2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy tűnik, vannak időszakok, amikor azok az emberek sem tudják, mit kellene tenniük, akik már sokkal idősebbek nálam. Valamiért azt hittem, hogy ha mindannyian együtt leszünk, akkor közösen megoldást találunk a problémára, elvégre Nico aurornak készül, ha más nem is, de neki minden bizonnyal lesznek információi. Tévedtem, a családi kupaktanács ugyanis nem sok eredményre jutott a támadóm kilétét illetően. - Miért nem? - kérdezek vissza tanácstalanul, miért nem hiszi el a bátyám, hogy diák is követhet el ilyesmit? Szerintem van rá esély, hiszen sokkal egyszerűbb dolga van belülről megtámadni minket, mintha az iskolán kívülről próbálkozna. Még harmadikos korom ellenére is tisztában vagyok azzal, hogy a Roxfortot védő varázslatok sokkal, de sokkal erősebbek, mint azt hinné az ember. Védőbűbájok vannak mindenféle, igen kevés sikerrel járna az, aki be szeretne ide jutni... Voltképp, leginkább csak én akarom azt hinni, hogy egy tanuló a tettes, mert ha ez nem így van, akkor az azt jelentené, hogy a kastély védelme nem elég erős. - Senki sem juthat be a Roxfortba. Nem most kellene ellenkeznem, de szükségem van arra, hogy kimondjam a szavakat, hiszen tudnom kell, hogy a többiek is ezt a helyet tartják a legbiztonságosabbnak. Hiszen, ha volt valaki, aki úgy támadott meg, hogy nem is ide jár, az csak még nagyobb veszélyt jelent számunkra, mint ha van valaki, aki belső körből szeretne ártani nekünk. Annak azonban örülök, hogy Nicholas helyesli az ötletemet, mondjuk gondoltam, hogy pont ő nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy itt maradjak. Elég körültekintő ahhoz, hogy tisztában legyen vele: több helyről is érkezhet a támadás. - Rendben, megígérem – biccentek komoly képpel Sarah kérését hallva, nem áll szándékomban bajba kerülni, az nem az én világom. Betartom, amit kérnek tőlem, egészen addig, amíg teljesen reálisnak tartom a kérést. Az őrködés azonban nem az én világom, ennyire azért nem vagyok hasznavehetetlen, de majd ha odaérünk, meglátjuk. Halálfalókkal még nem tudok harcolni, márpedig anyuék ellenségei nem mindennapi alakok lehetnek. - Egy hét? - kerekedik el a szemem a bátyám szavait hallva, normális esetben örülnék is a dolognak, de így, hogy elmegyünk a Roxfortból, nem igazán tartom túlzottan jó ötletnek. Nem szállok azonban vitába, mégiscsak én vagyok a legkisebb a családban, Nico pedig a legtapasztaltabb ezen a téren. Lióval továbbra sem foglalkozok, elvégre örülök annak, hogy nem esett nekem a hülyeségem miatt, de a levél azért igazán felkelti az érdeklődésem. Figyelmesen hallgatom mardekáros nővérem szavait, valamiért nem igazán lep meg, hogy mindannyiunk közül pont ő kapta kézhez a levelet. Anyuék gyilkosai? Miért akarnak velünk is végezni, amikor mi nem is vagyunk aurorok, én pedig még veszélyt sem jelentek senkire sem... Amikor Sarah elkezdi írni a kérelmet, engedelmesen felállok a székről, majd Nicolas mellé sétálok. Még ha nem is mondta volna, hogy eljön velem, akkor is megkértem volna rá, elvégre nem merek egyedül mászkálni a folyosókon, ahol bármikor megtámadhat engem valaki. Ennyire vakmerő azért nem vagyok. Türelmesen megvárom hát, amíg a nővérem végez a levéllel, majd ha Nico elindul, akkor engedelmesen követem.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Lioneah McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A támadás (McCaine-család) 2017-02-08, 16:56
Határozottan kezd idegesíteni, hogy a bátyám lényegében nem veszi figyelembe, amit mondok, mintha nem is érdekelné az egész, pedig csak így próbálja kezelni a természetemet, de sokat nem ér vele, hiszen nem lesz jobb attól, ha úgy tesz, mintha semmibe venne, vagy épp konkrétan semmibe is vesz, sőt a dolog egyre idegesítőbb kezd lenni. Tovább beszél, én pedig csak fogadjam el, amit mond, hogy akkor helyettem döntenek, pedig én rá bíztam ezt a titkot, nem azért, hogy kifecsegje, még ha tudom is hogy igaza van és ez elég komoly téma most, mert a húgunkról van szó, de ez még nem jelenti, hogy a dacosságom csak úgy elszáll, mintha nem is lett volna, sőt! - Oh jesszus, ne hogy már ennyire mélyen érintsen! - vágom oda Sera pillantását látva. A végén még itt helyben elsírja magát nekem csak azért, mert nem mondtam el neki. Arra nem gondol, hogy szégyelltem és azért nem tettem? Persze ezt úgy se mondanám csak úgy ki, vagy vállalnám fel, ahogyan most sem teszem és azon nem változtat, hogy nem mondtam el. A bizalom az más tészta, én igazából senkiben sem bízom, nem csak a testvéreimről van szó, még magammal sem vagyok általában teljesen őszinte, hát akkor hogyan lehetnék az másokkal? Persze a nővérem ellenkezik, mintha bármit is tudna az ilyen komoly ügyekről, hogy ki fenyeget, vagy ki nem. Ő nem auror, mint Nick és bármennyire is idegesít a bátyám viselkedése is mégis csak úgy gondolom, hogy