2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Már tisztes távolságban a pályától, na meg attól az alaktól, aki felveszi azt, amit csinálunk, de mégis oly ideges vagyok, nem is a lányt nézem, hanem a fejemet forgatom. Talán jobb lett volna leleplezni a kukkolót, de akkor úgy érzem, túl közel jutottam volna a válaszokhoz, amelyek beigazolják; megölték a menyasszonyomat. Legyen szó bár balesetről, vagy öngyilkosságról, én sosem zártam ki, hogy igenis idegenkezűségről van szó, és ha valaki, aki ezt tette, nem áll le, és a nyomomban van, akkor olyasmiről lehet szó, amit nem lehet egyszerű szembesítéssel megoldani. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy nem is tudnánk csak felfedni a kilétét. Ha odarohantunk volna, biztosan kámforrá válik. Valahogy ez az egész tervezés oly.. aprólékos! - Engem idehívott. Hogy te hogy kerülsz ide.. Idecsalt? – Veszem ki a farmer zsebemből a cetlit, amin a vérrel írt kviddicspálya szó díszeleg, már igen csúnyán megalvadva. Vajon kinek a vére? Akarom én tudni? Csoda, hogy nem maszatolt össze. – Engem, de a te gyerekkori képed is ott volt, úgyhogy.. ne vádaskodj. – Emelem fel a hangomat, ezúttal belefúrva a tekintetemet az ő kékjeibe. Amilyen jóleső volt, ahogyan az ölelésembe simult, mintha társak lettünk volna a bajban, most pedig oly rémesen idegesítő, hogy itt kárál. Örüljön, hogy nem hagytam ott, hiszen ha valaki a menyasszonyom után másra is pályázik.. Nem is akarom továbbgondolni mindezt. – Vagy csupán nem tudsz róla, hogy kinek ártottál. Szerinted én valami álnok kígyó vagyok? Nem, közel sem. És mégis, valaki úgy kezel, mintha be akarna vonni valami igénytelen macska-egér játékba.- Bólintok, felőlem aztán lehet a csillagvizsgáló is. Nem gondolom, hogy túl késő lenne, de most úgysem jönne álom a szememre. Elindulunk hát be, majd fel a lépcsőkön. És már megint bókol. Alig érezhetően pirulok el, nem szoktam én az ilyesmihez. – Köszi. Nem szoktam ilyen kellemetlen alak lenni. Vagyis igen, de személyeskedés nélkül. Megvan a magam élete, nem akarok senkit sem belerángatni, és most még ez is. – Csóválom a fejemet a lépcsőket hágva fölfelé.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Oké, lehet, hogy kissé túlzásba estem és ott tényleg nincs Erica. Talán a langyos szellőt is csak hallucináltam, ami tarkómat érte, s amiről azt hittem, hogy a húgom érintése az. Nyilvánvalóan minden rosszat és ijesztő dolgot eddig együtt éltünk át, így alapvetően természetes, hogy most is ideképzeltem őt, de igen, kínos, hogy ettől most sültbolondnak tűnök. - Oké, felveszi. De mégis miért? És honnan tudta, hogy idejövünk? Általában senkit sem érdekel, hogy én mit csinálok, szóval aligha hiszem, hogy engem bárki követne. Hacsak.. Félrebillentem fejem, kissé zavartan meregetem szemeimet, majd a hirtelen felismeréstől összeszaladnak szemöldökeim. - Hacsak nem téged követnek és miattad vagyok én is szarban! Bukik ki belőlem, s jelen helyzetben még csak bele sem pirulok a trágárságba, melyet egy helyes srác előtt sikerült kiejtenem. Kis híján a kezemet is meglengetem az ég felé, hogy nyomatékosítsam mondandómat, de közelségünkből eredendőn ez nem volna jó ötlet. Idejében lehűtöm magam, mert nem akarom taknyán törölni a srácot azért. Se direkt, se véletlenül. A futásnak eredés elmossa az előbbi gyanakvásomat, de csak annyi időre, amíg meg nem találjuk a megállásra alkalmas helyet. Ott pedig elképedve hallom, hogy a szöszi szerint még én vagyok az, akinek titkai vannak. A végén még rám húzza a vizes lepedőt, s én leszek a hibás, amiért gázos helyzetbe kerültünk. Hát meg amikor a banka batik! - Azon kívül, hogy titokban bejárok a konyhába házmanói engedéllyel és pótvacsizok, nekem nincsenek titkaim. A zugevést nem lehet olyasminek nevezni, ami miatt felvételre kerülnék, s bizarr kiskori képeim keverednének egy idegenhez. Hirtelen fel se tűnik, hogy igen ciki - már szerintem mindenképpen az - dolgot sikerült bevallanom neki. Annyira felháborít, hogy úgy érzem rám akarja fogni ezt az egészet, hogy teljesen belemelegszem a magyarázkodásba. - Elég késő van ahhoz, hogy legálisan nyilvános helyen legyünk, de talán a csillagvizsgáló alkalmas lehet. Tudtommal beadandót kell írniuk a hetedikesekne, s most van az az együttállás, amit vizsgálniuk kell, szóval tuti fent van legalább egy csoport diák. Dobom be az ötletet, s bar nem kéne folytassam, mégis kiszalad még valami a számon. - Nagyon különleges neved van. Szép hangzású.
//Ha még mindig benne vagy a döglöttgépkihagyásom után is, akkor: december 5.
Furcsán jól esik a közelsége, noha én magam nem vagyok éppen közvetlen típus, sőt, mivel eleve el volt rendelve az életem, nem igazán volt senkim, így szokatlan mindez. A helyzeten viszont kellően ront, hogy milyen helyzetben találkozunk, ráadásul amiket a lány mond, igencsak homlokráncolásra késztet. - Butaságot beszélsz. Azok mi vagyunk, te és én. Valaki felveszi, hogy mit csinálunk, és késleltetve játsza le. Sosem láttam a húgodat, így nincsen szó szellemről. – Lehet, hogy valami komoly tragédia érte, hogy máris az ikertestvérét látja, de hát ha kicsit jobban megnézi, a mágikusan visszajátszott képen pont az történik, mint amit mi is csinálunk. A múltbéli énjeink most éppen ölelkeznek. Ha nem lenne az egész szitu annyira abszurd, még meg is jegyezném, hogy milyen jól mutatunk mi ketten, a lány feje pont az állam alá illik be, mintha gyárilag így raktak volna össze minket. Hacsak.. valaki szándékosan azért nem terelt ide minket, hogy együtt szenvedjünk. Rohanunk, amennyire csak tudunk, és miután ki tudjuk fújni magunkat jó pár méterrel arrébb, úgy fest, nem követ senki. - Vagy inkább neked is vannak titkaid, amik már nem is annyira titkok valaki előtt. – Vágok vissza még fújtatva, a dühtől, és a futástól egyaránt. Nem itt és most kéne nyomozósdit játszani. Még fürkészem a fákat, de már a távoli mágikus kép is elhalványult, abbahagyták az adást. Aki játszadozik velünk, nyilván a következő lépését készíti elő. Alig várom, hát persze.. – Caevan Ramsay. Nem szokásom csak úgy kiadni a dolgaimat, de a helyzetre való tekintettel.. Megteszem. Viszont ne itt. Valami nyilvános hely kéne, így olyan érzésem van, mintha rajtunk lenne valami célkereszt. Van ötleted? – Kérdezek vissza némileg enyhültebben, mert mintha valami rabtársat látnék a személyében. Bárki is terelt minket össze, jelenleg nincs más ötletem, mint belemenni az utcájába, azaz a szőke griffendélessel karöltve kitalálni, mit is keresünk együtt..
