2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Lehet, hogy ha bárki mással találkozik, az elkezd kérdezősködni, bennem valahogy nem fejlődött ki a természetes kiváncsiság, flegmán elfogadom azt, ami van. Miért is mennék bele mélyebben? Ha rám tartozik, úgyis elmondják. Cosette igen bátortalan, én meg azon tűnődök, miután kijött a pulcsimmal, hogy azon túl, hogy jól áll neki, ha én is visszafogott maradok, lényegében az egész társalgást be is rekeszthetjük, ezért döntök úgy, hogy ha már itt van, megköszöni, próbálja leküzdeni az ellenérzését velem kapcsolatban, hát legyen, belekapcsolódok én is abba, hogy megpróbálunk megtudni valami lényegtelent a másikról, akokr nem érezzük úgy, hogy el lettek árulva az elveink. Hiszen ha ő nem akar mondani, én meg nem akarok kérdezni, akkor nem jutunk egyről a kettőre. Eddig az volt az érdekes, hogy nem is akartam, de az alapvető jószándékom megmozgatja a fantáziámat annyira, hogy egy pulcsi, szendvics még nem a világ vége, ettől még megfagyhat, éhenhalhat. - Úgy értem van csomó, amit kinőttem. Vagy csak megvettem, de egyik évszakban sem hordtam sokat. Igaz, hogy fiúsok, de ahogy sejtem, neked mindegy. – Nem akarom ezzel megbántani, csak őszinte vagyok, felajánlom neki őket, ha kellenek, ha nem, akkor nem. Fürkészem a riadt kék szemeket, minimális hálát mutat, de nem barátkozott meg a helyzettel. Mondjuk én vagyok az arany középút, nem veszem rögtön a védőszárnyaim alá, viszont nem is mondom, hogy takarodjon, nem gúnyolódom a helyzetén. Egyszerűen csak nem értem, de próbálkozom rendületlenül. Azért kezdi felkelteni az érdeklődésemet, mert egy egész jó dalt lehetne ebből az egészből írni. Bár kétlem, hogy a nevét adná hozzá, pedig már a refrén is megvan; „Cosette... Cosette... Where you belong to?" Hm... Csiszolandó, de nem elvetendő. Elindulunk gyors irányt változtatva az iskola udvaráról a falu felé, ahol meghökkenve szembesülök a kérdésével, noha teljesen logikusnak tűnik. - Azért, mert nem szabad így hozzáállni. Az életben azt kell elfogadni, ami éppen akkor van. Élvezd ki, hogy legyenek jó emlékeid, és akkor legalább tudod, hogy mit érdemes még elérni. Nem lehet állandóan ahhoz ragaszkodni, ami rossz. – Vonom meg a vállamat, igaz, én kb. semmit nem tudok a szüleimről, csak az a pár kusza emlék, de nem foglakozom annyira a jövővel, hogy agyaljak rajta, hogy lehet ennél rosszabb is. Most ez van, ha valaki segít, mondjuk a bandával kapcsolatban, örülök neki, de ha valaki kilép, nem fogok bosszankodni, csak mert megszoktam a jót. Butaság. - Igaz, varázslóiskola. Az enyémek sem élnek már. Akkor... nem is tudsz varázsolni? – Kérdezem talán ismét tapintatlan módon, de hát ez van, ha már belekezdtünk, akkor beszéljünk a tényekről. Próbálok azért a hangszínemben kedves lenni, holott erőltetnem kell a dolgot. Nem azért, mert bántó vagyok, sokkal inkább mert álmodozó, és nehéz rájönnöm, hogy másoknak mi a fontos. Mellékelek hozzá egy mosolyt is, hogy jobb legyen így, és befordulunk a szárnyas vadkan utcájába, ott kevesebben néznek majd minket.
Elfogadhatod az új dolgokat, ha jók, de ha sok rosszat tapasztaltál, akkor nehéz. A családomat megölték, az eredetit, akikre nem emlékszem emberek, de abból nem sok maradt meg, csak a félelem, a menekülés, lángok, halványan. Az új családomat is emberek ölték meg, nem csoda, hogy nem bízom bennük és én magam nem is érzem igazán közéjük valónak magamat, még ha ez furán is hangzik, miközben igazából nem vagyok kentaur, hiszen ők se fogadnának be. Nem véletlenül figyelmeztetett az apám, hogy legyen óvatos mindenkivel szemben, mert az itteni erő kentaurjai és védik a területüket, nem valószínű, hogy jó barátságot tudnék ápolni velük. Jobb, ha meghúzom magamat és ezért esik olyan nagyon nehezemre lépni és tenni valamit most. - Miért nem használod a ruháidat? - naiv kérdés lehet, de mégis teljesen komolyan teszem fel neki. Hogy érti, hogy van egy csomó felesleges ruhája? Miért nem veszi fel őket? Egyáltalán miért van neki sok, ha nincs rájuk szüksége. Nekem soha sem volt túlzottan sok holmim, legalábbis soha sem volt annyira sok, amivel nem tudtam mit kezdeni. Most is csak egy váltás ruhám van, de pl. téli felszerelésre nem sikerült még szert tennem, ezért vettem fel végül a pulcsiját. Lássuk be, hideg kezd lenni, még ha én már valamelyest szoktam is az időjárást és az életet a természetben. Tűnődve fordulok utána, amikor elindul, de végül pár pillanat múlva mégis csak mellé szegődöm, követve a léptei tempóját.ű - Mi értelme lenne? - vetem neki oda kissé először talán félvállról a kérdést erre a szobakivétel ötlet dologra. - Miért szokjak meg valamit, hogy utána visszaszokjak oda, ami rosszabb? - azt hiszem teljesen logikus a kérdés. Úgy volt, hogy ad takarót és akár plusz ruhát, ami jó, de mégis mit csináljak én pár napig egy kivett szobában, ha aztán úgyis visszamegyek a jól megszokott helyemre? Nem hiszem, hogy lenne értelme. Persze feltöltene, de megszoknám és az sosem jó, addig ki tudja, hogy mi lesz a készleteimmel az erdőben? Más magára hagyni a lakhelyemet pár órára és megint más napokra, addig simán elvihetnek onnan mindent és azt nem akarom megkockáztatni. - Tényleg nem itt tanulok... szóval ez egy iskola igaz? - hallottam már róla, de nem sokat. Az apámnak nem volt ideje részletesen beszámolni erről az erdőről és a környékről sem, így hát elég gyérek az információim, főleg abból sejtettem miféle hely lehet, hogy láttam már sok gyereket az udvaron. - Én az erdőben lakom és az én szüleim sem élnek már. - teszem még hozzá, kissé tétovázva és színtelen hangon, de csak kimondom. Ebből akár még azt is hiheti, hogy a szüleim meghaltak és azóta az erdőben élek, de akkor látott volna előbb is, de egyelőre ennél többet nem mondok, valószínűleg sejti, hogy már ez is nagy dolog a részemről.
Valahol értem a zavarát, hiszen ha csak beosongál a birtokra, igen pocsék élete lehet, elhagyták, nem törődnek vele, így meglepő, ha a személyemben most mégsem hagyja valaki fagyoskodni. Számomra semleges érzés, nem tudom felülvizsgálni a belsőmet, ugyanis korábban sem kötődtem senkihez, a szüleim elvesztése felett sem érzek semilyen gyászt, még ha régen volt is, a hiányérzet valahol nem lenne meg. Furcsa ez, különös érzés, amit pedig Cosette-el próbálok, számomra ösztönös, logikus, a legegyszerűbb megoldás. Ha valakinek segítségre van szüksége, hát megtesszük, ha meg nem kell neki, nem erőltetem rá magamat. Távolságtartó bizalmatlanságán nem húzom fel az orromat, már megyek is ki, amint odaadtam a pulcsit, s csak a kiváncsiság marasztal a lelátók tövében, hogy vajon elárulja-e, hogy miért van itt, noha kérdést igazából nem tettem fel. A pillantása vadul jár, mint a sarokba szorított állaté, holott nem bántani akarom, ezért is hátráltam el az öltözőből. Magára hagyom, s majd eldönti, mit is szándékozik tenni a benti holmikkal. S a semlegességem mégis halvány mosolyt eredményez, nem dorongolom le egy arrogáns vigyorral, amint a pulcsimban látom. - Nincs mit. Jól áll. Csomó fölös ruhám van. – Meg egy rakás pénzem, s nem tudom, hogy honnan, így nem számít nekem az értékük. Itt úgysem kell semmire költeni, így nem jelentene problémát, ha a lányra kéne költenem. Ám még azt is támadásnak vélné, ahogyan sejtem. Elindulunk a kastély felé, tényleg tiszta hülye vagyok, ha az öltözőbe nem jött be, miért tenné meg a gigantikus kastéllyal. – Áh, tényleg, sejthettem volna. Akkor a falu? Kivehetek neked egy szobát pár napra, ott van meleg víz, normális kaja. Meleg ruhákat meg kapsz tőlem. És elég lesz ez az egy kösz is, oké? Nem várok semmit, nekem jó így. Na mit szólsz? – Kérdezem a szőke lánytól, s bár nem faggatóztam, valahol belül érdekel, hogy mit is keres a szabadban. Egyre jobban hűl le a levegő, vélhetően már megszokta, de ez nem lehet válasz. Attól még bármikor megfagyhat. Nem gondolom, hogy jó ötlet lenne hozzáérni a hoppanáláshoz, meg innen még nem is lehet, csak a birtokon túlról, vélhetően a varázslástól úgy megriadna, hogy kihagyom. Csak irányt váltok, remélve, hogy jön velem. - Ha oda nem mész be, akkor nem is itt tanulsz, erre rájöttem. – Nem akarom én manipulálni, úgy kérdezek, hogy nem is kérdezek. – Én már két éve ide járok, többé-kevésbé kiismerem magam. Van egy házam messze innen, a szüleim már nem élnek. – Csevegő hangon beszélek vele, szinte nem is neki, hanem magam elé mondva a szavakat, hogy merevkussba temethessen, ha akar, ugyanis válaszolni nem kötelező.
