2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Amíg el nem rontja ezt az egészet valaki.. Tudod Jade, ha nem vigyázna rátok is valaki, már régen a kukacok zabálnának. Nem csak az erdő van tele rémségekkel. Az iskola is megannyi sötét sarkot foglal magába. Nem ártanak a szövetségesek. – Dönti oldalra a fejét, és tovább vizsgálgatja a kicsi lányt, mintha csak lovat venne. Amit mondott, akár saját magának is mondhatta volna. Megvolt az az érzése a bálon, hogy találnia kell magának valakit, akire senki nem gondolna. S lám, a kis vörös meg tudta menteni az életét. Legalábbis kiszabította, mert Peter talán nem ölte volna meg, hiszen nincs hozzá gyomra, de több napnyi szenvedés lett volna az osztályrésze. Azok az ezüst karpecek igen fájdalmat nyomot hagytak az amúgy makulátlan bőrön. Jade most úgy érezheti, a farkas tartozik neki, de ki tudja, hogy ez mennyi időre szól. Még egy olyan sötét alak is, mint Dane, lehet, hogy állja a szavát, és törleszt? Évődő pillantással néz a lány után, aki most erőt vesz magát, s kitör a bűvöletből, hogy ebben a pillanatban a lehető legmesszebb legyen a férfitől. Mire Jade az ajtó felé lép, Dane már ott is van azon nyomban. Pengeéles reflexei vannak, ha ereje teljében nincsen senki, aki elbújhatna előle. - Tegyük fel. – Biccent édes pillantással keresve a lány tekintetét, mintha pusztán az akaratával is rákényszerítve, hogy betartja a feltételt. Nem, egyenlőre még nem hat rá további varázslattal, hagyja, hogy a vörös boszorkány a saját értékrendjét követve megadja magát az egyezségben foglaltaknak. A férfi minden moccanása fenyegetéssel, s érzékiséggel teli, mintha benne lenne az ígéret, kedvelheti, de akár el is pusztíthatja a lánykát, egyedül rajta áll. – Nos.. ne elemezgess.. Olyan bűbájos leszek, amilyennek akarod. Ameddig én akarom. – Neveti el magát metszőn, hogy aztán engedje, hogy Jade feltárja az ajtót. Ő maga megtámasztja a fát, s még a küszöbön tartja a lányt, amí csak el nem búcsúznak. – Nincsen mit. Ne felejtsd, ha nem kapom meg amit akarok, lehull az álarcom, megint. – Rázza meg a fejét, nem ő nem lesz jó, még véletlenül sem. Legalábbis bevallottan nem. Hiszen most kifejezetten figyelmes volt a lánnyal, előzékeny, és elvhű. De ha ezt Jade terjeszteni meri, akkor biztosan megcsinálja rajta a nyelves nyakkendőt. Azaz kitépi a gigáját, és átfűzi a lyukon a lány nyelvét.
Nem akarom azt hazudni magamnak, hogy semmilyen hatással nincs rám, ahogy szemtelen mosollyal pillant rám, aztán olyan mélyen felmér, hogy még az arcomat is megérinti, hogy több irányból vegyen szemügyre. Olyan, mintha valami különlegesség lennék, amit szeretne nézegetni és kiismerni. Pedig én olyan egyszerű vagyok, mint egy deszka. Vagy hát, szerintem. Nem vagyok az a fajta lány, aki hűha milyen titokzatos és kiismerhetetlen, és csábítóan rejtélyes a férfiaknál. Mint körülbelül minden második lány a suliban. Persze, nekem is van múltam, de nem hagyom, hogy az határozzon meg engem, amennyire ezt lehet befolyásolni. - Jaj, de lekezelő valaki. Azt hiszem mi kölykök még is boldogabban élünk, mint ti, komoly felnőttek. - vágom vissza, kicsit mosolyogva, hiszen a másik is nevet, nem tudnám komolyan bántani ilyenkor. Bár azt se hinném, hogy ténylegesen tudnám bántani, erősebb annál. Vagy én nem lennék olyan számító és könyörtelen, hogy oda tudjak szólni neki olyat, ami tényleg megbántja. De ezt nem bánom, én boldoggá akarom tenni az embereket, nem elszomorítani. Aztán jön a jóval kínosabb rész, amikor én megpróbálok kiállni az elveim mellett, ő pedig derékba töri a próbálkozásomat. A karizmájával, és azzal, amit meg tudtam róla csak még jobban megszeppenek mikor a combomra teszi a kezem. Nem akar fenyegetni, de a szavai nem rejtenek semmi jót. Egy hétig nem árt senkinek, és már ez kompromisszum? Hát rendben. Nagylevegőt veszek, visszaszerzem a magabiztosságom, aztán könnyedén felpattanok és egyben lesöpröm a kezét a lábamról. - Oké, tegyük fel, hogy elfogadom az ajánlatod és csinálok egy kis találkozót néhány baráttal. Nem fogsz értem változni, de azt ne mond, hogy nem változol meg. Talán ugyanaz vagy ma, mint amilyen akár egy hónapja voltál? - kérdezem, egy kicsit elmosolyodva, aztán az ajtó felé lépek. Őszintén remélem, én naiv, hogy csak a keménység beszél belőle, hogy nem adja fel önmagát, de közben nem ártana annak, aki a barátom... Nem tudom persze, hogy mindezt mire is alapozom, ez az igazi naivitás. - Köszönöm, hogy felszedtél az utcáról, és üzenni fogok, ha meg van, hogy mikor és hol is találkozzunk, Dane. Elhallgatok, mert fogalmam sincs, hogy hogyan köszönjek el, aztán csak kifut a számon, amit bárki másnak mondanék. - Légy jó. - bököm ki, aztán köhintek egyet a szituáció abszurdságán és kispurizok a házból. Remélhetőleg nem indulok el a rossz ajtó felé vagy a folyosón a rossz irányba, és nem hozom magam kellemetlen helyzetbe, de a lényeg, hogy távozom, és jöhet az agyalás, hogy kik is legyenek ott és tényleg olyan veszélyes-e ez a fickó, mint ahogy mondja... És úgy amúgy, mi a fene történt ma? Feldolgozás alatt.
- Buták vagy gyengék.. Plusz én, aki nem is akarom kordában tartani. – Vonja meg a vállát szemtelen mosollyal, ő aztán nem veszi magára a sértést. Sokkal jobban tud azonosulni Jade őszinteségével, mint azok, akik amúgy hátba akarnák szúrni, de mellesleges odavigyorognak a képébe. Jade valóban önzetlen, erről a férfinek nincsen kétsége. A lány még nem ismeri fel pontosan, hogy kivel is áll szemben, és ezen a vérfarkas egyenlőre nem is változtatna. A kis vörös az ő titkos fegyvere, akiből akár valami veszélyes is válhat, ha nem vigyáz magára. Dane leplezetlenül méri végig, tengerszín pillantása kiismerhetlen titkokat hordoz, amelynek egyszer majd az énekes lány is a részese lehet. - Pontosan tudom, hogy mit mondtál. Nem erősítjük meg és nem cáfoljuk. Téged is övethet rejtély, ugye? – Fogja a tenyereibe a lány arcát, és fordít egyet rajta, mintha csupán azt mustrálná, hogy mi is rejlik legbelül. A férfi érintése hűvös, megnyugtató, mintha egy nemlétező ostorral az ujjai között az egész világot képes volna uralni. Ahogyan Jade egyre inkább zavarba jön, elengedi, de a távolságot nem növeli, marad a közelében, hiszen időközben az ágya szélére csüccsent. - Olyasmi. De veletek kölykökkel ellentétben már kinőttem az iskolás korból. – Nevet fel halkan. Jade-nek igaza van, alig pár évvel idősebb, de az ő személye már inkább egy felnőtté, semmint olyan, aki még képes visszaülni az iskolapadba. Azzal hogy egyetemet hoztak létre, talán megtalálhatná egykori önmagát, de ő már nem szereti a hagyományos értelemben vett bulizást, másfajta élvezetekhez van szokva. - Ez nem így működik kislány. Ahogyan téged sem lehet megváltoztatni, úgy engem sem. Állati nagy kompromisszum az tőlem, hogy egy hétre félreteszem azt, ami vagyok. Ha így megfelel, akkor jóban leszünk. Ha nem.. Nos akkor nincs együtt keresnivalónk. Ebben az esetben mehetsz, nem foglak levadászni. Megmentettél, de ne feszítsd túl a húrt. – Dorombolja a fenyegetés legkisebb szándéka nélkül Jade combjára támasztva a kezét, mintha csak azt akarná kifejezni, hogy úgyis az ő akarata fog érvényesülni.