//Okt 9.//
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Elfintorodom, amikor kellemesnek nevezi az öcsémet. Vagyis hát nem konkrétan őt nevezi annak, de az mellékes, egy mondatba kerülnek Galen és a kellem, s ettől nem tudok nem orrot ráncolgatni. - Ja, kellemes. Mint egy csigahányás megspékelve valami egyéb járvánnyal. - közlöm őszinte véleményemet a saját véremről. Sose rejtettem véka alá azt, hogy nem vagyunk jóban. hiába a testvérem, még életében nem viselkedett úgy, hogy kiérdemelte volna ezt a címet tőlem. Ő volt, van és lesz szüleink kedvence, egy teljesen más világban nevelt kis izé, szóval.. a csigahányás találó, mondjuk úgy. Közelebb lépek és olyan természetesnek hat az, hogy megölel, hogy szinte fel se tűnik mennyire kínos is az egész. Mert hát nem szokásom csak úgy kiprovokálni pasikból, hogy ölelgessenek, most meg sikerült, amivel eléggé kétessé tettem az amúgy létező és igen szilárd erkölcseimet. És egyébként még földig is vörösödnék, hogyha épp nem azzal lennék elfoglalva, hogy megőrizzem eszméletemet, látva Erica szellemét a visszajátszásban magam mögött. - Nem érted! - csattanok kicsit talán hevesebben először, felpillantva rá az ölelésből, melybe közben akaratlanul is bebetonoztam magam, mert ahogy így felnézek rá, közben csípőjére támasztom kezeimet. - A visszajátszáson, mögöttem.. ő a húgom és.. nem szabadna ott lennie. Ő már.. khm.. már nem él. - belebicsaklik ugyan a hangom, de csak sikerül kimondanom, hogy Erica halott. Az csak most jut el a tudatomig, hogy mit is közölt velem az imént. Őszinte döbbenettel nézek rá, tekintetét próbálom elkapni, hogy a szemeibe pillanthassak. - Miért lettem volna én? Hogy gondoltad?! Nem tudom, hogy dühös vagyok-e vagy csak szimplán döbbent. Nem hallhatja egyiket sem hangomból, de ettől még én valahogyan mindkettőnek az elegyét érzem. elképeszt, hogy feltételezte rólam az olyasmit, ami itt zajlik közülöttünk épp. - Nem is ismerlek. Miért szórakoznék veled? - vonom felé szemöldököm. - Valami disznóságba keveredtél és most én is veled? - vonok le következtetéseket abból, amit látok. Kérdezgetném még, de ekkor megreccsen valami, s én ijedtemben - hogy ne sikoltsak - a nyelvembe harapok. Szerencsére nem érzem a vér jellegzetes fémes ízét a számban rögvest, így a harapás nem volt olyan erős, de a szívem hevesebben dobog. Hagyom, hogy magával húzzon, majd mikor végre megáll, s megszólal minden logikus gondolkodásom ellenére megrázom a fejem. - Nem megyek sehová! Akármi is ez az egész, tudni akarom hogy kerültem oda, s hogy milyen beteg elme játszadozik azzal, hogy szellemet idéz! - fortyanok fel. Hogyha nem Erica volt ott, hanem csak odavarázsolták valahogy szellemképét, akkor is bosszantó, holtgyalázó mocskosság, s nem szeretem, hogyha valaki megúszni tud ilyesmiket. - Hogy hívnak? - kérdezem hirtelen témát váltva.- Avass be, oké? Már úgyis olyan mindegy, hisz itt vagyok. Frida, amúgy.
Ha elmondhatnám neki, hogy mennyire szörnyű a helyzet, akkor nem vigyorogna csak úgy bele a képembe, vállvonogatva, kacsingatva. Mindezzel együtt különös jelenség a szó csakis jó értelmében, de akkor is, nem bízhatok benne. Ez a flegma, laza stílus, mintha tényleg csak cicázna velem. Az más kérdés, hogy ezek a mandulavágású csokibarna szemek tényleg kölcsönöznek némi macskás jelleget a csajnak. Fújtatok, még az égre is emelem a tekintetemet, mintha én lennék az apa, aki az ostoba kölykének próbálna tanítani valami kiemelkedően fontosat. Inkább arra próbálok figyelni, hogy ki lehet az a Galen. Ráncolom a homlokomat, ízlelgetve a nevet. Az én házamba tartozik, ám ez nem jelent semmit, annyian vagyunk, hogy ha elmegy mellettem a klubhelységben, akkor sem köszönök rá feltétlenül. Ráadásul mi van, ha nem is létezik, csak a lány csapdája ez is? - Nem, nincs meg, fogalmam sincsen, ki ő. Kellemes alak lehet, ha ilye feltételezel róla. – És odáig még el sem jutottunk, hogy én miért vagyok itt, mert a lány nem kérdezi meg, csak csúfolódik azon, mennyire elöntött a méreg. Pedig általában tudom uralni az érzéseimet, de most csak a kérértelmű bókolgatása és a kíváncsiságom miatt maradtam, semmi többért. Valaki ide irányított, ehhez a lányhoz, és ha elengedem, talán sosem tudom meg, hogy mi történt. A furcsa visszajátszás engem is megrettent, de inkább bosszant, hogy figyel valaki, és amikor a lány közelebb lép, még ha meg is lepődök, befogadom az ölelésembe, noha nem őt figyelem, hanem a visszajátszott képet. Ha valaki itt van, és a titkainkat tudja, akkor akaratlanul is adunk a kezébe még egyet ezzel. Kitárom a karjaimba, s átölelem a még ismeretlen griffendélest, a fejemet csóválva a kérdésére. – Nem halucináció, és nem szellem. Mágikus felvétel, és időzítő. Valaki.. figyel, minket néz, és hallgat. Akkor nem te. – Haragos tekintettel forgatom a fejemet, de a hang nem mutatkozik. Ám reccsen egy faág a közelünkben, megugrok mint valami őzgida. Nem a hang irányába, hanem kézen rántom a lányt, és éppen távolodva. Kíváncsi vagyok, nagyon is, de Victoria halott, nem kockáztatom meg még a titok érdekében sem, hogy valaki más is az életét veszítse. Talán majd egy másik alkalommal, amikor a griffendéles biztonságban lesz. Jó pár percen keresztül húzom magam után, de nem követ minket senki, így végre megállok, és elengedem. – Azt sem tudod, hogy mibe csöppentél, és talán jobb is lenne kimaradni belőle.
A visszakérdezése a helyzet abszurditása ellenére is megmosolyogtat. Hanyagul megvonom a vállamat, hátralibbentem előrebukó hajamat és rákacsintok. - Az attól függ, hogy milyen mesében. - közlöm vele, s bár nem szándékozom semmire sem célozgatni, nem bánom, hogyha esetleg annak veszi. Mindig vicces, hogyha figyelem a reakciókat, melyeket kicsalok emberekből. Főként akkor, hogyha nincsenek elvárásaim, csak egyszerűen hagyom, hogy hadd higgyenek, amit csak akarnak. Akkor nem csalódom bennük soha, hanem mindig meglepnek, s a meglepetéseket felettébb kedvelem. A fotót a fűbe hajítom, nem is karaván érintkezni a fertővel, amit beleképzelek. Attól, hogy visszakérdez és úgy tesz, mint aki nem ismeri az öcsémet még nem vagyok meggyőzve. Összeszűkült szemekkel vizslatom. - Galen Herbs. Mardekár, bestiamester szak, nyolcadik évfolyam. - adok pontos leírást a testvéremet illetőn név, szak, kor tekintetében. Persze ez már akkor hamvába holt dolog, amikor kimondom, hiszen megfogadtam, hogy nem árulom el a személyazonosságomat, erre tessék. IOnnen már semeddig nem fog tartani neki visszafejteni a szálakat hozzám, ha akarja. Egy affenébe nyelvem hegyére tolul, de a megjelenő kép még idejében torkomra forrasztja a kifejezést. Amikor meghallom az emberélet szót és meglátom a kivetítőt, belém fagy a szusz is. Nem csak mi vagyunk rajta ugyanis, hanem mintha mögöttem megrebbenni látnék egy nagypon is ismerős szőkésbarna hajkoronát. De az lehetetlen! Erica nem lehet a képen, hiszen hogyha ez csak egy leképezése a valóságunknak, akkor ő már rég halott. Nem kísértett eddig sem, nem jelezte jelenlétét, hát hogy lehet, hogy mögöttem áll, mint egy vigyázó szellem? Ezer közül is felismerném, hogy ő az. - Oké, mostmár félek. - húzódom suttogva közelebb a sráchoz, akit ugyan nem ismerek, de a félelemből fakadó menedékkeresésben ez nem számít. Szinte ösztönösen keresem ölelését, melyet nyilván nem kaphatok, hisz nem vagyunk olyan nexusban. De ettől függetlenül jobban esik közel lennem, mint távol. - Ugye csak én hallucinálom azt a szellemet?
