2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem pont nekem kéne a megmentő lovag szerepében tetszelegni, hiszen inkább magamra szokásom figyelni, ráadásul a térdem már régóta nem az igazi. Hiába vagyok vámpír, gyors, mint a villám, de még nem tudom kontrollálni ezeket a gyorsulásokat, s ha megroppan a térdem, még az is lehet, hogy többet nem fogok lábra állni. viszont azt mégsem hagyhatom, hogy a háztárs a nyakát szegje. Ha valahogy túléli, az biztos, hogy úgy a lelkére beszélek, hogy sose üljön többet úgy seprűre, hogy nincsen mellette a levegőben valaki. Egyébként sem értem, hogyan képzelik, kész életveszély ez az egész. Az öngyilkosjelöltek ilyen bátrak. Én aztán el nem mozdulok a biztonságos talajról, hiszen a tánc is odaköt. Azért kicsit mérges vagyok, hogy Abigailnek képzettebb a hangja, de úgy vagyok vele, hogy én meg a táncban vagyok sokkal ügyesebb. Dühösen lövöm a párnázóbűbájokat, de egy ekkora kviddicspályát nem tudok velük beteríteni, csak remélni merem, hogy elkapom, vagy a közelben esik le. A francba! – Van jobb ötleted? Nekem nincs! – Ráadásul azt sem tudjuk megtenni, hogy én magam seprűre pattanok, lévén igencsak hanyagolom egy ideje a repülés tudományát. Az igen látványos lenne, ha mellérepülve átvenném magamhoz, de így ezt elvethetjük..! Ahogyan rángatja a seprűt, a gurkót kerülgetve, én a földön folyamatosan lekövetem a mozgását, hátha lesz még időm arra, hogy ténylegesen alatta maradjak. – Megkockáztatom. Inkább, mint hogy betörjön a fejed. – Úgy fest, hogy Samantha, mert hogy erre a névre emlékszem, egy rövid időre valóban lejebb tud ereszkedni, onnan is még ugrania kell vagy öt métert. A becsapódás fájni fog, de túlélhetjük. – Nagy levegő! – Mondom mindkettőnknek, hogy aztán igyekszem odakoncentrálni. Végülis a táncban is volt olyan, hogy felemeljük, feldobjuk a lányt, de pont én nem vagyok a társas táncok tudója. Azért remélem összejön. Ahogyan elengedi a seprűt, az megvadult fenevadként siklik tovább, én viszont pont a derekánál tudom elkapni a lányt. A lendülete továbbsodor, roppan egyet a derekam, ahogyan a földre sodor, ilyenkor még ötven kiló is száznak tűnik.. Nyögök egyet, ahogyan behunyom a szememet a fájdalomtól, de nem érzem, hogy bármim eltört volna.
Tudhattam volna, hogy ez így nagyon nem lesz jó... Még nem készültem fel erre az egészre lelkileg, hiszen eléggé megviselt a balesetem. Ennek ellenére is fogtam magam és kijöttem ide gyakorolni, ami alapvetően nem lett volna baj, de az, hogy két gurkót is elengedtem, már annál inkább. Ennél balesetveszélyesebb helyzetet már nem is teremthettem volna magamnak. Istenem, mégis miként magyarázom meg az újabb sérülésemet anyunak? Mondjam azt, hogy bocsi, de hülye voltam és ez a nagy helyzet? Bizonyára szégyellné magát, amiért ilyen felelőtlen lánya van... Különben is, így is van elég baja a Michaellel történtek miatt, talán meg se kellene írnom számára a dolgot. Nyilván nem bánná, ha lenne legalább egy szusszanásnyi ideje a sok teendő közepette. A bokámban lüktető fájdalom elég élénk ahhoz, hogy érezzem, pillanatokon belül elvesztem az eszméletem, de szerencsére még sikerül a bőrömbe csípnem annyira, hogy valamilyen szinten képes legyek fókuszálni. Ha itt és most lezuhanok a seprűről, akkor a bokám lesz a legkisebb bajom, azt garantálom. Egy gerincsérülés a minimum és abban az esetben nem lesz elég Madam Pomfrey szaktudása, hanem egyenesen visznek át a Szent Mungóba. Anyu pedig esélyesen értesülni fog erről az egészről és utána már aligha engedne vissza ide. Bobbyt is annyira nehezen küldte el a májusban történt vámpírtámadás miatt... - Elkapni? - nyikkanok meg rémülten a srác szavai hallatán. Esélytelen, hogy elengedjem a seprűt, hiszen ebben a pillanatban is úgy szorongatom, mintha egy biztonságot jelentő pont lenne. Pedig nagyon nem az. Mi több, idefenn vagyok a lehető legnagyobb veszélyben. - És ha eltörik a karod? - nyögöm ki, miután magamban apránként elemzem a helyzetet. Tény, hogy nincs valami nagy súlyom, de hát erre rátesz a sebesség és a magasság is. Lejjebb kell ereszkednem a seprűvel, viszont még így sem biztos, hogy ő jól jön ki a dologból. - Oké - biccentek egyet, majd a seprű elejét a talaj felé döntöm és szerencsére nincs annyira megsérülve, hogy ne engedelmeskedjen a mozdulatomnak. Szépen el is indul lefelé, noha érzem, hogy egyre inkább begyorsul, szóval esélyesen hamarabb kell ugranom, mint azt tenni szándékoztam. Mindenesetre, próbálok a legvégsőkig kitartani, hogy a lehető legkisebbre csökkentsem az ütközést. Komolyan, ha eltöröm a karját... - Készülj! - szólítom fel, mintha ez bármit is számítana, majd hatalmas elszántsággal vetem le magam a seprűről, igyekezvén Adam közvetlen közelében vagy éppen a karjaiban landolni.
1-2: Adam elkapja Samet, de az egyik karja megsérül. 3-4: Adam elkapja Samet és nem sérül meg 5-6: Sam a talajra esik, de a párnázó bűbájnak köszönhetően nem sérül meg súlyosan.
Ahogyan hangolom a gitáromat, reccsenést hallok, riadtan nézek le, de ennyire erős még vámpírként sem vagyok, hogy csupán éppenhogy hozzáérek a gitárhoz, máris eltörjem. Nem, a hang nem innen, hanem fentről, a levegőből jön. A lány talán óvatlan volt, hogy egyedül, gyakorlatlanul próbált szembeszállni a megzabolázhatatlan gurkók ellenében. Máris felpattanok, noha a vádlim és a térdem még mindig rendkívül sajog az eséstől, amit sikerült produkálnom a zene teremben. Ám bármennyire is egoista vagyok, mások életével még én sem játszom. Látom, hogy a megtört seprűn nagyon billeg a háztárs, én pedig máris iramodok, bár nem tudom, hogy mit tehetnék, nem vagyok egy komoly varázslat, hogy a levegőből lelebegtessem csak őt a földre. – Megpróbállak elkapni.. – Kiabálom felfelé, de még ötletem sincsen rá, hogy hogyan. Talán fel kéne repülnöm nekem is? Azzal azt kockáztatom, hogy a gurkók engem is célba vesznek. Nem, erről leteszek, de bicegve kisietek a pályára, próbálok a pálcával szétszórni mindenféle párnázó, tollpihe varázslatot, hátha nem tudnám elkapni, akkor ne törje ki a nyakát. Az biztos, hogy durván megüti majd magát, mert ha valaki ennyire szerencsétlen, gyakorlatlan, akkor nincsen az a mentőangyal, aki itt csodát tud tenni, velem sem járt éppen a legjobban, mert nem vagyok zseni. Táncos voltam, most próbálok a musicalben helyt állni, de hogy hős, megmentő lovag legyek.. Így kétségbeesetten küszködök, nézve, hogy ha esne, akkor hova kéne szaladnom. Bár ilyen lábbal az is csoda, ha érdemben el tudom kapni. Ez valahol az én hibám, mert ha többet ismerkednék, akkor már csak a mozgásából is ki tudnám számolni, hogy mit is akar a próbálkozással, így csak tipplegethetek. – Próbálj lejebb jönni, hátha tudsz ugrani. – Javaslom, onnan már könnyebb talán rá varázsolni egy vingardium leviossát, vagy bármit, mert így a levegőben, tőlem lényeges távolságban még célozni sem tudok rendesen. Marad tehát az idegörlő várakozás.
