2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
"Néhány hónapja említettem neked, hogy a fúriafüzet abban az évben ültették, amikor az iskolába kerültem. A teljes igazság az, hogy azért ültették, mert az iskolába kerültem."
- Remus J. Lupin
A fúriafűz egy igen agresszív fa. Több méteresre is megnőhet, s aki csak a közelébe férkőzik, azonnal megpróbálja megölni! Ágai elől nehéz elmenekülni, de aki vagy apró állattá pl.: kolibrivé, egérré, pillangóvá vagy egyéb rovarrá tud változni, könnyen át tud szaladni a fa alatt (vagy repülni).
Magam egyrészt nem hibáztathatom, meg, ha már emiatt a srác miatt álltak le a nagyobb darabok szítani a feszültséget, akkor had legyek én az ártatlan áldozat. Én csak bóklásztam, amikor ezek észrevettek és odacipeltek elé. Hát azért álljon meg a menet. A szobatársam problémája miért az én problémám lenne? Nem kicsit húzom fel magam rajta, főleg azért, mert oda is cibálnak hozzá ezzel együtt egy kalap alá véve minket. Van ezeknek egyáltalán szemük, hogy kivel hasonlítgatnak össze? - Nem lehet rosszabb. Ez a legrosszabb, meg az, hogy mindez miattad van. – morgom még oda neki. Miért hiszi azt, hogy lehet rosszabb? Nem elég rossz a helyzetünk már így is? A tóba dobtak, majd gúnyosan körberöhögtek. Ez a „lehet ennél rosszabb” kategória? Hát nem hiszem. Mérgesen toporzékolok a vízben, eszembe se jutna onnan kimenni, pedig lehet jobban tenném. El vagyok foglalva a szidásával és hibáztatásával. Nem akartam ezt, nagyon nem. Most még az óráimra se mehetek be, mert itt ez a kis kölyök feltartott. Merthogy kölyök. Úgy néz ki, mint egy harmadéves, nem is értem hogyan kavarodhattam ezzel együtt egy szobába. Kész tragédia. A nagy mérgelődésbe majdnem kiröhögöm, amiért még sikeresen előre nem esik. Megérdemelné, hisz’ pont az ő hibája mindez. Minden. A vércseppekre kicsit meghökkenve reagálok. Ezt most szerezte, vagy azok a diákok tették? Bármelyik is legyen, fájdalmas lehet. Ezért is intézek felé egy óvatos kérdést. Na nem mintha aggódnék, csupán egy teszt, hogy azzal a sebbel a kezén képes-e járni vagy elbotorkálni. Kényes szitu lenne, ha nekem kéne cipelnem, még se hagyhatnám itt, főleg, ha a valaki meglátna. Csak nekem lenne rossz, a hírnevemet meg nem akarom lerontani. A-a, az én lényem fontosabb, még ha megalázó dolgokat is kell művelnem. - Jesszus, ne harapd le a fejem! – védekező pózba állok, magam elé tartom két kezem, s még a kiabálós részre teszek egy hirtelen lépést. Nem kicsit ijesztett meg. Az előbb még itt nyafog, mint egy kislány, most meg majdnem megesz. Furcsa egy srác. Ciccegve húzom el szám, s kicsit jobban kimeresztem szemeimet. – Tudd hol a helyed… - szűröm fogaim között halkan, hogy azért ne hallja meg. Nem akarom én, hogy nekem ugorjon még a végén. Egyáltalán nem ez a célom, meg az előbbi kiabálása –még ha nem is volt olyan férfias és para- én mégis majdnem teletojtam a gatyámat. Jó, persze képletesen, mert azért én nem félek senkitől és semmitől, mint azt tudjuk. - Ja, mert nekem a becsületemet sértették meg, ellenben Te jogosan kaptad azt, amit. – emelem fel fejem büszkén, még ha az imént történtek ellenére is került egy szégyenfolt a nevemhez. Csak akkor kapok észbe, amikor tényleg eléggé botorkál, meg azért a kezén lévő seb mégse hagy nyugodni. Támogatón nyúlok karja alá, persze nem hagyom szó nélkül mindezt, nehogy azt higgye, sajnálatból teszem azt, amit. - Aish. Az nem ugyan aaaz. Kimosod, és akkor? Attól még ott maradhat egy halvány folt, annyira nem bízok benned, hogy tökéletesen meg is csináld. Inkább ügyelj arra, hogy ne csinálj plusz melót nekem vagy…magadnak. – azért hozzáteszem, ha összevérezné az fix, hogy rajta varrnám be. A következő óvatos kérdésére keserűen elhúzom számat. – Még ezt se tudod? Komolyaan. Milyen varázsló vagy te? Ha? – ingatom fejem reményvesztett tekintettel. – Amúgy épp belétek botlottam, amikor az egyik benga állat odarángatott, mondván „leskelődtem”. Persze kinek lett volna kedve megnézni azt, hogyan vernek szét egy hatodikost…nyomorékok. – morgom nyűgösen. Mert most én is itt állok. Vizes gatyával és ezzel a vérző egyeddel itt mellettem. – Jobb lenne a gyengélkedőre menni, még a végén itt nagyon bajt csinálsz nekem. – vetem oda szúrósan. Nem akartam bevallani, hogy a helyzete egy kicsit lesokkolt.
