épp olyan mint én, tele van titkokkal és pont e miatt jobban is látja mások titkait, óvatosnak kell vele lennem, nem lenne jó, ha máris távoznom kellene, a tervezett időpont előtt. Felállok a földről, mert ilyen helyzetben még sem akarok a szemébe nézni, csak aztán fordulok meg, hogy újra visszatérjen az arcomra az a jól megszokott semmitmondó félmosoly, mintha csak örülnék a találkozásnak. - Áh Perselus, rég beszéltünk, biztos az a rengeteg munka lehet az oka. - csendesen beszélek én is, ennyi tisztelet még bennem is van. Igaz, hogy itt sok olyan varázsló és boszorkány van, akik az úgymond jó ügyért harcoltak világ életükben, de attól még tehetséges és erős emberek voltak. Tisztelni kell az ellenséget is, lebecsülni sosem szabad, akkor már előre elbuktad a harcot. - Biztosan tudsz róla, hogy fogadott testvérem Constance több, mint egy éve meghalt. Connor testvére. Gondoltam megérett az idő a nehezen vett búcsúra, de... te is ritka madár lehetsz erre. - nem hiszem, hogy gyakran járkál sírok között, és kétlem, hogy túlságosan sokszor hullajt könnyeket régi elmúlt emlékekért, bár őszintén szólva nem hiszem, hogy bármiért is hullajtana könnyet. Perselus nem az az érzelmes fickó, azt is nehéz lenne elképzelnem, hogy szerethet egyáltalán valakit, azt pedig azt hiszem még nehezebb, hogy őt szeressék. Nem az a lehengerlő típusú férfi, rám teszem azt sosem volt semmilyen hatással, nekem egészen más a zsánerem vagy hogyan is fogalmazhatnék.
Szokott erre járni, ámbár ritkásan. Ennek több oka van, az egyik az, hogy a pillanatnyi gyengeségre felhívni a figyelmet meggondolatlanság és ostobaság egyszerre. A másik az, hogy ha magába fojtva éli is meg, magányosan, vagy társaságban eme pillanatait, ide kisétálva akkor is elkapja egy furcsa, alighanem szentimentális érzület, amely némi nosztalgiával vegyített felemás kínt hoz magával, mely legmélyén mégiscsak örömteli emlékek fészkelnek. Most azonban mégiscsak erre jár, felügyelni e helyet, hogy épségben van-e minden, s ha kell, az emlékműveket, vagy épp felmérni, hogy valamelyik sírkő, fejfa nem szorul-e felújításra - amit persze nagyvonalúan ráhagyna Friccsre, had foglalja le magát valamivel -, s persze az esetleges rongálások elkerülése végett egyébként sem baj, ha időnként feltűnnek erre. Talán még az a pletyka is elterjedhet, hogy a tanároknak is van szívük... Á nem, nem, ez azért túl abszurd lenne. Most azonban már az út első részénél tesz egy kis kitérőt, a kerítéshez lépdel, jobban mondva egy fához, mely közvetlen mellette áll. Régi emlékek fűzik ide, még másodikban valamikor év elején megpróbáltak Lilyvel kimászni, ezen keresztül. Persze nem ment... Hogy is ment volna. Hogy miért is akartak kijutni? Ilyen az emlékezet, az indokot nem őrizte meg, csak a közös programot, az igyekezetet, elszántságot, és végül a röhögve fogadott kudarcot. Eztán kissé zord arckifejezéssel korholja magát, amiért eltért eredeti céljától, hovatovább, az érzelmi mentességtől, amellyel ide érkezett, így tér vissza az útra, amely a sírkertbe vezet, ámbár ahogyan visszaér, egy alakot vesz észre, nem sokkal maga előtt. Hangtalanul követi, kellemesen lemaradva, hiszen felismeri. Ezer közül is felismerné ezt az alakot, az árulóét. Persze lehet, hogy nem az, de Rasmus meg se próbálta tagadni, és ez beszédes... Egyébként is Sheska volt az elsődleges gyanúsítottja, egyszerűen azért, amiért ő maga is gyanús mindenki más szemében. Másfelől, akárhogyan áll is a helyzet, amaz valamelyik oldalnak hazudik - vagy épp önmagának. Ebben az egyben bizonyos. Ahogyan a nő megáll, majd letérdel, ő maga egy fának veti vállát, s nem szól, nem is moccan. Nem azért, mert itt a nagyszerű alkalom, hogy kifigyelje, vagy hátba támadja a nőt: ezúttal valódi előzékenység ez a részéről. Van, amit nem szabad megzavarni, minek kijár a néma tisztelet. Ráadásul... Némileg ő maga is elkalandozik gondolatban, nem csak Lily felé: oly sok tanár és diák fekszik itt, ha nem is szó szerint, fizikailag - s nem egyet ismert is. Gondolatok és emlékek kifogyhatatlan fúziójából keletkező áradat ez. Ahogyan Sheska megmozdul, az persze magára vonja a figyelmét, szinte ösztönszerűen, de ő maga nem moccan, csak halkan megköszörüli torkát. - Meglep, hogy itt találkozunk. - jegyzi meg finoman, óvatosan, és egészen csendesen. Tán a holtakat nem kívánja zargatni?