általában igaza van és most biztos is vagyok benne. - Mert te olyan jól ismered őket Sera? Nem hiszem és én tudom, hogy mi miatt küldték a levelet és annak köze van a szüleink gyilkosaihoz, tehát annak is köze lehet, aki a levelet küldte, nem egyértelmű? - és persze ezen a ponton, ha valaki meg nem állít szépen elindulok kifelé. Csak az ajtó környékén torpanok be, amikor Sera még varázsolgat, hogy a levéllel foglalkozzon. - Lent találkozunk. - csak hogy tudják én is megyek, de nem akarom tovább hallgatni a siránkozást és persze, hogy ki mit gondol, mert tévednek. Folyton mindenki téved! Amúgy sem hiszek benne, hogy könnyen kinyomozhatnánk ezt, de hát akkor próbáljuk meg, ha a testvéreim már megint olyan okosnak gondolják magukat, aztán majd meglátjuk.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nicolas annyira közvetlenül próbálja kezelni Lioneah-t az ölelgetéssel és ezzel a sok hishugizással, hogy kezdem úgy érezni, hogy néha okkal lázad, legalább a kishugizást még én sem szeretem, pedig az én tűrőküszöböm sokkalta jobb és nem is akarok vadul lázadni a... jó, nem igazán tudom mi ellen is lázad, mert szándékkal sosem ártunk neki. Igyekszem nem mutatni, de azért picit furcsállva pillantok a bátyánk felé, majd Lio felé, hogy hogyan kezeli mindezt. Ha bejön neki, és ettől megnyílik, akkor üsse kő, én is vállon veregetem és kishugizom és piszkálgatom, hátha a bizalmába fogad és egyszer végre megtudom, hogy mi romlott el évekkel ezelőtt. - De Sasha... - próbálnék meg türelmesen ellenkezni, ahogy kifakad, hogy jönni akar, de Nicolas is a pártjára áll. Kicsit előre lépek, tetőtől talpig végigmérem a lányt, aztán lehajolva, hogy az arcunk egy magasságban legyen, komoly tekintettel és komoly szavakkal szólok hozzá. - Ha eljössz velünk akármit kérünk teljesíteni fogod, kérdés nélkül és azonnal. Tapasztalatlanabb vagy még, hiszen kevesebb varázslatot ismersz, csak hidd el és bízz bennünk, hogy meg tudjuk majd ítélni mivel tudsz legjobban segíteni. Lehet, hogy a szavaim túl kemények, de szeretném, ha tökéletesen a fejébe vésné, ha utána járunk a dolognak az nem játék lesz. És mindezt azért mondtam neki, mert irgalmatlanul félteni fogom mindegyik pillanatban, ha igazán bajba kerülünk. De inkább legyen így, inkább induljunk el négyesben, minthogy hátra hagyjuk és bajba keveredjen vagy utánunk akarjon szökni. Ha látom rajta, hogy megértette a szavaimat, akkor abbahagyom a hosszú szemkontaktust, kihúzom magam, és Lio felé fordulok, aki egy levelet csapott az asztalra. Néhány lépéssel ott is vagyok, felkapom és átfutom, majd először Nicolasra, aztán Lioneah-ra pillantok. Egyáltalán nem vádlón, nem düh-vel, hanem félreérthetetlen szomorúsággal. - És nem bíztál bennünk annyira, hogy megmutasd ezt? - kérdezem, kicsit elsápadva, de vele nem tudom sokáig tartani a szemkontaktust, mint ahogy Sashaval. Pillanatok alatt elfordulok tőle, és csak egy pillanat erejéig csillan meg a szememben a szomorúságon kívül a csalódottság. Azt hittem akármi történik, akármilyen viszonyunk van, számíthatunk egymásra. A nővére vagyok, kicsiként egy szobában cseperedtünk, most még se tudom hová tenni, hogy mit miért tesz. És ez annyira fáj. De most nem merülhetek el ebben, mert jelen pillanatban úgy se oldódik meg semmi. Inkább azzal foglalkozom, amit talán meg tudunk oldani. - Anyáék gyilkosai... - a szívem egy pillanatra összeszorul, de folytatom - ... nem hiszem, hogy kapcsolat van a kettő között. Nem sok mindenre emlékszem, hiszen olyan sokat voltak távol és amúgy sem beszéltek annyit a munkáról, de valahogy annyiból, amennyit azóta megtudtunk, valahogy a profiljuk nem vág össze. Ez a levél egyáltalán nem vall rájuk. - mutatok rá a közben finoman asztalra visszaejtett papirosra. Nicolas döntéseire biccentek és azonnal elővarázsolok pennát, tintát, pergament és borítékot. Nem nehéz, hiszen a teremben egy könnyű invito bűbáj begyűjti nekem őket. Megírom a kérelmet, belefogalmazva mindegyikőnk nevét, házát, a házvezető tanár szíves engedelmét kérve, illedelmesen, de nem bő lére eresztve. Mikor megvan kiegyenesedek, beborítékolom, aztán a többiekre pillantok. - Rendben, ez meg van, egy perc és bedobom a tanáriba McGalagony asztalára. Akkor mindenki egyetért? Haza megyünk és utána járunk? - fordulok itt egyértelműen Lio felé, ugyanis tudom, hogy ő ritkán vesz részt családi kupaktanácsokban és lehet, hogy ebből is ki akar maradni még úgy is, hogy ő kapta a levelet és lehet, hogy minden tényleg miatta van. Látni akarok rajta valami jelet, valami kis elszántságot, hogy tényleg jönni akar, mert ha végig durcázni és beszólogatni fog ahelyett, hogy koncentrálna... Hát, nem lesz egy könnyű menet. De ha mindenki egyetért, akkor nyomok egy gyors és finom puszit Sasha buksijára és leválok tőlük beadni a levelet és összeszedni néhány holmimat, ami igen csak jól jöhet.