zene:상남자 ◊ szószám: 589 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ez a nap már nem is lehetne sokkal rosszabb, legalábbis nem tudom elképzelni hogyan lehetne. Bedobtak a vízbe, pedig tényleg nem tettem semmit sem. Ez... nem az én hibám, nem szándékosan mentem neki a srácnak. Nem tudom, hogy miért lett ilyen agresszív típus, de nem rajtam kellene levezetnie a frusztrációit. Na nem azt mondom, hogy inkább más valakin, mert leginkább senkin sem, de én tényleg nem tettem ellene. Az már csak hab a tortán, hogy a legújabb szobatársam is áldozatul esik ennek az egésznek, és mintha még ő is engem hibáztatna, pedig végképp nem tettem azért, hogy vízbe kerüljön, nem én kértem, hogy leskelődjön, mert hát ha jól sejtem erről volt szó, vagy erre tévedt, teljesen mindegy, nem láttam mi történt, csak miután már ideráncigálták mellém szenvedni. - Megjegyezhetnek... hidd el, lehet rosszabb. - nem akarok vitázni, a hangom is halk és gyenge, hiszen egy pillanattal ezelőtt még sírhatnékom volt leginkább ,de az végképp rém ciki lenne. Így is elég esetlennek tűnök, ha sírnék végképp nem nézné ki belőlem azt, hogy fiú vagyok, kellemetlen egy helyzet lenne. Teljesen ki van akadva, igazából jobban, mint kellene, de már nem tudok mit tenni. Az elrebegett bocsánatkérés sem ér semmit, de ezen már meg sem szabad lepődnöm, hiszen mint mondtam ez nem az én napom, nem is lehetne már sokkal rosszabb. Nyugodtan dorongoljon le még ő is... kezdem megszokni, hogy mindenben én vagyok folyton a hibás. És persze tévedek, még el is esem a vízben és a bokám és a bokám is kimegy, azt pedig ki sem szúrom, hogy még a kezemet is sikerült megvágni, nem is kicsit. Csak szépen békésen cseppen a vér utánam, ahogyan megyek ki a vízből, ő pedig még meg is szól, mert nem vagyok elég férfias. Emlékszem én még Hyun-seok szavaira, amikor ugyanezt művelte velem. Leszólt, mert nem vagyok eléggé fiú... de hogy lehetnék az, amikor nem vagyok? Pocsék napom van, eláztam, fáj a bokám és utálom ezt az egészet úgy, ahogy van... nem vagyok jól és elegem van mindenből... röviden. Akkor sem fordulok hátra, amikor kérdez, csak akkor lepődöm meg, amikor az első könyv, amit felszedek véres marad a tenyerem lenyomatától. Elég rendesen sikerül elképednem, csak nagyokat pislogok és próbálom felfogni, hogy jól látom-e, amit látok. Jó széles vágás és szinte csak úgy bugyog belőle a vér. Válaszolni sem tudok először, csak felé fordulok és egészen nagyra kerekedett szemekkel rázom meg a fejemet. - Nem... vagyok... jól! - nyafogós hangon az utolsó szót szinte már kiabálom. Kell pár pillanat mire leesik, hogy a hangomat sem úgy hoztam, ahogyan kéne. Megköszörülöm a torkomat, újra a kezemre pillantok, ő pedig jön ezzel a fiú dologgal. Megszégyenülten állok és próbálom esetlenül félkézzel összeszedni a könyveimet, ami nem mondanám, hogy könnyen megy így. A táskám sem alkalmas a tárolásra, mivel amúgy is ki van szakadva és nem biztos, hogy így vizesen amúgy is alkalmaz bárminek a tárolására is. - Te is... kikészültél, csak máshogy. - immár egy fokkal mélyített hangon, ahogyan eddig is szólalok meg és már cseppet sem olyan agresszivitással, mint ahogyan előzőleg, a hangomat sem emelem fel, főleg hogy aztán a karom alá nyúl és felnyalábol legalább. Azt hiszem ez is valami, ennek is örülnöm kell, még ha a mellékelt megjegyzés nem is valami kedves a részéről. - Jól van, de... azért