Hamarosan távozom. Talán csak egy hét, vagy még annyi sem, nem tudom pontosan, de sokáig már biztosan nem maradhatok. Bővebb ruhákra tértem át így is, amik elég jól takarnak egy kis mágiának hála, hogy semmit se lehessen látni abból, ami miatt el kell mennem. De még úgy érzem muszáj itt maradnom a gyerekekkel, figyelnem rájuk. Furcsa érzés, hogy Die alig fiatalabb nálam mégis tisztelettel tekint rám és tudom, hogy pont e miatt nem szólhatok bele abba, hogy mivel van... hiába zavar engem a tény, hogy Lena nem hozzá való lány, sőt talán senkihez, de hogy a mi családunkba nem passzol az biztos. Akkor sem, ha Rasmus lánya... persze talán benne van a pakliban, hogy pont ez az, ami böki a csőrömet. Zavar persze, hogy valaki mástól van egy régi gyerek és azt a más számomra ismeretlen, bár rosszabb lenne, ha ismerném és akár a közelünkben is lenne. Akárhogy is talán Ariellere még inkább figyelnem kell. Ő nehezebb eset, fiatalabb és labilisabb is, és pont e miatt rossz az, hogy mégis itt kell hagynom. Tudom, hogy eddig is ment neki nélkülem az iskola, amikor még nem voltam itt tanárként, de az utóbbi időben még inkább úgy érzem, hogy összecsapnak a feje felett a hullámok, én pedig úgy érzem vigyáznom kell rá. De nem lehetek itt örökké és amúgy sem járhatok a nyomában folyamatosan bármennyire is jó lenne. És hogy miért vagyok itt? Connie... nem itt van eltemetve, de mivel Roxfortos diák volt, mint sokakról, akiknek köze volt az iskolához van itt egy apró kis emlék felállítva neki. Tudom, hogy Connor is kijön ide időnként, csak nem vallaná be. Nem is várom el tőle, én se teszem gyakran, de a távozásom miatt most valahogy afféle végső búcsúnak érzem. Régen volt már a halála, legalábbis réginek tűnik, mert annyi minden történt már azóta, de... mégis valamilyen szinten a testvérem volt, mint ahogyan Connor is. Velük nőttem fel, miután a saját családom szétszakadt, és azért ez mégis csak sokat számít. Naiv volt és ettől még ugyanúgy hiányzik. Nem illett ebbe a világba, abba, ahová Connor és én nagyon is, csak ő kissé eltévedt az utóbbi időben, nem kellett volna belerángatnunk. Késő bánt... nem változtat ez már semmin sem. Lassú léptekkel érkezem meg a sírokhoz, hogy köztük átvágva végül elérjem a célt, a kis emlékművet, amin jó néhány volt diák neve fel van vésve. Nagy a birtok, van ilyesminek hely, emlékek olyanokról, akik valaha fontosak voltak, akikre érdemes emlékezni. Connie is kiemelkedő volt a maga nemében, még ha nem is volt hangos szavú, de a mágikus tudása cseppet sem volt gyenge. Vékony rózsaszál van a kezemben, amit ahogy elérem a célt lehelyezek a földre a márványtábla előtt, én pedig egyszerűen csak letérdelve a sarkaimra ülök le. Nem kellenek szavak, sosem éreztem úgy, hogy szükség lenne beszélni a holtakkal. Ha akarsz megteheted azt akárhol, nem kell hozzá kimenni egy sírhoz, főleg akkor ha ez nem is egy konkrét sír, csupán emlékmű. Egyszerűen csak végigfuttatom a tekintetemet a neveken, és felidézem a régi emlékeket. Nem kevés van, az iskolai évek és az előtte lévő néhány, amikor náluk éltem... akárhogy is, de szép emlékek.
Nos, sikeresen bennem pattant el valami, és nem a srácban. Ez azért volt előnyös, mert tőle már több váratlan megmozdulást nem kellett elviselnem, viszont ő cserébe megtapasztalhatta, milyen az, amikor valaki túl messzire merészkedik nálam. Váratlanul ajkait az enyémre nyomta, amitől annyira ledöbbentem, hogy nem tudtam azonnal egy muslicává átkozni, ujjaim rászorítottak pálcámra, de nem használtam. Szorosan összeszorítottam számat, nem tudott nyelvével behatolni, pedig próbálkozott, és utána kioktatóan megjegyezte, hogy neki is vannak érzései. Ezt nem igazán tudtam komolyan venni, eddig is úgy viselkedett, mint akinek nem lennének érzései mások felé, és így egyenlő volt a halott emberrel. A döbbenet, és a sokk nem akart egyhamar távozni, valamit elkezdett írni a levegőbe pálcájával, és próbálta kimagyarázni váratlan tettét. Süket fülekre találtak szavai, és odáig húzódott a dolog, hogy sikeresen felébredtem, és cselevésre szántam el magam.
- Petrificus Totalus. - Morogtam orrom alatt, és villámgyors mozdulattal rászegeztem a pálcámat. A mágia hatott, megmerevedett a teste, és eldőlt. Eljött a bosszú idege, szemeim jeges haragot tükröztek, de tudtam, hogy nem mehettem el messzire a bosszúállásban, nem akartam kihúzni a gyufát (annyira) a tanároknál. Ennek ellenére éppen eleget bosszantott, hogy megérdemelje a "törődést" még, ha az nem olyan formátumban jelentkezik, mint ahogyan ő azt elképzelte. Pálcámmal végigborotváltam a fejét, teljesen kopasszá tettem, még szemöldökeit is leszedtem. Ezután talárom zsebében felejtett tintával "széppé" varázsoltam. Száját, szemét kifestettem, és díszítésnek két-két botot dugtam fel orrába és füleibe. Igazán nagyon elragadóan nézett ki, már majdnem megsajnáltam szerencsétlen. Aztán a frissen ásott földdel betakargattam, nehogy megfázzon szegény, egyedül a fejét hagytam szabadon. Friccs úgyis jönni fog, hogy megnézze, mit csinál a rosszfiú, szinte biztos voltam benne, hogy a büntetőmunkája nem ért véget, mi másért maradt volna a sírkertben, ahol épeszű diák nem tartózkodik rajtam kívül. Szó nélkül megfordultam, elégedett mosollyal, kicsit könnyebb szívvel visszamentem a klubhelyiségbe. Útközben a tónál lemostam számat, majd visszaérve egy hosszú fürdőben is részesítettem magam, hogy a srác ocsmány szaga teljesen lekopjon lényemről. Még egy szög a mardekárosok koporsójára... nem értem, miért kell minden egyes mardekárosnak nyomoréknak lennie? Nem látom, hogy egy genetikai dolog volna, az túl egyszerű magyarázat lenne.
Na, ne már! Én mint trófea gyűjtő? Kérem szépen ez még viccnek is rossz. Felkacagtam a válaszán, nem sértődtem meg csak lelkileg fáj, ahogy ezt mondta de soha nem adom ki magamból, hogy ezzel örömet szerezzek neki. Kacér és meghitt gúnyos, mosolyomat előveszem ha már a kedves és a szívtipró mosolyomat legúnyozta. Erre odaléptem hozzá és szenvedélyesen megcsókoltam majd a képébe vágtam. Lehet, hogy egy bosszantó, szexmániás trófea gyűjtő kleptomániás buzinak hiszel, de nekem is vannak érzéseim- Majd ismételten a sírkőre ültem. Eszem ágában sincs újra rá néznem, mert meggyűlöltem. Semmit sem tud rólam és még, van bőr a képén megsérteni? Ekkor megragadtam a pálcámat és formákat kezdtem a levegőbe rajzolni, meg írni. Eszembe jutott édesanyám, akit valahol legbelül szerettem, de most már nincs itt, velem mert az az idióta pasas megölte. Az a szerencse, hogy hátra voltam fordulva így nem látta, hogy egy könnycsepp ereszkedik a szememből. Majd megtörlöm és szorosan a markomba fogom a pálcám, de félek nehogy eltörjön de nem tudok megnyugodni. Ha nagy leszek akkor Halálfaló leszek, mert kiakarom deríteni, melyik mocsok ölhette meg az én anyukámat.