Komolyan gondolom, hogy Lioneah valahogy magát akarja kihelyezni a családból, de én ezt nem hagyom. Mindannyiunknak megvannak a problémái, nem viselkedhetünk egymás szüleiként, én is hárítom a felelősséget rendesen, de nem hagyom, hogy pont a középső hugom ilyen rosszkedvű legyen. Igen, rám bízta az aggályos gondolatait, s mindeddig nem is adtam ki a többieknek, de most mindenképpen beszélni kell róla, hogy mi is várhat ránk. Jó eséllyel össze kell tartanunk, és nem nézem le a pöttömöt. Igen, neki is fel kell nőnie a feladathoz, és nem értek egyet Serával, hogy na akkor szépen hagyjuk itt, hogy a kicsi türelmesen kivárjuk, hogy velünk mi lesz. Őrködni, meg lótifutinak tökéletes lesz, egyel többen leszünk a személyével. Megkérdezhettem volna Lioneah-től, hogy mi is a titka, de van egy olyan érzésem, hogy úgysem kötné az orromra. Lényegében elég sok ellenségünk van, bárki ellenünk törhet, akkor pedig teljesen mindegy, hogy miért akarnak bántani. - Ne tőled? Kishugi, ha meg kihagylak belőle, akkor meg az a bajod. Különben meg te kaptad a levelet, előjogod lenne kitalálni, hogy most segítsünk vagy sem, de akkor megtesszük maguntól. – Bólintok, és bár Sera a hivatalosnak kikiáltott családfő, de igenis mindenkinek lehet véleménye. – Áh, ezek mindig a sarkunkban lesznek. – Kételkedek Sasha mondatában, egy ilyen neves aurorcsaládot még évtizedekig nyirbálnak, amíg csak vannak élő örökösök. Csodálom is, hogy eddig csak pár tucatnyian törtek az életemre, lévén egyedül én viszem tovább a nevet, a lányok „csak” szülnek. – Nem tudom, lehettek anyáék gyilkosai is, hiszen ők nem lettek meg, de.. nem, nem hagyjuk itt a picit. Igaza van, egyedül sebezhetőbb. De hogy egy diák lenne? Nem, azt jó nagy marhaságnak tartom, állj le a mákos nyalókával Sasha kincsem, tudod, hogy bódítószert tartalmaz. – Mosolygok rá, apró viccet csempészve a komoly tárgyalásba, mégiscsak egy kislányról van szó, aki esetében nem akarom, hogy halálosan fenyegetve érezze magát. Viszont el sem dughatjuk. – Sera, légyszíves küldj baglyot McGalagonynak, hogy az egész család egy hetes felmentést kér az iskolai jelenlét alól a támadásra való tekintettel. Hazamegyünk, és utánajárunk. Még valami észrevétel, vagy mehetünk? – Mindenki a hálókörletébe, aztán majd egy órán belül a nagyterem előtt akár találkozhatnánk is. Sashát már én fogom elkísérni a hugrabug klubhelységig, egyedül nem hagyom kószálni.
Nyilván nem lep meg, hogy ennyire komor a hangulat, hiszen igen nagy horderejű dolog történt ma, nekem sem volt kedvem mosolyogni, habár szinte minden helyzetben azt teszem. A családom viselkedése sem túl fura, mindenki hozza a megszokott formáját: Sera aggódik, Lioneah önmaga, Nicó pedig Nicó. Én pedig csak gubbasztok a széken, a hátam mögött Sarah áll, a kezei pedig a vállamon nyugszanak. Tőlem szokatlanul komoly tekintettel meredek magam elé, kezd elmúlni a félelmem némileg, de továbbra sem vagyok teljes mértékben nyugodt. Elvégre, mégiscsak megtámadtak, ezt nem heveri ki túl könnyen az ember. - Azt hittem, hogy ennyi évvel a haláluk után már szinte mindenki elfelejtette őket – jegyzem meg, kissé bús ábrázattal, azt azonban be kell látnom, hogy anyuék ellenségeinek se szeri, se száma, nem egykönnyen mennek ki a köztudatból, annyi szent. Vannak olyan sötét varázslók, akiket még miattuk börtönöztek be, és akik mostanában kezdenek el kiszabadulni az Azkabanból. Itt természetesen nem azokra gondolok, akik embert öltek, ők azért nagy eséllyel nagyobb büntetést kaptak, de egyszer ők is ki fognak kerülni, addigra viszont még én is meg fogom tudni védeni magam, és már nem lesz szükségem a családom jelenlétére. - Én is megyek! - csattanok fel, amint Nick és Sarah is kimondja a végsőnek szánt szót, ebbe azonban úgy érzem, nekem is van pont elég beleszólásom. - Elmegyek a Gyengélkedőre, de veletek szeretnék tartani, tudok már jó átkokat, nem lesz gond... Természetesen, sok kárt nem tudnék tenni abban a valakiben, aki ezt tette velem, hiszen jelenleg is harmadikos vagyok, az igazán komoly átkokat talán ötödikben kezdik el átvenni a diákok, de annyi eszem nekem is volt, hogy utánaolvassak pár dolognak. A könyvekben pedig találtam igazán hasznos igéket, melyeket ki is jegyzeteltem, nincs is velük más dolgom, csak átfutni őket és onnan már menni fog a dolog. Elég ügyesnek érzem magam ahhoz, hogy tudjam is őket használni, hiszen valamennyit csak örököltem apuékból, nem igaz? Auror-családból származom, és noha én magam nem készültem annak, de a hozzám hasonló családból érkezőknek nem árt felkészülnie arra, hogy lesz, aki nem veszi jó néven, hogy még mindig életben van. Különben is, ha minket veszélyeztet valaki, akkor nem hagyhattok magamra – szólalok meg ismét, hogy egy olyan érvet zúdítsak a nyakukba, amire nagy eséllyel már nehezebben mondanak nemet. - Talán számítanak arra, hogy ti a nyomukba eredtek, engem magamra hagytok és ismét rám fognak támadni. Tudom, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely, meg a többi, de lehet, hogy valamelyik diák a tettes, nem igaz? Elhallgatok, amikor Lioneah egyetlen mérges mozdulattal csapja le a levelet az asztalra, majd kissé kíváncsian pislogok. Mi lehet benne? Lió tudott volna erről az egészről? Talán ezért olyan mogorva? Sok zűrös ügye van, ezt be kell látnom magamban, de annyira még ő sem felelőtlen, hogy anyuék legnagyobb ellenségeivel paktáljon le. - Kik azok az ezek? - kérdezek vissza, noha nem hiszem, hogy most az a legnagyobb gondjuk, hogy számomra válaszokat adjanak. Pénzt akarnak? Akkor miért támadnak meg engem? Fogalmam sincs, mi folyik itt, de azt nem fogom hagyni nekik, hogy nélkülem derítsék ki a dolgokat. Ha kell, kiszökök utánuk, de én is ott leszek, ebben mindannyian biztosak lehetnek.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Lioneah McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A támadás (McCaine-család) 2017-02-01, 10:42
