2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ha nem szeretnél olyan irányba továbbmenni, akkor bőven elég – vonom meg a vállam, elvégre nem az én feladatom ezt Blake-re erőltetni. Nehéz szívvel mondok le róla, ha mégis kiemelkedően tehetséges lenne, de semmi értelme olyasmire ösztönözni, amit nem tudna szívvel-lélekkel csinálni. A végén még az egészet megutálja, ezt pedig nem célom elérni nála. Őt egy teljesen más szakirány érdekli, érthető talán, hogy ebben nem szeretne annyira elmélyedni és hát az önvédelemhez pedig bőven elég ennyi is, főleg a diákokkal szemben. Ebben azért igazat kell adnom neki. - Hát igen, ő sem egy könnyű lélek... - sóhajtok egyet. Igen, Blake apja olyasvalaki, akinek nem lehet ellentmondani, ezt azért megtanultam, amíg együtt voltam vele. Nehezen viselte, ha nem uralkodhatott mások felett, ha nem mondhatta meg, mit tegyen a másik fél. Persze, szerettem, ezért is voltam vele együtt annyi ideig, de ezt a tulajdonságát elég nehezen viseltem... Ha ágyba szeretett volna bújni, akkor ott semmi sem volt kifogás, addig törleszkedett, amíg meg nem tettem. Néha már tényleg csak azért mentem bele a dologba, hogy hamarabb elalhassak. Na, és a szakításunk óta sem adta még fel a dolgokat. Mindig levelekkel bombáz, ajándékokat küld, gondoskodik róla, hogy még véletlenül se legyek képes túllépni rajta. Valahol számítottam ugyan erre, de nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz ez az egész. A kis mutatványom egészen szépre sikeredett, habár nem pont ezt szerettem volna elérni, de azért mégis sikerült... Blake sok dologban hasonlít az apjára, külsőre nagyon is, ezt pedig egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Amikor a karjaiban tart, felelevenedik bennem a múlt, de gyorsan túllépek rajta, majd kihátrálok a fiú öleléséből. Azért az érintése – igen, még ott is – egészen kellemesen érintett, habár ezt igyekszem nem mutatni irányába. A zavar viszont rajtam is úrrá lesz, hiszen hiába volt már kapcsolatom, ez azért mégis egészen más... Rendesen kapkodom azért a levegőt és egy kis ideig kerülöm is a fiú tekintetét. - Rendben, próbáld – dőlök kissé az asztalnak, amíg igyekszem úrrá lenni a bennem tomboló érzelmeken. Blake érintése jól esett, márpedig ez nem túl biztató jel... Ő a tanítványom, talán az lenne a legjobb, ha egy kis ideig nem futnánk össze, legalábbis addig nem, amíg ki nem verem az apját a fejemből. Sajnos még mindig érzek iránta valamit, és ha ezt pont a fián fogom kiélni, annak egyáltalán nem lesz jó vége. Kerülnöm kell a vele való találkozásokat, a különórákat pedig el kell napolnunk egy jó ideig. Hogy miért ilyen bonyolult már ez a kis apróság is? Erre egyáltalán nem számítottam, amikor összejöttem Carlal... - Persze, menj csak – ragadom meg az alkalmat, hiszen pont kapóra jön, hogy Blake hirtelen távozni szeretne. Nem bánom, hiszen az én gondolataim is össze-vissza csaponganak, nem ártana kissé a helyükre tennem őket, vagy legalább pihennem egy keveset. Nyilvánvalóan a sok tanóra ártott meg, nem olyan pihentető szakma ez, mint sokan hiszik, ráadásul a magánéleti gondok... Amióta szétmentem Blake apjával, senki mással nem voltam együtt, érthető hát, hogy valamiféle szeretethiányom van, ez a kis incidens pedig egy cseppet sem javított rajta. Talán az lesz a legjobb, ha egy kis időre lefekszem pihenni. - A következő óra időpontját majd megbeszéljük – teszem még hozzá, miközben igyekszem elengedni magam mellett a srácot, habár szinte folyamatosan ugyanabba az irányba lépünk... Kissé ciki helyzet, főleg az előbbiek után, teljesen úgy hathat, mintha szándékosan nem szeretném elengedni, pedig erről szó sincs, csak pont ugyanarra gondolunk. Végül megunom és én is abban a pillanatban torpanok meg, mint Blake, így pont egymással szemben állunk meg. Egy fejjel magasabb nálam, pont mint Carl... Na, jól van, elég ebből! - Majd legközelebb beszélgetünk – próbálok rámosolyogni a fiúra, de mivel rám se néz, kissé nehéz feladat lenne ezt megoldanom, úgyhogy inkább nem is próbálkozom vele. - Szia!