Jól sejtettem, nehezemre esik ismét magabiztosan repkedni. A balesetem óta rettegek a magasságtól, szinte állandóan eszembe ötlik az a pillanat, amikor elvesztettem az egyensúlyom, majd valamilyen úton-módon földet értem és eltörtem a karom. A friss fájdalomra nem emlékszem ugyan, de már az is bőven elrettentő volt számomra, amit a Gyengélkedőn kellett átélnem. Ennél már csak a tavaly év végi támadás volt sokkal, de sokkal szörnyűbb. Ha választanom kellene a kettő közül, akkor nagy eséllyel a törést vállalnám be, noha azt se a legkönnyebb szívvel tenném. Már hosszú percek óta repkedem a magasban, itt-ott kitérve a gurkók útjából, amikor odalenn megpillantom egy hugrás társamat. A srác ismerős, hiszen én is dolgozom a háttérben a Herkules-színdarabot illetően és színpadra állni ugyan nem fogok, de elég sok munkát kapok így is a nyakamba. Persze, nem panaszkodom, hiszen én vállaltam, csak nem számoltam azzal, hogy ennyi felelősséggel jár a dolog. A főpróba pedig még mindig hátra van... Addigra mindennek a helyére kell kerülnie, de most még elég káosz az egész. Nem is értem, hogy mások miként képesek ennyire szervezetten működni. Esetleg talán csak szoknom kellene? Intek egyet köszönésképp, de szinte a kézmozdulattal egy időben billenek meg kissé, majd csapódik a seprűm hátuljának az egyik gurkó. Riadtan pillantok az említett irányba, de szerencsére még éppen időben visszanyerem az egyensúlyomat, noha remegek, mint a kocsonya és ezt a reakciót nem az idefenn fújó hűvös menetszél hozza elő belőlem... Annyira markolom a seprűm szárát, hogy az ujjaim teljesen elfehérednek, de egyelőre nem áll szándékomban visszavonulót fújni. A pályán, meccs közben is könnyedén előfordulhatnak hasonló helyzetek, ki kell tartanom... - Áú! - kiáltok fel hirtelen, amint az egyik gurkó teljes erőből a bokámnak csapódik, nagy eséllyel igen szép kis sérülést okozva ezzel számomra. A fájdalom szétterül minden egyes porcikámban, miközben a szemem előtt sötét csillagok jelennek meg. Nem, nem szabad elájulnom, mert abban az esetben elég nagy az esélye annak, hogy ismét úgy végzem, mint legutóbb. Mégis miért voltam annyira hülye, hogy egyedül vágtam neki a gyakorlásnak? Le kell jutnom a földre, méghozzá minél hamarabb, a gurkók viszont - úgy néz ki - összefogtak ellenem. Mind a kettő úgy köröz körülöttem, mint a keselyűk, minden bizonnyal a kínálkozó alkalomra várva. A pálcám pedig nincs nálam... Na szép, mondhatom. Bár, kinek is jutna eszébe pálcával a zsebében gyakorolni?
Nem is tudom, hogy örüljek, vagy sem, ez az Abigail eléggé karizmatikus egyéniség, fogalmam sincsen, hogy megöljük-e majd egymást, vagy Jade tippje alapján tökéletesen kiegészülünk. Az előadás nekem hiánypótló, hiszen már nem lehetek olyan ügyes, hogy szólótáncosként vigyem a hátamon a show-t, kiegészülve valami karral a hátam mögött. Egyértelmű, hogy csak egy ilyen musical lehet, amiben tovább tudok lépni, hiszen ott lehet énekelni, szerepelni, nem csak a táncon van a hangsúly. És talán Abigailnek igaza van, itt egy kicsit vissza kell venni az arcból, mert aki az iskolai előadásokon szokott részt venni, nem biztos, hogy olvas újságot, vagy hogy egyáltalán tudja, hogy ki vagyok én. Ráadásul énekesként bár jó vagyok, mégsem egy sztár alkat, mint táncosként, így nem egózhatok állandóan. De mégis, nehéz lejebb adni, ráadásul Abigail és én olyan jókat veszekedtünk, már ha lehet ezt jónak ítélni. Kifelé menet hozom a gitáromat is, mert úgy érzem, még bőven csiszolni kell a hangomat, a dallammal együtt. Leülök a lépcsők elé az egyik padra, ahol pihenni szoktak azok, akiket esetleg eltalál egy gurkó vagy ha éppen csak várnák, hogy mikor cserélik be őket. Azért választottam most, hogy a szabad legyek, mert az épület falain belül nem akartam nézőket, most a saját gondolataimban akarok elmerülni. Végül csak egy lányt látok meg a levegőben, aki egyedül gyakorol, talán így nem fogjuk zavarni egymást. Ráadásul a gitárt nem is hangosítottam fel mágiával, csak halkan ciripelek rajta, próbálván visszaemlékezni, hogy milyen hangszínben kéne énekelnem. Nem vagyok benne biztos, hogy az a fekvés lesz, amit Jade bekomponált, egy kicsit mélyebben indítok, végülis egy szupererejű mitológiai hőst fogok megtestesíteni. A repkedő lánynak intek, szerintem megférünk egymás mellett, csak olykor pillantok fel rá, ha jól látom pont egy háztárs. Nem mintha nagyon figyelemmel követném a házak közötti kviddics bajnokságot.
Mostanában nem szeretek a csapattal együtt gyakorolni. Mármint, részt veszek a délutáni edzéseken, de egyelőre még mindig félek a magasban, ezt pedig már mások is észrevették. A balesetem óta rettegek seprűre ülni, de a kviddics közben olyasvalami a szememben, amit nem szeretnék csak úgy félrehajítani holmi sérülés miatt. Dany nemrég odajött hozzám és azt mondta, ha úgy érzem, tartsak egy kis szünetet, de ne erőltessem, mert ez így a későbbiek folyamán nem lesz jó. November végén lesz a következő mérkőzésünk, addig muszáj kilábalnom ebből a lelki gödörből... Mindent meg kell hát tennem annak érdekében, hogy a lehető legjobb formámat hozhassam a pályán. A tanulásban maximalista vagyok, miért ne lehetnék hát a sportban is az? Vannak ugyan fizikai korlátaim, mint amilyen pl. a magasságom is, de ezeket nyilván lehet mással is kompenzálni. Egy fürge és ügyes hajtó a levegőben akkor is verhetetlen, ha nem üti meg a 170 centit sem. Úgy döntöttem hát, hogy erre veszem az irányt és gyakorlok egy keveset. Itt ugyan nincsenek karikák, amelyekre lőhetnék, de a gurkók elől menekülni pont ugyanolyan kihívás, mint kapura lőni. Hoztam is hát magammal két leszíjazott jószágot, amelyek már most izgatottan próbálnak kiszabadulni. Nyilván elég lett volna egy is, de emelnem kell a tétet. Nem a kényelmes repkedés a célom, hanem az, hogy a levegőben ismét magabiztosan manőverezhessek. Amint látom, hogy alakul a dolog, berepülök majd a fák közé, ahol ugyan nehezített a pálya a rengeteg akadály miatt, de ha azt is végre fogom tudni hajtani... Nem retteghetek örökké egy verseny vagy szimpla edzés folyamán! A seprűmet leteszem magam mellé, majd leguggolok, hogy elengedjem az agresszív jószágokat. Azok automatikusan indulnak meg felfelé, mintegy portyázva lesve a következő áldozatukat. Gondterhelten sóhajtok fel, majd kapom lábaim közé a seprűmet, hogy utána elrugaszkodhassak a földről és a levegőbe emelkedhessek. A térdeim megremegnek a magasságtól, de egyelőre figyelmen kívül hagyom a testem reakcióit. Egyértelműen félek, ismét úrrá lesz rajtam a pánik, de pont ezt áll szándékomban leküzdeni. Nincs sok időm viszont a lamentálásra, hiszen a gurkók szinte egyből célba is vesznek. Elkezdek hát a pálya felett cikázni, minden erőmmel és igyekezetemmel azon vagyok, hogy a lehető legjobb formámat hozzam...