|| kiss me hard before you go || ~ summertime sadness ~
Hogy ennek a csajnak mekkora szemei vannak? Mintha minimum valami rajzfilmfigura lenne. Ám akkor is így beszéltem volna vele, ha történetesen nem ilyen csinos, hiszen amiért itt vagyok, az minden vitán felül állva elképesztően dühítő. Nem voltam szerelmes ugyan, de Victoria a menyasszonyom volt, vele kellett volna összekötnöm az életemet, de most az ő halálából csinál valaki viccet. Valami beteg játékot. Vagy ha nem is játék, annál inkább szívesen kerülnék szembe a gyilkossal, hogy megtudjam az indokait. Nem feltétlenül a bosszú miatt, hiszen a családi kötelességen túl nem volt érdemi kötődésem a lányhoz, de akkor is.. - Fehér ló? Csak nem a mesékben élsz? – Vágok vissza ingerülten, a lány tud darálni rendesen, de lehet, hogy csak ködősít. Elképzelhető, hogy a csinos szempár mögött veszedelmes bestia rejtőzik, aki elaltatja a gyanakvásomat. Másfelől ostoba teória, hiszen miért hívott volna ide, ha tagadná a kilétét? Áh, hülye vagyok én elméleteket gyártani, csak rajta vezetem le a dühömet. Amit tovább növel az, hogy még egy gyerekkori fotót is találunk róla, ez megint visszavezet oda, hogy ő a gyilkos, vagy a gyilkos ismeri őt. Bárhogy is legyen, ő lehet a nyom. Ám közben elveszi tőlem a fotót, vagyis csak érte nyúl, erőtlenül hagyom, hogy elvegye, be is lépek mellé, és együtt vizsglatjuk mind az írást, mind a fotót, ahogyan forgatja. - Galen? Szórakozol velem? Nem tudom, hogy ki az a Galen, de ne játszd itt nekem az eszed. Teszek rá, hogy neked ki a helyes, vagy a szimpatikus. Emberéletekkel nem viccelünk. – Emelném fel a hangomat, de mintha valami visszhangot hallanék, méghozzá a sajátomat, majd a lányét. Pár méterrel arébb egy mágikus hologram születik, mintha valaki patrónust idézne, csak éppen ezek mi vagyunk. Pár másodperccel késik a kép, de mintha valaki felvenné valamilyen masinával, hogy mit csinálunk, mit beszélgetünk. Valaki.. figyel! – Sss.. – Csitítom le a lányt, mielőtt még megszólalna, és ellépek mellőle, körbefordulva a bokrok irányába, vagy talán az iskola felé is lépek párat. – Ki az isten szórakozik? Gyere elő, ha mersz…! – Dörrenek fel kihívóan, de senki nem válaszol, csupán a mágikus kép játszódik, továbbra is minket kivetítve némi késéssel. //határidő: szeptember 27.//
Elkerekednek szemeim a tromfolására, s ezen a száz ponton annyira sikerül csodálkozzam, hogy ki is lépek az árnyékból még mielőtt befejezné a mondandóját. Mire a végére ér, addigra már rájövök, hogy megint jó hülye voltam, de mindegy, ha így esett, akkor így esett, már nem húzódom vissza, mint valami iojedt kisnyúl, hanem kihúzom magam előtte, s megnézem magamnak a beszélgetőpartneremet. - Szeretem a társaságot és nincs ellenemre, hogyha szimpatikus srácokkal kell cseverésszek, de a válaszom most nagyon nem. Nehezen is várhatnék rád, hiszen nem is ismerlek, s az ismeretlenre való várakozás csak olyan esetben ér, amikor van hozzá fehér ló is, de te gyalog érkeztél, szóval elvethetjük a váratlan herceg fehér lovon teóriát is. Így ismét csak meg kell erősítenem, hogy nem vártam rád. - darálom el egy szuszra. Őszintén szólva zavarban vagyok, a rajtakapottak zavarában, s hogyha én így vagyok, akkor fecsegek, hadarok, mint abból most mintát kap a mardekáros srác is éppen. Utána nyúlok a taláromnak, s már épp elvenném, hogy magamra kanyarítsam, amikor kihullik belőle valami, amiről határozottan állíthatom, hogy még soha az életben nem láttam ezelőtt. Ismét csak felszaladnak szemöldökeim, nagyra tárt szemekkel meredek hol a lehulló fecnire, hol Caevan felé. - Megnézhetem? - kérdezem tőle, s hogyha ideadja, s realizálom, hogy a "soha nem láttam még" igencsak új értelmet nyert, akkor egy zavart "öööömmm" is kiszalad a számon a folytatásban. - Ki kért meg erre? Galen volt? - szűkülnek össze szemeim. Az öcsém nagy gazember, s bár rég volt már az a bugyis incidens, nem tudok mást elképzelni, mint hogy ő szórakozik velem és uszította rám a velem szemben állót. - Visszaszívom, nem is vagy szimpatikus! Hogyha az öcsém rá tudott venni egy ilyen baromságra, akkor hiába vagy tök helyes, nem foglak kedvelni, arra mérget vehetsz! - morranok rá. Faképnél kéne hagynom, de valamiért nam akaródzik. Igazság szerint kissé meg is ijedtem amellett, hogy méregbe gurultam. Mert.. mi van, ha mégse Galen áll az egész mögött? Akkor nagyon bizarr ez az egész.
Nem kell hiúznak lenne, hogy meghalljam a hátam mögött érkezőt. Felegyenesedek, a kezemben ott maradt a talár és a sál, de eszem ágában sincsen a másik felé nyújtani, csak fogdosom, mintha valóban nyomot találtam volna. Ez persze nem igaz, csak egy riadt tekintetű lánnyal találom szembe magamat, akinek a pillantásában ott a dac, mintha én értem volna tetten. Két eset lehetséges; ő maga a gyilkos, de oscar-díjat érdemelne az alakításáért, amiért ilyen jól játszik, vagy tényleg köze nincsen ahhoz, aki engem várt ide a kviddicspályára. Utóbbi esetben dühít a jelenléte, mert elriasztotta azt, akinek kapcsán előre tudtam volna lépnem. Félnem kéne, hogy én is veszélyben vagyok, mert ha Victoria erőszakos halált halt, és nem baleset, vagy öngyilkosság történt, akkor miért is ne lehetnék én a következő? Ám ha úgy okoskodom, hogy a gyilkost hidegen hagyja, hogy félek, vagy sem, már megölhetett volna.. Ám a véres cetli azt sejteti, további terveim vannak velem. A szavai zökkentenek ki a méla önutálatból, és akaratlanul is ráncolom a homlomat, nem törődve a mellkasomra kősziklaként nehezedő fullasztó súllyal. – Legyen száz. Megzavartál. Vagy az összes. Csak éppen nincsen jogom elvenni semmit. Nem te vársz rám, ugye? – Nyújtom át kelletlenül a talárt, a sállal, ám előbbi zsebéből egy kép hullik alá, amelynek a hátulját látom, ugyanaz az írás, vérrel felírva: ismerlek téged. Dühvel vegyített álmélkodással fordítom meg, egy nyolc éves forma kislány van rajta, de mégis könnyedén beazonosítható, ő az, aki szemben áll velem. Némán hebegve azt sem tudom hirtelen, hogy mit mondjak, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Most mi van?
♫ 'Cause you had a bad day You're taking one down You sing a sad song just to turn it around You say you don't know You tell me don't lie You work at a smile, and you go for a ride ♫
Nincs is annál kellemetlenebb, mint szabályt szegni. Nem is tudom, hogy jutott eszembe! Galen nálunk a családban az, aki mindig és mindent felrúg, mit sem törődve a következményekkel, de én sose voltam ilyen. Erica is csak egyszer, vagy legalábbis egy életszakaszában, ami meg tragédiával ért véget. Szóval ismétlem: nem is tudom mit gondoltam. Oké, hogy éppen nem török be sehova és nem követek el tömeggyilkosságot, de tilos időszakban vagyok a kijelölt gyakorlópályán és ennek felelőssége alól az sem mentesít, hogy rendeltetés szerint akarom használni a pályát arra, amire való. Lélegzetvisszafojtva várom, hogy közelebb érjen az illető, hadd lássam, hogy kivel is állok szemben. Ha nem ismerem, az egy fokkal jobb, mintha felismerek benne valami tanárt vagy prefektust, esetleg az ügyeletes besúgó diáktársamat. Mondjuk utóbbi ellen lenne fegyverem, hiszen neki sem szabadna itt járni, szóval egy-egy a tilosságból. A közeledőt viszont nem ismerem fel. Járásának ritmusa se és termete sem ismerős, de mégis felszisszenek, amikor látom lehajolni a taláromhoz. Az kéne még, hogy elvigye itt nekem! Pláne, mert a zsebében felejtettem a pálcámat, én hülye. És ha ez a malőr nem lenne elég, a szisszenésem is elég hangosra sikerült. Tuti észre fog venni! Gratulálok, Frida.. - korholom gondolatban magam. - Mennyi lesz? 10 pont a Griffendéltől? Esetleg 50? - szalad ki a számon a kérdés, úgyis mindegy alapon. Ki ugyan nem lépek az árnyékból, de mivel ijedelemből fakadt kígyóimitációm (a sziszegésem, s nem valami párszaszóval mondott kifejezés természetesen) sejtésem szerint úgyis felhívta rám a figyelmet, akkor már olyan lényegtelen, hogy interakcióba lépek-e vele. A házam sem titok, mivel épp a taláromat és a sálamat taperolja, amit közszemlére - és szégyenszemre - elöl felejtettem. Kínos. Mondjuk, hogyha a nevemet nem árulom el, akkor talán nem jön rá McGalagony professzor, hogy én voltam a hunyó. Bár amilyen szerencsés vagyok, még a végén kiderül, hogy cirmos képében ő is épp erre kavirnyál.
