2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastélytól viszonylag távolabb húzódik, annak keleti oldalán a sírkert. Itt főként tanárok, volt igazgatók nyugszanak, de az alapítók sírjai, sőt néhány helyi szellem nyughelye is fellelhető.
Ha kicsit is úgy érezném, hogy megzavartam, vagy megint egyedül akar lenni, akkor már megérteném, és szó nélkül lelépnék. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk felismerni azokat a jeleket, amikor a másiknak tényleg magányra van szüksége. Ha arról van szó, hogy megvigasztaljuk egymást, az más dolog, akkor nyilván maradhatunk, és most sem érzem azt, hogy nagyon rossz kedve lenne. Ettől még tévedhetek, nem vagyok ugyanis egy túl empatikus alkat, bőven lehet, hogy félreértem, és most nem azért van itt, mert ihlete van egy új számot írni, hanem példának okáért megérkezett a mostohanővére, aki megint bántotta, ezért valahogy ki akarja magából írni a pocsék kedvet. Egy kis időre azért megpróbálok maradni, ha már úgy alakult, hogy én is sétáltam egyet az erdőben, és ha azt látom, hogy jól érzi magát a társaságomban, akkor nem is sietek vissza az iskolába. Közelebb lépdelek, és ha csak nem kapok csúnya, lekoptatós pillantást, akkor leülök a közelébe a fűbe. Finnyáskodhatnék, hogy olyan lesz a farmerszoknyám, de ez csak nyafogás lenne, egy egyszerű háztartási bűbáj kihozza belőle simán a zöld foltokat, és a szagot is. - Anya vett nekem még régen Afrikában egy repülő szőnyeget. Lelebegtem a Griffendél toronyból. Ezek a szőnyegek kényelmesebbek mint a seprűk, viszont nincsen rajtuk kapaszkodó, úgyhogy ha megbillen.. Na de nem volt gond. – Nem kérdezek vissza, és hogy ő hogyan csinálta, végülis most én zavartam meg, ha szeretné, majd elmondja. A kérdésén ellenben huncutul megrázom a fejemet, és aprót mosolygok hozzá. - Dehogy, bár életszerű lenne. Hívtak, hát hogyne hívtak volna, de már kezdem unni. Mondtam már neked, hogy az itteni pasik nagy része csalódást keltő. A testvéremnek van valakije, amolyan igazán komoly, és ahogyan egyre több időt töltünk együtt, már engem sem köt le, hogy csak úgy belemenjek mindenbe. Meg aztán.. ha nem élvezem, akkor...? – Na jó, most kissé elszóltam magamat, de ha nem annyira gyakorlott az ilyesmiben, akkor lehet, hogy fel se tűnik neki a mondat. Nem szokásom kiadni magamat másoknak, inkább szeretek titkolózni, de Noel már tényleg barátnak számít, és valahogy kibuggyan belőlem a dolog. Az már rajta múlik, hogy mennyire kapja el az elszólásomat, vagy kérdez bele. Eddig úgy tűnt, minden érdekli velem kapcsolatban, mégsem az a kezdeményező alkat, amit már tökéletesen meg is értek, ő maga is mondta, hogy egy lelki roncs szegény. És ez lehet, hogy sosem fog változni. - Nem így értem. Nem megyek vissza a Beauxbatonsba, pedig lehet, hogy ott is lenne valami továbbképzés. Anyát azért meglátogatom, és ha már Charlene apánál fog lakni, lehet, hogy engem is szívesen látnak egy hétre, vagy ilyesmi. – Ez még nem nagyon van lebeszélve, anya nem szívesen tartja a kapcsolatot apával. Még azt is el tudom képzelni, hogy a klónommal utazgatunk egy keveset, hiszen már nagykorúak vagyunk, lehet, hogy megmutatom neki Párizst, ő meg nekem Londont. Egy kicsit is is, mint ott is. Végülis ha ikrek vagyunk, ideje lenne közös kalandokba bocsájtkozni. - Még nem, de az éneklés vonz igazán, mégsem mernék máris fejest ugrani. Itt még alig voltam, és nem tudom, hogy Charlene milyen szakra megy tovább, de.. lehet, hogy nekem a látványmágia marad. Nem tudom magamat elképzelni aurorként. És te milyen szakban gondolkozol? – Ülök egy kicsit közelebb, hogy ne beszéljünk olyan hangosan, még valaki meglep minket. Szedek egy virágot, és beletűzöm a hajamba, várva a hatást, hogy hogy áll.
A legtöbben várják az iskola végét, hogy ne kelljen tanulni, hogy hazamehessenek a családjukhoz, hogy pihenjenek végre az egész éves hajtás után. Ez utóbbi végül is nekem is jól jön, a pihenés része, vagy hogy vége a sulinak és nem kell tanulni, maximum pár nyárra feladott leckét megcsinálni. Viszont mások nem úgy vannak, mint én, hogy a családhoz nem szívesen térnek vissza. A szüleim, főleg hogy az anyám nem is az anyám, nem különösebben foglalkoznak velem. Ha ezt nézzük akkor még jó is lehetne, hiszen nyugodtan ellehetek magamban és nem kell foglalkoznom senkivel sem. Viszont, ha a nővérem a hírek szerint netán tényleg hazatér... na azt nem várom különösebben. Arra viszont nem igen van pénzem, hogy a nyarat nyaralással töltsem. Talán még egy szakmai gyakorlat beleférhet, de az sem biztos, hogy összejön és az is csak két hét, ami a nyárnak elég kis hányada. Amikor meghallom az ismerős hangot azonnal elhallgatok és inkább megtartom magamnak a továbbiakat. Nem miatta, bárki jönne, akkor is abbahagynám, hiszen azért kissé megakasztja az embert, ha ráköszönnek, ez gondolom mindenkinél így van. A gitár azért az ölemben marad, maximum csak nem játszom rajta tovább, de nem nézek csúnyán, ami miatt netán megzavart, igazából nem zavar különösebben, hogy itt van, bár tudom neki se szabadna kijárnia ilyenkor, de hát nekem sem, úgyhogy... - Nem különösebben, úgy látom te sem. Hogy szöktél ki? - hiszen nem lehetne itt. Jövőre már igen, akkor már nem szólhat bele senki se, hogy hová megyünk, de most még nem szabadna itt lennünk, bár ez úgy fest engem se érdekel különösebben és Bonniet sem. Leengedem most már rendesen a gitárt az ölembe és a hátára fordítom szépen, amíg beszélgetünk, mert ha egyszer leült, nem hiszem, hogy túl hamar menni akarna, meg hát kétlem, hogy határozott célja lenne, bár aztán ki tudja. - Valami éjszakai légyottra igyekszel? - bukik ki belőlem a kérdés, bár talán nem fogja érdekelni. Tudjuk mindketten, hogy ő azért eléggé laza típus e téren és lehet, hogy tényleg a miatt van itt, mert valakivel találkozni fog, bár a sírkert nem épp a legromantikusabb hely. Az is lehet, hogy majd máshová megy, csak még van ideje addig, a jó ég tudja, talán nem is tartozik rám. - És akkor hová mész nyáron, a testvéredékhez? Nem lesz furcsa? - nem ismeri még gondolom annyira az új családját, és egy egész nyarat náluk tölteni lehet, hogy nem okos döntés, mert ha nem érzi jól magát akkor nehezebb lesz mégis hazamennie, ahol már ismerős legalább a környezet. - Maradok igen, azaz jövök jövőre is egyetemre, beadtad már a jelentkezésedet valamelyik szakra? - én még mindig hezitálok kettő között, de lassan ideje lenne eldöntenem, hogy mit akarok. Nagyjából pár nap és már nem agyalhatok rajta többet. Megfordult a fejemben a látványmágia, oda amúgy is kevés Mardekáros megy, de a fene tudja. Igazából nem voltam sosem kiemelkedő sok mindentől, a zene vonzott, talán az egyetem számomra tényleg csak időhúzás, akkor már olyat kell választani, ami viszonylag könnyedebb és nem túl bonyolult.
Bonnie & Noel
Make you stay | Midnight |Clothes[You must be registered and logged in to see this link.]
Csakazért se érdekel Fred beszólása, miszerint lányként nem lenne érdemes a Tiltott Rengetegben kószálnom. Hát ezért vagyok griffendéles, hogy ne féljek semmitől, és ő miért szól rám? Mégsem gondolok azóta rá, neki megvan a maga szöszije, csak arra voltam jó, hogy megnézzen magának, és amikor kifordult a bokám, akkor merő véletlenségből még végig is tapogason. Nem hiszem, hogy túl sok értelmes pasi lenne a Roxfortban, valahogy ez a nagy visszafogott, álszent stílus nem az én világom. Most valaki mutassa ki, hogy tetszem, vagy csak simán barátkozzon, de a kettő együtt olyan magamutogató, hamis érzetet kelt. Noel talán kivétel, ő már valahogy az elején is kifejezte, hogy nagyjából senkitől nem akar semmit, legalább tisztában vagyok vele, hogy ő ilyen, vélhetően a később mesélt sztori miatt, a nővére manipulatív mesterkedése miatt. Azért valami lelkiismeretfurdalást bennem is elindított a dolog, mert én is ilyen vagyok, de azért ha lenne egy mostohatestévem, vele nem tenném, mert az tényleg beteg dolog. Viszont Charlene jó hatással van rám, és amióta megérkeztem, kezdem már értékelni az értelmes kapcsolatok hasznosságát. Most, hogy letettem a vizsgáimat, csak el kéne sebtiben dönteni, hogy maradok-e egyetemista, és ha igen, akkor milyen szakon. Azt hiszem maradok, mert itt van a klónom is, és hát ha Noellel is elkezdek barátkozni, legalább nem leszek mindig egyedül, hiszen a testvérem hugrabugos baráti körére se akarok mindig ráakaszkodni. Tehát a sötét erdőből jövök vissza, ahol lám semmi bajom nem történt, és még arra is figyelek, hogy a lábam elé nézzek. Most ugyanis nem számítok az idegesítő háztársra, aki majd visszavisz a birtokra. Most ki is kerülöm a gördöket, és talán megkoronázásaként a sötét éjszakának a sírkert felé tartok. Nem félek a holtaktól, ők már békések. Jó, azért ha egy infernussal futnék össze, akkor sikítanék rendesen. Könnyed ujjatlan, fehér blúz van rajtam, és egy miniszoknya, hiszen az ékszaka is hihetetlenül forró. A hajamat feltűztem kontyba, hogy ne melegítsen, bármikor kivehető belőle a csat, ha mégis megigazgatnám. Halk, és lágy gitárzene üti meg a fülemet, noha még nem hangzik igazi számnak. Magam sem értem miért, dobban egyet a szívem, és arrafelé veszem az irányt, hátha mázlim lesz. Noel csak nem olyan, hogy leszúrjon, hogy mit keresek itt ilyenkor. Megérintem a sírkövet, ami mellett elhaladok, és kikukantok, valóban ő az. - Nem tudunk aludni? – Szólok rá félhangosan, hogy azért ne ijesszem meg. Közelebb lépek, és ha nem látom rajta azt, hogy megint dühös lenne, akkor leülök mellé, és felhúzom a térdemet, rátámaszkodva figyelek rá oldalt pillantva. - Azt hiszem maradok, nem megyek vissza Franciaországba. Te is.. egyetemista leszel, ugye? – Nem tudom, hogy a hangulata szomorkás, vagy csak szereti az ilyen számokat, ebbe nem igazán tudok belemenni, nem vagyok egy empatikus alkat, bár vele kapcsolatban már villantottam ilyesmit, és hát jól esett, hogy a múltkor annyira kiállt értem. Vége a büntetőmunkámnak, rápihentem még két napot, úgyhogy sikerült regenerálódnom is, remélem többet nem lesz olyan dinka, hogy be kelljen vállalnom ilyesmit helyette.