Egy pillanatra látszik is rajtam, hogy az lep meg a leginkább, hogy a többiektől nem kapok kifejezetten valami kis fejmosást. Sera nem szól rám, csak átsiklik a kirohanásom felett, Sasha pedig csendes, mint mindig és gondolom ezúttal meg is van szeppenve, tehát még inkább oka van rá. De láthatóan engem az egész nem érdekel, csak amikor Nick lazán lerendezi, amit mondtam akkor szökik fel a szemöldököm, aztán húzom el a számat. Még hogy én generálom magamnak a fejmosásokat... jó persze az esetek nagy részében igen, de azért van amikor nem én... jó nem csak én vagyok a hibás. Ezúttal viszont van rá esély, bár ha azt nézzük akkor ennek az egésznek az alapját a szüleink fektették le, tehát összességében nem én vagyok a hibás, hanem ők, csak mivel meghaltak őket már nem fogja senki sem megdorgálni, amiért miattuk még most is utánunk nyúl a múlt. - Már nem él mind... - jegyzem meg szinte csak az orrom alatt morogva, miközben végül csak rászánom magamat, hogy elbányásszak a zsebemből egy levelet, amit talán egy hete kaphattam kézhez és amit pár napja mutatta meg Nicknek hosszas hezitálás után. Na igen, sejtettem, hogy fontos de nem volt könnyű rávenni magamat. Végül is a pontos részletei nincsenek benne annak, amit tettem, de az ki van fejtve a pergamenen, hogy tudják mit tettem és felhasználják ellenem, a családom ellen, ha nem teszem, amit akarnak. Én nem tettem semmit és nem is foglalkoztam a levéllel, csoda, hogy nem égettem el. Amúgy sem én kezelem a családi vagyont, hogy teszem azt fizessek nekik, pont ezért mutattam meg végül a levelet a bátyámnak, mert neki az effélébe több beleszólása van. Igazából engem nem izgat, ha kiderül, hogy mit tettem, de gondolom a családom nevét nem tüntetné fel jó fényben, bár az már nem az én bajom lenne. - Te is tudod Nick, hogy az egész e miatt van, de tőlem ne várj döntéseket. - csapom le végül a levelet az asztalra. Bár tény Nick is csak erről tud, azt neki sem fejtettem ki, hogy mi is az pontosan, amiről a levél írója, vagy írói tudnak. Nem szeretem, ha fenyegetnek, de tény, hogy az már jóval komolyabb dolog, ha mindezt úgy teszik, hogy közben Sasha is bajba kerül. - Persze koránt sem biztos, hogy van összefüggés, hiszen ezek főleg pénzt akarnak nem? - rántom meg végül a vállamat. Persze benne van a pakliban, hogy nyomatékosítani akarták a levelet azzal, hogy kicsit rámutatnak arra, hogy komolyabb következményei is lehetnek, ha nem teszem, amit mondanak. Kísértetiesen hasonlít ez a helyzet arra, amikor a szüleinket fenyegették és én ittam meg végül az árát. Nem, azt nem akarom, hogy Sasha hasonlóan célponttá váljon miattam, mint én a szüleink miatt, de persze ezt így nyíltan ki nem mondanám, főleg nem mindenki előtt.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Eszembe sincsen sírni, ideges vagyok, de inkább vagyok az a fajta, aki cselekszik, mint az, aki sírásba fekteti az erejét. Most is, ahogy megölelem a húgit és megbizonyosodok arról, hogy rendben van, már azon jár az agyam, hogy mi legyen a következő lépés. Lio természetesen ahogy belép, azonnal árasztja azt a negatív, pesszimista és szúrós kisugárzását, mint mindig, és a szavaiból is csak ellenszenvesség csöpög. Elég mélyen szíven üt, hogy ez a lány, aki a testvérünk, külsőleg fikarcnyit sem érdeklődik aziránt, hogy Sashat megtámadták, de igyekszem leküzdeni a rosszallásom, és arra koncentrálok, hogy lehet, hogy azért a szíve mélyén szeret minket. Hiszen itt van, mert Nick hívta. Ahogy legkisebb testvérkémen észre veszem, hogy szinte fél, mikor a nővére megjelenik, azért jóval bosszúsabban pillantok Lio felé. Egyáltalán nem járja, hogy családon belül ilyenek legyenek a viszonyok, ha megjelenik, akkor a másik szinte elbújjon előle. Nem tudom, hogy Nicolas hogy tudja ezt ilyen könnyedén kezelni, még át is ölelni a lányt, mintha mi se történt volna. Látom a szája sarkán, hogy ahogy leteremti, azt sem gondolja olyan komolyan, pedig lehet, hogy a lánynak sokkal jobbat tenne, ha erélyesen leteremtenék. Vagy nem. Vagy észheztérne, vagy még jobban átmenne sündisznóba. Sajnos ameddig nem vagyok legilimentor és nem látom, hogy mi van a fejében, addig erre nem derül fény. - Szerinted ugyanazok voltak, Nick? És ebben biztos vagy? - kérdezem, kicsit tűnődve pillantva felé. Halkan felsóhajtok, de valahogy még is úgy érzem, hogy valami másról van szó, valami újról. Hiszen ez volt az első eset, hogy így megtámadták a legkisebb McCaine-t, eddig csak magának kereste a bajt. Míg Lioneah egyik padba vetődött le, Nicolas pedig a katedra asztalán helyezkedett el, én Sasha mögött álldogálok, a kezemet a vállára téve, kicsit ezzel is bátorítva, hogy ne féljen, biztonságban van, főleg a nővérétől ne féljen mert... A gondolatát se tudom elviselni, hogy még egymásra se számíthassunk. - Azt teljesen biztos, hogy Sasha megy a gyengélkedőre. Sajnálom pöttöm, de ebbe nincsen beleszólásod. És ha tényleg elkezdünk nyomozni az után, hogy mi történt, te maradsz a fenekeden, majd ha idősebb leszel részt veszel éppen elég kalandban. Mivel Lioneah-t kérdezte Nicolas a véleményéről, én csak ennyit teszek hozzá, ami biztos. Kicsit gyanakodva fut a tekintetem oda-vissza a bátyám és a húgom között, gyanítva, hogy valamit eltitkolnak. Nem véletlenül kérhette ki külön az ő véleményét, mintha ő többet tudna az ügyről, pedig legutóbbi tudomásom szerint méregfőző kis boszorka, nem éppen auror. Az kéne még, hogy ő belőle is az legyen. Nem, ez nem fog megtörténni. Valami másról van szó, a fekete bárány valamit tud, amit még nem tárt elénk.