Nem ehhez vagyok hozzászokva, és nem is ezt tanították nekem, hogy az emberek kedvesek és segítőkészek. Nem, az én életemben ez nem így működik, az én életemben az emberek nem jók és nem kedvesek, nem segítőkészek és nem hoznak kakaót sem, csak pusztán jóindulatból, hanem bántanak és lehetőleg még el is zavarnak. Épp e miatt nem tudom kezelni most ezt a helyzetet és ezért látok bele minden áron valami rosszat és negatívat, mert hihetetlennek és lehetetlennek tűnik az, hogy tényleg szimplán csak segíteni akar, plucsit adni és pokrócot is. Ez nekem nagyon új és nem tudok mit kezdeni vele. - Lehet. - rántom meg a vállamat szűkszavúan. Nem mondanám azért, hogy csupa idiótával vagyok körülvéve, hiszen eleve nem ismerek szinte senkit sem. Az itteniek közül bőven, amúgy sem ki mást ismernék? Az erdőben élek, ott nem nagyon vannak olyanok, akikkel ismerkedni lehet, maximum a mókusok és egyéb állatok. A kentauroktól távol kell tartanom magamat, az apám megmondta, hogy veszélyesek az idegen kentaurok. Tudom, hogy ők sem akartak az elején befogadni, de megfogyatkozott a csordájuk és nem akarta magamra hagyni az erdőben. Azt hiszem, ha ezt tették volna, akkor már nem lennék életben. Azóta persze más a helyzet, már nem vagyok nyolc éves, idősebb vagyok és tudok gondoskodni magamról. Régen nem ment, de már nem jelent gondot. Persze nem mondom, hogy könnyű, ezért vékony a ruhám és valószínűleg Zachnek ezért esik meg rajtam a szíve és akar segíteni, mert a külsőm nem épp arra mutat rá, hogy olyan remekül felépített csodálatos életem van. - Kösz. - zavarban vagyok, de nem úgy, mint egy lány, inkább mint egy átlag ember, aki nem képes kezelni azt, hogy kedvesek vele. Még azt sem értem, miért mentem utána. Igen talán jó lenne egy pokróc és igen segíthet nekem, de hogy fog is, vagy hogy bízzak benne... na az egyelőre még nem fog menni. Még mindig méregetem és még mindig nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól döntöttem. A kérdésére megrázom a fejemet. Igen jól sejti, ne kérdezzen semmit, nem fogok válaszolni és elmesélni az élettörténetemet, mert nem tudom, hogy ki ő és nincs okom egyelőre bízni sem benne. A kastély előtt viszont határozottan megtorpanok. - Én oda nem megyek be. - elég határozott a kijelentés, viszont azt már láthatta rajtam, hogy kellene a pokróc és hogy végül elfogadtam a kakaót is, de hogy önként bemenjek a kastélyba... Eddig se merült fel bennem ilyesmi, eddig se vállaltam és nem próbáltam onnan lopni se semmit, mert kockázatos. Nagy épület, csupa kő falakkal, egész más, mint az a környezet, amit megszoktam és nem elég hogy a hely maga idegen, még veszélyes is lehet, ha ne adj isten olyan helyre vezet el, ahonnan nem hagynak eljönni... ezt nem kockáztathatom meg.
Magam sem értem, hogy miért teszem félre a gondolataimat az írásról, és segítek neki, talán mert így a logikus. Nem hiszem, hogy buzgómócsing módon el kéne szaladnom jelenteni, hogy valaki ólálkodik az öltöző körül. Biztosan naív vagyok, hogy abból indulok ki, egy szőke kislány nem árthat nekünk, még ha szakadt is. Nem gondolom magamat tipikusan jólelkűnek, többnyire elvonulok, és a saját kis világomban vagyok el, a banda az egyetlen, amely most a társadalmi élethez köt. Szeretek elmerengeni a világ dolgain, agyalni azon, hogy honnan jönnek a különös álmok, most ellenben mégis igen tettrekész vagyok, ahogyan nem hagyom, hogy valaki éhezzen, vagy fázzon. Aligha hiszem, hogy egy takaró, seprű, vagy szendvics bárkinek olyan nagy érvágás lenne. Neki aztán pocsék élete lehet, ha zenész lenne, biztosan rém fájdalmas dalokat írna. Nem sértődöm meg azon, hogy ennyire bizalmatlan, én is lehetnék az, akkor aztán csak üvöltöznénk egymással, hogy kinek mihez van joga. Őszintén nem érdekel. A saját lelkiismeretemmel így elszámolok, ha neki meg nem kell, amit ajánlok, akkor majd megoldja máshogy. Kezdem sejteni, hogy valami ügyetlen kis tolvajról lehet szó, aki ha nem boldogul itt, akkor más megoldást keresgélhet. Alig pár évvel fiatalabb lehet, mint én, csodálkozom nagyon, hogy itt a varázslóiskola közelében nem a suliba jár. Kvibli lenne? Nem kérdezek rá, mert még a nyakamba önti a kakaót. - Akkor csupa idiótával vagy körülvéve. – Ha neki a segítő szándék meglepő, akkor elképzelhető, hogy olyanok nevelték fel, akik bántották, vagy nem tudom. Ezek után valahol érthető a bizalmatlansága, furcsa, hogy tőlem kérdezi a válaszokat. Nem mondom, hogy mindenkinek kedvesnek, vagy pozitívnak kell lenni, na de ez komolyan rossz véglet. Finoman megmosolygom, ahogyan megégeti a száját, tényleg nem ivott még szegény kakaót, fel sem merült bennem, hogy szóljak, hogy lassítson. Aztán úgy látom ideje mindezt lezárni, mert csak zavarom. Leveszem a pulcsit, és visszaveszem a pólómra a kabátomat, majd ha átadtam a ruhadarabot, távozom, bár nem messzire. Nem bizalmatlan vagyok, csak tudni akarom, hogy tényleg elvitte-e, amit gondolt. Semmi értelme nem lenne, hogy megsértődik, és csakazért is mindent itt hagy. Elégedett pillantással bólintok, amint látom rajta. - Jól áll. – Kicsit még szélesebb is a mosolyom, én aztán nem szoktam lányoknál próbálkozni, így elég extrém helyzet az, hogy valaki végre az én ruhadarabomat viseli. – Tudok. Mindent tudok. Ne kérdezzek semmit, igaz? Gyere! – Emelkedem fel, elvetve az ötletet, hogy lemegyek a faluba iszogatni egyet. Az iskola főépülete felé indulok, nem hiszem, hogy bárki is megállítana, ha pedig mégis, majd azt mondom, hogy az én vendégem, vagy ilyesmi. A saját szobámba akarom vezetni, mert ha ráparancsolok, hogy várjon meg itt, akkor úgysem teszi.