Megtalálja a szemem az órát, és miután az első válaszra hirtelen lefagyok, aztán rájövök, hogy viccel, már ki is szalad belőlem a visszatartott levegő. Nem mintha nagyon reális lenne, hogy 27 évet töltöttem kómában egy szimpla ájulástól, de még nem tisztult ki annyira a fejem, hogy azonnal felismerhessem, hogy viccelt. - Tudod, én az egész világot a lelkemre veszem. És ezen nem lehet változtatni, ez vagyok én. - mosolyodom el egy kicsit, de ebben a mosolyban nincsen nevetés, inkább valami gyengédségféle. Talán anyám miatt van, éppen rá üthettem, hogy nem szeretem az erőszakot, hogy azt akarom, hogy mindenki boldogan, békében, harmóniában éljen. De nekem a zene az egyelen eszközöm erre, nem vagyok annyira bátor, se annyira jó mágus, mint anyám. - Nem értek egyet, csak a buták és a gyengék nem tudják kordában tartani az ösztöneiket. - szalad ki a számon, ezzel konkrétan lebutázva azt, aki nemrégiben közölte, hogy többszörös gyilkos és nem retten vissza attól sem, ha a jövőben gyilkolnia kell. Nem gondolok ebbe egyáltalán, azok után, hogy végigsimított az arcomon, és ösztönökről beszél, nekem egészen más ösztön jut eszembe, és a pír az arcomon se a bosszúságé azzal szemben, hogy ő miket vall, hanem a zavaré. Naiv vagyok, és nem is a legokosabb, azt hiszem. Viszont ez a fiú... illetve inkább férfi itt nagyon is megfontolt és intelligens, ridegen számító, vagy csak olyannak akar tűnni, ezt még nem tudom. A lényeg, hogy a szöges ellentétem, még is érzek valamit, valami kötődést, ami miatt nem tudok felállni és elmenekülni a veszély elől, amit jelent, csak... Bennem a vágy, hogy meghallgassam, és segítsek rajta, hátha ezzel másokon is segíthetek, hátha jobbá ehetem az életét és ezért nem akarja féltékenyen másoktól elvenni. - Nem ezt mondtam! - tagadom meg ahogy arra terelődik a szó, hogy rossz lenne, ha azt hinnék egy pár vagyunk. Nehéz úgy gondolkozni, ha mindig jön valami apró momentum, amivel zavarba hoz, és ami miatt a pír elönti az arcomat. Kicsit elhallgatok, a feltételeken még lesz egy kis huza-vona, és persze azon is gondolkozom, hogy kiket hívhanék. Petert semmiképpen. Amennyit tudok, az alapján ezt a kettőt soha-soha-soha nem akarom egy légtérben látni, hiszen árthatnak egymásnak. - Csak pár évvel lehetsz idősebb nálam. - bukik ki belőlem, mikor már néhány pillanat óta csak az arcát fürkészem. Persze, a kor rajtam egy kicsit elfelejtett látszani, a 22 évemmel mindenki leginkább 17-18-nak mondana. Nem is szoktam nagyon ágállni, hiszen kit érdekel, hogy ki mennyi idős. Nem vagyok olyan taktikus személyiség, így inkább durcás gyermek képét mutathatom, amikor megrázom a fejem a feltételeit hallva. - A-a, nem gondolod, hogy úgy fogok bemutatni neked ártatlan embereket, hogy nem tudom biztosra, hogy nem használod fel őket és nem ártasz nekik az életükben? Akit elhozok, az a barátom, és ne árts egyiküknek se, soha! - erősködök, és érezheti, hogy nincs az a szexi pillantás, amivel ezt az álláspontomat meglágyítja. Végül is mit kérek? Hogy a világ hétmilliárd embere közül azt a néhányat ne bántsa. Nem lehet olyan sötét a lelke, hogy ez nagy kérés legyen, az lehetetlen, mert akkor... akkor nem tehetek érte semmit.
Kétségkívül meg van lepődve, hogy Jade érdeklődik. Már jó ideje nem volt senki, akiben felmerült volna, hogy neki, Dane-nek is van élete. Pár napja akkor lepődött meg igazán, amikor az egyik auror tiszt jelezte számára, hogy egy komoly vérfarkas támadás történt az iskolában. És hogy ebben mi a furcsa? A férfi őszintén azt hitte, hogy csak ő lehet ilyen brutális fenevad. Viszont így Peternek is tudnia kell róla, hogy valaki más is van a Roxfortban, aki rejtőzik, de annyira azért nem hogy visszafogja magát. - Huszonhét év.. Na jó, annyi talán nem. Egy óra talán. Túlságosan a lelkedre veszel dolgokat, ami nem baj, csak.. Miattam nem kell így szenvedned, és mások miatt sem. A dolgok folynak a maguk medrében. – Órát azért találhat. Az egész antik berendezés mintha minimum ötven évvel korábbi milliőt idézne. Elképzelhető, hogy Dane kötödőik valakihez, aki olyan korban élt? A sármos mosoly továbbra is ott játszik az ajkán, ahogyan visszaül a helyére a simítás után. Nem veszi ő komolyan még magát sem, nem hogy jelentőséget tulajdonítson annak, amitől Jade akár a hajához hasonlatos pírt idézzen az arcára is. - Ez nem jog kérdése. Bizonyos törvények nem váltak be, hiába a modern kor. Még mindig állatok vagyunk, s mint tudod, farkastörvények uralkodnak. Hiába rejtjük el magunkat öltöny, vagy egyéb kencék mögé. Az ösztönök mindenkit legyűrnek, akkor meg minek diétázni? – Most picit előre dől, mintha csupán azt mérlegelné, hogy Jade miért is mantrázza ennyire a jól betanult dogmákat. Fanyar fintorral legyint, miszerit miért is adná fel magát. Nagy ritkán meg akarta tenni, vagy akár meghalni Lory után, de ennyire azért volt gyáva, és önző, hogy új célokat találjon magának a lány pusztulása után is. Ha már áldásként kapta azt, amitől mások mint átoktól szenvednek, miért is akarná átadni magát a veregésnek? – Ritkán. Az ital ezt könnyedén megoldja. Az aurorok vakok, és azt látják, amit látni akarnak. Ha sikerélmény kell nekik, hát megkapják. Nálam sokkal gyengébb, és ez által értelmetlenebb léttel rendelkező beste lélek van. Ők lesznek a csal. – Most, hogy beszél, azért Jade láthatja rajta, hogy bár játssza a megtörhetetlen macsót, igenis érdeklődő pillantásokkal illette a bálba Sophiát, és minden keménysége ellenére olykor megrándulnak az arcán a máskor olyan mesterien működtetett ráncok. - Ezt úgy mondod, hogy csak mert idősebb vagyok az átlag diákoknál, nem is lóghatnék veletek. És különben is, az olyan rossz lenne, ha azt hinnék, hogy veled vagyok? – Simulékony kacsintása amolyan lelkig hatoló lehet egy lánynak, főleg ha az illető olyan társaságfüggő mint Jade. Számba veszi a hallottakat, és bólogat, pillantása elégedettségről árulkodik. – Bárki, a létszámot rád bízom. Ezúttal pár fő is elég lesz, nem kell tömeg. Egy kis biliárdozgatás, darts, és persze tequila. Hiszen inni megyünk. – Nem köt ki senkit, így bőven lehet az Peter is. Sőt, mintha pillantása pont erre bátorítaná. Végülis Peter a barátja volt, és még mindig része az életének. – Hah, ilyen igéretet vársz tőlem? Aljasság.. Mondjuk inkább úgy, hogy ott a bulin nem ártok senkinek.. és kiterjesztem egy teljes hétre.. – Csóválja a fejét, nem tudja, hogy miért teszi, de valamiért mégiscsak kénytelen hálásnak lenni, amiért Jade érte jött.
Kicsit értetlenül és még talán bosszankodva is ráncolom az orromat arra, hogy mást soha nem érdekelt, hogy mi is az ő története. Pedig... valami ilyenné tette, és abban lehet rengeteg fájdalom, és rengeteg rossz döntés is, de akár valami olyan dolog is, ami felmentheti bűnei alól, valami indok, valami ok, ami miatt nem kell őt, mint ahogy mondta, elkönyvelnem egyszerűen gyilkosnak. Hogy tehetném azt? Hogy ne adnék neki esélyt, mikor látom benne az emberséget? Persze, lehet, hogy mindezt az emberséget, és a reményt, hogy mindent meg tud magyarázni, csak magamnak képzelem be, de ilyen mélységekbe nem merülök, csak a jót akarom látni benne, és felmenteni bűnei alól. A nevetésén érződik, hogy komolyan úgy érzi soha senki nem érdeklődött a sorsa felől. Még csak most tudatosul bennem a csuklójára pillantva, hogy minden sebe begyógyult, ami persze lehet varázslattól vagy bájitaltól is, de azért muszáj megkérdeznem. - Mennyi idő telt el, mióta elájultam? - vetem közbe, és a tekintetemmel elkezdek a szobában órát keresni. Azért jó lenne tudni, hogy mikor is van az a most, nem maradhatok itt örökre, este próbára kell mennem a Black Birdsösökhöz. A válasz a kérdésemre kicsit ellentmondásos, hiszen az elején félni kell, a végén meg édes, és még az arcomat is simítja, és tudom, hogy gyilkos, és... szóval, olyan, mintha egyáltalán nem is válaszolt volna. Kicsit bennem marad a szusz, ameddig hozzámér a keze, de csak mert próbálom feldolgozni a hallottakat. - Jó, tegyük fel, hogy ebből az egészből én csak annyit fogtam fel, hogy nem fogsz bántani, és ez a lényeg. - egyszerűsítem le, persze remélve, hogy kapok egy igenlő biccentést, és nem akar még jobban összezavarni. Ellenben másoknak ártott, vérszomjból és okkal is, amire azonnal elkezdek fészkelődni. Persze sokkal-sokkal részletesebben akarnám tudni a történéseket, de valószínűleg részleteket sose fogok kihúzni belőle, sőt, lehet, hogy elege lesz és kidob... vagy rosszabb. Ezért nem is értem miért nem tudok lakatot tenni a számra, és miért fut ki rajta minden gondolatom. - Senkinek nincsen joga más életét elvenni, akármennyire az útjában van. Lehet... tudod... megbeszélni a problémákat. Nem is értem, az aurorok miért nem tartóztattak le, és te soha nem akartad feladni magad? Lelkiismeret furdalásod sincs a halálokért? - bököm ki, és a gyóntatópapos kérdést cseppet se veszem magamra, ezért nem állnék fel és lépnék le. Persze jobban tenném, valószínűleg, de nem vagyok arról híres, hogy átgondolom a tetteimet. Mikor felhozza, hogy jó lenne csinálni valami beülős történetet egészen kihúzom magam és érdeklődve egyben gyanúsan nézek rá. - Te tényleg el akarsz jönni velem valami társaságba? Mindenki azt fogja hinni, hogy a pasim vagy. És tényleg csak úgy beülnél sörözgetni velünk? Hát figyelj, ott van Cody, tök jó fej srác, kicsit buta viccei vannak, de jó fej, meg ott van Mia, őt gitározni és énekelni tanítom, meg hát van még Zachary, Noel, Alicia, Noriko, Alysha, velük együtt zenélek, és persze So... ühm... - kicsit elhallgatok, mert Sophiát akartam mondani, és azonnal utána Peter is már a fejemben volt, de... Itt bonyolódik a helyzet. Kicsit elhallgatok, még talán bűnbánóan is nézek, hogy majdnem őket említettem, hiszen Peter megkínozta őt. Nem, nem beszélhetek és találkozhatok velük ezután, maximum egyszer, amikor meghallgatom az ő álláspontjukat is, hiszen... Hiszen úgy fair. - De megígéred, hogy senkinek soha nem esik bántódása, akit bemutatok neked, ugye? - kérdezem, aztán megint jön az átgondolatlan autómata-beszéd. - És nagyon jó lenne, ha igazából senki másnak se esne bántódása az egész világon, miattad.