Egy késő esti séta soha sem árt, főleg olyankor, amikor már egyébként is melegszik az idő napközben. Elég volt felkapnom egy kardigánt, hogy ne fázzak és persze tudom ilyenkor nem is szabadna kint lennem, de lassan meg van az összes vizsgám, azaz hivatalosan is átlépek nyolcadikba, akkor pedig már oda megyek, ahová akarok és akkor amikor akarok. Nem számít, hogy lassan éjfélt üt az óra, ha most akarok levegőzni, hát most levegőzök. Amúgy is van mit átgondolnom, lassan tényleg végső döntést kell hoznom és azért még vannak szakok, amik között hezitálok, de már időm nem igen van. Persze nem választhatok már bármit, hiszen a döntésemet nagyban befolyásolják a jegyeim és a vizsgáim, amik közül a nagy része már lement, de attól még jól meg kell rágnom mi lesz a végleges. Ehhez pedig jó egy csendes hely, ahol nem kell se szobatársak horkolását hallgatnom, sem pedig azt néznem, hogy lejön-e valaki a klubhelyiségbe, mert szintén nem tud aludni. Maradt hát a könnyed megoldás, az egy szál gitár és persze én meg az éjszaka és egy olyan távoli pont, ahová nem igen merészkednek ki nappal se sokan, nem hogy éjszaka. Sötét van, bár a kastély felől azért érkeznek fények eddig, de nem sok, nekem pedig ez pont így jó. Persze egy lumos azért kíséri az utamat, amíg átvárok a birtok füves részein, csak akkor oltom el a pálcám végét, amikor leülök szépen a fűbe, és leteszem magam mellé a gitártokot is. Mélyet szippantok a késő esti hűvös, friss levegőből. Jól eső érzés, ahogyan egészen mélyen a tüdőmig hatol. Teljesen átjár és kitisztít minden napközben gőzt és szagot. Pasi szobában vagyok, plusz ma bájitaltan is volt, úgyhogy kaptam jó nagy adagot a szagokból már. Van mit kiszellőztetni. Végül a gitár is előkerül a tokból. Persze nem fogok itt hangosan pengetni, még a végén mégis kiszúrná valaki, bár tényleg elég messze van innen minden és mindenki. Csendesen izzítom be hát a húrokat, még egy halk dallamot is dúdolok, olyan szomorkásabb, lassabb fajtát, amitől egészen jól ki tud ürülni az agyam.
Bonnie & Noel
Make you stay | Midnight |Clothes[You must be registered and logged in to see this link.]
Nincs szükségem arra, hogy mások empátiáját hallgassam, arra meg főképp nem vágyom, hogy meg is értsék a valódi énemet. A személyisége már messze nem olyan kedves és barátságos, mint ahogy az gyerekkoromban volt. Ne várjon tőlem csodát, ha egyszer képes volt valamelyik idiótával feltúrni a hálórészemet, és akkor még lövésem sincs mi kellhetett neki annyira. Van bőr a képén, aláírom, viszont tudtommal meg lehetett volna kérdezni, vagy túl régimódi lennék? Annyira elutasító nem vagyok másokkal szemben, egy kérdést bárki megejthet, még akkor is, ha lövésem sincs arról, ki az illető. Nem azt mondom, hogy száz százalék esély van az „igen” válaszra, többnyire nem kér tőlem senki semmit, ezért sem filóztam még hasonló gondolatmeneteken. Nem tudok szemet hunyni a tettén, próbálom visszafojtani a felgyülemlett dühöt a világ iránt, melyet ez az ázsiai csaj még inkább fokozott a balgaságával. Egyelőre nem tervezek vele semmit, pusztán kieresztem a mérgemet, így is látható rajtam, hogy vissza kell fognom magam, mielőtt még olyat tennék, aminek rossz következményei lennének. A vámpírság sajnos hamar eluralkodik rajtam, ha felhúznak, jelen esetben viszont türtőztetem magam és egy sóhajt eresztek el, uralkodva az indulataimon. - Valakinek furcsa, valakinek tanulságos. – teszem még hozzá, majd csak a későbbiekben válaszolok irritáló pillantását követő szavaira. – Hadat üzenek? Ugyan kérlek, te már rég megtetted, ha ilyen lapokkal akarsz játszani, akár mondhatnánk, hogy ez már háború. – forgatom szemeimet egy fáradt sóhajt követően. Nem vágok vissza a furcsa méregetésére, csupán egy rideg, megvető pillantással futtatom végig őzbarna szemeimet kifejezéstelen arcán. – A gyengeségem nem tőled származik, emiatt nem kell aggódnod. Ha félnék tőled, valószínűleg egy nevetséges senkiházinak tűnnék mások szemében, amiért egy csaj képes megijeszteni az „erejével”. Hidd el, elég érett vagyok ahhoz, hogy holmi tolvaj kislányoktól ne féljek. – morgom az orrom alatt egy darabig, a végére mégis cinikus hangnembe váltok át. Ne higgye azt, hogy nyert, holott közel sem volt ez így. A vihartól vagyok gyenge, egy egyszerű diák nem tud kiugrasztani a bőrömből és gyávává változtatni se perc alatt. Ellenben a vihar tombolásától egy pillanat alatt a padlóra tudnék kerülni. - Ribanc, cafka, céda? Ennyire közönséges még én sem vagyok. Egy nevet kértem, nem pedig jelzőt, a nyelvi-ízlésem meg lényegesen eltér az aluliskolázott, szarházi varázslóéktól, akik bájos csoportjába soroltál. Ismétlem, nevet kérek, hátha legközelebb el tudjuk kerülni a konfliktusokat és csendben békén hagyni a másikat. – vonom összébb szemöldökömet a hangerejére. Fáradtan csóválom meg fejemet. A szememben inkább volt egy lopkodós hisztérika, mintsem egy cafka. Senkit sem illettem durva szavakkal, csupán akkor, ha az kiérdemelt volt. Most viszont nem érzem úgy, hogy bárkit is ribancnak kéne hívnom, amiért lopott tőlem. - Hogy nem? Ennyire kleptomániás lennél? Csak hogy tudd, az a valami az enyém, akár szólhatok a tanári karnak, hogy egy tolvaj járkál közöttünk. Választhatsz. Vagy visszaadod, vagy a fényes kis jövődnek annyi. Esetleg, ha elárulnád mihez kell átgondolhatom a dolgot. – lépek el tőle, majd zsebre vágott kezekkel várom a válaszát. Ha csak ennyin múlik a dolog, egy pillanatra félre tudom tenni a haragomat, a kíváncsiság sokkal erősebb, mint hinnénk.
Megdöbbentő, hogy az ember mennyi érzelem funkciónak a mágnás gyára. Annyira sok és változatos számban, hogy a másik félnek szinte esélye sincs a helytálló következtetést levonnia. Példának okáért vegyük őt, az életfájdalmas csodabogarat. Vonatkoztassunk el attól, hogy próbáljuk megérteni sajátos kínját, ami belülről lassan felzabálja. S koncentráljuk a jelenlegi szituációra. Én, akit vélhetően csak "folyosó látásból" ismer, feltúrattam egy griffendéles társával a halókörletét. Egy szokatlan alapanyagért, amiért megérte ezt tenni. Hiszen ha módomban állt volna megvenni, nem kényszerültem volna hadat üzenni egy évfolyam-társamnak. Visszakanyarodva...igen, sikerült megszereznem, amit az előírt hozzávaló taglalt. Most azonban, lebuktam. Azaz, elősegítettem a lebukásomat, azzal, hogy lelkiismeretesen kimondtam a tiltott szavakat. Ő pedig úgy reagált, mint bármely sértett fél ebben a nem kívánt szituációba. Hüledezett, vörös színbe vetkőztette holt sápadt bőrét, s gyilkos villámokat szórt szemeiből. Mintha a gyámoltalan kis fehér bárány, egy perc leforgásából vérszomjas, fekete farkassá vedlett volna. Aki tulajdon értékeit féltve, kész harcra hívásként vicsorítani az ellenségre. Én azonban, egy pillanatra sem változtatok az arckifejezésemen. Egyrészt mert a lefutott reakció, önös hibám jutalma ami kiérdemelt, és teljesen igazságos. Másrészt, mert tulajdonértékéhez nyúltam, ami a felváltott szerep-cserében is dühöt követne. Mentségem mellett nem szól más, csak a bosszúm. Ami nem éppen kimerítő magyarázat a dühére. Ráadásul támadóállást vesz fel. A feszültsége ott motoszkál minden izomkötegében. Vajon hogy tesz a következőkben? Esetleg megfordult a fejében, hogy fizikai bántalmazást vet be? Nah az még tőle is hajmeresztően alpári lenne! - Furcsa. - kigondolt manőverrel, próbáltam megingatni rettenhetetlen gyűlöletét ezzel az apró szócskával. Majd a megengedett hatás-szünetet kivárva, tovább folytattam. - Ha ilyen rámenősen hadat üzensz valakinek, nem kéne, hogy dideregj. - emelem fel kifejezően barna szemöldökömet, egy csalódott lábtól-fejig mustrát követően. - Mert azzal pont az ellenkezőjét üzened. A gyengeséget. - kifejtős monológom végére velős lezárást teszek. Remélve, hogy időszakos fölényét egy létrafokkal lejjebb vehetem. Igazából nem értem, miért kényszeríti magát erre. Hisz, mégha tagadná is az előzményeket, az esős eszmecserénkre barátkozó félként társult be. Egyszóval együttérzett. Egy másodpercre. De tőle talán még ez is igazi karácsonyi csoda. Kelletlenül visszakapcsoltam a dühtől túláradó beszélgetésbe. Nevet akar hallani tőlem? Mégis milyen befolyásolható körülménnyel bír, ha Amiyának szólít, miközben utólag mindenféle r*bancnak hív. Tudom, hogy így van, kár is tagadnia. Ha az én hálókörletemet érte volna általa a cselszövés, jó sok ő-t kerítenék a k*csög jelzőre. De most a címeres jelzőket ne vegyük lényegesnek ebben a helyzetben. Azzal igazán nem oldódna meg semmi sem. - Nyugodtan hívj úgy, ami a nyelvi-ízlésednek megfelel. Lehetek tőlem akár a csík szegett mérföldes c*fka is. Vagy a hálókörletemet feltúró c*da is, nem érdekel! - most először emelem fel a hangerőmet. Ismét az engem ért reakció-sorozatok végett. Sosem voltam elég erős elfojtani az érzéseimet, főként ha ugyanazzal támadtak engem. Kétségkívül én vagyok a legempatikusabb kettőnk között. De talán valahol még reménykedem, hogy a dühe mellett több érzelmet láthatok kiáradni belőle. - Nem adhatom vissza neked! - adom rá az egyenes választ, miközben elharapom a miértre a számat. Nem mondhatom meg, mégha ez a helyzet bonyodalmát rögvest lecsillapítaná. Nem tudathatom pont vele, éveken át szőtt bosszú-hadjáratom, egy számára is jól ismert tanár ellen irányulva. Még az alap bizalmi szint sincs meg köztünk...hát akkor mégis hogyan aggathatnék rá egy ilyen kényes titkot?