köszönöm. - bököm ki újra nagy nehezen. Hát nem valami kedves, de legalább segít, végül is mindegy, hogy mi az oka rá, az a fő, hogy legalább nem hagy itt egyedül elvérezni elázottan. Az utolsó felszólítás már végképp nem lep meg. Nem értem, hogy neki mi a baja, csak vizes lett, nekem kiment a bokám is. Totál undok, pedig semmit se tettem ellene. Valahogy... majd megpróbálom kiengesztelni, mégis csak szobatársak vagyunk. - Ha összekenném majd kimosom, megoldom, ígérem. - meg tudom tenni, ha kell akkor átváltoztatástannal, abból jó vagyok. Csak egy mozdulat és a véresből tiszta lesz. Nem okoz olyan nagy gondot, csak ne legyen rám ennyire pipa, mert attól csak még rosszabb lesz a helyzet. - Téged miért... rángattak ide? - mert az tuti, hogy nem az én hibám volt, de azért mégis úgy érzem jobb, ha óvatosan teszem fel a kérdést, mert a végén még ezen is felhúzza magát és kiakad, aztán leordítja a hajamat. Nem akarok kísérletezni.
Szegény srác, de hát ez van. Az élet kegyetlen, néha a nagyobb darabok nyernek, nem pedig a kis töpszlik. Megesik. Vállamat vonogatva indulok el, hogy kikerüljem azt a szép kis bagázst. Az hiányzik, hogy még belevonjanak a problémájukba. Hát köszön szépen, én nem kérek belőle. A hirtelen vett fordulatom és ütközésem viszont teljesen másról árulkodik. A srác automatikusan ragadja meg a zakómat, majd odaráncigál a haverjaihoz. Mérgesen pillantok rá a megtépázott egyenruhám miatt, amit igyekszek megigazítani magamon. Ekkora egy tahót. Teszek egy kósza pillantást a mellettem lévő szobatársra. Összevonom szemöldökömet, s értetlen fejjel nézek rá, hogy most mégis ezzel a fejrázással meg riadt tekintettel mit akar. Nem sok jelentőséget tulajdonítok neki, inkább folytatom a kakaskodást ezekkel a nyápicokkal. Nem sokáig tudom kikérni magamnak a helyzet súlyosságát, ugyanis a srácot automatikusan hajítják a vízbe, aztán végső soron én is a hideg vízben végzem. - Aisshh! – idegesen pattanok fel a hideg vízből egy rövid bénázás után. Az iszap csúszik, így az első próbálkozásomra csak visszaesek a vízbe egy hatalmas placcsanással. Nekem sem kell több, az idegeim lassacskán elpattannak. Szitkozódva ordibálok utánuk, csak akkor hagyom abba, amikor a mellettem csücsülő szobatárs felteszi az értelmetlen kérdést. - Hogy miért? Ennél rosszabb szerinted lehet? Mert nem hiszem! – rivallok rá morcosan. – Szörnyű! – nyűglődök tovább. Ha ő nem ragadt volna le azokkal ott, akkor most én se lennék ilyen helyzetben. Sőt, talán el is kerülhettem volna azokat az arcokat, de neem, ennek a kis taknyosnak mindenképpen beléjük kellett kötni és hát látszik, hogy ki húzta a rövidebbet. És igen is, van jogom visszaszólni, sose a nyusziságomról voltam híres, az már más tészta, hogy a következményekkel se nagyon szoktam számolni. - Ch. Egy bocsánatkéréssel nem szárad meg az egyenruhám. – fonom össze karjaimat a mellkasomon, ahogy kimért pillantásokkal nézek le rá. Jó, talán lehet, hogy túlzok és azért még se kéne ennyire lehordani őt. De hát azért nézzük már az én állapotomat is. Így kell bemennem órára? Vagy, hogy képzelte el? Az biztos, hogy vele fogom kimosatni a nadrágomat, ha tetszik, ha nem. Látom szerencsétlen próbálkozását a vízben, az esésére meg csak odébb húzódok. Van rajtam épp elég víztömeg, na nehogy már még a zakómat is sikerüljön összevizeznie. Az erőtlen, majdnem sírós megszólalására meglepett