(Láttam ugyan, hogy van egy futó játék, de mivel 4 hónapja volt az utolsó hsz, így úgy gondoltam, bevágok ide Bocsikaaa )
Felszállok a seprűre és igyekszem néhány extra mozdulatot begyakorolni. Egy darabig haladok is vele, de kicsit elfáradok, így feljebb repülök és a kviddics pálya felé révedek, ahol éppen edzés van. A gurkók röpködnek ide-oda, és mintha látnék megcsillanni egy apró fényes pontot is. A cikeszt. Gyakran elgondolkozok, hogy melyik posztot élvezném a legjobban, hiszen mindegyikben van kihívás és izgalom is. De a szívem a terelőség felé húz, habár tudom, hogy vélhetőleg a fizikumom egyelőre még nincs meg hozzá. Kicsit megállok, lebegve révedek a pálya fölé, amikor mozgást érzékelek a hátam mögül, majd egy hang köszön. Megijedek, és szélsebesen fordulok meg a seprűmmel egy béna kis bukfenc kíséretében. akár még menőnek is tűnhetnék, ha nem ülne ki az arcomra az ijedtség és az egyértelmű jele annak, hogy véletlenül csináltam. -Wow! Hű, helló! - köszönök, majd jobban megnézem, hogy ki is lebeg mellettem, és elpirulva mosolyodom el. -Cassius, ugye? - pirulok, bár az a helyzet, hogy a Roxfort nagyobb kvidiccseseit egyszerűen ismerem és számon tartom a fejemben, így a fél karomban is fogadnék, hogy ez ő. A kérdésére a pálya felé fordulok és megrázom a fejem. -Igazából még nem volt bátorságom jelentkezni... - vonom meg a vállam. -Kicsinek még annyira nem érdekelt, amikor lett volna bátorságom és önbizalmam jelentkezni, most meg már olyan dolgokat várnak el a negye... ötödikesektől - javítom az évfolyamomat út közben, hiszen már vége az évnek, elvileg már ötödikesnek számítok - amire úgy gondolom, hogy még nem vagyok képes. - magyarázom kicsit hosszan a dolgot, de szinte biztos vagyok benne, hogy a srác ismeri az érzést. Amikor nem tartod magad elég jónak. Vagy nem és egy felfúvalkodott hólyag. Egyelőre fogalmam sincs.
[You must be registered and logged in to see this image.]Lassan vége az első roxforti tanévemnek, ami bár amolyan hirtelen ötlet és időtöltés kapcsán jött, végül is nem volt rossz. Nyilván bele sem vágtam volna, hogy visszaüljek a padokba, ha nem vagyok biztos benne, hogy jól fog elsülni, még ha először fura is volt újra diáknak lenni. De ami tutira új lendületet adott, az az, hogy néhány hónapja felmerült a lehetősége annak, hogy az iskola all-star csapatot indít a következő tanévvel - ettől jobb időzítéssel nehezen tudtak volna előállni. Októberben hivatalosan is lejár a felfüggesztett időszakom, úgyhogy ez lesz a nagy visszatérő dobásom, ha törik, ha szakad! Az Ilvermornyban is egy ugyanilyen csapattal kezdődött a karrierem, ki mondta, hogy ne tudnám hasonló módon felépíteni újra?! Emiatt az utóbbi időben elég gyakran látogatom a gyakorlópályát; hivatalos edzéseken még nem vehetek részt nyár közepéig a szabályzat szerint, de nem is állt szándékomban, csak egyedül lejárni ide néha vagy magammal hozva legfeljebb egy-két embert, hiszen ez senkinek sem tilos, még nekem sem. Ezúttal is egy ilyesmi volt tervben, ki kell használni a szabadidőt, mielőtt elstartolnának a vizsgák, aztán meg a nyári szünet. Igaz, nem a legkirályabb versenyseprűm hoztam el a tengerentúlról, de azért ami velem jött, az is elég szép darab, nem is véletlen, hogy a szobámban tartom inkább a tároló helyett, mielőtt lába kélne... Mire azonban a pályára érek, konstatálom, hogy nem lennék egyedül. Ami nem feltétlen baj - így ahelyett, hogy későbbre halasztanám a dolgot, én magam is seprűre ülök és felszállok a kiscsaj mellé, aki igencsak elrévedve bámul a távolba... a nagypálya irányába, ahol valamelyik házcsapatnak van éppen edzése. - Halihó! Zavarok? - köszönök rá a kis szöszire, amikor nagyjából a közelébe érek, remélhetőleg nem ijesztem meg. Tulajdonképpen átfut az agyamon, hogy akár még kaphatnék is az alkalmon, hiszen bár csúnyán alakultak köztünk a dolgok Lizzyvel, azt a tanácsát megfogadtam, hogy talán lenne értelme foglalkoznom a kicsikkel, amíg én magam nem játszhatok. Volt is rá példa az elmúlt néhány hónapban, bár nemrég morzsolódott le két kiskrapek is, aki végül elengedte a témát. - Nem kerültél be? - bökök a fejemmel kérdőn arra, amerre az ő figyelme is irányul éppen. Nem tudom, egyszeri alkalom-e ez nála, vagy valami nagy álom kergetése közben zavartam-e meg, de ha az utóbbi, akkor még az is lehet, hogy épp emberére akadt.
A mai napra végeztem a vizsgáimmal, úgyhogy úgy döntöttem, hogy gyakorlok kicsit. Imádom a kviddicset, és repülni is imádok. Nem tudom, hogy egyáltalán szabad-e csak úgy repkedni, de eddig még senki nem szólt rám, maximum, hogy vigyázzak magamra. A kviddics pályán most éppen edzés folyik, így csillogó szemekkel ültem ki a lelátókra, hogy aztán megjöjjön a kedvem nekem is a repüléshez. Elloptam a szertárból egy seprűt, ami hát elég viharvert már sajnos. Gondolom ezekkel repülnek az első évesek. Nekem még nincs seprűm, a szobatársam seprűjét szoktam kölcsön venni, ami egy igen jó példány, de most muszáj lesz ezzel erőlködnöm. A gyorsulást, fordulást szeretném gyakorolni, és mivel a kviddics pálya foglalt, ezért az elülső udvart választom. Szerencsére már elég délutánra jár az idő, a többség pedig már hazaszállingózott. Én is hamarosan megyek haza, de még van egy pár napom, amit arra használok, amire csak akarok. Most jelenleg egy kis gyakorlásra. Taláromat felakasztom az egyik oszlop kiálló részére, majd felgyűröm sárga laza pulcsim ujját. Egy egyszerű farmer nadrág van rajtam, boka fölé tűrve a szára, egy fehér top, rajta egy lengébb sárga hosszú ujjú. Hajam oldalt fonva lóg bal vállamra olyan Elsa style-ban, lábamon pedig piros dorco virít. Lábam közé kapom a seprűt és lágyan elrúgom magam a földtől, és fel is emelkedek. Érzem, ahogy az arcomba fúj a szél és széles vigyor ül ki az arcomra. Teszek pár gyors kört, majd egyre feljebb és gyorsabban kezdek el körözni a tornyok között. Próbálok hol gyorsulni, hol lelassulni, majd lebegni egy helyben. Megkerülök egy-egy tornyot, majd a kviddics pálya felé nézve egy helyben lebegek és figyelem az edzést - a levegőből...
- Nem éppen. Burokban éltem, úgy voltam vele, hogy minden el van rendezve előre, és sosem kell felnőnöm. Ostoba elgondolás volt. – Csóválom meg a fejemet sután, borzasztó nehéz a teher, hogy ennyire gyerekes vagyok. Egyszerűbb volt másokra hárítani a felelősséget, hogy majd ők eldöntik helyettem, hogy mi is kell nekem. Pedig ha belegondolok, már volt korábban is próbálkozás, akkor Adeliával akartak összeadni, ám még ki tudtam hátrálni belőle. Szerencsére a lánnyal nagyon nem bírtuk egymást, esély sem lett volna az utódnemzésre, és látszott rajtunk, ha ránk kényszerítik ezt a házasságot, akkor biztosan üvöltéstől lesz hangos a sajtó. - Köszi. Te is cuki vagy. – Engem nem zavar, hogy így nevez, szinte becéz, tőle még jól is esik. Ám tudom, hogy ideje lenne felnőni, nem másokban keresve a hibát. Éppen ezért rugaszkodok most neki, hogy megtaláljam azt, aki Victoriát lelökte a szikláról. Mert egyre jobban kezdek ebben hinni. – Nem, lelökték, mert tudott valamit, amjit el akart mondani nekem. S szerintem a testvéred sem baleset áldozata lett. Valaki.. figyel minket, és lehet valami, ami összeköt, már csak ebből a találkozásból kiindulva. – Kapom most oldalra a fejemet, mintha minden árnyékban látnék egy világító szempárt. Visszahelyezem rá a tekintemet, ahogyan egymás kezét fogjuk, sőt, szinte a másik ölelésébe furakodunk. – Nem, eddig semmi ilyesmi nem történt. Nekem ez az egész szokatlan, és új.. – Már nem is arról beszélek, amit kérdezett, hogy meg akart-e már ölni valaki, elkalandoztam, és már róla beszélek. Próbálom félrekapni a pillantásomat, de tudom, az a naív és cuki jellemzők mellé még egy bénával is párosulna, így fogvatartom a nézését. – Egész életemben magányos voltam, s nem akarom, hogy ez továbbra is így legyen. – Nem voltak barátaim, szerelmi életem pláne. Mintha valami királyi család sarja lennék, akinek adott, hogy mikor mit kell mondania. Ahogyan kimondja, hogy nem bánkódik, hogy nem vagyok foglalt, előrehajolok, hogy meg is pecsételjük ezt a mondatot, s már éppen ott vagyok az ajkánál, az utolsó pillanatban mégis kirántom a kezemet, s sarkon fordulva elszaladok, mintha a saját sorsom ellen szaladnék. Talán mert nem akarom még jobban bajba keverni?