Gondoskodásnak éppen nem nevezné, hogy utánanéz Jade állapotának, mondjuk inkább úgy, szemmel tartja, ami az övé. Hiszen egyértelmű, aduászként tartja számon a vörös angyalt, olyan teremtésnek, akire bármikor számíthat. Egy élő lelkiismeret, aki talán visszafogja, ellenben az is felmerülhet, hogy kihúzza a csávából. A vérfarkas a lánnyal kapcsolatban különös módon nem érez vérszomjat, így egyenlőre nem szándékozik elvarrni a szálakat. Ezúttal őszinte meglepődés játszik az arcán, még haloványan el is mosolyodik, miközben megemeli a vállát. - Nem hiszem, nem hihettem. A legtöbben elkönyvelnek olyannak, akinek nem lehetnek zűrök az életében. Ha pedig vannak, akkor menthetetlenül ő a hibás. – Most elneveti magát, ám nem riasztó ez a nevetés, inkább hihetlenkedő, ösztönösen jön, nincsen benne az a mézes tartalom, mint a bálon, amikor még a terveit szövögette. Most éppen szünet van, noha egy olyan alaknál, mint Dane, aligha lehet holtidő, valami mindig jár az eszében. Inkább csak szusszan most egyet, az ezüst bilincsek már nyom nélkül felszívódtak ugyan makulátlanul csinos bőrén, a lelki hegek azonban tovább mélyültek. Szokásuk szerint. - Mindenképpen. Szeretem ha félnek tőlem. Ám ha jó kislány leszel, akkor a félelemnél nem lesz több. Különben is, te kezdesz megismerni, tudod, hogy valójában milyen édes vagyok. – Simít végig a lány arcán, csábító jelleg nincsen, látszik, hogy viccel, Jade-nek igaza van, Dane gyilkos, aki tudatosan tervezi meg a lépéseit, semmint a találomra, ösztönszerű gyilkolást folytatná. - Időnként azért, hogy ne kelljen bevárni a teliholdat. Ha az ember kiéli a vérszomját, akkor a hold sem olyan fájdalmas. Vagy legalábbis ezzel könnyebb magyarázni. Amikor valaki az utamban volt.. nos mit magyarázkodjak. A tervem része volt. Mi vagy te kislány? Gyóntatópap? – Nem, nem akarja, hogy Jade felpattanjon, és faképnél hagyja, ezért inkább témát vált. – Úgy hallottam, hogy igazi pörgős csupa-csoda vagy, ezért lenne egy javaslatom. Mivel diplomatikus vagyok, nem kell parancsnak tekintened. Főleg, mivel egybecseng a stílusoddal. Hívj össze néhány tagot, mondjuk Roxmortsban. Keresünk valami jó kis beülős helyet, és csak úgy mulatjuk az időt. Nyilvános helyen nem kell félned semmi.. hogy is mondtad...halálostól. – Dönti oldalra a fejét kisfiús pajkossággal, mintha csupán szivárványt látna az égen, amire rá lehet csodálkozni.
Nekem már az, hogy nem rideg, vagy gúnyolódó valaki, egyenlo azzal, hogy kedves, szóval már az a tény, hogy engedi, hogy segítsek, hogy mesél magáról, elmondja mi is történik éppen - amit nem tudok teljesen megérteni, csak a felszínt kapirgálhatom azzal, amit tudok - már jóvá teszi a szememben. Igen, sokszor mondták már, hogy elég egy helyes külsejű srác, és már is felkerül a szememre valami elképesztő rózsaszín szemüveg, amin nem hatol át semmi hiba. Ez persze veszélyes naivitáshoz is vezethet de... végül is még élek. Igaz, hogy havi egyszer összetörik a szívem, de egyszer csak eljön valaki, aki végleg összefoltozza. Most viszont nem a szívem van összetörve, hanem az egész lelkem, amikor megtudom, hogy akinek segítek, az már ölt, és még csak nem is bánja, és akivel vidáman táncikáltam a bálon, persze amíg meg nem sértett, az is gyilkos, egy vadász, még ha vérlényeket is vadászik, akkor is gyilkos. Eszméletlen szédüléssel térek magamhoz, egészen lassan nyitom ki a szemeimet, a szívem a torkomban dübörög, és furcsa keverékét produkálom a bódultságnak és az izgatottságnak. Ami eléggé üti egymást, szóval extrán össze vagyok zavarodva, mikor magamhoz térve Dane gondoskodása fogad. A hirtelen reakcióm hogy a sápadt arcomba beszalad a vér, aminek a hirtelenségétől csak még jobban megfájdul a fejem, de feljebb húzva magam már a kezemben is van a frissítő tea. Egyértelmű, hogy zavart vagyok, és ez kis filmszakadás se segített hozzá, hogy az agyam feldolgozza az információkat. - Azt hiszed, hogy nem érdekel, mi történt veled? - kérdezem hüledezve, mert jelen pillanatban egyetlen dolog érdekel jobban ennél. És ezt a dolog ki is szalad a számon, mielőtt megfontolhatnám, hogy mennyire jó ezt szóba hozni. - Félnem kéne tőled? Mármint, tudod, ha valaki már többször ölt, szóval... - basszus, még mindig beszélek?! Összeszorítom a számat, és most az italt a számhoz emelve sütöm le a szemem néhány pillanatra. Nem tudom, hogy mit gondoljak. Nem tudom, hogy barátsággal gondoljak rá, vagy undorodjak az érintésétől, hogy ápolt, köszönjem meg az italt, vagy mérget sejtsek benne... Ölt, megtervezetten, okkal, mi van, ha csak ő képezte az okokat a fejében, és egy pillanat múlva ellenem talál valamit ki? A szívem azt mondja, hogy nem kell tőle tartanom, de az életösztönöm most akkor is beleszól a szív ügyeimbe, ha akarom, ha nem. - Miért vetettél véget mások életének? Miért érdemel bárki is halált? - kérdezem halkan, elszánt pacifistaként, kissé rezignált hangon.
Kedvesnek azért nem mondaná magát, viszont tudja, hogy Jade a sugallat varázslat nélkül is jött volna, hogy segítsen. Van a lányban valami angyali, ami nem engedi, hogy bárki is szenvedjen. Sophiához hasonlóan naív, és próbál hinni, hogy bárkit megtéríthet, Dane viszont Jade esetében valahogy úgy érzi, felesleges magyarázkodnia. Tényeket közöl, mert még neki is szüksége lehet valakire, egy bizalmasra, aki pontosan ismeri az esendőségeit, és talán éppen ez a kegyenc a vöröshajú Jade lesz. Ha nem, akkor úgyis eltávolítja, hogy még nyoma sem maradjon. Jelenleg azonban egymásra támaszkodva igyekeznek a talán már nem is olyan távoli erdőszél felé. - Van. A jelenléted. Ha egy farkas érzi, hogy nincs egyedül.. tudod a falka ereje, még ha nem is vagy hozzám hasonló. – Ez inkább lelki dolog, de a regenerációt talán segíti, Dane már tapasztalta az erejét, Lorelai esetében is. Jade most itt van, lényegében az alárendeltje, vagy a segítője. Egy alfa elvileg nem mutathatja magát gyengének, már máris ott vannak a trónkövetelők, ám ahogyan mondta, Jade ilyen tekintetben nem számít fenyegetésnek, sőt, azzal, hogy itt van, a férfi máris érzi a jótékony hatást, talán könnyedén erőre is fog kapni, hiszen már nem ér a bőréhez az ezüst. - Mondd ezt egy vadásznak. – Nevet fel kínlódva. Na igen, ha valakinek adott céljai vannak, nem gátolja meg olyan apróság a végrehajtásukban, mint a moralitás. Peter szimplán lekaszál bárkit, aki kicsit is nem szimpatikus a számára. Mondjuk Dane ezzel bőven tud azonosulni, ha éppen nem ő az a bizonyos célpont. A lány szinte a végcél előtt omlik össze, magával húzva a vérfarkast is, aki viszont nem ájul el, ennél több a lelkiereje. Ki tudja mennyivel később Jade egy kanapén ébred, méghozzá úgy, hogy Dane, a hidegvérű gyilkos egy nedves vászonzsebkendővel törölgeti a homlokát, s a száját, hogy kissé magához térjen. Amint látja, hogy Jade nyitogatja a szemét, segít neki felülni, s teával kínálja. Hűs, frissítő már ránézésre is. - Kicsi lány, nem úgy megy az, hogy a megmentőt is meg kell menteni. Különben pedig húzzuk mint a rétestésztát, kár ezt túlbeszélni, de.. ha ennyire lelkizel rajta, mit akarsz tudni? Bonyolult, rémesen bonyulult, úgysem érdekel. – Közli flegmán, mintha csak az időjárást ejtenék szóba. Ha a lány körülnéz, varázsló-stílusú épületben lehet, egyértelműen kertes ház, és nem valami oduról van szó. Régies típusú bútorok, az egyszerű, de letisztult elgondolás alapján lehettek összeválogatva. Dane ezúttal nem feketében van, ahogyan szokta, legalábbis felülről egy sötétvörös, rövidujjú inget visel. Már túl van a sérülésein, ez egyértelműen látszik.