Egyszóval mindenem elveszett. Nem az ő hibája, hogy így beszél velem hanem a sajátomé. Nagy levegőt vettem majd odafordultam hozzá. Tudom, hogy most szóba se akar velem állni, de meg kell tudnia az igazat. Nézd..ne haragudj a csók miatt! Elvesztettem a fonalat és kiskoromtól kezdve ilyen vagyok- Kezdtem el a mondandómat. Szerintem azt hiszi, hogy a bolondjárt akarom ezzel vele járatni hogy ne haragudjon rám, de nem mert ez az igazság. Ha az igazságot akarja megkapja és akkor talán majd megfogja tudni ki is az a William Roy.
A fiú egyáltalán nem zavartatta magát, és, ha jól sejtem, akkor még arcom üzenete sem akart leesni neki, szavaim jelentéséről nem is beszélve. Látszólag nem volt hozzászokva, hogy két mondatnál többet kelljen mondania, eléggé egyszerűen, átlátszóan próbált közeledni felém, és engem ez a primitív kivitelezés egyre jobban kezdett bosszantani, hát még a srácnak a lassan elviselhetetlenné váló kisugárzása. Aztán eszembe jutott valami, amivel talán majd meggondolásra tudom kényszeríteni, de ahhoz el kellene hangoznia a megfelelő kérdésnek. Nem feltétlen hangzott el, de én elvesztettem a türelmemet. Leült mellém, és éreztem, kicsit láttam is, ahogyan engem figyel, ugyanazzal a hányingert keltő vigyorával. Olyan elképesztő kérdéssel bombázott meg, hogy megint hatszor olvasgattam újra a szavakat, mire megértettem őket, majd végül felhagytam az olvasással, mert láttam, ezzel nem fogok sokra menni. Az egoizmus olyan mérhetetlenül sugárzott hangjából, hogy akaratlanul is kinyílt néhány bicska, és a pálcám is zsebemben.
- Kérlek szépen, mi a bajom veled? - Ráfordultam, és belenéztem szemeibe ismét, próbálva minél több utálatot vetíteni felé. - Jobb lett volna, ha azt kérdezed, mi az, amivel nincs bajom nálad. Tudod, lehet, nem mondták még neked, mert mind beszari nyúl, de nálad egoistább emberrel régen találkoztam, és azért volt néhányhoz ilyenhez szerencsém. Trófeagyűjtőnek nézel ki, és akármennyire is érdekel a téma - erre meglengettem a könyvet előtte, - nem fogok senkivel, csak a nagy Ő-vel kísérletezgetni. Úgyhogy szerintem állj tovább, kétlem, hogy egy mugli származású, hogyan is mondjátok? Sárvérű megfelelő lenne még neked is, akinek láthatóan az igénye egy patkányéval felel meg. - Sziszegtem neki majdnem egy levegővel, majd visszafordultam a könyv felé, és újra a betűk közé vetettem magam. Biztos, ami biztos, egyik kezem becsúsztattam talárzsebembe, és rámarkoltam pálcámra. Talán egy kicsit többet mondtam a kelleténél, és egy ilyen lufifejűnél hamar kidurranhat a béketűrés buborékja, főleg, ha a személyét, ó azon aranyozott, de belül mégis rohadó személyét támadják meg.
Erre a mondatra felnevettem, majd leültem mellé. Arcát kezdtem fürkészni, mikor a sok gondolat ott járt a fejembe, hogy milyen jó is lenne megpuszilni, megérinteni az arcát, vagy a kezét. Szeretek a gondolatokkal eljátszadozni, mert igen nagyon nagy fantáziáló vagyok. Elmosolyodtam, majd valamit kérdezni szerettem volna a lánytól. Mi bajod van velem? Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske és visítozó lány, aki mindig csak a nyakam körül lófrál, bevallom néha engem is idegesítenek, de mit tudjak kezdeni a népszerűséggel?- Kacér mosolyomat elővettem, majd a lány szemeibe néztem. Az ajkai csodálatosak egyszerűen tökéletes és semmi hibát, nem látok benne. Lehet, hogy azért nem tetszek neki, mert egy alpári bunkó parasztnak, tart amit teljesen megértek hiszen én soha nem fogok változni. Igen is én sokkal több vagyok, az összes mardekáros fiút lepipálhatom ha kell, na és még ne is beszéljünk a nagyokról, mert velük is elutdnék bánni. Persze, még nem volt ilyenbe részesem, de majd ha egyszer alkalom kerül akkor, csak győzzem kivárni.
Újra a lányra pillantottam és elmosolyodtam. Szinte, egyszerű kényszer lett volna nem akartam udvariatlanul a fejem a vállára hajtani, így felhúzta a lábam neki dőltem a koporsónak és elmerengtem a gondolataimba. Felettébb félelmetes tudomány és ezzel, nem nagyon szeretnék kockéztatni főleg nem az életemmel. Igaz, hogy a lányért bármit megtennék de muszáj lesz beszéltetnem. Kérlek mesélj magadról- Újra előhúztam a csábító mosolyomat, előhúztam a pálcámat az egyik farzsebemből, majd egy varázsigét mormoltam, amitől piros rózsák nyíltak. Majd kíváncsian vártam a válaszát.
A furcsaságvonat nem volt hajlandó levetni engem a hátáról, sőt, ha lehet, még jobban bekebelezett. Akárhogyan is próbáltam kizárni a bosszantó zümmögését a fiúnak, kudarcba fulladt minden kísérletem. Ugyanazt a mondatot olvastam el legalább hatszor, mire bátornak éreztem magam ahhoz, hogy tovább olvassak. Valami rendkívül irritáló nótácskát dúdolt nem éppen szívderítő hangján, és éreztem, hogy agyam kezd forrósodni. Ezek után megint beszédre nyitotta száját, és válaszomat nem várva leült mellém, és kicsit jobban belelógott az intim szférámba, mint nekem az kényelmes lett volna. Próbálva tartani merev arcom, hogy ne váltson az át undorodó fintorba, elcsúszkáltam mellőle kicsit, hogy legalább a karnyújtásnyi távolság fele meglegyen. Ettől nem lett jobb helyzetem, elkezdett valami elfogadás dolgon papolni, amin nem bírtam nem felháborodni. - Sajnálod? Nem volt szándékos? Akkor véletlenül jött ki való modorod? - Kérdeztem hitetlenkedve, és már tényleg sajnáltam az iskolát, hogy leányai ennyire hülyék, hogy egy ilyen srácban látják az ideáljukat. - Elfogadsz engem? Azt sem tudod, ki vagyok, úgy könnyű elfogadni valakit, ha nem ismered, én viszont egyre jobban ismerlek, és egyre kevésbé fogadom el, hogy rám tukmálod magad. - Közöltem vele a lehető legkegyetlenebb, leghidegebb, leglenézőbb hangon, amit tudtam magamból produkálni, és ismét mélyen a szemébe néztem, fenyegetően, vészjóslóan... legalábbis reményeim szerint ilyen tekintetet sikerült kölcsönöznöm szemeimnek.