szemekkel meredek rá, egy kicsit odébb is lépek tőle. Azért ki tudja, lehet, hogy ha eldurran az agya, akkor képes lenne rajtam levezetni a feszültséget. Nem árt, ha óvatos vagyok. Ekkora egy nyápic srácot, most komolyan. És nekem vele kell egy szobában élnem? Az eszem megáll! A vércseppekre meghökkenve reagálok továbbra is a vízben ácsorogva. Ennyire megsérült volna egy puszta eséstől? Jobb lenne, ha elmenne a gyengélkedőre, vagy csak rosszabb lesz az állapota. Na de várjunk már. Miért is érdekel engem a sorsa? Az ő hibája minden, oldja meg úgy, ahogy akarja. A vércseppek azért nem nyugtatnak meg túlzottan, egy kicsit még aggódó szemekkel nézek utána. - Hé… Jól vagy?- hallatszik a bizonytalan kérdés tőlem, végül rátalálva hangomra szólalok fel ismét. – Ne várd el tőlem, hogy a hátamon cipeljelek téged a gyengélkedőig. Szóval szedd már össze magad! – lépek ki a vízből, miután pár csúszkálást sikerült ejtenem anélkül, hogy hátra estem volna. Lassan lépkedek mellé a szétázott cipőmben, amiben durván öt liter víz tartózkodik. Iszonyú rossz érzés. Morcos szemekkel pillantok rá, várva, hogy talán összeszedi magát és a bicegést is hanyagolni fogja, mert így egészben nem túl szép látvány. - Mégis milyen fiú vagy, hogy ennyitől kikészülsz? Komolyan. – sóhajtok fel nyűgösen, végül automatikusan lépek mellé, s dobom át karját a vállamon, hogy ezzel is támogassam valahogy. – Csak azért teszem, mert a szobatársam vagy, a végén még rossz szemmel néznének rám, ha csak itt hagynálak. – morgom kelletlenül. Csak azért segítek, hogy a végén nekem legyen jobb. Szóval jobb lesz, ha nem gondol a jóindulatúságra, mert egyáltalán nem azért szégyenítem meg magam ezzel, hogy neki jó legyen. Aztán meg ki tudja… – Illetve, ha össze mered vérezni az egyenruháma, esküszöm, hogy itt hagylak. – nézek rá komolyan. Az hiányozna, ha még itt vérfoltosan kelljen mászkálnom. Undorító lenne, az már biztos.
zene:상남자 ◊ szószám: 657 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egyelőre még nem tudom, hogyan jöhetnék ki pozitívan ebből a helyzetből. Csak arra apellálhatok, hogy megkönyörül rajtam és végül letesz a földre, hiszen nem akartam semmi rosszat, miért akarna ártani nekem? Egyébként se történt vele végül is semmi rossz, hiszen csak simán neki koccantam kicsit, de nem hiszem, hogy baja lett tőle, mégis csak állva maradt, szinte el se moccant a helyéről, én meg hátraestem. Kettőnk közül biztos, hogy az én fizikumom a rosszabb... sokkal rosszabb, ezért is tud olyan könnyen a levegőbe emelni, bármennyire is próbálnék ellenkezni, bár hozzá kell tenni, hogy egyébként nem is próbálok. Minek? Úgy se lenne esélyem, nem kínzom magamat feleslegesen azzal, hogy csak még nagyobb bajba kerülök, ha netán kapálózás közben meg is találnám rúgni. Inkább tűröm a sorsomat, és kapkodom a tekintetemet közöttük, hátha végül arra jutnak, hogy időpocsékolás velem foglalkozni. A könyveim azóta már újra a földön, csak a kiszakadt táska van a hátamon, és persze a ruhám van már kissé felcsúszva. Elsősorban azzal foglalkozom, hogy időnként visszarángassam legalább. Az kellemetlen lenne, ha kivillanna a kötés, amivel a mellkasomat szorítom le, erre azért oda kell figyelnem. - Az lesz a legjobb, ha fürdesz egyet törpe. - úgy tűnik, hogy immár a végső döntésről lehet szó, ami nem valami jó hír. Pedig megúszhatnám, csak még mindig nem tudom, hogyan. - Nem... nem