Újra és újra meglep. Nem ezt szoktam meg, az eddigi tapasztalataim rosszak, vagy semlegesek, most viszont nem erről van szó. Ez a fiú valami miatt érdeklődő és határozottan kíváncsi is, én pedig nem értem, hogy vajon miért. Biztos, hogy van rá valami oka, csak hát még nem tudom, hogy mi. Hátsószándékot látok ott is, ahol egyébként nincs, vagy ahol nem kellene. Tudom, talán nem szép tőlem, de az aki úgy él, mint én ezen nem csodálkozik annyira. Az én életemben az ingyen ajándékok nem gyakoriak, és most erről van szó. Hozott nekem kakaót, amiről azt se tudom, hogy micsoda és akarna nekem adni mást is. De vajon miért? Ez miért jó neki? Elfogadhatnám, de ha egyszer rosszat sejtek... - Én csak nem értem, hogy miért. - elbizonytalanodom épp csak egy pillanatra, amiért így vág vissza, vagy mit csinál és ezért kapok végül mégis a kakóért, hogy magamhoz ragadjam és csak azért is nyakaljak belőle, aminek hála jól megégetem a számat, meg a nyelvemet is. Na jó, hát nem tudtam hogy forró, bár az látszott, hogy rendesen nagy gőzölök, de még se gondoltam rá, hogy ennyire baromi forró lehet. Fel is szisszenek és utána már megpróbálom óvatosabban inni, mert finom. Tényleg finom. Még azt is elfelejtem kicsit, hogy nem egyedül vagyok, hanem ő is itt van, aki még mindig érdeklődően kérdezget, amit még mindig nem tudom, hogy miért tesz. Oké nem akart nekem rosszat a kakaóval, de mi van akkor, ha hosszú távon rosszat akar? Újra csak döbbent pislogással nézek utána, ahogyan leveszi a pulcsit és elsétál. Azt mondta nem érdekli mit viszek el, én pedig ezt még mindig nem tudom felfogni, de tényleg kimegy. Azonnal az ajtóhoz lépek, de nincs bezárva, nem csukott be ide, hogy hívjon valakit. Értetlenül meredek a pulcsira, a kezemben még mindig ott van a bögre, de kortyolni is elfelejtek. Végül csak előrébb lépek, óvatosan megpiszkálom a pulcsit. Puha és még szinte meleg a test melegétől. Leteszem a bögrét és nem nagyon hezitálok sokat felveszem. Tényleg jó meleg, így talán ha kimegyek innen nem térnek vissza az apró libabőrök a karomra. A bögrét újra magamhoz veszem és bár tétovázok, de végül nem nézem meg, hogy van-e még olyan szekrény, ami nyitva van, vagy amit fel tudok feszíteni, hanem az ajtó felé pillantok. Tétovázom, de végül mégis elindulok kifelé, hogy megkeressem. Sokáig nem kell kutatni utána, ott ül, ahol az előbb, csak kicsit lentebb. - Köszönöm a pulcsit és... ezt is. - a bögre még a kezemben, a melege a kezemet is melegíti, no meg egyébként is finom. Nem ülök ugyan le, de jóval érdeklődőbben lépdelek közelebb. - Tudsz nekem szerezni takarót is? - azt mondta, hogy hozna, vajon tényleg? Nem lenne rossz, egyre hidegebb van, nekem pedig jól fog jönni minden, ami melegít. A fák között még kellemetlenebb, főleg ha leesik majd az első hó. Istenesen át lehet fagyni, ha az ember nem figyel oda eléggé magára.
Nem fogok elrohanni tanárért, prefektusért, Hagridért. Tán én vagyok a naív, nem látom bele, hogy sötét varázsló lenne, vagy bárki, aki ártana nekünk. Különben sem az én dolgom. Ez a Cosette a szőke hajával, az ártatlan kék szemével sokkal inkább valami ártatlan beosonó vendég lehet, aki talán maga sem tudja, hogy mit is akar, s engem sem érdekelnek különösebben a dolgai. Annyira vagyok gerinces, hogy nem hagyom fázni, viszek kakaót, és ha kéri, még egy meleg pulcsit is, vagy takarót. Keresem a tekintetét, hogy most nekem akar támadni, vagy csak lelép a vélhetően elorzott szendviccsel, amit rejt előlem. Nem hiszem, hogy bárki is attól halna éhen, hogy eltűnik az ilyesmi a szekrényéből. Látom, hogy fázik, lúdbőrzik a hidegtől, ezzel még azt is kizárom, hogy vendég lenne. Akkor hozott volna magával valami ruhát. Kintről jöhetett, a faluból, vagy az erdő környékéről. Érthetetlen, hogy a Roxfort védelmi rendszerei nem érzékelték. Talán oly kicsit a varázsereje, hogy nem jelent számottevő fenyegetést? Továbbra sem érzem, hogy fel kéne pattannom idecsődíteni bárkit is, aki igazoltatná. Végtére is lehet ennyire rendes én is. - Hjaj, azért, mert mindenen ellenkezel, akkor úgysem győzködlek. Nem érdekel, tényleg nem. Segíteni akartam volna, mert úgy látom rászorulsz, de ha nem, akkor legyél rá büszke. – Felelem magabiztosan, nem fogok vele veszekedni. Úgyis mindjárt indulok a faluba, mert a hidegben nem lesz ihletem, akkor inkább beülök a kávézóba egy sütire, eldúdolgatok én magamban, és ha eszembe jut egy dallam, akkor felvésem a jegyzetfüzetembe. Végtére is szép a hóesés, ám ilyenkor lehet, hogy jobb az ablakon át nézni, hangulatosabb. Ellenben a kis szőke dacosan kap mégis a kakaó után, amire elnevetem magamat, és fejcsóválva intek, hogy lassabban tegye már. A habos száját természetesen nem jelzem, habár mulattat a dolog. Tényleg nem lehet nagyon társasága. A kérdése így értelmetlen, hiszen éppen most válaszoltam, így mást vetek fel. - Nagyon ellenséges vagy, de tudod mit? Nem fogok hívni senkit, behunyom a szememet, nem vagyok olyan, aki másokon tapos át. Szépen itt hagyok neked egy pulcsit, és vigyél még amit gondolsz. Ha nem, akkor nem. Kint leszek, ha még beszélgetni akarsz. – Levetem a pulcsimat, alatta csak egy póló van, szintén feketében, ám felette nekem ott a kabátom, és egyébként is azt szoktam meg, hogy jól fel tudok öltözni. Ledobom a ruhadarabot az egyik padra, nem látszik rajtam, hogy direkt szivatnám, vagy csapdába csalnám. Ahogy említettem, sarkon fordulok, és kisétálok vissza a lelátókra, ezúttal nem mászom fel magasabbra, legalább azt meg akarom várni, hogy végezzen a dolgával, és felpakoljon.
Kíváncsiság, igen engem is pont ez hajt, ami őt is ide, ami miatt hozza nekem a kakaót, pedig nem vártam volna el tőle a dolgot. Meglep már csak az is, hogy így utánam jött és tény a kakaó illata felettébb csábító. Tetszik és szívesen megkóstolnám. Közben pedig idegen, aki itt áll előttem és e miatt egyben félelmetes is számomra. Bármikor elmondhatja másnak is, hogy itt vagyok és ebből akár komoly bajom is lehet, e miatt pedig nagyon óvatosnak kell lennem. Az is vagyok, továbbra is szúrósan nézek rá és még mindig nem bízom abban, hogy nem lesz abból komolyabb bajom, hogy most itt van. Fürkészem az arcát és próbálom felfogni, hogy vajon mit is akar, mert azt nehéz elhinnem, hogy csak simán érdeklődő, meg segíteni akar a gőzölgő meleg itallal, amit egyébként nagyon szívesen megkóstolnék. Finom az illata és igaz, hogy itt-ott libabőrös vagyok, tehát biztosan jól esne most egy kis meleg, jobban érezném magamat tőle, de hogy kockáztassak... nem itt a szendvics is, elsőre az is elégnek tűnik. Az viszont még jobban meglep, hogy annyiban hagyja a dolgot és nem erőltet semmit, csak megrántja a vállát és nem foglalkozik azzal sem, hogy visszaadtam neki a kakaót. Azért ez új... a legtöbben nem igazán ilyenek. Volt már akivel összefutottam itt a birtokon és általában nem hagyták csak úgy, hogy elmenjek, most pedig van nálam egy seprű és egy szendvics és őt mintha cseppet sem zavarná ez. - Miért gondolod, hogy úgy se ízlene? - dac és csak azért is ellenkezés, hát persze. Nem gondolok rá, hogy netán szándékosan erre játszik, de csak azért is az egyik bögréért nyúlok, hogy elvegyem a tálcáról és beleiszom. Felszisszenek, ahogyan a forró ital megégeti a számat és a nyelvemet, de az íze még így is kellemes. Lassítok, fújni kezdem így a kérdése is csak kis késéssel jut el hozzám, de meglepetten nézek fel. Kissé habos a szám széle, nem nagyon gondolok most rá, hogy a kakaó az oka és meg kellene törölni a számat. Nem vagyok ilyen nagy mértékben szocializálva és az alapvető illemet sem ismerem. Mármint azt, ami az embereknél divat. - Miért akarsz nekem segíteni és takarót adni? - még mindig nem értem. Láthatta, hogy miért vagyok itt, azért hogy elvigyem, ami hasznos. Tolvaj vagyok, ő pedig önként hozott nekem inni és önként adna még meleg ruhát is? Talán azért, hogy ne lopjam el? Vagy valami irgalmas szamaritánus, aki minden áron mindenkinek segíteni akar? A kakaó hatására viszont a libabőrök lassacskán eltűnnek a karomról és a csupasz bőrfelületről. Észre sem veszem, hogy továbbra is fújom és élvezettel kóstolgatom újra és újra. Tényleg finom, forró és édes, ahogyan mondta. Óvatosan kell inni, de ha az ember odafigyel, akkor viszont igazán kellemes.