Alig várom már, hogy a sötét hattyúm megérkezzen, akkor nem leszek ennyire elnyomva. Persze szeretnek a többiek is, de én Lioneah duzzogásával vagyok leginkább kiegészítve, vele lehetek önmagam. Hasonló anyagból gyúrtak minket, és tudom, hogy ő rühelli még az érintéseket is, ebből viszont nem engedek, nem izgat, hogy olykor elhúzódik. Testvérek vagyunk, és érte aggódok legtöbbször, viszont bármennyire is csúnyán néz, cseppet sem zavartatom magamat miatt, ez most családi ügy. - Ah, dehogynem Lio, pont azon tűnődtünk, hogy Sasha élete mindegy is, mert mindenkinek dolga van. – Halovány mosollyal vonom meg a vállamat, és mellé lépve karolom át, csakazért is. Nem, nem fogom hagyni, hogy ellökjön magától, akár lelki, akár fizikai értelemben tenné azt. – Ezeket a fejmosásokat te generálod magadnak hugi, én sosem bántanálak. – Fejezem be a durciját, bár tőlem folytathatja még tovább, én aztán nem fogok rá reagálni. Az nyilván benne van, hogy veszélyes életet élünk, aminek talán most Sasha issza meg a levét, de lássuk be, én nem kárhoztathatom Lioneah-t, mert velem osztotta meg az aggályait. Ha nem tudtam lekezelni, akkor én vagyok a hibás, és ezen bólogatok is, hogy tudja, rám nyugodtan háríthatja a felelősséget, én is bátran szoktam Serára. - Ugyan, tudod, hogy kiknek vagyunk az útjában Seraphin. Ennek sosem lesz vége, amíg élünk. Vagy amíg ők élnek. – Ellépek Lioneah mellől, és felülök a tanári asztalra, hogy onnan tartsam szemmel a lányokat. Tényleg sajnálom a kishugimat, de ne kezdjünk már egyből kétségbeesni. Tudom, hogy a kicsi meg Lioneah nem éppen a legjobb testvérek, nekem viszont sosem volt erőm őket békítgetni, csinálja csak Sera, ha akarja. - Szívem szerint azt mondanám, hogy járjunk utána, de a pöttömnek pihennie kéne. Még én leszek elővéve, ha magunkkal visszük. Lioneah? – Pillantok vissza ismét a középső hugra, igenis érdekel a véleménye, de a szokásos végső döntést a családfő hozza meg. Aki jelen esetben Sera, amióta nekem nincsen kedvem a kisebbeket pesztrálni. Felelősség nélkül olyan, de olyan jó érzés élni, hiszen nincsen cél, amit illene megugrani.
Némileg reszketegen bújok oda Nicóhoz, miközben ő átölel, hiszen valamennyire még mindig a történtek utóhatása alatt állok. Megijedtem, hiszen akár komolyabb bajom is eshetett volna, ezzel még tizenhárom évesen is tisztában vagyok. Mindezek mellett pedig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy életveszélyes helyzetekbe kerüljek. Éjszaka kilógni a folyosókra és felbosszantani a vén gondnokot az egy dolog, megint másik az, hogy fényes nappal valaki mögém oson, majd leüt. Természetesen, ez lehetett kábító átok is, nagy eséllyel csak én éreztem úgy, hogy ütés érte a fejemet, nem tudom, hiszen még soha életemben nem használtak rajtam ilyesféle átkot. A karomon lévő szorítás helye még mindig fáj kissé, habár az is lehet, hogy csak a sokk miatt érzem úgy. - Aurorok? - kissé talán riadt tekintettel engedem el bátyámat az ölelés után, ez az információ a kelleténél jobban megriaszt. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen komoly bajba keveredjek, ennyire talán még Lioneah sem ment messzire, pedig ő aztán tényleg szeret bajba kerülni. Rendben, értem én, hogy valaki beosont a birtokra és megtámadott egy diákot, de akkor is... - Szerintem is – nyelek egyet kissé riadtan, az auror-szó még mindig a fejem fölött lebeg, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna pár a folyosó egyik homályos szegletéből. - Csak egy rosszul elsült tréfa lehetett... Tréfának azért elég durva, ezt be kell látnom, mindenesetre nem kezdem el Nicket faggatni a dolgokról, hiszen látom rajta, hogy ez nem éppen a megfelelő pillanat erre. Nagy eséllyel csak úgy cikáznak a fejében a gondolatok, aligha fog ma sokat aludni, bár szerintem egyikünknek sem lesz szerencséje a hálókörletéhez. - Nem tudom, csak olyan ijesztő volt odabenn mindenki – rezzenek össze ismét az előbbi emlékek hatására, miközben a bátyám kérdésére válaszolok. - Sarah? Jaj... Nem akarok ismét inni abból a rosszízű löttyből, amit még nyáron adott nekem, amikor leestem Victor biciklijéről... Eszembe jutott a kellemetlen emlék, habár most pont az lett volna a legjobb, ha csak ilyesmi történik, semmi komolyabb. Sok mugli barátom van a környéken, ahol lakunk, habár nem közvetlen szomszédok, de sűrűn játszottam velük a nyári szünet előtt, egyszer pedig a biciklit is kipróbáltam. A gond csak azzal volt, hogy soha életemben nem ültem még olyan valamin, estem is vele rendeset, szinte mindenhol felhorzsolva a bőröm. Sarah persze rögtön adott valami rémes löttyöt, amitől gyorsabban gyógyultak a sebeim. - Oké – bólintok Nick kérésére, miközben belépek abba a terembe, amelynek kinyitotta az ajtaját. Engedelmesen leülök hát, nem áll szándékomban ma már több gondot okozni, ezért nem is kezdek el nézelődni, ahogy egyébként tettem volna. Csak ülök és várok, miközben a bátyám megáll az ajtóban, mint valami biztonsági őr. Hamarosan befut Sarah is, aggódó arcot vágva, amikor pedig