Ez a fárasztó és kellemetlen helyzet végül átfordul egy teljesen másféle szituációba szerencsémre. Nem erősködik, így végre elkerülhetek egy újabb viharos pillantást, melyet a lány felé vetek. Nem, valahogy még mindig nem vágyom a másik társaságára, sem arra, hogy ilyen korai órákban a „területemre” merészkedjenek. Van egy falam, amit ha átlépnek, egyszerűen nem tudom megállítani és kénytelen vagyok nyitni mások felé. Pontosan ezért kerülök másokat, hogy ne tudjanak jobban megismerni. Hogy egyáltalán belelássanak a fejembe…a lelkembe. A szobám feltúrásáért felelős személy sem lehet a világ legnormálisabb egyede. A bátorsága megvan hozzá, illetve az elszántsága is, hisz’ mégis kinek lenne ilyen idióta ötlete? Feltúrni a hálókörletemet, aztán lelécelni? Ez így nagyon nincs rendjén. Lassú léptekkel indulnék el, hogy végre kiderítsem mi a frász történt a szobámban, amin az előző kölyök annyira ki volt bukva. Az eső az, ami meggátol az előbbi célom elérésében. A fóbiám szép lassan uralkodik el rajtam, teljesen leblokkolok, csupán akkor indulok el, miután sikerült egy kis erőt vennem magamon. Az eső… Egyetlen csepp képes legyengíteni és elvenni minden maradék becsületemet. Nagy nehézségek árán ugyan, de berontok a váróterembe. Elsőre figyelmen kívül hagyom a zavaró tényezőt –jelen esetben a korábbi lány-, és próbálok valahogy eljutni egyről a kettőre. Miután realizálódik bennem, hogy nem vagyok egyedül, próbálok némi erőt venni magamon és nem kinézni ilyen csapzottan, mint akit az imént rángattak ki a kutya szájából. A kinti vihar tudata viszont még mindig ott villog a fejemben, hiába sikerül most egy kicsit összeszednem magam. A félelmem nem illan el egyről a kettőre, szavakkal próbálom leplezni mennyire ki vagyok akadva és hogy mennyire le vagyok gyengül csupán egy kis eső hatására. Erőtlen válaszára keserű mosoly terül szét arcomon, ahogy fejemet csóválva egyenesedek fel. Még mindig közel a falhoz, ha netán az ég lenne olyan bátor, hogy megszólal. Egy hangos dörrenésre nem szeretnék a padlón kikötni, ráadásul nem ezelőtt a lány előtt. Szégyen lenne és nagy valószínűséggel a titkomra is fény derülne, amit eddig egész szépen sikerült elsumákolnom. Legalábbis nem úgy néz ki az arca, mint akit olyan nagyon meghatott volna az iménti szenvedésem, sokkal inkább egyfajta zavar ül ki arcára. - Nos… - köszörülöm meg torkomat szavai után. Nem mondom, nyálas egy szöveg, olyan költői és zavaros. Sose értettem a túlzott érzelmekkel átitatott mondatokat, most sincs másképp, csupán egy kicsit sikerül felfognom és értelmeznem a hallottakat. – Valaki egyszer azt mondta. Azért szereti az esőt, mert olyankor nem látják az emberek sírni. – emelem fel barna szemeimet, ahogy próbálom kivenni az arcáról levehető érzelmeket. Ennyire meghatná egy kis eső? Amitől ő szomorú lesz, attól én majdnem elájulok, érdekes egy felállás. Mindenesetre próbálom pozitívan megközelíteni a dolgokat, a mogorva, rideg stílusom most úgy se működne a kinti időjárásnak köszönhetően. Attól félek, hogy bármelyik pillanatban lesújthat az ég azzal a hangos robajjal, mellyel évek óta kísért. A következőkre egyszerű meghökkent fejet produkálok. Ő volt? De mégis mi? Nem tudom követni a gondolatmenetét. Látom arcán, hogy valami nyomasztja és valamivel vív magában, de komolyan gőzöm sincs arról, hogy mi az oka. Inkább köt le a kinti drágalátos vihar előzetese, hiszen még csak most kezdődik igazán. Apró zápor, hiába szemerkél, a vak is láthatja, hogy a gyülekező felhők sokasága lassan ellepi az eget. Arckifejezésére kénytelen vagyok még inkább gyanakvó tekintetekkel fürkészni őt. Szavai hallatán meglepődve vonom fel szemöldökömet, majd értelmezve még párszor kerekednek el szemeim. Egy csalódott sóhajjal ingatom meg fejem, majd rá emelve sötét tekintetemet lépek felé pár lépést. - Tudod egyáltalán kivel állsz szemben? – állok meg előtte tisztes távolságban, mégis közelebb a normálisnál. Ha nem remegnék úgy, mint a nyárfalevél az eső miatt, akkor itt és most durvább megszólalásokat tudnék a fejéhez vágni, most viszont csak egy egyszerű kérdésre telik. - Vannak határok, amiket nálam jobb, ha nem lépnek át. Esetleg elmondanád a neved, hogy tudjam, kit írjak fel a halállistámra? – billentem oldalra a fejem, s összevont szemöldökkel várom a reakciót. Azt remélem sejti, hogy nem én fogok pakolni utánuk. - Most vagy téged foglak felrángatni a Griffendél tornyába, vagy valahogy elintézed, hogy minden rendben legyen és az esetleges elcsempészett tárgyat visszahelyezd oda, ahol eredetileg is volt. – üres tekintettel meredek rá. Az előbb azzal az esős sztorival valamit megmozdított bennem, amiért egy kis együttérzést tudtam mutatni, de erre a megnyilvánulására nem számítottam, így a korábbiakban felmerült empátia köddé vált.
Néha mikor sikeresen megúsznom egy kényes helyzet kritikus pillanatát, mindig felvetődik bennem a legnegatívabb opció, a "mi lett volna ha" kérdést mellézárva. Én balga, rendszeresen elképzelem miként történt volna az ellenkezője ennek a nyugodt végkimenetelnek. Vizuális vagyok. Így a képzelőerőm nagy részét olyan valós közegben élem meg mint a mostanit. Mégha a tudat ott motoszkál bennem, figyelmeztetve, hogy ezt csak én képzelem. A legrosszabb varrációt lefuttatva a fejemben, látom ahogy a gyorsan szerzett, s elsősorban szerencsétlen áldozatom, Castiel, mániákus embergyűlölőből, forró lávaszörnyé változik. Szemei vérbe fordulnak, és végtagjai készenlétben állnak, hogy egy jókora rendutasítást végeztessen velük. Ez volt a legrosszabb, amit elképzelhettem. De pozitív énemre hallgatva, felvetettem a legeslegjobbat is. Hogy azért mégis lehessen különbséget venni a kettő között. A legjobb, beletörődő, s jelleméhez illő szótlanságot jelentene, mikor csak egy szemöldök felhúzással reagálná le az egészet. Mondván "kit érdekel?" Legyek bármily derűlátó is, az ő személyiségében egy csepp együttérzést nem lelhetek. Olyan mintha egy kősziklát erőltetnék az empátiára. Egy hideg kő sziklát, akinek a szíve tele van gyűlölettel. De szemei mégis elárulják. Érdeklődése kiüt barna íriszein, s szinte a fülemben cseng a segélykiáltása. "Ments meg!" Szeretném. Igazán szeretném megtenni, de az aggodalmam gyökeret ereszt a lábaimban. Mégegyszer nem néznék szembe vele, senki kedvéért. Még egy foszlány említést sem tennék róla. Legszívesebben örökre elfelejteném milyen is magányosan tengődni. Éveken keresztül. Keservesen átsírt éjszakákon át. A megemlítés pillanatában sajátos könnyeket ejtettek a felhők, mintha csak az ég is üzent volna a túltengett fájdalomra. Mikor betértem a csarnokban, hátranézve álltam meg az bejáratnál, jelképesen köszöntet mondva magamban az égiek sajnálatára. Ha módomban állt volna, több ideig elcsodáltam volna, ahogy a ködös hajnal, lassan nedves reggelbe festi a tájat. De a hazugságom hamar utolért. Épp ő, akitől olyan sietve megakartam szabadulni, tér be az ajtón, és jelzőjével sikerül egy másodpercre összezavarnia. A hangsúly maró iróniát tükrözött. Én mégis, a lelkiismeretemet nyugtatva, az idő iránti szereteteként könyveltem el az elszólását. Ösztönösen kerestem jót. Mégha ő nincs is tudatában azzal, hogy rendelkezik ilyesfajta tulajdonsággal. - Az idő csodálatos. - erőltetem meg a hangszálaimat, a zárt falaimat lerombolva. A kijelentésnek megfelelően tekintek ismét a vizenyős tájra. Ősszel a dörgések és villámlások elülnek. Helyét átveszi, a szemerkélő és lustán telő zápor. - Esőben a temető a világ legszomorúbb látványa, mert az eső könnycseppekre emlékeztet. - hogy a kapcsolat-tartást fenntartsam, sajátos meglátással közlöm miként érzek. A háttérben ezzel arra sarkalva őt, hogy némi érzelem üssön ki rajta. Mert ha ő nem is lejt könnyen érzést a természetén, én követem az emberi érzelgősség példáját. S ameddig nem veszélyeztet a lebukás lehetősége, próbálok empatikus maradni. Amennyire csak lehet. A menekülési kényszer gyávának kiált. Gyávának, aki fél megmondani az igazat. Pusztán mert az áldozatnak, mentális lélek-szakadásai vannak. Miért lennék támogatója az ő elfajzott énjének? Ha más nem ülteti az igazságot a fülébe, ki fogja megtenni helyettem? Elég volt a helyzetet szépítő elhallgatásból! - Én voltam. - semmilyen elé vagy mellé társított díszítő szó. Csak a féltve őrigetett vallomás, amit egy bűnbánó arc követett. - Én adtam utasítást, hogy túrják föl a hálókörleted. - a körítést immáron beleszőve, ismétlem meg tartalmasabban a feleletemet.
Fogalmam sincs mi ütött belé. Idejön, aztán semmi ellenállást nem tanúsítva megy el. Csendes és megalázkodó stílust vett fel. Pedig elsőre azt hittem komolyabb fába vágom a fejszét, aztán, mint kiderült, közel sem volt így. Furcsa egy szerzet, de ennek inkább örülnöm kéne, nem? Legalább elment, hogy boldogítson mást helyettem. Abszolút nem hiányzik más társasága, egy ilyen Hollóhátas csajé meg végképp nem. Az meg még dobott a helyzeten, hogy ázsiai. Nem vagyok rasszista, csak különlegesnek tartom, ha valaki egy teljesen más kultúrából csöppen ide –meg persze furának-, a jó öreg angol mentalitást átvéve. Meg azért fura másokkal találkozni, a megszokott fehér emberek helyett. Még mindig nem tudom ki ő, hébe-hóba láttam már a folyosókon, bár a vágott szeműeknél ki tudja. Nem tudom őket megkülönböztetni, maximum egy kis idő után, ha jobban megismerem az illetőt, az viszont nem fog megtörténni. Még egy utolsó rosszalló pillantást vetek az imént érkezett kölyök felé, aki úgy nem mellesleg elég szép kis hírt hozott számomra. Ha megtalálom az illetőt, egész biztosan nem fogja ép bőrrel megúszni. Egyrészt mi oka volt feltúrni a részlegemet? Másrészt, az illető baromira nem lehet képben azzal, hogy kivel húzott ujjat. Szóval készülődj drága, nem lesz kellemes, amikor megtalállak. Keserű arckifejezéssel sétálok a korábbi ázsiai lány felé. A kérdésemre rögtön tagad. Akkor meg miért vágott ilyen meglepett képet? Nem értem. - Bonyolult vagy. – forgatom szemeimet egy reményvesztett sóhajjal. Én aztán nem fogom győzködni, hogy bökje már ki mi baja van. Ráhagyom, aztán ha komoly baja lenne, hát ez van. Megoldja, elég nagylány már ahhoz, hogy ne mások hátán élősködjön, ha segítségre van szüksége. Ettől függetlenül még mindig érdekel miért nézett ennyire elképedve. A következő pillanatban olyan gyorsan rohan vissza a kastély felé, mint egy mérgezett egér. Hogy ennek mi baja, arról gőzöm sincs. Most vagy ennyire kellemetlen a társaságom –ami persze szándékos-, vagy csak szimplán lelki bajai vannak. Bármelyik is legyen, jobb lesz, ha tőlem távol marad. Zsebre vágom kezeimet, ahogy magamba szívom a kora reggeli harmatos és tiszta levegőt. Ez valamennyivel lenyugtatja az idegeimet és csillapítja a hálórészlegem feltúrója iránti dühömet. Nem akarok balhét rendezni, csupán megtalálni és megleckéztetni, hogy mégis milyen jogon nyúlkál más cuccához. Egyik dolog. A másik dolog, még nem láttam milyen állapotban hagyta a részemet, szóval az elbírálásom majd az alapján fog eldőlni. Mindenesetre most elindulok, vagyis… Indulnék vissza a kastélyba, amikor ugyanis egy kósza folyadékcsepp nem csöppen az orromra. Beleremegek, ahogy az apró vízcsepp lecsúszik az arcomra, majd lassan elpárolog. A rohadt életbe! Felpillantok az egyre sötétebb felhős égre, mely pár perce még tiszta, s felhőtlen volt. Elkerekedett szemeimmel fürkészem az eget tovább. Teljes sokk, teljes kikészülés. Annyi erőm még van, hogy a kezdődő pánikot elnyomjam, és villámgyors léptekkel induljak meg a kastély felé. Szaporábban veszem a levegőt, s lépteimet is, majd elérve a kastély ajtaját vágódok be, ezzel együtt dörren fel az ég is mögöttem. Összerezzenek a hangos robajra. Hogy nekem mindig ki kell fognom az ilyen időket! Komolyan… Kétségbeesetten veszem a levegőt, ahogy próbálok beljebb támolyogni a váróteremben. Szorosan a fal mellett haladok, kapaszkodok, lever a víz is, mégis próbálok úgy közlekedni, hogy senkinek se menjek neki, mert akkor kitörne a káosz. Jönnének azzal a szokásos, miszerint „minden oké? jól vagy?”. Oh, hát persze, ennél jobban nem is érezhetném magam. Forog a világ, lassacskán teljesen elnyel a pánik. Ugyan idebentről halkabban hallom, mégis tudom, hogy esik és villámlik odakint, ez épp elég ahhoz, hogy féljek tőle. Egy személy tudja csak, hogy ilyenkor mi történik velem, a többiek még nem, és ezt nem is akarom, hogy kitudódjon. A nagy vánszorgásban csak pár lépés után realizálódik bennem, hogy az ismerős arc a sírkertből is itt tartózkodik. Ennyit a titkomról. Újonnan, amióta kezdek szocializálódni ez a rohadt vihar mindenhol ott van. - Csodálatos. – jegyzem meg elhaló hangon. Most komolyan, mit keres ő itt? Összébb vonva szemöldökömet próbálom rendbe szedni magam és elengedi az egyetlen támaszomat, a falat.