Dühösen rugdalom magam előtt a köveket, de csak azért, hogy le tudjam vezetni a feszültséget. A lányt összesen kétszer láttam, és nem volt könnyű megemésztenem, hogy a szüleim ragaszkodnak ehhez az ódivatú aranyvérű szokáshoz, hogy összeházasítsák a nagykorúvá váló örökösöket. Végül mégis beadtam a derekemat, elfogadván, hogy ez a sorsom, igenis tenni kell a családért. Az első kör a bemutatkozás volt, szigorú keretek között, társaságban, aztán a hivatalos eljegyzés, ahol megpecsételték a frigyet a mi beleegyezésünkkel. Victoriával mindössze pár percet maradtam egyedül, akkor úgy tűnt mondani akar valamit, mintha kétségbe lett volna esve, de csak a saját nyűgömre figyeltem, és mire eljutottunk volna oda, már volt hallgatóság. Ám a házasság végül nem történt meg, mert rögtön másnap holtan találták, és persze az én apám volt a leghangosabb, hogy a gyávája a halálba menekült a kötelesség elől. Zsebrevágom a papírt, amit kaptam, mert nem túl megnyugtató, hogy az alvadt vérrel írt betüket nézem rajta. Ide szól a meghívó. Ha gyilkosság történt, vajon maga a gyilkos invitál ide? Na nem mintha túl sok közöm lett volna Victoriához.. A vőlegénye voltam, de nagyjából semmit sem tudok róla. Szólhattam volna egy tanárnak, vagy az auroroknak, de úgy érzem, a kiváncsiságom most erősebb, mintsem másokat vonjak be. Ráadásul ha megteszem, akkor talán sosem tudok elindulni ezen a nyomon. Megérkezem tehát a pályára, sehol senki, még a szellő sem rezzen. Csak egy talár, és egy sál van a fűben. Griffendéles.. Lehajolok megtapogatni, hátha találok valami újabb nyomot, de azért olykor felnézek, hátha a tulaj mégis itt van a közelben…
//határidő: szeptember 14.//
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ
♫ A sprinkle of pixie dust circles the night You can fly ♫
Új tanév, új lehetőségek, így is mondhatjuk. Persze momentán egy kissé másként élem meg az egészet, mert ez a visszatérés idén sem lett kevésbé szívás. A nyarat megint csak az Abszol úton töltöttem, bár nem ugyanabban a boltban, ahol lehúztam egy évet hetedik után. Ott nem kerestek munkaerőt, így maradt a pennabolt, de meg kell mondjam ezt sokkal jobban élveztem. Pont szemben volt az új üzlethelyiség a seprőbolttal, s így a kirakatban állandóan szemezhettem a legújabb modellel, amelyet kiállítottak. A repülés mindig megnyugtat, s most úgy érzem, hogy szükségem is van rá. Engedélyezve lenne ugyan a gyakorlópályát használni, de nem az esti szürkület leszálltakor, az nyilvánvaló. Viszont én nem tudok a fenekemen maradni, s ahelyett, hogy folyamatosan valami negatívon kattognék, inkább fogtam a seprűmet és kijöttem ide. Ledobom a fűbe taláromat, s az arany-piros sálat is, majd nekikészülök, hogy felszálljak kicsit. De mintha valami motoszkálást hallanék, így egyelőre próbálok moccanatlan maradni, s a lehető leginkább behúzódni az árnyékba. Valahogy nem hiányzik egy év eleji büntetés, szóval remélem, hogy nem egy tanár jár erre vagy valaki, akinek kedve volna felnyomni. Azt persze már csak elrejtőzésemkor szúrom ki, hogy a talár eléggé szem előtti helyen maradt a talajon. A fene abba is!
Olyan aranyos, hogy nem érti a dolgot, és hálálkodik, de ezt a részét átlátom, még ha kevés kapcsolatom is volt amióta megérkeztem, csak a bandát mondhatom amolyan ismeretségnek, Noriko az egyetlen barátom, de még mindig jobban el vagyok eresztve, mint Cosette. Megértem, amikor azt mondja, hogy nehezen bízik az emberekben, még annak ellenére is, hogy nem tudom, hogy mit keres az erdőben. Eddig még nem akartam tovább faggatni, mégis megértem, ha úgy véli, hogy nem bízhat meg az emberekben. Hiszen ha eddig nem köztük élt, és bántották mindenért, kitaszították maguk közül, akkor mindez érthető. Nem volt senkije, semmilyen, nem csoda, ha lopott. Én szívesen adok viszonzás nélkül is. Nem tanítottak meg rá, ez valami belső késztetés, hogy így a helyes. Látom a megütközött tekintetét, amelyben valami fura szerzetnek tűnök, aki nem illik bele a megszokott világába. Valahogy elsőre nem érdekelt, hogy ha visszautasít, most viszont a varázslattal megosztom vele a házamat visszavonhatatlanul. Talán rá akarom döbbenteni, hogy nem mindenki önző, nem mindenki csak elvenni akar, én igenis tudok adni. - Szívesen. Ne érts félre, nem akarok mindenféle őrangyalt játszani, de ha én úgysem használom ki teljesen ezt a vagyont, az már igenis felelőtlenség lenne, hogy ne adjak bele mondjuk neked, ha rászorulsz. Nem tudnám tovább nézni, hogy szendvicseket veszel másoktól. Na nem őket sajnálom. Téged Cosette. Lennie kell egy jobb életnek, amit megérdemelsz. – Ez most talán túlságosan bölcselkedően hangzott, pedig nem tartom magamat kifejezetten okosnak. Bár valamilyen módon a teszlek süveg is azért osztott be ide, mert hajlamos vagyok kiállni másokért, akik nem is tettek értem. - A mi házunkban. És ha ott vagyok, akkor is. Nem adok rá okot, hogy félj tőlem, és talán majd idővel bízni is fogsz bennem. – Mivel a varázslatot gyorsan végrehajtom, hagyom, hogy felfogja a történteket. Nem akarom, hogy nagy szemeket meresszen rám. Valahol az is fontos, hogy elfogadja, hogy ha kap valamit. A köszönöm bőven elengedő. - Szívesen. De most már egyél. – Jól példával elől járva máris elkezdek falatozni a leendő lakótárssal. Biztosan neki is furcsa lesz, hogy meleg helyen lakik, van mit ennie, és még furcsább, hogy olykor érkezik is valaki. Na nem akarok én rémisztően sokat járni a nyakára, bár engem is izgat, hogy az iskolai programokon túl lesz valaki otthon, akivel beszélhetek, megoszthatom a gondolataimat. - A szüleim meghaltak pár éve, és... tudod, ez furcsa, de majd útközben elmondom. Én azért nem lakom ott, mert a Roxfort bentlakásos iskola, van ott külön szobám, és az órák miatt nem lenne értelme ingázni, habár egyetemistaként lényegesen kevesebbet kell ott lennem. Így ha szeretnéd, lakhatom majd kicsit többet a közös házban. – Bólintok, mert annyira nem akarok ráakaszkodni, hogy még az erdőbe is elkísérjem, kivéve ha segítséget kér, bár fene tudja, hogy mennyi holmija lehet. Felállunk, ha végeztünk, és elindulunk kifelé.
Erősnek is kell lennem, mert ha nem vagyok az, akkor nem élek túl az erdőben. Nem sok választásom van. Egyébként is elég jól ismerem a járást a fák között, de ez még nem elég, tartanom is kell magamat, hogy ne akadjak ki, amikor valami rosszul sikerül, mint amikor a horog beleadat az ujjamba, vagy mikor a szél lerombolta a kis viskót, amit megpróbáltam összetákolni az erdőben. - Tudom, de attól még lehetne így. - rántom meg a vállamat a válaszára. Végül is miért is ne? Igaza van, magányból segíteni önzés, de nem ismerem én őt még annyira, hogy tudjam nem önző és nehéz elhinnem, hogy csupán azért akar nekem segíteni, hogy alapból olyan fenemód jótét lélek. - Ha így van akkor én... tényleg köszönöm. - mondom ki végül egy kis zavart torokköszörülés után. Hát na nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valaki segíteni akar nekem és főleg ilyen módon. Már a pulcsi és a kakaó is fura volt nekem, aztán meghív enni és megoldja a fickó ügyét, akitől loptam, de... ezek után még fel is ajánlja nekem a házát, csak mert ő nem szokott ott lenni. Persze, hogy e mögött azért valami rosszat sejtek elsőre, de talán ahogyan meg is ígértem neki legalább megpróbálhatnék bízni benne. Ha nem is fog sikerülni... de... egy próbált tényleg megérhet. - Szóval te nem vagy ott, de én... lakhatnék csak úgy a házadban? - még mindig nehéz ezt elhinni, ezért meglepő módon nem is esem azonnal neki a szendvicsnek, pedig lenne hozzá ingerenciám, mert az illata valami fenomenális és valljuk be azért éhes is vagyok rendesen, de... össze kellene szednem a meglepettségemet, mert hát ilyesmit nem ajánlanak fel az embernek minden nap és hát nehéz is elhinnem, hogy ez csak így egyszerűen tényleg működhet. Mégis csak egy egész házról van szó, főleg ha segít abban is, hogy legyen mit ennem. Persze azért elkerekedik a szemem és kicsit láthatóan óczkodom is a varázslattól, amit rám szór, de úgy fest... tényleg komolyan gondolja ezt a ház dolgot. - Hát én... köszönöm. - bököm ki végül nagy nehezen. Nehéz elhinni, hogy lesz hol laknom, ahol meleg van és nem kell félnem sem állatoktól, sem más egyébtől. - Te miért nem laksz ott és... más sem? - na jó azért kíváncsiság van bennem és még nem világos számomra, hogy ha van egy háza, akkor vajon miért nem használja, meg persze miért nem lakik ott más rokona, szülők, akárkik. - Végül is én ráérek, ha te is, de az erdőből is el kell hoznom pár dolgot majd még. - közben persze eljutok a szendvicsig és falatozgatni kezdem azt is. Tényleg nagyon finom, érthető módon pár harapás alatt rohamosan fogyni is kezd. A ház is érdekel, mégis csak úgy néz ki, hogy ott fogok lakni. Házban... lesz ágyam, meg minden... sosem volt még ágyam, olyan igazi, vagy legalábbis arra az időre, amikor még kisgyerek voltam és volt már nem emlékszem.