átölel, szorosan hozzábújok... Nem tudom, a közelsége annyira hasonlít anyuéra, nyugalmat sugároz. Mellette már egyáltalán nem félek, pedig elvileg Nico lenne az, aki hatásosabban felvenné a harcot mások ellen. - Nem tudom, hátulról ütött meg valami, a tarkómat találta el. Utána elájultam – válaszolom, miközben továbbra sem eresztem nővéremet, így még mindig őt ölelgetve csimpaszkodok belé. Mélyen beszívom az illatát, igazán megnyugtató, teljesen olyan, mintha anyu is itt lenne most velünk. Miután megszemlélte a sérüléseimet, visszaülök a helyemre, ő pedig kissé komolyabb hangnemet megütve fordul Nico felé. Arra, hogy magunkra haragítottunk volna valakit, megrezzenek. Sosem szerettem belegondolni abba, hogy a családunknak ellenségei lennének, habár ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás. - Jaj... - nyögök fel, miközben Lioneah is befut, majd igyekszem a lehető legkisebbre összehúzni magam, habár biztosra veszem, hogy észre fog venni. Amikor elidőzik rajtam a tekintete, csupán azzal reagálok, hogy a padlót kezdem el tanulmányozni. Tőle nem vártam aggódást, hiszen soha életében nem tette, miért pont most kezdené el? Azt azonban biztosra veszem, hogy lesz felénk egy-két keresetlen szava, ebben pedig nem is tévedek. Miután elszakította rólam a tekintetét, szinte azonnal neki is esik Nicknek, én pedig lélekben igyekszem a lehető legjobban felkészülni arra, hogy nekem is jut pár szép szó, amiben azt taglalja majd, hogy én sem vagyok éppen egy ma született bárány. De tényleg, mi van akkor, ha igaza van és Frics támadott meg, ezzel is kimutatva azt, hogy megelégelte a diákok éjjeli mászkálását?
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Lioneah McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A támadás (McCaine-család) 2017-01-23, 21:03
Nick üzent értem és ez most nem az a helyzet, amikor kihúzhatom magamat a dolog alól, főleg hogy ő az egyedüli akinek elmeséltem az ügy... egy részét, hiszen azt neki sem mondtam miért is fenyegettek meg, hogy miért kaptam az üzenetet, de arra van esély, hogy Sasha esete miattam történt meg, hogy miattam támadták meg, bár Nick nem fejtette ki bőven, ami érthető erre pont nem volt ideje. Ezért nem túl kellemes hangulatban vágtatok végig a folyosón. Nem, nem úgy, mint ahogyan Sera, nem aggódva és e miatt kiborulva, hanem mérgesen, ami miatt sikerül úgy istenesen feltaszítanom nem sokkal a megbeszélt hely előtt egy másodikos kölyköt. Hát na én vagyok az idősebb, mégis csak lehetett volna annyi esze, hogy ha látja, hogy úgy jövök, mint a tank, akkor minimum félre áll az utamból. Nem tette meg, hát akkor így járt, talán a nadrágja nem szakadt ki, maximum a hátsójának esett baja, de az majd begyógyul és talán tanul is belőle. Utolsóként érkezem meg még így is, hiszen Nick lett értesítve mint mindig és persze Sera mindenről tud mint mindig, én pedig késem... mint mindig. Persze lehetnék aggódó és érzelmes, de valószínűleg sejtik, hogy ez rám nem jellemző, hisz Nickre bíztam egy titkot és jó eséllyel kifecsegte, vagy elvárja tőlem, hogy én tegyem meg, különben ő fogja, ami lássuk be nem egy kellemes érzés és nem erősíti a bizalmamat felé még ha ezúttal talán igaza is van. De mint tudjuk engem ilyen apróságokkal nem lehet meggyőzni. Belépek hát a terembe, ahol már a többiek várnak, aggódva, idegesen, kész csoda, hogy Sera nem sír idegességében és aggodalmában, vagy netán azon már túl van? Én persze megállok az ajtóban és nagy levegőt veszek. Egy pillantás a húgomra, egy talán a kelleténél hosszabb pillantás, amiből aki kicsit is ismer sejtheti, hogy igen vannak nekem érzéseim, hogy igen én is sajnálom és igen talán más esetben én is úgy viselkednék, mint Sera, de ez nem más eset és én nem más vagyok, ezért végül csak megemelem az államat és bevágom magam mögött az ajtót. - Arra gondolom senki sem gondolt, hogy esetleg dolgom van igaz? - szúrós pillantással illetem Nicket, ahogyan levágom magamat a hozzám legközelebbi padba, ami természetesen az aggodalmas hármastól kellő távolságban van, mint ahogyan általában mindig. Dacosan felszegett államat megtámasztom a tenyeremben miután felkönyököltem az asztalra és onnan figyelem őket. - Jöhet a fejmosás, mert gondolom mint általában minden valamilyen módon ez is az én hibám igaz? Biztosan nem Nické, aki mindenféle sötét alakokat akar üldözni, amíg annak rossz vége nem lesz. - cinikus hang, sértett szavak, mintha csak minden még ez is az ellenem való támadások újabb csodálatos példája lenne. Nem, én aztán soha sem mondtam, hogy jó testvér lennék, igazság szerint ha nem azért vagyok itt, hogy megkapjam a fejmosást, mert nem mondtam el a többieknek is az infot, mert nem tettem ellene és mert még mindig titkolom azt is, hogy egyáltalán miért kaptam, akkor nem is tudom, hogy mi az oka, hiszen mind tudják, hogy én nem vagyok az a típus, aki bárkit is vigasztalgatna. Sasha épp nem rég tapasztalta meg, amikor pont hozzám fordult szerelmi tanácsért. Hát nem nevetséges egy elképzelés volt az is?