Egy kicsit megörülök, már amennyire a helyzet engedi, amikor Dane nem akad ki, hogy megdöbbentem és majdnem elengedtem, hanem... egészen elnéző és kedves. Vagy csak szörnyű fájdalmai vannak. Nem tudom, hogy igazából melyik is van mögötte, de igyekszem támogatni őt, és alig veszem le a pillantásaimat a sápadt homlokáról. - Hogyan tudhatnék segíteni? Van valami... olyan, mint a vámpíroknak, csak valami humánusabb energiaforrás esetleg farkasoknak? - kérdezem, totál nem vágva, hogy mi is a helyzet, de ha a vámpír erőt nyer a vérből, hátha a vérfarkas erőt nyer az ő... Hát fogalmam sincs miből. A gyógyító varázslatomból tuti nem, mert félek, hogy megölném szegény és csak jobban rosszul lenne, vagy elájulna. Nos... nem vagyok a gyógyítás mestere. - Senki sem feddhetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy üldözni kéne. - erősítem meg, hogy nem szent, de egyben úgy is véve a szavait, mintha olyan lenne, mint bármelyik fiatal, hiszen senki sem tartja magát szentnek. Én sem, pedig azért szándékosan ritkán ártok bárkinek is. Persze, ha valaki beszól és nem lehet értelmesen beszélni orrba vágom, de azért ezzel se kerülök a pokolra asszem. A jókedvemet, mait olyan ritkán veszítek el, nem nagyon sikerül visszaszereznem, mert Dane szavai egyre csak gyomron vágnak. Nem, nem az a rész, hogy nem ártatlan, meg hogy a rossz szubjektív, ez rendben van, bár én merőben más képzeteket társítok hozzá, mint a valós tettei. Az a probléma, hogy ahogy előadja, hogy bosszú, utálat, és én is veszélyben vagyok... Nehéz megtalálni a hangomat, ha közben a rosszullét kerülget a félelem és aggodalom vegyes érzésétől. Persze teljesen már csak az tipor földbe, amiket ezután mond. Nem engedem el, támogatom tovább, de az arcom újra teljesen elszíntelenedik, és csak egy vékony, egércincogásszerű hang jön ki azon a szép aranytorkomon. - Azt mondtad... ölsz? - kérdezek vissza, megremegve, és a szemembe öntudatlanul is könny szökik. Valami furcsa undorféle érzés kezd kimászni a gyomromból, de még se eresztem el. Talán... talán mert nem merem elengedni? Azt mondta, hogy MOST nem bánt, hogy szabott terv alapján öl, én... én... Akármilyen közel járunk is ahhoz a házhoz, hiába nincsen rajtam egyetlen külsérelmi nyom se, egyik pillanatról a másikra összecsuklok, és mivel eddig tartottam a fiút, valószínűleg vele együtt esek el. Csak vele ellentétben, előttem minden elsötétül... Talán a hozzám tartozó jókedvet most elveszítettem, de nagyon úgy tűnik, hogy a drámaiságom megmaradt.
Valóban úgy tűnik, hogy nem tudná magát tartani, s a törékeny kis vörös minden erőfeszítésére szükség lesz, hogy plusz energiát adjon a farkasnak, aki már az ájulásközeli állapotban szédeleg. Ráadásul még át kell vágniuk az erdőn is, hogy elérjék Dane házát, ahol fogjuk rá már biztonságban lehet. A sors iróniája, hogy Peternek is adott oda kulcsot, de nem, egykori barátja ott most biztosan nem zaklatná. Van a fiúban annyi becsület, hogy ha áldozata sikeresen megmenekült, akkor annyiban hagyja a dolgot. Dane oldalt pillant a vörös lánykára, ahogyan abban tudatosul, hogy miről is van szó. Ezúttal szó sincsen megfélemlítésről, miszerint tartania kell a titkát. Valahogy sejti, hogy a kis tündér túlságosan jólelkű, és elfogadja őt így. - Sosem mondtam, hogy szent vagyok. Ez van.. Már ez vagyok én. – Mormolja zihálva, s maga sem tudja miért, erőt próbál meríteni támogatójából azáltal, hogy kissé a vállára hajtja a fejét, hátha így egy fokkal több esélye lesz túlélni ezt a mai délutánt. A nap hamarosan lemegy, ám teliholdtól nem kell tartania, még bőven napok vannak addig. Tudja, hogy Jade-t nem győzte meg teljesen, viszont azáltal, hogy őszinte vele, egyértelműen jó pontnak minősülhet ez kettőjük között. Az már más kérdés, hogy nem esik szó a varázsról, amivel idehívta magához. Az merüljön nyugodtan csak feledésbe. - Ezt se mondanám. El akar pusztítani, legyen szó bosszúról, vagy szimplán csak utálatról, de mint mondtam, közel sem vagyok ártatlan. Ilyenné váltam.. foghatnám a körülményekre, de felesleges. Nem szokásom mentegetőzni. A rossz különben is szubjektív fogalom. – Miközben biceg, próbálja mutatni az irányt. Nem a szokásos ösvényen mennek, tud egy gyorsabb utat, hiszen nem Roxmorts főutcájának lakik, hanem a falu peremén, nem kell azért bemenni a központba az árusokhoz, ahova a legtöbb ösvény vezet. – Nem szokásom viccelni. Nem volt választásom, ha belerángattalak, akkor.. te is préda lehetsz. Én most nem bántalak, sőt.. vehetjük úgy, hogy jövök egyel, de Peter.. ha begőzöl, valami mondvacsinált indokkal koncol fel. Nekem legalább szabott tervem van, hogy mit akarok. Ölök, ha kell, nincs szégyenérzet, de ő.. álszent módon azt hiszi, hogy az igazság nevében teszi. – Egészen közel vannak a házához, Jade hathatós segítségével gyorsan haladnak, a férfi is összeszedi a maradék erejét.
Borzalmasan fest, mint aki annyira legyengült, hogy menten összerogy és szörnyethal - legalább is annyira eluralkodik rajtam a pánik és az aggódás, hogy már ilyenek jutnak az eszembe. Próbálom támogatni, megtartani, és csak mellékesen jár a szám, bár az tény, ha válaszokat kapnék, annak igazán örülnék, hiszen ez a szitu elég erőteljesen megráz. Valami érzés idehozott, rátalálok a bálon látott srácra bilincsben legyengülve és kiderül, hogy Peter, aki amúgy egy ártatlan kölyökkutya szemével tud nézni megkínozta. - Még is milyen átokkal, amit vadászni kell? - kérdezek vissza, de aztán látványosan elképedek, amikor a tekintetem újra a csuklójára fut és beötlik, hogy az a bilincs nem csak hogy fémszínű volt, de világosabb is... ezüst... - Ja, hogy ja. - Nyögöm ki, és majdnem elejtem a meglepettségtől, akármilyen esetlen pillantással tekint rám. Nem ismerek egyetlen egy vérlényt se, csak azokat a történeteket hallottam, amiket mindenki: veszélyesek, átalakulva ölhetnek, van aki még emberként is kiszámíthatatlan és erős és... Szóval... megijedek egy kicsit a sráctól hirtelen. De mielőtt eldobnám magamtól nyer az az énem, amelyiknek megesik a szíve a történteken. Hiszen azt állítja, hogy ez egy átok, az ellen semmit se tehet, és lehet Peter a túlságosan fanatikus... Lehet, hogy nem tett semmi rosszat, csak az ami. Azért elég feltűnő, hogy majdnem ellöktem magamtól, de most erősebben fogom és az arcomba a döbbenet után szégyen vegyül. - Bocsi, ne haragudj, csak megleptél. Még soha nem találkoztam se vámpírral, de vérfarkassal, a bálon én csak vicceltem, és hát... Ha Peter tényleg ezt tette veled, miközben te semmi rosszat nem tettél, akkor... Szóval tudod, hogy milyen történetek terjengenek rólatok. - hablatyolok összevissza, aztán biccentek a "parancsra", hogy irány kifelé, egyenesen a Roxmorts-i házába, ami ugyan fogalmam sincs hol van, de úgy is tud menet közben biccenteni merre tovább. - Rendben, persze, ahogy akarod, segítek amiben csak kell. - biztosítom, miközben aggodalmasan végigmérem az izzadt, sápadt arcát. A ruhám ujját a kezemre húzva törlöm meg kicsit az arcát, egyáltalán nem finnyáskodom, hogy fúj, izzadtság lesz a ruhámon. Mikor közli, hogy én is célpont lehetek, akkor újfent majdnem eldobom, de azt hiszem ekkora drámaiságot most nem engedhetek meg magamnak, nem akarom, hogy a földön puffanjon, mikor már amúgy is olyan sérült, hogy a beszéd nehézséget okoz számára. - Te most csak viccelsz, ugye? Én... Peter bántana engem? És többen is vadásznak rád? - kérdezem, cérnavékony hangon, és azt hiszem most már úgy elsápadok, hogy egészen összeillünk. Csak én nem fizikai megpróbáltatástól sápadok el, hanem mindentől, amit a srác a nyakamba zúdít.