Cosette egyszerre törékeny, és erős. Törékeny, mert annyira félénk, aranyos, hogy valóban nagyon sajnálom. Ám erős is, mert dacosan áll ellen mindennek, ami rabigába vethetné. A saját döntéséből él egyedül a szabadban, a hidegben. Furcsa kettősség ez, amellyel nem nagyon tudok mit kezdeni, néha elejtek egy kérdést, de nem is nagyon reménykedek benne, hogy válaszolni fog. Ha mégis, akkor kellemesen meglep vele, ám úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy elfogadom, hogy idegennek tekint. Végtére is most találkoztunk először. Ám én meg olyan vagyok, hogy még a saját érzéseim is ködösek, nem nagyon tudom felmérni, hogy talán nem kéne bíznom benne. Mégis, valahogy azt érzem, hogy Cosette nem gonosz ember. A hatalmas kék szemek, a törékeny alkat, igen, talán megtévesztő lehet, és ha így van, hogy csak valami rém, aki behálóz, hát úgysem tudok ellene mit tenni, nem leszek paranoiás. Ha ő a lidércfény, aki bevezet a mocsár mélyére. Naponta azt mondom magamnak, hogy nincsen vesztenivalóm, és ha végül úgy alakul, hogy elindul valamerre az életem, akár a végzet felé, ezúttal nem lehetek olyan flegma, hogy ne érdekeljen a dolog. Így mosolygva bólintok, amikor felel, ám a következőre mégiscsak megrázom a fejemet. - Ugyan, a magányból segítség, önzés lenne. Csak megemlítettem, hogy tudom, milyen egyedül lenni. Azért akarok segíteni, hogy ne fázz, és ne kelljen veszélyben élned, lopnod. Nekem van elég, azért segítek, mert így helyes. – Mondom ezt úgy, hogy pontosan látom, hogy az emberek nagy része nem tenné ugyanezt. Nem fogadna a házába egy idegent, egy nincstelent. Végtére is én is az vagyok, csak van pénzem, ami meg nem minden. De valamiért hinnem kell abban, hogy ha kinyújtom a kezemet, akkor az célbatalál, segíthetek. Talán túl gyerekes ez a gondolat, az elutasítás bennem fel sem merül. Ha magamba nézek, úgy vélem, fordított helyzetben nekem is jól esne. - Mert egész évben az iskolában vagyok, nincsen, akivel megosztanám. Ha már nem akarsz velem tartani tanulni, akkor ne fázz odakint. – Lassan intek, hogy a vajsörök után a pincér hozhatja a szendvicseket, amiket az előbb beszéltem le, így hamarosan tálcán teszik le elénk az estebédnek is beillő étket. Gazdagon meg van rakva pástétommal, finom sajtokkal. – Garantálom. – Veszem elő a pálcámat, és magam felé mutatok vele. – Én, Zachary Cross, a roxmortsi Wildapple köz 86-os ingatlan tulajdonosa lemondok 50%-os tulajdonrészemről az itt ülő Cosette javára visszavonhatatlanul. – Fordítom a lány felé a pálcámat, és miután az én alakomat derengte be előbb a fény, ami csak mi ketten láttunk, átúszik a szőke fiatal lányra. Most már ketten vagyunk tulajdonosok, ha akarja, ha nem. Ebben én döntöttem egyedül. Nem várok érte hálát, vagy vállonveregetést. Attól még ugyanúgy ott fogok lakni, még ha ritkán is megyek majd oda. – Na megmutassam? – Persze majd azután, hogy bevacsorázott, hiszen annyira nem kell rohannunk. Végülis már nem sietek vissza az iskolába, meg egyetemista vagyok, ha véletlenül nem akarnék ma visszamenni, akkor se keres senki.
Vannak olyanok, mint én, akiknél az számít igazán, ha nem faggatják őket és ő ezt nagyon jól csinálja. Nem kérdezget, nem nyaggat, hogy mondjak már végre valami többet magamról, egyszerűen csak hagyja, hogy ha akarom akkor elmondjam, ha pedig nem, akkor ne. Épp e miatt tudok egy kicsit nyitni felé és megpróbálni igenis elmondani neki legalább az életem egy részét, mert nem akarja minden áron kihúzni belőlem a szavakat. Persze ettől még nem feltétlen bizalom alakul ki egyből, de azt azért érezheti, hogy egészen jól alakul a dolog. Jól csinálja na. Már mondjuk a kakaó is jó húzás volt, meg a segítsége, de attól még lehet az ember gyanakvó, és sejthet a tettek mögött rosszat, de azt sem erőltette, hogy bemenjek a kastélyba. Újabb jó pont. - Abban a nagy kastélyban nincs senkit? Elég sokan szoktak pedig ki be járkálni. - oh nem tudom én, hogy milyen egy iskola. Hogy akik ott laknak nem mind ismerik, vagy szeretik egymást. Nekem csak a csorda volt, akikre igazán emlékszem, más nem, így nincs összehasonlítási alapom és nem tudom, hogy neki milyen lehet az élete. - Azért akarsz segíteni, mert neked sincs senkid? -t eszem fel aztán a nyilvánvaló kérdést is, hiszen ki tudja. Simán lehet, hogy magányos és azért kell neki valaki, aki szintén, így könnyebben odafigyel rá és nyit felé. Jó tudom, elhihetném, hogy létezik olyan is, hogy önzetlenség, de ebben valahogy még mindig nehéz hinnem. Tudom, hogy ez az én butaságom, de nehéz csak úgy elfogadni a segítséget, amikor eddig nem igen segített senki sem. Az étel is finom amúgy tényleg, nem igen szoktam ilyen komplettet enni, a fickó viszont nem sokon múlik, hogy ne riasszon el már csak a jelenlétével is. Végül maradok, miután Zach könnyedén elrendezi. Na igen pénzzel szinte mindent meg lehet oldani, ezen nem kellene meglepődnöm igaz? Csak hát nekem nincs pénzem, így azért jóval nehezebb dolgom van, mint neki. - Komolyan mondod? De neked miből van ennyi? És... miért nem kell neked? - na jól van most már kezdek kíváncsi lenni, hogy mire fel ez a nagy jótékonykodás és persze, hogy miből van neki ennyije, amit így szétosztogathat. Ez azért szokatlan dolog, legalábbis én még effélét nem igen tapasztaltam. - Talán... nem lenne rossz. - teszem aztán hozzá végül még mindig eléggé bizonytalanul, de végül úgy fest, hogy tényleg hajlandó vagyok elfogadni a segítséget. Igaza van abban, hogy ez így kilátástalan és nehéz is. Persze elég bizonytalan dolog is elfogadni a segítséget, mert mi van, ha meggondolja magát idővel? Akkor vissza kell szoknom a régi életemhez és az nem egyszerű, ha már egyszer megszoktál valami jobbat, ahol nyugalom és biztonság van. - És nem fogod azt mondani pár hét múlva, hogy még se? - persze mondhatja akár azt is, hogy nem, aztán mégis, nincs rá garancia, de azt mondta legalább meg kell próbálni bízni a másikban, még ha nagyon nehéznek is tűnik a feladat.
Valahol kiváncsi vagyok én, de magamból kiindulva engem biztosan zavarna, ha a titkaimról akarnának faggatni. Vagy nem tudom, vállat vonnék? Annyira ködös ez így, mintha nem tudnék a korábbi tapasztalataimból leszűrni semmilyen eredményt, és ez azért nagyon gyászos. Itt van valaki, akit nekem kell pátyolgatni, ez legalább elvonja a figyelmemet a különös álmokról. Ha nem zenélek, vagy a bandával vagyok, akkor szinte semmit nem tudok tenni, bejárok az órákra, de valahogy olyan üresnek érzem az életemet. Most segíthetek, de ha Cosette le akar pattintani, nem érzek magamban elég erőt, hogy kardoskodjak mellette, próbáljam kihúzni belőle, hogy mi baja van. Már így is elmondta, hogy az erdőben él, amin szörnyülködhetek, ez még az enyémnél is pocsékabb sors. Sőt… nekem van fedél a fejem felett, pénzem, csak éppen itt a szörnyű gyanú, hogy nem tudom miért ilyen ködösek az emlékeim. - Azt látom, hogy több, csak… érted, nem rám tartozik. Érdekel, ne úgy vedd, hogy megvonom a vállamat. Csak… ez a te dolgod. Ha elmondod, oké, ha nem, akkor megértem. Nem is tudom, nem tűnsz buta lánynak, és sajnálom, hogy ennyire magadra vagy hagyva. Valahol ismerős érzés, nekem sincsen senkim, de ez most mindegy. Viszont neked nincs hol laknod, és ez az aggasztó. Nekem elég sok pénzem van, ha tudod, hogy ez mit jelent. Segíthetek, csak annyi, hogy gondold át. Nem kell érte semmi. – Látom én, hogy mennyire bizalmatlan, ezt nem lehet egy kakaóval, pulcsival, vagy pénz kecsegtetésével feloldani. Talán idővel. Én eléggé ráérek, más dolgom nem szokott lenni, így ha úgy van vele, hogy tesz egy próbát, azzal aligha kockáztat, de most még ebben sem hisz. Akkor maradjunk egyenlőre a barátkozásnál, ismerkedésnél, hátha jobb kedvre tudom deríteni. Aztán alaposan meglepődök, először azt hiszem, hogy annak a másik fickónak teszem azt megtetszett Cosette, de gyorsan összerakom a képet a lány összeomlásából, hogy miről is van szó. Már állva fogadom a fickót, viselkedésem nyugodt, nem kapom fel a vizet. Biztos vagyok benne, hogy el tudjuk simítani a dolgot, ám beleszámolom azt is, hogy mondjuk kiüt, mert olyan kedve van. Nem lassulok be, gyorsan a kezébe nyomom a pénzt, és hülye lenne ilyen sokat visszaadni, vagy hőbörögni rajta. Szerencsére beválik a tervem, az illető morog még egy keveset, aztán lelép, csak arra kell figyelnie a kis szőkének, hogy legközelebb tőle biztosan ne lopjon, mert ott már talán én -sem menthetem meg. - Ugyan. Ennyit nem ér meg egy cipó, meg egy takaró, hogy bántson téged, vagy bevigyen valami auror parancsnokságra. Nem vagy bűnöző. Viszont ez nem élet Cosette. Nem akarlak megbántani vele, de van értelme, hogy kint fagyoskodsz? Nekem van Roxmortstól nem messze egy házam, egész évben nem használom, csak húsvétkor megyek majd egy kicsit oda. Van tüzelő, és vennék neked időnként némi ruhát, meg kaja is lenne mindig. Lakjál ott, legalább amíg ilyen hideg van. Ha már az iskolába nem akarsz járni, akkor kapsz tőlem dolgokat. Ha kell. Ha nem, akkor a te döntésed. - Nem akarom én rátukmálni, meg biztosan úgy van vele, hogy mit kérek majd cserébe. Áh, ha így lenne, akkor már a pulcsinak is megkértem volna az árát. Ez most másról szó, nem kell ide mindenféle viszonzás.