Nem sokáig tartottam fenn a szemkontaktust, visszafordítottam tekintetem a könyvre, és sikerült egy kis kínos csendet kihoznom a szituációból, mely pontosan arra volt jó, hogy két mondatot el tudjak olvasni, utána a fiú ismét kinyitotta a száját, és megkérdezte, mit olvasok. - Párkapcsolati és szexuálpszichológiai könyvet. - Válaszoltam neki morogva. Ez a téma tetszhetett neki. Perifériás látásomba egy virág jelent meg, és a mardekáros egy olcsó mondattal, mely a nyálasság jelenlétét taglalta az ő életében, illetve, mennyire adogat jókedvből rózsákat beszélgetőpartnereinek, átnyújtotta. Elvettem, mert azért valljuk be, tényleg szép volt, de, mikor beleszippantottam, semmi illata sem volt. A képet sajna ez így eléggé összeomlasztotta, de sebaj. Leszedegettem róla a tüskéket, egyik ujjamból kicsurrant egy kis vér is hála ennek, majd a hajamba tűztem; ott biztosan jól fog mutatni, és mindenféle köszönöm nélkül folytattam az olvasást, ujjamat szopogatva közben.
Egyáltalán nem értem, hogy mi baj van velem. Talán lehet, hogy a stílusomon kellene változtatni? No, mindegy visszaleültem a sírkőre és doboltam az ujjammal. Egy dalt kezdtem el dúdolni, nem tudom mindig ez jár a fejembe, miért akarom most ezt itt a sírkert kellős közepén énekelni? Néha, még saját magamat se értem, hogy mire való ez. Továbbra is a lányon tartottam a szemem. Komolyan? Egy könyvről kezdek érdeklődni? Majd elővettem a szerény kedvességemet és elkezdtem mosolyogni. Melléd ülhetek?- Tisztára meglepődtem magamon, biztosra megyek a lány megszerzésében. Amíg válaszolhatott volna leültem mellé. Majd rögtön bocsánatot is kértem tőle, amiért így viselkedek vele pedig nincs szándékomba megbántani. Sajnálom... nem volt szándékos amikte, mondtam neked egyszerűen ilyen a modorom így kell elfogadni ahogy én elfogadlak téged- Bájosan mosolygok a lányra. Nem tudom a szemem levenni pedig muszáj. Szinte minden egyes porcikám bizsereg és amikor mellette ülök, nem érhetek hozzá mert akkor árulkodnának rólam a jelek. Pedig ezért a lányért képes lennék bármit megtenni akár az életemet odaadnám érte persze nem vagyunk együtt. Majd egy vörös rózsát elő varázsol a pálcája segítségével és ezt átadja a lánynak. mondd csak mit olvasol?
Már tökéletesen világos volt számomra: ez a srác egy beképzelt, felfuvalkodott pöfeteg, semmi több, és ráadásul ezt tudta is magáról, még rá is játszott, ami a dolgot igencsak elkeserítővé tette. - Kérlek, ne hagyd, hogy megakadályozzalak. - Válaszoltam fagyos hangon a felvetésére, hogy csöndben marad, de biztos voltam benne, hogy ő fogja hamarabb megtörni a fogadalmát, semmint én a sajátomat, amit nem is tettem le igazából. Nem tévedtem. Folytattam szemeinek a fürkészését, próbáltam kivenni még belőle valamit, de nehézkesnek bizonyult. Nagyon érdekes dolog ez... igazából nem is látom meg pontosan azt, amilyen a fiú, szemeiben, egyszerűen csak érzések szaladnak át mellkasomon, és ezeket az érzéseket kell helyükre raknom, és így tudok talán leszűrni igazságokat a srácról. Talán. Újra beszélni kezdett, nem meglepő mód, és a szememre hányta, hogy miért nem dobom el bugyimat neki. Legalábbis biztos voltam benne, hogy szavai rejtetten erre akartak utalni, bár annyira nem is volt rejtett ezt az utalás.
- Nem tudom, milyen lehetek. Hogy számodra milyen vagyok, ezt már neked kell kitalálnod. - Kommentáltam szavait, és nem értettem, hogy a visítozást hogyan sikerült belekevernie a dologba. Kigombolt inge valamennyire belátást engedtek mellkasára, de teljesen hidegen hagyott a lapos mellizom, és a hófehér bőr képe, inkább kinyitottam könyvem, és megpróbáltam belemerülni a betűk, szavak világába. - Köszönöm. - Morogtam válaszul a bókjára; levettem róla szemeimet, és elvesztettem érdeklődésemet iránta. Igazából annak örültem volna, ha lelép, de nem volt merszem megmondani neki. Még. - Nem voltam még. - Fent volt még a nap valamennyire, délután lehetett, a vacsora ideje messze volt. Nem tudom, mit akart ezzel a kérdésével a fiú, de talán el fogja mondani. Talán meg fog lepni. Talán.
Olyan kár, hogy nem a sikítozó lányok közé tartozik. Pedig Will bácsival szemben nem unatkozna kitudja bármi megtörténhet, viccet félretéve minden megeshet. Vállat vontam majd visszaültem a sírkőre. Teli halottakkal igazából tényleg nyugodt ez a hely, csak egy valaki nem hallott és az én lennék. Nagyot nevettem, majd befejztem hogy a lány ne nézzen hülyének. Milyen kár érte, hogy ő nem rajong értem, mint az összes többi hollóhátas, azokat a lányokat nagyon bírom. De hát...egyszer élünk és mindennek itt van az ideje. Ha szeretnéd hallgatok mint a sír! Egyébként ezt a helyet nem sokan szeretik, talán mert hallottak vesznek körül de ez engem nem zavar- Fél ingemet kigomboltam, hogy a mellkasom közé jobban belehessen látni. Annyira imádom, amikor a szemeibe néz szinte teljesen elvarázsol még a tekintetével. Sőt, mi több meghalok hogy ha rám néz szinte, elolvadok a két gyönyörű szemétől. Ennek ellenére, hogy lemondta sétát itt maradok vele és boldogítom, ahogy a többi hollóhátas lánnyal szoktam tenni. Miért nem rajongsz értem, mint a többi hollóhátas lány? Biztosan, egy különleges szépség lehetel, de tudod én szeretem a visítozó lányokat, na és akik randizni szeretnének velem- Ezen, egy jót nevettem. Randizni? Maximum ha kapok cserébe tőlük valamit, pl egy éjszakát szeretnék velük tölteni. Az tény, hogy szeretem a bevállalós lányokat, de még inkább azokat akik utánam jönnek.