- Nem tudom, talán, de egyelőre még ez nem fontos. Az alapokat elsajátíthatom itt is és lehet, hogy az is elég. Az iskolai atrocitások ellen... kell több? - egyébként meg végül is nem feltétlenül van szükség rá, hogy még többet foglalkozzam a dologgal. Nem leszek auror, vagy hasonló, ami miatt kellene. Én csak szimplán meg akarom védeni magamat, a méregkeveréshez pedig végül is nincs szükség efféle adottságra, képességre. - Tudom... de maga mondta, hogy ismeri az apámat, akkor megértheti. - vonom meg a vállamat. Nem veszem zokon a szavait, sőt cseppet sem érzem úgy, hogy bántó lenne, amit mondott, de akkor sem ismeri az apámat és nem tudja, hogy milyen vele élni, milyen vele tölteni a nyarakat és úgy érezni semmire se vagy képes és alkalmas, ha nem azt teszed, amit ő akar, ha nem azt teszed, amit ő vár el tőled. Az apám elég jó abban, hogyan rombolja az önbizalmat, főleg azért, mert nem azt cselekszem, amit ő szeretne tőlem elvárni. Azt tudom, hogy a bájitalokhoz értek, ebben legalább nem tudja elérni, hogy elmenjen tőle a kedvem, de ettől még másban, főleg ami ilyen nagy koncentrációt igényel nem biztos, hogy jó leszek. Ezek után jön a kis attrakció, ami nem csoda, ha rendesen lesokkol, hiszen nem elég, hogy elkapom, még sikerül jól le is tapizni, még hozzá nem is valami visszafogott helyen, hanem úgy jól telibe tenyerelem és pár pillanatba telik mire végre felfogom, hogy elhúzzam a kezemet. Az érintés mégis mintha beleégne, ami furcsa és ezek után kellene koncentrálnom... remek! - Igen, megpróbálom. - felelem most már, ahogyan várja higgadtan, bár a hófehér bőr még mindig kissé vöröses az arcomon. Megtanultam az érzelmeimet kontrollálni, kénytelen voltam az apám mellett, de azért mindent én sem tudok és főleg nem tudok mindent elrejteni, bármennyire is akarnám. Ahogy most sem megy, hosszú távon nem. Bár igyekszem, amit mond, koncentrálni, kiüríteni a gondolataimat, de egyszerűen nem megy. Elkalandozom újra és újra, hiába akarom annyira kiverni a fejemből, de mégis az érzés kúszik vissza folyamatosan, ahogyan a mellén volt a tenyerem... Igen azzal tisztában van, hogy ez eleve újszerű érzés volt számomra, miután még nem volt senkim, nem fogdostam így senkit sem és bár most sem volt szándékos ettől még hiába mutatom azt nem vagyok fából és persze hogy szinte ott maradt a tenyeremben az érzés... a kellemes érzés, hiszen tényleg az volt. Puha, de mégis ruganyos, még mintha egy pillanatra éreztem volna a hegyét is, és hiába próbálom mindezt kizárni a gondolataimból, csak rosszabb irányba kalandozom el, mintha az sejlene fel előttem milyen is lehet mindez, ha nincs felette több réteg ruha... - Bocsánat, én... - pattanok fel, ami kissé nehézkes botra támaszkodva. A szám ki van száradva és érzem jól, hogy a lábam között kissé szűk lett a hely a nadrágomban. Még nem annyira feltűnő, főleg ha nem néz oda az ember, de félek tőle, hogy ez csak fokozódik, ha még inkább megpróbálok a fejem kiürítésére koncentrálni. Ezért is indulok el inkább az ajtó felé, ha a tanárnő nem állna épp rossz helyen... Próbálom kikerülni, ha nem lépnénk folyton ugyanabba az irányba és kerülnénk így egyre közelebb. A parfüm az orromba tolakodik, ami a nadrág szűkösségének helyzetén nem sokat javít. - Folytatjuk majd... majd a következő alkalommal. Nekem most... - mennem kell, muszáj mennem és nem a mellét kell néznem, miközben beszélek. Jó ég Blake! Felkapom a tekintetemet, hogy a szemébe nézzek, de aztán inkább csak lesütöm a pillantásomat és a padlót bámulom. Ha ellép előlem, akkor megyek, de nem sok értelme van itt kerülgetni egymást, úgyis mindig ugyanabba az irányba indulnánk, nekem pedig már így is túlságosan zavarba ejtő ez az egész.
- Nem, nem lesz semmi gond – felelem egy lágy fejcsóválás kíséretében. - Az alapokkal még nem volt gondom, ott minden tökéletesen ment, de a következő szintnél megakadtam. Azt azonban nem árulom el a fiú számára, hogy a táskámban lapul egy bájital, melyet a biztonság kedvéért tettem el. Az a fájdalom akkoriban nem volt túl kellemes, nem is szeretném ismét átélni, szóval most előre bebiztosítottam magamat. Még a délelőtt folyamán kikértem egy italt Madam Pomfrey-tól, nehogy aztán Blake-nek kelljen felvinnie a Gyengélkedőbe. Szerencsétlen srác nem is bírna el a lábával, az pedig szintén vicces látvány lehet, ahogy maga előtt lebegtet. Semmi kedvem utána mások viccelődését hallgatni napokig, vagy akár hetekig. - Piton elég furcsa... hm... - nem találom a szavakat a professzort illetően, vannak diákjai, akikkel egészen jópofa tud lenni, talán még kedvesnek is mondható, viszont többségükkel igazán otromba módon viselkedik, amit én nem igazán vagyok képes díjazni. - Talán valamilyen oknál fogva mégis átveszi majd a tanításod, ha velem már nem jutsz semmire sem. Eltöprengek egy pillanatra. Természetesen, holmi ajándékokkal őt nem lehet meggyőzni ilyesmiről, amit nem akar megtenni, azt nem is fogja, de csak van valamiféle gyengepontja... Ha más nem, akkor elmegyek én és személyesen kérem meg arra, hogy oktassa Blake-t, ha a fiúban van valamennyi tehetség ezt a mágiaágat illetően. Kár lenne csak azért lemondani róla, mert Piton túlságosan magának való, nem igaz? Meg hát ennyivel tartozom is neki, ha már az apjával kavartam egy ideig. Önerőből aligha menne bármire is, ez nem olyasmi, amit annyira szerencsés lenne egyedül gyakorolni. A rosszullétek és a koncentráció-igény miatt kissé kockázatos mulatság lenne. - Nehéz eset vagy, tudsz róla? - mosolyodom el halványan, elvégre ezt egyáltalán nem azért jegyzem meg, hogy bántsam őt, leginkább csak arra szeretnék rávilágítani számára, hogy ha másként gondolkodna – akár egy fokkal is optimistábban – akkor talán sokkal másabb lenne a magához való hozzáállása is. - Hinned kell abban, hogy sikerül, különben sohasem lehetsz olyan sikeres, amilyen akkor lennél, ha kitartóan gyakorolnál. Persze, mindez sablonos szövegnek számít a legtöbb diák szemében, de én tényleg hiszek ebben, hiszen bennem is ez tartotta a lelket annak idején. Ha hiszek abban, hogy valamiben jó lehetek, akkor nem fogom félredobni az első kudarc után, elkönyvelve magamban azt, hogy ez úgyse fog menni... Nem, helyette addig próbálkozom, amíg sikerrel nem járok, utána pedig szorgalmasan gyakorolok. Blake természetesen negatívabb hozzáállással rendelkezik, de én nem fogom hagyni számára, hogy csak úgy feladja a dolgot. - Veheted annak is, igen – biccentek egyet, a szemét azért nem engedem behunyni, mert ha csak így tanulja meg kizárni a külvilágot, akkor a későbbiek folyamán egy érzékszervvel kevesebbel fog rendelkezni, ha ne adj isten oda kerülne a sor, hogy meg kell védenie magát másokkal szemben. Nem, nyitott szemmel kell próbáloznia, ez másként nem fog menni. - Se...semmi baj – nyögöm ki immár Blake karjaiban a mondatot, és noha a kínos helyzet miatt inkább menekülőre kellene fognom a dolgot, nem igazán sietek kibontakozni a karjai közül. Az illata kellemes, a karjai meg biztosan tartanak, a mellemről pedig már elvette a kezét, de azért az én arcom is vörösbe fordul át... Elég kellemetlen helyzet, de hamar vége szakad, amikor Blake talpra állít és lehajol a botjáért. Én eközben hátralépek előle, majd igyekszem úrrá lenni heves szívverésemen, amint az iménti mozdulata váltott ki belőlem. Természetesen, ő is zavarban van, méghozzá eléggé, csoda, ha a mai óra nem lesz lefújva részéről. - Öhm, nos... - köszörülöm meg a torkom, miközben igyekszem keresni a megfelelő szavakat, vagy legalább felvenni a fonalat, de nem megy, folyamatosan az a kép lebeg a szemem előtt, ahogy Blake a karjaiban tart engem. Újra meg újra felsejlik előttem, ami nem túl jó jel, már csak a múltat tekintve sem... Meg hát különben is, mit képzelek? Tanár vagyok, nem gondolhatok úgy a fiúra, mint lehetséges barátra. Gyorsan elhessegetem hát a gondolatot magam elől, habár tényleg, mintha egy kis romantikus beütése is lett volna... Á, nem értem, miért vagyok ma ilyen! - Szóval... Zárj ki mindent a gondolataidból és próbálj meg egyenletesen lélegezni. Menni fog? Hát hogyne menne neki, hiszen ő annyira rideg és közönyös és már nyilván az a pillanatnyi zavar is elmúlt benne, ami akkor jelent meg az arcán, amikor olyan helyre tévedt a tenyerével, ahova nem kellett volna... Én még mindig zavarban vagyok, de Blake... Nem, ő azért szerintem nálam jobban kezeli az érzelmeit.
Nem mondom ki, ami először eszembe jut, hiszen segít nekem és nem lenne valami kedves dolog megjegyezni, hogy ha már ennyire rosszul volt, akkor miért akar engem tanítani, hisz még csak az alapokat ismeri. Egy szintén tovább tehát úgy sem tud majd tanítani. - Értem már, azt hiszem, de végül sikerült akkor az alapokig eljutnia, de ha most gyakorol nem lesz megint baj belőle? - csak megpróbálom óvatosan feltenni a kérdést, mert azt tényleg nem szeretném, hogy valami baja legyen miattam. Annyit nem ér az egész. Valameddig még kibírom, hogy a suliban folyamatosan van olyan, aki belém köt, aztán úgyis elmegyek innen, akkor pedig már nem kell foglalkoznom az ilyen alakokkal, hiszen nem fogok velük újra találkozni, legalábbis önszántamból biztosan nem. - Nem tudom, én ebben nem hiszek, Piton nem épp olyan, aki bárkinek segítene és nem tudok olyan indokot, amiért megtenné. - én legalábbis nem ismerem jól és gondolom az nem lenne elég, ha mondjuk rendbe tenném a bájitalszertárat, vagy vinnék neki egy doboz bűvös bizserét. Ezek a dolgok egy Piton kaliberű alakra biztos, hogy nem hatnak, akkor pedig nem is igen van értelme az egésznek. Majd megpróbálok továbblépni mondjuk önerőből valahogy. Még magam sem tudom hogyan, de biztosan vannak erre lehetőségek, vagy könyvek... vagy tudom is én, majd akkor utána nézek szépen. - Én inkább csak megpróbálom, nem tudom, hogy menni fog-e. Nem... igazán szoktam csak úgy bízni a dolgokban. Vagy tudom őket, vagy nem, vagy majd kiderül melyik. - komoly tekintettel rántom meg a vállamat. Na igen világ életemben elég komoly típus voltam és ez a mai napig nem változott és nem is igen volt olyasmi az életemben, ami megváltoztatta volna. Racionális vagyok, kiszámíthatóak a dolgok, nem igazán hiszek sem a véletlenben, sem a váratlanban, inkább megtervezem a dolgokat előre és vagy sikerül, vagy nem, az afféle sorsszerű dolgokban sose hittem, vagy a reménykedésben. - Azt hiszem igen, olyan mint a meditálás igaz? - na jó akkor a szememet nem csukom be, próbálok egy pontra koncentrálni és nem figyelni semmi másra, ezért történhet meg, hogy reflexből kapom el a nőt. A bot persze kiesik a kezemből, ahogyan két kézzel kapok utána és csak pár másodperc késéssel tudatosul bennem, hogy a mozdulattal tökéletesen sikerült ráfognom az egyik mellére is, de hát... pont így esett a mozdulat. Egy pillanat alatt átmegy az arcszínem rákvörösbe, amivel nem tudok mit kezdeni, csak gyorsan elhúzom a kezem és próbálom talpra állítani, hogy aztán lehajoljak a botért. - Bocsánat... - köszörülöm meg a torkomat. Oké, szóval most kellene kizárnom mindent és nem gondolni semmire? Mármint főleg ne gondoljak arra, amit sikerült megfogni. Azt azért már sejti a tanárnő, hogy nem igazán volt még közöm lányokhoz, tehát ez a fajta élmény is kimaradt eddigi életemből. A fene gondolta, hogy ilyen kellemes a fogása, puha, de mégis rugalmas és... Igen, szóval most kellene kizárni mindent.
Blake most vagy kísértetiesen hasonlít az apjára, vagy csak én szeretném benne őt látni, erről egyelőre fogalmam sincs, viszont mégis van egy olyan érzésem, hogy a férfival állok szemben. A fiú mozdulatai legalábbis szinte teljes mértékben megegyeznek az övéivel, ez pedig különös érzéssel tölt el, amit képtelen vagyok hova tenni... Jól esik, hogy valami emlékeztet rá, ugyanakkor azonban mégsem szeretném, ha eszembe jutna. Blake nem ő, és hiába érzek érte felelősséget, nem használhatom ki azt, hogy az apjára emlékeztet. Nem lóghatok állandóan a srác nyakán csak azért, mert az apjával viszonyom volt annak idején. - Annak idején engem például teljes mértékben esélytelennek könyvelt el a tanárom – vonom meg a vállam mosolyogva az emlékek hatására. - Nem is szívesen tanított, én erőltettem a dolgot, azonban az alapoknál messzebbre már képtelen voltam menni, hiszen a fájdalom számomra kibírhatatlan volt. A Szent Mungóban kötöttem ki, hihetetlenül erős migrénes görcseim voltak, alig voltak képesek csillapítani őket. Utána nem is próbálkoztam tovább, bár úgyse lett volna kivel... Fogalmam sincs, ezt miért osztom meg a fiúval, amikor aligha érdekli a dolog, de ha rajta múlik, akkor síri csendben üljük végig az órát és mindketten csakis akkor beszélünk, ha nagyon muszáj. Nem is folytatom hát a mesémet, helyette inkább elhallgatok, bizonyára nem kíváncsi ilyesmire. Számomra azonban mély nyomot hagyott az eset, elvégre még soha életemben nem tapasztaltam hasonló fájdalmat. Kifejezetten rémes volt. - Igen, ezt én is kétlem, de biztos van olyan dolog, amiért cserébe hajlandó különórákat adni számodra, ha esetleg úgy döntenél, hogy továbblépsz egy fokkal – felelem, azt viszont elismerem magamban, hogy a fiúnak ebben kétségtelenül igaza van. Szeretem ugyan az emberek jó oldalát meglátni, de Piton még nekem is nehéz falatnak bizonyult. Hiába keresem, benne nem sok pozitív tulajdonságot találok. - Esetleg legyek pesszimista és hordjalak le a sárga földig? Mondjam azt, hogy benned semmi tehetség sincs ehhez? - lágyan elmosolyodom, majd megcsóválom a fejem. - Ha így látnám, akkor egyáltalán nem hoztam volna fel számodra a dolgot. Egyébként pedig te is bízol a saját képességeidben, mert ha nem így lenne, akkor el se jöttél volna, nem igaz? Azért Blake elég intelligens ahhoz, hogy fel tudja mérni magában, mire mennyi esélye lehet erre az egészre, kétlem hogy bármibe is belekezdene, amihez semmi tehetsége se lenne. - Nem kell hozzá behunynod a szemed, enélkül kell megpróbálnod kizárni a külvilágot – felelem Blake kérdését hallva. - Mindent figyelmen kívül kell hagynod, ami körülötted folyik, menni fog? Különleges technikája nincs, erre mindenkinek magától kell rájönnie. Beszéd közben fel-alá járkálok, aminek hamar meg is lesz az eredménye: rosszul lépek, majd hirtelen elvesztem az egyensúlyom és egyenesen Blake karjaiba zuhanok – természetesen, ha felemeli azokat, hogy még időben elkapjon. Ha nem teszi, akkor a legeslegutolsó pillanatban sikerül visszanyernem az egyensúlyom, amint megkapaszkodok a tanári asztal szélén.
Csak finoman megvonom a vállamat. Nem várom én, hogy sajnáljon, nem is azért mondtam, hogy a fájdalom már számomra megszokott jelenséggé vált, maximum az a kérdés, hogy milyen erősségű lesz, de ha azt ő sem tudja előre akkor meg főleg nem fontos, majd meglátjuk. - Világos, akkor kiderül, hogy rám hogyan hat, de kedves, hogy nem lát eleve esélytelennek. - na igen persze nem mondhatta, hogy nekem majd minden gond nélkül menni fog. Az arany középút nekem megfelelő lesz, annyit bőven kibírok, aztán meglátjuk, hogy hogyan hat rám. Arra is van esély, hogy ezt a mágiaágat egyszerűen nem nekem teremtették és kész, erre is fel kell készülnöm, nem árt ha az ember a legrosszabb kimenetellel is számol, akkor nem érheti akkora meglepetés. - Pitont? Hát... bár jó vagyok bájitaltanból, de mind tudjuk... már elnézést, hogy a saját háza diákjait részesíti előnyben, kétlem, hogy segíteni akarna nekem külön órákkal. - csak legyünk reálisak, nem veszem én ezt zokon, de tudom, hogy Pitontól mire lehet számítani és eszem ágában sincs abban reménykedni, hogy másképp lenne. A fickó ilyen, szíve joga, minden bizonnyal a többi házvezető is, ha nem is ennyire látványosan, de azért kiemeli a saját diákjait, ahogyan Alyssa sem tanít bárkit. Biztosan számít, hogy szomszédok vagyunk, vagy épp ismeri a apámat. - Igen talán, de tudja nem biztos, hogy jó túl sok önbizalmat csepegtetni egy diákba, utána csak nagyobb a csalódás, ha még sem sikerül valami. - úgy fest ő inkább a félig teli típus, én ellenben egyértelműen az árnyoldaláról szemlélem a világot. Nem szokásom pozitív reményeket táplálni, valahogy egyszerűbbnek érzem azt, ha inkább nem bízom el magamat és ha ne adj isten mégis jól alakulnak a dolgok, akkor maximum örülhetek neki, de csalódni rosszabb, mint eleve felkészülve a rosszra végül pozitívan jönni ki a dolgokból. - Értem, tehát... mindent. És azt hogyan csináljam? Csukjam be a szememet, mintha meditálni próbálnék, vagy van rá valami technika? - a legtöbb dologra akad valami, de hogy itt van-e? Lehet, hogy nekem kell ráérezni, de én és a teljes nyugalom, rendkívül távol állunk egymástól. Még az alvásom sem mondható teljesen békésnek szinte sosem, nem csoda, hogy már most az elején elbizonytalanodom. Amikor bájitalt készítek szinte mindent ki tudok zárni, arra koncentrálok csak, talán ezt kellene elővennem valahogy... hozzávalókat sorolni fejben?
- Igen, a következő órára már elég esélyes, hogy kelleni fog – felelem, miután átnyújtottam Blake-nek a kendőt. Nem csoda, hogy ennyire önérzetes, elvégre eddig mindenben kiváló teljesítményt nyújtott, minden bizonnyal ebben a témában sem szeretne túlságosan felsülni. Véleményem szerint menni fog neki, habár ebben én sem nyilatkozhatok biztosan, mivel ez azért valóban igen nehéz és bonyolult mágiaág, nem túl egyszerű megtanulni. Személy szerint azonban bízom a fiú képességeiben, nem véletlenül kellett annak idején pont a Hollóhát asztalához ülnie. Ezen kívül pedig van benne némi makacsság is, úgysem fogja feladni, szóval mindene megvan ahhoz, hogy sikerre vigye ennek az elsajátítását. - Most nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene, vagy inkább elszörnyednem ezen... - felelem, és tényleg ez a helyzet, sajnálom a fiút, de közben annak is örülök, hogy nem lesz gondja a fájdalommal. - Hogy mekkora mértékű lesz, azt nem tudom előre megmondani... Vannak, akiknek meg se kottyan a dolog, de akadtak már olyanok is, akik emiatt adták fel a próbálkozást. Na és az arany középút: kibírták. Elég nagy az esélye annak, hogy te az utolsó csoportba fogsz tartozni. Ritkák azok, akik mindenféle fájdalom nélkül el tudják sajátítani ezt a mágiát. Beszéd közben pillantásom Blake lábára esik, miközben megpróbálom magamban kitalálni, mi történhetett vele annak idején. Talán gyerekkori baleset? Érthető lenne, elvégre a gyerekek szeretnek ide-oda rohangálni, leggyakrabban tiltott helyekre, sokszor meg is sebesülnék és úgy tűnik, a fiúval is pont ugyanez történhetett. Természetesen, ma már elég megfontolt, nehéz elképzelni róla, hogy annak idején még nem volt az, de gyermekként makkegészséges volt. Talán, ha nem történik meg az a baleset, Blake se lenne ennyire magának való és némileg pesszimista hozzáállású. Gyorsan elszakítom pillantásom a lábáról, még mielőtt észrevenné a dolgot. Tudom jól, hogy nem örülne neki. - Azt nem mondom, hogy annyira jól menne a dolog, elvégre nem szeretnélek becsapni – vallom be őszintén, kissé tartva a fiú reakciójától. Ha azt hitte, hogy egy profi fogja oktatni, akkor tévedett. - Legyen elég annyi, hogy az alapokkal bőven tisztában vagyok és számodra is pont elég lesz annyi, amennyit én tudok neked tanítani. Minél nehezebb varázslatra készülsz, annál nehezebb lesz elsajátítani. Ha profivá szeretnél válni benne, akkor majd Piton professzort kell felkeresned. Ő ebben azért kissé jobban elmélyült annak idején, mint én. Tisztában vagyok azzal az aprócska ténnyel, hogy nem sok diák kedveli a bájitalok mesterét, erre pedig sok okuk is van, mivel Piton nem pont a legkedvesebb ember az iskolában. Ismerem, engem is tanított annak idején, már akkoriban is kialakította a maga bunkó stílusát, ezt pedig az évek alatt sikerült elég szépen tovább fejlesztenie. Már szinte minden diák gyomorgörccsel megy be az óráira, kevés egyén akad, aki valóban élvezné a társaságát. - Őszintén szólva nem sok – csóválom meg a fejem. - Gondolhatod, mennyire nehéz ez az egész, amikor Dumbledore professzor sem volt képes teljes mértékben kitanulni. De közben gondolj arra, hogy ott van az előbb említett tanárod is... Róla senki sem állítja, hogy a világ leghatalmasabb mágusa, nem győzött le egy gonosz varázslót sem, mégis profi szinten űzi ezt a mágiaágat is... Talán pont te is ilyen leszel. Helyes fiú ez a Blake, ha kissé visszavesz a stílusából, akkor igazán kellemesen el lehet vele beszélgetni. A magányügyeiről azonban nem faggatom, hiszen akkor igen nagy az esélye annak, hogy bezárkózik és ismét olyan lesz, mint akit felkísértem a Gyengélkedőbe. Nem tagadom, nem volt túl jó társaság aznap, ezt pedig nem szeretném ismét megtapasztalni vele kapcsolatban. - A mágia alapja a koncentráció – kezdek hát bele a felvezetésbe. - Teljesen el kell lazulnod annak érdekében, hogy sikerüljön, mindent ki kell zárnod az elmédből. A haragot, a boldogságot és a fájdalmat is, mindent. Semmi sem maradhat a fejedben, csak az, hogy mit szeretnél. Érted? Nehéz lesz megbirkóznia a feladattal, elvégre ha valóban komoly fájdalmai vannak a lábának köszönhetően, akkor komoly kihívás lesz számára elfelejtenie ezt.
- Remek, azért ha mégis kellene nem gond, maximum majd a következő alkalomra jobban készülök. - igen egyértelműen tudom, hogy mi a dolgom, Hollóhátas vagyok, aki figyel a részletekre és ahhoz az is hozzátartozik, hogy elhozok egy különórára mindent, amit kell, főleg ha a tanárnő rám áldozza az idejét, miközben még csak nem is köteles, hogy ezt tegye. De legalább még nem okoztam csalódást, hiszen nem kell a pálcámon kívül más, viszont a kendőn meglepődöm. Könnyed esésű és még így is érezni belőle egy kellemes virág illatot, hogy csak a kezembe fogom, ami a nőből is árad minden alkalommal, amikor csak találkozom vele. - A fájdalom nem okoz gondot, azzal minden áldott nap együtt kelek és fekszem... szinte már megszoktam, de köszönöm. - teszem el egyelőre a zsebembe a kendőt, mert az orrvérzés ellen jó lesz. Persze a fájdalom sem tudom, hogy milyen mértékű lesz és ha nagyon erős, akkor kelleni fog valami, ami segít rajta, de majd meglátjuk, hogy milyen lesz. Egyelőre nem gondolok gyógyszerekre, főleg hogy volt időszakom amikor elég nehezen hagytam abba a lábam miatt. Félő, hogy ha megint fájdalomcsillapítóval próbálkoznék annak csak rossz vége lenne, valószínűleg megint nem igen tudnám abbahagyni. - Értem, és önnek ez jól megy? Ha jól tudom, még az igazgató is a varázslatai nagyobb részéhez pálcát használ, mennyi esélyem van olyan szintre jutni egyáltalán? - persze láthatja, hogy a kérdések ellenére tökéletesen készen állok, bármikor neki is kezdhetünk a dolognak, sőt kíváncsian várom, hogy mi lesz a menete. Elég sokat olvastam már a nonverbális varázslatokról, ahogyan arról is, hogyan lehet mást használni fókusznak, nem pedig a pálcát, de még soha sem láttam ezeket élesben. Az órákon nem tanulunk ilyesmit, pedig elég hasznos lenne, sokat segítene az olyanoknak, mint én, akiket mint tudjuk a többi diák nem kedvel túlságosan.
Még a múltkori incidens után ígértem meg Blake-nak, hogy megtanítom egy-két trükkre, amelyet nem árt tudnia, ha valakivel sikeresen szembe szeretne szállni. Persze, ennek az egésznek a nonverbális mágia az alapja, ami nem pont a legkönnyebb, de ha kellő ideig gyakorolja az ember, akkor pár hét után beletanulhat. Blake pedig igazán tehetséges fiú, nem véletlenül osztotta a Süveg annak idején a Hollóhátba, van esze, ezt meg kell hagyni. A legnagyobb gond itt csak azzal van, hogy nem sok ember díjazza azt, ha valaki csendes, ugyanakkor azonban a tanárok kedvence a kiemelkedő teljesítménye miatt. Valljuk be, a világ nem a Blake-féle személyeknek kedvez, ez szinte mindig így volt. Az irigység és a rosszindulat ennek az egésznek a táptalaja és noha régebben én is igen balhés voltam, sohase mentem el odáig, hogy valakit azért gyepáljak meg, mert nálam okosabb volt valamiben. Ez – véleményem szerint – már mindennek a legalja. A tanáriban várom Blake-t, noha nekem is van saját szobám, mégsem szeretném ott tanítani a fiút. Az a hely tele van emlékekkel, túlságosan ragaszkodom a személyes dolgaimhoz, képtelen vagyok kidobni őket, hiába emlékeztetnek még egy lezárult korszakra. A diákok szeme elől természetesen elrejtem őket, nem kötöm az orrukra a magánéletemet, de Blake esetében nem igazán szeretnék kockáztatni... Történnek balesetek, nyílnak ki olyan fiókok, melyeknek leginkább zárva kellene maradniuk és a kíváncsiság nagy úr... A levelek egyszer csak ott vannak, és ha minden más körülmény is közrejátszik, akkor vagy beleolvas, mert érdekli, vagy azért, mert megpillantja az elején az apja nevét. Bármi közrejátszhat ebben, noha nem úgy ismertem meg a srácot, mintha annyira érdeklődne mások magánélete iránt. Fogalmam sincs, miként reagálná le az apjával való kapcsolatomat, voltaképp nem is tartozok neki számadással, de jobb, ha ezek a dolgok rejtve maradnak előle. Mindenkinek sokkal egyszerűbb. - Szabad! - szólok ki, amikor meghallom a kopogtatást. Pontos, a megbeszélt idő előtt pár perccel érkezett ugyan, de ez még semmiben sem akadályoz engem. Én is mindig időben kezdek hozzá a különórák előkészítéséhez, nem hagyok mindent az utolsó pillanatra. Amikor belép, elmosolyodom, ez leginkább már csak megszokás részemről, hiszen nagyon jól tudom, hogy Blake ezt nem fogja viszonozni, de nem is várom el tőle. - Szia. Semmi gond, csak a pálcádra lesz szükséged, más egylőre még nem kell. Pont emiatt szeretem a Hollóhátasokat: ha bármelyik tanár elvállalja, hogy különórákat ad nekik, akkor minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a lehető legjobb mértékben részt vegyenek rajta. Egy mardekáros sem tenné meg ezt, akadt olyan is, aki el se jött... A griffendélesek meg szinte állandóan bezsebelnek valamilyen büntetőmunkát, ezért az ő esetükben le kell fújni az egészet. A hugrabugosok megjelennek ugyan, de a teljesítményük néha igazán lehangoldó tud lenni, nem olyan szorgalmasak, mint a hollóhátba járók. Ők gyakorolnak az órák után is, így biztos nem ér csalódás. - Ezt rakd el – szólalok meg, majd a fiú kezébe helyezek egy kendőt. - A koncentráció orrvérzést okozhat, az pedig párszor elő fog fordulni, szóval ne ijedj meg. A fejfájás is teljesen normális, nem egy könnyű mágiaág ez, de ha kérsz Madam Pomfrey-tól gyógyszert ellene, akkor azzal se lesz gondod... Eltöprengek egy pillanatra, megpróbálom összeszedni az alapokat, ez azonban nem könnyű, hiszen nekem is évekkel ezelőtt volt szerencsém ehhez a varázslathoz utoljára. A látványmágia-szak voltaképp nem is tartalmazza ezt az ágat, hiszen az egész nonverbális mágia, semmi közöm hozzá és nyilván Blake-nek sem volt tapasztalata vele, hiszen csak akkor ismerhetik meg a diákok, ha Piton különórákat ad számukra. Azt viszont be kell vallanunk, hogy a bájitaltan tanár nem éppen arról híres, hogy bárkit is megszánna és a diákok is messziről elkerülik. Ő ugyan a mestere ennek az egésznek, én csupán az alapokat leszek képes megmutatni a fiúnak, de ez is több, mint a semmi. - Ez a varázslat a gondolataidra épül – darálom végül az alapokat, a bevezetést. - Ha kellően belejössz a dologba, akkor egy idő után nem kell a pálcád sem ahhoz, hogy varázsolhass... És itt véget is ér a nonverbális mágia és a látványmágia kapcsolata. A nonverbális varázslathoz ugyanis szükséged van a pálcádra, a látványmágiában azonban van egy kiskapu, amivel be tudod csapni az elméd. Elvileg minden mágus testében van egy alapfokú mágia, amit a felszínre hívhat az elméje segítségével, nekünk pedig pont erre lesz szükségünk. Ehhez azonban elsőként a nonverbális varázslat alapjait kell megtanulnod, hiszen a következő lépcsőfok ennél nehezebb lesz. Benne vagy?
Attól nem félek, hogy nem fog menni ez az egész, hiszen mindig is jól tanultam, mindig is tudtam, hogy mit akarok, csak épp nem igen volt erőm véghez is vinni, meg aztán mindig volt valami, ami megakasztott, mint ma reggel is. Volt rá esély, hogy el sem jövök, csak küldök egy baglyot a tanárnőnek, de végül összeszedtem magamat, mert kell ez a külön óra és az ő idejével sem játszhatok csak úgy, minden bizonnyal épp elég dolga van ahhoz, hogy ne tehesse csak úgy át ezt a kis külön órát, amikor nekem úgy esik jobban. A lábam sajog, de nem foglalkozom vele. Voltam a Gyengélkedőn és kértem a gyógyítót, hogy adjon valamit, de azt mondta már így is túl sokszor szedtem be különféle bájitalokat, nem szívesen adna megint egy újabbat. Persze magamnak is kikeverhetném, de attól tartok sejti, hogy ez is menne, e miatt bent tartott, hogy időm se legyen rá, ezért még sietnem is kell, ami persze csak még inkább megnehezíti a dolgomat, mert így még inkább sajog a lábam, de még így sem késem el. Kissé ugyan ki vagyok fulladva, amikor megérkezem a tanárihoz, de pár nagy levegővétel és máris jobban vagyok, legalábbis fogjuk rá. A fájdalommal nem törődöm és a lábamban fokozódó lüktetéssel sem, csak jobban rátámaszkodom a botra, amikor kopogtatok. Ha nem hallok hangot, akkor belépdelek, hiszen megbeszéltük és nekem le kell ülnöm, állva nem tudom megvárni idekint, ha pedig kiszól, hát akkor lépek be és keresek egy helyet, ahová leülhetek, ha más nem hát időlegesen. - Jó napot! Nem tudtam, hogy kell-e hoznom valamit, ezért végül is nem hoztam, de... ha mégis kellene a következő alkalommal nem feledem. - na igen ilyesmit végül is nem beszéltünk meg, hogy vajon a nonverbális varázsláshoz, vagy az egyéb fókuszok használatához kell-e valami, de a következő alkalomra megoldom. Azt nem mondom, hogy most szépen elszaladok valamiért, mert... azt nem vállalnám be. Örülök, ha meg tudok állni a lábamon, nem hogy még el is szaladgáljak akármiért is.
)
Aktuális viselet 