A kiváncsiságom hajt utána, na meg valamellyest még segítőkész is vagyok, ezért tápászkodok fel, és követem a kakaókkal. Nincsen bennem hátsó szándék, ha nem fog kelleni a társaságom, vélhetően teszek egy hátraarcot, és nem ártom magam az ügyeibe. Érdeklődve mustrálom a szendicset, amit még szorongat, majd el is tesz, ha az övé lenne, akkor nem tenné a táskájába ilyen bizonytalankodva. Engem aztán nem túlzottan érdekel, ha az egyik szekrényből szerezte, ha éhes, nem hiszem, hogy ettől válna mestertolvajjá. Végtére is enni kell. A kakaót elég durván visszatolja felém, amin meglepődök, majd bólintok, legyen akkor így. Szólni nem fogok a tanároknak, csak ismét bebizonyosodik, hogy nem éri meg senki felé rendesnek lenni. Csak az az örökös kényszer, hogy odafigyeljek, ezt nem tudom kiírtani magamból. - Nagy fiú vagyok már, nem rohanok árulkodni. Jobb szeretek utánajárni a dolgoknak én magam. De igaz is, mit kiváncsiskodom, a te dolgod. – Rántom meg a vállamat, nem fogok ezen megsértődni. Csak megiszom a két kakaót, ha már kikértem, végtére is rámfér, hogy átmelegedjek, már vagy negyven perce ücsörögtem a lelátókon, és ha ő meg akar fázni, hát ki vagyok én, hogy megakadályozom ebben? Miközben iszogatok, megelőzendő a beálló kínos csendet felteszem a leglogikusabb kérdést, ami ilyenkor felmerülhet. A nevét válaszolja, amivel ügyesen kikerüli azt, hogy miért is van itt, habár abból, hogy nem ismer fel egy egyszerű kakaót, komoly következtetések vonhatóak le. Ami a legérdekesebb a dologban, éppen olyan bizonytalanul mozog, ahogyan még én is teszem, holott már két éve ide járok. Az első napokban igen nehezen derengtek fel az emlékek, ködösek voltak, az alapvető funkciókon túl, hogy beszélek, írok-olvasok, és eszek, szinte minden mást tudatosan kellett erőltetnem, annyira idegennek éreztem magamat. Na nem mondom, hogy most már tudom, hogy ki vagyok, mert az emlékeim a családomról nagyon furcsák, mintha semmi kötődésem nem volna hozzájuk. Vélhetően pocsék gyerekkorom volt, és az elmém így véd meg engem. – Kakaó. Nem kell meginnod, úgysem ízlene. Édes, és forró, biztosan utálnád. Én Zachary vagyok, és gyorsan lekopok rólad. Takaró, meleg ruha nem kell? – Nem akarok rákérdezni, hogy hol is lakik, ha valaki, aki csak a közelből jár ide lopkodni, úgyse vallja be. Furcsa lány, annyi hétszentség. Bár érdekes, a hangja olyan kellemes, szinte varázslatos. Biztosan szeret énekelni, akárcsak én.
Eléggé elmélázva ücsörgött ott fent és elég gyors ütemben távoztam, hogy igenis meglepjen az, hogy csak úgy ennek ellenére mégis utánam jön. Nem számítottam rá, pont e miatt nézek rá olyan nagyokat pislogva és olyan nagyon nem tudva hová tenni a dolgot, hiszen még csak nem is egyedül jött. Mármint egyedül, de kakaóval a kezében, mármint valami innivalóval, ami számomra még csak kellemes illatú, de nem meghatározható a típusa, szóval... meg vagyok lepődve rendesen, a szendvicset szorongatom, aztán gyorsan a táskámba süllyesztem, hogy legalább az mindenképpen meglegyen és persze számítok rá, hogy netán hozott is magával még valakit, vagy szólt és most csak fel akar tartóztatni, hogy addig ide érjenek. Nem sok bizalmam van felé. Nem kell magára vennie, hiszen más felé sincs, szóval ez nem valami meglepő dolog igazából. - Hát pont azért. - betolakodónak vélhet és pont e miatt szólhat mondjuk másnak is, hogy meglátott, főleg hogy még rajta is kapott, hogy le akarom nyúlni a szendvicset, vagy ez még nem egyértelmű neki? Ez is lehet, főleg hogy még ezt a valamiféle italt is nekem akarja adni, amit én lendületből visszatolok neki tálcástól. Nem ismerem, nem fogok tőle elfogadni valami ismeretlen eredetű dolgot, még ha egyébként az illata tényleg nagyon kellemes is. Nem értem, hogy miért vigyorog annyira, de mintha semmit sem érne az, ahogyan nézek rá, vagy egyáltalán csak, amilyen vagyok vele, pedig cseppet sem vagyok barátságos, még csak kicsit sem, akkor ő miért az? A tekintetem újra a kakaóra siklik, amit letesz a padra, míg a másik bögrét magához veszi fogyasztásra. Az illata édes és felettébb ízletesnek tűnik, de még sem szánom rá magamat, hogy megmoccanjak. Ott maradok a szekrény előtt, viszont ez azt jelenti, hogy nem is török utat mellette, de az is lehet, hogy csak azért, mert nem akarom kockáztatni, hogy túl közel kerülök hozzá és akkor netán mondjuk elkap. A kérdését hallva azért méregetni kezdem, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó ötlet lenne válaszolni rá, meg hát amúgy is... azt sem tudom, hogy kicsoda és mik a szándékai, nem bízhatok csak úgy meg benne, ha egyszer nem ismerem igaz? - Cosette vagyok... egyszerűen csak Cosette. Az... micsoda? - a bögre felé intek az állammal végre csak rászánva magamat, hogy megkérdezzem, de a nevemen kívül mást nem mondok arra, hogy ki vagyok, bár minden bizonnyal nem csak erre lenne kíváncsi. Tény a külsőm elég feltűnő, az övéhez képes szakadt és az alkatom is vézna, nem egy jól táplált külsőt mutatok, minden bizonnyal ez keltette fel a figyelmét, vagy ki tudja.
Vagyok annyira kiváncsi típus, hogy a maradék ihletem is elszáll a dalíráshoz, mert a gondolataimat a seprűvel osongáló lány tölti ki. Abban a vékony kis ruhában nagyon fázhat. Mit kereshet itt? Nem úgy tűnt, hogy nagyon otthonosan mozogna itt, habár lehet, hogy csak én látok rémeket. Hideg van, s én egyedül, ezzel azonban nincsen semmi baj, nem kell mindig mások nyakán lógni, így nem azért teszem, mert társaságfüggő lennék. Sokkal inkább próbálom most a segítőkész arcomat mutatni, hiszen senki nem érdemli meg, hogy fagyoskodjon a hidegben. Ha vendég, ha csak valami eltévedt ismeretlen. Valahogy kizárnám a bentlakót, ettől még rámcáfolhat. Hümmentve kászálódok hát le az ülésekről, és intézem el a manóval a kakaórendelést. Meglepődve mérem végig, ahogyan a csattanást hallottam, a kezében pedig egy szendvics. Nem akarok találgatni, hogy mi történt, az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, ráadásul nem az én dolgom, hogy mit csinált. - Nem szóltam senkinek, miért tettem volna? Nem is ismerlek. – Kérdezem megütközve, a hangszíne nagyon támadó. Felőlem... ha így lekoptat, akkor én mehetek is. Nem fogok megsértődni azon, hogy ha segíteni akarok, nem kell. Mindenesetre ha már itt vagyok, felé tolom a tálcát, hátha elfogadja. Finom mosoly ül ki az arcomra, ahogyan beleszaglászik, mégis, ennél nagyobb a döbbenetem, amikor nyíltan elutasít. Durván visszatolja a tálcát, a kakaó még ki is löttyen egy kicsit. A szúrós tekintetétől elvigyorodom, most... rám akar ijeszteni? Nem fog menni! Elveszem a tálcát, és lerakom a padok egyikére, ha már neki nem kell, megiszom én mindkettőt. A sajátommal el is kezdem, a bögre köré fonom az ujjaimat, és fújva, lassan kortyolgatni kezdem. - Nem azért, hogy bántsalak. Csak megiszom, és már megyek is. Bármit is csinálj itt, engem nem érdekel. Ki vagy te? – Pillantásom egyszerre keményen határozott, és barátságos. Úgy próbálom csillapítani, hogy nem közelítek, mégis átragasztani akarom rá azt az aurát, amely engem oly régen jellemez, a világgal szembeni derűmet, holott még magam sem tudom, hogy kitől örökölhettem. Az illat is talán majd megteszi a hatását. Az ajtót is csupán behúztam magam mögött, nincsen kulcsra zárva, ha nagyon akarna, el tudna szaladni. Kérdés, hogy ha már én láttam, miért érdekes, hogy mások tudnak-e róla?