Az előbb csak vicceltem. Egyébként szépek a szemeid drága- Elmosolyodtam és a haját elkezdtem fürkészni. Vajon selymes vagy dús lehet a haja? Na ne már komolyan, ezen gondolkozok? Inkább azon kellene gondolkoznom, hogyan kaparintsam meg a lányt, hogy az enyém legyen legalább, egy éjszakára, vagy csak nem egy éjszakára. Mindent megteszek, hogy az enyém lehessen. Figyelj! Voltál, már vacsorázni?- Elmúlt már nem tudom mennyi, nincs karórám most levettem, hogy nyugodt legyek. Többet fogok eljárni a sírkertbe, mert klassz helynek találom. Örülök, hogy a gondnok ide osztott be.
A srác egyértelműen irritáló volt, és nem is nagyon próbálta meg takarni valódi természetét. Ezt alapjáraton értékeltem, legalább nem próbált olyasmit eljátszani, ami nem menne neki, vagy, amin előbb vagy utóbb át lehet látni, viszont egyáltalán nem tetszett, amit láttam. Úgy állítja be, hogy a kisebb, a gyengébb piszkálása után kiosztott büntetés igazságtalanul lett volna kiosztva rá: tipikus mardekáros hozzáállás, jogos kérdés lehetne, hogy jár e normális ember abba a házba. Eddig semmi jót sem hallottam róluk, mégis nekik van a legtöbb pontjuk, jól teljesítenek kviddicsben, habár ez nem jelent szerintem semmit; teljesen érthetetlen, hogyan csinálják, de... végül is a pont csak pont, egy érték, melyet akárhogyan lehet akármivel manipulálni. Ez nem jelent még semmiféle igazi privilégiumot, vagy hatalmat. Tekintete most lábaimra siklott, melyek egymás mellett feküdtek a földön, és mégis úgy stírölte szoknyámat, mintha röntgenszemekkel átlátna rajta. Nem tudom, mit nézett, de képtelenség lett volna belátni akárhova is, de biztos, ami biztos, talárom átvetettem lábaimon is. Erre felébredt, és felajánlotta, hogy menjünk el sétálni, úgyis végzett a munkával, amit már látott is a gondnok. Ezt az állítását nehezen bírtam elhinni, mert akkor miért maradt volna a sírkertben, ha már mehetett volna? Hogy valószínűtlen vendégeket ijesztgessen? Bizalmatlanul néztem a felém nyújtott kezét, majd ismét a szemeibe néztem, fagyosan, kedvtelenül. Engem nem olyan fából faragtak, mint a sikongató kislányokat, akik egy szívtipró mosolyért eldobják magukat.
- Nem szeretnék sehova se menni. Azért jöttem ide, mert ez a hely nyugodtnak tűnt, de tévedtem. - Mondtam neki válaszul, abban reménykedve, hogy feladja, és lelép. Aztán persze énem másik fele meg még szerette volna, ha itt maradna, beszélgetne velem, és jobban megismerteti velem a mardekáros, illetve a férfi mentalitást. Nem tudtam, melyik út fog hamarabb bajba torkollni, de... ez nem az a hely, ahol probléma nélkül megúszná a tettes.
Végre rátudtam venni, hogy elmondja hogy hívják. Varona, nagyon szép és különleges. De nekem nem csak a neve tetszik hanem még ő is de hát kitudja, hogy kinek az este vagyok van még bőven időm ezen gondolkodni. Igaz bánt, hogy nem ült fel mellém és összehúzta a talárját amikor, néztem és égett a kíváncsiság de nem kezdek ki vele hiába szeretnék. Hm.. mintha nem tudná, hogy miért kaptam volna, egy átlagos büntető munkát? Bár, mondjuk a felét így is úgy is előttem mert varázslattal csináltam az elejét, még tisztességesen de kinek van kedved, egy nyomorult sárvérűként dolgoznia? Nem vagyok mugli sőt, mi több ki nem állhatom azokat. Még csak a közelembe se jöjjenek, mert akkor biztos hogy végzek velük 1-2 de. hát ez van. Aztán feleltem a kérdésére. Mert szekáltam, az egyik pisist és azért kaptam büntető munkát, amit meg sem érdemeltem de ez van-mosolygok majd látom, hogy leült háttal a sírkőnek és a lábait széttárta. Merlin... nem tudom, hogy meddig bírom magam. Miért kínoz? Miért? Talán, azért mert régen voltam nővel? Lehetséges, de ki kell bírnom szeretnék neki esni és bunkó lenni.
Mondd csak nincs kedved egyet sétálni? Letudtam a büntetést és már a gondok látta- Nagy színvonalba kihúztam magam és leszálltam a sírkőröl majd a kezemet nyújtottam a lánynak, hogy jön-e vagy sem. Bizonyára neki is van kedve egy kis sétára hisz ki szeretne unalmas könyveket egyedül olvasgatni? Bár.. a házim egy két perc alatt meg, van nem is törődöm a könyvel én ezt, otthon mind kitanultam de ő? Biztos unalmas és fárasztó lehet naphosszat, egyedül egy egész unalmas könyveket olvasni, egyszer régen még otthon is olvastam de az már a múlté.
Büntetőmunka; nem volt meglepő számomra, mi másért ásogatna valaki egy sírkertben; biztos nem azért, mert jó a kedve, és mert Mardekáros. Összehúzott szemekkel fürkésztem még egy darabig, de nem kereste a szemkontaktust, hanem inkább másik "szemeimet" nézte éhes tekintettel. Lehet jobb lenne, ha elmennék, ennek ritkán szokott jó vége lenni. Újra a nevem felől érdeklődött, és bár próbálta palástolni, hogy taláromat a kis Hollóhát címere miatt nézi, tudtam én, hogy az csak úgy szemébe ötlött, és a völgyet figyelte, melyet mélynyakú felsőm engedett láttatni. Össze is húztam talárom, eltakartam a látványosságot előle, mielőtt túlságosan is elbízná magát. - Vanora Greymane. - Válaszoltam neki kurtán, és felcsillant valami a fejemben. William Roy, igen, az a Mardekáros srác, aki a suliban mindenkinek tetszett, de a Hollóhátos lányok biztosan sokat beszéltek róla, ő volt a klubhelyiség libáinak a pletykatémája. Mit is szerettek benne? Rosszfiús vigyorát, rakoncátlan, mégis ellenállhatatlan tincseit, lázadozó stílusát.... és még valamit biztosan, de általában hamar olajra léptem, mielőtt túlságosan is sok információ jut el a fülemig. Leguggoltam, felvettem az elejtett mugli pszichológia könyvet, és kebleimhez szorítottam. Közben a srác felült egy sírkőre, és invitált engem is, hogy csatlakozzak hozzá, de túl sok szappanoperát nézhetett, mert értelmes lány nem ülne egy ilyen veszélyes kinézetű alak mellé, még, ha ismerné is valamennyire, én meg őt egyáltalán nem ismertem. Óvatosan megráztam fejemet jobbra-balra, ezzel szimbolizálva, hogy elutasítom ajánlatát, nem óhajtanék hozzá testközelbe kerülni.