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Úgy érted, hogy tudtál ezekről a csontvázakról? Mármint nem konkrétan erről amiről most beszélünk, de.. ismered a családod nem túl szekrényen kívülre hullás kompatibilis titkait? - kérdezek rá. Nem ítéljezem, cseppet sem, de érdekel, hogy mennyivel van tisztában. Súlyos dolgok ezek és nagyon rossz lehet cipelni, mint terhet, éppen ezért reménykedem abban, hogy nemleges lesz a válasza. Nem kívánnám neki - és tulajdonképpen senkinek - azt, hogy ekkora teherrel éljen együtt. - A naivitás egyébként nem rossz tulajdonság. Sokszor kifejezetten cuki. - mosolygok rá bátorítón, majd eszembe jut, hogy a srácok általában kivannak ettől a kifejezéstől, így kicsit zavartan megköszörülöm a torkomat. - Khm.. nem úgy értettem, hogy csajosan cuki, csak.. aranyos. Kedves. Kedvelendő.. izé.. érted na! - vigyorodom el a végére, s már majdnem vállba is bokszolom amolyan "fickósan", amikor idejében sikerül moderáljam magam. S csak a vigyor, s némi pír az orcámon az, ami marad. Jólesik az, hogy hozzám ér, enyhén beleborzongok, de a jó értelemben. Viszont abba, amit mond, abba határozottan a rosszabbik értelemben sikerül. - Hogy mondod? - elkerekednek a szemeim a döbbenettől. - Abból, amit elmondtál, gondolom nem magától ugrott. Ez.. borzasztó. - bicsaklik meg a hangom. Egyrészt eszembe jut Erica, s olyankor mindig elérzékenyülök, másrészt felmerül bennem, hogy túl sok(k) ez az egybeesés, s kezdem magam nagyon kellemetlenül érezni miatta. - A te életedre sose akartak törni? - jelenik meg az aggodalom a hangomban a kérdésben. Közelebb húzódom ösztönösen Caevanhoz. - Ne hülyéskedj! - nyúlok a keze után, hogy két tenyerem zárójelébe fogjam azt. - Az a beteg, aki nem irtózik a haláltól. Mármint persze, a medimágusok boncolnak is, de az más. Én se szívesen nézném senkinek és semminek a holttestét. A kérdésre bólintok. Nagyot nyelek, visszaszorítva így kibuggyanni vágyó könnyeimet. - Ő volt az egyetlen igaz barátom. A lelkem másik fele. Nagyon elveszettnek érzem magam nélküle. Belebújok az ölelésébe, átfonom körülötte karjaimat, hosszan szívom be a közelségét, illatát. Felpillantok rá, de nem távolodom el, állam az övének támasztom, tekintetét keresem fürkészőn. - Nem bánom, hogy nem vagy nős. - szalad ki a számon még azelőtt, hogy átgondolnám mit is közlök épp.
- Naív voltam amikor azt hittem, hogy sosem hullanak ki csontvázak a szekrényből. – Csóválom a fejemet, a magam kis világában burokban éltem, elhittem, hogy az élet egyszerű, van egy kijelölt sorsunk. A nővéreim mind idősebbek, egyetlen hugom sincsen, csoda, hogy nem adták fel, hátha tudnak még egy fiú trónörököst is összehozni, ezek után aligha volt kétséges, hogy nekem mindent meg kell tennem, hogy méltó legyek arra, hogy majd átvegyem a családi üzletet. Állítólag valami sokadik szinten még az öröklési rendben is benne vagyunk, de tekintve, hogy milyen sokan vannak előttünk, ez mit sem számít. A nemesi származás ellenben a szüleim vesszőparipája, többet számít nekik mint a varázslói aranyvér. Nem azt tartották fontosnak a felmenők, hogy a tizenpár aranyvérű családból házasodjanak újra, hanem a nemesi vérvonal maradjon minél tisztább, hercegek, bárók, grófok kerültek ki az udvartartásból, Victoria szülei is valami őrgrófok, már amennyire hallottam. Frida viszont olyan bájos, egyszerű lélek, ettől még lehet, hogy van közünk egymáshoz, hiszen ők is ott lehettek az eljegyzésen. Azon, amit teszek, magam is meglepődöm, a rúnák felett görnyedni sosem tett annyira bátorrá, hogy közeledjek bárki felé. Ráadásul mindig is jelezték a szüleim, hogy majd találnak számomra megfelelő arát, így hát mit törjem magam, ha úgysem vár rám szerelem? Ehhez képest a kezem most magától indult el, Fryderyka pedig a közös, sötét titok ellenére bájos pírrel veszi tudomásul, hogy milyen butaságokra tudom ragadtatni magamat. – Ahogy Victoria is. Vagyis ő leugrott, szerencsére nem láttam a testét. Iszonyodom a haláltól, még egy döglött macskától is rosszul leszek. Szép kis pasi vagyok, mi? – Berzenkedek a saját gyengségemtől, amit nem félek bevallani, de talán azért kerültem a mardekárba, mert az eszemmel, és nem a bátorságommal kell helyt állnom. – Sajnálom.. Akkor szoros kapcsolatban voltatok, ugye? – Becsuszannak az ujjaim a tarkóján csüngő tincsei alá, gyengéd simogatásom viszont cseppet sem atyai, szorosan magamhoz szorítom, mintha minimum a lelki társamat találtam volna meg. Mintha egy másik életből már ismernénk egymást, talán csak pont arra volt szükségünk, hogy valaki olyannal találkozzunk, aki hasonló tragédiákat élt meg, amit nem tud kezelni.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Bólintok a visszakérdezésére kissé félszegen. Elég meredek teóriával álltam elő, hiszen tulajdonképpen vagy azt jelenti ha igaz, hogy a lányt Caevan szülei vagy a saját szülei rakatták el láb alól, ami valljuk be nem hangzana jól. Oké, hogy a gyilkosság egyébként sem, de gyanusítani vele egy frissen megismert srác felmenőit nem éppen elsőrandistalálkozásos beszédfelvetés. - Az ő szüleinek, vagy a tieidnek. - helyesbítek - vagy nyomatékosítok - csendesen, majd figyelmesen hallgatom szavait. - Fogalmam sincs, bár tény, hogy a mi családunk háttere sem makulátlan. - húzom el a szám. Anyámat én hoztam ugyan szóba, de arról nem tettem említést, hogy igazság szerint már ő sem él, de az apánk még mindig képes úgy megjelenni rendezvényeken, hogy mellette van "asszonya", vagyis annak mementója, hiszen hölgykísérőitől elvárja, hogy Amandine Lux néven mutatkozzanak be - erre a névre kéret meghívókat is a magáé mellé -, s viselteti velük anyám kedvenc ékszereit és ruháját. Sőt, amíg még volt muníciója, addig a százfűlé-főzettől (vagy valami arra hajazótól) sem riadt vissza, hogy maga mellett tudhassa őt. Szerintem ez nonszensz és csak fájdalmat meg szánakozást szül, de így, hogy Erica halott és elkezdtem vágyni arra, hogy legalább a szelleme velem legyen.. nos bármilyen kellemetlen is bevalljam.. egyre inkább megértem apám még úgy is, hogy továbbra sem tartom normálisnak a módszereit anyám emlékének életbentartására. - Ha abból indulok ki mit gondolok róluk nor semmi jóra nem számítok. - szívom be alsó ajkamat szisszenve. Az arcsimítására viszont meglepetten, zavart pírral elöntve, de kiszalad nyelvem hegye az előbb beszívott ajkakon, s finoman megnyalom a szám. Nem tűnik fel, hogy mit teszek, a pillanat törtrésze csak, de mivel Caevan az arcomat nézi, ő talán könnyedén észreveheti. - Semmi baj. - jegyzem meg szomorkásan. - Nem felemelő sztori valakinek a haláláról hallani. Lezuhant egy szikláról és szörnyet halt. - darálom el egy szuszra, mert így talán megúszom a mondat végéig azt, hogy ne sírjam el magam közben. Arról, hogy a zuhanásnak pontosan mik voltak a körülményei inkább nem ejtek egyelőre szót. Nem volnék képes rá, ami azt illeti. - Balul elsült nyaralás volt az öcsénkkel és annak haverjaival. Ahogy átfogja a vállamat, hirtelen belefordulok a karjai közé, s gondolkodás nélkül vállgödrébe fúrom arcomat. Nem akarom, hogy gyengének lásson vagy ő, vagy akárki, de olyan jólesik a jelenléte és a gesztus, amit tett felém, hogy önkéntelenül is elengedem a távolságtartásom minden morzsáját, s úgy viselkedem, mintha ezer éve ismerném őt.