♫ Song of Storms ♫ • Szavak száma: 641 • Csak egy kis vihar... • [You must be registered and logged in to see this link.]
A hozzászólást Castiel Horan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-12-09, 21:08-kor.
Kevésbé sikerült megértenem, s talán egy leheletnyit megemésztenem a dolgokat, amik pár másodperccel később megütötték a hallójáratomat. A neves idegent alapjáraton lecserélhettem, Castielre. De bármilyen hangzatos és szimpatikus betűkkel volt ékes a neve, a szimpátiám úgy csappant meg, mint egy szárazra szívott egérnek. Persze ez mind csak jelképes. Az igazi érzelem az arcomra ütött ki a legjobban. Mert emellett a döbbenet mellett, még volt egy igen felelőtlen cselekvésem. Amire igazán nem vagyok büszke. Jelenesetben ez a legalkalmatlanabb helyzet, hogy kimutassam bűnbánatomat iránta. De ami volt, megtörtént, ahogy mondani szokás. Lehet ezzel csak magamat akarom nyugtatni. Meglepetett pillákat emelek, az azonnali modortalan kérdőre vonására. Elsőként, ha engedtem volna a lelkiismeretemnek, már rögtön kibukott volna belőlem a magyarázkodás. Amit bizonyosan a sajnálkozás követett volna. De másodjára átfuttatva a dolgokat, inkább maradtam a jól ismert hazugságnál. - Nem dehogy. - kezdtem bele a tagadásba, remélve, hogy hűen hozom a hiteles formám. Bármilyen apró kis gyanú elég, hogy megtörjön bennem a kemény védőfal, a tényleges igazságot felszabadítva. Őszintén szólva, bátortalanul osztottam volna meg azt a tényt, hogy én voltam az, aki feltúrta a hálókörletét. Azaz jobban mondva, személy szerint nem én, hanem én adtam az utasítást a önkéntes vállalkozónak. De tudta a fene, hogy pont az ő hálórészében bukkan rá a helyes hozzávalóra. Pedig direkt figyelmeztettem, hogy ne okozzon nagy feltűnést vele. Ezekszerint én még mindig diszkrétebben tűröm, Castiel sajátos modorát. Egyszerre dicséretes és sajnálatos, hogy alkalmazkodnom kell a legarrogánsabb tuskóhoz, akit valaha megismertem. Előbbi kijelentésemet végre beteljesítve, ismét megfordultam és amilyen gyorsan csak tudtam, távozásra erőltettem a testem. Természetesen a gyanakvást-keltő túl nagy sietség, nem tenne jót a következőkben. Így megpróbáltam higgadtan de célirányosan elhagyni a helyemet, minél nagyobb léptekkel betérve az iskola várótermébe. Szitkozódtam magamban. Erősen, amiért pont a gyanútlan áldozatommal folytattam rideg eszme-cserét. Pont azzal, akinek a mai napra most alapos fejfájást okoztam. Nincs mentségem, ami enyhítésre szolgál. Csupán, hogy szükségem volt rá. Arra, amit a cuccai között őrizgetett, mind-ezidáig. Különleges fűszer. Így nem is csodálom, ha az ő kacatjai között bukkant rá. Pedig abban a hitben voltam, hogy a griffendél jeles, vörös hercegkisasszonyánál - névszerint Hermonienél - lesz. Úgy látszik tévedtem. Castielnek pedig tartozom a bocsánat-kéréssel. Nah persze ezt a titkot csak akkor osztom meg majd vele, mikor a vihar kissé elült. Ígyis eléggé kiborítottam...már a puszta jelenlétemmel. Chhh... Micsoda besavanyodott anyámasszony katonája! Legyen bármilyen rosszindulatú, de leplezetten nagyon mélyen, örülök. Csak azért, mert a monoton és szokványos mindennapjait felrúgtam egy percre. Legalább lesz némi változatosság az életében!
Sokan mondják, hogy a düh csak elvakít. Én mégis ezzel érzem magam elégedettnek. Egy olyan falat húztam magam köré, amin nem engedek át senkit és semmit. Ez az én védőburkom és ezt sajnos kevesen értik meg. Nem kérek a társaságból, nem hiába próbálom kiírtani magamból az összes jóindulatú érzést, ami eddig csak meggátolt abban, hogy tegyek is valamit a múltam miatt. Ez a lány pedig egy cseppel sem tűnik jobbnak. Ugyanazzal az ártatlan viselkedéssel jön, a megadó, kedves fajta. Nem kérek ebből. Nem kérek a világból. Ha ő ennyire odavan azért, hogy jópofizzon a másikkal, hát tegye. Nem a jó emberrel futott most össze, ezt aláírom. Tíz évvel ezelőtt lehet másképp viszonyulnék hozzá, érdekelne a története, a kedvessége, de mindez a múltból áradó sérelmeim miatt lehetetlen. Most ez vagyok, egy rideg szikla, aki csak tűr és eltaszít másokat önmagától. Egy utolsó pillantást vetek rá távozása pillanatában. Valamiért egy hatalmas kő esik le a szívemről, amint látom a távolodó alakját. Egy halk sóhajjal nyugtázom ezt a megkönnyebbülést. Azt hittem megint valami agymenésbe kell beleszállnom. A lányok valahogy túl beszédesek, ki tudja ő mennyit tudott volna nekem papolni az életről, ha egyszer megengedem, hogy egy rövid bájcsevejbe kezdjünk. Kényelmesen helyezkedek el a padom, még egy nyújtózást is ejtek. A csend. Végre megint itt van. Ugyan nem sokáig élvezhetem, hisz" a távolból jövő egyre hangosabb lépések zaja felkelti a figyelmemet. Egy mogorva arcot vágva vezetem tekintetem az említett irányba, ahol egyik Griffendéles társam lohol az irányomba. Felvont szemöldökkel meredek rá, lévén, hogy gőzöm sincs ki ő -mivel alapjáraton nem jegyzem meg senki nevét, akivel meg nem is beszélek, annak főleg-, így csak kérdő pillantásokat vetek rá, egész addig, ameddig nem közli azt a bizonyos "rossz hírt". - Hogy mi bajod van? Ki volt az a bátor? - nem kicsit lep meg a dolog. Eddig próbáltam meghúzni magam, nem barátkozni senkivel, mégis itt van ez az eset. Tisztában vagyok vele, hogy vannak ellenségeim, akik a távolból szövögetik mocskos kis terveiket, na de, hogy a hálómat bolygassák. Nevetséges. Automatán állok fel eddig kényelmes helyemről. Zsebre vágom kezeimet, s a választ meg nem várva indulok el kifelé a sírkertből. - Velem ne szórakozzon senki. - szűröm fogaim közt pár hevesebb lépésem között. Nem hagyom figyelmen kívül a lányt, aki még mindig itt totyog azzal a megdöbbent ábrázatával. - Szellemet láttál? - intézek felé egy kérdést. Ha már itt vagyok megkérdezem minden okés-e, ennyire lelkem még van. Sajnos. Erre sem vagyok büszke. A hálórészem persze fontosabb, csak azért mégis ott tombol bennem egy apró kíváncsiság.
A feltételezése helyes, ezt kénytelen vagyok belátni. De a találkozás perceinek húzása nem egyirányú és egyedüli erőfeszítésem. Szóval tart, olyan szavakkal, amiért érdemes lenne a szemébe néznem. A lehetőség árnyas oldala azonban visszatart, s már-már úgy kezelem a helyzetet mint egy látás-sérült. Egy 180 fokos fordulattal fordulok felé, ismételten passziváltatva a személyes érintkezést pillantásommal. - Ne aggódj, már itt sem vagyok! - végül beadom a derekamat, s könyörtelenül véget vetek az idegen iránt feldűlt kíváncsiságomnak. S hogy a kijelentésem ne sugározza a bizonytalanságomat a cselevésemben, - mint az imént - elindultam kifelé a sírkertből. Furcsa kő esett le a szívemről. Egy amolyan különleges fajta, ami tele-volt titokkal. Én pedig kénytelenül széttörtem darabokra. Vélhetően, ha nem éppen az ő társaságába botlom, nem is lenne olyan eszmeértékű ez az egész. Mert hazugság ide - vagy oda, a kíváncsiság az ember természetes sajátsága. Nem lehet kiűzni, nem lehet megtagadni, azt, hogy spontán érdeklődéssel fordulunk másik embertársunk felé. Szinte lehetetlen egy életet olyan vasburokba zárni, ami minden külső tényezőtől megvéd. Nem ez kell legyen a védekező módszere, ha valaki csak szimplán a kedély-állapota után érdeklődik. Már őszintén, magam sem tudom, hogy nagyobb sajnálatot vagy dühöt kéne táplálnom iránta. Valahol elkeserít a tudat, hogy kilátástalanságba képes száműzni magát, minden figyelmeztető vagy - netalán óvó szó ellenére. Másrészt, felháborít, hogy a magának való eszét kihasználatlanul hagyva, beleragadt ebbe "ha hátat fordít nekem a világ, te is fordíts hátat a világnak" ostoba képzetbe. Pedig ha tudná, mennyi megnyugvást adhat, már az, hogy van kinek elsírnia keserves múltját. Hogy van valaki, akivel őszintén megvitathatja ügye-baját. Sajnálom, őszintén. S most átkozom magam amiért én kiutat találtam az öröknek hitt sötétségből. Mert mikor szüleim gyásza tizenévesen a nyakamba zúdult, úgy éreztem céltalan a jövőm, s nincs miért tovább élnem. A legborzasztóbb elhatározásomban jelent meg az iskola igazgatója. Neki hála, most teljesen új célok határozzák meg az életemet. A fő célom, - mint bár többször hangoztattam a gondolataimban, - Pitonnon való bosszúállásomat érinti. A többi már csak mellékes cifraság, amit jobb nem firtatni. Bármilyen lesújtó érzés is, magam mögött hagyni, őt - akinek pontosan a nevét sem ismerem, - megteszem amire kért. Már csak azért is, hogy ebbe pillanatnyi örömét lelje. Kiérve a sírkertből azonban frontális ütközést szenvedek egy aprócska sráccal. - HÉY! Figyelj jobban!! - figyelmeztetem, mire két megszeppent őzike szem fogad. - Bocsánat. - az egyenes bocsánatkérés, enyhít a helyzeten, de mégmindig gyanút kelt a miértre. Reggel, fél hét óra tájban, ugyan mi foghatja sürgetőbb tempóra ezt a többi fiúkhoz képest alacsony termetű fiút? - Castielt keresem, nem láttad? Griffendéles mint én. - első becsléseim között volt, az ismerős felkutatása. A név azonban ismeretlenül csengett, így jó hírrel aligha tudtam volna számára szolgálni. - Kit? Ne haragudj, nem ismerem... - felelem némi sajnálattal a szavaimon. Ám mindez, úgy hiszem kárára ment az előadásnak, ugyanis a fiú válaszom kivárásának pillanatában, már jajveszékelten elindult a sírkertbe. Kissé letaglózva állok, - amiért a válaszomra ilyen reakciót kaptam - s márcsak kíváncsiságból is, végignézem hová vezet az ifjú útja. Két zökkenőmentes léptében még minden nyugis volt és gyanútlan. Majd mikor a végállomásnak kitűzött fiúhoz lépett, elkerekedett a szemem. Griffendéles? Nem, biztos valami fatális tévedés lesz ez! - Castiel, nem én akartam közölni a rossz hírt... - a lényeges társalgást figyelmen kívül hagyom. Sehogy sem fér a fejembe, hogy a jószívű és bátorságáról híres griffendél miért gyarapszik egy olyan élet-unt fiúval, akinek egy cseppnyi öröm sem fedezhető fel a tekintetében? - ...de azt hiszem valaki feltúrta az egész hálókörletedet.