- Miért kaptál büntetőmunkát? - Kérdeztem tőle lassan, majd leültem a földre, oldalra tettem lábaim, és egy sírkőnek döntöttem hátamat, úgy nézem végig a kerten, de nem néztem a fiúra rá.
Nagy nehezen segítettem, neki mikor megijesztettem. Hm.. eljátszottam a gondolattal mi lett volna ha a nyakamba ugrik. Örültem, volna is meg nem is ahogy elnézem, szerintem nem hozzám való ez a lányka úgy is meglátom. Nem válaszolt nekem, ezt egy kicsit bánom majd kiszedem belőle, hogy mi a neve. Rögtön utána kérdezett és újra a szemembe nézett. Nem értettem, de biztos vagyok benne hogy tetszek neki vagy csak velem játszik? No, mindegy ennek ellenére mégis csak elmondom neki mi a francot keresek itt. Képzeld, hogy büntető munkán vagyok. Sírkertet kell ásnom és már kész vagyok, mert a gondnok akivel jöttem nem mondta, hogy mennyit ássak- Gúnyosan vigyorogtam majd elfújtam a füstöt. A lányron végig néztem és bizseregni kezdtem a gondolatban az fürkésztem, hogy vajon mi van a talárja és a ruha alatt? Persze még ha nem láttam volna, még nőtt meztelenül. Pedig volt, már dolgom még otthon de... elhagytam, mert nem az ideálom vagy is nem az volt a bajom vele, de mindegy ezt inkább hanyagoljuk. Szóval a lánnyal törődtem aki nem mondta el a nevét, ekkor eldobtam a cigimet leszálltam a sírkő tetejéről és közelebb léptem a lányhoz. Kérlek áruld a neved, mert a talárodon látom, hogy hollóhátas vagy és ott, egy pár embert ismerek- mosolygok és hátrálok, majd ismét a sírkőre ültem.
Sok mindenen gondolkoztam, de legfőképpen a múltamon amit már rég el kellett volna felejtenem. Nem ülsz fel ide mellém? Nem tudom kinek a sírja, de remélem, hogy nem bánja ha rajta ülök, amúgy is meg már halott szóval nem haragudhat rajta- Elnevettem magam, majd hirtelen komorrá vált az arcom. Hűvös szél fújt nem fáztam, de a lány biztosra tudom venni, hogy igen habár nem láttam rajta. Amikor a sírkövön ültem, hirtelen dobolni kezdtem, a kezemmel egy ritmust. Csak, most jöttem rá hogy jó érzékem van a zenéhez? Szinte, majdnem elkezdtem énekelni a lánynak de hamar abba hagytam, nem szeretném ha csak ott állna szótlanul. Gyere már ide mellém- Szemeibe néztem és vártam, hogy mikor ül le.
Szép, kellemes volt a mai nap, úgyhogy eleget kellett tettem a fényes napocskának és a hívogató sugarainak, így inkább nem a sötétebb, dohosabb klubhelyiségben olvastam, hanem mondjuk... mondjuk lementem a birtoknak valamely kellemes, nyugodt részére, azzal a céllal, hogy madárcsicsergés mellett tágítom tovább fejemet. A melegre való tekintettel nem öltöztem olyan szorosan, nyitott talár alá mély nyakú hosszú ujjút, és kockás, térdszoknyát vettem fel. Pár pillantás azért végigsiklott rajtam, miközben sétáltam le a Hollóhát tornyából, lehet az a mélynyak túlságosan is mély volt, de nem izgattak már olyannyira. Tavaly, amikor beindult testem drasztikus változása, eléggé irritált a nem várt, hirtelenjében feltörő tekintetáradat, de mára már megtanultam kezelni, és kizárni azokat. Nagyot szívtam a kora tavaszi tiszta, finom levegőből, és kivirágzott jókedvem. A tél mindig kihozza belőlem a mogorvát, a kellemetlenkedőt, de a hideg, és a napsütés hiánya ezt teszi az emberekkel. Körbenéztem, de mindenhol találtam valami zavaró tényezőt, idétlenkedő tanulókat, szerelmespárokat, és egyik társasághoz sem fűlött fogam, így az egyetlen, szerintem nyugodalmas helyet néztem ki magamnak, melyben biztos lehettem, hogy mentes lesz a diákoktól: a sírkertet. Valamiért nem szeretik ezt a helyet a tanulók, az atmoszférája miatt talán, vagy a gonoszabb hajlamú szellemek potenciális jelenléte miatt, ki tudja, de engem nem érdekelt. Megközelítettem a csinos, bár kicsit elvadult kertet, és egy kényelmes fűcsomót kezdtem el volna keresni, amikor is váratlanul a föld alól valami ráfogott a lábamra. Ösztönösen ugrottam egyet hátra. Egy srác volt az, aki egy lyukban keresett, tudja a fene miért, menedéket; tipikus szépfiú volt, akinek a sors, amit külsőben adott, azt belsőben el is vett, legalábbis elsőre így tűnt: komolyan, mire számított, hogy nem ijedtem meg, miféle kifogással próbál már jönni nekem? - Nem hitted volna? Akkor mit hittél nagyokos, hogy majd nyakadba borulok? - Kérdeztem tőle, hideg, de azért irritált arckifejezéssel, mélyen a szemeibe nézve. Annyira meglepődtem, hogy még a könyvemet is elejtettem, amivel magamat takarni szoktam.
Nem volt hétköznapi a srác, az aurája ilyet éreztetett velem, és abban sem voltam biztos, hogy neki már szabadott dohányoznia, minden esetre nem vágtam ezt a fejéhez, volt jobb dolgom is, mégpedig a szemének a figyelése. Kérdésére nem válaszoltam, nem voltam hajlandó nevemet elárulni egy ilyen akárkinek, aki olyan téveszmében él, hogy ijesztget, és meglepődik, ha megijed valaki. Szemei nem árultak el túl sokat róla, cinkos, huncut csillogás volt bennük, ami a bajkeverőknél is gyakran szokott, illetve szégyentelenül mért tetőtől talpig végig, külön megmustrálva a "fontosabb" részeken. Gyomrom kezdett lassan megfordulni. - Mit csinálsz itt? - Kérdeztem tőle kurtán, továbbra is mélyen a szemébe nézve.