A mai nap tanulsága, mindig nézz felfelé is, főleg ha egy ilyen pályán vagy, ahol a lelátók nem épp szemmagasságban vannak. Ez nem volt számomra evidens, legalábbis nem elsőre, ami úgy fest, hogy hatalmas hiba volt részemről. Viszont most már innentől legalább tudom, ha ide akarok merészkedni, akkor óvatosabbnak kell lennem. Végül is ez a seprű mindenképpen jó fogásnak tűnik, mert bélelésre jó és a fa része is tüzelésre végső soron, repülni meg úgy se tudnék vele és nem is akarok. Nem vagyok én holmi hipogriff, hogy repkedni akarjak, se nem thesztréál, ember vagyok, nem is értem, hogy a többiek miért akarnak seprűn ülve repkedni. Nem hiába mondta az apám... az emberek nagyon furcsa dolgokat találnak ki és még furcsább dolgokat képesek cselekedni, úgyhogy legyek óvatos és tartsam magamat távol tőlük, akkor nem esik bajom. Én pedig így is cselekszem és remélem, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben lesz. Most is azért távozom gyorsan. Nem is biccentek a srácnak, amikor elenged, csak sietősen kapkodom a lábaimat, mintha tényleg ide tartoznék és tudnám hová megyek. Egész könnyen sikerül felpattintani a zárat az ajtónál, így az öltözőbe is bejutok. Nem viszek el semmi látványosan hiányzót, abból baj lehet, azt észre vehetik. Csak óvatosan, ez mindig az első számú szabály. Épp az egyik szerkénynek nézelődöm, amikor meghallom a kopogtatást és nincs időm válaszolni, hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene, főleg hogy nem készültem rá, hogy utánam jön és még kopog is, így aztán abban a pillanatban csapom be a szekrény ajtaját, ahogyan ő belép a két kakaóval. Nem értem, láthatóan értetlenül állok vele szemben. A seprű a padnak döntve várakozik, nekem pedig az egyik kezemben egy szendvics pihen. Valaki itt hagyhatta, nekem pedig jól jön, a szaga alapján nem veszélyesen régi. Gyanakvóan méregetem a tálcát, amit felém nyújt és próbálom felfogni, hogy mit is akar vajon vele... meg tőlem. - Szóltál valakinek, hogy itt vagyok? Kinek szóltál? Ez... mi és minek hoztad? - enyhén szólva is fenyegetőek a szavaim. Na jó annak próbálnak hatni, de amúgy nincs kifejezetten fenyegető külsőm igazából. Csak próbálok rá szúrósan nézni, hátha attól mondjuk ijesztőbbé válok. Mégis a tálcát szorongatom és valahogy az illat automatikusan kúszik be az orromba, én pedig valahogy közelebb húzom magamhoz az egészet, hogy kíváncsian szippantsak bele a gőzbe, ami annyira kellemes és finom... még soha nem kóstoltam ilyesmit. A szememet is lehunyom egy pillanatra, szinte eszem a szagát, csak aztán ébredek rá, hogy mit művelek és reflexből lépve közelebb nyomom a kezébe lendületből az egészet, a kakaó kicsit még valószínűleg ki is löttyen. A szendvicset a táskámba tuszkolom. Látszik, hogy lóg onnan ki már mindenféle, elég szakadt és régi darab, de még működőképes és számomra ez a lényeg. - Miért jöttél utánam? - szegezem neki újra a kérdést, mint aki szinte biztos benne, hogy le akarja buktatni, vagy szólni valakinek, hogy itt vagyok, vagy bármi. Tuti rosszat akar! Hiába jó illatú az a valami, amit hozott.
Kicsit cidris a lelátókon ülni, gyorsan átfagy az ember feneke, mégsem vagyok annyira nyafogós, hogy gyorsan visszameneküljek a melegbe. Végtére is a tél is egy évszak, megvannak a sajátosságai, meg is ihleti az embert. Hócsatázni azért nem fogok kimenni, viszont ha innen figyelem a száldosó hópelyheket, mégis intenzívebb az érzet, mint a kandalló mellől az ablakon át, ahol nem is feltétlenül hiheti el, hogy a másik oldalon egy másik világ vár rá. Már megint sikerült oltári hülyeségeket álmodni, én már tényleg nem értem, hogy miért van ez így, direkt nem alszom mostanában sokat, mert nem tudom kitörölni a tudatlattimból. Valami nő hivogat, sejtelmes hangon, ám nem ismerem, s nem értem a beszédét. Ennek megfelelően kávén élek, jó sokon, holott amikor egyszer benéztem a gyengélkedőre, a javasasszony pont az ellenkezőjét mondta, inkább ki kéne pihennem magam, mert ha élénkítőket szedek, felületesebben alszom, és nagyobb az esély az álomra. Ennél nagyobb már úgysem lehet, így abban tudok magamra hatni leginkább, hogy keveset alszok, s ezáltal lerövidítem az alvási szakaszt. Nem érzem, hogy kikészülnék a kialvatlanságtól, fiatal vagyok, bírom még, gyakran szoktam mozogni, a szabadban lenni, még ha tudom, hogy ez nem igazán olyan, mint amilyen a zenei stílusunknak megfelelhetne, hiszen a a gótikus rock általában depresszív alakoknak való, mi meg elég impulzívak vagyunk, de hát lehetünk a kivételek. A pakolászó lány mozgása valahogy nem tűnik túl magabiztosnak, mintha félne valamitől, vagy nem is tudom, bizonytalan. Ahogyan ráköszönök, el is ejti a seprűt, ezen barátságosan elmosolyodom, de nem nevetem ki. Esetlen, de kedvesnek tűnik. - Nem akartalak számonkérni. Csak nyugodtan. – Lehet, hogy valami vendég? Gyorsan le is lécel, nem éppen egy szószátyár alkat. Viszont olyan vékony ruhákban volt, így tényleg megfázik. Amíg elmegy az öltözőkbe, addig eszembe jut valami. Mivel azt mondta, hogy nem fog repülni, ezért aligha esélyes, hogy ott öltözik át, így nem vesz magára semmi melegebbet. Felállok, és tapsolok az egyik hosszúfülű házimanóért. Kérek két forró kakaót, tálcán, s amíg elindulok lefelé a lépcsőkön, a pár pillanat alatt pont az öltöző ajtaja előtt jelenik meg. Megköszönöm, és átveszem, hogy kopogtassak, majd ha nem szólt rám, hogy éppen egy szál ciciben van, akkor benyitok. - Hoztam egy kis... – Kezdenék bele, mert hirtelen nem is tudom, hogy mit csinál. – Ööö... zavarok? – Nyújtom felé a tálcát, nekem úgy is jó, hogy átveszi az egyik bögrét, majd magára hagyom, nem vagyok azért annyira kiváncsi, hogy beleüssem az orromat mások dolgaiba. Sőt, tulajdonképpen azt az elvet vallom, hogy élni, és élni hagyni.
Pedig felmérem rendesen a terepet, hogy nincs-e itt senki, hogy mindenki elment-e már, de akármennyire is nézelődöm nem veszem észre a srácot fent az emelvényen. Valószínűleg azon egyszerű okból kifolyólag, hogy felfelé nem néztem, valahogy az nem volt evidens lehetőség. És itt hibázom el, hiszen amíg én a seprűvel foglalkozom - persze hiába és esélytelenül - addig nem figyelek másra és észre sem veszem a mozgolódást sem a lelátón, csak a hangra figyelek fel, amitől persze rendesen összerezzenek, mert nem igen számítottam arra, hogy más is megjelenik itt rajtam kívül. Oké máskor felfelé is nézni kell ez a mai nap tanulsága. Szóval megrezzenek, sőt azonnal felkapom a fejemet és a lelátó felé emelem, hogy megnézzem ki a fene az, a seprűt pedig első ijedtemben simán le is ejtem a földre, még jó, hogy nem verem magamat orrba vele, vagy ilyesmi a hirtelen mozdulatnak hála, mert az jóval kellemetlenebb lenne, mint simán leejteni. - Öhm... szia! Nem tudom, nem akartam repkedni, én csak megnéztem ezt a... seprűt. - rövid hezitálás után vágom rá végül a szót. Végül is attól, hogy repkednek vele, még ugyanúgy seprűnek nevezzük, mint a sima rendes seprűket igaz? Legalábbis gondolom. Még egy féloldalas mosolyt is vetek a fiúra. Oké valahogy le kell koptatnom, vagy elérnem, hogy ne foglalkozzon velem, vagy... tudom is én. - Szóval megyek is, szia! - intek is neki egyet szépen, csak aztán kezdek el somfordálni az öltözők felé. Tudom nem lesznek csak úgy nyitva, de ezt majd megoldom valahogy, vagy legalábbis megpróbálom. Remélem, hogy a srác nem akarja megnézni a dolgot. Még a seprűt is magamhoz veszem, bár elég furán tartom, fejjel lefelé, mert hát amúgy sima seprűvel sem szoktam foglalkozni, az erdőben nincs rá szükség, nem hogy ezzel a repülő fajtával. Szóval határozottan az öltözők felé indulok, pedig nincs rajtam mez, ott már simán ledobom a seprűt. Elviszem majd, lehet hogy lesz valami haszna, maximum jó lesz tüzelősnek télre, amikor nem találok mást, csak agyonfagyott, vagy nedves fát. Aztán itt is körülnézek kicsit, megpróbálom megnézni van-e valami elvihető mozdítható és persze megvizsgálni kicsit a zárakat is, hátha nem olyan nagyon trükkösek, vagy nem mágiával vannak az ajtók bezárva, mert ez utóbbi azért megnehezíteni a dolgomat. Egy sima zárat még csak fel tudok törni, vagy le tudok verni, de ez a fránya varázslat nagyon ellenem lenne.