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Amikor megtudtam, hogy Sashát megtámadták nem tudtam, hogy ezt valami viccnek vegyem, amivel egy rosszindulatú bohóc szórakozik velem, vagy komolyan képes valaki ezt az ártatlan, vidám angyalkát megtámadni. Ebben a családban soha, semmi se lehet egyszerű, és nem telhet úgy el egy év, vagy még egy hét se, hogy ne történjen semmi baj. Körülbelül egy másodperc alatt játszódott le bennem, hogy a gyógyító szaktársam szavahihetőségét megítéljem, aztán a vállamra véve a táskámat céltudatos, gyors lépésekkel meg is indulok a Gyengélkedő felé, hiszen egy ilyen támadás után, nekem az lenne az alapvető, hogy a gyereket azonnal hét lakat alatt oda zárjuk be, míg meg nem győződtünk róla, hogy semmi baja, nem pedig faggatjuk, ameddig el nem sírja magát... Hát igen, nem auror vagyok, és csöppet sem izgat annyira a forró nyom, mint amennyire a húgom jelenlegi egészségi állapota. A gyengélkedőn Madame Pomfrey azonnal elmondja, hogy még kihallgatáson van - atya ég, hiszen gyerek! -, és Nicolast is értesítették. Megköszönöm sietve, és így esik meg, hogy akkor toppanok be, mikor Nicolasék belépnek az elhagyatott terembe. - Sasha! - szólítom, de nem éles kiáltással, csak aggódva, érzelemmel telve. Látszik az arcomon, hogy a sietségben kivörösödtem, és a szemem is szikrákat vet. Valaki bántani merte a kishúgomat. Ahogy odaérek megölelem, persze nem túl erősen megszorítva, hiszen fogalmam sincs mennyire sérült meg. - Mondd, jól érzed magad? Hol ütöttek meg? - kérdezem, de a részletekről nem akarom kérdezni, valószínűleg már éppen elégszer el kellett mondania. Ahogy elengedem és a szemébe nézek nehéz lenne nem észrevenni, hogy sírt. - Jaj, kicsikém. Most már nem lesz semmi baj. - suttogom halkan, akaratlanul is úgy, mintha nem egy harmadikossal, hanem egy hatévessel lenne dolgom. Miután végigtanulmányoztam az arcát és a sérülését, ha megmutatja, az arcom hirtelen eléggé szigorúra vált és Nicolas felé emelem a tekintetem. - Észrevettek a tanárok, vagy bármelyik személyzeti tag bármi utaló jelet, hogy Sasha vagy akármelyikőnk magára haragított valakit? - kérdezem, mert igen, az első az ijedtség, és az, hogy biztos legyek benne Sasha rendben van, de a második... tudni akarom, hogy ki volt ez, és miért. Nem rosszindulatból emelem ki, hogy bármelyikünkön állhatnak bosszút a legkisebb húgunkon keresztül, de... Tény, hogy Nicolas aurornak ment, így hát seregnyi ellenséget tudhat magának, Lioneah pedig nem túl közkedvelt, így lehet, hogy miattuk támadták meg. Ha így is van, nem fogom őket okolni, nyilván nem provokáltak szándékosan senkit arra, hogy bántsák a húgukat, de tudnom kell az okokat. És ha Nicolas már volt bent, akkor csak van bármilyen tippje a tanári karnak. Egy diákot megtámadtak, ezt nem lehet eltussolni.
Már kezdem megszokni, hogy az életemben bármmi is jól alakul, akkor utána közvetlenül bekövetkezik a csapás. Azért remélem nem olyan komoly, mint hiszem. Elsőre úgy éreztem, amikor meghallottam, hogy Sashával valami baj történt, hogy moccani sem tudtam, nem fogtam fel hogy hol vagyok. Elkezdtem öltözködni, de nem ment, alig tudtam magamra felerőltetni az öltönyömet, a nyakkendőt se sikerült megkötni. Tudtam, hogy rohannom kéne, hiszen a patrónus, akit a házvezetőm küldött, közölte, hogy komolyabb a dolog annál, mintsem a kislány sokadszorra törje be a fejét. Szeleburdi, de ez most más. Tehát a koordinációs zavar odáig terjedt, hogy mikor felálltam, nekimentem a falnak, nem találtam ki az ajtón. Hiába Lioneah a kedvenc testvérem, azért Sashát elveszíteni végzetes csapás lenne, amit nem élnék túl. Megszoktam már, hogy Sera és Sasha az érzelmes, míg mi a maradék a komolyak vagyunk, de azért ez nekünk is sok lenne, még Lioneah is beleroppanna. Neki szólok egyedül, hiszen tudom, hogy bármi is történjen hármunkkal, Sera naprakészebb, mint a kémbűbájok úgy összességében a Roxfort területén. Jó eséllyel mire átlépem a küszöböt, ő már fél órája faggatja a szemtanukat. Viszont elkerüljük egymást, mert nincsen a tanáriban, esélyes, hogy ő addig a gyógyítókkal diskurál, hogy megmarad a kis hülye, amíg én a hivatalos részét intézem. Nyelek egyet, amint kilépek elé, végre előkerült. Magamhoz ölelem a magam kimért módján. Egy órával ezelőtt még jókedvem volt, Chrissy kurta-furcsa csókja érdekesen ért, nehezen tudtam legyűrni a vigyorgásomat, még ha cselezésnek is szánta, hogy lerázzuk azt a banyát. - Nem sok. Aurorokat nem akarnak bevonni, ez roxfortos ügy. Mindenki reméli, hogy valami ostoba, arrogáns tréfa volt. Én mondjuk nem hiszem.. – Fogom át a vállát az ölelés után, s közbenézek, hogy mikor érnek ide a kishattyúk. Lioneah