Büntető munka, ez most komoly? Úgy látom, hogy Friccs a gondok nagyon szeret engem büntető munkára küldeni főleg, hogy már megint kisebbet szekáltam. Ilyen az én formám, de hát ez van. Nemrég kiosztotta a feladatokat, mert úgy láttam hogy nem csak én megyek büntetőre de, sajnos nem kaptam társat hanem nekem pont a sírkert jutott. Erre megforgattam a szemem majd nagy levegőt vettem és elindultam a gondnok után. Megmutatta mi a feladatom és ennek, örömébe felcsillant a szemem. Azt hittem, hogy sokkal rosszabbra kell majd, számítanom de hála merilnek nem így lett. Ásni fogok, azt hittem ennél nagyobb feladatot fogok kapni remélem, hogy majd találok valami szórakoztatót a föld alatt, vagy erre fele megviccelhetek valakit. Már tudom is ások, egy jó nagy gödröt belemászok és úgy teszek mintha hallott lennék, ez igazán jó móka sőt nem is hülyeség. Most amúgy is mókára vágyom a sok rosszalkodás miatt, így is eleget kaptam szóval nem árthat senkinek egy jó szórakozás. Mikor elment a gondok gondosan, ásni kezdtem a földet, majd a lapátom megakadt valamiben aztán a farzsebembe előhúztam a pálcám és egy Varázslatot mondtam, amitől a föld nagyobb lett. A szám szélesebbre húzódott majd, egy régi dohos kincses ládát húztam ki léptek zaját hallottam, majd gyorsan belementem a földbe és hallottnak tettem magam. Ekkor közeledő mégis gyors léptek, zaját egyre hangosabban és tisztábban lehetett hallani és úgy éreztem most jött el az én időm, hogy halálra ijesszek valakit. Kijött a kezem és egy női lábat éreztem és előbújtam. Szépen halálra tudtam rémiszteni, majd egy alapos fejmosásban részesültem. Ne haragudj! Ez csak, egy vicc volt nem hittem hogy megfogsz ijedni- Szélesebb vigyorra húztam, a számat majd ismét egy igen elegáns kis hölgyikével van dolgom. Meglehetősen nagyon csinos és szép dekoltázsai vannak, úgy érzem ebbe beremegtem de, nem szeretném elszúrni egyenlőre, hagyom hogy a horogra kapjon és akkor enyém a csali.
Ahogy a közelembe volt éreztem a parfümje illatát, igazán kellemes és számomra megnyugtató. Az ingemből előhúztam, egy szál cigit majd rágyújtottam. De modortalan vagyok! William Roynak hívnak! Na és téged?- Előhúztam, egy barátságos mosolyt mivel, ez az első találkozásunk legyek jó benyomással és hatással a lányra. Felültem az egyik sírkő tetejére remélem, azért nem haragszik az akinek a sírkövén ülök. Amúgy, meg szerencsés vagyok legalább nem vagyok itt egyedül eme hátborzongató helyen, hanem velem van egy tökéletes lány, majd kialakul köztünk legalább egy barátság, mert hát lássuk be most nem vagyok bunkó, de a későbbiekben lehetek.
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sírkert 2015-01-27, 22:03
Szabad játéktér, új játék kezdhető.
Raina McIntyre
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sírkert 2014-12-20, 23:25
James & Raina
[You must be registered and logged in to see this image.]Általában nem szeretek másokkal együtt dolgozni, hiszen csak hátráltatnak, elronthatják a közösen megkapott feladatot, de néha mégis pozitívan csalódik az ember. Adam is, Hugrabugos létére tényleg egész ügyes bájitaltanból, szóval talán James-be se fogok igazán csalódni, ha pedig mégis, akkor nem teszi majd zsebre a srác azt, amit tőlem kap. A közös feladatunk egy ereklye feltörése lesz, amelyet elvileg elemi mágia is véd, szóval mindkettőnknek kapóra jön a feladat, de a lényeg az, hogy két ember kell a kinyitásához, tehát össze kell majd dolgoznunk. Megtehetnénk ezt természetesen a klubhelyiségben is vagy akár egy üres teremben, de én mégis úgy láttam jónak, hogyha inkább lejövünk ide a sírokhoz, úgyis oly meghitt itt a hangulat. Jelen pillanatban egyébként az egyik sír előtt ácsorgom, melynek tetején egy aranyból készült medál pihen, az volna az ereklye, amit megbűvöltek, és így várom a srácot. Nem ismerem igazán, de régen fölöttem járt egy évvel, de valamiért eltűnt egy évre és most újra itt van, jelen pillanatban pedig az évfolyamtársam. Nem igazán hat meg, hogy miért halasztott, hogy merre volt, nem sok minden érdekel, de azért majd meglátjuk, hogy rákérdezek-e. Időben jöttem, talán pár perccel még előbb is és remélni merem, hogy nem fog késni. A bagoly biztosan eljutott hozzá az üzenetemmel, amelyet még a délelőtt folyamán írtam neki, így most, késő délután várom már ezen a helyen, fekete, csinos felsőben és egy lábaimra simuló, fekete nadrágban, amelynek szárait fekete, magassarkú csizmám szárába tűrtem be. Na nem túl hatalmas ám a csizmám sarka, de éppen eléggé ahhoz, hogy elegánsan, csinosan festhessek. Fázni pedig természetesen nem fázom egy egyszerű, testfelmelegítő bűbájnak hála. Hosszú, barna tincseim most kibontva vannak, szép szemeim körül pedig kevéske, feketés, füstös árnyalatú smink található. Tehát nem rossz az összkép, ahogy soha, én pedig vagyok annyira egoista, hogy ezt tudjam magamról. Mégis, csak a külsőm szép, a lelkem éppen eléggé romlott ahhoz, hogy különösebben senki figyelmét se keltsem fel hosszú távon, de jó nekem ez így, megvagyok egyedül is. Már végezni akarok ezen az istenverte helyen, hogy végre apámmal együtt felfedhessük a régi halálfalókat is a világnak és mindent átalakítsunk. Bár a Nagyúr halott, ez nem jelenti azt, hogy a hívei feladták volna a küzdelmet, ott van ugyebár Rasmus is, én pedig még mindig nem döntöttem el, hogy csatlakozom-e hozzá vagy sem.