Ha nagyon erőlködnék se érteném meg miért kellett idejönnie. A modorom, a viselkedésem, a kisugárzásom nem lenne elég ahhoz, hogy elmenjen innen? Azért egy lesújtó pillantással próbálom valahogy koorigálni a helyzetet és valamelyest eltolni magamtól, mielőtt mélyebbre látna bennem a szemkontaktust tartván. Kelletlenül sóhajtok fel, a legkevésbé sem akartam volna osztozkodni vele. És igen, talán világfájdalmam van, és ő is ugyanolyan mint a többi ember, akik csak kihasználják és átverik a másikat. Nem látom már senkiben sem a jót, a segítő szándékot, sokkal inkább a gyűlöletet, amit én is táplálok irántuk. Ez az én pajzsom, a ridegségem és a kegyetlenségem. Ezzel védem magam. Az én életem és az én döntéseim. - Remek. - nézek rá elégedetten. A szokásos reakció minden egyes szavam után, amikor azt mondom "tűnjenek el innen". Nem tudom pontosan ő miért teszi ezt, vagy épp van e ezzel más szándéka, egyelőre nem csalódok benne és így talán nem is kell tovább nyújtanom a "beszélgetést". Azért teszek egy lépést és mellette foglalok helyet, melyre automatán pattan fel. Kimért tekintettel nézek fel rá, mint aki nem érti pontosan a helyzetet. Ennyire ijesztő lennék? Vagy csupán ő a fura? Összébb húzom szemöldökömet, várva, hogy leléceljen. Nem értem minek csinál ekkora felhajtást egy kis távozástól. Az előbbi hirtelen felállását is furcsálltam, most akkor miért ácsorog még ott játszva a szende lányt? - Nem tévedsz nagyot, drága az időm, viszont most is azt teszed. Minden egyes szavad után húzod az időmet, és tudod, ahogy az időm is véges, úgy a türelmem is. Nem indulni készültél? Vagy valami beleragadt a cipődbe? - nem fér kétség ahhoz, hogy próbálok mindent bevetni annak érdekébe, hogy békén hagyjon. Nincs szükségem társaságra, magányt akarok, olyan magányt, ahol csak én vagyok. Az én lélegzetvételem és lépteim hangja. Nem pedig más motoszkálását hallgatni, amikor még a szimpla jelenléte is irritál. A világ ellen fordultam, mégis a Griffendélbe kerültem. Ha bő tíz évvel ezelőtt lennék, azt mondanám a süveg tévedett, viszont most. Most minden más. Beletörődtem már a sorsomba, viszont a viselkedésemről nem fogok lemondani. Ez vagyok én, ez az igazi Castiel. - Önmagammal? Valóban. Ezen a világon csak magamra számíthatok, miért kellene másokat is bevonnom a környezetembe? Nem érthedet mi a problémám és ne is erőlködj megérteni. Úgyse fogod. - ezutóbbi szavaimat egy kicsit halkabbra veszem, s egy kicsit még komolyabbá is válik arckifejezésem. Magam elé nézek, átgondolva az imént elhangzott szavaimat, majd egy fájdalmas sóhajjal fonom össze karjaimat mellkasomon. Ha sokáig szándékozik ott állni valamit tennem kell. Elvonszolni, vagy valami, mert ez azért így mégse maradhat. Szemem sarkából pillantok fel rá, ugyanaz a sötét tekintet, mégis egy cseppnyi kíváncsiság bújik meg benne.
Görcsösen, arccal ellentétes irányban hökkenek meg az idegen párosíthatatlan monológján. Ez méginkább arra sarkal, hogy ne tartsam vele a szemkontaktust. Nem csupán azért, mert a lelki-világomnak nem esik jól az ilyen stílusú beszéd, hanem javarészt azért, hogy ne kelljen meglátnom a szemében azt mérhetetlen szenvedést. Idegtépő bíbelődését. Hogy befogadja a világot minden viszontagságával, vagy sem. Erősen, szinte már elhivatottan kutatom becsléseim között, miféle ürügy vezethette ilyen pszichés állapotba. Mi lehet annál nyomósabb érv, hogy éveken keresztül csak gyűlöletet tápláljon saját környezete iránt? - Rendben...ahogy akarod. - evidensként érzem magamra ölteni az alkalmazkodó szerepét. Mert tiszteletben tartom a kérését. Ámbár lehet, csak az elfogultság beszél belőlem. Hiszen ha nem ismerném a magányt s minden negatív velejáróját, nem engedtem volna a - mégmindig modortalan - kérés formájának. Épp csak a fuvallatot érzem, ahogy helyet foglal a pad túlsó végében, mikor nem habozva, én párhuzamban állok fel onnan. Az előbbi kijelentésemnek nyomatékot adva. Bevallom nehezemre esett visszavonulni. Hiszen én, a köztudatban nem az engedelmességemről voltam híres. Mi több, épp az ellenkezőjéről. De most, valahogy, nyomos érv nélkül inába szállt a bátorságom. Féltem, hogy olyan sötét múltba nyerek betekintést, ami az elkövetkezőkben álmatlanságot hoz az éjszakáimra. Noha csak távolról ismerem, mégis, egyetlen nézése olyan "megálljt" ébreszt bennem, amit jobb betartanom. - Nem akarom a drága idődet rabolni és nem is untatnálak mindenféle élet-filozófiával. - egészítem ki a sort, egy érezhető arrogáns megjegyzéssel. Mert ha valóban frusztrálja a jelenlétem, miért döntött úgy, hogy leül a pad másik végébe? S miért hangzanak el olyan kijelentések belőle, ami azonnal asszociál "maradj még"-re? Számomra két emberfajta létezik: a nyitott, kíváncsi és a zárt, gyűlölködő. Én az előbbit tanúsítom, ő az utóbbit. Valahol megértem, hogy leplezetten egy kis "vitára" vágyik. Hiszen az embert egy idő után megőrjíti az egyedüllét. Hiába is állítja az ellenkezőjét! De ez már csak múlt idő...hiszen már megadtam neki az engedelmes és empatikus idegen szerepét. - Nem ragaszkodom én, főleg ehhez a helyhez. S nem is kérek ekkora dolgot tőled...hogy pusztán csak elviselj. Csak légy továbbra is boldog önmagaddal! - s késként szúrok az utolsó cinikus célzásommal. Hiába...nem bírtam önként szemet-hunyni a mérhetetlen önzőségén. Hogy saját sérelmeiért mindenkit kész elővenni, és gyűlölni, de önmagával azonban nem képes szembenézni. Mindig is messze állt tőlem valaki iránt dühöt táplálni. Piton egy külön kategóriát foglal el. Ő pedig a szerencsés kivételek egyike. Valójában ez egy kész színház. Hiszen minden érzelmemet képes végig-futtatni egy felvonás alatt. Emlékeszem, - még jóval előtte hogy helyet foglalt, - hogy sajnálatot tanúsítottam iránta. Később már félelmet, majd pedig gyűlöletet ébresztett bennem. Talán ez az elsődleges célja? Hogy megéreztesse velem ő hogyan érez? Ez egy olyan dilemma, amit jogszerű a lehetségesre bízni?
A lány érkezése nem kicsit borít ki. Eddig úgy éreztem végre átjár a közeledő tél csendje és hűvös szele, viszont ő most túlzottan zavaró tényező ezek befogadására. Hiába próbálom visszafogni magam, egy beszólást nem tudok nélkülözni, akármennyire is csendben kéne maradnom. Nem érdekelnek az érvek, a tények, az esetleges személyes törvények. Én voltam itt korábban, neki pedig pont sikerült kifognia az egyetlen olyan Griffendélest, aki ezesetben jobb szeret egyedül lenni. A magány, ez az én asztalom, bárki bármit mond, ez való nekem már kiskorom óta. Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaki megzavar, így nem csoda, ha kissé feszülten reagálom le a dolgokat. Ameddig a válaszra várok,egy kelletlen ciccegéssel húzom el számat. Mi tart olyan sokáig? Egy szimpla kérdést tettem fel -már amilyen stílusom van-, nem értem miért kell olyan sokat töprengeni rajta. Még ha nem is tűnik sok időnek, míg meg nem szólal, azért nekem simán lejön egy örökkévalóságnak. Szavaira csak felvonom szemöldököm és egy óvatos, cinikus mosolyt ejtve lépek közelebb a kőpadhoz. - Ez máshol lehet beválik, viszont te most velem állsz szemben. Azért ez egy kicsit más tészta. Legyek kedvesebb és mondjam el ismét, úgy, hogy megértsd? Menj...el.-taglalom a szavaimat, miközben várom a további reakciót. Miért érzem úgy, hogy ez a lány sem fog csak úgy elmenni? Mostanság minden csaj ennyire dilis és csak azért is a sarkukra állnak, hogy akkor most az ott az ő helyük, ha nem tetszik én takarodjak el? Na még mit nem. Következő szavain, azért egy pillanatra megállok és jobban átgondolom az egészet. A sírkövek lehet, hogy unalmas és talán tényleg a lány érkezése hozza ki belőlem ezt. Mindenesetre nem fogom tagadni, irritál a jelenléte és az, hogy már megint próbálják teletömni a fejem a sok marhasággal. Mindig csak azt hallom, amit rám erőltetnek, hogy úgy van. Ami persze lehet, hogy úgy van, csak én nem látom be, viszont a nézőpontom az ilyen dolgokkal kapcsolatban nem fog megváltozni. - Te is jönni fogsz a nagy életigazságokkal? Folytasd. - ülök le a pad végére csak azért is. Ha nem fog elmenni, akkor majd adok rá okot, ha pedig nem menne szimpla szavakkal, sajnos vagy nem sajnos mélyebb beszélgetésbe kell fognom. Gőzöm sincs mi ütött mindenkibe. Jönnek a nagy élet "blablabla"-jukkal és próbálják rám tukmálni azt, ami korán sem biztos, hogy úgy van. Tőlem lehet várni a kedves, figyelmes bemutatkozást, úgyse fog megtörténni. Helyette egy modortalan alak van itt, aki felkészült a talán mélyebbre menő beszélgetésbe. Hogy én hogy gyűlölöm mindezt. - Ha már ennyire ragaszkodsz a helyedhez, akkor illene tudnom is, hogy mégis ki vagy. Tudod, csak úgy elviselni nem foglak. - húzom el szám keserűen.
Az elhűlt kőn, a hideg apránként de erőszakosan rángat ki a gondolataim közül. Ám, nem csak ez okoz nagy kizökkentést fontos elmélkedésemben. A fiú, - akit magamban hűvös idegenként könyveltem el, - most váratlanul hozzám dobjai zúgolódó szavait. A hirtelen kapcsolatfelvétel, s nem igen beszámított gesztusa által magam elé meredek. Elsőként időnyerés szempontjából. Hiszen egy ilyesfajta, indokolatlan kijelentésre mégis milyen válasz megfelelő? Talán valamiféle, kicsinyes játék invitálás, amit kiprovokál, várva mikor kontrázom rá. Vagy...ténylegesen magányra vágyik. S ezt ilyen formában érdemes tudatni, akinek épp ugyanannyi joga van a nyugalomra? Ha én tettem volna egy ilyen kijelentést, talán ő is ekképen vélekedne erről. Hogy ugyan miért is tennék szívességet egy vad idegennek? - Én maradok, te tovább állhatsz, hol itt a gond? - szólalok fel végül, némi sértődöttséggel arcomat szögegyenest elfordítva tőle. Nehéz belegondolnom, hogy mennyi szenvedés szükséges ahhoz, hogy egy fiatal elűzze magától az egyetlen szociális társát, az embertársát. Nem tudom miféle tapasztalatokat élt állt, hogy ilyen undort mutasson már az emberek látványától. Igazság szerint félek átérezni, amit ő most éppen átél. Ez a nyomasztó és kisiklott normál nem kedvező a szívemnek. Mi több, én - akit az imént durván távozásra kért - sajnálatot táplálok iránta. Hiszen tudatában vagyok, hogy egy ilyen élet-unt fiatalnak mennyi igaz barátja lehet. Ha tippelnem kellene, akkor biztos egy sem. Egy olyan sincs a kapcsolatai között, aki megértetné vele nem minden ember gonosz és álnok mint ahogy ő hiszi. Hogy nem minden ajtó mögül egy enyves-kezű gyilkos lép ki. Én magam is átéltem, milyen az egész haragomat a világra hárítani. Mikor elveszettem mindenemet, a szüleimet. - De szerintem...nagyobb szükséged volt egy olyanra, akibe nemes egyszerűséggel beleköthetsz, mintsem magányosan tovább olvasnod a sírköveket. - továbbra sem nézek rá. Talán mert a magabiztosságomban elbizonytalanodnék rejtéllyel-teli pillantásában. Ez lehetne egy ismérve. A srác, akinek tekintete átkos kincset rejt. Ha van olyan bátor önkéntes, aki kideríteni mi áll a sajátos elégedetlensége mögött, azt vállon veregetném. Nekem viszont se időm, s vélhetően elég türelmem sem lesz, hogy erre a fiúra kiismertként tekintsek. Mégha a kíváncsiságom oly mértékű, amivel egy kőszobrot lehet ledönteni. Mert bármennyire is modortalan volt a kezdés, ettől válik a helyzet még érdekesebbé. Lehet én magam is abszurdnak és túl idillinek tartottam volna, ha önként bemutatkozik, mint ahogyan a romantikus ponyvaregényekben szokás. Így valahol örül a szívem, hogy a szokványos forgatókönyv helyett, kaptam egy békétlen, élet-fájdalmas kamaszt.