A kis mosoly olyan cuki, hogy szinte meglágyul a szívem ezt látván, de tekintve, hogy Fryderyka eddig is vicceskedős volt, meg párszor már összekaptunk, látok benne valami örökös incselkedést, amivel jó értelemben nem tudok mit kezdeni. Még sosem volt érdemi kapcsolatom, így nehezen tudom kezelni a fellángolásait, még barátként is, csapongó gondolatai, olykor fizikális közeledése számomra teljesen új világot nyit meg. - Szülőpárnak? Attól félek, bárki, aki ilyen módon érintett, köze lehet. Csak éppen a miért nem tiszta. Ha az volt a céljuk, hogy összehozzanak minket, simán vissza lehetett volna táncolni. És ami még ennél is fontosabb, hogy kerülsz te a képbe? Vagy a gyerekori képed? – Eltűnődöm az egészen, ami öngyilkosságnak indult, most nagyon is megtervezettnek tetszik, ráadásul Frida kislánykori képe is mintha összefüggne a mi esetünkkel. Valaki, aki a háttérből mozgatja a szálakat, nagyon komoly játszmába kezdett, mindenkit egymás ellen akar hangolni, és folyamatosan figyel minket. Ahogyan a lány végigsimít a kezemet, ösztönösen én is megteszem, csak éppen az arcával, egy jó nagyot belepirulva a saját mozdulatomba. Szabadkozva pillogok rá, nem tudom, hogy miért csináltam. Bárkivel megtettem volna, aki kedves és gyengéd velem? Ennyire sebezhető lennék? – Rémlik, mintha láttam volna a meghívottak listáján. Ismerhetik a szüleimet. Vagy Victoria szüleit. Mégse gyanusítanám őket. Sokkal inkább olyasmi jut eszembe, hogy több szülő még nagyon régen, talán a születésünk előtt tett valamit, amivel felhívták valakinek a figyelmét magukra. A szüleink bűneiért mi fogunk bűnhődni. Vagy valami ilyesmi. – Mára lassan tényleg be kéne rekeszteni ezt a találkát, amire rá lettünk kényszerítve, de mellesleges egészen jól alakult, leszámítva a rémisztgetést, és hogy az egész életem talán hazugság. – Most aztán jól fogok aludni. Ne haragudj, nem úgy értettem, sajnálom a testvéredet, csak ez az egész.. Áh.. Félelmetes, de nagyon! Azt még megkérdezhetem, hogy hogy halt meg? – Tudom, hogy már ezzel is felzaklattam őt, de azért mögé lépek, amikor elfordul, és átfogom a vállát, az egész világunkat borította most valaki fel, csak még a miértjét nem tudjuk.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
-Ugyan!- legyintek kedvesen elhessegetendo a magat degradalo gondolatait. -Azt szoktak mondani, hogy annak sokkal nehezebb megitelni egy helyzetben a helyes donteseket, aki erintett. Nem veletlen, hogy letezik a “tobb szem tobbet lat” illetve a “kulso szemlelo velemenye optimalisabb” elv. Vagyis hat az utobbi nem egy elv csak puszta teny. Megengedek magamnak egy mosolyt, hatha egy kicsit ki tudom a gesztussal verni Caevan fejebol a rossz gondolatokat. A helyzet nem lesz tole jobb az biztos, de ettol fuggetlenul valamiert szivugyemnek erzem, hogy tamaszt nyujtsak neki ebben a szituban, hiszen o is valamikepp vedelmezon fordult iranyom fele a kezdeti teljesen jogos es megalapozott gyanakvas utan szoval a minimum, hogy viszonozom a jofejseget. -Es mit gondolaz, ha ok eljutottak ide, akkor cselekedtek is vagy esetleg.. ki se merem mondani, de.. - megragcsalom idegesen a szam szelet. -.. valmelyik szuloparnak benne lehetett a keze? A kerdesem nyilvan nagyon extrem hiszen nem feltetelezheto elvileg egyetlen szulorol se, hogy eltegye lab alol a sajat gyereket, vagy a menyasszonyt akit kinezett a gyerekenek, de ahogy mondani szokas minden eshetosegre gondolni kell, eppen ezert ha mar felmerult bennem (legyen barmilyen borzaszto is a gondolat) akkor ugy dontottem, hogy nem tartom magamban. Maximum nagyon megbotrankoztatom a sracot es szornyu noszemelynek fog nezni ezutan. Vagy lelketlennek. Egyik jobban zavarna, mint a masik, de nincs mit tenni. Igy is eleg zavarba ejto szamomra belegondolni, hogy szinte szomjazom a szimpatiajat, mint sivatagban eltevedt egy korty vizet. Pedig alapvetoen nem vagyok ilyen. Bar igaz, hogy o meg nem olyan, mint a fiuk, akikkel eddig megismerkedtem. -Nem lesz semmi baj! - simitom meg felkarjat osztonosen, amikor azt latom rajta, hogy a merenylet gondolata mennyire elvorzasztja. Elobeszem inkabb a humorosabb, vallboxolos oldadalamt, mert ugy erzem szulseg volna a feszultseg oldasara valamikepp. Orulok, hogy nem sul el rosszul es nem tunik ugy, mint aki hetedhet hatarra akarna menekulni elolem. -A leanykori vezetekneve Lux. Amandine Lux. - valszolok eloszor az anyamat es a csaladnevet erinto kerdesre ha mar igy felemlegettem oket. -A nagyapam Amadeus Lux, azt hiszem talan a masodik ezen a neven, de nem tudom, hogy a dednagyapam volt-e az elso vagy valami feljebbi felmeno. - hanyagul megvonom a vallamat. Hallgatja a hangomon, hogy nem igazan erdekel a sajat csaladom eredettortenete. Kicsit olyan, mintha idegenekrol meselnek, s igy is erzek irantuk. -Jogos a kerdes. Tudod.. amiota meghalt mindenhol csak ot latom. Nagyon kozel alltunk egymashoz es eszeveszettul hianyzik. Kicsit olyan, mintha az agyam igy akarna eletben tartani ot. - felelem, s ezen a ponton egy kicsit el kell forduljak Caevantol mert nem akarom, hogy lassa ahogy elfutjak a konnyek a szemeimet. Nem tudom lesz-e valaha konnyebb Ericarol beszelnem. Olyan erzes, mintha csak tegnap vesztettem vopna el, pedig megvan annak mar majdnem ket eve is.
|| kiss me hard before you go || ~ summertime sadness ~
- Nagyon jó kérdéseket teszel fel, viszont tisztára hülyén érzem magamat, hogy ezek nekem nem jutottak eszembe. Ám félő, hogy én bármennyire is félre akartam tenni magamban ezeket a dolgokat, a szüleim, vagy Victoria szülei biztosan eljutottak ehhez a gondolatmenethez, mint te. – Felelem akadozva, simogatva kissé az államat. A szemem cikázik, teljesen letaglóz a gondolat, hogy nem csupán balesetről van szó, hanem gyilkosságról. Előre eltervezett gyilkosságról, mintha ez az egész családok közti elrendezett predesztináció politika lenne, Victoria halála pedig merénylet. Ez mind nekem sok, nem csoda, hogy kapkodom a levegőt, és bármennyire is férfiatlan, most elbújnék a föld alá a világ elől. - Szerintem sehol. Micsoda szavakat tudsz.. – Mosolyodom most el, visszaboxolva, mert kedves tőle, hogy így humorral próbálja oldani a feszültséget, és jól átlátja, a fizikai kontaktus számomra oly ismeretlen, de mégis jóleső dolog, hogy gyorsan belopja magát a szívembe. Vajon akkor is így éreznék, ha Fryderyka teszem egy csöppet csúnyább lenne? Felszínes lennék? Vagy most bárki lehetne, akivel beszélgetni lehet, vagy hozzámbújik? Bár tudnám. És mi van, ha ő mindenkivel ilyen? Akkor nem nekem szól a gyengédsége. Ördögi gondolatok, és sehol nincsen a vége, ahol igazából válaszokat kaphatnék, a lány feltűnése csak teljesen összezavar. – Nem ismertem őt, de a Herbs nevet már hallottam, vagy láttam valahol. Mondd persze, hátha közelebb jutunk. Viszont ha nem az ikred, akkor miért hitted, hogy ő az, amikor egyértelműen te voltál az? – Valami buta kirakóba keveredtünk bele, és már csak azt sem értem, hogy mi vezetett minket egymáshoz. Ha engem szét akartak szakítani Victoriával, akkor miért kaptunk Fridával mindketten meghívót ebbe az ostoba, és egyben véres játékba? Lehet, hogy inkább el kéne mára tennünk magunkat, mert későre jár, az éjszaka sötét, ma már vélhetően úgysem jutunk közelebb.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem esne rosszul, ha megölelne, sőt. Bár furcsa, mert alapvetően mindig zavarban tudok lenni srácok közelében, de most ez a helyzet annyira faramuci, hogy a zavar messzire elkerül. Mondjuk ölelkezni nem kezdünk, de ösztönösen a közelébe húzódva maradok, mintha a társasága valahogy mentesítené az általa elmondottakat a rossztól. Lehet, hogy ostobaság, nem is tudatos, mindenesetre ez az, ahogyan jólesik. - Esetleg egy másik aranyvérű család lehet a dologban, akik kinéztek maguknak téged, s nem tetszett, hogy ezzel a lánnyal lépnél frigyre? - próbálkozom tétován bedobni az ötletet. Nem ismerem annyira ezeket a dinasztiákat, mint ahogy azt sikerült bizonyítsam is az előbb, de ettől még az ötletelés nem áll messze tőlem. Igaz kissé olvasmányélményekből merítek, mint tapasztalatból, de az is több a semminél. - Nem úgy van, hogy csak hálószobában és neglizsében nem szabad kettesben lenni frigy előtt? - nevetem el magam. Tán nem illik a helyzethez, de annyira adja magát, hogy egy kis humorral oldjam a dolgokat, hogy ösztönösen kiszalad a számon. Még vállba is bököm finoman, mint a haverok, akik vállba bokszolják a másikat, csak azért valamiképpen sutább, nőiesebb verziójában annak. Fel se tűnik, hogy talán átlépek egy határt, ami a személyes szféra sértegetését illeti. - Szerintem ezek nem hülye elvek. Nagyon is becsülendő, ha valakinek vannak elvei. Lehetsz rájuk büszke inkább! - mosolyodom el biztatón. Hangom teljesen őszinte, nincs benne semmi fitymálás vagy cikizés. Tényleg így gondolom. - Akkor lehet, hogy ott kellene kezdenünk. - vonom bele magam ösztönösen is a szituációba, s nem azt mondom, hogy neki kéne kezdeni, hanem nekünk. Ezek után már nem szívesen hagynám egyedül a helyzetben, s nem csak azért, mert úgy tűnik én is belekeveredtem, hanem mert igazából egyrészt tök helyes, de kevésbé sekélyesebben nézve szimpatikus a maga kissé mufurc módján. És érdekel milyen személyiség is lehet. - Erica a húgom, nem ikrem, de olyasmi volt, valóban nagyon hasonlítottunk egymásra, szóval.. lélekben iker volt. - szomorkássá válik sóhajom, ahogy a húgomról mesélek. - Ő igazából már egy ideje halott, szóval ha ez a sztori nálatok friss, akkor nem hinném, hogy konkrétan ő keveredett bele, hacsak nem ez sokkal régebbre vezethető vissza. Öhm.. diplomatacsaládból származunk. Nem épp dinasztia, de van neve a Herbseknek. Szerinted esélyes, hogy a szüleim is benne voltak a szarkavarásban? Sok partira jártak.. esetleg nem lehet, hogy meg volt hívva valamelyikük? Úgy tudom anyám részéről elég pedigrés felmenőkkel rendelkezünk. Bár igazából ez engem sosem érdekelt annyira. De.. mondjam a leánykori nevét? Lehet benne ráció?
Látom, hogy mennyire el van képedve, és ha nem lenne itt mellettünk a csillagászcsoport, akkor ismét adná magát a helyzet, hogy megöleljük egymást. Vagy én őt. Tudom, hogy sötét dolgokat mesélek el, méghozzá olyan objektíven, mintha semmi közöm nem lenne hozzá, de csak így tudok higgadt maradni. Nem ismertem ugyan Victoriát, de akkor is.. ha valaki megöli magát, vagy őt ölik meg, az olyan szörnyű dolog, amelynek gondolatától is az idegbaj kerülhet. - A miénk a nemesi rang, ezt kapták volna ők, akik pedig mint mondtam, az aranybánya révén igen vagyonosnak számítanak. Mindkét család jól járt volna, de úgy fest, valakinek ez nagyon nem állt érdekében. – Bólintok, hiszen manapság a muglik között, és a magukat modernnek gondoló varázslók körében nem divat manapság már az így összeházasítás, habár még mindig vannak üzleti érdekek, amik ide vezetnek. – Talán. De akkor ez eszembe se jutott, nem mentem ki vele, mert úgy tartottam, nem lenne ildomos kettesben maradni az esküvő előtt. Én meg a hülye elveim.. – Elnémulok, jó érzés, hogy Frida ennyire próbál segíteni, velem gondolkozni, holott ő is belekeveredett, legalábbis a gyerekkori kép alapján ő is a kirakós része. De ez az Erica, az ikertesvére engem is érdekel, hogy a griffendéles csajszi miért gondolt rá maga helyett. –Vendéglista? Gondolod, hogy bárkire is gyanakodtam..? Egész a mai napig csak rémeseket gondoltam a helyzetről, de semminek nem néztem utána. Inkább mesélj magadról, hogy kerültél ide, és mi közünk lehet egymáshoz? Vagy az ikertestvéred hogy kerülhet a képbe? – Tudom, hogy most ez így túl sok kérdés egyszerre, amivel bombázom, de én is csak ötletelgetek. A fal mellett csüccsentünk le, és ha ölelés már nem lenne indokolt, finoman hozzáillesztem az övéhez a vállamat. Amilyen magányos alkat vagyok, most olyan jól esik bármilyen érintés.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Megrökönyödök a szavai hallatán. Kissé olyan, mintha valami valami múltszázadi regénybe hallgatnék bele. Csak azért nem pislogok tócsányibban a jelenleginél, mert tulajdonképpen minket meg dadák neveltek, ami gazdagéknál régebben volt divat, nem manapság, szóval.. 1-1. De a nyelvemre azért nem kerül fék. - Nem gondoltam volna, hogy ez a szokás még él. A mai világban a vérrel telt pucák korát éljük, fene se hitte, hogy a predesztináció ellen nem lehet határozottan fellépni. - vállat vonok hanyagul. - Egyébként mi hasznotok lett volna belőle? Sok zséje volt Victoria családjának és a tiéd elszegényedett vagy fordítva? Nem becsmérlőn kérdezem, egyszerűen csak érdekel, komolyan. Remélen nem fog megsértődni itt azon, hogy ezt forszírozom. - Lehet, hogy arról akart beszélni veled, hogy veszélyben van. Hogy felkészítsen. - bújik elő belőlem a detektív, amint megkapom tulajdonképpen az előző kérdéseimre a választ szinte a kérdéssel egyidpben. Jó dolog ez, mintha egyre gondoltunk volna. Én a kérdéssel, Caevan a magyarázattal. Kicsit olyan deja vu érzésem is van ettől, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Bár alap, hogy a deja vu egyébként is megmagyarázhatatlan. - Uh. Bármennyire szeretném, hogy ez jól hangozzon.. hát nem hangzik úgy. - fintorodom el kicsit. A helyzet bizarrsága miatt természetesen, nem másért. Valaki odafent nagyon szereti Caevant szivatni a hasonló küllemű lányokkal, vagy mifene. - Azért csak tudni szeretted volna azt is, hogy miért ölte meg magát. Én legalábbis biztos érdeklődést tanusítottam volna a helyedben akkor is. - jegyzem meg. Tény és való, hogy engem alapban minden érdekelni szokott, kivéve abban a gyászterhes időszakban.. - Rémesen hangzik. Mármint az, hogy megölték. Szegény, senkinek sem kívánok ilyesmit. - szomorodik el kissé a hangom, de próbálok hamar úrrá lenni rajta. - Nálatok? Basztikulacs! - kerekednek el szemeim ismét. - És volt valaki gyanús a vendéglistán?