//A másik fél inaktivítása miatt a játékot lezártnak tekintem!//
- Én már csak ilyen borzasztó vagyok. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Igen, ha ez a téma, akkor mindig sikerül kellően a szívemre venni, de nem érdekel. Én ilyen vagyok, ő se hiszem, hogy jól kezelné, ha a nem létező szüleiről esne a szó. Ezek a témák azok, amiket nem kezelünk jól, pedig lehet hogy neki is jól esne kiadni magából, amit igazán érez az árvaságával kapcsolatban, de erőltetem én ezt? Nem, mert nem is lenne értelme, hiszen nem kell, hogy olyan hű de megismerjük egymást, mert csak egyszerűen az asszisztensem és jól el vagyunk, de nem kell ezt túlzásba vinni. Nem hiszem, hogy tőlem várna élettani tanácsokat és fordítva sincsen ez így. Élje mindenki úgy az életét, ahogy szeretné, az hogy elviccelődünk dolgokon csak játék. Talán majd egyszer találkozik a Jetivel, talán nem, talán egyszer majd változik a véleményem erről-arról, talán nem, de vannak olyan sarkalatos pontok, amik tuti, hogy nem fognak változni. Nem akarok kapcsolatot, nem akarok senkinek sem ártani, mert túlságosan rizikós ehhez az életem. Még csak kockáztatni sem akarom azt, hogy ártsak valakinek, mert tudjuk jól, hogy a halál mindig azoknak a fájdalmasabb, akik itt maradnak a életben, nem azoknak, akik elmennek. Nekik néha csak egyszerű tovább lépés, néha felüdülés is egyben. És erre az is tökéletesen rámutat, hogy majdnem megöli magát azzal a hülye kehellyel és ő csak úgy simán fél lábról veszi az egészet, míg én... hát eleve kiakadok e miatt is és még csak tetézi azzal, hogy elhív a bálba. Nincs más a suliban, akit elhívhatna? Tuti, hogy van, csak... nem tudom, hogy miért jó ez neki. - Ne is akard tudni, olyankor nagyon veszélyes vagyok. - rántom meg a vállamat. Egy halvány mosolyt se sikerült az arcomra varázsolni most. Nem tetszik nekem ez az egész, főleg hogy még így fel is kapja a vizet miatta, és szinte már-már kioszt, pedig ő volt az, aki majdnem megölte itt magát. - Jól van nyugi... nem kell azért leharapni a fejemet. Mehetünk együtt, csak tisztázni akartam az alapszabályokat. - nem változott a miatt semmi sem, hogy majdnem beledöglött egy hülye kehelyben lévő ismeretlen lébe. Mindenesetre azt az izét felveszem szépen a földről. Legalább már csak az alján van egy minimális lé és kész, több nincs, ez is valami. Azt meg majd távol tartom tőle. - Nem ijedtem meg Jack, csak... rád próbálok vigyázni. - azért én megeresztek egy halvány mosolyt, még ha neki ez most nem is nagyon megy, aztán szépen elindulok vele kifelé. A troll még szerencsére ki van dőlve, szóval át tudunk jutni rajta, aztán majd elvárunk a bejáratnál, vagy jöhet velem, mindegy. Le kell adni a kelyhet McGalagonynak és azt a kis rumlit is jelenteni, amit a föld alatt csináltunk. Nem biztos, hogy örülni fognak neki.
//Én is köszönöm a játékot, nagy is! Remek volt, de tudod ezt úgyis. ^^//
- Nem úgy értettem, csak… ugye tudod, hogy borzasztó tudsz lenni, ha erre felé kanyarodik a téma? – kérdezem mosolyogva. Nem azt mondom, hogy együtt voltam a fél iskolával és ezek azok a titkok, csak nem akartam, hogy azt higgye, ez most azt jelenti, hogy lesz itt több is, mert nem, elégé világosan felvázolta nekem azt, hogy ő nem vágyik semmiféle gyengédebb kapcsolatra, szóval csak emiatt mondtam én ezt, nem kellene így…. nem is tudom, beskatulyáznia, mert azt nagyon tudom utálni. Nem vagyok egy szoknyavadász barom, aki tesz mindenre és mindenkire, pont ellenkezőleg, és igen, néha együtt vagyok olyanokkal, akiket nem szeretek, de… most komolyan, ki nem volt már ezzel így? - Oké, akkor… éld csak érdekesen az életed. – nem mintha az engedélyem kéne, csak mondom, remélem azért ebbe nem akar belekötni. Felőlem aztán nem kell elmondani, hogy mi az, ami miatt ennyire radikális néhány dologban, amiről nem tudok az nem is fájhat nekem, de azért persze kíváncsi vagyok, ki ne lenne kíváncsi arra, hogy egy olyan lány, mint ő, miért döntött önként úgy, hogy cölibátust fogad, csak mert jobban szeretne egy sárkány hátán repülni, mintsem mondjuk együtt lenni egy normális sráccal. Az ő dolga, nekem aztán tényleg nincsen semmi közöm hozzá, szóval… egészségére. - Összehaverkodok én egy jetivel is, ha arról van szó. – nem vagyok ellenséges jellem, nem nehéz összehaverkodni velem, bár gyakran elég nagy bunkó tudok lenni, főleg ha unatkozom, vagy éppen nincs kedvem semmihez sem, szóval…elég hangulatfüggő ember vagyok, de nem baj, legalábbis engem nem zavar, a többséget gondolom már annál inkább, de így jártak. Nem sokan keresik a társaságomat amúgy sem, jól eldumálok másokkal egyszer-kétszer, de nincsenek olyan jó haverjaim, akikkel mondjuk egész nap tudnék lógni, szerintem nem is lenne hozzá túl sok kedvem, oda a… változatosság, vagy csak azért mondom ezt, mert jó lenne, csak próbálom még magam előtt is titkolni? - Akkor nem akarom tudni milyen az, ha kiakadsz. – nem értem, mégis miért számít egy hülye bál túlbonyolításnak? Tévhit, hogy oda csak a szerelmesek mennek, azért mennek oda az emberek, mert szórakozni akarnak, köze sincsen a szerelemhez meg a karácsonyhoz. Csak tömény szórakozás és kész, ami amúgy is ráférne, mert a bakancslistája írogatása nem éppen valami szórakoztató dolog. - Nem fogok beléd szeretni, oké? Nem foglak megcsókolni, nem érek hozzád, véletlenül sem randi, sőt, érkezhetünk külön is, ha akarod, virágcsokor helyett majd adok valami répacsokrot neked, hogy véletlenül se érezd randinak a dolgot, rendben? Csak szórakozás és kész. – a végén még inkább azt mondom, hogy menjen egyedül és kész. Nem ő tesz nekem szívességet, de még csak nem is én neki, nem értem minek ilyen hülyén hozzáállni egy bálhoz. – Szóval ilyen könnyen megijedsz? – már mosolyogni sem merem komolyan, a végén még azért is leszól. – De oké, vigyük akkor el valakinek, és… kösz, hogy eljöttél, jó móka volt. – még az is, hogy majdnem meghaltam, vagy legalábbis csúnyán kiütöttem magamat. Gondolom akkor most indulhatunk vissza, én pedig nem igazán fogom most erőltetni ezt a beszélgetés dolgot vissza fele, ezzel a bálos dologgal ezt sikeresen elintéztük. Pedig ez csak egy bál… nem egy esküvő.
//