Talán valamelyest már hatással is volt, talán pont azzal, hogy nem akart minden áron hatással lenni rám. Nem erőltet semmit, pedig megtehetné, de nem. Épp ezzel tesz kíváncsivá és a tetejében még segít is. A kakaó tényleg finom volt egyébként is, ízlett és jól is esett, hiszen meleg volt és nagyon finom. Aztán még ruhákat is akar adni... nem semmi, hát persze hogy hajlandó vagyok akár még kicsit változtatni is, ha ez tényleg működik. Na persze ettől még nem bízom meg benne, nem is megyek be a kastélyba, hiszen nagy és veszélyesnek tűnik, félelmetesnek is. Jobb óvatosnak lenni, mert ha már akkor kapsz észbe, hogy baj van és elszúrtad, amikor már nem javíthatsz rajta, akkor... már nincs értelme. - Nem... nem csak a csalódásról van szó, ez annál több. - elhallgatok, pedig szinte érezni lehet, hogy még lenne mit mondanom, csak nem tudom hogyan és azt sem, hogy mondjam-e egyáltalán. Kellően bizonytalan vagyok, ami talán érthető, nem merek csak úgy nyitni felé, ki tudja, hogy nem lenne-e annak valami nagyon rossz vége. - A kakakó tényleg finom volt. - bököm ki végül és csak nem mondok mást. Nem, most még egyelőre nem tudok. Nem megy, hogy beszámoljak az életemről. Nem csalódtam, megölték a családomat, megölték azokat, akik felneveltek és emberek tették. Nem bízom bennük, mert mi van, ha megteszik újra? Nem azt mondom, hogy ez a Zach olyan veszélyesnek tűnik, hogy bántana, de... lássuk be, sose lehet tudni. Azért nem sokon múlik, hogy ne pattanjak fel, amikor a fogadóban vagyunk. A fickó úgy méreget és olyan termetes, hogy nem lenne jó újra valami kellemetlenbe keveredni vele. Tartok tőle és ez látszik is rajtam. Az orrom bánta, hogy nem tűntem el hamarabb az ablakából, nem akarom kockáztatni, hogy megint valami bajom legyen. Innen is majdnem meglépek, csak azért nem teszem meg, mert amikor a nagydarab fickó megáll az asztalunknál Zach megáll és egészen könnyedén megoldja a dolgot. Meglepetten pislogok, de inkább az ételembe nézek bele, hogy ne is kelljen látnom a jelenetet és a mustráló pillantást se, amivel a fickó méregetni próbál. Végül tovább áll, úgy fest, hogy elég pénzt kapott, sőt valószínűleg jóval többet is, mint amilyen kárt okoztam neki. Csak akkor pillantok újra Zachre, amikor a fickó tovább állt és már rendeli is magának a következő sört az újonnan szerzett keretből. - Köszönöm... - tényleg hálás vagyok neki, csak épp nem tudom, hogy ezt pontosan hogyan kell kifejezni. Meghívott ide enni, segít nekem és még kedves is, pedig én nem vártam el ilyesmit tőle. Ez új és épp e miatt nem is nagyon tudom kezelni a helyzetet. - Nem vittem el tőle sok mindent, csak egy cipót az ablaknál lévő asztalról és... egy takarót. - vallom be töredelmesen, mintha most valami gyóntatószéken lennék. Nem vittem el sokat, csak ami tényleg kellett. Persze nem így kellene megoldani, de ha másképp nem tudtam? Hideg van az erdőben és éhes is voltam, a friss cipónak pedig annyira jó volt az illata, hogy képtelen voltam ott hagyni, pedig eredetileg csak a takarót akartam elvinni.
Nem látok bele a lelkébe, hogy kitaláljam, mennyire tudok én hatással lenni rá, avagy mások mennyire volnának ügyesebbek vele kapcsolatban. Sajnálatos módon nem vagyok egy rábeszélőművész, egyszerű logika alapján próbáltam menni vele kapcsolatban, hát nem jött be. Annyit tehetek még, hogy legalább megvendégelem, ám ebben is csak a negatívat látja, miszerint könnyedén hozzászokna, és nehéz lenne utána a nélkülözés. Mintha fel sem merülne benne, hogy egy lehet közülünk. Azt hiszem nem egyedien kirívó az esete, sokan lehetnek, akiknek ködbe vész a sorsa, példának itt volnék én is, de ha tovább akarnék menni, nem kell nagyon körbenézni, sokan elvesztették a háborúban a szüleiket, nyomorognak, és az iskola jelenti a menedéket. Cosette is csatlakozhatna, mégsem tudom meggyőzni, valamiért nagyon megbánthatták, elárulhatták. Nyomozónak is csapnivaló vagyok, hiszen már átgondolhattam volna, miért olyan ridegek az emlékeim a múltamról, de semmi motivációt nem éreztem eddig, valahogy megszoktam, hogy jó nekem, ahogy van. - Igazad van, nem ismerem az okaidat. Velem csupa unalmas dolog történt, nem tudom elképzelni. Mégis... csak gondolj bele, eleve lemondasz minden jóról. Tudom, hogy így nincsen meg a csalódás, de lám jó volt a kakaó, igaz? Nem csak pocsék dolgokból állhat az élet. – Ingatom a fejemet, mindez nem bántó, se a hangom, sem a gesztusaim, még csak a józanságára sem próbálok apellálni, de ne legyen már ennyire negatív. Na nem mintha én mindenen könnyedén túllendülnék, hiszen nehezen barátkozom, ám ebben a helyzetben mégiscsak én vagyok a kezdeményezőbb. – Köszönöm. – Bólintok végül elmosolyodva, s nem zavar, hogy nekem kell győzködnöm. Tudom magamról, hogy én sem vagyok egy átlagos srác, aki imád bulizni, és nem fontos neki a jövője, valahogy én tényleg kirívok a Roxfortból, de még keresélem önmagamat. Most éppen Cosette-nek segítve. Nem akarok én kértélmű kijelentésekkel dobálózni, csak én magam sem tudom, hogy mennyire jogos beleártani magamat mások életébe. Segítenék, de nem minden áron. A varázserőt illetően úgy vélem legalább ebben elfogadja, amit mondok, így maradunk végül annál, hogy isszuk a söröket, lehet, hogy a vajsör helyett a mézes változat jobban ízlett volna neki a kakaóból kiindulva, ám gyorsan felismerem, hogy nagyon összeomlik, amint meglát valakit. Gyorsan összerakom a képet, hogy valami zűrbe keveredett. A fölénk magasodó fickó mellé emelkedem én is, ám nem verekedési szándékkal. - Elnézést uram. Ő a húgom, kissé zavart elme szegény, nem tudja, hogy mit csinál. Készséggel kifizetem a kárát. – Nyitom az erszényemet, és egy tíz galleonos szögletes aranyérmét veszek elő, le merem fogadni, hogy Cosette apróságot lopott csak, ruhát, vagy ételt, bőven megtéríti ez a kárt, de még a sértett egót is. És hogy ne legyen mindez kérdés, nem alkudozom, máris a fickó kezébe nyomom a sokat érő érmét, s békülékenyen mosolygok.