hiszem. Én... megteszek bármit, valami... biztosan van, ami... - nagyjából eddig jutok el, mintha még el is gondolkodna a dolgon. Az ilyen nagydarab marháknak általában nehezen megy pl. a házik összehozása, vagy ott van a takarítás, tudom is én. Az ebédjét elvinném neki egy hétig... hónapig, akármi, csak hagyjon békén. Még sincs esélyem rá, hogy átgondolja a dolgot, mert motoszkálást hallok és mivel próbálom a nyakamat tekerni, hogy lássam ki közelít - talán megmentő - csak kiszúrom az ismerős alakot. Újdonsült szobatárs, és még erősködik is ezekkel, visszaszól nekik... de miért? Riadt tekintettel rázom meg a fejemet, hogy inkább hagyja abba, hiszen már talán jó úton voltam. Talán meg tudtam volna beszélni vele... velük, hogy ne csináljanak ki, miért kell neki még jobban felhúzni őket? Kétlem, hogy a szavai bármit is érnének, hiszen én se tettem semmit, de ezt már nem teszem hozzá, időm sincs és tudom, hogy nem javítanék a helyzeten. Úgy ahogy vagyok lendít a nagydarab és egy hangos toccsanással kötök ki végül a jéghideg vízben. Mégis csak közelítünk már a télhez, lehet vagy öt fok idekint, nincs valami nagy meleg. Megmoccanni se merek, hátha annak még nagyobb következményei lennének, inkább maradok a hátsómon, bármennyire is hideg a víz és áldom az eget, hogy sikerült visszatartanom a kikívánkozni akaró sikítást. Na az lett volna ám csak a nehezen megmagyarázható reakció. - Miért hergeled őket? - miért nem gondol bele, hogy még többet is kaphatunk, ha felhúzza őket? Nem akarom, hogy visszajöjjenek. Amíg még nem néz ide, gyorsan törlöm meg az arcomat. Az egész azért mégis csak hatással volt rám és nem akarom hogy lássa, hogy kissé könnybe lábadt a szemem. Fogjuk arra, hogy belement a víz, amúgy is eddig azt sem vette észre, hogy ismer, kétlem, hogy észrevenni, hogy majdnem elsírtam magamat a hideg és a megaláztatás miatt. A táskám szétázott, ahogyan a ruháim is, és órára kellene mennem. A könyveim is csak azért úszták meg, mert ott maradtak a fűben, kész csoda, hogy nem dobálták azokat is utánunk csak úgy szimpla heccből. - Sajnálom, én.. nem csináltam semmit, nem... nem az én hibám. - ő meg amúgy is magától keveredett bele, nem én tehetek róla. Mégis megpróbálok feltápászkodni. Persze már didergek, hiszen rendesen sikerült elázni és ez még önmagában nem elég. Kettőt sikerül lépni, amikor teljesen szerencsétlenül találok bele egy mélyedésbe a víz alatt, aminek hála úgy kimegy a bokám, mint annak a rendje és arccal előre esem a vízben. Így jó adag vizet kapok a képembe és a mellkasom fele is elmerül. Csak azért nem teljesen, mert sikerül végül a két kezemet magam elé tartanom, hogy úgy támaszkodjam meg. Végképp azt érzem, hogy ég a szemem, de összeszorítom a fogaimat, hogy újra feltápászkodjam. - Nem... az én hibám! - nem tehetek róla, még így is kissé sírós a hangom, bármennyire is próbálom visszafogni. Bicegve próbálok a part felé haladni, elmenni mellette is, hogy minél előbb kint legyek a hideg vízből. Vacogok és észre sem veszem, hogy a kissé már rommá fagyott kezemből csöpög a vér. Kövér vörös foltokat hagyok magam mögött a vízben, ha kijutok akkor a földön is. Nem érzem a fájdalmat a hideg miatt, a vízben sem éreztem szintén e miatt és mert a bokám is kb. abban a pillanatban ment ki, az is épp eléggé fájt. A tenyerem pedig szép hosszan fel van vágva egyébként, egy éles kő lehetett, amibe beleestem.
Úgy különösebben nem vagyok oda az órákért. Unalmas, mindig másról magyaráznak, mint ami engem érdekel. A sok blablablatól csak azt érik el, hogy unatkozzak, már pedig ha én unatkozok, akkor az illető nagyon rossz úton jár. Igyekszem magam elkülöníteni a sok idióta társaságától, elég hallgatnom az állítólagos legjobb baráton hablatyolását a helyes viselkedésről. Mi okom lenne „helyesen” viselkedni? Megvagyok én így is, tökéletes pompában élek. Tanulnom sem kell, okos vagyok én, hamar kapcsolok, egy szóval tökéletes vagyok. Gyógynövénytan óra, a kisujjamban van, nem lesz probléma, ha csupán egy picit lógok, vagy esetleg kések. Ettől még nem lesz leharapva a fejem, vagy ha mégis.. Nos, az én stílusomnak ki tudna ellenállni? Megoldom én, ahogy ez a nagy Daisukétól várható is lesz. Zsebre dugott kezekkel mászkálok a folyosón, közben azon gondolkozom, hogy mivel kéne meglepnem magam karácsonyra. Nincsenek olyan kapcsolataim, hogy adjanak nekem, meg ha van pénzem, akkor miért ne vehetnék én ajándékot saját magamnak? Szóval igen, ezen agyalok most. Talán egy új méregdrága kabát vagy óra megtenné. Báár, az is igaz, hogy van már egy rakat. Hm. Üsse kavics, ettől még ugyanazon a véleményen vagyok, mint előbb. Kellenek új holmik, valami olyasmi, ami különleges és csak nekem van. Elégedett mosolyra húzódik szám, ahogy teszek egy kanyart a sarkon. Ez az év is tökéletes lesz, elintézem, hogy mindent megkapjak, ami nekem jár. A kanyar után viszont valami nagyon nem klappol. Vissza is húzódok a falhoz, hogy aztán csak leskelődve figyeljem a történéseket. Kicsit hunyorgok a jobb látás érdekében, majd fintorogva vonom összébb szemöldököm. - Szerencsétlen srác. Jól megjárja. – vonom vállat egykedvűen. Az ő helyében én gyorsan kitalálnék valamit, mert azért itt a fűz mellett akadna egy-két lehetőség, amit ki kellene hagynia, ha ép bőrrel meg szeretné úszni. Azért még maradok, nem olyan sietős a dolgom, így a fal mögött húzódva kukucskálok kifelé, hátha elkezdődik végre a műsor. Fel is kapja a nagydarab a kisebbet. Szórakoztató látvány, ugyanakkor semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy segítsek. Ez még csak meg se fordul a fejemben, inkább szórakozok egy jót szegényeken, aztán elindulok órára, hátha még oda tudok érni. Fordulnék is sarkon, kikerülve azt a szép kis bagázst, amikor ugyanis az egyiknek ütközök. Morgolódva hátrálok. - Tudod te kinek jöttél neki háj pacni? Jobb lesz odébb tolnod a valagad, vagy nem állok jót magamért. – szűröm kelletlenül, ahogy előrántom zsebeimből az ökleimet. Ó, ugyan, nem tervezem megverni, csupán elijeszteni, ha már annyira bátor volt és elém állt a baromja. - Hallgatózni nem illik, ugye tudod? – vigyorodik el, majd a grabancomnál fogva tol oda a többiekhez és ahhoz az említett szerencsétlenhez, aki miatt sikeresen ilyen helyzetbe kerültem. Mert hát, ha ő nem rendez műsort, nekem sem kéne beállnom a sorba. Egy szúrós pillantással nézek rá, miközben kelletlenül rántom el vállamat a sráctól. - Szép volt észlény. – vetem oda neki, jelezve, hogy tudja a korábbi pillantást neki szántam. Felhúzva orromat igazítom meg egyenruhámat. Micsoda barom, hogy csak így lökdösött. Jó hogy nem letépi a ruhámat. Ajánlom, hogy ennek a kisebbnek itt mellettem legyen valami terve, mert most a helyzetünk nagyon is úgy néz ki, hogy tóba vágódás lesz a vége. Az én modorom miatt annál inkább, na nehogy már befogjam, amikor én ártatlan vagyok. - Nem lehetne engem kivonni az egészből? Nem tettem semmi rosszat. Ártatlan vagyok. – kicsit azért visszaveszek, majd hogy nem esedezve könyörgöm nekik, amikor szemem sarkából látom repülni a srácot –akit ugye nem ismerek fel, lévén, hogy nincs túl sok érdeklődésem más személyek iránt, annyi stimmel, hogy ismerős-. Nem hajítják messzire, csak épp annyira, hogy derékig csücsüljön a vízben. Amíg én ezt a mozdulatsort vizslatom, a nagydarab engem is megragad, majd egy kalap alá véve a taknyossal dob be szintén a vízbe. