2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Fogalmam sincs, hogy jót vagy rosszat teszek azzal, hogy őszinte vagyok és megpróbálom elmondani a zavaros gondolataimat azok után, hogy végül is ő csókolt meg. Persze tény, hogy maga alatt volt és egyébként is tanár és ott van Sam is és... de ettől még ő jár a fejemben, bármennyire is nem szabadna, hogy így legyen és egyszerűen gőzöm sincs, hogy mit kellene kezdenem ezzel a helyzettel. Na ezért könnyebb, ha távol tartom magamat mindenkitől. Megszeged a saját szabályodat abból az ég világon semmi jó nem sülhet ki, megtapasztalhattam már párszor és most újra. És... nem is értem, hogy miért nem gondolkodtam előbb. Csak sóhajtok egyet, amikor ő is azt mondja, amit én, hogy ott van Sam és hogy el kellene ezt az egészet felejtenünk. Persze részemről ez csak valami kamasz dolog, annak egyszerűbb beállítani, ő pedig felnőtt és most talán az ital és a pocsék kedv is közre játszott, hogy ez megtörténhetett. Már épp megszólalnék, hogy akkor felejtsük el és én biztosan nem fogom elmondani senkinek sem, amikor se perc alatt felpattan és nekem még majdhogynem annyit sincs lehetőségem kinyögni, hogy filibusz. Csak pislogok párat. - Persze... szia! - köszönök el gyorsan, felpattanva, amit talán még meg sem hall, hiszen inkább csak a hátának beszélek, aztán szépen visszahanyatlom a helyemre és a tenyerembe temetem az arcomat. Nem is értem, hogy mi a fenét művelek és azt sem, hogy mindez hogyan történhetett meg, de tényleg nincs rendjén ezzel én is tisztában vagyok. Nincs mit tenni, jobb lenne, ha nem is nagyon gondolnék semmire most, ezért végül marad az ital elkortyolgatása, aztán majd valahogy visszajutok a kastélyba is. Nem az én napom a mai, annyi szent, hiszen nem kaptam kellő rendelést sem, ami csökkenti a bevételemet, és erre még ez az egész is. Lehet, hogy jobb lett volna, ha ma fel sem kelek, vagy ha eleve csak köszönök a tanárnőnek és kész. Gondolom ezzel a külön óráknak is annyi, pedig azok fontosak lettek volna, hiszen segíteni akart, de persze érthető, ha már ez sem merül fel. És azt már nem is láthatja, amikor azok közül a srácok közül, akik legutóbb jól helyben hagytak hangos röhögéssel lép el az egyik mellettem és szándékosan lök meg a vállával. Nem tesz mást, mintha csak fel akarta volna hívni magára a figyelmet, de... mit akart ezzel? Elképedve nézek utána, de aztán csak megrázom a fejemet, hiszen bennem is munkál már a vajsör, nem igen tudok teljesen tisztán gondolkodni, főleg hogy amúgy is rendesen zakatol még a fejem.
[color=silver] Miközben Blake hozzám beszél, szinte kétségbeesetten próbálok megkapaszkodni abban a gondolatban, hogy ő nem Carl, de mégis... Az arca, a mozdulatai, szinte mindben visszaköszönt az apja, akivel egy ideig együtt voltam és akit szerettem is, ő azonban elüldözött maga mellől a folyamatos birtoklási vágyával. A fia viszont teljesen más személyiség, ő olyasvalaki, aki megpróbál szembemenni az árral, mindezt pedig igyekszik úgy tenni, hogy senkinek se ártson, leginkább még ő tűri el ugyanezt másoktól. Apa és fia ennél jobban nem is különbözhetnének egymástól, de akkor mégis miért akad meg rajta a tekintetem? Tény, hogy a genetika náluk sem hazudtolja meg önmagát, Blake azonban egy teljesen más világ. Nem passzol bele a Carl által felépített hatalom-orientált modellbe, ahol ő a király, mindenki más pedig alattvaló vagy ágyas. Nem, Blake egy külön világban él, ahol talán még az apja által lefektetett szabályokat is igyekszik a maga módján felborítani. Mert hát neki se lehet könnyebb, mint nekem volt, nem igaz? - Az ilyesmi teljesen természetes dolog, nem kell ennyire zavarba jönnöd tőle – nevetem el magam, mert hát számomra tényleg szokatlan némileg, hogy Blake ennyire zavarban van ilyen kis apróság miatt. Elvégre, én és a barátnőim számtalan olyan dolgot beszélünk meg egymással, melynek hallatán a legtöbb fiú csak pislogna, esetleg egy jó nagy adag italt köpne vissza az asztalra, vagy jobb esetben a pohárba. Persze, ha neki is lennének barátai, akkor minden bizonnyal nem pont velem beszélné meg az élete nagy fordulópontjait. Mégis, az élet valamiért úgy hozta, hogy itt és most velem ül kettesben, nem mással. Furcsa fintor ez a Sorstól, az pedig még furcsább, amikor a következő pillanatban már megcsókolom. Az ital szállt volna ennyire a fejembe vagy valami egészen más oka lehet ennek? Fogalmam sincs, de a dolog megtörtént, én pedig kifejezetten rosszul érzem magam miatt. Az állásomat kockáztatom, ezért ki is rúghatnak! - Igen, biztos ez az oka... – biccentek bizonytalanul, mégis túl hamar Blake feltételezését hallva, majd kiszáradt ajkakkal nyúlok a saját italomhoz. Érzem én, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet egy ehhez hasonló helyzetben, de innom kell. Utána rendelnem még egy kört és még egyet... Nem érdekel, milyen nap van holnap, mert ha ezt valaki látta, akkor elég nagy esélye van annak, hogy többé nem leszek az iskola alkalmazottja. - Tessék? Értetlenkedve kapom fel a fejem Blake további szavai hallatán, hiszen elsőre elég nehéz kibogoznom, mit is szeretne közölni velem a fiú ebben a pillanatban. Mintha egy barokkos körmondattal próbálna leírni valami bonyolult dolgot, ami csak még cifrábbá teszi a magyarázatot, ezzel nehezítve meg számomra, hogy sikeresen vegyem az akadályokat. Azonban, ahogy kissé jobban elkezdek odafigyelni rá – minden zavaromat és félelmemet félretéve – kezdem megérteni a szavai jelentését. - Nem – csóválom meg a fejem, mintegy egyetértve a srác mondataival. - Tényleg nem szabad és én nagyon sajnálom, amit az imént tettem, ne haragudj. És igen... igen, találkoznod kell Sammel, és talán az lenne a legjobb, ha ezt az egészet mindketten szépen elfelejtenénk... Nem ez lesz ugyan a világ legkönnyebb dolga, de minden igyekezetemmel azon leszek, hogy túltegyem magam ezen az egész marhaságon. A különórákat el kellene felejtenünk, hiszen azok ugyancsak olyan helyzeteket teremtenek, ahol kettesben leszünk, márpedig tényleg nem szeretném az állásomat kockáztatni. Ez az egész ügy nagyon zavaros, főleg ha azt is figyelembe veszem, hogy ki is Blake valójában. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy az apjával is együtt voltam egy ideig? Nyilván nem örülne neki... Gyorsan felpattanok hát, majd – miközben sebtében magamra kapom a kabátom – megszólalok: - Azt hiszem... azt hiszem, most mennem kell – habogom. Ritkán vagyok zavarban, de nem is mindennap kapok le diákokat fogadókban. - Fel... fel kell készülnöm a holnapi óráimra. Szia! Hátat is fordítok, majd gyorsan elsietek, nehogy véletlenül meggondoljam magam és visszaüljek hozzá. A kísértés túl nagy, szeretnék a közelében maradni, jól esik a vele töltött idő, de közben tisztában vagyok azzal is, hogy mindez bűn. Nem tehetem meg, el kell mennem és meg is teszem a dolgot. Vissza az iskolába és átgondolni mindent...