persze a fekete. Ráadásul Lioneah pár napja szólt, hogy durván megfenyegették. Akkor még nem gondoltam jobban bele, az én drága hugomnak van egy stílusa, ami alapján az sem meglepő, ha a fél iskolával ellenséges viszonyban van. Mint én. Nem csoda, hogy legalább egymást jól megértjük. Viszont ahogyan a tanáriba siettem, a saját patrónusomra bíztam azt, hogy ne csupán Sasha testi épsége ügyében jelenjenek meg, hanem foglaljunk be egy termet, mert ezt sürgősen meg kell beszélni, Lioneah fel kell hogy vállalja, amit korábban nekem mondott. Csodálkozva sandítok vissza Sashára, miért is kapna büntetést? - Hát hogy csináltál volna? Nem a te hibád. Ellenben utána kell járni. Nem is tudom, mondanám, hogy pihenj, de majd Sera dönt erről. – A legidősebb hugom a tyúkanyó, ő találja ki ezeket, hiszen összefogja a családot. Sasha most mégis tőlem várja a csodát. Nagyon is egyetértek vele, hogy néhány nap pihenés nem ártana a kicsi lánynak, mert valahogy van egy sanda gyanum, hogy mindez nem volt véletlen. És nem kéne, hogy folytatása legyen.. Benyitok a terembe, amit kinéztem magunknak. – Ülj le, remélem a többiek is mindjárt ideérnek. – Én magam megállok a küszöbön, hogy ne engedjek be mást, csak a családot.
Egész testemben remegek, miközben Nicót várom, aki még a tanáriban van, nyilván megbeszélnek mindent, amit a bátyámnak is tudnia kell az üggyel kapcsolatban. Egészen idáig faggattak, én azonban már nem bírtam tovább a dolgot és elsírtam magam, így – legnagyobb megkönnyebbülésemre – abbahagyták a dolgot és kiküldtek, hogy ők, mint felnőttek, mindent megbeszélhessenek egymással. Nem bántam a dolgot, már nem sok kedvem van gondolni sem erre az egészre. Megtámadtak, vagy legalábbis megpróbáltak, engem pedig teljesen váratlanul ért a dolog. Fényes nappal, az isten szerelmére, kinek jut eszébe egy tizenhárom éves diáklányt megtámadni? És pont engem! Hátulról érte a fejemet az ütes, miközben a növényházba siettem a következő órámra. Most senki sem tartott velem, szinte minden évfolyamtársam ebédelt még, nekem azonban nem volt étvágyam, így előrementem. Hát, volt alkalmam megbánni a dolgot... Elájultam, mire pedig magamhoz tértem, már Hagrid cipelt a karjaiban, mogorván morogva a bajsza alatt. Állítólag valami ismeretlen alak volt a támadóm, akit Bimba professzor hirtelen felbukkanása ijesztett el, legalábbis erre jutottak a tanárok. Órákig tartó faggatás következett, melynek a már említett sírás vetett véget. - Na, mi volt? - pattanok fel a kemény és hideg padról, amikor nyílik az ajtó, majd Nicolas jelenik meg, komoly képpel. Örülök neki, hogy végeztek, nem sok kedvem lett volna ismét visszamenni a tanáriba és folytatni a beszámolómat, erre ma már semmiképp sem vagyok képes. Csak arra vágytam, hogy végre ismét a hálókörletben lehessek, bár előtte még minden bizonnyal lesz egy családi kupaktanács is. Nagy eséllyel nem véletlenül támadtak meg pont engem, hiszen anyuék aurorok voltak, sok ellenségre tettek szert az évek folyamán, talán ez állhat a háttérben. - Ugye, nem kapok büntetést? Könyörgő tekintettel pillantok a bátyámra, miközben a szám széle újra lefelé görbül, nem sok híja van annak, hogy ismét elsírjam magam. Valamiért az él a képzeletemben, hogy én is büntetést fogok kapni, amiért megtámadtak, hiszen olyan komoly volt odabenn mindenki arca. Meg amikor fölém magasodtak, válaszokat várva... Azt hiszem, akkor ijedtem meg legjobban, nem szoktam hozzá, hogy bárki is ilyen szigorú tekintettel méregessen. Természetesen, csináltam már rossz dolgokat, de nem ilyen jellegűt. - Nem csináltam semmi rosszat... Elhiszed, ugye? Tényleg nem, igazán nem én produkáltam ki, hogy megtámadjanak, nem állt szándékomban semmi ilyesmi. Megijedtem azonban, hogy talán engem is megvádolnak valamivel, miközben semmi rosszat nem csináltam. De mégis... Mindenki annyira komor tekintettel pillantott rám, mintha valójában én lettem volna a hibás. - Sajnálom, hogy miattam rángattak ide – szegem le a fejemet, nem szoktam meg, hogy bocsánatot kérjek, ez általában Lioneah feladata szokott lenni. A bal karomra pillantok, ahol egy jókora lila folt látható, nagy eséllyel az ismeretlen támadó erősen megragadott, és próbált talpra állítani, amikor megzavarták. - Szóltál a többieknek? Buta kérdés, nagy eséllyel már Sarah és Lio is tudnak a dolgokról, hiszen amikor ilyen vagy ehhez hasonló esemény történik, akkor állandóan családi kupaktanácsot tartunk. - Bimba professzor azt mondta, hogy holnap nem kell bemennem a tanórákra, és Madam Pomfrey tüzetesebben kivizsgál.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Sasha McCaine
Reveal your secrets
Tárgy: A támadás (McCaine-család) 2017-01-22, 13:56