Miközben a lány szabadítgatja, a vérfarkas megpróbál a tudatánál maradni. Magyarázkodnia kéne, ám ez talán felesleges, Peter már a bálon igencsak arrogáns arcát mutatta, s az eredmény magáért beszél. Jade Sophiánál lényegesen naívabb, és csupán költői kérdéseket tesz fel, inkább a saját szemének hisz. Nem véletlen, hogy a férfi pont őt választotta végső mentsvárként. Kedvesen bánt a kislánnyal a mulatságban, és nem kezelte le, valahol tudta, hogy még szüksége lesz rá. A sors iróniája, hogy ha Jade-ben gyanu merül fel őt illetően, meg kéne ölnie, ám bármennyire is szörnyeteggé lett az évek során, még benne is felmerül a hála érzése, és ezúttal lemond arról, hogy elvarrja ezt a szálat is. És hát ki tudja.. egy ilyen önzetlen teremtés sosem árt a szövetségesei rövidke listáján. Még jól jöhet! A férfi próbál a lányra támaszkodni, de a saját térdei nem bírják most még így, és törvényszerű az összecsuklás. - Csak azért, ami vagyok.. Tudod Peter vadász, és máglyára küldene mindenkit, aki egy kicsit is más. Átokkal élek, és neki ez bőven elég, hogy kísérletezzen.. – Csinos kisfiús pillantása célbaveszi az ártatlan lánykát, s igencsak próbál elesett lenni, ami nem is olyan nehéz, hiszen most még felállni sem igazán tud, az égésnyomok pedig igenis valósak. Jade szinte ledrakulázta a bálban csak mert titokzatos, sötéten sármos aurát találgatott a maszk mögött, és nem is állt távol a valóságtól, egy vérlényről van szó. - Szó se lehet róla. Csak kísérj a roxmorts-i házamban, ott majd elleszek, amíg erőre kapok. Más nem tudhat róla. – Nem teszi hozzá, hogy kérlek, ám a pillantása egyaránt kérlelő, és parancsoló, mintha ő maga sem tudná eldönteni, hogy fenyegesse vagy anyai ösztönökre késztesse a lányt. Nem veszi magára, hogy milyen elesettnek tűnik. A lényeg, hogy túlélte. Tudja, hogy Peter igazából sosem tudna ártani neki, csak elvesztette az eszét Sophia miatt. Most már egyértelmű, hogy bele van esve. Mint ahogyan annak idején Loryba is, de most már kész foggal-körömmel küzdeni is érte. Meglepő, de mégis várt fordulat. - Pont ez volt a célja. Mindegy. Rám találtál, és ezért jövök egyel. A vadászok főhadiszállása. Úgyhogy.. húzzunk innen, mert ha cinkossá válsz, akkor te is.. célpontként kerülsz a listájukra. – Biceg a lány mellett, remélve, hogy valahogy eljutnak az erdőn át a házáig. Nem sokban tud most segíteni, pedig ha ereje teljében lenne, a világot is meg tudná váltani.
Visz a lábam, aztán az az érzés, amikor meglátom őt, és elkezd a pulzusom az egekbe emelkedni és azt diktálja: mentsd meg, védd meg, szabadítsd ki! A nevét hallva csak hóbortosan bólintok. - Igen, persze, Dane. - mondom gyorsan, és már is bontogatom le a bilincseket róla, és ahogy elkezd mozgolódni, azonnal megfogom a vállát, hogy segítsek, de nem vagyok egy izompacsirta, így egy pillanaton belül visszahanyatlik, én meg csak meresztgetni tudom a szemem. Nem kötöm össze, hogy a bilincs ezüst, csak azt látom, hogy fém, és hogy a csuklóján szörnyű égések vannak. Egészen a földig hanyatlik le, én meg azonnal leguggolok mellé. - Mi? Ezt nem hiszem el! Peternek volt egy kirohanása, de nem lehet gonosz, még is miért kínozna téged? Istenem! - hüledezek aggódó fejjel, aztán feladva azt, hogy támogassam, inkább újra a pálcámhoz nyúlok, és gyógyító varázslatokhoz folyamodok, ami ugyan bűbáj, de nem éppen az én szakterületem, kezdetnek viszont nem rossz. Kicsit kiráz a hideg ettől a helytől, úgy érzem, mintha a gyógyítás után nyilna ki csak a szemem, akkor látnám meg, hogy hol vagyunk. Átölelem a karomat, irtózva tekintve körbe a helyen, ahol Ördög... szóval Dane állítása szerint kínozták őt. Az erőszaktól elönt az undor, a legnagyobb, amit el tudok képzelni, hogy bárkit is bántsak, az az, hogy lekeverek egy pofont, vagy meglóbálok egy baseball ütőt önvédelemből, de hogy kínozni... - Tűnjünk el innen, keresnünk kell neked egy gyógyítót, én béna vagyok ehhez, és ki tudja mikor jön ide valaki, nagyon... Nagyon ramatyul festesz. Megpróbállak megtartani, jó? - kérdezem, őszinte bizonytalansággal, mert nem vagyok biztos benne, hogy bármit is segít, ha rám támaszkodik, és nem fogok vajon összecsuklani alatta. De a szándékaim nemesek, azonnal nyújtom a kezem, hogy felsegítsem és elinduljunk kifelé, a pálcámat a derekamba tűzve, hogy mindig nálam legyen, bár eléggé foglaltak a kezeim, szóval a reakcióidőm lehet, hogy amúgy is túl satnya lenne, ha egyszer csak rajtunk ütnének. A szándék a fontos, nem? - Senkit sem lehet úgy tartani, mint egy állatot, megkötözve, étlen-szomjan! Nem hiszem el, hogy ezt tette, miért? És mi ez a hely? - jár a szám továbbra is, szokásomhoz híven, miközben igyekszem Dane-t tartani és kivinni a teremből és az egész épületből.
Olykor felemeli a fejét, és belead egy újabb sugallatot, hátha Jade, a bálról meghallja valahogyan. A varázslatnak van azért valamekkora hatótávja, és ha a vöröske kívül van, távolabb, akkor pedig oly mindegy. A vérfarkas nem lesz több, mint egy árny, s ha Peter beváltja az igéretét, órákon belül száműzik a sötét lelkét ebből a világból. Dane ugyanis kétli, erősen kétli, hogy a vérfarkas átok visszafordítható. Bármi is történjék, esélyes, hogy nem éli túl. Még itt van, ám kétséges, hogy meddig. Lélegzetvételei egyre lassabban, szaggatottak. Mégis kitart, mert tudja, hogy Peter bármennyire is sötét alak tud lenni, nem volna képes megölni őt. Bebörtönözni igen, ám a halált nem kívánná egykori legjobb barátjának. S a farkas érzi, hogy a sugallat célba ér, a botorkáló lány közeledik, és a vasajtó félregördül, ők ketten pedig végre meglátják egymást. - Dane. Végre. – Böki ki zihálva, nem szokása ilyen megalázó helyzetben mutatkozni bárki előtt, ám azzal nem számolt, hogy nem csak neki lehet bosszúvágya Lorelai halála nyomán, a fiatal fiúban mégis mély nyomot hagyhatott, mindaz, ami történt. – A kedves kis barátod a kínzás nagymesterének hiszi magát. Peter.. az a jófiús kiscserkész, akit a bálon láttál. – Utal arra, hogy az illető komoly féltékenységi jelentetet adott elő, és Dane nem írja jobban körül, ebből már sejthető, hogy csakis ez lehetett az indok. A valóság persze koránt sem ez, ám Peter talán még ezt a vágyát is ki akarta élni a vérfarkason, afféle megtorlásként, amiért Dane Sophiát merte kiszemelni magának. Az ezüstbilincsek végül lehullanak, de a farkas nem tudja, hogy a lány a rémüldöző tekintet mellett mennyire nézi meg az anyagukat. Láthatóan megégett a bőre a bilincsek alatt, s rázza a hideg, a homlokát verejték mosdatja. Próbál felállni, de összecsuklik alatta a térde, és a földre zuhan.
Egészen nyugodt napom volt ma, éppen Miával tartottuk a szokásos zene-órát, amikor valami furcsa érzés fogott el. Már az is meglepő nálam, ha valahova elkalandoznak a gondolataim zenélés közben, mert általában a zene olyan mélyen megnyugtat és eltölt, hogy csak annak szentelem minden figyelmem. De most megtorpantam, amit a barátnőm-diákom észre is vett, még is, most először gitározta és énekelte végig egyedül tökéletesen azt a sort, amit idáig gyakoroltunk. Most egy jó tanár örvendezik és lelkesen megdicséri a diákját, de én észre se vettem az ügyes teljesítményt, úgy engedtem le a gitárt az ölembe és billentettem oldalt a fejem, elgondolkozva... - Ne haragudj Mia, holnap folytatjuk, jó? Most mennem kell. - köszönök el gyorsan, és gitárostul, pólóban, és egy élénk narancsárga házipapucsban tűnök el a gyakorlótermünknek kinevezett szobámból, hátra hagyva a lányt. Nem tudom hová tartok, de még is visz a lábam, először a birtokról kiérve Roxmortsba hoppanálok, aztán egy eddig ismeretlen úton botladozok a nem éppen alkalmas cipellőmben a hely felé. Az egyik kezem a gitárt tartja stabilan, hogy ne koppanjon neki egy fának se, a másikkal néha meg-megérintek egy fát, ahogy körbenézek a területen... Aztán meglátom a kőházat. Nem tudom honnan tudom, hogy ide kell jönnöm, vagy hogy miért is van ez, de mire feleszmélek, már előtte állok és egy bűbájjal kinyitom az ajtót, és egyre csak csörtetek előre a folyosón, egy másik szobán át, míg el nem jutok ahhoz, amelyikben... Egy férfi láncra verve, üvöltve vergődik! - Ördög! - bukik ki a buta kis számon az az elnevezés, amit akkor mondtam, mikor nem árulta el a nevét a bálon. Nem láttam akkor az arcát, még is a kapcsolat közöttünk, ami tudatom alatt beette magát, elárulja, hogy egy és ugyanaz. - Ó, te jó ég, te jó ég, mi történt? - kérdezem aggodalommal telve, és azonnal odafutok mellé, csak úgy lobog utánam a gitárom. A pálcám már is a kezemben, és a csuklóját bámulom, milyen varázslattal is tudnám megszabadítani. Nyilván felrobbantani nem kéne a csuklójával együtt. Egyáltalán nem néz ki bizalomgerjesztőnek, sőt, még is valami bennem azt diktálja, hogy aki itt fekszik az áldozat, és ki kell szabadítanom. A legalapvetőbb nyítóbűbájt mondom el a bilincsekre - az Alohomorát. Közben cikázik rémült, aggódó tekintetem a férfi arcára, a bilincsre, és a vészjósló környezetünkre is, de magamat egyáltalán nem féltem, ha kiszabadítom, akkor el is tűnhetünk innen és nincs miért aggódni. Ugye?
Peter pontosan tudja, hogy a vérfarkas ha valaha kiszabadul ebből a kiszolgáltatott helyetből, súlyos következményei lehetnek. Dane alkut ajánlott, miszerint a vadász tartson vele, legyenek barátok, mint egykor. Úgy tűnt a fiú hajlik is rá, ám a csapda végérvényesen bezárult, s most Peter úgy tesz, mintha bármi hatalma lenne. A férfi immár meg sem szólal, csupán a mélykéken kavargó szemekből lehet tudni, hogy még a tudatánál van, csak éppen tartalékolja az erejét. Ez a tekintet mindent elmond, a csalódottságtól kezdve a bosszú ígéretét, ám most nem ostoba, pontosan tudja, hogy ha nem akarja elveszteni a józan eszét, muszáj uralkodnia a rátörő fájdalom és félelemhullámokon. Cseppet sem tartja valószinűnek, hogy Peter kísérlete sikerülne, ez a szer csupán legyengítheti, és furcsa rohamokat hozhat rá, de így nem lehet senkiből kiírtani a bestiát. - Találkozunk még. – Leheli, aztán magára marad a vasajtó mögött a szinte áldozati oltárnak számító kínzópadon, hogy még küzdjön az ébrenléttel. Behunyja a szemét, ám nem azért, hogy aludjon, csupán kitárja az elméjét, és a varázslatra koncentrál, amelyet még a bálon helyezett el. Ebben áll hát Dane titka, minden eshetőségre felkészül, és csaló kártyapaklival játszik. Manipulációja mesteri, olyan szintű, amire Peter aligha gondolhat. Jade.. Jade.. Leheli az éterbe, s gondolati csápjaival már tapogatózik is. Az összeköttetés eddig passzív volt, de a vérfarkas tudta, hogy megvan rá az esély, hogy Peternél elszakad a cérna, s ellene fordul. Akkor hát legyen ott a mentőöv, amely kihúzza a pácból.. A vörös hajú lány különös hívást érezhet, amelynek aligha tud ellenállni. A saját akarata természetesen él, ám a késztetés, amely hivogatja, egyre erősödik, s ha nem engedelmeskedik, egyre idegesebb, nyugtalanabb lesz. Hallja a nevét a fejében, és érzi az irányt is. A Roxmorts melletti erdőben, egy félreeső kőházba vezeti a hang. Jade..Jade.. Ott a tömör ajtó állja az útját az alagsorban..
Nem is tagadom, kifejezetten mulatat engem Dane szenvedése, hiszen már annyiszor elképzeltem ezen a helyen... Éveken át álmodoztam arról, hogy megkínzom, majd megölöm, amit akár most is megtehetnék, valami azonban ezt nem engedi számomra. Talán csak visszatart, hogy egykor mi ketten voltunk a legjobb barátok, ezért egyszerűen képtelen vagyok megtenni, de amit most tervezek, kissé könnyebb szívvel hajtom végre. Nem biztos, hogy sikerül, Dane akár bele is halhat ebbe az egészbe, de meg kell próbálnom, nem hagyhatom, hogy örökre egy fenevad éljen benne. Ha viszont sikerrel jár az ügyködésem, akkor talán maga a férfi is más ember lesz. - Remélem tisztában vagy azzal, hogy ha feldühítesz, akkor elég könnyen végezhetek veled – morranok fel fenyegetően, Dane még ebben a helyzetben is képes engem fenyegetni, noha most a kezeimben van az élete. Nem fogom megtenni, vagyok olyan ostoba, hogy még ebből a helyzetből is hagyom elfutni, én hülye. A férfi ezt azonban nem tudja, szóval ennyi előnyöm van vele szemben. Talán meglapul, habár nem ilyennek ismertem meg. - Csak maradj nyugton és szorítsd össze a szád, ha nagyon fájna. Hangszigetelt ugyan a hely, de nem vagyok biztos abban, hogy még ennyi év elteltével is működik a dolog. Soha életemben nem értettem a védőbűbájokhoz, teljesen analfabéta vagyok bennük, úgyhogy kétséges, hogy az enyéim jól lefedik-e a helyet. Nincs messze Roxmortstól a hely, az anglia vadászok még fénykorukban használták ezt főhadiszállásként, mostanra viszont tudtommal csak én járok ide. Egyedül Sophiának mutattam meg, még egyszer, évekkel ezelőtt valami hirtelen ötlettől vezérelve. Lorelai még sohasem járt itt, neki csak meséltem róla. Tervbe volt véve ugyan, hogy megnézzük, de túl késő volt... - Talán nem tudom, de megpróbálhatom – szólalok meg, majd egy hirtelen mozdulattal Dane karjába szúrom a vastag tűt és teljesen belenyomom a tartalmát. Emberi vérrel volt tele, melyben különféle összetevők lapulnak, elég nehéz összeállítani, de türelem rózsát terem... Én pedig azóta várok erre a pillanatra, mióta a szőkeség a karjaim közt halt meg, tulajdonképpen őt szerettem volna ismét emberré változtatni... - Lassan hat, talán pár óra. Fájni fog, nem tagadom. De ha sikerül, akkor újra ember leszel, kishaver. Benne van a pakliban, hogy nem sikerül és túléled, akkor újra az leszel, aki most vagy. De az is, hogy itt leheled ki a lelked, ezen az asztalon. Az igazat megvallva ezt se bánnám, boldoggá tenne... Annyival viszont tartozok Lorelai emlékének, hogy teszek egy próbát. Egyetlen mozdulattal rántom ki a tűt Dane karjából, majd hajítom el, többé már nem lesz rá szükségem. - Úgy negyed óra, mire megérzed az első hullámot. Órákon keresztül törnek majd rád kisebb-nagyobb fájdalmak. Addig magadra hagylak. Viszlát! Ezt mondva a kijárat felé veszem az irányt, majd behajtom magam mögött a tömör vasajtót, mely mögül reményeim szerint nem hallatszódnak majd ki Dane vérfagyasztó sikolyai. A Roxfortot veszem célba, mivel nem áll szándékomban végighallgatni a férfi lehetséges haláltusáját.
Ahogy magához tér, szinte azt érzi, hogy olvad a bőre. Különféle fájdalmak érték már az élete során, de az ilyen direkt perverzió eddig elkerülte. Az égető ezüstbilincseket érezvén elsőre felszisszen, morgásszerű hangok hagyják el az ajkát, ebben a pillanatban inkább fenevad, mint ember. Nem is zavarja túlzottan a hideg vízcseppek folyamatos csepegése az arcán, van most jobb dolga is. Felemeli a fejét, erre még képes, de folyamatosan az ájulással küzd, a fájdalom viszont időnként észhez téríti. Az arcára ismét visszatér a farkasvicsor. - Óriási hibát követsz el.. már megint. Megmondtam, hogy nem kóstolgathatsz büntetlenül. – Hát hányaknak kell még meghalnia, hogy Peter megértse, a férfi nem viccel? Visszafojtja az ordítását, és legbelülre nyúl, hogy minden erejét összeszedje, még véletlenül sem akar gyengének mutatkozni. Nem lehet az, hiszen neki nincsen vesztenivalója az életén felül, Peter viszont maga a megtestesült gyengeség, számos ponton fogást lehet találni rajta. - Ostoba kérdés kishaver. Nem tudod tőlem elvenni. Én ellenben azt csinálok veled.. amit csak akarok. Ideig-óráig felülkerekedhetsz, értelme viszont nincsen. Pontosan tudod, hogy igazam van, és az egyetlen út, hogy velem tarts. – Oly fenyegetően néz, mint aki biztos benne, hogy a puszta testtartásával ki tudja lökni Peter kezéből az injekciós tűt. Lehet, hogy útközben legilimentor lett, vagy elsajátította a telekinézis ritka tudományát? Nem is Sophia a tét, holott a kis barna eddig minduntalan előkerült a csatározásuk középpontjaként, amióta Dane hosszú év után mint holmi tékozló fiú, visszatért az ismeretlenség homályából.
- Nocsak, ezzel megleptél – felelem fapovával, gondosan ügyelve arra, hogy Dane semmit se olvashasson le az arcomról. Igenis meglepett a dologgal, nem gondoltam volna, hogy nem áll szándékában megölni engem, komolyan azt hittem, hogy Lorelai miatt rám is ez a Sors vár a férfi keze által. Elhitettem magammal, hogy előtte mindenkit megöl a közelemben, hogy tudjam milyen érzés volt számára annak idején a szőkeség elvesztése... Mintha még csak nem is sejteném a dolgot, mintha engem nem ért volna ugyanolyan veszteség. Mintha nem nehezedett volna rám annak a tudatnak a súlya is, hogy én öltem meg a lányt. Sokkal nehezebb volt számomra az elmúlt időszak, mint Dane számára. - Nem elégszem meg azzal, hogy egyelőre – szólalok meg rideg hangon. Tisztában vagyok azzal, hogy ha Dane valamire a szavát adja, akkor állja az ígéretét, nem fogja megszegni. - Teljes biztonságot kérek mindenkinek, akit kiszemeltél magadnak... Sophia, a húgom, a barátaim... Egy ujjal sem érhetsz hozzájuk, különben nincs alku. Velem azt teszel, amit akarsz, ha eljön az idő, ennyiben engedek. Hallottam ugyan a hangjában azt, hogy nem tűr semmiféle ellentmondást, ó, tisztán kivettem ám belőle, de nem vagyok olyan ember, aki szó nélkül meghajol mások akaratának. Nem teszem kockára mások életét csakis azért, hogy ő kedvére szórakozhasson. Velem eljátszadozhat, elvégre gyakran gondoltam már az öngyilkosságra Lorelai miatt, a saját gyávaságom miatt azonban mégsem tettem meg a dolgot. Azt azonban nem állítom, hogy nem fogok védekezni, ha Dane egyszer úgy döntene, hogy véget vet a közös mókának. - Veled egy házban? - kérdem, miközben egyetlen mozdulattal elkapom a kulcsot, melyet a férfi dob felém, majd folytatom: - Imádom az öngyilkos helyzeteket... Bizonytalanul elmosolyodom, de valóban így gondolom ezt az egészet. Roxmorts, külön, Dane... Ideális hely lenne számára ahhoz, hogy végezzen velem. Visszatáncolni azonban nem lehet, nekem is állnom kell az adott szavam. - Engedd el a fiút! - rivallok rá Dane-re, amikor kibontakozik szemem előtt a jelenet. A srác még az eszméleténél van, ujjaival a férfi karjait markolássza, mintha ezzel is rávehetné arra, hogy elengedje, kétségbeesetten rúgkapál, de semmi... Könyörgőn pillant rám, előrántom hát a pálcám, de Dane ismét gyorsabb nálam. A fiú nyakát egyetlen mozdulattal töri el, mintha csak fogpiszkálót fogott volna az ujjai között, én pedig ismét elhűlten, tétlenül figyelem, amint a testet a lábaim elé hajítja. Egy pillanatra a tanár képe jelenik meg előttem, rosszul is leszek, de hamar véget ér a dolog. Még nagyban a gyereket vizsgálom, hátha tudok még érte tenni valamit, amikor meghallom, hogy valami tompa puffanással ér földet. Dane elájult...
A következő, amit a férfi megpillanthat, amint magához tér, az a sötét mennyezet, melyről folyamatosan hideg vízcseppek hullanak az arcára. Egy kényelmetlen ágyon fekszik, leginkább az orvosok műtőasztalához tudnám hasonlítani, miközben csuklói és bokái körül színtiszta ezüstből készült, vastag bilincsek foglalnak helyet, melyek folyamatosan égetik a bőrét, amint megpróbál kiszabadulni közülük, ezzel is őrült fájdalmat okozva a férfi számára. Eszembe jutott ugyan, hogy megkínzom, teszek róla, hogy százszorosan kapja vissza mindenki fájdalmát, akivel eddig végzett, de hamar feladom ezt a tervet. Ezzel csak magam ellen fordítanám, felrúgnám az alkunkat. - A vadászok főhadiszállásán vagy – szólalok meg, amikor meglátom, hogy Dane magához tért. - Idehoppanáltam, miután elvesztetted az eszméleted. Előrébb lépek a félhomályból, ujjaim között egy nagyobb injekciós tűt tartok, melyben jól láthatóan vér van. Egyelőre nem cselekszem, helyette csak egy egyszerű kérdést teszek fel: - Mond csak, Dane, mennyire szeretsz vérfarkas lenni?
A férfi felnevet, holott egykoron nagyon is jóban voltak egymással, szinte egyek voltak Peterrel, más-más okokból voltak megszállottjai a vérszomjnak, ki így, ki úgy. Elváltak végül Lorelai miatt, s most a sors úgy esélyt tartogat nekik, amit a vadász kétkedve, szkeptikusan próbál fogadni. Való igaz, amióta a szőkeség elment, Dane már nem is próbálja visszafogni magát, két lábon járó pestis, akinek a nyomában jár a halál. Most éppen béklyók közt vergődik, és még így is sokkalta veszélyesebb, mint bárki, akivel a vadászt eddig élete során összehozta a rossz sorsa.. - Pajtás.. az túl egyszerű lenne. Ha meg akarnálak ölni, már régen nem élnél. Abban mi a büntetés? A terveim másról szólnak, a halálod nem szerepelt bennük. – Vonja meg cinkos pillantással a vállát, s látja a fiún, hogy a nevetgélés ellenére is mélyen érinti, hogy már mások is tudnak róla, mennyire mélyen bele szokta ásni magát a sötétség bugyraiba. De nem, Dane úgy tűnik, hogy amint a múltkor is egyértelműsítette, holmi beteg játéknak, vetélkedésnek tekinti mindezt, de Peternek sem meghalnia nem kell, sem pedig börtönbe kerülnie. A vérfarkas, tapasztalata és kapcsolatai révén eddig megóvta egykori társát, és a jövőt illetően is ez lesz a várható helyzet. Ez nyilván nem jelent idillikus barátságot. - Egyenlőre nem esik bántódásod, és a hozzád közel állóknak sem. A többit később eldöntöm. – Olyan feltételeket szab, mintha ő lenne a szabad, s Peter vergődne a varázskötelek rabigájában. Hangja ellentmondást nem tűrően csak le a fiatalabb társára, egyértelműsítve, hogy kettőjük között, bármilyen dilemmák is merülnek fel, ő az irányító. Bár Peter nem farkas, mégis Dane az alfa. Az ablakok kinyílnak, a kötél lecsúzik. – Mindjárt más. – Lép előre, eltűntetve ajkairól a farkasvicsort. A fekete bőrdzseki belső zsebébe nyúl, hogy onnan vegye elő a vaskulcsot, amit átdob a fiúnak. – Kivettem Roxmortsban egy házat, használjuk főhadiszállásnak. Tudom, hogy vonzanak a rejtélyek. Együtt ismét többek lehetünk. – Indul el kifelé, hogy kitárja az ajtót, ahol éppen kopogásra emeli a kezét egy fiatal fiú. Dane torkonragadja, miközben felemeli a levegőbe, s a válla felett Peterre mosolyog. Az áldozata ezúttal egy kisdiák, olyan ötödéves forma lehet. Persze Dane megint számított rá, hogy csapdába csalják, így beérett az újabb erődemostráció. – Megmondtam legutóbb, hogy ne kóstolgass.. Nem tűröm, ha uralkodni próbálsz felettem.. – Re-e-ecss!! Töri ki csuklóból a fiú nyakát, s rongybaba módjára Peter lábai elé dobja. – Na takaríts fel, s Roxmortsban.. – Mondaná, amikor elködösödik a tekintete, úgy fest, Peter a küszöbre is valami komoly kábító csapdát helyezett, s a vérfarkas a béklyók leoldásával sem nyerte vissza teljesen az erejét. Elképzelhető, hogy az erőszakos cselekedettel volt összefüggésben, hogy ha tesz valamit, akkor a csapda azonnal bezárul. Levegőt venne, ehelyett kicsúszik a lába alól a talaj, és elveszti az eszméletét..
- Régi cimborád neked a halál... - felelem mérgesen, Dane még úgy is könnyen fel tud idegesíteni, hogy közben a kisujját sem tudja mozdítani. Bosszant a tudat, hogy egykor a barátomnak hívtam, iszonyatosan ostoba voltam, hogy pont vele iszogattam és vadászgattam. Ha akár csak sejtettem volna, miket fog tenni a jövőben, akkor elmetszem a nyakát az első adandó alkalommal. - Bármi is volt köztünk annak idején, elmúlt. Már nem tekintelek semmi másnak, csak olyasvalakinek, aki veszélyt jelent. Nem fogom hagyni, hogy ismét becsapjon, hogy holmi ígéretekkel és mézes-mázos szavakkal magához édesgessen. Nem szabad elfelejtenem, hogy a férfi a hazugságok mestere, bármit is mond nekem ezekben a pillanatokban, mind mögöttes tartalommal rendelkezik. Fogságban van, egyelőre semmit sem tehet ellenem, így tehát szavakkal harcol. - Aurorok? - egy pillanatra elfelejtem, kivel is állok szemben és most az egyszer értetlenkedve pillantok a farkasra. Igen, az én kezemhez is tapad emberi vér, ezt nem vitatom, de azok mind szörnyetegek voltak... Másoknak ártottak. Igaz ugyan, hogy soha életemben nem álltam a törvényes oldalon, sohasem a Minisztérium által körözött bestiákat gyilkoltam le, hanem azokat, akik a közelemben ártottak másoknak. Márpedig a családom már túl hosszú ideje áll az aurorok céltábláján, a felmenőink miatt. A kelleténél kissé több figyelmet fordítanak felénk évek óta. - Ezt meg miért mondod el nekem? Nem az a célod, hogy minél hamarabb eltégy láb alól? Ezt pedig hogy máshogy érhetné el gyorsabban, mint akkor, ha az Azkabanba dug? Oda, ahol a dementorok minden nappal egyre több boldogságot szívnak ki belőlem, míg végül olyan nem leszek, mint egy élőholt. Dane szemével nézve ez tökéletes bosszú lenne egy olyan ember számára, aki elvette tőle a szerelmét. - Fogalmam sincs, miről beszélsz... - nevetem el magam halkan, de közben azért kissé elkap a pánik. Ha igaz, amit mond... Amit Dane állít... De nem, nem lehetnek a nyomomban, miért keresnének? Ez csak a férfi újabb trükkje ellenem. - Nem hagyom itt az iskolát, nem hagyom magára Sophiát. Itt a helyem. Látszik rajtam, hogy elbizonytalanodok egy pillanatra, lerí az arcomról, hogy a választ rágom magamban. Hazudik, de mi érdeke lenne ebben? Ha az aurorok kezére szeretne adni, akkor nem azt javasolná számomra, hogy meneküljek. Mit forgat már megint a fejében? - Nem halok meg és senki más sem? - ezzel a mondatával visszaránt a valóság talajára, érdeklődve kapom fel a fejem és pillantok rá. Rosszul van, ezt látom rajta, így intek egyet a pálcámmal, mire az átokzsákok nagyja eltűnik a szobából. Még egy intés és az ablakok kicsapódnak, hogy friss levegőt engedjenek a tanáriba. Újabb mozdulat és a Dane-t szorító kötelek eltűnnek, de ettől függetlenül még óvatos vagyok. Nem tüntettem el minden csapdát, a férfi hamar visszanyeri ugyan az erejét, de ha nekem jön, szép kis meglepetés fogadja majd. - Benne vagyok, csak mond, mit akarsz...