Nem biztos, hogy bárki is egy könnyen elérte volna nálam azt, hogy betegyem a lábamat a kastélyba. Azért lássuk be számomra veszélyes hely és nem kicsit félelmetes is, hiszen tartok az emberektől, megölték a családomat... kétszer. Azt hiszem nem csoda, hogy nem igazán bízom senkiben sem és ez nem az ő hibája, vagy hogy nem jól közelít hozzám. Senkiben sem bíznék meg igazából, teljesen mindegy, hogy az illető hogyan közelít hozzám. Ha azt nézem, akkor Zach azért egészen ügyesen csinálta a kakaóval és hogy semmit sem erőltetett. Csinálhattam lényegében a saját tempómban, ahogyan akartam, nem függtem tőle egyáltalán, és e miatt tartok most végül is vele, mert nem erőltetett semmit sem. - De veled nem biztos, hogy olyan dolgok történtek, amik okot adnak rá, hogy ne bízz valakiben. - jól van, nem ismerem a múltját és az életét, de azért lássuk be... tényleg nem tudhatja, hogy milyen életem volt, ahogyan én sem tudok semmit az övéről. Nekem azért nagyon jó okom van rá, hogy tartok tőle és mindenki mástól is és hogy természetesen nem bízom benne. - De... megpróbálom. - amit mond, amit kér végül is. Bízni benne, legalább valamelyest, hiszen eljöttem vele igaz? Az más kérdés, hogy nem mennék be csak úgy a kastélyba. Az azért nagyon veszélyes vállalkozás lenne számomra, hiszen a kastély nagy és félelmetes is, hiszen nem tudhatom, hogy kik vannak ott, túl sok a kő és a fal, ahonnan még csak meglépni sem lehet, ha mégis rájönnél, hogy veszélyben vagy. Természetes, hogy nem akarok oda csak úgy bemenni. Ahhoz sokkal-sokkal több bizalom kell. Azért arra kissé meglepetten és értetlenkedve szökik fel a szemöldököm, ahogyan lezárja a mondatot. Neki hót mindegy... hát nem is tudom, még sem hagyott eddig faképnél, de annyi biztos, hogy elég fura figura és nehéz kiigazodni rajta. Mintha akarna segíteni, de közben mindegy is neki? - Nem tudom, lehet. - rántom meg a vállamat végül a varázserő témára. Lehet, hogy tényleg képes lennék rá és tudnék varázsolni, de azért nem vagyok én ebben annyira biztos. Az étel viszont tetszik, ahogyan az ital is. Mohón iszom és falatozni is elkezdek, amikor megjön az étel, csak akkor állok meg, amikor meglátom az ismerős arcot és láthatóan ő is felismer engem. Ledermedek és nem moccanok, ezért nem kellett volna ide jönnöm. Zach kérdése ránt vissza a valóságba és bár tétovázok, de végül csak rászánom magamat, hogy bólintsak egyet. Amire viszont kinyitnám a számat a fickó felemelkedik az asztalától és pár öles lépéssel már meg is áll a miénk mellett. Annyi időm van csak, hogy lenyeljem a falatot. - Azt hitted csak úgy megúszod, hogy lopsz tőlem? - fenyegetően magasodik felém, én pedig egészen összehúzom magamat a székben. Zachkel nem is igen foglalkozik első körben, én pedig már a menekülési utakat pásztázom, mint egy sarokba szorított állat.
Totálisan meg van riadva, és ha valaki olyannal találkozik, aki képes lenne úgy igazán megvigasztalni őt, már biztosan az iskolában pakolásznának, én viszont a zenével fejezem ki az érzelmeimet, valahogy prózában ügyetlen vagyok ehhez. Foghatnám arra, hogy nem alakult ki túl sok szociális érzékem a családom kapcsán, aminek utána kéne járnom, hogy miért, egyátalán hogyan is haltak meg, mert most nem tudom, hogy hogyan segíthetnék Cosette-nek, azon túl, hogy felajánlok némi meleg ruhát, kaját. Mást nem tudom, hogy mit tehetnék érte. Lehet hogy kérdezgethetném, csak már azzal is elriaszthatom, hogy túl tolakodó vagyok, netán nem értek a megfelelő kérdések feltételéhez... Nehéz ügy. Nem kéne, hogy érdekeljen, nincsen hozzá közöm, mégis maradok, legalábbis mellette. Ha nem tenném, félő, hogy estefelé eszembe jutna, hogy kár volt lemondanom róla. Talán önzőség, mert velem sem törődik senki, bár ez máris nem igaz, hiszen Noriko nagyon aranyos, állandóan kereste a társaságomat, amikor egymagamban ücsörögtem az órákon, pedig még csak nem is griffendéles. Hjajj... Na jó, egy próbát megér, de nem erőltetem.. Legalább a viccet megérti a szőke, mert ha erre is riadt durcát vágott volna be, akkor már kész, végleg berekesztettem volna a társalgást. Viszont aranyosan reagálja le, így viszonzom a mosolyt, én is elég haloványan, láthatóan mindketten baromira visszafogottak vagyunk. Nagyszerű, ha elszalad, nincsen az az isten, hogy én meg utánamenjek... Hiszen ennek már mutatkoznak jelei, már megint nem mosoly, így én sem. Egymásra vannak hangolva az érzékeink, csak én néha magamra tudom erőltetni, hogy jókedvet varázsoljak mindkettőnknek. - Azt látom. Nekem sem kéne megbíznom benned. Idegen vagy, nem láttalak még itt, mégis... adhatok egy esélyt anélkül, hogy tudnám, hogy ki vagy. Valahogy hinni akarok abban, hogy nem ártani akarsz. – Ismerem be. Nem vagyok én egy naív kissrác, aki tücsköt-bogarat hazavisz, éppenséggel csak nem történt velem még szinte semmi, se jó, se rossz, így mindennek megpróbálhatok adni egy esélyt. A szüleimről szóló ködös emlékeket most félrerakom, és a furcsa álmokat is, inkább a jelenre koncentrálok, ahol már kezdenek barátaim lenni, így én is megpróbálhatok pozitív lenni. Legalább egy kicsit. - Biztos menne. Ha megvan benned a varázserő, és már elég idős vagy hozzá, akkor rohamtempóban tudsz majd haladni. A tanárok nagy része rendes, ha foglalkozna veled valaki, egyhamar belejönnél. Már ha akarsz, nekem aztán hót mindegy. – Na jó mégse mindegy, hiszen nem ajánlottam volna fel, ha nem így gondolnám helyesnek. Elkezdünk iszogatni, úgy látom, hogy azért le tudja tuszkolni a torkán. Tudom, hogy ez most más, mint a kakaó, de ez tényleg felmelegíti, ha nem akarna maradni, és visszamegy az erdőbe. A habos száját illetően nem tudom, hogy szóljak-e, mert elnyomom a mosolyomat, de tényleg nem az én dolgom, végtére is ha nem találkozunk többet, úgyis mindegy, hogy tanítok-e valamit, vagy sem. Nem tudom, hogy miért méregeti az illető, akire én is odakapom a tekintetemet, már fizettem, tehát ha le akarna lépni, akkor mehetünk, bár akkor tényleg kár, hogy nem tud itt kivenni egy szobát. Ajánljam fel a házamat? Minek, ha úgyse bízik bennem? - Baj van? Menjünk?
Tény sokan nem bírnák azt, amit én, de lényegében ebben nőttem fel. Ismerem az erdőt, tudom, hogyan működnek a dolgok ott, tudom, hogy mennyire veszélyes és mennyire kell odafigyelnem, hogy megússzam. No meg az ellenálló képességem is elég erős már, hiszen tudom milyen az igazi hideg. Aki nem ehhez szokott hozzá az biztosan nem bírná, pont e miatt nem akarok hozzászokni a jóhoz, ha aztán vissza kell mennem mégis, hiszen ha elfogadom, hogy a dolgok jól is alakulhatnak, akkor végem, ha megint bele kell szoknom a nehéz életbe. Nem kockáztatok, és nem is könnyen nyitok mások felé, ahogyan most felé sem. Először nem is értem, hogy mire akar célozni, beletelik pár pillanatba mire megértem és halványan azért csak elmosolyodom. - A pulcsira. - hiszen mégis csak arra mondta, hogy fiús a színe, de nem zavar, a lényeg, hogy meleg, még a kezemet is védi annyira nagy rám, de ez nem baj, jól alá lehet öltözni, főleg akkor, ha tényleg van más ruhája is, amit odaadna nekem. Mindenképpen kedves tőle már csak maga a felajánlás is. Persze azért el nem bízom magamat, sosem tudhatod, hogy mikor derül ki, hogy valami ami jónak tűnik mégis csak rossz. Nem fogok eleve úgy állni hozzá, hogy rendes és minden rendben lesz, mert lássuk be, ebben igazán nem lehetek biztos. Óvatosnak kell lennem, ezért nem megyek be a kastélyba sem. Onnan nem tudnék csak úgy egy könnyen kijutni, túl nagy és túlságosan félelmetesnek tűnik így kívülről is. - Mert nem bízom benned és abban a helyben sem és az emberekben sem. - az előbbi mosoly hamar eltűnik. Láthatóan nem érti, de mivel nem ismer és nem élte az én életemet végül is érthető a dolog. Lehet, hogy fordított esetben én sem igen érteném, hogy miért dönt úgy ahogy, de nem vagyunk fordított helyzetben. Egy biztos, nem akarok bemenni a kastélyba és a suliba sem, amit emleget, mert nem ismerem az egészet és őt sem eléggé ahhoz, hogy megbízzam benne csak úgy. Persze nem tudhatja az okát, mert nem ismeri az életemet, de azt eddig is jól láthatta rajtam, hogy minden pillantásom kellőképpen gyanakvó és óvatos vele szemben. Mert nem akarok még véletlenül sem bajba kerülni, vagy olyan kalamajkába, amiből nem tudok egy könnyen kikeveredni. Óvatosnak kell lennem és kész. - Nem tudom, én... nem hiszem, hogy nekem menne. - és egyébként is, láttam már itt a birtokon elég fiatalokat is. Gondolom ők azok, akik itt tanulnak, én pedig már idősebb vagyok és még csak varázsolni se tanultam sosem, csak időnként hallottam az elméletéről a kentauroktól, de ennyi. Én sokkal jobban ismerem azt, amihez ők értenek, az ő mondhatni mágiájukat, ami viszont nagyon erősen eltér az emberekétől. Láthatóan bizonytalan vagyok, akkor is amikor belépünk a helyre. Összehúzom magamat, mintha félnék a tekintetektől, és óvatosan kortyolok bele az érkező vajsörbe is. Kesernyés... fura, de nem is olyan rossz és persze habos marad a szám tőle. Nem tanultam illemet, nem törlöm le. - Rendben. - bólintok csak ,nem köszönöm meg újra, amúgy se kérdezte, kijelent mindent. Érzem az illatokat, már attól is összefut a nyál a számban, hogy mit ne mondjak. A miénk is biztosan finom lesz és csak akkor csúszik kicsit lejjebb a széken, amikor észreveszem, hogy valaki kicsit távolabbról feltűnően méregetni kezd. Na igen voltam már ebben a faluban, vittem el egy s mást, az orromat is sikerült itt eltörnöm úgy két hete... lehet hogy pont attól a fickótól nyúltam le valakit és ő látott és emlékszik rám?
