2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igazság szerint amúgy is ellenséges vagyok szinte mindenkivel, mert hogy jobb óvatosnak lenni. Nem tudhatom, hogy ki ez a lány és hogy milyen, szóval igenis inkább elrettentem és akkor hátha szépen magától visszamegy a kastélyba, én pedig leléphetek a szerzeményemmel együtt. Ez így teljesen logikus hozzáállás nem? Szerintem bárki megijedne attól, ha igazán csúnyán nézek. Legutóbb Kyle se tudok igazán mit tenni ellenem, pedig azért nagyon igyekezett. Még pálcát is fogott rám, de végül simán leléphettem volna, ha nem tart fel a folyamatos kérdezősködéssel. Mindegy is, nem érdekes, azóta se találkoztam vele, pedig mennyire jött azzal, hogy időnként majd lenéz a zöldséges kertbe. Persze... miért kéne bárkinek is hinnem ezek után? Azok, akik egy ekkora kastélyban laknak baromi jól érzik ott magukat és nem foglalkoznak senkivel és semmivel, ahogyan velem sem. Nem is hittem én el igazán... ha pedig mégis reménykedtem benne, hogy majd egyszer visszatér, hát csak magamat áltattam valahol a lelkem mélyén és újra nem követem el ezt a hibát. - Aha... és honnan kéne tudnom, hogy tényleg a tiéd? Rajta van mondjuk a neved? - szökik fel a szemöldököm. Kötekszem, hát persze. Láttam én őt, most már rémlik, hogy itt volt, amikor a többiek is gyakoroltak, csak hát... nem izgat ez az egész annyira, hogy jobban belemélyedjek. Nem kell vele foglalkoznom, ha kell a seprű, akkor majd lelépek és kész, nem fogok tőle engedély kérni, ha meg még se tudom lenyúlni... nem dől össze a világ, majd szerzek magamnak valami mást. - Én meg csak szimplán sétáltam és gondoltam beviszem a seprűt annak, aki elhagyta. - rántom meg a vállamat. Na persze eszem ágában sincs betenni a lábamat abba a fene nagy kastélyba. Ha muszáj lenne, akkor se tenném, ha kényszerítenének rá, még akkor sem, mert sose lehet tudni kik vannak ott bent, miféle emberek. Nem kockáztatok, soha sem kockáztatok, csak amennyit feltétlenül muszáj! - Szóval, ha nem tudod bizonyítani, hogy ez a tiéd, akkor inkább bevinném valami... felnőttnek, hogy majd ő megoldja a helyzetet és megkeresse a gazdáját. - azzal szépen sarkon is fordulok, hogy első körben az épület felé vegyem az irányt, aztán majd amúgy is lekanyarodok valahol az erdő irányába, csak hát előbb le kell ráznom ezt a lányt.
Láthatólag alaposan megijesztettem a lányt, aki meglepően gyors reagál, és egy pillanat múlva már szemtől szemben állunk. Amilyen határozott és kihívő a tekintete, kissé csodálkozom, hogy nem azonnal a pálcájával nézek farkasszemet, magamat ismerve biztosan az lenne az első dolgom. Persze nem olyan furcsa ez, csupán mindig megfordul a fejemben, én hogyan reagálnám le az adott szituációt. Ám ha fizikailag nem is lendül támadásba, a szavaival annál inkább, és bár szurkálódó hangnemben kezdtem a társalgást, kissé meglep a stílusa. Arra emlékeztet, mikor kisebb koromban rajta kaptak rosszalkodás közben, én pedig ahelyett, hogy meghúztam volna magam és meghunyászkodom, rájuk rivalltam. A támadás a legjobb védekezés, nemde? - Onnan - kezdek bele a mondandómban, miközben összefonom a kezeim magam előtt - hogy az a seprű, amit épp szorongatsz, az enyém. De ahogy elnézem, ez a technika még annyira új, hogy neked is nehézségeid vannak vele - fejezem be, feltételezve, hogy egy kis csipkelődés még nem fog morcos hangulathoz vezetni, még annak ellenére sem, hogy az anonim seprű tolvajunk kérdőre von, ami már csak azért is zavaró, mert fiatalabb nálam, és ő maga is itt kint kódorog, meg amúgy sem tűröm jól. Noha eddig csak furcsának tartottam a lány kisugárzását, megmagyarázhatatlan okból kezd gyanúsnak is tűnni. Bár csöppet sem mozgatott meg eddig a kérdés, mit keres itt, hisz nem tartozik rám, kezd egyre jobban érdekelni. - Akkor ezzel már ketten vagyunk. Csak míg én a seprűmet jöttem össze szedni, addig te... - hagyom befejezetlenül a mondatot, és kissé felemelem a hangsúlyt végén, ezzel jelezvén, hogy kíváncsi vagyok az ő indokára.
Kviddics... így nevezte Kyle, ha jól emlékszem. Unalmas egy dolog lehet, ha még csak ez a seprű sem úgy működik, ahogyan kéne. Nem valami nagy szám amúgy is az, hogy egy seprűn ülve repkedsz, mint valami nyomorult boszorkány, vagy vasorrú bába. Oké, nálunk ez valami sport lehet, ami gondolom népszerű, ha legutóbb is annyian repkedtek itt a pályán, hogy ihaj, de attól még béna az egész. Tényleg jobb lenne vinnem a fésűt és még jó lehet valamire. A fa elég erősnek tűnik, használatom mondjuk kitámasztásra, a sörték pedig jók lehetnek bélelésre is, bár nem olyan tökéletes, mint mondjuk az avar, de hát fogjuk rá. Kitalálom majd, mire lenne jó. Ezen viszont nem gondolkodhatok túl sokat, mert hamarosan hangot hallok meg magam mögül. Itt komolyan mindenki úgy osongál, hogy az ember tuti, hogy hülyét kapjon, ha véletlenül meghallja, hogy valaki közeledik? Mármint úgy értem, hogy persze csak az utolsó pillanatban. Mindenesetre megperdülök a tengelyem körül és a másik lány szemébe nézek, szorongatva még mindig a seprűt. Oké, tényleg az lett volna a jobb megoldás, ha eleve lelépek és nem maradok itt kint várva, hogy mikor jön erre valaki... hiba volt, de eddig úgy láttam sötétedés után már nem túl gyakran merészkednek ki, szóval nem hittem, hogy valaki kijönne ezért a nyavalyás seprűért. - Miből gondolod, hogy nem az enyém és egyszerűen csak új technikával próbálkozom, amit nem ismersz? - pillantok rá meglehetősen dacosan. Jó, azt tényleg nem tudhatom, hogy a seprű igazából az övé és ezért tudja ennyire jól, hogy nem nálam kéne lennie. De hát ilyen vagyok mindig, még azzal a vadőrpasassal is addig szájaltam, amíg végül nem sikerült eltörnie az orromat. Napokba telt, mire normálisan kaptam levegőt és még mindig sajogna, ha valaki hozzá találna érni. - Amúgy is késő van, ilyenkor már nem kéne kint lenned nem? - az hogy én vagyok már más kérdés. Talán csak egy diáknak néz, akkor kitalálhatok valami magyarázatot arra, hogy miért vagyok itt. Mondjuk egy tanár küldött, hogy bevigyem ezt a seprűt, vagy valami. Miért ne lehetne így?
Az isten verje meg a feledékenységem, a kényeskedő libákat meg pláne. Ha van felesleges emberi tevékenység, akkor az a panaszkodás, ami egyben a leggyorsabb mód a vérnyomásom felemelésére. Kevés olyan ismerősöm van, aki őrzi ezt a rossz szokást, ez pedig korán sem a szerencse kérdése. Arany szabály, hogy ha valaki társalgásba kezd velem, majd a beszélgetést azonnal a saját problémái felé tereli, ezzel pedig táptalajt biztosít a rinyálásának, és ezt kettőnél többször megismétli, azt a harmadik alkalom bekövetkezése után tudatosan kerülöm. Persze nem feltűnően, mégis hatékonyan, hisz nagy gyakorlatom van ebben, otthon volt időm és lehetőségem gyakorolni. Persze a két dolog nem függene össze, legalábbis általánosságban, ám a mai repülés óra alatt, amit a hideg idő ellenére megtartottak a szabadban, két, tippem szerint Mardekáros lánynak sikerült egy alkalomba sűrítenie három beszélgetésnyi panaszkodást, ezzel elérve, hogy még csak egy pillanatig se forduljam meg a fejemben a velük való társalgás. Noha jó az arcmemóriám - ellentétben a képességemmel, ami a nevek megjegyzésére vonatkozik - az ő jellegtelenségükkel, és a három réteg által eltakart ház címer hiányában nem tudtam biztosra megállapítani. Ahogy azt változatosan módon, és igen hallhatóan kifejtették, szerintük már túl hideg van a kinti órákhoz, és ők nagyon fáznak. Bevallom őszintén, én is éreztem a hűvös levegőt, de hamar felfűtött belülről az ideg, hála a két díszpintynek. Végül annyira rohantam a helyszínről, - tekintve, hogy ha nem tettem volna, potenciális gyilkosság helyszínből, aktuálissá vált volna - hogy ott felejtettem a seprűmet. Átkozom is magam érte, hisz így arra kényszerültem, hogy kikullogjak a kastélyból és összeszedjem, természetesen sötétedés után, hisz miért jutna előbb eszembe, hogy mi hiányzik. Kénytelen kelletlen magamra kaptam egy vastag pulóvert és a kabátom, majd útnak indultam. Nem volt hosszú séta, hamar megjártam, legalábbis megjártam volna, ha nem arra érkezem, hogy egy szőke lóboncú lány dobálja a seprűmet, felettébb ügyetlen módon. Ez arra késztet, hogy tisztes távolságban megálljak és szemügyre vegyem. Az arca alapján elsőre egyáltalán nem ismerős, ráadásul az öltözködése is kissé kitűnik, hisz nem csak, hogy nem az évszaknak megfelelő, de kissé ütött kopott is. Vagy nagyon jól bírja a hideget, vagy csak nem realizálódott számára, hogy nem nyár van. Ha tippelnem kéne a furcsaság faktor alapján, azt mondanám, hogy a Hollóhát tagja, de címer híján ezt ismét nem tudom megállapítani. Kezdek rájönni a jelzések mennyire informatívak. A termetéből és a vonásaiból arra következtetek, hogy fiatalabb nálam, így vagy elkerültem a folyosókon, vagy most érkezett az iskolába. Mivel messziről nem igazán tudok többet kianalizálni a lány személyéről arra jutok a legjobban lesz ha megközelítem. Lassú léptekkel indulok neki, majd mikor hallótávba kerülök megköszörülöm a torkom, majd megszólítom. - Ha új repülési módszert próbálsz kifejleszteni kétlem, hogy a jó módon közelíted meg, arról nem is beszélve, hogy ezt más seprűjével teszed, már ha nem tévedek - bököm ki végül, a kissé talán barátságtalannak tűnő, ám nem annak szánt köszöntést.