- Oh hát úgy se mondanám el, hogy kivel ittam. - félmosollyal vonom meg a vállamat, de egyébként is kizárt, hogy én valamikor is részeg legyek. Sosem voltam még és nem is igazán vagyok olyan bulizós jellem, hogy ez akár kicsit is hozzám kötődjön. Nem iszom, ez is csak kivételes alkalom és egy vajsör azért nem olyan ütős... bár persze tény, hogy annak, aki nem iszik gyakran lehetséges. Mondjuk fel sem merül bennem, hogy ez annyira kellemetlen lehet, mármint valahogy most nem, vagy talán már ez is az alkohol hatása? Egy biztos a tanárnő tényleg nagyon rendes és még csak azt sem mondanám, hogy fecseg, mert ő nem épp olyan. Amúgy is tanár és felnőtt és okos is. Fecsegni a buta fruskák szoktak. - Igaz, mármint... gondolom így van. - kissé zavartan köszörülöm meg a torkomat és pár jó nagy korttyal rövidítem meg az italomat, hiszen no mégis csak eléggé intim dolgokról beszélünk, de hát nekem nem igen van senki sem, akiről effélével beszélhetnék. Anya meghalt, az apámmal nem lehet, barátaim pedig nincsenek. Fogalmam sincs, hogy hogyan kell viselkedni egy lánnyal egy randin, és arról sem igazán, hogy mit kell tenni, vagy mondani, amikor egy tanár megcsókol. Vagy inkább úgy kellene mondanom, hogy egy érett nő? Hiszen egy érett nőről van szó, nem csoda, ha azóta is a fejemben motoszkálnak mindenféle vele kapcsolatos gondolatok és hát cseppet sem... tanárnősek. Ezúttal sem meglepő, ha kiszárad a torkom és gőzöm sincs, hogy mit is kellene mondanom, csak lassan fogom fel, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát a miatt, amit tett, pedig cseppet sem volt rossz érzés, komolyan nem, csak hát... itt elég sokan vannak, bár nagyon úgy fest kb. senkit sem érdekel, hogy mi történik az asztalunknál. Nem tapadnak ránk árgus pillantások, nem kutatnak figyelő tekintetek, mintha semmi sem történt volna, pedig nekem izzad a tenyerem úgy istenesen. - Semmi... semmiség, mármint nem az, de semmi gond. Öhm... csak gondolom nagyon egyedül érzi magát. - akaratlanul is visszaváltok magázódásra, miközben a korsómat markolászom, hogy lefoglaljam az izzadó tenyeremet és a magukkal mit kezdeni nem tudó ujjaimat. - Tudja én a... múltkori eset után, hogy is fogalmazzak... nem szabadna és... ezért érthető, ha most ön is összezavarodott az ital miatt, de vannak... gondolataim. Tudom, hogy nem lehet és persze, hogy ön idősebb is és az egész teljesen értelmetlen, de ez sem... Szóval nem volt rossz, sőt, csak ön tanár és én meg... tudja, és egyébként is ön meg... tudja és ott van Sam. - őszintén szólva, ha most megkérdezné tőlem, hogy mit is akartam ezzel mondani valószínűleg nem tudnám elmondani, sőt jó eséllyel elismételni se nagyon tudnám azt a katyvaszt, ami most kicsúszott a számon és az sem biztos, hogy érti, amit mondani akartam, mármint a gondolataimról, bár a továbbra is iszonyatosan izzadó tenyerem és persze a vörösödő fejem talán jelezheti, hogy milyen gondolataim szoktak lenni vele kapcsolatban.
[color=silver] Blake szavait hallva valami összetörik odabenn, hiszen hiába tudom magamról, hogy öregszem és nálam sokkal fiatalabbakkal vagyok körülvéve a munkámból kifolyólag, mégse hittem volna, hogy úgy tekintenek rám, mint annak idején én a saját tanáraimra. Igen, nehéz elképzelni, hogy ők is voltak valaha gyerekek, de én még nem vagyok olyan öreg, mint McGalagony professzor vagy esetleg maga Dumbledore... Épp csak pár évvel lehetek idősebb a fiúnál, nem vagyunk ugyan egy korosztály, de nem is egy másik évszázadban születtem, nem igaz? Jó, aláírom, volt egy időszak, amikor elméletileg a mostohaanyja voltam és hálát is adok Carlnak azért, hogy nem mutatott be a fiának, mert akkor most még kellemetlenebbül érezném magam. Elvégre, akkor most úgy ülnék itt, mint a volt mostohaanyja, akivel megbeszélheti a dolgait és akire mindig is úgy fog tekinteni, mint az apja barátnőjére. Igen, még abban az esetben is, ha már szétmentünk. - Nem, azt én se hiszem – nevetve csóválom meg a fejem, hiszen valóban képtelenség lenne elcipelni őt a kastélyig, még abban az esetben is, ha lehetne hoppanálni. Tudom jól ugyanis, hogy a magatehetetlen ember súlya jóval több, mint azé, aki képes valamennyire mozogni és Blake nem egy nagydarab ugyan, de akkor is.... Azt hiszem, megduplázódna a súlya, én pedig nyöghetnék alatta bőven és ezt most nem jó értelemben mondom. - Viszont, engem rónának meg, ha esetleg Frics részegen rajtakapna a folyosókon. Persze, csak ha elmondod nekik, hogy bejöttél velem a fogadóba. Nem hiszem, hogy Blake bármilyen ponton is megszegné a házirendet, hiszen pont ő nem olyan, így mellette nem is kell attól tartanom, hogy én is bajba kerülök. Mondjuk, annyira soha életemben nem féltem megszegni a házirend bármely pontját, tanárként viszont az állásomat veszélyeztetném. Fiatal vagyok még, pénzem se sok van, albérletre nem futná, márpedig eszem ágában sincs hazaköltözni, Carl szomszédságába. Ami azt illeti, bőven elég lesz számomra a nyári szünet, de talán még azt is az iskolában fogom tölteni. - A nők szeretnek fecsegni, ezt már bizonyára te is észrevetted már – jegyzem meg a fiú aggodalmát látva. Persze, ehhez jó társaság is kell, de ha annak a Samnek tényleg annyira bejön Blake, akkor nagy eséllyel nem lesz ott semmi gond. Számomra viszont valamiért kissé nehéz elfogadni azt a tényt, hogy a fiúnak randija lesz, habár fogalmam sincs azt illetően, miért is érzek így. Elvégre, inkább örülnöm kellene, nem igaz? Esetleg féltékeny lennék Blake boldogságára? Én is szeretnék már egy rendes kapcsolatot, így talán azért már érthető, hogy miért is esnek rosszul a fiú szavai. Még ő is talált valakit magának, amikor bevallottan nem jó az ilyesmiben, én pedig... Itt ülök és továbbra is magányos vagyok. Nem mondom, hogy nem szólítottak már le ismeretlen férfiak az utcán, hogy meghívjanak egy italra, de az ilyen ismerkedés nem az én műfajom. Sokkal jobban szeretem azt, amikor előtte már megismerhettem valamennyire az illetőt. - Ha pedig oda kerül a sor, akkor nem lesz alkalmad gondolkodni – vágom rá mosolyogva, hiszen a férfiak olyan állapotban nem sokat töprengenek azon, hogy mit fognak elrontani. Gondolom, még azok sem, akik soha az életben nem voltak együtt egy nővel sem. Jó, az persze benne van, hogy izgulnak, de még egy sem hátrált meg emiatt, onnan már nincs visszaút. - A csókot nem lehet elrontani, ne félj ennyire. Majd gyakoroljátok legfeljebb. Blake értetlenkedő kérdését már szinte meg se hallom, mivel mindent magával ragad a pillanat, még azelőtt, hogy felfognám, mit is művelek valójában. Ajkaim megérintik a fiú ajkát, majd elmerülök abban az érzésben, amely már annyira hiányzott, most pedig még kínzóbb számomra ez az egész... Nem számít, hogy ő nem csókol vissza, én irányítok, enyém a tánc nagy része, nem is vártam el tőle, hogy szinte az első alkalommal profi módon vezesse ezt a bizonyos keringőt. Végül elválnak ajkaink, ő pedig döbbenten ül a helyén, miközben én is igyekszem magamhoz térni. Ezt tényleg megtettem volna? Ennyi ember előtt? Tanár létemre egy diákommal csókolóztam? - Ezt... ezt nem kellett volna... - suttogom elhűlve, miközben az alkohol köde lassan, de biztosan kezd szétoszlani az elmém felett. - Azt hiszem, kissé túl sokat ittam, kérlek, ne haragudj... Igen, csakis az ital lehet az oka mindennek, azt pedig igazán remélem, hogy Blake nem lesz olyan rosszindulatú, hogy egyből az igazgatóhoz szaladjon a hírrel. Ő nem ütheti meg a bokáját, mivel még diák, de én... Mindent elveszíthetek, amiért feladtam az eddigi életem.