- Nálunk az aranyvérű dinasztiáknál előre elrendelt házasságok vannak, hogy így tartsák fenn a mágust vért, na és persze a vagyont. Victoria lett volna a feleségem. – Bólintok, mert próbálok én türelmes lenni, szépen apránként elmagyarázni. Hogy kinek állhatott ő az útjában? Bárkinek, aki a két családot szét akarta választani, mindkét familiának biztosan megvan az ellenséges listája. Széttárom a kezemet, nagyjából annyit tudok, mit ő, viszont az, hogy Fryderyka is itt van, az ő gyermekkori képe is felmerült, az sugallja, hogy titokzatos játékmesterünk valami nagyban gondolkozik. – Nem sokat tudok Victoriáról, vagy a családjáról. Annak idején valami aranybányák kapcsán gazdagodtak meg. Victoria számomra teljesen ismeretlen volt, egyszer találkoztunk, akkor próbált mondani valamit, de már nem volt rá ideje. De azt mondják, elég közvetlen lány volt, sokan rajongtak érte. Picit hasonlít rád, neki is ilyen szőkés volt a haja, és barna a szeme. – Na nem akarom én megijeszteni, de ha valami sorozatgyilkossal állunk szemben, aki Victoria halála után sem áll le, remélhetőleg nem valami profilozó, aki valamilyen séma alapján nyír ki lányokat. Bár úgy látom Frida már most is valamilyen szinten célpont. Amikor széttárja a kezét, magam sem tudom miért, talán a kínálkozó alkalom miatt, de belelépek, odasimulok. Talán mert az esély eddig mindig elkerült, a szüleim rideg, távolságtartó emberek. – Nem is tudom. Nem vagyok egy nagydumás, de próbáljuk meg. – Paskolom meg gyengéden a vállát, aztán visszalépek a helyemre. Nehéz lesz csak úgy megnyílni egy ismeretlennek, de tekintve, hogy mennyire egy a célunk, úgymond kénytelen leszek. –Ahogy engem sem. Az elrendelt trónörökös szerepe jutott, nem több. És hogy nyom? Nem tudom, eszembe se jutott nyomozni, ha az ember leendő menyasszonya öngyilkos lesz, eszébe sem jut.. tudomisén nyomozni. Ám egyre inkább sejtem, nem lett az. Megölték. A nyomok pedig már kihültek. A családi birtokunkon történt, az eljegyzés éjszakán, a tenger szikláira ugrott le. Vagy lökték.. Vagy dobták. – Hajtom le a fejemet, mindez olyan véresen hangzik, hogy tudom, hogy nehéz még belegondolni is.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Továbbra sem értem. Mi az, hogy kellett volna? - akadok fenn ezen egy pillanatra. Talán a kérdés cseppet sem idevaló, de nem bírom megállni. számomra a házasság intézménye olyasmi, amit az ember maga választ, s nem neki választanak. Pláne nem iskolás korban, még csak az egyetem alatt sem. Na persze nyilván ennek az is az oka, hogy nem nőttem fel olyan családban, ahol feltétlenül divat lett volna a kiházasítás. Nem voltunk szegények, de mifelénk inkább a nevelőnőkre ment el a pénz és a szüleink meg Galen utazgatásaira, nem arra, hogy megfelelő partit találjanak - még szerencse! - Ericának meg nekem. Végül arra jutok, hogy inkább szusszanva egyet legyintek, jelezve ezzel, hogyha nem akar, akkor ne válaszoljon, annyira nem fontos. Úgyis csak további kérdéseket szülne az egész, s most ez tényleg nem az a pillanat, amikor erre van idő. De ettől még nincs ellenemre, hogyha válaszolna mégis, hiszen hát nyilván azért kérdeztem, mert érdekel a dolog. - Azt gondolod, hogy ő volt az, aki belekeveredett valamibe és most miatta vagy te is benne a slamasztikában? Egyébként rossz híre volt a csajszinak? Vagy a családjának? Értem, hogy nem ismerte, de azért annyiban képben vagyok a tradicionális elrendelt házasságokkal, hogy a családok tudnak egymásról ezt-azt, épp amiatt választják párnak a fiatalokat. Bár lehet, hogy csak Caevan szülei azok, akik az információk birtokában vannak, ennyire nem tiszta előttem az ilyesmi kép. Ezért is kérdezek. - Hrmpf.. - morranok, amikor kifakadásom fényében feltűnik, hogy nyomatékot adott a kimondott szavaimnak azzal, hogy meg is vizsgálta az emlegetett testrészemet. A morgás egyébként játékos inkább, mint bosszús. Magam is meglepődöm azon, hogy mennyire nem zavar egyébként ez a nézgelődés. Biztos, mert sötét van egyébként is. Ahhamm, perszeee. - És nem is szeretnél? Már úgy értem, hogyha szeretnél, szerintem találnál olyatr, akivel tudsz beszélgetni. Lehet, hogy nem első próbálkozásra, de nyitottsággal talán.. - megadón széttárom karjaim, kicsit még vállat is vonok. Nem akarom én itt az észt osztani, de ami a szívemen, az a számon. Általában legalábbis így van. Hálás mosollyal fogadom el a segítségét, s a karját ezzel együtt. Felérve a vizsgálóba azért elillan a pillanat, hiszen vannak odafent, de sejtettem előre, meg egyébként se randizunk, szóval annyira nem kámpicsorodom el. - Öhm.. ez nagyon kedves tőled. Köszönöm! De hogyha születésedtől fogva azt nevelik beléd, hogy az vagy, akkor annak is érzed magadat. - húzom el kissé szomorkásan a szám. Arcomon pír fut keresztül bókja hallatán, tágra nyílt szemekkel nézek fel az arcába, mint aki azt vizsgálja, hogy baj van-e a látásával. Hiszen én nem gondolom magam csinosnak, meglep tehát, hogy annak lát. - A szüleim sose vettek emberszámba se engem, se a húgomat. Ez olyasmi, amiből nehéz pozitív énképet építeni. Na de mindegy, van nagyobb bajod is, mint a picsogásomat hallgatni. Öhm.. van ötleted hogyan keveredhetnénk ki a kialakult helyzetből? Nincs valami korábbi nyom? Most először próbáltak ily módon belemászni az életedbe vagy korábban is történtek furcsaságok?
|| kiss me hard before you go || ~ summertime sadness ~
- Akivel össze kellett volna házasodnunk. – Meredek kioktató pillantással a lányra, mert nem értem, ennyire miért nem rakta össze a sztorit. Elmeséltem már neki, hogy ki vagyok, hogy mi történt velem, aztán nevesítek egy szereplőt, úgy fest, már el is vesztette a fonalat. Na igen, a griffendélesek sosem voltak nagy észlények. Ám ahogyan elsápad, és sajnálkozik, nos abban van valami furcsán édes, így enyhítem is a pillantásomat. Eddig hevesen gesztikuláltam feldúltságomban, most zsebre vágom a kezemet, s próbálok nem egy mogorva öregúr stílusában visszaválaszolni. – Nem ismertem őt, így gyászra sincs okom. Mondani akart valamit, de már nem volt rá idő. Ha valamibe belecsöppentem, akkor annak még nincs vége. – Aprót elmosolyodom a káromlatára, s mintegy elpillantok a dereka mellett, hogy megszemléljem az említett hátsót. Még nem volt senkim úgy igazán, hogy valaki csak említés szintjén ilyesmikkel provokáljon, és az előbbi ölelés az állandó marakodásunk ellenére is megmozgat. Lehet, hogy csak a magány teszi, ám a csipkelődő stílus felpezsdíti a véremet. – Nem tudok senkivel úgy igazán elbeszélgetni. Ez így alakult. Mindig a kötelező köröket kellett futnom otthon, a jófiúnak lenni, aki tudja, hogy mi a dolga. És már kezdett nagyon felgyűlni ez. – Nyújtok kezet, próbáljunk meg békét kötni a kölcsönös bocsánatkérések közepette. Nyilván az is benne van, hogy fel vagyunk zaklatva, ő is benne van a szószban talán a halott ikre nyomán, ám igaza van, ez már nagyon meredek. – Főleg, ha az az egy találkozás olyan, hogy az életünkre akarnak törni. – Ha kezet is fogtunk, utána azért nyújtom a karomat, hogy együtt másszunk fel a lépcsőkön, ne törje ki a bokáját útközben, mert úgy ránézésre amolyan csetlő-botló csitrinek tűnik. Fiatal, cserfes, közben pedig próbál komolynak látszani. Azt hiszem valahol rokonlelkek vagyunk. Felérünk gond nélkül a vizsgálóba, ahol a szöszi jól sejtette, óra folyik, páran a hideg kövön hasalva metszeteket készítenek, megint mások veszekednek, hogy ki nézze meg a távcsövön a szóban forgó csillagképeket. Tökéletes búvóhely ez így, bár én szívesen ittam volna valamit. – Sehogy. Eddig meg kellett felelnem, és most nem kérhetem a családom tanácsát, hiszen engem zaklat valaki. És most már téged is. Kár, hogy belekeveredtél. És miért gondolod magad jelentéktelennek? Csinos vagy, és gondoskodónak is tűnsz. Ezek nem lebecsülendő tulajdonságok. – Nem akarok én bókolgatni, lehet, hogy az első lánynak ezt mondanám, aki szóbaáll velem, de most így sikerült előadnom magamat.