Az első próbánk hamarosan a nyakamon van. Külön-külön már mindenkivel beszéltem, az ambíciókról, elképzelésekről. Nem csak egy hobbizenekart akarok létrehozni, cél egyértelműen az, hogy kitörjünk, híresek legyünk. S nem azért, hogy magamutogató módon lehessen pózolni a hírnévben, nem, erről szó sincsen. Sokkal inkább azért, hogy minél többekhez eljusson a zenénk, a gondolataink. Hiszen ez a legfontosabb. Hogy közvetítsünk valamit. A banda tagjai igen különböző személyiségek, még a két nővérnél is alapos eltéréseket láttam, talán éppen ez adja a helyzet sava-borsát, az igazi ízért, nagyon kiváncsi vagyok, hogy mennyire indulnak be az érzelmi sugallatok, amikor mind együtt leszünk. Terveim szerint egy dalt is írnék az alkalomra, ezért sétálok most ki, hogy ihletet gyűjtsek, hiszen két nap múlva itt a próba, s még meg is kell hangszerelnem a dalt. Több hangszeren is játszom, ami alapvető, ha ismerni akarom a teljes hangzást. Ezúttal viszont nem hoztam egyet sem, csak a saját belső zümmögésem segít majd. Kissé most hosszúra növesztettem a hajamat, a katonás stílust magam mögött hagyva. Szinte teljesen feketében vagyok, s nem kéne hordanom az egyenruhát, mégis a fehér ing, no meg a vörös-arany nyakkendő elhagyhatatlan, ezzel azért megtisztelem a házat. Miután bezártam a macskát a szobámba, s adtam neki némi tápot meg vizet, nem kell attól félnem, hogy a cirmos elmászkál egerekért, hiszen familiárisként tartom, nem kóbor cicaként. Ellenőrzöm, hogy erszényem tele van-e, s megnyugodva tapasztalom, hogy egy ideig még nem kell elmennem a bankba. Pár éve ugyanis még roppant ügyetlenül forgattam az érméket, egy ezüst öt sarlóssal akartam fizetni, és kiderült, hogy amit átadtam az árusnak némi őrölt bodzalevélért, az egy ötven galleonos volt. Nevetve tolta vissza a kezembe, hogy köszöni, de nem akarja még eladni a válalkozását, meg a magánházát is egyben. Na igen, még most sem tudom, hogy miért voltak ilyen tehetősek a szüleim, az árus pedig roppant becsületes volt, és kioktatott az érmékről, mert látta, hogy némileg gondban vagyok. A lelátókra szándékozom leülni, ott nem valószinű, hogy bárki zavarna, most úgy tudom, hogy senkinek nincsen edzésideje, a meccsek pedig valentin napon folytatódnak. Éppen húznám magam alá a fekete köpeny szárát, hogy ráüljek, s előhúzzam a jegyzetfüzetemet, amikor észreveszem, hogy egy fiatal, szőke lány osongat a lépcsők aljában, s az egyik otthagyott seprűt mustrálja. Nem akarok beleszólni, a mozgása viszont bizonytalannak tűnik, mintha.. Megvonom a vállamat, és odaköszönök. - Szia. Nincs túl hűvös a repkedéshez? – A hangom vidáman cseng, ellenben van benne egy elárvult tónus, mintha nem tudnék mit kezdeni magammal. Az más kérdés, hogy sokszor vagyok ilyen, magamba forduló, ezt ismerkedéssel próbálom palástolni. Csak éppen nem változik tőle semmi.
Megint itt. Tudom, hogy nem kéne folyton bemerészkednem az iskola birtokára, de többnyire akkor teszem, amikor nincsenek erre sokan. Hajnalban, vagy akkor, amikor már lassan esteledik, mint most is. Ilyenkor azért már elég hideg van ahhoz, hogy ne nagyon mászkáljanak ki túl sokan. Persze én is baromira fázom, de a mozgás segít igaz? Az esetek nagy részében persze és sikerült magamnak összetákolni egy megfelelő helyet, ahol jól el vagyok. Ha elég sok mohát és persze leveleket pakolsz a kis kuckód tetejére és oldalára, akkor nem olyan vészes a helyzet. Persze közben keresgélek is, olyan jó kis helyet, amint amilyen régen volt még a másik erdőben távol innen. A meleg vizes forrás azért elég szépen melegítette a talajt és nekünk is kellemesebb volt úgy a tél. A fagyott talaj nem igazán kifizetődő, főleg mert sokkal nehezebb találni valami ehetőt, arról már nem is beszélve, hogy az állatok is jóval kisebb mennyiségben mászkálnak ilyenkor az erdőben, sokuk jobban meghúzza magát, vagy téli álmot alszanak, főleg majd ha bejön a tél. Nem akarok, de... ki tudja, hogy nem lesz-e az a vége, hogy kénytelen leszek az épületbe is valahogy bejutni. Én viszont még a kastély közelébe se megyek túl gyakran, nem hogy konkrétan bentre. Ez is most egy kivételes alkalom. Még valamikor délután láttam, hogy valaki kint hagyta a seprűjét. Gondolom óra után, bár hogy mire jó ez az egész levegőben repkedés azt még nem igazán értem. Eléggé abszurdnak tűnik az egész, de hát ugye kinek mi. Azért mégis csak van bennem egy alapvető kíváncsiság, hogy megnézzem azt a kint hagyott darabot. Óvatosan merészkedem csak közelebb hozzá. A fene tudja, hogy mégis mitől repül és nem fog-e eleve nekem támadni, vagy... valami. Egészen lassan érintem csak meg leguggolva mellé, de semmi sem történik. Figyeltem, hogy mit csináltak, de annyira nem vagyok bátor, hogy meg is próbáljam, csak felveszem és egyszerűen megtartom a levegőben, majd leejtem. Persze nem marad csak úgy magától ott, miért is maradna. Ezek szerint nem ilyen egyszerű. Talán... értelme sincs ennek az egésznek, el kéne vinnem szépen magammal és majd felhasználom valamire. Ha már itt hagyták, akkor... ez van, kisajátíthatom igaz? Talán fel se tűnik nekik egy seprű hiánya, amúgy is elég sok van gondolom még abban a marha nagy kastélyban. Esetleg még körülnézek az öltözőben is, az is jó ötlet, talán találok bent valamit, netán meleg ruhát... vagy ilyesmi, igazából bármi jól jöhet, sok mindent tudok jól hasznosítani.
Én tökéletesen edzett vagyok, egy kis futás nem sokat árt, csak a hülye varázslatok tesznek be folyton, amikből hetente kapok egyet. Ha a lábam nem működik, akkor meglépni sem tudok és ez nem valami jó hír, szóval... muszáj lenne elkerülnöm a hülye birtokot, meg a hülye lakóit, akik állandó csak pálcával hadonásznak, mert őszintén szóval nagyon kezd már ez az egész idegesíteni. Jobb lenne, ha hagynám az egészet, a seprű se kellett volna, úgy se értek hozzá és minden bizonnyal vannak sokkal jobb dolgok is, amiknek több értelme van, és jobban bélelik a lakhelyemet is, szóval... erről ennyit, nem jövök ide többet és kész, csak most sikerüljön vége lelépnem a fenébe. - Nem érdekel különösebben, hogy min lepődsz meg. - rántom meg a vállamat, mert a vállam legalább működik a lábammal ellentétben, amit még mindig felettébb zokon veszek. Igazán remek lenne, ha végre békén hagyna, mert az a nagy helyzet, hogy elég bajom van így magamban is, nem kell még direkt piszkálódni is mellé. - Nem, éppenséggel nem akarok elcsevegni vele, szeretnék végre lelépni, szóval értékelném, ha... békén hagynál. Visszakaptad azt az izét igaz? - vágom oda neki. Már csak az kell, hogy működjön a lábam, és akkor lelépek szépen innen. A lábfejemet nézem és erősen koncentrálok, hogy megmoccanjon, de éppen hogy valami kis gyenge mozgás történik, más sajnos nem, nekem pedig ennél több kéne, hogy rá is tudjak állni. - Nem szeretnéd megszüntetni valahogy? Nem túl meleg a föld. - mert hogy beszélgetni így se úgy se fogok vele, azt kár várnia, viszont ha végre levenné rólam ezt az izét, akkor le tudnék lépni, igen nagyon értékelném.