- Ezt nem gondoltam volna. Bár ez butaság, csak valahogy... egy felnőttről nehéz elképzelni, hogy valamikor gyerek volt. - na igen én is tudom, hogy ennek semmi értelme, de mondjuk az is lehet, hogy valamikor Dumbledore is volt renitens diák, csak épp ezt már mostanra mikor híres varázsló senki sem hangoztatja, de hát ő is volt gyerek, még ha valahogy elképzelhetetlennek is tűnik, hiszen szinte mindenki, még az idősebb tanárok is talán már eleve szakállas ősz varázslóként ismerték meg, és a jó ég tudja, hogy mikor volt ő egyáltalán gyerek és nem eleve szakállas fickóként jött a világra. Tudom... abszurd, de na, a tanárnőről is nehéz elképzelni, hogy valamikor gyerek volt, azt meg főleg, hogy még rosszalkodott is és majdnem kicsapták. - Azért azt csak nem iszom annyit és nem is tenne jót neked, ha cipelnél. - na nem mondom, hogy kifejezetten nehéz vagyok, de azért mégis csak nem az alacsony fajtából származom, meg aztán erősebb a testalkatom is pasiként. Lenne dolga velem, ha cipelnie kellene és azért effélét nem várok el a tanárnőtől. - Remélem, különben nagyon kellemetlen lesz az egész. - az a baj, hogy azt hiszem mindenképpen nagyon kellemetlen lesz az egész. Nem vagyok sem gyakorlott, sem hozzáértő és gőzöm sincs, hogy egyáltalán miért osztok meg efféléket a tanárnővel. Nem kellene, hiszen ő a tanárom és egyébként sem az ő dolga ilyesmikben tanácsot adni, csak hát... nem tudom, hogy mégis ki segíthetne jelenleg. Más nem nagyon van és talán az italból a torkomon leöntött újabb és újabb kortyok, no meg a lassan rajtam eluralkodó kétségbeesés segít annyit, hogy kibökjem ami a szívemet nyomja, meg hát... mostanában nem csak a szívemet nyomják dolgok, főleg ha arra gondolok, hogy esetleg valami komolyabb is történhet idővel Sam és köztem, miközben én még csak nem is csókolóztam soha, a lányok pedig az ilyesmit a fiúktól szokták várni nem? De hát randira is ő hívott, talán nem zavarná, ha nálunk kissé borulnának ezek a bevett szokások. - Öhm... azt hiszem. - kissé azért zavartan köszörülöm meg a torkomat, hogy ilyen nyíltan kérdez rá, de hát gondolom neki azért jóval több tapasztalata van e téren, mint nekem. Na nem azt mondom, hogy olyan céda típusnak nézem, szó sincs róla, csak hát felnőtt, tuti, hogy volt már bőven kapcsolata, nekem meg ugye egy sem. - Ez igaz, akkor ezen még nem kell gondolkodnom, bár már a csók részét is könnyen elszúrhatom gondolom. - az is tud kellemetlen lenni és csak mert tetszem Samnek, hamar rájöhet, hogy tévúton járt és buta gondolat volt pont velem randira jönnie. Sőt szinte biztos, hogy hamar rá fog jönni erre. - Hogy mi? - rendesen meghökkenek és persze automatikusan nézek körbe, el is felejtem hirtelen ezt a Sam témát, meg hogy az ő első randija milyen volt. Azt hiszem érthető, főleg hogy tényleg van, aki időnként ránk pillant, én pedig ennek hála persze újfent átmegyek finoman vörösbe és persze a tekintetem már megint rossz helyre vándorol, de nincs időm ellenkezni sem, hiszen mielőtt még komolyabban is ellenkezhetnék, hogy mennyire butaság, hogy bárki effélét gondol a tanárnő egyszerűen megcsókol. Valószínűleg mindez a közben megy végbe, hogy a közelebb hajolásnak hála a dekoltázsa igen erősen vonzza be a tekintetemet és én arra eszmélek, hogy a puha ajkak már az enyémen időznek el. Annyira lefagyok, hogy még visszacsókolni sem sikerül, csak elnyílt ajkakkal fogadom az övét és persze elkerekedett szemekkel maradok némán a helyemen utána. Ez tényleg megtörtént, vagy megint a gondolataim között játszódott le, ahogyan már hasonló jelenet megfordult a fejemben nem is egyszer, sőt... ennél zavarba ejtőbb és komolyabb helyzet is tolakodott már be a fantáziámba.
- Nem is kevésbe – biccentek egyet Blake kérdése hallatán, miközben magamban jót mulatok az elképedésén. Persze, még én is nehezen hiszem el, hogy Dumbledore is volt valamikor fiatal, de ő már elég öreg, én pedig még csak a húszas éveim közepén járok, szóval nem hittem volna, hogy lesz egyszer valaki, aki meglepődik majd azon, hogy egy időben én is voltam tinédzser. - Tudod, elég lázadó alkat voltam, egy ideig még az is kétséges volt, hogy az iskolában maradhatok. Mondjuk, akkoriban még nem izgattam magam a dolog miatt... Hát persze, hogy nem, hiszen a barátaim előtt szerettem volna ezzel felvágni, nekik akartam megmutatni, mi mindent meg merek tenni. Ebbe beletartozott az igazgató irodájába való betörés, Frics macskájának elrablása és az érte való váltságdíjkövetelés és még ezeregy másik dolog. Nem izgatott, hogy lebukhatok, ahogy a büntetőmunkák sem, hiszen azokon se jelentem meg soha, még akkor sem, ha tudtam, Piton másnap az óráján tuti meg fog szivatni emiatt. Egyszerűen jó mókának tűnt a dolog. - De mi felelősséggel tartozunk értetek – vetem ellen Blake szavait hallva. - Szóval, ne igyál túl sokat, mert még a végén nekem kell felcipelnem téged a Roxfort-ig. Elmosolyodom a kijelentésen, Blake társasága javított a hangulatomon, habár fogalmam sincs azt illetően, miért. Jó vele lenni, pedig nem pont társasági ember, de talán pont az a különleges ebben az egészben, hogy velem képes kissé nyíltabban beszélgetni. A hozzá hasonló emberek nem nyílnak ám meg akárkinek, nem is probálkoztam soha velük, de Blake... Van benne valami, ami folyamatosan hozzá vonz, vagy egyszerűen csak a véletlenek sorozata van a dologban? Nem ismerjük egymást annyira, szóval nem állíthatom, hogy szeretném, de kifejezetten kedvelem. Mintha ő is az egyik kedvenc diákom lenne, vagy nem is tudom... - Ne aggódj, szerintem Sam tudni fogja – egyszerűen képtelen vagyok ellenállni az előttem lévő italnak, melyet nemrég még eltoltam magamtól, így megfogom a poharat, majd ismét iszom belőle egy keveset. Ezt még meg fogom bánni, ebben biztos vagyok, de kell, egyszerűen innom kell. Valamiért annak a Samnek az említése kissé bánt és mindig visszaragad abba az állapotba, melyben nemrég voltam. - Majd ő felhozza a témát, ebben biztos vagyok, te pedig észre sem fogod venni, hogy elrepült az idő. Kívülről mosoly van az arcomon, de legbelül valamiért azt kívánom, hogy ne sikerüljön nekik a randi. Menjekek mindketten kétfelé és hagyják egymást békén. Különben is, Blake nem az a csajozós fajta, nem hiszem, hogy jól fogja magát érezni egy randinak titulált eseményen. - A szexre gondolsz? - vonom fel a szemöldököm. Normális esetben nem tenném fel ilyen nyugodtan a kérdést, főleg nem egy diákom számára, de a vajsör már munkál bennem rendesen. Olyan az egész, mintha ebben a pillanatban egy közeli ismerősömmel beszélgetnék. - Ne aggódj, nem hiszem, hogy az első randin vág az asztalra... Idő kell még ahhoz, hogy annyira közel kerüljetek egymáshoz, főleg abban az esetben, ha még neki se volt senkije. Mert hát a lányok nehezebben mennek bele az ilyesmibe, ha még nem volt kapcsolatuk és előtte igyekeznek jobban megismerni a partnerüket. Persze, ebben is vannak kivételek, sokan csak arra hajtanak, hogy végre túl legyenek rajta, de Blake elmondása szerint ez a Sam nem olyan. - Az én első randim egy jó barátommal volt, akit évek óta ismertem, úgyhogy nem, nem volt furcsa – csóválom meg a fejem. - Persze, ha olyasvalakivel mentem volna el, akit csak látásból ismerek, akkor ugyanúgy izgultam volna, mint te. Teljesen természetes, szóval ne aggódj... Voltaképp, szerintem itt sokan azt hiszik, hogy velem is egy randin vagy. Jómagam sem tudom, hogy miért, de az utolsó szavaknál lejjebb veszem a hangom, majd Blake felé hajolok és ha nem húzódik el, megcsókolom. Kíváncsi vagyok, igen, kíváncsi vagyok a csókjára, hiszen érdekel, ó, de még mennyire!