Nem várom én tőle, hogy azonnal felengedjen. Mármint nem csak a kakaót illetően legyen melege. Bizalmi szinten. Én sem ismerem, és talán naív vagyok, de nem látok benne rosszat. Na nem azért, mert annyira jótét lélek volnék, nincsen túl sok ismerősöm a bandát leszámítva, velük jól kijövök, de el tudom képzelni, hogy ha Cosette meg akarna vezetni, akkor sikerülne neki. Nem tudom, hogy ez a ködös emlékeimnek köszönhető, hogy nehezen ítélek meg másokat, és talán a legegyszerűbb megoldást választom, nem tudok jobbat. Miért ne bizonyosodhatna be Cosette-ről, hogy jó ember? Amíg nem tény az ellenkezője, így fogom kezelni. És mint olyannak kijár a segítség. Nem hiszem, hogy zölden parázsló pálcával közeledne felém, ha szendvicsért ment be az öltözőbe. Olyan, mint egy szegény kisállat, aki némi kedveskedésért hajlandó becsukni a száját, és nem megharapni. Azért mégiscsak elég pocsék dolog, hogy az erdőben lakik. Én nem vagyok egy fagyos alkat, de egy hét alatt odavesznék az ilyen időben. Érdekel hogy mi történt vele, ám magamból kiindulva úgy vélem, a legtöbb ember nem szívesen beszél a múltjáról. Végtére is engem nem kérdez senki, kissé magányos alkat vagyok, de nincsen vele gondom, ha ezt nézem, Cosette sem örülne, ha ilyennel bántanám. - Most már a pulcsiról beszélünk, nem a kakaóról, ugye? – Kérdezem meg most először elvigyorodva. Mert ha a kakaóról, hát annak azért van olyan szine, amiről másra is asszociálhat az ember, ha nagyon akar. Aztán látom, hogy igazgatja a kézfején a felsőt, akkor tehát már áteveztünk erre a témára, értem én, mégis vicces volt. Mégsem akarom zavarba hozni, viszont ha már odaadtam a pulcsimat, és nem jelentettem a dolgait, igazán megengedhetek magamnak ennyi hülyülést. - Van benne valami. Akkor lényegében lemondasz még pár nap kényelemről is? Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, de akkor már miért nem a suli? – Kérdezem, mert ha ő így döntött, el fogom fogadni a véleményét, az okokat lehet, hogy kutathatnám, de így ismeretlenül egy pulcsiért meg kakaóért nem hiszem, hogy puszipajtást lát bennem. Időnként mégis oldalra nézek, hogy mennyire akar lelépni a közelemből, nem gondolom azt, hogy ráijesztek a viselkedésemmel, habár nem látok a fejébe, lehet, hogy már régen leírt magában. A csípős hideg viszont pulcsi nélkül a kabátom alá hatol, de nem szólok semmit, hiszen rajta egy vékony szövet volt csak, amit még a pulcsimmal kiegészítve sem mondhatok komoly melegnek. - Akkor te mégiscsak tudsz varázsolni. Nézd, én nem vagyok egy nagy bennfentes, de utánanézhetek, hogy a boszorkányok milyen lehetőséggel indulnak, ha ide akarnak járni, és még... Szóval tudod.... – Nem akarok kifejezetten kiemelni, hogy még sosem tanult semmi ilyesmit. Vélhetően tudja magáról, hogy képzetlen, de most nem ez a lényeg. Benyitunk a szárnyas vadkan ajtaján, én megyek elől, hogy őt ne találhassa el valami repülős söröskorsó, ez azonban nem is történik meg. Leülünk az egyik asztalhoz, és rendelek négy vajsört. Itt nem kekeckedik a kocsmáros. - Ez is átmelegít, jobban mint a kakaó. Ebédelünk is. – Közlöm, ezt most nem kérdezem meg, csak rendelek egy napi specialistást mindkettőnknek, ami most kacsa. Végtére is jó az, hús, legalább erőre kap tőle. És tartom magam hozzá, hogy tovább már nem faggatom, a lényeges információt úgy gondolom már közöltem vele.
Azért akárhogy is, de hálás vagyok neki a segítségért. A kakaó végülis finom volt, meg aztán a a pulcsi is nagyon szép dolog tőle, mármint hogy odaadta és hogy még segíteni akar. És igen, mindenképpen jó pontnak számít, hogy nem kérdezősködik és nem próbál meg faggatni, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Ez azért sokban segít, hogy megpróbáljak bízni, vagy legalábbis nyitni felé, ha nem is fogok most csak úgy hirtelen kitárulkozni előtte, mert azért annyira nem vagyok sem bátor, sem bizakodó, hogy hirtelen úgy gondoljam vannak olyan emberek, akik jók. Még most is lehet valamiféle hátsó szándéka, szóval az a fő, ha óvatos vagyok és nem viszem túlzásba ezt az egészet, mert a végén még nagy bajba kerülök és annyit nem ér egy meleg ital és egy meleg ruha. - Az a lényeg, hogy meleg, nem az, hogy milyen a színe. - esetleg még az, hogy milyen a mérete, mert azért a srác magasabb nálam. A pulcsi is nagy, de mondjuk nem gond, mert így legalább ha leengedem, akkor majdhogynem kesztyű helyett is jó, védi a kézfejemet is. Azért az nem feltétlenül rossz. Viszont pl. egy nadrágnál ez már nem menne, mert ha bő a dereka, akkor akármit is teszek, úgyis le fog esni rólam. A hossz mindig könnyebben megoldható, mert fel lehet tűrni. - Te így állsz hozzá, de az én életem más. Nekem... nem szabad elkényelmesedni. - rántom meg a vállamat. Nem vagyunk egyformák és persze nem tudom, hogy milyen az élete. De csak azért, mert ő úgy fest, hogy rendes még nem jelenti azt, hogy innentől akkor mindenkiben megbízom majd. Egyelőre még benne sem, csak megpróbálom elfogadni azt, hogy segítőkésznek tűnik, de nem fogok egy szobában lakni pár napig, aztán visszamenni a megszokott helyemre. Nekem nem jó az, ha kizökkenek abból, amiben élek. Én megtanultam már ezt kezelni, tudom, hogyan kell túlélni az erdőben és nem akarok rajta változtatni, mert úgy sem változik meg véglegesen, ahhoz még túlságosan bizalmatlan vagyok az emberekkel szemben. A kastélyba se mennék be csak úgy, túlságosan kockázatos. A kérdésére csak szótlanul megrázom a fejemet. - Egyszer találtam egy olyan... pálcát, amit varázslásra használtok. Szikrázott a kezemben, de... ennyi. - újra rántok egyet a vállamon. Ebből sejtheti azért, hogy a mágia meg van bennem, de sosem tanultam. A csorda időnként magyarázott erről, tőlük azért ismerem a varázslók világát, legalábbis felületesen, de mi sosem használtunk effélét. Viszont kiválóan ismerem a gyógynövényeket és persze az erdő életvilágát is. Tudom,hogyan kell túlélni, vadászni, és azt is, hogy mi az, amitől óvakodni kell, mikor kell meghúzni magamat. Most is folyamatosan figyelek és nyitva a szemem, hogy még véletlenül se legyen valami baj, amire nem számítok, vagy tehessen valami olyat, amivel esetleg mégis valami csapdába csal. Az óvatosság az első számú alapszabály.