Az idő egyre hűvösebb, zordabb és a viharok sem kímélnek, mégis úgy érzem több időt kellene a szabadban töltenem. Így hát az úticélom ma is a kinti világ. Még a napfelkelte előtt meg akartam szabadulni attól a nyomasztó környezettől, ami a griffendélek között lapult. Gyűlöltem ott lenni, gyűlöltem odatarzoni, közöttük lenni. Minden egyes nap csak nehezebbnek éreztem, s attól tartok lassacskán a felgyülemlett düh és szenvedés ki fog törni belőlem, bármennyire is hidegvérű vagyok. Sok-sok év telt el, ennyi csalódottságot és fájdalmat már nehezen tudnék visszafojtani. Vélhetően ezért is célom most a külvilág, jobban el akarok mélyülni a gondolataimban és egy kis magány sosem árt. Nem akadt igazából konkrét ötletem, csak mentem. Mentem az egyre hidegebb területekre, míg nem elértem a sírkertet. Ritkán járok itt, jó, ha szökőévben egyszer lejárok ide, az is azért van, mert számomra ez a legbékésebb hely. Nem kell hallgatnom a sok kis taknyost és végre olyan helyen vagyok, amit szeretek. A csend, a magány, mindez tökéletesen lenyugtat és kellemesebbé varázsolja a mai napomat. Egyelőre csak kívülről szemlélem a sírköveket, végül úgy döntök egy kicsit szétnézek azért belülről is. A kissé ütött-kopott sírkövek felirataira révedek, miközben zsebre dugott kézzel haladok előre. Nem vagyok meghatódva, sokszor azt sem értem minek akkora felhajtás egy temetés miatt. Az élet már csak ilyen. Megszületünk, élünk, aztán a halál végül elragad. Az ilyen dolgok sosem érintettek meg, ahogy mások érzései sem. Magammal akarok foglalkozni, az életemmel, amit már így is sikerült tönkretenniük, akkor legalább had próbáljam meg elegyengedni a sorsomat. Egy idő után megállapodok egy nagyobb sírkő mellett, s felpillantok az égre. Már kel föl a Nap, így a félhomály lassacskán eltűnik. A következő pillanatra léptek zaját hallom meg, mire azonnal annak forrása felé pillantok. Egy ideig tartom a szemkontaktust az ázsiai lánnyal. Rideg és semmitmondó, mint ahogy az egész lényem az. Sötét tekintetemet végül odébb emelem, miután ő leül az egyik padra. Nem túlzottan érzek késztetést a beszélgetés kezdeményezésére, viszont nagyon is irritáló, hogy ilyenkor, pont ide kellett kavarodnia. A nyugalmam lassacskán elszáll, így kénytelen vagyok pár bájos szóval illetni a lányt. - Egy ekkora birtokon pont ki kell fognod az egyetlen olyan helyet, ahol én vagyok? Nagy gratula. - sóhajtok fel kelletlenül. Az eddig zsebre vágott kezeimet most összefonom a mellkasomon, majd oldalra billentem fejem, s egy unalmas pillantással várom a lány magyarázatát.
Repkedő tűlevelek, hervadt varangydudvák rengetege hirdette, hogy beköszöntött a zord és hidegként ismeretes tél. Az iskolában, a hagyományos tüzelésű kandallók nagyobb hőfokot diktáltaknak. Szinte már olyan elviselhetetlen melegséget, amitől az álom is gyorsan elillan. Ködös hajnalra ébredek, s az ablakom szegletéből pásztázom a hamus szürkeséget. Egy visszatérő álom kísért, immáron a harmadik hete. Egy bukást előidézve. Az egyetlen olyan cselekvésem bukását, amitől az életem függhet. Mert ha ténylegesen elbukom, akkor soha nem tudom meg a valódi igazságot. Legfőképp a miértre, s az azután következő "miért te?". A legfőbb vágyam volt, - már kiskoromtól kezdően, - hogy megkapjam a kérdéseimre a válaszokat. Hiszen nem elég csak sajnálkozni, és együttérzésünket kimutatni. Az elhallgatás nem nyújt védelmet mint azt oly sokan gondolják. Inkább csak tovább mérgezi a kérdésekkel-teli elmét! Ahogyan most. Én már régóta nem úgy élem meg a reggeleimet, mint hasonló diáktársaim. Állandós kérdések futják át, a még frissen ébredt elmém. Vajon sikerül elérnem, amit kitűztem? És ha igen, vajon vigasz nyújt a dühömre? Gyors ütemben cserélem le hálóruhámat, iskolásöltözékre. Természetesen az uniformist hétvégére kilőhetem. S mivel hétvége, s kora reggel, egy beütemezett séta, talán lelassítja kérdéseim. A hollóhát tornyát elhagyva, a lépcsőkön át, egyfelé vettem az irányt. A sírkertbe. Többnyire azért, mert akkor, ilyen tájban, nem tartózkodik ott senki. Én pedig nyugalomra vágyom, minden lényeges kérdésemet fejben megválaszolva. Amint kiérek az apró udvar-helységre, a toronyóra pontosan hat órát üt. Pirkadni kezd. A téli évszakban azonban egyre sötétebbek a reggelek. Épp csak annyi fény pásztázza át a épületet, amivel útmutatást nyerhetek. Mikor a sírkert felé érek, meglepettség üt ki az arcomon. Az elképzelt egyedüllétet egy ismeretlen holléte húzza keresztül. Egy fiúé, akinek tekintete oly titkos és szenvedéssel-teli, mint az éjszakai lidércek álmai. Ezt vélem észlelni benne, mikor elsőre találkozik vele a tekintetem. Különös érzéssel erőltetem tovább a szemkontaktust vele, elsősorban azért, hogy feltegyem bennem az első kérdésemet: "Vajon őt miféle nyomasztó álom küldhette ide?" Pillantásából nem nyerek választ. Így megadóan a földre fordítom a tekintetem. Biztosra vettem, hogy ő is éppolyan magányra vágyik mint én. Épp ezért nem gondoltam helyesnek a illemtudó bemutatkozást. Még kizökkentené feszengő gondolataiból. Pedig, a csordultig teli sejtelmes lélek-tükre mellett, érdekelt, vajon miféle nevet visel. Egy kőpad-szerűségre ültem, távolságtartóan két-három méterre tőle. Majd neheztelten kizárva magamat a külvilágból, belemélyedtem a kérdéseimbe.
Paths and twigs, assorted kisses, We all who know who she misses!
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sírkert 2015-08-29, 22:36
Szabad játéktér, új játék kezdhető.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sírkert 2015-07-13, 01:06
Sheska & Piton
Szabadság nem virúl a holtnak véréből
Egy ideig mereng a nő szavain, jobban mondva mímelve, hogy csakugyan eltűnődik a lehetőségen, hogy a fiatalság gondolkodásán az segíthetett volna igazán, ha egy másik kort is megélnek, egy olyat, melyben a rettegés, az egymás elárulása, a gyilkosságok és eltűnések mindennaposak voltak. Egy olyan kort, melyet a félelem vérrel írt fel a falra, mely elé a varázshasználókat sorakoztatta. - Úgy hiszed, egyes borzalmak megtapasztalása pozitívan építi a jellemet? Én úgy gondolom, nem baj, ha fiatalkorban felkészülhetnek rá... És csak később les rájuk bármi fenyegető. - közli, és ez lényegében meg is felel a valóságban. Ők maguk ugyan gyerekként csöppentek a közepébe, de hozzátartozik az is, hogy akkor még fogalmuk sem volt, hogy valójában mi ez az egész, csak mentek vakon utána, a hittel, hogy ez a helyes, a követendő jó. - Erre azért lennének tippjeim, ha megbocsátod. - feleli egy derűs mosoly kíséretében, ritka jószág ez tőle, de ezen a megjegyzésen talán tényleg túlságosan jól szórakozott, irónia ide vagy oda. S persze, megjátszani magát ő is meg tudja, szeret is másokkal játszadozni, de általánosságban megerőltető lenne kedvesnek tűnnie, sokkalta inkább, mint amennyire szórakoztatná. Sőt. Ezért nem is törekszik ilyesmire. - Ismerve a sorsot, amelyre jutott, a közeljövőben talán kevés valóban épeszű ember próbálná meg betámadni a posztot, igen... Kiváltképpen, hogy a jelöltek sem túl fényesek. - enyhe célzás részéről Rasmusra, akit nem véletlenül késelt meg legutóbb, és aki esetében erősen gondolkodik, hogy ezen emléket talán fel kellene frissítenie... Ó nem, az ilyeneknek esélye sincs meglátása szerint. Soha nem is volt. Abban ugyan nem biztos, hogy a nő hol is áll, hite szerint Rasmus mellett; egyelőre nem volt oka másként vélekedni. S, hogy ő maga kit szolgál? Ez csak őrá tartozik, de a felszínen persze kész azt mondani, ami épp előnyösebb számára, mindig is ezt tette. - Az ember nagy társaságban válik igazán magányossá, Sheska. Addig egyáltalán nem érezni az egyedüllét súlyát. - jegyzi meg, de végül csak biccent mégiscsak, jelezve, ezzel együtt is elfogadja a kapott választ. Még ha nem is szívesen, mert semmitmondóan üres. Illetve ő annak érzi a maga részéről, de nem kötekedik mégse. Jó kedve lehet ma. - Csak természetes. Minden kolléga sorsát a szívemen viselem, nem vagy kivétel. - feleli, többet nem is fűz hozzá a témához: ezzel is éppen eleget mondott. Burkolt célzás, de a nő értelmezheti, ahogyan szeretné. Nincs kivétel. Persze a valóság ettől még adott, ha a nő elpatkolna, legfeljebb egy hálás szusszanásra méltatná, és egyébként sem viszi túlzásba az aggodalmaskodást. Igazság szerint másokért se, nem csak a nőt nem félti. - A jóindulat nagy erény. Olyan, amelyet azok, akik abban a korban születtek, melynek gyermekei vagyunk, nem ismernek, amíg nem tapasztalják igazán... Ez adatott meg a mostani fiataloknak. Hogy ez mennyire hibás... Azt az idő eldönti, megérzésem szerint hamarosan. Ó, persze... Menj csak. - biccent hanyagul, majd enyhén ellép oldalra, hagyva a nőt, hogy tovainduljon. - Hasonlókat, Sheska, hasonlókat - fűzi még hozzá, ajkain halovány műmosollyal, majd ő maga is megindul, de ő másik útvonalon: úgy tesz, mintha csakugyan épp a birtokot járta volna körbe, mintha a folyosószolgálat helyett ma birtok-őrségben lenne, vagy efféle. Talán még Hagridot is meglátogatja. Négy-öt évente egyszer illik úgyis.
Ez a kis beszélgetés most is épp olyan érdekesnek és izgalmasnak tűnik, mint eddig. Apró információkat elcsepegtetni mindig izgalmas dolog, mikor látod a másik szemében, hogy már javában pörögnek a fogaskerekek és az illető próbálja kitalálni, hogy vajon amit mondasz mennyi igazságtartalmat rejt magában. Na igen az én szavaim többnyire nem sokat, de elő tudom adni őket úgy is, mintha csak véletlenül ejtettem volna el a szavakat, hogy úgy tűnjön, mintha csak... kikotyogtam volna valamit, amit nem szabadott volna. - Szegény-szegény fiatalság. Bezzeg, ha több mindent tapasztalnának meg, ha éltek volna azokban az időkben, mikben mi is... egész más lenne a hozzáállásuk nem igaz? - na igen ezt mondjuk tényleg így gondolom. A legtöbb itteni kölyök nem ment át igazán nehéz dolgokon. A legnagyobb gondjuk az, hogy ki törte össze szívüket, vagy hogy épp nem volt a reggelihez csörögefánk és e miatt szomorú a szívük, pedig a világ sokkal bonyolultabb is tud lenni ennél, sokkal nagyobb problémák is vannak, mint a szív, meg az étel. Látni egy szeretted halálát... legtöbbjüknek ilyesmiben sosem volt része és azt remélik, hogy nem is lesz. Majd meglátjuk... na persze nem az a cél, hogy sok varázsló és boszorkány haljon meg, de ez a mostani állapot, amit jónak és idillinek hisznek egyáltalán nem jó. - Oh, hát persze, ki ne kedvelne beszélgetni veled Perselus. - no igen itt azért egy nagy adag irónia hallatszik a hangomból. Szándékos, miért is kellene rejtenem? Tudjuk mindketten jól, hogy a legtöbb diák és kolléga nem igazán van oda érte. Én se vagyok az a kedves típus minden esetben, de legalább el tudom játszani, hogy az vagyok, ha épp erre van szükségem. Ő meg sem próbálja, bár lehet, hogy ha akarná, akkor neki is menne a dolog. - Oh, hát ez inkább csak tapasztalat, de tudod sosem tudhatjuk,hogy mit hoz a holnap és persze... mindenfélét. Szerinted ne venné át idővel valaki Tudjukki helyét? - kicsit meg is nyomom a szót, amit a neve helyett használunk. Végül is tényleg sosem tudhatjuk mi lesz később. Jó persze nekem azért mondjuk úgy, hogy vannak sejtésem, sőt inkább tudok sok mindent, de ezt nem kell egy olyan valaki orrára kötnöm, mint Perselus. Nem bízom benne, ahogyan ő sem bennem, épp e miatt pedig nem fogom beavatni fontos dolgokba. Ugyanúgy nehéz eldönteni róla, hogy Dubmbledore ember-e, mint ahogy rólam, hogy vajon pontosan kinek is és mit suttogok tovább. - Magányos egy iskolában, ahol ilyen sokan vannak? Feladat mindig van, csak néha ki kell mozdulnom a négy fal közül. - hát igen, meg hát itt még csak nem is tudok olyasmiről beszélni, ami igazán fontos lehet és nem sok értelme van a folyamatos titkos bagolyváltásoknak sem, de könnyen beállíthatom úgy a dolgot, hogy szimplán csak túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy folyton csak a munkával foglalkozzam és folyton csak a négy fal közé legyek szorulva. Nekem még kell a változatosság, nem tölti ki az egész életemet a tanítás egyébként sem, bár szó se róla egészen megkedveltem a dolgot. - Szóval így aggódnál értem Perselus? Ne félts, meg tudom védeni magamat, minden bizonnyal nem lennék tanár, ha nem lennék elég rátermett hozzá, de majd igyekszem kerülni a sötét helyeket csak a te... a ti kedvetekért. - mosolyodom el, mert hát bizonyára mindenki aggódik értem és ő meg főleg. No persze... nem vagyok én naiv, hogy effélében higgyek. Tudom jól, hogy Perselus milyen, nem az a fajta, aki olyannyira aggódna bárkiért is, nem hogy értem. - A jóindulat... no igen igazad van, sokan vannak ilyenek is. Majd kiderül, hogy okos dolog-e ezt úgy osztogatnia. De ha most megbocsátasz, van még néhány fontos javítani való dolgozat és... tudod a szokásos. - mosolyogva biccentek egyet felé, ahogy lépek egy aprót hátrébb. Azon túl vagyok, amiért jöttem és egy újabba remek kis szócsatán vagyok túl és immár az is biztossá vált bennem, hogy egyelőre még maradok az iskolában. Majd kiderül, hogy meddig ez még nagyban Jedtől is függ. - Köszönöm a remek beszélgetést ezúttal is Perselus, és legyen igazán kellemes napod! - a mosolyom nem csökken, de végül egy utolsó pillantás után hátrébb lépek, hogy elinduljak szépen vissza a kastély felé.
Nem hisz a véletlenekben. Igaz a karácsonyi partin úgy tűnt, a nő időnként megfontolatlan, vagy csak össze-vissza zagyvál, meggondolatlanul, mégis hiba lenne őt lenézni. Az elejtett mondatok, félszavak éppen ezért veszélyesek. Sosem tudni, mi áll mögöttük, tapasztalatlanság, vagy hideg számítás; az efféle dilemmák pedig megnehezítik kettejük kapcsolatát is, súlyuk ólomként nehezedik rájuk, úgy megnyomva viszonyukat, mint érzékeny gyomrot a hajnalban fogyasztott disznósajt, vagy egy tál pacal. Nem kedveli az ilyen erős ételeket amúgy. - Ugyan, a legtöbb diák úgyis egy meg nem értett lélek, hogy ő maga is képtelen a megértésre, igazán nem kéne, hogy bárkit is meglepjen, nem gondolod? Majd idővel kinövik, hogy hálásak lesznek-e valaha is, vagy sem, az pedig már igazán másodlagos kérdés; hiszen az embert nem ez motiválja. - feleli, persze ugyanúgy mellébeszél, mint eddig. De azért valahol hangzatos, és talán kellően távolról nézve még hihető is az egész. Többet elvárni pedig már-már bűn lenne. Na persze, a nőt sem kedveli itt mindenki, akad a diákok közt ellenérzésekkel küszködő bőven, bár a prímet kétségkívül ő maga viszi ez ügyben, de egyfelől ő megteheti, másfelől, ha bárki is kérdezné, nem híve a színjátéknak. Ő ilyen, nem fogja megjátszani magát. Bár persze aki kicsit is ismeri, egyből a plafont lesné, mikor fog rájuk omlani. Jó, hogy most a szabadban vannak. - Én is mindig élvezem a beszélgetéseinket, örömmel hallom, hogy kölcsönös - feleli már-már derűsen. Tényleg élvezi, kiváltképp, mert ad némi munkát, hogy utána kattogjon még rajta, fejben próbálja megfejteni, dekódolni az apróbb részleteket, félmondatokat. Szereti az ilyet, mert leköti, pár percre kirángatja őt a mély lelki nyomorból, amelybe száműzte magát. - Csakugyan, semmi sem tart örökké... Ismétli? Ez alkalomadtán talán azért túlzóan hathat, nem gondolod? Ó, no lám, és mifélét? - ártatlan érdeklődés ez a részéről látszólag, és valahol ténylegesen is az. Megvannak a maga forrásai, a nő pedig túl sok komoly dologgal aligha pakolna most ki, ennek ellenére is figyelemmel követi amaz mozdulatait, szavait: sose tudni. Nevetésére a megrovó pillantás elmarad, tán helytálló lenne, sőt, elvárt e már-már szent helyen, látszólag efféle erkölcsi aggályai nincsenek. A holtaknak már mindegy, hozzátartozóik öröme nem vétség, a boldog emlékezés erény, megszépíti az ember életét, mindennapjait. Legalábbis ő maga így gondolja, de ami azt illeti, az őt ért veszteségek inkább mérgezik a mindennapokat. Na persze, e könnyed kacaj nem függ épp össze a holtak emlékével... - Ó, ki tudja, talán... Magányos vagy itt. - feleli ártatlanul, simulékonyan. Ha a nő felkínálkozna, talán élne vele... Talán nem. Igazából egyre megy, a kérdés csak az, hogy ez hozzásegítené-e őt ahhoz, hogy többet megtudjon, és, hogy megérné-e? Tud-e a nő annyival többet, és van-e ez a tudás olyan értékes, hogy efféle lépéseket tegyen érte? Érzések nem játszanak közre, bár talán hajlandó lenne mímelni őket... Nem, ugyan. Úgyse hinnék el egymásnak, hideg és számító kapcsolat lenne, még akkor is, ha talán egy-két információt hozna magával, s talán vinne is. Aligha érné meg. - Csakugyan? Ez esetben nem csak Roxmortsig mész, egy könnyed találkára az ismerősökkel? Ó, ugye nem veszélyes helyeket látogatsz meg? Most kezdhetünk aggódni, hogy vajh visszatérsz-e, a végén kihullik minden szál hajunk... - királyi többes, magára és Albusra nézve. Na persze, a hajhagymáik köszönik, remekül vannak, nem szándékoznak elhagyni a fejtetőt, mely otthonukul szolgál... A kérdés is másra irányul inkább; a veszély a halálfalókra utal: vajon kétes embereket látogat meg? Olyanokat, akik nem tehetik a lábukat csak úgy, elővigyázatlanul Roxmortsra? A nő nyilván érteni fogja, tudni, hogy nem a kínzó aggodalomról szól mindez. Soha nem arról szólt. - Csakugyan, ámbár megeshet, akadnak itt olyanok, akik nem a bizalmát élvezik, hanem a jóindulatát. Remélem, az illetők maguk is tisztában vannak ezzel. - jegyzi még meg az utolsóra, mintegy figyelmeztetésképpen, na meg éreztetvén, hogy ő bezzeg az igazgató kegyeibe tudott férkőzni az évek során. Leheletnyi beképzeltség talán, de még belefér - ő így ítéli.
Apró célzások, finom megjegyzések, már csak azért is jók, mert az emberek hajlamosak azt hinni, hogy véletlenül teszed meg őket, de mi van akkor, ha egy elejtett mondat szimplán véletlennek tűnik, de szándékos? Így lehet azt terjeszteni az emberekkel, amit te akarsz, ilyen egyszerű. Pontosan tudom, hogyan kell elrejteni azt, amit el akarok és azt is, hogyan tereljem a gyanút arra, ami egyáltalán nem fontos. Perselus talán az egyik, aki ezt a legjobban ismeri, hiszen ő is nagyon ügyesen forgatja a lapjait. A jó ég tudja, hogy egy igazán komoly játszmában vajon melyikünk lenne a nyerő és ki bukna el mindent. - Oh hát persze, csak úgy süt belőled, hogy milyen érző lélek vagy Perselus. Majd idővel a diákok is megértik ezt. Most még nem, de hát... ezt vállalják a magunkfajták nem igaz? - én sem a legközkedveltebb tanárok közé tartozom, de azért nem vagyok annyira kemény és szigorú, mint a kolléga. Szimplán csak nincs okom rá, mert azzal is túlságosan sok figyelmet vonnék magamra. Csak óvatosan ez a kedvenc mottóm, mint tudjuk. A legjobb megoldás mindig az arany középút, főleg ha az ember lavírozással tölti az idejét, már pedig én azzal töltöm. Ő már inkább megteheti, hogy nyíltan kekeckedik mindenkivel, főképp mert így is úgy is ott van mögötte az igazgató, aki minden körülmények között kiáll érte. Vajon miért? Az egyik legizgalmasabb kérdés. - Nincs okom rá és egyébként is mindig olyan jól elbeszélgetünk. - ejtek meg egy kellemesen barátságos mosolyt felé. Hát igen nincs okom kerülni őt, ettől még persze megteszem időnként, kicsit úgy intézve a dolgokat, hogy ne fussunk össze túlságosan sokszor. Az sem hasznos. Ezek a kis szócsaták egyáltalán nem könnyűek, okosan, ügyesen fogalmazni akkor sem, ha ebben már az embernek gyakorlata van. - Tippek? Oh, hát mind tudjuk, hogy a boldog békeidők sosem tartanak örökké. A történelem ismétli önmagát, ahogy mondani szokták és sok mindenről suttognak. - no igen azt senki sem hiszi, hogy minden szép és jó marad örökké. A vesébe látó pillantása ezért sem zavar. Mosolyt kap rá, nem többet, hiszen általánosan beszélek csupán. A jövő képlékeny, maximum én egy fokkal többet tudok arról, hogy mi várhat ránk, mint egy átlag ember, de az ember sosem annyira balga, hogy előre jelezze a vész közeledtét, hiszen akkor jóval könnyebb felkészülni rá. A szavaira könnyedén nevetek fel. A temetőben minden bizonnyal rendkívül ritka, vagy inkább talán sosem látott madár a csendes kacagás, amivel most a némaságot megtöröm. - Célzásnak Perselus? Hová gondolsz? - nem megyek én olyan messzire, legalábbis ilyen esetben nem. Van, amikor érdemes... de az minden esetben hosszan tartó folyamat, ahogyan teszem azt már jó ideje Rasmus mellett is. Az más... más a cél, nem csak információk kellenek és egyébként sem hinném, hogy Perselus esetén bármit is elérnék effélével. Ő nem az a típus, akinek csak úgy el lehet csavarni a fejét, akkor pedig mire mennék azzal, ha odaadnám magam és nem kapnék cserébe semmit sem? Oh nem, belőle ilyen módon nem lehet kihúzni őszinte szavakat. - Tudod mindenkinek szüksége van néha a változatosságra, más barátokra is időnként és ez a kastély... néha túl szűk nekem. - nem titkosak a kis hétvégi eltávjaim, de hát az ember azt tesz szabadidejében, amit szeretne nem igaz? Nekem sem kell mindig itt lennem, és vehetjük úgy, hogy néha kell a kimozdulás. Én nem ő vagyok, vagy McGalagony, én szeretem élni az életemet és nem folyton a négy fal közé szorulni. - Kegyes igen, az igazgató sokakkal az, ezt mind tudjuk jól. Bízok olyanokban is, akikben talán nem kellene, de hát nem a mi posztunk eldönteni, hogy kivel teheti meg és kivel nem igaz? - Friccs... Connor... vagy éppen én, netán maga Perselus. Akadnak bőven olyan személyek, akik az igazgató védelme alatt állnak és ezt nem mindenki nézi jó szemmel. Érthető, hiszen mégis csak érdekes múlttal rendelkezik mindegyikünk, Friccs még azok közé tartozik, akik nem tettek komolyabban rossz fát a tűzre.