- Bajba? Úgy érted diákkorodban? Nehéz elképzelni. Mármint... tudod felnőtt vagy és tanár. - na igen az ember, legalább a diák azt gondolja, hogy aki tanár lesz valahogy mindig rendesen viselkedett, no meg amúgy is olyan nehéz elképzelni valakiről, aki felnőtt, hogy valamikor volt gyerek. Tény, hogy már én is a felnőtt léthez állok közelebb, nem a gyerekhez, de ettől még nem tudom elképzelni a tanárnőt, mint egy rosszcsont gyereket, aki bajba kerülhet akármi miatt is. Olyan lehetetlennek tűnik. - Rendben, ez kedves tőled, de csak mert a tanárom vagy nem kellene mindig másra gondolnod. Mármint a tanárok is ember, vagy mi... szóval én megértem, hogy van ami nem egyszerű. - na igen azt azért sose gondoltam, hogy csak mert valaki felnőtt máris úgy kell tennie, mintha minden tökéletes lenne. Az anyám is kimutatta az érzéseit, az aggodalmát, egészen addig, amíg aztán meg nem halt. Az apám persze soha semmit nem volt hajlandó kimutatni, csak a negatív érzelmeket, haragot, csalódottságot, amit világ életében táplált irántam. Na igen, nem csoda, hogy mindig is az anyámhoz kötődtem, az apámnak pedig már csak a gondolatától is kiver a hideg veríték. - Aha... de én nem igazán tudom, hogy azt hogy kell. Azt sem tudom, hogy miről fogunk beszélgetni. - igazából azt sem tudom, hogy miről beszélgethetnénk. Az iskoláról, vagy... a nyári szünetről? Gőzöm sincs, hogy mi lenne jó közös téma, vagy egyáltalán jó téma. Azt sem tudom, hogy fogok-e tudni bármire is pár szónál többet kinyögni. Lássuk be, hogy társalgás tekintetében nem vagyok épp a legprofibb sajnos. - Persze, ebben igaza van, csak hát... én másban se nagyon vagyok jó és tapasztalt. - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Randikban sem és semmi másban, nem csak a csókban. Ezért aztán azt sem tudom, hogy mi lesz majd azon a randin. Igazából arról se sok fogalmam van, hogy Samnek volt-e már valakije. - Nem... tudom, nem is kérdeztem és nem vagyok az ilyen dolgokban tájékozott. Lehet... vagy nem? - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Nézem, ahogyan kicsit eltolja magát a poharat, de nem foglalkozom az apró mozdulattal, én kortyolok inkább a sajátomtól. Talán eleve e miatt eredt meg legalább egy kicsit a nyelvem, legalábbis magamhoz képest mindenképpen beszédesebb vagyok. - És te? Nem volt furcsa az első randi, meg... a többi? Vagy ha furcsa az már eleve rossz? - na igen, nem tudom, hogy normális dolog-e egyáltalán, ha ennyire zavarban vagyok, ha csak Sam közelébe kerülök. Bár tény, hogy ez mindenkinél meg van, vagy az egészséges drukk és aggodalom pont, hogy azt jelenti, hogy érdekel ez az egész és szeretném is, hogy sikerüljön? Na, de kérdés, hogy ez komolyan így van, vagy csak a tanárnő mellének tapizása indított el bennem valamit, amit sikeresen elnyomtam magamban, hiszen őszintén szólva azóta vannak olyan gondolataim, amik... nem mondanám, hogy túlzottan helyén valóak és persze most is időnként el-, elkalandozik a tekintetem tiszteletlen tájakra.
- Kedves tőled, de miattam nem kell aggódnod. Kerültem én nagyobb bajba is annak idején – csóválom meg a fejem, noha tanárként nagyobb jelentőséget nyernek a dolgok, hiszen egyetlen rosszindulatú pletyka az állásomba is kerülhet. Diákként „csak” annyit kockáztattam, hogy kicsapnak az iskolából, ami – valljuk be – annyira nem is érintett volna rosszul. Európában még számtalan mágusiskola van, kamaszfejjel azt gondoltam hát, hogy majd átmegyek egy másikba és ennyivel el is intézem a dolgot. Mára azonban sokat változott a véleményem, őszintén szólva örülök neki, hogy az akkori tanáraim igyekeztek elnézni a hülyeségeimet, ennek révén pedig elértem valamit az életben. Talán én is ezért vagyok engedékenyebb a diákjaimmal. - Nem, nem komoly, csak néha hajlamos vagyok felfújni magamban ezt az egészet – sóhajtok egyet, miközben azért meglep némileg Blake együttérzése, vagy legalábbis a szavai, hiszen ez azért elég komoly érzelmi helyzet, amihez ő nem igazán ért. Komolyan arra számítottam magamban, hogy az egész ügyet lerendezi egy ühümmel, de semmilyen szín alatt sem fog mélyebben belefolyni ebbe az egészbe. A szavai azért jól esnek, igyekszik belém lelket önteni, ez pedig annyira szokatlan jelenség részéről, hogy már csak a gesztus miatt is jobban érzem magam kicsivel. Tudom ugyan, hogy holnapra mindenképp jobban leszek lelkileg, most viszont Blake számlájára írom azt, hogy a gyógyulás útjára léptem. - Én viszont tényleg nem szeretném meg a te hangulatod is komorrá tenni – mosolyodok el, miközben iszom még egy kortyot a vajsörömből, mely lassan, de biztosan kezd a fejembe szállni. Ismét. Holnap elég szép macskajaj lehet a vége, még akkor is, ha nem iszom le magam teljesen, a fejfájás mindenképp jelen lesz, így pedig még nehezebb tanítani. Talán nem kellett volna beülnünk ide? A döntésemet viszont nem bántam meg, hiszen minden ellentétünk ellenére még mindig szeretem Carl-t, Blake pedig annyira hasonlít az apjára... Legalább egy kis darabot visszakaphatok belőle a fia révén, hiszen jól érzem magam vele és talán emiatt tartanom kellene tőle a távolságot, egyszerűen nem megy a dolog. Bármennyire is nem jönnek ki egymással, mégis emlékeztet az apjára. Külsőleg ugyan nem nagyon hasonlítanak, de a mozdulatai... Komolyan, mintha ő ülne velem szemben. - Csak érezzétek jól magatokat együtt, ennyi a lényeg – felelem őszintén a ki nem mondott kérdését hallva, miközben magamban azért jót kuncogok az előbbi zavarán. Nagyon úgy néz ki, hogy lassan hozzá kell szoknia a lányok társaságához, ha már randira készül eggyel, úgyhogy a bókokat is jól kell kezelnie, egy pasinak nem áll jól, ha zavarba jön. Nem, nekik magabiztosnak kell lenniük, de majd ezt is megtanulja idővel, ebben biztos vagyok. - Ha csak amiatt dob egy randi után, mert nem te vagy a csókkirály, akkor szerinted komolyan érdeklődik irántad? Az elején én is bizonytalan voltam, de hidd el, ezt nem lehet annyira elrontani. Ösztönösen jön, főleg abban az esetben, ha te is érdeklődsz az illető iránt. Tessék, mintha Blake anyja lennék. Pont úgy oktatom ki őt erről az egészről, ahogy jó esetben az igazi anyja tenné. Kissé zavarba is jövök a gondolattól, hiszen komolyan gondoltam azt, hogy Blake helyes fiú és igenis lenne esélye nálam, ha egy korosztály lennénk, mivel azonban ez az eshetőség nem áll fenn, sajnos nem tehetek mást, mint a háttérben szurkolok neki. Különben se lenne szép dolog részemről, ha amiatt érdeklődnék iránta, mert erőteljesen emlékeztet az apjára. - És Sammel mi a helyzet? Ő mennyire tapasztalt ebben a dologban? - teszem fel a kérdést felvont szemöldökkel, miközben azért némileg elkalandoznak a gondolataim. Vajon hogyan csókolna Blake? Annyira visszafogott, talán a csókja is ilyen lenne? Gyorsan a bőrömbe csípek hát, hogy magamhoz térjek, hiszen tudom jól, hogy ezt csak az alkohol teszi velem, hiszen normális esetben eszembe se jutna ilyesmi. El is tolom hát magam elől a még félig teli vajsörös korsót, hogy még véletlenül se legyen a szemem előtt. Mindenesetre, a gondolat még mindig az agyam egyik hátsó zugában motoszkál...