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Ki az a Victoria? - kapom el az első infót, amit hallok, s amiről nem tudok semmit. Persze tippelhetek magamban, hogy valami lány - igen, úúúúgy lány - Caevan az életéből, de inkább kérdezek, mint hogy maradjanak vakfoltok a sztoriban. Hiszen hát abban egyébként is vannak, ahogy összeismerkednünk volt szerencsés. Próbálok hát a világosság felé haladni inkább verbálisan. - Merlinre, ez borzasztó! - sápadok el a megölték szó hallatán. Akárhogy is, eszembe jut Erica, s az amit Ansgar mesélt, hogy tulajdonképpen a baleset az öcsém hibája volt, s ebből fakadón az is egyfajta gyilkosság, de egy fejrázással tudatosan próbálom magamtól elhessegetni a gondolatot. Nem ez a megfelelő idő arra, hogy a saját családi tragédiámon agyaljak. Az nem vinné előrébb ezt a konverzációt. - Nagyon sajnálom a veszteségedet. - nézek rá őszinte gyengédséggel a srácra, s minden rezdüléseből süt az, hogy teljesen komolyan is gondolom a szavaimat. - Bassszorkányos, ez nagyon meredek! - szalad ki a számon a cifrázott, mások fülének talán röhejes káromkodás, már ha ez egyébként annak nevezhető-e egyáltalán. - Muszáj a seggembe harapgálnod csak azért, mert valaki szopat? Határozottan nem én vagyok, szóval akár beszélhetnénk is egymással normális stílusban. - morranok fel én is a cinizmusára válaszul. Nem érzem magam hibásnak, nem gondolom, hogy durva lettem volna vagy ilyesmi, bár tény, hogy ettől még előfordulhat. Mindenesetre remélem sikerül tisztázzuk, hogy merre is a mennyi, s részemről megfogadom, hogy innentől sokkal higgadtabban próbálok részt venni ebben a társalgásban. - Elnézést kérek, hogyha esetleg én is az voltam. Nem állt szándékomban. Spongyát rá? - ajánlok békepipát szóban ezzel. Még rá is mosolygok, amennyire a helyzeti idegességemből telik. - Azt majd én eldöntöm, hogy kedvelni foglak-e. Nem szokásom egy találkozásból levonni messzemenő következtetéseket. - kacsintok rá, vagyis csak próbálok, de nem mindig jön össze ez a mimikai gesztus. Mint sokszor, most is csak röhejesre sikerül, nem is próbálom újra. Fogalmam sincs mitől függ mikor sikerül és mikor nem. - Én úgy vélem, hogy akinek nehéz sors jutott és nem bánnak elég szeretettel vele az hajlamos magát lekicsinyleni és rossznak látni akkor is, ha nem az. Persze lehet, hogy tényleg az vagy, de azért nem tűnsz patás ördögnek. - jegyzem meg mindezt annak alapján, amennyit eddig láttam belőle. Persze, volt összezördülésünk az elején, de ettől még nem hiszem, hogy ő lenne az ősgonosz. - Ez gondolom a családod véleménye. De minek látod te saját magad? - kérdezem, miközben lassan elérünk a Csillagvizsgálóba is talán.
//Helyszínt váltsunk vagy maradjunk itt? Nem tudom foglalt-e a Csillagvizsgáló //
|| kiss me hard before you go || ~ summertime sadness ~
- Hát tudom is én. Aki Victoriát is tőrbe csalta. Mert megölték, úgy hiszem. – Tudom, hogy ezzel biztosan megrémítem Fryderikát, de ez most afféle kitárulkozási pillanat. Ha tisztán akarunk látni, akkor nincsen helye a kíméletnek, vagy a tapintatnak. Fújtatok még párat a sietség hatására, holott vagyok olyan jó kondiban, hogy meg se kottyanjon a futkosás. inkább csak a stressz számlájára írandó. - Pontosan az, aminek látszik. Amikor friss volt, még a szaga is olyan volt. Mit gondolsz, miért veszem ennyire komolyan? – Dörrenek a lányra nyers cinizmussal. Nem kioktatni akarom, bizonyos mértékben jogos az, hogy ennyire gyerekesen viselkedjen. De jelen esetben nincsen senki, akivel megoszthatnám így őszintén a gondolataimat. És erősen kétlem, hogy csak úgy belekeverték volna, ha nincsen olyan titok az életében, amit ilyen aljas játékban ne lehetne felhasználni. Igaz, nekem is elég lineáris az életutam, mégis itt tojom magamat össze, hogy ki az, aki a sötétből les rám. Vagy ránk. Lejjebb tolom a felemelt kezeit, nem vádaskodni akartam. Csak úgy sikerült. – Nem vagy jelentéktelen. Én voltam bunkó. Talán megérted. – Nem fogok itt bókolgatni, de ha más körülmények között csinos, aranyos fruska lehetne, igaz engem elkerült bármilyen kapcsolat, hiszen az volt elrendelve, hogy majd Victoriával lépek frigyre. Ám nem mondom, hogy sosem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne ha.. – Olyan, aki a saját apjának is behúzna, ha tudná, hogy van értelme. Én vagyok a kanári a kalickában. Elrendelt élettel, csupa szabállyal. A jövendőbeli tenyészbika a család érdekében. Ehhez képest valaki jól beleköpött mindenki levesébe, amikor Victoriával ez történt. Hidd el, más körülmények között se kedvelnél, még magamat sem bírom elviselni. – Jegyzem meg cinikus, keserű félmosollyal, mert azért tetszett az idézőjeles ökörködése. Már csak őt méregetem kíváncsian, hogy ha ennyire szürke kisegér, és nem érintett a történetben, akkor hogyan került oda a kiskori képe? Találkoztunk már valahol, csak nem emlékszem? Itt a csillagvizsgálóban tartandó órán csak nem tör ránk megint a rejtélyes kukkoló.. Remélem mára megelégelte a játékot. De ki tudja, hogy holnap mi várható.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Ki? - szalad ki a számon az első logikus kérdés. Persze ez egyben válasz is részemről, de nem érzem elégségesnek, szóval megtisztelem a srácot azzal, hogy rendesen szavakba öntöm azt, hogy miképpen kerültem ide. - Szeretek repülni, kikapcsol. Így hát szerettem volna kissé kiszellőztetni a fejem és tenni pár kört a levegőben akkor, amikor nem nyüzsögnek itt mindenféle diákok. - vállat vonok. Oké, lehet hogy ez így eléggé antiszociálisnak hangzott, de nem nagyon érdekel. Ezek tények, igazságot akart, hát megosztom vele, s közben egyik részem reméli, hogy választ kapik a "ki" kérdésre, a másik pedig retteg attól, hogy megválaszolásra kerül a kérdés. Fura kettősség ez, s nem a kellemes fajtából. - Ugye az csak valami varázslatos vicc, s nem tényleg az, aminek látszik? - veszem szemügyre elképedve a véres firkát, s kérdezek rá a sajátos "tinta" mibenlétére teljes döbbenetben. Az, hogy a gyerekkori képemet megint felemlegetjük glédába állítja a pihéket a hátamon. - Ha valaki eltervezte mindezt, akkor nem lehetett nehéz dolga belehelyezzen engem a képletbe. Gyakran járok ide, hallgatólagos engedelmével a repüléstan professzornak, szóval ha megfigyelte az illető a helyet, akkor belekalkulálhatott a képletbe. Nem vagyok egy kiismerhetetlen fajta. - elhúzom a szám kissé kelletlenül. Lehet, hogy változtatnom kellene ezek után a szokásaimon, mert ez így eléggé kellemetlennek ígérkezik. Mondjuk abból a szempontból nem, hogy a társaságom egész jólesik a szemnek, de próbálok nem ilyen sekélyes ddolgokra gondolni azért. - Nem úgy értettem! - emelem fel kezeimet védekezőn. - Fogalmam sincs róla, hogy ki vagy vagy milyen, csak gázos volt a szitu, érted. Amúgy meg de, tudom. Nem szoktam ártani, senkinek. Tök jelentéktelen vagyok, szóval még véletlenül sem hiszem, hogy belegyalogoltam valami ártásba, tekintve, hogy a kutyát nem szokta érdekelni mi van velem, pláne nem hogy megsértődjenek valami miatt rám. - megforgatom a szemeimet. Minden önsajnálat nélkül, de azért kissé kesernyésen ejtem szavaimat. Legyintek a végére, jelezve, hogy inkább lapozzunk. Nem akarok én kavart és ezt amúgy is túlragoztuk szerintem. - Rá se ránts, nekem se ez volt a legjobb formám. - szusszanok kissé kieresztve a gőzt, amint megindulunk a csillagvizsgáló felé. - Szabad tudnom, hogy akkor milyen alak szoktál lenni? - kérdezek vissza kissé játékosra véve a figurát, s a "szoktál" kimondása közben idézőjelet formálok ujjaimmal a levegőbe.
|| kiss me hard before you go || ~ summertime sadness ~
Bocsikaaa 
)
//