Egyelőre nem akar túlzásokba esni és kombinálni, képzelődni ott, ahol ez felesleges. Na ez nem azt jelenti, hogy ne merengene majd e beszélgetésen később, és ne vonna le valamilyen következtetést, vagy próbálna meg majd utánajárni egy-két dolognak - a biztos tudás mégiscsak jobb tudás, mint az üres spekuláció. A nő pedig ügyesen keltett gyanút, túlságosan is. - Csak természetes, szívemen viselem a sorsukat. Igazán nem venném a lelkemre, ha végzés után törnék meg őket, és szembesülnének a világ kegyetlen oldalával, holott van alkalmunk az életre is felkészíteni őket... Mindig is önfeláldozó jellem voltam, tudod. - és aki ezt elhiszi, az még a szokásosnál is nagyobb marha, és megérdemli, hogy úgy vágják át a palánkon, ahogy nem szégyellik. Ennek ellenére is rezzenéstelen arccal, teljes komolysággal állítja a dolgot, mintha legalábbis ő maga mélyen hinne abban, amit most előadott. Talán így is van; de aligha. Noha arról nem ejt szót, miféle sötétséget sejt ő odakint, a való életben, merre felkészít; komoly lelki traumákat okozhat egy mezei munkahely is, s bárki kérdezné, ő erre gondol, a kegyetlen, számító főnökökre, meg a többi. Hiszen mi másra is gondolna? Nem, arra ő biztosan nem gondol, kikéri magának. - Magam sem tudom, mondd meg Te - feleli eztán simulékonyan, nagy ártatlanul. Hiszen honnan is tudhatná ő az okokat? Feltételezések, semmi több. Ő maga nem kerüli a nőt mindenesetre, ahogyan mást se kifejezetten, nem feltétlenül csak azért, mert magabiztossága beképzeltségbe csap át, szó sincs ilyesmiről, sokkalta inkább a látszat, aminek fenntartását fontosabbnak ítéli. Na meg, sokaktól egyáltalán nem tart... Talán kellene, majd pár éven belül eldől ez is. - Nem, csakugyan nem... De talán tippjeid vannak, nem igaz? - érdeklődve emeli tekintetét a nőre, s fúrja pillantását a másikéba. Nem alkalmaz legilimenciát, de így is olyan, mintha amaz veséjébe látna. A szemén át. Orvosi diplomája nincs... De ezzel együtt is frusztráló lehet. - Csak természetes. - biccent kimérten, de más egyebet nem fűz hozzá. Kegyesen biztosítja amazt együttérzéséről, de már a szavak ejtésében benne van, hogy formaság, és nem több. Hogy képes lenne-e ennél többre, az nem derül ki. Pedig hol máshol lenne, ha nem itt? Talán Lilyék sírjánál... Ott sok mindenre képes lenne; de arra nem nagyon jár. Nem véletlenül nem. - Az évek és a tapasztalat... Az ilyesmi megkívánja a rutint. - közli, de már-már kedvesen, úgy tűnik, nagyvonalú módon ő mégiscsak hízelgésnek vette. Nem akarja másként kezelni, bár nagyon is tudná; de mivel számára ez összességében pozitív dolog, mert a valóság szörnyűbb lenne... Így bárki, aki ezt méltatja, hacsak nem nyílt ellenségességgel teszi, bókol. A barátai számáról pedig nem nyilatkozik, jobb az úgy. Tekintete követi a nő mozdulatát, ahogyan közelebb suhan, nem lép el, az érintést is állja, rezzenéstelen. - Tudsz, ha akarsz... Vegyem célzásnak tán? - szajhaság, az előző mozdulat, a szavak, a burkolt felajánlkozás, tán a titkok megszerzésének reményében, ki tudja, de nem él vele. Persze meglehet, hogy félreérti a dolgot, igazából nem számít, sok értelmezési lehetőség nincs, noha egy-kettő még eszébe jut, nem látja őket sokkal jobbnak, csak másnak. - Nem, nem vagy... De csak Connor mégsem elégít ki, nem igaz? - a kijárásokra céloz, nem többre, noha a megfogalmazás tán félreérthető, szándékos, persze. S milyen ironikus, ha tudna róla, hogy Rasmus ellen szervezkednek, tán még segítene is, sőt... De ezt így nem ajánlja fel. - Nos, igen, ez kétségkívül így is van, bár én korántsem állítanám, hogy a kamaszodó idősebbekkel már csak az érdeklődési körükből adódóan olyan könnyű lenne... - nehezítő körülmény az életkoruk ugyanis. De még mennyire! Meg persze az, hogy mind tudják, hogy épp az ő óráján vannak, de ez részletkérdés. A nő után fordul, de nem követi. - Úgy gondolod? Ugyan, mindannyian ismerik a véleményemet, már amennyire kell, igazán szomorú lenne, ha ők, akik már megtapasztalták az életet, ne tudnék kezelni a stílusom. A diákoktól még elnézem, tanulják... Ezt is, mint azt nemrég beszéltük. Ha azonban az idősebbeknek is nehezére esik, az csak még inkább indokolja a jelenlétem. - furcsa logika, meg kell hagyni, de így előadva talán értelmesnek hangzik, azzal együtt is, hogy világos: valójában mezei gyűlölködésről beszél, és saját - nem annyira - titkolt vágyáról, hogy egy másik tantárgyat taníthasson, az SVK-t. Ajkain torz fintor suhan át. - Nem vágyom a munkájára, ámbár attól tartok, ő maga sem. Albus kegyes vele... Mint még oly sokakkal. - pihen meg tekintete a nőn újfent, de nem mondja ki a dolgot, a célzás így is világos.
Ha elég ügyes vagy akkor még olyankor is elülteted valakiben a gyanút, amikor nem kell gyanakodnia, így aztán majd még inkább képtelen lesz eldönteni, hogy mikor titkolsz valamit és mikor nem. Mondhatni szeretek egyébként is titokzatos lenni, nem csak akkor, ha van titkolni valóm, akkor is, ha épp ritka alkalmakkor, de pont nincs, mint részben most is. Egy régi emléket hoztam csak a felszínre, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy végleg el is búcsúzom tőle. Ez még rendkívül képlékeny most is. Nem tudni, hogy Jed pontosan mit is tervez, még én sem látom át pontosan előre minden lépését, maximum sejtéseim akadnak, de az se sok. - Ez milyen kedvesen hangzik. Szóval így aggódsz szegény fiatalságért, nehogy elkanászodjanak, szép tőled. - szolid mosollyal jutalmazom... a próbálkozást, mert hát mindketten tudjuk, hogy nem azért viselkedik úgy, ahogy, mert olyan rendkívüli módon aggódna a gyerekek lelki állapotáért és már most fel akarja készíteni őket az esetleges rosszra, hiszen más tanárok nem teszik ezt, meg egyébként is... ha Dumbledore pártján áll, akkor nem abban kellene hinnie, hogy úgy sem lesz semmi sem rossz, mert majd ők mindent megoldanak és a kölyköknek nem kell megtapasztalni úgy sem, hogy milyen is az bizonyos rossz világ? - Oh hát miért is kerülnélek szánt szándékkal Perselus? - bájos mosolyt villanok rá. Persze naná, hogy azért előfordul, hogy szándékosan kerülöm, mert tudom jól, hogy milyen ügyesen képes belelátni az emberbe, azt pedig nem szeretném megkockáztatni, hogy olyasmit is meglásson, amit nem akarok. Azért ennek is meg kell adni az esélyét. Az önbizalom fontos, de ha már elbizakodottá tesz, akkor ugyanúgy fennáll a bukás esélye. Soha sem hiheted magadról azt, hogy mindenek felett állsz. Voldemortnak is ez volt a veszte, azt hitte, hogy mindenre képes, hogy már mindent elért, aztán huss az egész szertefoszlott... kétszer. Nem gondolta át eléggé, hogy az élete sok mindentől és sok mindenkitől függ. Soha se legyél tehát túlzottan elbizakodott, mindig számolj a negatív végkimenetellel is, hogy fel tudj készülni rá. - Így van, és sosem tudhatjuk, hogy végül mit hoz majd a holnap. - no igen, milyen szép és idilli állapot is lesz az majd, amikor bevesszük a Roxfortot, mert idővel ez is be fog majd következni. Ha nem is most, ha nem is holnap, de mégis csak ez a cél. A Roxfort, a Minisztérium, olyan fontos gócpontok, amiket a végső cél érdekében meg kell szerezni. - Évekkel ezelőtt történt, de köszönöm, hogy átérezed a veszteségem. - miközben persze tudom, hogy nem így van. A hangja színtelen, hiába a szavak, abban sem vagyok biztos, hogy képes bármit is igazán átérezni, de legalábbis biztos, hogy nem mutatná ki, főleg nem olyan előtt, akiben nem bízik maradéktalanul, és abban teljesen biztos vagyok, hogy bennem nem bízik. - Tudod nem mindenki tud minden pillanatban olyan visszafogott lenni, mint te. - cseppnyi hízelgésnek is mondhatnánk, de igazából nem szántam én ezt annyira nagy mértékben bóknak igazság szerint. Perselus elrejti az érzéseit, vagy talán nincsenek is neki... de nem az én dolgom, ahogyan tisztában vagyok azzal is, hogy nem sok barátja van, vagy talán egy sem, kár úgy tennie, mintha tévednék. A kérdésre kicsit oldalra döntöm a fejemet, csak aztán lépek szórakozottan egy leheletnyit közelebb. Pár pillanatnyi hallgatás után emelem csak fel a kezemet. Épp csak egy röpke pillanatig érek hozzá az arcához, az állához, ahogy a csonton futtatom végig az ujjamat, hogy aztán ellépjek mellette. - Én tudok kedves is lenni, ha éppen akarok, és itt van nekem Connor is, aki jó barát, szinte a testvérem. Nem vagyok magányos. - de persze jobban nem mennék bele. Magány, jó ideje távol áll tőlem. Persze nekem is sok mindent el kell játszanom, ami nem igaz, de már ez sem tart sokáig. Die és Arielle... rájuk is figyelnem kell, megteszem már jó ideje, viszont más dolgom is van, végre elérni, hogy amit annyira akartam meghozza az eredményét. Már nem kell sokáig a színjátékot tartanom, ha Jed megadja az engedélyt, akkor lebuktatjuk Rasmust, addigra Altan is megérti, hogy ez a legokosabb lépés, biztos vagyok benne. - Nem mondanám magamat engedékenynek, ne aggódj. Inkább csak könnyebb dolgom van az idősebb diákokkal, akik azért tanulják a tantárgyamat, mert érdekli őket. A kisebbekkel bizonyára jóval nehezebb. - pillantok rá újra, miután visszafordultam, és az egyik közeli kis fának döntöttem a vállamat. Őszintén szólva távozhatnék is, de minek? Élvezem ezeket a kis szócsatákat, gyakorlásnak kiváló és egy kicsit az itteni unalmas órákat is feldobja. - Ha ezt a többi tanár hallaná biztosan zokon venné. - na persze ő aztán bárkinek gond nélkül a szemébe mondja, amit gondol. Bájitaltan... nem mondom, hogy nem kell hozzá különleges érzék, de én inkább úgy mondanám, hogy kell egy bizonyos szintű magába fordulás hozzá, ami nem mindenkinek megy, ettől még a többi mágiaág sem lesz könnyebb, vagy gyengébb. - Aztán nehogy megfoszd Friccst a munkájától, kétlem, hogy szegényt bárhová máshová felvennék. - na igen Dumbledore mindig is hajlamos volt olyanokkal körülvenni magát, akiket meg lehet szánni. Friccs, Hagrid, vagy épp Perselus és Connor... és fogalma sincs, hogy ezzel mennyire labilissá teszi a saját pozícióját.
//