- Ebben igaza van... igazad, csak nem akartam, hogy miattam kerülj bajba, vagy érezd magad kellemetlenül. - teszem azért hozzá, mert tényleg erről van szó, véletlenül sem szerettem volna, hogy miattam rosszul érezze magát, mert velem hozzák összefüggésbe, ami azért lássuk be tényleg teljességgel értelmetlen és butaság is. Ő idősebb, amúgy se érdekelné egy fiatal srác, főleg én aki egyébként sem érdekel túlságosan sokakat. - Ennyire komoly a helyzet? Mármint... még fiatal vagy, nem hiszem, hogy rosszul kell érezned magadat bármi miatt is. - de komolyan szép és fiatal nő, nem kell sietnie. Tény, hogy az én anyám fiatalabb volt nála, amikor én születtem, de vannak, akik későbbre időzítik a családalapítást, nincs semmi kötelező, ami miatt rohannia kellene. Én sem éreztem magamat sosem rosszul csak azért, mert mondjuk a legtöbb évfolyamtársam már régen túl van az első, sőt sokuk a többedik kalandján is, én pedig eddig a legközelebbi kapcsolatba a lombikjaimmal kerültem. Na nem... azért nem úgy szó szerint vett értelemben. - Nem terhelsz, hiszen te is segítettél nekem és bár én nem tudok, de hátha az is valami, ha meghallgatlak. - és hát lássuk be tőlem már az együttérzés is igen nagy dolog tud lenni, arról nem is beszélve, ha még időnként halványan, de el is mosolyodom. Az ilyesmi esetemben azért nem túlságosan gyakori, de valami miatt a jelenlétében még ez is sikerül és magam sem tudom miért még Samet is megemlítem, pedig ha pont arról beszélt, hogy rossz neki, mert egyedül van, akkor miért is lenne jó, ha arról hallana, hogy én esetleg már nem leszek, bár egyelőre gőzöm sincs, hogy ez jó, vagy rossz nekem. - Öhm... - nagyjából ennyit sikerül kinyögni és egy zavart köhintést arra, hogy helyes fiú vagyok. Ezt se nagyon mondja nekem senki, hiszen a képemen mindig savanyú ábrázat ül, a szemeimben valami rejtett szomorúság, meg aztán nem igen beszélek senkivel sem, úgyhogy távol álltam eddig a helyes megítélésétől. Ezért most inkább kortyolok a vajsörömből, és erre nem mondok semmit, hiszen amúgy is mit lehetne? Köszönöm? Talán ki sem akarta ezt mondani, vagy puszta udvariasság volt, akkor meg főleg értelmetlen lenne érdemben lereagálni. - Megpróbálom majd valahogy. Az a baj, hogy még sosem voltam randin, azt sem tudom, hogy mit kell csinálni, hogy... megfogjam a kezét, vagy nem tudom... hogy vajon mit vár el? Én még csak nem is... - lesütöm a pillantásomat, látszik, hogy zavarban vagyok, már csak a miatt is, mert nem szoktam ennyit beszélni, meg aztán e mellett furán is érzem magamat, hogy pont a tanárnővel beszélem ezt meg. Az egész helyzet fura na, akárhogy is nézzük. - ...csókolóztam. Samnek tetszem, de ha béna vagyok? - lehet, hogy elég egy randi és neki is leesik az, ami mindenki másnak, hogy nem érdemes rám időt pazarolni. Végül is nem baj, elvoltam én eddig is egyedül, akkor majd utána is ugyanúgy fognak menni a dolgok nem?
Számomra nem szokatlan, ha egy diák tegez, hiszen nem vagyok olyan idős, hogy még Roxmortsban is magázzanak a tanítványaim, habár legtöbben kérés nélkül is átváltanak a nem hivatalos formára. Blake esetében viszont sejtettem, hogy ezt nem fogja megtenni, hiszen udvarias srác, amivel semmi bajom sincs, egyszerűen csak ez a magázás... Kiborít, na. Habár, ha jobban belegondolok, az apja és én együtt voltunk egy ideig, szóval simán lehetnék a mostohaanyja is, ami ugyancsak szokatlan gondolat. Mindössze öt év korkülönbség van köztünk, szóval nehéz elképzelnem magamban azt a szituációt, ahogy pont rendre utasítom valami hülyeség miatt. - Felejtsük el – erősítem meg a szavait, hiszen tényleg csak egy apró kis baleset volt, és ha még azt is figyelmen kívül hagyom, hogy milyen hatással volt rám a fiú érintése, akkor valóban nem történt semmi katasztrófa sem. Blake igen erősen emlékeztet az apjára, nyilván ez az oka annak, hogy érzelmileg mély nyomot hagyott bennem a dolog, még ha testileg nem is igazán fogtam fel. Minden olyan gyorsan történt, én pedig gondolatban teljesen máshol, valahol Carl karjaiban jártam. Ismét. Ez is az oka annak, hogy minél hamarabb szeretném elfelejteni a történteket. Carl már a múlté, vagyis szeretném, ha az lenne, ez pedig nem fog menni, ha folyamatosan ő jár a fejemben, amikor a fiára pillantok. - Még szerencse, hogy Dumbledore professzor nem ítél holmi pletykák alapján – szólalok meg egy halovány mosollyal a szám szegletében. - Miattam nem kell aggódnod, a pletykák mindig mennek a folyosókon, ha csak ennyi miatt kirúgnának minden tanárt, akkor egy se lenne a Roxfortban. Hiszen a diákok már csak ilyenek, igyekeznek a tanárok idegeire menni, vagy legalábbis idióta pletykákkal színesíteni az egyébként szürke hétköznapokat. Nem olyan régóta vagyok az iskolában tanár, de azt már megtanultam, hogy ezeket figyelmen kívül kell hagynom, ha nem szeretnék éjszakánként az ágyamban hánykolódni. - Akkor meg kell tanulnom műmosolyt ragasztani az arcomra, mert így csak gondjaim lesznek a későbbiek folyamán. Remélem, a barátnőim nem vették észre rajtam a dolgot, mert akkor elkezdenek baglyokkal bombázni... Nekem pedig semmi kedvem értelmetlen kérdésekre válaszolni, főleg nem olyanokra, amelyek a Carlal való kapcsolatom alakulásáról faggatnak. Most írjam meg nekik, hogy szétmentem vele, de a fiát tanítom? Ez az egész még számomra is furcsa és Blake annyira hasonlít rá... Talán le kellene mondanom a különórákat, mert így csak magamnak ártok érzelmileg, hiszen már így is majdnem visszaírtam a férfi levelére, ami aztán tényleg elég rossz döntés lett volna részemről. Okkal mentünk szét, nem valami gyerekes ostobaság miatt. - Nem, nem vagyok elkésve, de mégis... - sóhajtok egyet, hiszen fogalmam sincs arról, pontosan mivel is szeretnék érvelni. Itt nem csak egy elvesztett kapcsolatról van szó, hanem egy olyan életről is, ami az én döntésem miatt ért véget. Már régóta vágytam egy gyerekre, de amikor teherbe estem, megijedtem, hiszen Carlnak már volt családja és idősebb is volt nálam, nekem pedig a karrierem... Én rontottam el, igaz? - Mindegy, ez az én gondom, nem szeretnélek terhelni vele. Blake egyébként sem jó az érzelmek terén, vagyis legalábbis igyekszik ezt elhitetni magáról, hiszen én nem ismerem annyira őt. Én is iszok egy keveset, noha jól tudom, hogy le kellene állítanom magam, mivel kissé már így is a fejembe szállt a lánybúcsúztató alatti mennyiség, hiába igyekeztem keveset inni, az alkatom alapján a kevés is sok. - Szerintem pedig helyes fiú vagy, bármelyik lány örülne neked... Na jó, ezt most miért mondtam? Persze, nem tartom csúnyának Blake-t, hiszen elég szép vonásai vannak, ha az ember nem veszi figyelembe az antiszociális hozzáállását. Ami azt illeti, talán még én is bepróbálkoztam volna nála diákéveim során, de hát ez a hajó már elúszott, mindezek mellett pedig volt afférom az apjával is, ami után azért elég bizarr lenne mellette kikötnöm. - Mármint, próbálj meg kissé oldottabb lenni Sam társaságában és akkor biztos összejön a dolog – szólalok meg ismét, habár pont nem nekem kellene párkapcsolati tanácsokat adnom a fiú számára. Nincs senkim, nem jönnek össze a dolgaim, egy kész csőd vagyok ilyen téren, ráadásul az önbizalmam is rendesen megcsappant az utóbbi időben.
- Rendben van, köszönöm! - mármint a lehetőséget, hogy nem kötelező itt is magáznom. Azért ez kedves tőle, meg tényleg rendes nő, de ettől még persze tartottam tőle, hogy esetleg mérges rám a legutóbbi miatt, vagy hogy egyszerűen csak iszonyatosan kínos lesz majd beszélni vele ezek után. Nem csoda azt hiszem, ha inkább elkerültem, mert valahogy úgy egyszerűbb volt. Egyébként is igyekszem kerülni a konfrontációt, ez mindig is így volt. - Rendben van, akkor igyekszem nem gondolni rá, ha nem volt olyan nagy dolog. - még persze mindig kissé zavartan bólintok, de ha úgy gondolja, hogy ez tényleg nem olyan nagy dolog, akkor tényleg meg tudom tenni, hogy nem aggódom miatta, maximum a pletyka tett rá még egy lapáttal, hiszen attól féltem esetleg a tanárnő is hallotta és akkor végképp nem akarja majd folytatni az oktatásomat. - Igen, bár eléggé... - bizonytalanul vonom meg a vállamat részben mintha azt jelezném vele, hogy magam sem tudom, hogy mit gondoljak erről az egészről, részben pedig mintha azt, hogy nem tudom őt érdekli-e, de biztosan, hiszen mégis csak olyan téma ez, ami miért is érdekelne egy tanárt? - Nekem inkább kényelmetlen volt. Tudja... tudod, nem szerettem volna, hogy e miatt valami gondod legyen. Ha eljut netán egy másik tanár fülébe, vagy ilyesmi. - nem is igazán hallom ki a keserű felhangot a szavaiból, de könnyen lehet, hogy ez az én hibám és nem az övé, főleg mert esetleg nem vagyok annyira empatikus típus, meg aztán az efféle érzelmi dolgokhoz nem is nagyon értek sajnos. - Nem mondom, hogy értek hozzá, de... azért mégis csak látszik. - mármint nem vagyok én tényleg valami hozzáértő érzelmi téren, de ahhoz képest, hogy a tanárnő legutóbb mennyire pozitív és jó kedvű volt, meg amikor bajba kerültem akkor is ő próbált értelmet verni belém és most azért mégis csak fura ez a látványos rossz kedv, vagy hát minimum semleges állapot, ami tőle azért szokatlan. Persze a válaszára csak hümmögök kicsit, mert őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mégis mit kellene mondanom erre a magánéleti dologra, valahol remélem, hogy nem fejti ki bővebben, mert félő, hogy úgy se tudnék tanácsot adni. Pont én, aki randi előtt áll és egyelőre még fogalma sincs, hogy mit kezd majd ott magával. - Oh... hát... sajnálom? - tényleg nem tudom, hogy pontosan mit is kellene mondanom, nem vagyok valami jó az effélében sajnos. Tanácsot sem adok profin, meg aztán a magánéleti dolgokhoz se nagyon értek. - De te még elég fiatal vagy, nem vagy elkésve nem igaz? - igazából gőzöm sincs, hogy hány éves a nő, de ha azt nézzük azért a legtöbb itteni tanárnál fiatalabb, mint mondjuk McGalagony és a többiek és hát ő sincs férjnél legjobb tudomásom szerint, bár ő már nem is lesz. Persze az pocsék dolog, ha az ember szeretne, de nem megy, gondolom, mert hát ezt sem éltem még át. - Nem tudom... elég kedves lány. Mint kiderült azért szerette volna, hogy korrepetáljam, mert hát... tetszem neki, amit már nem értettem, szóval elég kifacsart ízlése lehet. - zavart tarkó vakarással mosolyodom el és inkább pár pillanatig az asztalt szemlélem csak, aztán inkább meghúzom a vajsörömet, aminek sikerül a felét egyből fel is hajtani. Na igen, valami kell, ami segít, amikor ilyen témákat feszegetni, miután egyáltalán nem is szoktam ilyen témákról beszélni, meg aztán nem is szokott közöm lenni semmiféle hasonló témához sem.
[color=silver] Ha egy besavanyodott nő lennék, aki az önsajnálatba merülve tölti napjait a szobában, akkor minden bizonnyal úgy tennék, ahogy azt Blake most magában gondolja. Továbbmennék, minden szó nélkül, még a fejemet is elcsapnám, én viszont tudom jól, hogy nem volt szándékos az a kis baleset, ráadásul én hibáztam, nem büntethetem miatta őt. Ha nem botlottam volna meg, akkor nem kellett volna elkapnia, arról nem tehet, hogy rossz helyen fogott meg. Egyáltalán nem neheztelek rá, hiszen nincs miért. Leginkább örülök, hogy nem lépett félre az utamból és hagyta, hogy elessek. Na, az bizonyára kínos lett volna mindkettőnknek. - Roxmortsban lehet – mosolyodok el halványan, habár be kell vallanom, kissé fura számomra a nevemet hallani Blake szájából, de a tanárnő megszólítás nem pont a kedvencem. - Persze, az iskolában használd a hivatalos formát, de itt nem várom el. Nem vagyok én annyira öreg, hogy még olyankor is magázzon, amikor mindketten kimenőt kaptunk. Sok diák tegez engem a varázslófaluban, néhányan kérés nélkül is megteszik, hiszen majdhogynem egy korosztály vagyok velük, csupán pár év az eltérés, nem több. Ráadásul, kissé kényelmetlenül is érezném magam, ha ilyenkor is tegezne, hiszen ezzel azt jelezné felém, hogy öreg vagyok. Jól tudom, hogy nem ez a helyzet, nem is ezért magázna, de akkor is... Még hallgatni is rossz, a mostani lelkiállapotomban pedig egyáltalán nincs szükségem rá. - Hát, engem nem viselt meg, szóval téged se kellene – biztosítom róla Blake-t. Jó, ő fiúból van és ha jól tudom, barátnője se volt eddig, szóval nem csoda, ha a kelleténél jobban zavarba jött, de baleset volt, semmi több. Megfogta a melleimet és akkor? Megesik az ilyesmi, nem szándékosan tette, de az igazat megvallva aznap én is belepirultam a gondolatba, viszont sikerült hamar túllendülnöm rajta. Az arcán megjelenő mosoly kissé idegen tőle, de így azért már sokkal barátságosabban néz ki, mint eddig. - És elmész vele? - teszem fel a kérdést, miközben nem tudom eldönteni, hogy most meg miért esnek rosszul Blake szavai... Talán csak azért, mert lassan rájövök, mindenkinek van magánélete körülöttem, csupán én maradok ki a jóból? Mindenesetre, nem örülök annak a hírnek, hogy Blake randira megy, pedig nekem aztán tényleg semmi közöm az egészhez. Rosszul esnek a szavai, mintha pont most estem volna el valamitől, amit már régóta vártam. A fiú következő mondatait hallva viszont csak megcsóválom a fejem, majd próbálom viccel elütni a dolgot: - Hát, jó tudni, hogy járunk, Blake. Úgyis mindenki kezét megkérik mostanában, legalább én se maradok ki a szórásból. A mosolyom ezúttal kissé keserű, hiszen valóban rosszul esik a dolog, pedig tudom, hogy nem én tehetek arról, hogy nincs senkim, mégis... Most ugorjak fejest az első randimeghívásra? Tény, ami tény, sokan elhívtak már, de amíg Carl-t nem tudom kiverni a fejemből, addig teljesen feleslegesnek érzem a dolgot. - Nem, nem vagyok – csóválom meg a fejem, miközben már Madam Rosmerta kocsmájában keresek egy szabad asztalt, majd amikor rátalálok egyre, akkor leülök és csak utána folytatom: - Ennyire egyértelmű? Nem hittem volna, hogy Blake ilyen hamar leszűri a dolgot, habár az igazat megvallva nem is nagyon igyekeztem leplezni, hiszen mindenkinek lehet rossz napja. Máskor természetesen igyekszem elrejteni, de most... Túl friss még, nem sikerült napirendre térnem felette. - Magánéleti gondok – vonom meg a vállam, miközben belekortyolok a nemrég vett vajsörömbe, melyet még pár perccel ezelőtt rendeltem, majd folytatom: - Mármint, nem igazán magánéletiek, mert jelenleg nincs senkim, inkább csak női hiszti. Tudod, elég szomorú, amikor az ember rájön, hogy rajta kívül mindenki másnak sínen van a párkapcsolata, az enyém pedig még sehol sem tart. Örülök a boldogságuknak, tényleg, de akkor is elszomorít, hogy egyedül vagyok. És te? Mit érzel azzal a Sammel kapcsolatban? Nem sok kedvem van a saját kudarcaimról beszélgetni, úgyhogy inkább Blake felé terelem a témát. Neki legalább összejött, minden bizonnyal szívesen mesél is róla, hiszen én is ezt tenném a helyében.
Őszintén szólva azt hittem, hogy szóba se fog állni velem, vagy egyszerűen csak köszön és tovább megy, de helyette megáll és úgy fest nincs épp a legjobb kedvében. Vajon mi lehet a gond? Bár persze egyáltalán nem rám tartozik, szóval nem is tudom, hogy miért érdekel, csak hát ő legutóbb is olyan kiegyensúlyozott volt, én ellenben cseppet sem. Rossz látni, hogy most ő sincs a legjobb passzban. - Rendben Alyssa... ha lehet ilyet és nem lesz belőle gondja... gondod. - javítom gyorsan ki magamat. Ha ezt kéri akkor igyekezni fogok. Végül is sokkal nem idősebb nálam, úgyhogy nem annyira nagyon nehéz, csak hát mégis a tanárom és e miatt mondjuk úgy nehezebb, főleg ha azt nézem mi volt legutóbb. Letapiztam, még ha nem is szándékosan és talán azt nem vette észre, de azért ez elindított bennem valamit. Elég gyorsan távoztam, tehát megúszhattam a dolgot, de nekem ettől még rossz érzésem van, főleg hogy aztán azóta is akadtak olyan gondolataim, amik nem illendőek, főleg úgy, hogy közben ott van Sam, aki meg randizni akar velem. - Hát öhm... rendben van, igyekszem. Tudja eléggé... zavarba ejtő volt és... - megrázom a fejemet gyorsan. - Úgy értem, igazad van, felejtsük el. - halvány zavart mosoly és egy torokköszörülés bónusznak. Furcsa egy helyzet volt és még furcsább, hogy azóta azért vannak olyan gondolatok a fejemben, amiknek nem szabadna ott lenniük és én ezt tudom jól. Pont ezért vagyok zavarban most is, főleg hogy a célpont, ami a gondolataimban is megjelent most megint elég közel van, kéztávolságban mondhatni. - Olyasmi. Van egy lány... Sam. A barátom, azt hiszem. Vagyis, korrepetáltam, de elhívott randizni és ő mondta, hogy hallott ilyet. Én persze megmondtam neki, hogy őrültség, hiszen ön... te a tanárom vagy, szóval remélhetőleg tovább adta annak, akitől hallotta. - megint magyarázkodom, pedig nem lennék köteles, meg aztán igaza van, a pletykák kikopnak, csak hát furcsa volt effélét hallani és nem akarom, hogy Alyssa bármiféle negatívumot is elszenvedjen e miatt, hiszen ő csak segíteni akar nekem. Nem lenne fair, ha a végén valami rossz sülne ki belőle. - Végül is nem sietek, azt amúgy se tudnék. - viccelek, a halvány mosolyból leszűrheti, hogy csak erről van szó. Szóval tudok vetni egy hátra arcot, amit meg is teszek, amint ő is moccan. Végül is a vajsör jól esne, biztosan kellemes lenne leöblíteni kicsit a torkomat. - Az jó lenne, köszönöm és ha látom neked is jót tesz. Mármint úgy értem te sem vagy a legjobb passzban igaz? - nem tudom, hogy rá szabad-e kérdezni, hogy mi a gond, hiszen ő mégis csak a tanárom, talán nem illik. Akkor sem, ha most nem tanárként van itt, de attól még az. Nem akarom sem zavarba, sem kellemetlen helyzetbe hozni őt. Ha el akarja mondani akkor gondolom úgyis megteszi, meg aztán valahol sejtem én, hogy úgy sem fogja annyiban hagyni ezt a Sam dolgot. Rá fog kérdezni majd és ha már felhoztam akkor valószínűleg illik válaszolnom is. Sam rendes lány, tényleg és nem igen volt olyan, akinek én tetszettem, csak hát közben furán érzem magamat, ha vele megyek randizni, de közben meg Alyssa melleinek a tapintása jár a fejemben. Bár lehetséges, hogy ha megtapintanám Sam melleit, akkor ki tudnám verni a fejemből a tanárnőét... Jesszus! Nem szoktam én eleve ilyesmin gondolkodni, most meg mi van velem? Észre sem veszem, hogy elkalandozik a tekintetem és időnként azért csak-csak letéved mellmagasságba is. Jó lesz leülni, úgy talán könnyebb lesz majd... remélem. Kivéve persze azt a tényt leszámítva, hogy tudjuk mind jól Madame Rosmerta elég szép adottságokkal rendelkezik e téren.
Rossz a kedvem, ez elég egyértelmű. Régebben szinte minden problémámat elfelejtettem, ha a barátaimmal töltöttem némi időt, mára azonban fordult a kocka. Mindannyian felnőtt emberek lettünk, mindenkinek megvan a maga élete, mindezek mellett pedig mindenki megtalálta élete párját, rajtam kívül. Nehezen viselem a magányt, azt pedig főleg, hogy a maival már a harmadik leánybúcsút tudhatom magam mögött, mióta szétmentem Carllal. A férfival, akiről azt hittem, hogy ő lesz az igazi... Most pedig itt van Blake, aki iránt felelősséget érzek, noha az apjával már rég nem vagyok együtt. Szerencsétlen srác magányos, kissé mogorva és még a többiek sem könnyítik meg a helyzetét. Egyetlen használható tehetsége az esze, amiből azért van neki, szóval némi befektetett energiát megér a tanítása. Plusz én is lefoglalom magam valamivel, ami azért elég jól jön ebben a depressziós időszakban. - Nyugodtan tegezhetsz – mosolyodok el a tanár nő megszólítás hallatán. Kissé fura belegondolni, hogy nem sokkal vagyok idősebb nála, de máris tanárnőnek szólít. Meg persze bizarr is... Nem vagyok olyan idős, hogy egy Blake korú srác magázzon, szóval nem érzem értelmét annak, hogy még itt is tartsuk a formaságokat. - Az iskolán kívül nem vagyok a tanárod, Blake. Nyugodtan hívhatsz Alyssának is, nekem például sokkal jobban tetszik, mint a hivatalos forma. Örülök annak, hogy mosolyog, még akkor is, ha az a mosoly még igencsak halovány jelenség az ajkán. Legutóbb még ennyit sem tett, szóval ez már hatalmas előrelépésnek számít az ő esetében. Valamennyire csak megérik a külön órák, nem igaz? Blake esetében legalább tapasztalható némi javulás velem szemben. Ez azért egy kissé jobb kedvre derít, habár fogalmam sincs arról, miért is szeretnék ennyire jóban lenni vele. - Ha arra gondolsz, hogy én elestem, te pedig pont rossz helyen fogtál meg, akkor azt felejtsük el – vonom meg a vállam és igyekszem nem elpirulni az emlékektől. - Szerencsétlen baleset volt, ennyi az egész. Legközelebb majd mindketten óvatosabbak leszünk. Azért volt egy pillanat, amikor nem állt szándékomban kibújni a karjai közül, hiszen annyira jól esett az ölelése... Kár tagadnom, hogy Carl-t látom Blake helyében, hiszen igenis hasonlít az apjára, csak ő talán még a romantikára is képes, nem úgy, mint az idősebb férfi. Nekem pedig jól esne a gyengédség, de közben Carl is hiányzik és Blake... Ő talán meg tudná adni azt, amire vágyom, de nem kezdhetek ki vele amiatt, mert szeretem az apját. Milyen lenne az már? A srác viszont tovább mondja, én pedig felkapom a fejem a következő szavai hallatán. - Pletyka? - pislogok némileg értetlenkedve. Nem igazán szoktam odafigyelni a kastélyban terjengő pletykákra, hiszen tanárként pártatlannak kell maradnom a diákjaimmal szemben, nem ítélhetem el egyiket sem holmi szóbeszéd miatt, szóval ilyenkor leginkább csak elsietek a közelből. Az irreális jelző viszont azért megütötte a fülemet. - Mármint rólad és rólam? Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy... Összeboronáltak volna minket? Komolyan ennyire rosszindulatúak az emberek? Mindenben csak azt látják, hogy ki húz hasznot belőle? Még kész szerencse, hogy senkinek se meséltem a Blake apjához fűződő viszonyomról, mert az mostanra bizonyára visszajutott volna a fiú fülébe. - Ne foglalkozz a pletykákkal, azok mindig menni fognak – vonom meg végül a vállam, majd ismét megszólalok: - Mennyire siettél visszamenni? Nekem még van egy kis időm, nincs kedved egy kis vajsörhöz? Azért egy kiadós beszélgetés jól esne, és tudom ugyan, hogy Blake nem az a lelkizős fajta ember, de számomra mindegy, csak hallgasson meg. És a társasága... Na ne, most komolyan ennyire vágyok arra, hogy vele lehessek? Hiszen fiatalabb nálam és különben sem mutat felém semmilyen érdeklődést sem. Mindegy, akkor is, egy korsó vajsörbe még senki sem halt bele, nem igaz? - Talán a különórákat is megbeszélhetjük, nehogy lemaradj az anyaggal.
A változatosság kedvéért nem vagyok épp a legjobb kedvemben, bár ez esetemben nem is igazán meglepő, sőt aki egy kicsit is ismer, már megszokhatta, de most még a megszokottnál is rosszabbnak tűnik a helyzet. Igen, kimondottan rossz a kedvem, hiszen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szerettem volna, vagy is ahogyan kellene nekik, nem csoda, ha ez cseppet csökkenti az amúgy sem túl nagy mértékű életkedvemet. Ezek után pedig csoda, hogy nem hangosan, csak a pillantásával a néni is majd el átkoz, csak mert neki koccantam, ami se nem volt szándékos, se nem volt olyan halálos, hogy ilyen pillantásokat kapjak cserébe. De hát nincs mit tenni, inkább tovább baktatok, amíg újabb vállal nem találkozom. Ezúttal már inkább tovább is lépdelnék, mert csak megint kapok valami szúrós pillantást, amikor ismerős hangon hallom meg a nevemet. Akaratlanul is valahogy... nem is értem, hogy miért, de beleborzongok abba, ahogyan kimondja a nevemet. Gyorsan megrázom magamat belül és megfordulva a tanárnőre pillantok. - Oh hello... akarom mondani jó napot tanár nő! - megejtek még egy gyengébb mosolyt is, amire legalábbis telik tőlem, mert azért túlzottan erőteljesnek ez sem mondható, főleg hogy amúgy is kellően pocsék a kedvem, amin nem javított az sem, hogy a visszafelé haladás sem lesz könnyebb az ütközések miatt és persze még mindig zavarban vagy a tanárnő közelében, főleg ha arra gondolok Sam szerint valami pletykákat is terjesztenek rólunk. - Én csak lejöttem Roxmortsba és... azt hittem, hogy nem is akar másik órát. Tudja az előző eléggé... nem úgy sikerült, ahogyan kellettek volna. Meg aztán vannak ezek az amúgy teljesen irreális pletykák is. - igazából azt sem tudom tényleg vannak-e, hiszen csak Samtől hallottam. Nem mondom, hogy róla azt feltételezném direkt állított esetleg valótlant és nincs is efféle pletyka, de az is lehet, hogy csak ő hallott valamit és azt egy kicsit tovább gondolva lett belőle ez, ami persze teljesen irreális, ahogyan a tanárnőnek is említettem.
Ami az igazat illeti, nem túl gyakran járok Roxmorts felé, hiszen az időm nem igazán engedi, mivel a hétvégéim többségét dolgozatjavítással töltöm. Most viszont kötelező jelleggel jöttem le a faluba, hiszen az egyik barátnőm nemsokára férjhez megy, úgyhogy tartottunk egy kis leánybúcsút. Természetesen, mindennek a visszafogottabb módját választottuk, mivel mindannyian felnőtt, dolgozó emberek vagyunk és mivel holnap hétfő, nem engedhettük meg a magunk számára, hogy másnaposra igyuk magunkat. Mondjuk, így is lecsúszott pár pohár, de igyekeztem mértékkel fogyasztani és nem keverni mindent mindennel. Nehéz megállni, ha mindenki jól érzi magát az ember körül, de azt hiszem sikerült valamennyire. Már távozóban vagyok a Három Seprűből, gondolataimba mélyedve taposom a macskaköves utakat. Néha hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy rám ellentétes hatással van az alkohol, mint másokra. A legtöbb embert felvidítja, feloldja a gátlásait, engem viszont teljes letargiába taszít. A gátlásaim természetesen nekem is eltűnnek, de a depresszióm mellett mégis miként használjam ezt ki? Persze, a többiek előtt igyekeztem jól szórakozni, nem mutatni feléjük, hogy kellemetlenül érzem magam, hiszen nem szerettem volna elrontani ezt a kis összeröffenést, ha már mindenki ennyire benne volt a dolgokban. Párkapcsolat... Azt hiszem, rajtam kívül már mindenki más megtalálta élete párját, mivel kis csapatunkban én vagyok az egyetlen, akinek az ujján nincs jegygyűrű. Nem zavarna a dolog, ha nem piszkálnának folyton ezzel. Szinte folyamatosan emlegetik, hogy hol hagytam a barátomat, vagy esetleg mikor mutatok be nekik valakit, akivel komolyabb kapcsolatot tervezek. Pasival sem voltam már egy ideje, szóval nem szívesen számolok be számukra az intim életemről, amikor feldobják a témát. Leginkább csak ülök és hallgatok, vagy igyekszem úgy beleszállni a beszélgetésbe, hogy eszükbe se jusson engem faggatni a dologról. A legutolsó szexuális élményem talán az volt, amikor Blake telibe kapta a melleimet. Véletlenül. Ezzel viszont érthető módon nem igazán szeretnék felvágni, szóval inkább hallgatok. A másik kérdés a gyerek téma. Régóta tervezem már, hogy lesz, sőt, egyszer össze is jött, csak úgy hozta a sors, hogy nem tudtam vállalni. Ennek pedig most érzem a hátrányát... Ha annak idején vállaltam volna, akkor már Carl felesége lennék és egyben boldog anyuka. Életem legnagyobb álma vált volna valóra, én viszont ezt eldobtam magamtól. Carl túlságosan domináns volt, uralkodni szeretett volna rajtam, lassan már abba is beleszólt, hogy mikor merre mehetek el. Az pedig, hogy az ellenkező nemből legyenek barátaim... Nos, azt egy jó ideig el kellett felejtenem. Végül betelt a pohár, csomagoltam és eljöttem tőle. Nemrég viszont volt egy gyenge pillanatom, majdnem válaszoltam a levelére, majdnem belementem abba, hogy újrakezdjük, de még szerencsére időben meggondoltam magam. - Bocsánat – szólalok meg, miután a vállammal meglöktem valakit, majd egy futó pillanatra oldalra pillantok, végül megtorpanok. A járása ismerős, még ha csak hátulról is, de felismerem. - Blake! Nem tudom, miért szólok a fiú után, voltaképp semmi közöm hozzá, de valamiért most jól esne valakinek a társasága. Mondjuk, ő nem pont olyasvalaki, akivel bárki szívesen elcsevegne, én azonban még a mogorva stílusa ellenére is kedvelem. Az a kisfiús zavar az arcán, amikor rosszul estem, ő pedig a melleimre markolt rá... Nagyon aranyos volt, de tényleg. Azóta persze én már beláttam, hogy az egész puszta baleset volt, egyikünknek sem kellett volna annyira zavarba jönnie, de mindegy. Természetes reakció, ha az ember ezt valami mással köti össze. - Szia! - lépek mellé mosolyogva, ha megáll. Azt láthatja rajtam, hogy a mosolyom nem pont az igazi, de nem zavartatom magam, mindenkinek lehet rossz napja. - Mi járatban errefelé? A legutolsó különóráról olyan gyorsan elrohantál, hogy nem is volt alkalmunk egyeztetni a következőt... Úgy beszélek róla, mintha semmi különös nem történt volna azon a délutánon és ez így is van. Történnek véletlenek, ez is az volt, én pedig igyekszem feléje azt mutatni, hogy emiatt nem kell zavarban lennie előttem.
Már visszafelé sétálok, a mai teendők letudva. Beszereztem egy új pálcát és leadtam a rendeléseket a boltban is, amiket készítettem. Egyelőre nem kaptam újabbat, ami persze kissé kedvemet szegte. Az új penna se volt olcsó, mert hát szeretek igényeset vásárolni, ha már vásárolok, arra eleve ment a pénzből, amit kaptam, de egyelőre jól áll a boltos és nem kell neki újabb adag. Azt mondta mindenképpen szól, küld egy baglyot, ha megint összejött egy adag, amire szüksége van. Talán 1-2 hét, bár az nem épp rövid idő, legalábbis számomra. Elfoglaltságnak is kiváló volt a bájitalfőzés, így is persze gyakorolhatok, de az még sem olyan, mintha valami komolyabb célom is van a dologgal. Egyelőre viszont nincs mit tenni, nem fog hirtelen változni a helyzet akkor sem, ha lógatom az orromat, pedig lógatom rendesen. Az apámtól nem sok mindent várhatok és bár nem igazán költök sokat, de azért néha nekem is szükségem van apróságokra, mint ez a penna, vagy tinta, pergamenek és kinéztem egy remek könyvet is pár napja, de azt egyelőre sajnos nem vehetem meg. Félretetettem magamnak egy példányt a boltban. A nevem még ér annyit, hogy az eladó belemenjen, de sokáig ő sem fogja nekem tartogatni. Kölcsön pedig nincs, akitől kérhetnék, és hát nem is lenne értelme, mert bizonytalan a következő rendelés ahhoz. Talán keresnem kellene valami munkát, de lássuk be nem vagyok elég kommunikatív ahhoz, hogy mondjuk egy boltban dolgozzam, vagy pincérként és hát utóbbi nem is nekem való, miután a fél kezem mindig foglalt a bot miatt. - Elnézést! - szúrós tekintet, egy időt hölgytől, miután sikerül nekikoccannom vállal. Nem volt szándékos, de ez jelen esetben a nénit nem érdekli, mintha csak direkt fel akartam volna öklelni... Pedig fel nem merült volna bennem, nem vagyok tiszteletlen. Még morog is valamit a bajsza alatt, de túlságosan el vagyok kenődve ahhoz, hogy ez most érdekeljen, baktatok vissza az iskolába. Így is elég kimerítő az út, hiszen már meleg van, a ruhám pedig fekete, meg aztán nem is tudok olyan tempóban haladni, mint más és a lábamnak sem a legkellemesebb a hosszú séta.