Azt kell mondjam, hogy puhány vagyok, mármint fizikum terén. A közelmúltban, ha rákényszerültem - mert azért be kell valljam sosem volt a kedvenc elfoglaltságaim egyike - igen nagy távolságokat le tudtam futni, vállalható időn belül. Így ha ehhez képest mérem a mostani állapotom, határozottan romló tendenciát mutatok. Ahogy ezt magamban végig gondolom megkönnyebbülök, hogy nem kényszerülök a lány üldözésére, pláne, hogy a "hajsza" az erdőben folytatódna, ami amúgy sem barátságos hely, de futásra még alkalmatlan is. A filmekben gyakori a jelenet, mikor egy idősebb karakter azt ecseteli, hogy "bezzeg az ő idejében" vagy, hogy "a fiatalkori önmagamra emlékeztetsz". És bár több szempontból is nevetséges, de az utóbbival most magam is tudok azonosulni. A dac, amit a lány szavai és gesztusai sugároznak elhitetik velem, hogy még ha csak egy pillanatra is, de a fiatalabb önmagam előtt állok. Bár az élmény nosztalgiázásra késztet, és sok emlék fel-fel rémlik a szemeim előtt, de megállom, hogy elkalandozzak a múlton merengve. Hogy őszinte legyek megfordul a fejemben, hogy csak simán itt hagyom, a magam dolgával törődve, ahogy az általában jellemző rám, de mert ismerem magam, biztosra veszem, hogy a kastélyba érve azonnal azon agyalni kezdenék, és a kérdések nem hagynának nyugodni egy jó ideig. - Hát ha az ilyen akcióid rendszeresek, akkor nem lepődöm meg, hogy gyakori az ehhez hasonló szituáció - felelek, miközben félmosolyra húzom a szám. "Az az izé...". Ez a szóhasználat csak még több megválaszolatlan kérdést generál bennem, olyan mintha tisztában lenne a varázsvilág létezésével - máskülönben nem lenne itt és nem így reagálna a történtekre - de csak felszínesen. - Pont attól félek, hogy eltűnsz. Ha már így alakult, nem akarod elmondani, hogy ki is vagy valójában, és mit keresel itt? - teszem föl a kérdést, és igyekszem elkerülni a sürgető vagy tolakodó hangnemet. Láthatólag a fenyegető kiállás nem hatja meg és nem is célom ezzel élni, ahogy erőszakkal sem, ennek ellenére kéznél tartom a pálcám, arra az esetre, ha mégis használni kényszerülnék.
Azt hiszem tényleg nem kéne többet betennem a lábam a birtokra, mert... felettébb veszélyes és nem nagyon jövök ki jól belőle sosem. Pedig azt hittem, hogy este nem olyan vészes, hogy ha már sötét van, akkor nem mászkálnak ki ide a diákok, és nem botlom bele senkibe sem, de ez a lány valami eszméletlenül ragaszkodik ehhez a hülye seprűhöz, pedig... ez csak egy seprű! Nem tudom, hogy miért nem lehet belenyugodni a dologba és persze a varázsolgatás miatt még csak esélyem sincs meglépni, pedig az erdőbe már sötétben nem hiszem, hogy utánam jönne, de sajnos túlságosan kitartó a csaj. Végül megint sikerül a földön végeznem immár vagy harmadszor egy hülye varázslat miatt, amit nem viselek jól, nagyon nem... A seprű se kell már ezek után, az is kész csoda, hogy nem lett komolyabb bajom és fel tudok még egyáltalán tápászkodni. Nem az én napom ez... vagy nem az én napjaim, legalábbis ha a birtokra keveredem. Mint mondtam nem nagyon kéne ide többé betenni a lábamat, de első körben le kéne lépnem, amihez viszont jó lenne, ha tudnám használni minél előbb a lábaimat... eléggé fontos tényező ugyanis a láb a járásban. - Mit tudom én, érdekes volt! - rántom meg a vállamat, miközben igyekszem eljutni addig, hogy legalább felüljek, már azt hiszem az is nagy teljesítmény lenne ebben az állapotban. Oké vacak seprű, de én nem láttam még ilyet és egyébként nem lenne ez nekem annyira rossz, ha mondjuk bélelhetném vele a lakhelyemet, meg mondjuk maga a fa rész is elég keménynek tűnik, szépen kidolgozott, biztosan fel tudnám használni valamire, vagyis... tudtam volna, de most már esélytelen, mivel lenyúlta. A kérdése azért meglep, de végül csak mint mindig dacosan emelem fel az államat. - Jól vagyok, estem már nagyobbat is. Megvárom, amíg elmúlik ez az izé, szóval... elmehetsz, nem kell őrködni felettem, eltűnök utána. - nem fogok haverkodni vele és amúgy is estem én már nagyobbat, most legalább az orrom nem tört el, szóval alapvetően egészen jó helyzetben vagy, ha innen nézzük. Amúgy meg tényleg nem kell rám vigyázni, vagyok én elég ügyes ahhoz, hogy ki tudjam várni, amíg jó lesz a lábam, aztán lelépni és visszamenni a helyemre, ahol majd végre nem piszkál senki sem. Nem vagyok kíváncsi a seprűs csaj képére és... senkire sem! Az emberek veszélyesek, főleg akik pálcával hadonásznak.
Szégyellhetném magam olyan szempontból, hogy bár rendelkezem némi mozgáskultúrával hála a sok éves sportnak, és a reflexeim se mondhatók a legrosszabbnak, mégis fényévekkel később reagálok, mint ahogy az várható lenne. Talán a méltóságom az, ami leginkább sérült, bár a bokám se kellemes érzés, és a büszkeség amúgy is hülyeség meg szívatja az ember magát vele, szóval hamar le is rázom magamról a dolgot és felpattanok. Ahogy futás közben ráhelyezem a súlyom az elkaszált lábamra, bele-bele nyilall a fájdalom, és konstatálom, hogy ezzel bizony gyengélkedő látogatásban lesz részem. Nincs bajom Madam Pomfrey-val, kellemes személyisége van, noha mindig kap némi dorgálást azt ember, például, hogy: 'Vigyázhatnál magadra jobban" vagy "Nem kéne mindig féktelenül ugrándozni, meg rohangálni, akkor nem történne ilyesmi" és hasonlók. Ezt és az orrfacsaró kórház szagot sem esik nehezemre elviselni, főleg ha hamar letudható sérüléssel látogatom a gyengélkedőt, egyszerűen csak púp a hátamon felmenni odáig, plusz idő és energia. Talán ezt végig gondolva a fejemben sikerül felhúznom magam megint picit, és ezért tölt el elégedettséggel, amikor az átkom célba ér, az áldozatom pedig, hogy drámai legyek: a porba hull. Nem jutott annyira messzire, hogy nagy távot kellett volna sprintelnem, így mikor a közelébe érek lépésbe váltok, és egy nagy levegő után összeszedem magam. Ismervén az átkot nem sietem el a dolgot, először a seprűmhöz megyek, hogy összeszedjem azt, noha nagy ívben kerülöm a földön ülő leányzót, a magam, és az ő védelmében is. Nem vagyok erőszakos alkat, csak kell némi idő, míg lemegy bennem a pumpa és akkor már biztos nem fogok hirtelen lépéseket tenni. Miután magamhoz veszem a jussom, megállok a lány előtt, tisztes távolságra, és bár a pálcám nem szegezem rá, el sem teszem. - Köszönöm - mondom szarkasztikusan, majd folytatom - Ha valami értékesebbért kardoskodtál volna ennyit, még azt mondanám, hogy érthető, de ez csak egy vacak seprű, te pedig így megdolgoztattál érte - mondom kissé szemrehányóan, miközben végig simítok a tarkómon. Ahogy végig nézek az elterült lányon és annak durcás arcán, kissé enyhül bennem a harag, és ellágyulnak a vonásaim, esetleg egy kicsit meg is sajnálom. Talán ezért sem fordulok azonnal sarkon, és hagyom ott dolgom végezve, hisz amiért jöttem, az végre valahára megvan. - Minden rendben? Nem estél túl nagyot? - kérdezem meg végül, de a kezem még nem nyújtom neki, hogy felsegítsem, azért még résen vagyok.
Kezd határozottan idegesíteni, hogy nem tudom lekoptatni magamról. Nem olyan fontos ez a seprű, igazából az lenne a legegyszerűbb, ha hagynám a fenébe és kész, de valahogy mégis csak ragaszkodom hozzá egy kicsit. Nem tudom, hogy pontosan miért, de néha lehet egy-egy indokolatlan lépésem. Amúgy se sok mindenem van, ami csak az enyém, ez pedig egészen újnak tűnik, és igenis tetszik. Nem tudom, hogy pontosan mire való és hogy hogyan lehet használni, de attól még szeretném megtartani. Ez a lány viszont túlságosan ragaszkodik hozzá és kezdem én sejteni, hogy talán tényleg az övé. Ezért lenne jó megoldás a gyors lelépés. Nem is válaszolok már a szavaira, csak megrántom a vállamat. Nem vagyok egy kifejezetten kommunikatív alkat, tehát ez nem túlságosan meglepő részemről. Persze ezek után is követ, nem értem, hogy miért nem képes végre lekopni rólam, pedig komolyan nem vágyom semmi másra, csak hogy eltűnjek végre a közeléből. Tudom én, hogy az erdő felé kellene indulnom, mert nem fogok bemenni a kastélyba, semmi pénzért se tenném. Túlságosan szokatlan környezet, és nem nekem való, nem biztonságos. Ezért támadok végül, és kaszálom el a lábát, aztán jöhet a futás, ahogy azt már nem egyszer gyakoroltam. Seprűvel persze egy fokkal nehezebb, hiszen teher is van nálam, amúgy se vagyok nagy darab, vagy erős, plusz a rendes haladásban is akadályoz. De az még sokkal jobban, amikor már megint az ismerős szavak hangoznak el és egy pillanattal később újfent a földön találom magamat. Valahogy mindig ez a vége, ha a birtokra keveredem. Nyekkenek egyet, mikor a lábaim feladják a szolgálatot. A seprű kirepül a kezemből, mivel legalább karral igyekszem tompítani az ütést, és persze egy halk szolidabb káromkodással vegyített morgás is előkúszik a torkomból, ami azt hiszem jelen helyzetben teljesen érthető. - Jól van! A tiéd a hülye seprű! - szó szerint duzzogva, mint egy kisgyerek ülök fel. Meg sem kockáztatom, hogy megpróbáljak felállni, legutóbb is hosszú percekre volt szükség, hogy a lábam újra működőképes állapotba kerüljön, pedig akkor csak az a béna vadőr talált el, nem pedig egy ha jól sejtem nála azért gyakorlottabb diák, aki már minden bizonnyal többször alkalmazta ezt a varázslatot. - Vidd a seprűt akkor, én meg eltűnnék szépen. - intek az állammal a fák felé. Igen az erdőbe természetesen, ebből talán már neki is nyilvánvaló, hogy nem egy itteni diák vagyok.
Régebben jellemző volt rám, hogy szívesen kezdtem vitákba, ha úgy éreztem, hogy valaki olyasmit mondott, ami támadható volt, és úgy gondoltam az én elképzelésem helytállóbb. Nem számított, hogy az illető közel állt-e hozzám, vagy amit mondott jelentéktelen téma volt-e, én bele kezdtem. Persze ez sokszor kellemetlen utóízzel járt, mert ahogy azt a saját bőrömön megtanultam, az emberek inkább kötekedésnek veszik, illetve úgy érzik ki akarom őket javítani, noha csak tágítani akartam a látóköröm és véleményt formálni. A végén oda jutott a dolog, hogy elvesztettem a kedvem az ilyen fajta kezdeményezésekhez, és megtartottam a véleményem magamnak. Ez főleg akkor csúcsosodott ki, mikor otthon minden tekintetben elnyomtak, még ha igazam is volt és érintett is a dolog, végül veszekedésbe torkollott az egész és én húztam a rövidített. Mondhatni akkor tájt tanultam meg, mikor kell befogni a szám, és elsétálni. Ez a jelenlegi szituáció talán azért is bosszant ennyire, mert hiába mondhatom ki, amit gondolok, hiába van igazam, sehogy se jutok egyről a kettőre a lánnyal, és kezd átfordulni az egész veszekedésbe. - De hát ez rád is ugyan úgy igaz, nem? - meredek rá, miután kicsit öntudatlanul is felemeltem a hangom. Kevés olyan makacs embert láttam, mint ez a lány, talán saját magam jutna eszembe, ha még egyet fel kéne sorolnom. Mégis miért ragaszkodik valamihez ennyire, ami nyilvánvalóan nem az övé? Értem, hogy nem indítottam túl jól a társalgást, így nem várhatom a szimpátiát, vagy a bizalmat felőle, de azt se akarja beadni nekem, hogy ekkora az igazság tudata. Annyira elmélyedek magam kis gondolataiban, hogy csak túl későn veszem észre a seprű suhanását, ami így alaposan bokán is talál, én pedig elterülök a földön. Miután sikerül leküzdenem az első éles fájdalmat, körbe nézek merre van az az átkozott boszorka. Ha futásnak erre, természetesen követem, már amennyire a bokám engedi és közben a pálcám is elő kapom, ez most már nem gyereked vívódás, komolyan felhúzott. Amennyiben nem vesztettem még szem előtt felemelem a pálcám és rá célozva támadásba lendülök. - Locomotor Mortis - mondom ki határozottan, ahogy a tüdőmből kifér.
Oké, nem vagyok profi érvelésben, de azért nem fogom ám csak úgy egy könnyen annyiban hagyni ezt az egészet. Igenis... ha én akarok valamit, akkor elérem, legalábbis majd igyekszem, hogy így legyen, és hogy sikerül-e az már más kérdés. Nem azt mondom, hogy ez az amúgy fura alakú és használhatatlan izé... seprű minden vágyam, de ha már más is rá akarja tenni a kezét, akkor inkább az enyém legyen, mint az övé nem? Szimpla önzés, de nem sok mindenem van, érthető, ha szeretnék néha-néha egy-egy saját tulajdont igaz? Én nem kaptam gyerekkoromban pónik, vagy legalábbis nem emlékszem rá, és túl sok mindent sem, úgyhogy mondhatni ez a seprű most felettébb érdekel, még ha van is ráció abban, amit egyébként ez a lány magyaráz nekem. - Én sem, de attól még nem biztos, hogy a tiéd és nem biztos, hogy visszaadnád a gazdájának, ha más az igaz? - szóval én nem vagyok más, csak egy kedves kis lány, aki nem akarja, hogy a seprűt csak úgy eltulajdonítsák. Más kérdés, hogy épp én akarom eltulajdonítani, de hát ettől az apróságtól igazán eltekinthetünk most nem? Neki ezt amúgy se kell tudni. Inkább csak gyors ütemben le akarok lépni szépen és úgy tenni, mintha közöm se lenne az itt történtekhez és kész. Ez sem olyan nagyon nehéz talán, hátha eléggé meglepődik a dolgon, hogy nem csinál végül semmit, főleg, ha netán még sem az övé a seprű. Ha meg mégis... akkor még ráérek kitalálni valamit. Olyan gyorsan és könnyen még sem megy a lelépés, ahogyan terveztem. Hiába fordulok meg a tengelyem körül és indulok meg lendületesen a kastély irányába, nem sokat ér sajnos a dolog, mert képes utánam jönni és ez... nem... nagyon nem jó. Természetesen eszem ágában sincs bemenni a kastélyba és persze még inkább nem akarok semmiféle tanárral, vagy felnőttel találkozni, szóval igen jó lenne, ha valahogy sikerülne őt lekoptatni és erre két opció van, főleg ha ennyire ragaszkodik a seprűhöz... vagy én futok gyorsabban, vagy én ütök nagyobbat. - Szóval ennyire ragaszkodsz ahhoz a teóriához, hogy a tiéd a seprű... akkor nem is tudom, hogy mi legyen, hiszen a tanárok is talán elhinnék neked, de én nem vagyok köteles... - jó nem, ez nem jön be, és még én sem hinném el, amit próbálok itt összemagyarázni azt hiszem. Szóval marad a másik megoldás, egyszerűen csak egy gyors mozdulattal megpróbálom a seprű végével elkaszálni a bokáját, hogy a földre kerüljön, aztán... jöhet a futás. Persze nem a kastély, hanem elsődlegesen az erdő felé, hiszen számomra az az otthon, nem ez a baromi nagy kőmonstrum.
Mindenki ismeri azt a pillanatot, mikor ül az órán, ahol már könyékig koptatta a kezét a sok jegyzetelés miatt, és a professzor valami olyasmit említ meg, ami a következőt váltja ki belőle: "Áh, ezt nem írom le, úgy is megjegyzem". És persze teljesen elfelejtődik. Főleg abban a pillanatban hagy el minden kis emlék foszlány a témáról, mikor a dolgozatban megkérdezik. Igen, tapasztalatból beszélek. És persze ott vannak a hasonló kategóriájú élmények, mikor rá parancsolnak az emberre, hogy ne tegye vagy épp tegye ezt vagy azt, mert ez és az lesz. Például írja bele a könyvébe a nevét, mert el fogja hagyni. Amit az követ, hogy a név nem kerül bele a könyvbe és az el lesz hagyva. És igen, megint tapasztalatból beszélek. Így hát nem meglepő, hogy a cuccaim semelyikén nem villog a nevem világító betűkkel, noha a feledékenységem mértéke néha okot adna rá. - Nos nincs, de ha csak te nem kardoskodsz amellett, hogy a tiéd, én nem látok itt mást, aki tolongana érte, és te? - nézek körbe színpadiasan, bár tisztában vagyok vele, hogy nincs rajtunk kívül itt senki más. Nem hibáztatom a bizalmatlanságáért, ki hinné el minden szavát annak, akivel most beszél először? Persze egy ilyen szituációban, ha egyáltalán megfordulna a fejemben, hogy szívességet tegyek valakinek és összeszedjem a szétszór cuccait, akkor is az első adandó alkalommal lepasszolnám a felelősséget ha lehetőségem van rá. Elhagyta, az ő baja, annyira nem lehetett fontos, ha nem figyelt rá, nemde? A lány kötekedő magatartása és a váll megvonása számomra erős kontrasztot ad, de valószínűleg csak személyiségéből adódik. Igazán köpni nyelni sincs időm, mert a nagy elmélkedésemben addig szöszmötölök a válasszal, hogy csak a szőke hajkorona libbenését veszem észre, ami a gazdájával együtt a kastély felé veszi az irányt. Mondanom sem kell, van bőr a képén a csajnak, ha csak így faképnél hagy valakit. Persze ha nem velem történne épp, és nem az én seprűm himbálózna a kezében jót nevetnék magamban, de most nem ez a helyzet. Végül úgy döntök se nem üvöltök utána, se nem átkozom meg, bár bevallom az utóbbit igen nehezen állom meg, így csak összekapom magam és felzárkózom a lányhoz. - Ha már ilyen jól elcsevegtünk csatlakozom, hisz úgy is csak a seprűmért jöttem ki - szólítom meg ismét "kedélyesen", majd folytatom - így mikor valamelyik professzor a tulajdonos keresésére indul, nem kell túl messzire mennie.