- Már megint engem kóstolgatsz, és tudod, hogy nem szívlelem, ha egy ilyen régi cimbora fenyeget. – Feleli sötét pillantással, már korábban is adott ultimátumot Peternek, amit nem tartott be, ezért is kellett annak a helyettesítő tanárnak meghalnia. Ideje lenne már felfognia, nem tudja egykönnyen megállítani a farkast, és fenyegetései olajt jelentenek a tűzre. - Ugyan, ki számolja? Pontosan tudod, hogy sosem érdekeltek a halandók. Egyébként pedig neked is tapad a kezedhez ártatlanok vére, mert egymagad játszod az inkviziciót, eldöntve, hogy ki érheti meg a hajnalt. Azért jöttem, hogy tudassam, nem csak az én nyomomban vannak, hanem a tiédben is. Aurorok.. akik egy bizonyos nyomvonalat követnek.. Egy gyilkosét, aki te vagy. – Lerázza magáról a kötelek szorítását, még ha csupán elméletben is, hiszen most nem akar energiát pazarolni a vergődésre, inkább figyelmen kívül hagyja a szorítást, van most fontosabb dolga is. - Magadra fogod hozni őket, ha nem módszeresen csinálod ezt. Különben is, itt hagyhatnád már ezt a koszos iskolát, a nagyváros való neked, ahol elemedben lehet. Párizs, Róma, mint régen. Itt teljesen berozsdásodsz haver.. - Vonja meg a vállát, mintha csak egy sör mellett beszélgetnének kedélyesen. Úgy tűnik, kész félretenni a bosszúszomját, és elnézni Peternek, amit annak idején a közös szerelmükkel tett. Na igen, egy vérfarkas is lehet magányos, elképzelhető, hogy Dane-nek már csak az egyetlen régi barátja magát. Nosztalgikus lenne, vagy mást forgat a fejében? - Nem nézlek, pontosan tudom, hogy mi vagy. Ideje lenne felfognod, hogy ha azt teszed amit mondok, nem halsz meg, és másoknak sem kell. Ellenkező esetben mindenki sérül, akihez valaha közöd volt. Ez ilyen egyszerű. . Gondolkozási időt pedig.. nem hagyok. Na gyerünk! – Mordul fel, és ha eddig bársonyos is volt a stílusa, most kész azt levetkőzni, és akár ki is törni a béklyókból, amelyek most fogva tartják. Peternek el kell döntenie, hogy a világra szabadítja-e a bestiát, vagy végleg rabságba ejti. Az biztos, hogy most van esélye, mert a szobában még jelenlévő bűbájok hihetetlen legyengítik a férfit, szinte az ájulás határán van, de még tartja magát.
- Ha egy ujjal is hozzáérsz Sophiához, akkor a legközelebbi alkalmat nem fogom elhibázni, ezt megígérem – villan egyet a szemem, jól sejtettem hát, hogy miért jött ide Dane. Most azonban sokkal tapasztaltabb vagyok, mint annak idején, már nem vagyok az a kölyök, aki tévedésből Lorelai-t szúrta le a fák között. Ha kell, akkor napokat töltök azzal, hogy kiderítsem, mik Dane jellemzői farkas alakban és csak utána indulok el a vadászatra. Még egy tévedés nem lesz. - Most akkor válaszolj meg számomra egy nagyon egyszerű kérdést: hány embert öltél meg te és hányat én? - vágom vissza rezzenéstelen arccal, de legbelül már igenis kezdenek Dane szavai fájni, hiszen elég tehetséges ebben az egészben. Nem érzem magam rossznak, nem érzem, hogy bármikor is becsaptam volna a lányt, sohasem ártanék neki, de mégis.. Dane-nak abban voltaképp igaza van, hogy mindig azokkal történik valami rossz dolog, akik az én közelemben megjelennek. Pár éve Lorelai halt meg, azóta csak Sophiát engedtem közel magamhoz, itt pedig felbukkan a férfi és mindent tönkretesz. Nem csoda hát, hogy az indulataim megjelennek az őt fogva tartó kötél szorításában is. - Tudod, én sohasem öltem meg senkit csupán kedvtelésből. Ellentétben veled, akinek már jó pár ember halála szárad a kezén, csak azért, mert unatkozott... Konkrétan természetesen én nem tudok ilyen esetről, de Dane elég sűrűn ölt meg másokat, amit nem lehet csak arra kenni, hogy meg kellett tennie. Nem, itt valami más van a háttérben, mint annál a tanárnál is... Csak úgy megölte, felhasította, mint egy darab csontot, időt sem adva neki a védekezésre. Mindezt pedig miért? A semmiért, hiszen azóta sem börtönöztek be engem, olyan az egész, mintha meg sem történt volna. - Aha, és ezt szerinted csak úgy be is veszem, igaz? - elnevetem magam, noha a hangom elég keserű, de Dane egyetlen szavát sem hiszem el. Ez is csak a játéka része, semmi több. A férfi ajánlatát hallva megdöbbenek, amit ő is jól láthat az arcomon, hiszen egyáltalán nem tudom eltitkolni előle, annyira hirtelen jött a dolog. Pár másodperces csend után végül nagy nehezen kinyögöm: - Tessék? Te és én? Társak? Te megőrültél? Mi érdekem lenne egy olyan ember mellé csatlakozni, aki a következő pillanatban talán végez velem? Ennyire ostobának nézel? Dane mondjuk képes lenne kiszabadulni a csapdából, ehhez nem kellene ilyesmihez folyamodnia, úgyhogy tényleg nem értem, miért hozza ezt fel. Komolyan azt hittem, hogy a személyes bosszúja miatt van itt, erre meg benyögi, hogy dolgozzunk ismét együtt?
- Ez teljesen úgy hangzik, mint aki saját magát győzködi. Hát nem irónikus? Megölted a saját szerelmedet, hogy nekem árts. Sophia mikor kerül terítékre kicsi vadász? Meg se várod, hogy átváltoztassam, még előtte zsigereled ki, biztos ami biztos alapon? – Kérdezi maró gúnnyal, s közben úgy mosolyog a fiúra, mintha csupán a leckét mondaná fel az apukájának, aki majd büszke lesz rá. S valóban, Dane tökéletes magabiztossága még most is megingathatatlan, hogy a gúzsba verve, szinte meg van láncolva, ám még így is a vadász fölé tud nőni, ami az egót illeti. Tudja, hogy másként most nem szabadulhat csak ha a fiú lelkét kezdi ki. Ahhoz pedig jól ért, oh nagyon is jól! - Aha. Ha pedig elborul az elméd, akkor valójában te. Itt volt már az ideje, hogy valaki felnyissa a szemét, hogy aki a bálon taperolja, az szintén valami bestia, csak a cukifiú álarca mögé rejtőzik. Mentegetőzz csak, már nem bízik benned. Hála nekem. Vagyis neked, a tetteid alapján, a saját sírodat ásod barátom. Én pusztán az utolsó kenetet adom. Ha úgy tetszik, karmester vagyok a szépen megírt, ám csúnyán végződő drámátokban. – Trillázza szinte játszva a hangjával, s fel is nevet Peter szavai hallatán, mintha kedélyesen teáznának, tudomást sem vesz a hurkokról, amely Peter indulatai nyomán egyre szorosabbak, ezt a farkas is érzi, de el kell lazulnia, hogy a mágiáját bevetve mégiscsak el tudjon szabadulni. Ám a beszélgetés oly érdekes, hogy még nem vágyik gyors zárásra. Rezzenéstelen arccal várja végig, hogy megmerüljön a merengőben, s miután ismét ott áll szemben a vadásszal, megrázza a fejét. - Ostoba vagy, akárcsak én voltam. Lorelai szinte szóról szóra ugyanezt mondta.. rólad. Én dobva lettem, mert téged akart. Tőlem csak az kellett, hogy tegyem farkassá.. Nem tudom már ennyi idő után, hogy valóban szeretett-e minket, de amit tett.. A te döntésed volt, hogy vadászol majd rám, mert ő akarta így. Én már szörnyeteg voltam, de belőled is azt csinált. És ha már így alakult, ideje lenne elfogadnod. Gyere velem..! Legyünk megint urai az éjszakának..! – Az ajánlat egyszeri, és megismételhetetlen. Annak idején igenis előfordult, hogy Dane vérfarkasként vadászta le a nem szimpatikus alakokat, vagy éppen a vadász felé terelte őket, aki örömét lelte a mészárlásban. Ideje ismét előhozni ezt az oldalát.