Megint itt. Tudom, hogy nem kéne folyton bemerészkednem az iskola birtokára, de többnyire akkor teszem, amikor nincsenek erre sokan. Hajnalban, vagy akkor, amikor már lassan esteledik, mint most is. Ilyenkor azért már elég hideg van ahhoz, hogy ne nagyon mászkáljanak ki túl sokan. Persze én is baromira fázom, de a mozgás segít igaz? Az esetek nagy részében persze és sikerült magamnak összetákolni egy megfelelő helyet, ahol jól el vagyok. Ha elég sok mohát és persze leveleket pakolsz a kis kuckód tetejére és oldalára, akkor nem olyan vészes a helyzet. Persze közben keresgélek is, olyan jó kis helyet, amint amilyen régen volt még a másik erdőben távol innen. A meleg vizes forrás azért elég szépen melegítette a talajt és nekünk is kellemesebb volt úgy a tél. A fagyott talaj nem igazán kifizetődő, főleg mert sokkal nehezebb találni valami ehetőt, arról már nem is beszélve, hogy az állatok is jóval kisebb mennyiségben mászkálnak ilyenkor az erdőben, sokuk jobban meghúzza magát, vagy téli álmot alszanak, főleg majd ha bejön a tél. Nem akarok, de... ki tudja, hogy nem lesz-e az a vége, hogy kénytelen leszek az épületbe is valahogy bejutni. Nem lenne célravezető, hiába mondta Kyle, hogy segítenének... de kocáztatni... az azért nem olyasmi, amit túlságosan gyakran mernék. Ez is most egy kivételes alkalom. Még valami délután láttam, hogy valaki kint hagyta a seprűjét. Gondolom óra után. Erről beszélhetett Kyle... a kviddicshez, vagy mihez való, a seprűn lovagolnak. Eléggé abszurdnak tűnik az egész, de hát ugye kinek mi. Azért mégis csak van bennem egy alapvető kíváncsiság, hogy megnézzem azt a kint hagyott darabot. Óvatosan merészkedem csak közelebb hozzá. A fene tudja, hogy mégis mitől repül és nem fog-e eleve nekem támadni, vagy... valami. Egészen lassan érintem csak meg leguggolva mellé, de semmi sem történik. Figyeltem, hogy mit csináltak, de annyira nem vagyok bátor, hogy meg is próbáljam, csak felveszem és egyszerűen megtartom a levegőben, majd leejtem. Persze nem marad csak úgy magától ott, miért is maradni. Ezek szerint nem ilyen egyszerű. Talán... értelme sincs ennek az egésznek, el kéne vinnem szépen magammal és majd felhasználom valamire. Ha már itt hagyták, akkor... ez van, kisajátíthatom igaz? Talán fel se tűnik nekik egy seprű hiánya, amúgy is elég sok van gondolom még abban a marha nagy kastélyban.
Még sem kérhetem meg, hogy tűnjön el az életemből, meg az iskolából is, csak azért, mert Carl az apja. Nem tennék ilyet és nincs is jogom hozzá, semennyi sem. Egyébként sem az ő hibája, hogy ilyen az apja, nem ő tehet róla, csak oda csöppent be és kész, de attól még én nem gondolom úgy, hogy veszélyes lenne, rám vagy másra nézve. Arról persze nem tudok, hogy egyébként vérfarkas... talán jobb is így, akkor azért ki tudja, hogy nem gondolkodnék-e máshogyan róla. Bár az is olyan valami, ami kontrollálható és amiről nem tehet, de... attól még nem lenne valami nagy élmény tudni, hogy épp egy vérfarkassal beszélgetek. Elég félelmetes dolog ez. - Talán jobb is így, hogy nem tudtál mindenről nem igaz? - talán tényleg jobb, hogy nem látott mindet, hogy nem tudott mindenről. Így legalább vannak dolgok, amik igenis nem jutottak el hozzá, amikről szerencsére nem volt semmi fogalma sem, és ez jó. Kevesebb szörnyűség formálta őt is és talán egy fokkal jobban alakulhatott így az élete, legalább egy fokkal, ha nem is többel. Az viszont meglep, amit tesz. Nem tettem én semmit, meg sem öleltem, nem mertem volna és ennek ellenére ez a vége. Megcsókol, én pedig csak pislogok, és... nem tudok az első pillanataban mit kezdeni vele. Végül elveszi a zsepit és... elmegy pár szó után, én pedig egyszerűen csak nézek utána és próbál ezt az egészet valahogy kezelni. Ott maradok ahol voltam, térdelve a sarkamon ülve, végül egy hatalmasat sóhajtva. Mégis... hogyan kezelhetsz egy ilyen helyzetet egyáltalán? Beszélnem kell Astriddal... ő majd talán tud adni valami használható tanácsot.
Valahol meg vagyok lepődve, hogy ennyire megértő velem szemben, hiszen én emlékeztetem arra, hogy mi is történt vele. Másfelől mindig is tudtam, hogy egy kedves, szinte angyali teremtés, aki törekszik a jóra, hogy adhasson valamit a világnak, akár még nekem is, bármilyen kapcsolatom is van ahhoz, aki bántani akarta. Látom a tekintetén, hogy engem nem tart fenevadnak, veszélyes bestiának, ezért aztán főleg jó, hogy nem tud a vérfarkasról, amely lelkem mélyén rejlik. Ám még azt is el tudnám képzelni, hogy azt is kezelhetőnek vélné. Szó sincs róla, hogy Quinn mindent elfogad, de úgy látom a harmóniára törekszik. Hálás vagyok, amikor úgy tűnik, helyettem próbál mondatokat befejezni, és most már tényleg szörnyen érzem magam, hogy úgy tűnik, nekem rosszabb az életem, nem is neki. Úgy jöttem ide, hogy itt majd minden rendben lesz, és mégis ahogy felbukkant ő, amilyen természetes, amilyen kedves, teljesen szétzilálta korábban megszerzett magabiztosságomat. Ebből látszik, hogy nem is voltam az, csak próbáltam úgy tenni. - Én meg ott voltam vele éveken át, és hagytam neki. Amikor el tudtam szabadulni táborba, vagy iskolai programra, akkor mindig elfeledkeztem a dologról, pedig biztosan akkor történtek az igazi szörnyűségek. – Talán neki van igaza, legyen úgy, hogy nem beszélünk többet ezekről a dolgokról, és ha egymásra pillantva mégis eszünkbe jut, hát elnyomjuk az érzéseket. Mintha egy másik életben történt volna. Amikor hozzáér, akkor ösztönösen lököm el, de valamiért feltámad bennem a vágy, a késztetés, hogy én is adjak valamit, többet is, mint kaptam. Kárpótlásért? Nem tudom. Talán inkább azért, mert én akarok tőle kapni. Abban a pár pillanatban, amíg csókokkal borítom el, nem is nagyon vagyok tudatomnál, így aztán még rosszabb, ahogyan ledermedve néz rám, ahogy bocsánatot kérek. Inkább lehajtom a fejem, hogy ne is kelljen rá néznem, mert máris bűnbe estem, elvesztettem a fejemet, és ennél még rosszabb is lehetett volna a dolog. Mégsem rohan el tőlem, ott marad, bár érzem magamon a nagyon is zavart, furcsa pillantását. Az én ajkaim is szinte lángban égnek, mert bár nagyon bánt, hogy megtörtént, egy pillanatig úgy éreztem, hogy élek. Még soha senkit nem csókoltam meg, talán mindenkivel ilyen? Vagy csak arról van szó, hogy nagyon vágytam a dologról, ezért éreztem ennyire jónak? Fizikailag, és lelkileg is jobban lettem egy röpke időre, hogy aztán amikor ráeszmélek, teljesen maga alá temessen a tett súlya. Átveszem a zsepkendőt, és megtörlöm az arcomat. Talán jobb is, ha gyorsan véget vetek ennek az érzelmi hullámvölgynek, mert nem szükséges, hogy pont ő legyen olyan szerepben, hogy engem támogat. - Talán igazad van... Egyszer majd hátha jobb lesz. – Bólintok, és miután most nem tudok mit hozzáfűzni a dologhoz, sóhajtok egy nagyot, felállok, és visszamegyek az épületbe.
Tudom én, hogy más a kettőnk dolga, tisztában vagyok vele, de ő se sok minden tehet, mint hogy megpróbálja az egészet elfelejteni és kiverni a fejéből, ha lehet egy életre. Tudom, hogy ez koránt sem ilyen egyszerű, de mégis mi mást tehetne? Nem élhet folyton azzal a tudattal, hogy talán olyan lesz mint az apja, lehet hogy pont ezért lesz olyan. Akkor léphet csak tovább, ha nagyon igyekszik változtatni az életén és mindenen, csak akkor lehet jobb, ha nem gondol rá. Ha én zavarom, mert itt vagyok a suliban... hát jobb, ha elkerüljünk egymást, ezt neki kell tudni. Én azt hiszem el tudok vonatkoztatni, csak mert az egészet el akarom felejteni és nem fogom hagyni, hogy ő erre emlékeztessen. - Nem könnyű, tudom én. - bólintok végül, amikor nem fejezi be a mondatot. Tudom, hogy nem egyszerű az élete, és tudom, hogy nem fogja csak úgy egy könnyen túltenni magát rajta. Majd talán... idővel. Sok mindenre azt mondják, hogy az idő a legjobb gyógyír, én pedig remélem is, hogy így van, hogy minden egyes nappal, ami eltelik közelebb kerülhetek a felejtéshez és a nyugalomhoz. Valahogy csak sikerül majd. - Akkor még nem volt annyira... nyilvánvaló ez nekem sem, csak fura volt. És kapóra jött, hogy a suli miatt nem voltam otthon, csak aztán... - megrázom a fejem. Nem akarok beszélni róla, tényleg jobb lenne egyszerűen témát váltani. Sétálni kicsit és kész, nem pedig azon agyalni, hogy milyen pocsék dolgok történtek velünk. Történtek igen, de majd jobb lesz egyszer minden, a mi életünk is változik. Sajnálom, hogy a nevelő anyja is meghalt, igazán... tényleg és bár én sem vagyok a testi kontaktus híve, de mégis végül arra jutok, hogy megszorítom kicsit a vállát. Talán nem kéne és több nem is menne, de ennyit megtehetek nem? Csak hogy egy kicsit jobban érezze magát. Az viszont nagyon meglep, ami ez után történik. Fel sem merül bennem, hogy netán visszacsókoljak, csak dermedten tűröm azt, ami történik és pillanatokkal később is csak pislogok nagyokat, hiába hogy sír, hiába hogy mentegetőzik. Erre mégis... mit kéne reagálni? - Semmi baj... azt hiszem... - ide-oda jár a a szemem, miközben ő a földre roskad, én pedig nem tudom, hogy mégis mit tegyek, vagy mit mondjak. Talán igaza volt? Talán tényleg... veszélyes rám? De miért? Nem vagyok én semmi, nem vagyok még csak igazán szép sem, akkor meg miért? Miért nem lehet végre csak szimplán nyugodt életem? Letérdelek végül én is a földre, csak szimplán a sarkaimra ülök, de most nem érek hozzá. Még mindig zavaróan bizseregnek az ajkaim, nem kockáztatok, csak szótlanul túrok a zsebembe és nyújtok felé egy zsepit. - Tényleg nincs... baj. Te se tudod még hogyan kezeld a... az emberi kapcsolatokat azt hiszem, de meg lehet tanulni. - én is sokat fejlődtem, amióta ide járok a suliba. nem azt mondom, hogy tömegesen vannak barátaim, de itt van Nekem Astrid és azért van pár évfolyamtársam, akikkel időnként el tudok beszélgetni. Neki is menni fog majd idővel.
Azért nem olyan egyszerű továbblépni, mert őt „csak molesztálták, majd meg akarták ölni”, míg nekem az egész életem arról szólt, hogy láttam a szörnyűségeket, kárhozatra ítélte a lelkemet, és nyomorultnak érezhettem magam, hogy még csak nem is segíthetek. Pedig lehetőségem lett volna rá, csak valamiért erőm nem volt hozzá. Hogy lehettem ennyire tesze-tosza? Ahogy ő is mondja, valahogy el kell felejteni mindent, és ha van rá lehetőség, akkor tovább lépni, egymást védeni. Én komolyan gondoltam, hogy leteszem a megszeghetetlen esküt, mert inkább meghalok, mintsem bántsam, ő valahogy nem érzi szükségét, hát így még jobban résen kell lennem. Ám miután eddig sem volt akaratom, hogyan lenne most, hogy még itt van előttem, és minden nap arra emlékeztet, hogy ki is vagyok. Meg mi... - Én is... Tényleg én is, csak hát.... – Nem tudom befejezni, mert nagyon leegyszerűsíti. Új életet az ember nem tud csak úgy egyik pillanatról a másikra kezdeni. Nekem hónapokba telt, míg elfogadtam, hogy magamra maradtam, ráadásul még farkas is vagyok, erre itt van Quinn, aki visszaránt az egészbe. Nem tehet róla, szó sincsen arról, hogy őt hibáztatnám, de mégis, az egész kálváriám kezdődik előlről. Pedig olyan jó volt csak úgy viccelődni. Csak köszönnöm kellett volna, és továbbmenni, legfelejebb nevetni a seprűs balesetén. Ostoba voltam. - Ez rá vall... Valahogy a kicsikkel kezdte. Bennük látott valamit... Ez annyira... ocsmány. – Rázom a fejemet, nem tudom, hogyan fogjuk túlélni az egészet, legalábbis lelkileg, érzelmileg, mert nem fogja fel, hogy Carl nem csak egy gyereket látott benne, akit molesztálhat, hanem egy szép lányt is. Mint ahogyan én is azt látok. Bár alig találkoztunk, Angelique párszor bátorított, hogy amikor Quinn átjött matekozni, beszélgessek vele, menjünk el valahova, ilyesmik. Nem tehetek róla, tetszett, és kész. Most pedig itt van, és nem érti, hogy nekem valóban kisértés. Nem is feltétlenül arra hogy bántsam, de honnan tudnám, hogy mi történik... hogy mikor ragad el az indulat, vagy bármi, amit kiválthat belőlem? Még nem közeledtem senkihez, de mi van, ha csak a rosszat tanultam el? Végül mégis megered a nyelvem, és beszélek arról, amit még senkinek nem mondtam el, de valahogy, egy másik áldozatnak mégis könnyebb, egyszerűbb. A könnyeimet már nem tudom eltitkolni... Olyasmi történik, amire teljességgel nem számítok. Hozzámér. Elsőre ösztönösen ellököm a karját. Viszont odakapok, érzem, hogy szinte éget az érintésének a helye. Évek óta nem éreztem ilyet, amióta anya nincsen többé. Vágyom arra hogy valaki szeressen, csak engem, csak most, csak itt. A lelkemben elnyomott vérfarkas is nyüszít azért, hogy ne legyen magányos, vagy a fene tudja, hogy minek tulajdonítsam a dolgot, de odaugrok, és vad csókokkal borítom az ajkát. Még ilyen elborult állapotomban is figyelek arra, hogy ne okozzak fájdalmat, mint ahogyan eddig sem tudtam senkinek. Biztosan teljességgel ledöbbentem, de nem várok addig, míg ellökne, pár pillanat az egész, már el is tépem magam tőle, megugorva hátra pár lépést. - Úristen, mit műveltem... Én... sajnálom, borzasztóan, nem kellett volna hozzámérned... – Arcom már teljesen könnyáztatta, annyira vágyom arra, hogy mindez máshogy legyen. Végül leroskadok a földre, és némán szenvedek. Lehet, hogy ma éjjel kéne elszöknöm az iskolából, és más farkasokat keresni. Nem vagyok alkalmas erre az egészre.
Nem ő tette ezeket a dolgokat, akármit is mond ő is csak egy áldozat, az apja áldozata, aki nem tett ellene semmit sem, pedig tudta, hogy kellett volna. De már ez is csak a múlt nem? Akkor pedig kár rajta őrlődni, attól semmi sem lesz jobb. Szerintem mást nem tehetünk, mint tovább lépünk, én is csak ezt akarom. Elfelejteni azt, ami történt és nem beszélni róla, mert attól igenis jobb és könnyebb lesz nekem, tudom. Máshogy egyszerűen nem lehet egy ilyen megpróbáltatást túlélni, csak úgy, ha az ember úgy tesz, mintha meg se történt volna. Persze tisztában vagyok vele, hogy igen, a nyakamon lévő sebhely örök életemre emlékeztetni fog rá, de attól még... muszáj tovább lépnem és tovább élnem. Nem retteghetek örökké, hogy esetleg újra megtörténik, hogy Carl egyszer kiszabadul teszem azt a börtönből és megint mindenkivel elhiteti, hogy rendes ember. Az... az nem lehet. - Tudom, hogy nem egyszerű, de... jobb lesz attól, ha bonyolultjuk még tovább? Én csak... el akarom felejteni. - bököm ki végül egy finom vállrántással. Tényleg nem akarok mást, mert tudom, hogy csak így lehet jobb, ha végre képes leszek tovább lépni és tudom, hogy idővel menni fog. Elfelejtek mindent és majd neki is menni fog, mert az életet tényleg csak így lehet élni, ennyi. - Nem olyan látványos, még a suli előtt. Csak... furán kezdett viselkedni, én pedig megijedtem és tudod ez a spontán mágia... azt hiszem ez védett meg, aztán nem mentem többet hozzá... hozzátok. - elég sokat jártam az apjához matekozni, még kisebb koromban, tíz múltam csak, amikor elkezdett jobban közeledni, ami már kezdett nem tetszeni, és végül egyszerűen hagytam az egészet, és nem sokára jött a Roxfort, akkor pedig már nem töltöttem otthon olyan sok időt és azt hittem, hogy ennyi volt. Én is léphettem volna, de én se tettem meg, akárhogy is nézem, én is hibás vagyok. - Én... kísértésként? - talán most először lepődöm meg igazán, el is kerekedik kicsit a szemem, hiába, hogy nem kéne, de mégis mit mondhatnék erre? Én... lennék számára a kísértés, hogy olyan legyen, mint az apja? Nem vagyok különleges, nem is értem ezt az egészet. Nem... nem akarom, hogy ilyeneket gondoljon. Az viszont még jobban megdöbbent, amit ezek után mesél, a pót-anyukájáról és a többiről. - Sajnálom Jason. - bököm ki végül egész halkan, amikor látom, hogy megjelenik az első könnycsepp is az arcán, hiába hajtotta le a fejét, hogy ne lássam. Rémes élete lehetett, nekem legalább ott vannak a nevelő szüleim, akik jó emberek. Apa mentett meg, ő hallotta meg, hogy sikítok, amikor menekülni próbáltam, és majdnem agyonverte Carlt, amíg anya próbálta lefogni a nyakamat, hogy ne vérezzek el. Az egész helyzet homályos, de mégis vannak foltok, amik megmaradtak. Még sem megy, hogy közelebb lépjek és megöleljem, csak a vállát fogom és szorítom meg egy pillanatra. A testi kontaktus Astriddal megy egyedül.
Megpróbálok vele őszintén beszélni, bár a szavaim vontatottak, nagyon nehezen préselem ki magamból amit mondok, mert ő az első, akinek beszélek ezekről. Angelique-nek nem kellett mondani, szemtanuja, majd áldozata volt az egésznek, a rendőrségen pedig mint családtag, nem kellett tanuvallomást tennem. Quinn azt hiszem megérdemli hogy elmondjam, amit gondolok, hogy én is részese voltam mindennek, de nem volt erőm ahhoz, hogy kilépjek a dologból, és bár a nő hatására megtettem, halálával még mélyebbre zuhantam, hiszen ha kiderül, hogy a megmentőd is halott, hogyan lehetne számodra igazán remény? Miközben beszélek, időnként az egykori szomszédkislány arcát is figyelem félszegen, vajon megrémítem mindezzel, vagy csak sajnál engem? Annyira furcsa dolog, nem engem kéne sajnálni, mert a farkasos dologról nem is tud. Valahogy ő volt az áldozat, én nem akarok mártírt faragni magamból. Tehetnék úgy, mintha nem tudtam volna a dologról, és pusztán véletlenül derült ki számomra is a dolog, de nem. Ennyire sosem lennék aljas, hogy szép lassan átvegyem Carl örökségét, és megtévesztve az ártatlanokat egy brutális állat legyen. - Azért ennyire... nem egyszerű. – Látom rajta, hogy pont arra gondol, amire én is, hős lehetettem volna, így viszont tettestárs maradtam. Hívhatom magamat is áldozatnak, végülis lelki sérüléseket szendvedtem, talán nagyobbbakat is, mint tudok róla, hiszen Carlt a mai napig az édesapámnak vélem a nyilvánvaló különbségek ellenére is. Nem szabadott volna senkire támaszkodnom, csakis saját magamból kellett volna erőt merítenem, de ha valakit kisgyerekkora óta nevel valaki, még akkor is, ha szadista, mégiscsak a családja, kötődik hozzá, nehéz lemondania róla, úgy fogadja el, amilyen. Hát velem is ez történt. - Volt... első alkalom? Mikor? Hogyan? – Kérdezek vissza hüledezve? Komolyan mondom lassan ott tartok, hogy bemegyek abba a mugli börtönbe, és kiverem apámból a szart is. Komolyan képes volt többször bántani szegény lányt? De hát miért is vagyok meglepődve, nem Quinn volt az egyetlen. Én már nem is tudom, hogyan fogok túllépni mindezen... – Vele nőttem fel, egész életemben azt tanultam tőle, hogy mindez természetes. Mégsem voltam rá képes, hogy én is... De mi van, ha itt leszel, kisértésként? – Rázom meg a fejem, tényleg nehéz elvonatkoztatni, hogy itt van velem egy potenciális áldozat. Az esküvel viszont én magam is egy kicsit szabályok közé lennék szorítva. Bár nem úgy tűnik, mintha ennek szükségét érezné. - Volt igen. Egy francia nő volt az, akivel jól éreztem magam. Olyan...anya tipus. Vele mentem Franciaországba, de végül... ő is... Carl. Nem viselte el, hogy megszöktem vele. Utánunkjött, és... – Lehajtom a fejem, ez már tényleg sok volt, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, megjelennek az első könnycseppek a szememben, hiszen soha nem gyászolhattam meg őt. Vicc, hogy úgy jöttem Quinnhez, hogy én vagyok a humoros srác, és most mégis így kiadtam magam neki, ebből látszik, hogy valójában nagyon is sorstársak vagyunk, akik akár egymásba is kapaszkodhatnak, csak hát bennem ott van Carl tanítása, aminek ki tudja, hogy meddig fogok tudni ellenállni. Nem egy tiszta lelkű srác vagyok már... Csupán közelebb lépek kicsit, nehéz megszólalnom, vagy válaszolnom arra, amit mesél, mert én szívesen lennék a barátja, csak nem biztos, hogy van értelme. Duplán is fenevad vagyok, kérdés, hogy meddig lehetne működőképes egy ilyen jellegű barátság, kapcsolat, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem ezt.
Nem mondanám, hogy félek tőle, sokkal inkább félek az emlékektől, amiket felszakít bennem, de ezt tudom, hogy nem akarattal teszi, egyszerűen csak a jelenléte ezt váltja ki, nem tehet róla. Ettől még persze ugyanúgy nem kellemes a dolog, jó lenne, ha nem kéne gondolnom erre, ha egyáltalán nem kéne emlékeznem semmire sem, ami történt, de sajnos erre nem sok befolyásom van. Az életem sajnos így alakult és ahogy Astrid is mondta tovább tudok lépni rajta, képes lesz valahogy... leküzdeni, és ha ne adj isten egyszer újra találkoznom kellene vele, akkor majd megoldom, átvészelem valahogy és erősebb leszek nála, hogy többé ne árthasson nekem semmilyen módon sem. Ettől még ugyanúgy meglep az, amit Jason mesél, az pedig főleg, hogy nem ment ezzel senkihez sem, pedig tudta, hogy mi történik a háttérben, de még se tette. Kellett volna, mert akkor tudom,hogy minden máshogy alakul, de már mindegy, sajnos ezzel nem tehetünk már utólag semmit sem, így kell elviselni az életet, ahogyan van. Nem miatta történt az egész velem, de ő léphetett volna, hogy meg se történjen. - Igen, azt hiszem egy kicsit... fura. - nekem meséli el, aki pont hogy szabadulni akar az emlékektől, de hát mit tehetnénk? Ez van igaz? - Te is féltél és nem tudtad, hogy mit csinálj, ez... érthető. Ne hibáztasd magad. - talán még engem is meglep, hogy őt nyugtatom, pedig azt kéne mondanom, hogy igaza van. Életeket menthetett volna! Segíthetett volna másoknak, ha időben lép, ahogy rajtam is. De én se tettem, az első furcsa jelek után én se tettem meg, nem mondtam el a szüleimnek, nem léptem, pedig talán már akkor is jobban odafigyeltek volna rá. Egyikünk se mert lépni, így hát nem is hibáztathatom azért, amit én se tettem meg. Az ember néha próbál úgy tenni, mintha a dolgok nem történnének meg körülötte és kész. Amit ezek után mond az viszont csak még inkább meglep. - De hát... én is szólhattam volna az első alkalom után, de nem tettem. Ez... nem a te hibád, tényleg nem. És miért bántanál? - elviselte azt, ami volt, de ő nem lett olyan nem? Akkor meg miért kell önmagától is megvédenie? Nem értem én ezt az egészet, főleg a megszeghetetlen eskü... én is csak hallottam róla, de azt se tudom, hogy pontosan hogyan működik. - Értem, azt hiszem, de azért biztos volt jó része is nem? - nem lehetett valami kellemes úgy az iskolája, hogy csupa lány volt és nem tanulta azt, amire szükség lett volna, de minden bizonnyal azért csak volt jó része is. Ha más nem, hát az, hogy legalább távol volt Carltól, meg ettől az egész őrülettől. - És miért kellett onnan visszajönnöd? - pillantok rá óvatosan, mert hát nem sokat tudok az életéről igazából, és egyáltalán nem biztos, hogy jó emlékei vannak róla. Nem is biztos, hogy kell erről mesélnie, csak akkor, ha szeretne. Nem fogom erőltetni. Aztán csak bólintok. Igaza van, nem érdemes a kviddiccsel szórakozni, soha sem leszek jó benne, akkor meg minek erőltetem? Igazából azt hiszem ez is csak valami kis elfoglaltság. - Oh én... nem szoktam kocsmázni, de Astriddal sokat beszélgetünk. - zavartan mosolyodom el, mert hát nincs nagy baráti társaságom, vagy ilyesmi, ő meg most úgy érzem, hogy ezt gondolja rólam, ami tényleg nincs így. Az életem viszonylag egyszerű és nekem jó is így. - Az erdő, meg tiltott tudod, de szeretem a rózsalugast, sokszor szoktam ott olvasni, bár már hűvösebb van, így azért macerásabb. - hát igen, télen ez már esélytelen, majd keresek magamnak más kellemes helyet.
Egyértelmű, hogy a jelenlétemmel fenyegetést jelentek számára, pedig azért vagyok itt, hogy új életet kezdjek. Ha ő is itt van, az számomra akadály ugyan, egy olyan tényező, amely a korábbi életemre emlékeztet, de talán motiváció is arra, hogy ideje változtatni. Carl már rácsok mögött ül, én farkassá lettem, talán itt az idő arra, hogy a saját magam ura legyek, és megtanuljam, milyen is az, normálisan élni, barátokat szerezni. Nem tudom, hogy Quinn esetében ez lehetséges ez, olyan, mintha régi ellenségek egy idő után cimborák lennének, de egy próbát esetleg megérhet. Nem akarom, hogy féljen tőlem, még nem adtam rá okot. A rossz csapatban játszottam, és időnként eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem csak behunyom a szemem, részt is veszek a szörnyűségekben aktívan. De nem, mindig is tudatosan tettem az elhatárolódást, vágytam arra, hogy erős legyek, és végképp ellentmondjak neki. Angie halála döbbentett rá, hogy előbb utóbb lépni fogok, Quinn esete azonban megelőzött ebben. - Olyan furcsa, hogy éppen neked mesélem ezt... – Emelek fel én is egy seprűt, hogy leküzdjem a kezemet sújtó tétlenséget. Sosem voltam nagy repülő, így pusztán szemlélem a járművet, végül letámasztva rátámaszkodom, mintha tényleg csak arra lehetne használni, hogy takarítsunk vele. – Így nevelt. A család az család. A mi titkunk. Ahogyan nőttem, fájtak azok a hangok, a lányok sikolyai... de nem tudtam lépni, nem tudtam erős lenni, hogy ellentmondjak. Az én hibám, hogy mindez így történt, pedig... életeket menthettem volna. – Nem hajtom le a fejemet, nem sajnáltatom magam, ez az én keresztem, felesleges hogy szánjon, hiszen láthatja rajtam, hogy immár tisztában vagyok a dolog súlyával. Ezt magamnak kell megvívnom legbelül, és amit tehetek az pusztán az, hogy soha többé nem hagyom, hogy más Quinn vagy Angelique sorsára jusson. Nem feltétlenül Carl kezétől. Senkiétől. - Meg tudlak érteni, valahol... nekem is erről kéne szólnia. – Bólintok, visszatér a mosolyom. Nem csak az élettől nem szabadna félnünk, az is benne van, hogy egymásra sem tekintetünk úgy, hogy mi lesz ha... Akkor kész rettegés lenne az egész. Új lap, tiszta múlt, valahogy így. - Nem Quinn, én komolyan mondtam, kárpótolni akarlak. Tudom, hogy régimódi vagyok, de csak akkor érezném azt, hogy megbocsátasz, ha azért tenni is tudok. Nem a barátod akarok lenni, bár azzal sincsen semmi baj. Én le akarom tenni a megszegetetlen esküt, hogy védelmezlek, amíg az iskolába járunk. Akár magamtól is. – A régiek ugye vérszerződtek, manapság már elég egy mágikus kapocs, amely nem kevésbé komoly, hiszen bele is halhatok. De ha ez az ára, meg akarom tenni, így nyugodtabb lennék. Talán nincsen rám szükségem, talán riasztó lehet valaki, aki egykor az ellenség oldalán állt, nekem tisztább lenne a lelkiismeretem, ha engedné. - Hát... kiöli az emberből a férfias hajlamokat, talán nekem pont arra volt szükségem. Többségében lányok igen, és a fiúkat is művésznek nevelik. – Ott sem volt senkim, mert nem tudtam magam rávenni, hogy közeledjek bárkihez, pedig Angelique megpróbált mellettem állni, önbizalmat önteni belém, de a halála oly mélyen megrázott, hogy minden elveszett, amit ő felépített bennem. A mágiám sem az igazi, a Roxfortban sokkal komolyabban veszik az efféle tudományokat. Akár mondhatnám kidobott hat évnek is. Viszonzom a nevetését, akkor már ketten vagyunk. Tulajdonképpen egészen hasonlítunk. – Akkor hagyjuk itt a pályát, és tegyünk valami hasznosat. Mit szoktál csinálni, amikor kikapcsolódnál? Séták az erdőben? Kocsmázás a faluban? Pletykálkodás a barátnőkkel? – Lassan visszatér a vicceskedős kedvem, amelynek élét gyorsan elvettük még az elején.
Nem lennék túl nyugodt, ha tudnám, hogy miken jár a esze. Még csak azt sem tudom, hogy vérfarkas, ez nem ilyen közismert tény minden diákról, akinek ilyen gondja van, én legalábbis nem tudok senkiről sem, aki az lenne, ami még nem zárja ki, hogy amúgy vannak, de a többi... hát mint mondtam jó, hogy nem tudok ezekről, addig van nyugalomban a lelki békém, vagy legalábbis valami olyasmiben. Azt nem mondhatom, hogy teljesen rendben lennék, mert mégis csak Carl fia áll itt előttem, de nem akarok itt látványosan reszketni tőle, hiszen nem tett ellenem semmit sem igaz? Nem evidens, hogy fog is. Amúgy is ő is egy diák, nem lehetne csak úgy büntetlenül bármi rosszat tennie. Akkor viszont amikor beszélni kezd komolyan kikerekedik a szemem. Ez azért... hát nem semmi, nagyon nem semmi. Nem is tudom, hogy mit reagáljak. Nem akarok bántó lenni, de nagyon nehéz most nem annak lenni. - Te jó ég! De miért nem szóltál senkinek? Ez... jesszus, ez rémes lehetett. - komolyan csak nézek nagyokat, hogy ilyen hogyan lehet egyáltalán. Miért nem segített neki valaki? Miért nem mondta el valakinek? Carl... egyszerűen beteg volt és talán ha szól, akkor velem se történik meg. Nem arról van szó, hogy őt hibáztatom, de attól még elég rossz ez az egész. Nagyon csúnya dolgok történtek velem, arról az apróságról már nem is beszélve, ami a végén történt, de ő ezt tudta. Mármint... úgy értem, hogy tehetett volna ellene, ha... ha szól valakinek mondjuk. Persze megértem, hiszen a fickó félelmetes volt a maga nemében, én se mertem szólni senkinek az első alkalom után, vagy talán csak naivan azt hittem, hogy egyszeri alkalom volt és nem lesz semmi baj. - De meg kell próbálni, nem akarok folyton csak erre gondolni, folyton félni mindentől és mindenkitől, mert félek, hogy ez lenne a vége, ha ezen járna az eszem. - aztán halványan elmosolyodom azért a szavai hallatán. - Nekem nincs bajom veled Jason, szóval... lehetünk barátod, amíg nem illeszkedsz be. - mert hát majd talál rendes barátokat gondolom. Azért ő más mint én, mármint tudom hogy neki se volt egyszerű élete, de mégis csak a külseje más, elég... megnyerő azt hiszem, és biztosan tetszene sokaknak a francia akcentusa, vagy ilyesmi. Majd barátkozik másokkal, nekem meg ott van Astrid, nem fogok megsértődni rajta. Nem kell csak azért jóban lenni, mert szomszédok voltunk. - Biztos érdekes volt, milyen az a suli? Azt hittem, hogy csak... lányok járnak oda. Tudom, butaság, csak amikor volt a Trimágus tusa... szóval... mindegy. - jó megint kezdődik ez a habogás dolog, de hát most mégis mit tehetnék vele? Az a suli olyan mesebeli, vagy nem is tudom, nekem olyan... elérhetetlennek tűnik, ő pedig oda járt, azért az nem semmi. A kérdésre viszont egy röpke nevetést nem tudok visszatartani. - Én, mint kviddicsjátékos? Az... kizárt, még csak repülni se nagyon tudok. - ez most is látszott. Nem azért vert csak fejbe a seprű, mert megjelent, az inkább csak hozzáadott az amúgy is hozzáértetlenségemhez.
Hát igen, nem csodálom, hogy Carl látott valamit a lányban, hiszen az nyilvánvaló, hogy miért tette. Quinn csodaszép, bájos teremtés, aki nem adja könnyen magát. Nem mondom, hogy én is el akarnám venni az erényét, de átlátom, hogy mi motiválta azt, aki most börtönben ül ezért. Ha a farkas nem nyomná el a fenevadat, lassan úgy vélném, hogy lassan férfivá érek, egy beteg lénnyé, akinek az a célja, hogy beteljesítse Carl örökségét, továbbvigye a nevét, úgy, ahogyan az megérdemli. Különös, hogy mások átokként ítélik meg a vérfarkas létet, számomra megnyugvást hoz, hogy birtoklási vágyamat máshogyan éljem ki. Dumbledore mutatott be néhány hasonlóan megharapott, ám amúgy tisztességes embernek, akik éreztették velem, hogy egy vagyok közülük, nem kell magamra gyilkosként, torz lényként gondolnom. Nem tudhatták, de ezt kiterjesztettem a másik felemre is, amely lányokat akart szétmarcangolni, kikötözni. Kérdés, hogy az amúgy fogságban tartott farkas meddig képes elnyomni a beteg elmét. Hiszen nem változhatok át, és előbb utóbb mindkét lény ki akar majd törni. Nem lépek közelebb, már így is azt hiszem, megijesztettem. Most kéne sarkon fordulni, lelépni, akár még az iskolából is. Talán találhatnék magamnak társakat, Thess tapasztaltnak tűnik, és akkor nem zavarnám Quinn köreit. Tényleg úgy érzem, hogy valami módon kárpótolnom kéne, de hogyan tehetném magam, ha nem vagyok fikarcnyival sem jobb, mint Carl? - Így nevelt. A fia voltam. Egy család. Csak az elején kényszerített, megszoktatta velem, hogy behunyjam a szemem, természetesnek vegyem, hogy ő milyen. Volt, hogy a szobában mellettem tette meg egy lánnyal. Azt akarta, ha felnövök, ugyanez legyen én is. Elfajzott... – Angelique hívta így, miután megszöktünk. A szemébe azt hiszem sosem mondta volna. Szerette, ahogyan én is. Manipulált minket. Hol csábos volt, hol zsarnoki, de a hatalmában tartott. Egészen addig, amíg el nem hitette velem, hogy ezt én akartam. Lehajtom a fejem, mert nem sajnáltatni akarom magam, őt sajnálom nagyon, mert vétlen áldozat volt csupán, én hamarabb fellázadhattam volna, akkor talán a francia nő sem hal meg. Talán akkor én is halott lennék, de nem izgat, úgy vagyok vele, hogy minden jobb lenne, mint az, ami végülis történt. - Nem hiszem, hogy el tudjuk felejteni, de megpróbálhatjuk. Szívesen lennék a barátod, ha még igényt tartasz rám. Nem tudok más lenni, mint aki vagyok, majd az idő segít. – Vonom meg a vállamat, s egyetértek, magunk mögött hagyhatjuk a múltat, legalábbis addig, amíg Carl ki nem szabadul. Ha így lesz, meg fogom védeni Quinnt a haragjától. Akár az életem árán is. – Beauxbatons. Hat évig, itt csak az utolsó, végzős évemet viszem majd. – Nem térek rá ki, hogy Carl gyilkossága vetett véget nevelőanyám életének is. Ha megtette, ki tudja még, hogy hányan voltak előtte. Nem áltathatom magam azzal, hogy ez volt számára az első. Ahhoz túlzottan megalapozott volt a kíméletlensége. – Te mit keresel itt? Kviddicsjátékos leszel? – Kérdezem visszatérő mosollyal, hiszen nem úgy tűnt, mintha nagyon jól értene a seprűkhöz.
Nem is tudom, hogyan kéne kezelni a helyzetet, mégis csak ő van itt, aki pont arra emlékeztet, ami történt, pont arra, amire nem kéne emlékeznem. De nem az ő hibája igaz? Nem ő csinálta, tehát nem rá kéne haragudnom, csak hát ez nem olyan egyszerű. Igazából tényleg nem is haragszom rá, egyszerűen csak rossz emlékeket idéz fel sajnos és ettől elég nehéz elvonatkoztatni. Erre még bókol is, mert hogy ez annak számít igaz? Csak hát kellőképp zavarba is hoz. Carl is ilyesmivel kezdte. Jó tudom, nem kéne hozzá hasonlítanom. Csak ne mondja, hogy szépek a szemeim, az... az nem lenne jó ötlet. - Oh, hát... köszönöm. - sikerül azért rendesen zavarba jönnöm ennek az egésznek hála, hiába próbálom meg leplezni. Már így is fejbe vertem magam a seprűvel is, ezek után még ilyesmit mond, hát azt hiszem nem csoda, hogy egy halovány kis pír is megjelenik az arcomon ennek hatására. Nem túl gyakran szokták nekem azt mondani, hogy szép vagyok, maximum mondjuk Astrid, de hát ő mégis csak a legjobb barátnőm, hát persze, hogy azt mondja, amitől jól érzem magam és pont ezért nem biztos, hogy teljesen hiteles is. Azt pedig mázli, hogy nem tudom mik járnak a fejében, mert őszintén szólva tuti, hogy megijednék. Azért mégis csak Carl fia, eleve ijesztő kissé az, hogy most itt van a suliban, nem akarok én még másról is tudna, amiket gondol. - Sajnálom, hogy... ilyen az apád, de én... én nem mondtam akkor el senkinek sem, te miért nem szóltál? És miért lennél szörnyeteg? - nem evidens szerintem, hogy ő is rossz lenne, főleg ha nem tudott ezekről, vagy nem akart tudni. Az apja, de attól még nem egyformák igaz? Nem tudom, hogy miket látott, vagy hallott róla, mert hát mégis csak az ő apja és én nem töltöttem ott annyira sok időt, de... azt hiszem nem is akarok erről tudni. Viszont ha ő is szólt volna, akkor talán én is megteszem, de hát erre nem került sor, kár már ezen agyalni. Már egyébként is csak el akarom az egészet felejteni és nem akarok rá gondolni, mert csak rossz emlék, nagyon rossz. Jó lenne tovább lépni és úgy tenni, mintha meg se történt volna, de sajnos ezt eleve nem engedi a nyakamon lévő sebhely, amit minden nap láthatok a tükörben, aztán persze nem engedi erre most ő sem, na nem mintha szándékosan tenné, de attól még így van. - Nem kell kárpótolnod Jason, nem te tetted. Nem vagy felelős az apádért, tényleg nem vagy. - rázom meg a fejemet. Mégis mit tehetne értem? Nem tudom, hogy ezen bármivel lehet-e egyáltalán javítani. Szerintem semmivel se lesz jobb, maximum az idő múlása az, ami majd segít. - Azért neked se jó, hogy ilyen az apád, és hogy... ezt csinálta a hátad mögött, szóval... De mi lenne, ha nem beszélnénk róla? - kérlelő tekintet, mert nekem igenis így azért jobb lenne. Nem szeretnék ebbe még jobban belemenni. Jó lenne elfelejteni az egészet és nem még tovább fejtegetni. - És hol tanultál eddig? - mert gondolom valahol tanult mágiát, ha egyszer eddig meg nem ide jár, és ha ide járt volna, akkor csak észreveszem nem?
Egyértelmű, hogy viccelődök, a halálra váltan komoly pillantásom ellenére. Sosem voltam annyira magamnak való, hogy gúnyba forduljon át a sorsom felett érzett keserű lelkivilágom. Valahol belül mindig reménykedtem, hogy Carl egyszer magához tér, és rendes lesz, talál magának ismét valami kedves nőt azok után a borzalmas tettek után. Azon kívül talán nem is tudom, hogy ölt-e, attól félek igen... Azóta nem is találom a helyem, csak most sikerült fellélegezni, amióta bezárták. Quinn valami módon megváltás is nekem, azon felül, hogy emlékeztet arra, hogy sosem próbáltam megakadályozni a férfit, szinte a szemem előtt tett mindent. Vagy felküldött a szobámba, de hangokat azért hallottam. Most nehéz eldöntenünk, hogyan is viszonyuljunk egymáshoz, talán élhetünk egymás mellett mintha nem lennénk sorstársak, vagy éppen ellenségek. Nem is tudom, valami kölcsönös elfogadás mellett. - Öhm... hát az nincs. Nagyon is szép boszorkány lennél, ha mesékről van szó. – Most, hogy az angolhumort kicsit mellőzöm, olyan idétlenül tudok bókolni. Quinn mindig is kedves, bájos teremtés volt a szememben, csak hát a szomszéd lányra nem gondol többként az ember, pedig olyan kék szemei vannak, hogy ha egy kicsit is értelmesebb életem lett volna, akkor Angeliqiue biztosan rábeszél, hogy hívjam el valahova a kislányt. Ám miután a nő is szenvedett a terror alatt, inkább engem védett, mintsem randizásra bátorítson, és sajnos meg is lett az ára annak, hogy szeretett engem, az életeével fizetett érte. Látom a lányon, hogy nem tud hová tenni, ezért látom úgy, hogy talán itt az ideje lezárni a múltat, legalábbis részemről. Az ő életében még nagyon is friss az érzés. Azt nem tudom, hogy én fogom-e bántani őt. Ha rá kéne vágnom, azt mondom: nem. De honnan tudhatnám, hogy valóban így lesz-e? Honnan tudhatnám, hogy idegeim nincsenek e már végérvényesen felőrölve, és belémitatva hogy a gyönyörű kékszeműnek szenvednie kell? Ha meg sem próbálom, akkor már élnem sem illene, így hinnem kell abban, hogy én is túlléphetek rajta. - Évekkel ezelőtt... Na erről sem tudtam. Próbáltam nem tudni semmiről. Kizárni a tudatomból. Nem te voltál az egyetlen. Egy szörnyeteg vagyok én is... – Vallom be, hiszen egyértelmű, hogy valami apródot, tanítványt akart belőlem nevelni, és így, hogy szemtől szemben beszélek az egyik áldozatával, akiről hosszú éveken át nem mondott le, még inkább kegyetlen a valóság, ahogyan elszorul a torkom, legszívesebben éles tőrt ütnék át a mellkasomon, ha nem tudnám, hogy a bennem élő farkas még azt is túléli. Ezüsttel átitatott fürdőt kéne vennem, hogy végleg megszűnjek létezni. Bólintok a szavaira, felejteni... milyen egyszerű lenne. – Nem is tudom, hogyan tudnálak kárpótolni... tehetek érted valamit? – Kérdezem lemondó pillantással, hiszen ez egyértelmű, olyan lelki sokkot élt át, amihez képest a nyaka fájdalma mit sem számít. És még én próbáltam viccelődni... Szánalmas vagyok. – Nehogy még véletlenül engem kezdj el sajnálni, nem ezért mondtam... – Emelem fel a kezemet szabadkozva, nem kell törődnie velem, ha már itt vagyok, akkor róla kell szólnia a dolognak, hogy talán jobb életre terelhetjük, aztán ha túl van rajta, az iskola végeztével én is eltűnök az életéből. Ez még egy év. Ha meg tudom védeni, már az is valami. Akár saját magamtól is.
Nem igazán tudom, hogy hová kéne tennem őt, de itt van és az, hogy itt van azt jelenti, hogy valahogy kezelnem kell ezt a helyzetet. Még nem tudom, hogyan, hiszen... lássuk be kellemetlen lehet neki is nekem. Mégis csak az apja az, aki meg akart ölni és... még annál is durvább dolgokat akart tenni velem. Kész csoda, hogy megúsztam, és most szembe kell néznem vele. Nem tudom, hogy milyen srác, szinte sosem beszéltem vele, még csak azt sem tudom, hogy mennyit tudott az apja dolgairól. Carl is teljesen normálisnak tűnt az elején, aztán kiderült, hogy nagy bajok vannak vele, erre itt van Jason, aki szintén egészen átlagosnak tűnik, de mi van akkor, ha tévedek? Mi van, akkor ha ő sem átlagos, ha veszélyes, csak még nem mutatja ki, mint ahogy az apjáról sem tudta ezt senki? Azt hiszem érthető, ha van bennem nem is kevés tartás irányába, hiszen akármit gondolhat ott bent a fejében, amit én nem tudok, amit nem fogok látni soha sem. Tény, hogy viccelődik, de ez akár álca is lehet olyasmi, amit nem tudok észrevenni, amit talán nem is vehetne észre semmi. Félek... hát persze, hogy félek egy kicsit, már csak azért is, mert elfelejteni akarom azt, ami történt, ha viszont őt látom minden áldott nap, akkor ez elég nehéz lesz. - Én... nem mondanám magamat gonosznak és nincs bibircsókom sem. - halvány mosoly, egy újabb. Nem megy ennél több, igazán mosolyogni szinte csak Astrid mellett tudok. Mindenki más mellett a zavar a fő eszköz, ami nálam aktiválódik, vagy egyszerűen meg se merek szólalni, most pedig főleg nem egyszerű, mégis csak Jasonről van szó és láthatóan mind a ketten csak kerülgetjük a forró kását. Nem is mernék nyíltan rákérdezni erre az egészre. Nem kérdezhetem meg tőle, hogy hogy van az apja, az... az furcsa lenne. De úgy fest, hogy ő nem így van vele, nem kerülgeti a forró kását, egyszerűen csak kimondja azt, amit én nem mernék, ezért is kerekedik el kicsit a szemem. Hirtelen nem is nagyon érzem azt a fejbe kólintást, amit a seprű okozott. - Nem te tehetsz róla. Nem tudhattad... senki sem tudta. Én... én azt hittem, hogy abba hagyja, hogy elég volt az, hogy elmentem még évekkel ezelőtt, de úgy néz ki, hogy nem. - talán az én hibám, ha szóltam volna a szüleimnek még amikor kicsi voltam, hogy mit csinált, hogy hogyan kezdett el közeledni felém, akkor minden máshogy alakult. Hittek volna nekem, nem vagyok hazudós típus, vagy ilyesmi. De nem szóltam és ez lett a vége. A szavaira csak a torkom szorul el, aztán végül nagyot nyelek, miközben kicsit a földet fixírozom és nagy nehezen veszem rá, hogy felnézzek. - Jól azt hiszem, amennyire ezek után jól lehet lenni. Eléggé megijedtem és rossz is volt, de... próbálom elfelejteni. - amit a jelenléte nem kifejezetten könnyít meg, és persze a heg sem a nyakamon, de mégis mit tehetnék? Nem lesz ez már soha sem jobb, nem válik semmissé az, ami történt, együtt kell élnem vele és tovább lépni... valahogy.
Hátat fordíthatnék Quinn-nek, hiszen az eddigi nem túl fényes életem emléleihez egy újabb darabkát tesz hozzá, pedig elméletileg ha az ember egyszer új életet kezd, maga mögött illene hagyni mindent, hogy tiszta lappal kezdjen. Most itt vagyunk szinte összezárva, arra kényszerítve, hogy minden egyes alkalommal eszünkbe jusson a közös történetünk, amely ugyan kevés ponton fűződik össze, ám azok annál fájdalmasabbak. Őt lelkileg terrorizálták, és testi fájdalmat szerzett, míg én csupán lelkit, kiegészítve sok évnyi borzalommal, amely már annyira a sajátommá vált, hogy így éreztem természetesnek. Máig sem tudom, hogy mit akartam én, s mi volt, amit rámerőltettek. Nem tudom, hogy a saját jellemem is hasonlít Carl-ra, vagy nem volt más példa előttem, amit átvehettem volna. Ha nem is nevetem el magam Quinn balszerencséje folytán, mégis megrándul a szám. Semmi gúny nincs bennem, sosem voltam olyan tipus, aki mások balszerencséjén derül, csak annyira, amennyire a másikra is jókedvet tudok ragasztani, kinevetni természetesen nem fogom. A mosolyát így végül viszonzom, nem halványan, magamhoz mérten egész teli arccal, már le tudom aratni a viccem gyümölcsét, ráadásul választ is kapok, amin bólogatok, legalább valami társaság elindult. - Attól félek akkor nem lett volna kivel rémisztgetni őket. Valld be, te is olyan gonosz vagy, mint azok a mesebeliek. – Nem parancs, csak továbbgördítem a dolgot, hogy legalább ne álljunk itt még két faszent. Nekem nem volt egyszerű életem, vele is történtek dolgok, ám ha hagyjuk, hogy minden elromoljon, az csak mélyebbre toljon minket a depresszióba. Legalább egymást már ismerjük, ez is valami. Bár míg én most kezdek, ő már teljesen jól beilleszkedhetett. - Ugyan, ha komolyan ilyeneket mondanék, már adhatnád is rám a Szent Mungós kényszerzubbonyt. – Rántom meg a vállamat, a kínos csendbe pedig nem vagyok hajlandó beletörődni. Sosem törtem meg igazán, bármit is láttam. Úgy véltem, hogy el kell tudnom vonatkoztatni, most is azt próbálom. – Figyelj Quinn, nem akarom rád erőltetni a társaságomat. Örülök, hogy látlak, és... sajnálom ami történt. Ha ott lettem volna... – Harapom el a szót. Most mit mondjak, segítettem volna? Nem tudom. Azért mert Carlt elég erőszakosnak láttam, mindig úgy véltem, hogy van rá indoka, de most már egyértelműen bebizonyosodott, hogy őrült. – Nem tudom. Jól tetted, hogy menekültél. Valójában... egy szadista állat volt, ha ezt kettőnk között mondhatom. Mindegy is, azért legalább jól vagy már, ugye?
Kár lenne tagadni, hogy istenesen meglepődöm rajta, hogy pont ő jön velem szembe az udvaron. Nem tudok Jasonről túl sokat, Carl mindig úgy intézte azt, amikor nála voltam, hogy ne legyen otthon a fia, és akkor sem volt ott, amikor... amikor minden történt. Most viszont itt van és nem tudom, hogy hogyan reagáljak rá pontosan. Tartanom kéne tőle? Ő soha sem bántott személyesen és igazából külsőre se hasonlít különösebben az apjára, de mégis... nem tudok róla túl sokat és akkor is az ő fia és nem pont a legjobb emlékeket ébreszti fel bennem. Ezért van, hogy nem túl sok mindent tudok kezdeni a helyzettel hirtelen és ezért talál homlokom a seprű. De legalább felemelkedett mi? Csak nem pont így kellett volna történnie, nem ennyire fájdalmasan. Nem hiszem, hogy ez valaha is menni fog nekem, talán lassan bele kéne törődnöm és szépen feladni, mert a seprű nem a barátom, ennyi. Nem leszek soha kviddicsező, igazából nem is akartam soha az lenni, akkor meg főleg miért lenne rá szükség, hogy gyakoroljak? A megjegyzését nem is tudom hova tenni, de végül halványan elmosolyodom. Azt hiszem, hogy viccelt... bár azért nem merném biztosra mondani. - Pedig egészen vicces mesék születtek volna. - kissé azért meg kell köszörülnöm a torkomat az első szó után, mert cseppet rekedtnek érzem a hangomat. Mint mondtam nem igazán ismerem őt, nem tudom, hogy mikor viccel, mikor nem, de mondjuk eléggé komoly képpel mondta, szóval... a fene tudja. - Most viszont tényleg viccelsz ugye? - dörzsölöm kicsit a homlokomat, ahogy tudatosul a szervezetemben a tény, hogy kezd lüktetni és fájni kicsit. Hát nem csoda, elég nagyot kaptam attól a drága seprűtől, szóval érhető, hogy nem vagyok épp a toppon egészségügyi szempontból. - És te meg varázsló... nem tudtam.- és akkor most jön az a bizonyos kínos csend? Mert őszintén szólva mit mondjak neki? Hogy van a börtönben az apád? Vagy... hogy te hogy vagy így hogy most nincs, aki neveljen? Vagy... vagy mégis mit? - És mikor jöttél? - remek, ez volt a tökéletes kérdés, gratulálok Quinn!
Jó érzés szippantani egy keveset az őszi reggelből. Itt még érzem, hogy magam vagyok, Carl mellett mindig sötét alagsori folyosókat róttam, dohos karosszékekben ültem, valahogy az egész dolog már ettől olyan komor volt. Kietlen, magányos, mintha azt akarta volna, hogy én is válljak olyanná. Ez végülis sikerült, lelkivilágom ügyesen lavírozik egy ötéves kisgyermek, és egy szociopata sorozatgyilkosé között, holott Carl esetében nem is tudom, hogy megölt e valakit, vagy pusztán erőszakoskodott másokkal. Első heteim ezek a Roxfortban. Már annyira belémivódott a francia nyelv, nehéz lesz visszaállni az angolra, még stílusában is mások az itteni emberek. Karót nyeltek, visszafogottabbak. Na nem mintha én maga volnék a tökély. Úgy kell együtt élnem mindazzal, hogy tudom, ennek vagyok a fattya, és ahogyan mindig is arra sarkalt, hasonlítsak rá, ki tudja, hogy mikor tör rám a vágy, hogy szintén ilyen legyek. Meg kéne próbálnom elvonatkoztatni, egy kicsit viccesebbnek lenni, úgy tenni, mintha saját személyiségem lenne. Kérdés, hogy ez mennyire működhet, hiszen visszatértem oda, ahol felnőttem, ahol lényegében minden rá emlékeztet, még ha az elmúlt éveket nem is itt töltöttük. A dolog korántsem fog könnyen menni, hiszen megpillantom azt a személyt, aki végül felébresztette az embereket. Aki miatt Carl lebukott. Akit nem is tudom, hogy gyűlölnöm illene, vagy imáimba foglalni a nevét. Mindent megváltoztatott. Engem ugyan nem gyanusított senki, de vissza nem mehettem. Valahogy rámsütötték a kertvárosban, hogy olyan sokat voltam vele, biztosan a segédje voltam, vagy valami ilyesmi. Fellélegeztem, hogy a rémálomnak vége, de mi van, ha pont bennem éled újra? Nem tudhatom, hogy mikor lépek rá szintén arra az útra. Közelebb lépve inteni akarnék, hiszen már késő visszafordulni, sokáig úgysem kerülhetem el őt, túl kell esnem a beszélgetésen, utána akár dönthetünk úgy is, hogy nem szükséges tartanunk a kapcsolatot. Annyit talán megérdemel, hogy tudja, mi is rejlik bennem. Felszisszenek én is, ahogyan eltalálja a seprűnyél, s közelebb lépek. - A mesebeli boszorkányokkal ilyen nem történt volna, különben a kiskölykök belehaltak volna a röhögésbe. – Jegyzem meg mosolytalanul, de nem azért, mert annyira száraz lennék, vagy gúnyos. Aki vicces, az tegye úgy, mintha halálosan komolyan mondaná, végülis ez az angol humor. Szemeim azért kissé tágra nyílnak, ránganak, jelezve, hogy én már csak ilyen poéngyáros vagyok, ezzel eltakarva a lelkemen tátongó sebeket. - Nem is tudom... ide járok, vagy csak bekeveredtem valahogy a kapun? A két marcona idegenvezető azt mondta, hogy itt valami régi rom van, benne van a túra árában. – Felelem széttárva a karjaimat, majd tényleg közelebb lépek a homlokát vizslatva, hogy mekkora pukli lesz az ütés helyén. Egyenlőre még csak piros. Így a nyakára téved le a tekintetem, ahol apám megvágta. Idegesen megrándul a szám. – Ezek szerint igaz, te is boszorkány vagy...
Nem, azt hiszem a seprűk soha sem lesznek igazán jó barátaim, legalábbis most ez nagyon így fest. Pedig már sokszor próbálkoztam, sokszor gyakoroltam, de láthatóan nem sokat ér. Most se változik semmi, hiába hívogatom, még csak arra se hajlandó, hogy felemelkedjen. Ezek után merjek ráülni? Oh... eszem ágában sincs! Talán okosabb lett volna, ha teszem azt eleve úgy kezdem, hogy megkérem Astridot, tartson velem, de persze ez fel sem merült bennem, mert ha egyedül soha semmire sem vagyok képes, akkor... nem is érdemes elkezdenem próbálkozni nem? Szóval igyekszem én néha, legalább egy kicsit önállóbbá válni, de nem mondhatom, hogy valami jól megy. Igazából még csak azt se tudom, hogy mi értelme az egésznek. Nem akarok a kviddics csapat tagja lenni, nem akarok még csak repkedni sem, legalábbis tuti, hogy nem ilyen módon, tehát talán az lenne a legokosabb, ha hagynám az egészet a fenébe és nem foglalkoznék vele nem? De az mégis csak olyan rossz dolog, ha fel kell adnod a dolgokat, és még csak esélyed sincs, hogy megpróbálj valamit elérni egyedül. Az a baj, hogy soha sem voltam semmiben sem igazán kiemelkedő. Jó a tanulás megy, és értegetek a rúnákhoz is, de azért magas szinten semmiben sem vagyok profi és talán nem is leszek soha, pedig szeretnék, tényleg szeretnék, de azt hiszem ez az álom nem válik valóra sosem. Maximum abban emelkedem ki, hogy én vagyok az egyik legcsendesebb és rendkívül nehéz szóra bírni, ebben legalább tényleg magasan mások felett állok, vagy inkább... alatt? Mindegy is. A lépteket meg sem hallom a hátam mögött, csak kissé bizonytalanul pillantok hátra, amikor a hangot meghallom. Ismerős, de talán még sem, hiszen már elég régen hallottam, és azóta sokat változott is, de amikor megfordulok, akkor már biztos, hogy aki velem szemben áll az ő... Carl fia. Nem ismertem igazán, valahogy pont mindig úgy volt minden szervezve, hogy én akkor mentem át, amikor ő még suliban volt, vagy volt valami dolga. Persze utólag ez már érthető. Azért rendesen elkerekedik a szemem, hogy itt van, azt se tudtam róla, hogy varázsló. Az a mázli, hogy igazán nem hasonlít az apjára, de nekem mégis csak valahogy automatikus a mozdulat, ahogy a kezem a nyakamhoz ér, mármint a sálhoz, ami takarja. A seprű pedig persze a legutolsó "Fel!"-nek hála úgy vágódik fel, hogy istenesen homlokon vág. Felszisszenek, és enyhén könnybe lábadt szemmel pillantok rá újra. Ez van, ha a szád gyorsabban jár, mint ahogy az agyad rájön, hogy már nem kéne kimondani egy szót, vagy csak a fel jött a szia helyett, bármelyik lehetséges. - Szia, Jason. - biccentek egy aprót. Igen, megismerem, tudom a nevét is, de attól még ugyanúgy meglep az, hogy most itt van. - Hát te? Mármint... gondolom ide jársz és nem csak ide keveredtél, csak... nem láttalak még és nem tudtam, hogy te... tudod, szóval... - oké, ez így nem az igazi, tudom én is, azt se tudom mit akartam kihozni belőle, kész csoda lesz, ha ő érti majd.
Az öreg egészen jó fej, még valami viccet is elsütött, hogy ha majd átalakulok, próbáljak meg bolyhos fülű farkassá, mert azok kivételesen barátságosak. Mintha lenne ráhatásom. Mégis, már maga a gesztus komoly volt tőle, azt hinné az ember, hogy egy közel százötven éves matuzsálem már beszélni is alig tud, nemhogy viccelni. De nem, a varázsló méltán ekkora hírű, úgy mozog, mintha a hatvanat is alig töltötte volna be, derűs, barátságos. A végén még komolyan elhitette velem, hogy nem nagy dolog a vér átka, innom kell a főzetet, és ami a logikus, nem beszélhetek róla senkinek. Ez utóbbi a könnyebb, nem vagyok olyan ostoba, hogy megtegyem, volt már bajom elég. Beilleszkedni egyenlőre még nem nagyon sikerült, beosztási ceremóniát nem láttam, mert átjelentkező vagyok, a tanulmányi eredményeim alapján a Hugrabugot választották nekem, nem volt ellenvetésem, végülis oly mindegy, mindenhol lehet barátokat, ellenségeket is találni. Egyetlen lényeges dolog van, nem utazhatok sehova a szünetekben, de még Roxmortsba sem, ugyanis nem vagyok nagykorú, és egyetlen törvényes gyámom börtönben ül. Csak azért nem rendeltek ki számomra másikat, mert ezt a pár hónapot a bentlakásos iskolában is eltölthetem, amíg tizenhét nem leszek. Amióta az eszemet tudom, kinti lélek vagyok, nem szoktam megporosodni a könyvtárak vagy az alagsor mélyén, ezen a csípős idő sem változtat. Akkor is éppen egy táborban voltam, amikor Carl bevadult. Mindig is így hívtam, sosem kérte, hogy apának szólítsam. Franciaországban nem volt túl nagy divatja a repkedésnek, a Kviddics világversenyekről is gyorsan kiestek. Valahogy az ottaniak méltóságon alulinak tartják, ha a lábuk közé egy sepregetésre is alkalmas tárgy kerül. Ismerték, volt, aki repült, de a nagytöbbség igyekezett más módot találni az utazásra, így oktatása is igen hevenyészett volt. Angliában viszont kész kultusza van, kénytelen vagyok gyakorolni. Fel tudom élni Carl nem kevés pénzét, mert ezt legalább megkaptam, így Londonban vettem egy közepesebb márkát, méregzöld nyéllel, ideje kipróbálni. Nem öltöztem át különösebben, nincsen szükségem sportmezre, úgysem lennék a csapat tagja. Mugliszerkóban közeledek, kapucnis pulcsiban, és farmerben, a hajam az előző nyárhoz képest egész rövidre vágva, nem akartam, hogy még az is emlékeztessen farkas mivoltomra. Itt látom meg a szomszéd lányt, akiről a rendőrség elmondta, hogy miatta került börtönbe Carl. Nem úgy miatta, hogy börtönbe juttatta. Egyértelműen Carl volt az állat, az elkövető. Sokáig nem tudtam róla, hogy boszorkány, csak akkor derült ki, amikor pár hete észrevettem őt a folyosón. Hát ez... állati ciki. Most úgy tűnhet számára, hogy én vagyok az a hülyegyerek, aki az őt bántó alaknak a fia. Végülis így van, néha magam sem tudom, hogy mennyire hasonlítok rá. - Szia Quinn... Megismersz még? – Kezdek bele bizonytalanul. Nem akarom elriasztani, a seprűt csak a földre helyezem, van egy olyan érzésem, hogy a gyakorlás még várhat.
Astridnak megy, nekem pedig első óta sem sikerült megbarátkoznom a seprűkkel. Mondhatni kifejezetten ellenségeknek számítunk. Talán azért is van, mert mugli szülőktől származom... azaz ezt nem tudhatom, hiszen nem ismerem az igazi szüleimet, de a nevelő szüleim eddig seprűvel csak sepertek és én se cselekedtem máshogy. Elsőben nem sokon múlt, hogy nem szenvedtem el életem első orrtörését, amikor úgy istenesen fejbe kólintott egy elég ellenséges darab, szóval igazából a reptan órák letudása óta se nagyon foglalkoztam ezzel, de hát talán mindent meg kell próbálni... vagy nem biztos, de én akkor se szeretném, hogy ilyen nagy ellenfelek legyünk én és a... seprű. Szóval egy próbát azért megér, még egyszer. Gyakorlottabb vagyok sok téren és már nagyon sok meccsen láttam Astridot is, szóval annyira csak nem lehet a dolog halálosan nehéz. Én legalábbis nagyon remélem, mert most sem szeretnék elszenvedni egy orrtörést. Bizonytalan, de azért gyors léptekkel haladok végig az udvaron. Talárban, jó meleg talárban, vastag pulcsival, sállal, mert azért már kellően hűvös van. A kezemben pedig a seprű. Nem az enyém, sajátom nincs, mert sose volt rá szükségem, Astridét nem mertem volna kölcsön kérni, a végén még kár találok tenni benne, szóval csak kértem egyet kölcsön Madame Hoochtól, hogy legyen min gyakorolni. Sose volt velem semmi baj, ezért sem félt tőle, hogy kárt teszek a seprűben, talán attól jobban félt, hogy magamban teszek kárt, de... remélem, hogy erre nem kerül majd sor. - Fel! - persze mindez csak egy rövid torokköszörülés után hangzik el, és naná, hogy nem történik semmi, én pedig nem merem hangosabban, vagy határozottabban kimondani, mert félek hogy azzal a lendülettel arcon is vág. Ezért inkább csak ugyanilyen bizonytalan hanggal próbálom ismételgetni a dolgot. Az a baj, hogy még ez is nehéz fázis nekem, hogy a kezembe kerüljön a seprű, nem hogy még rá is üljek.
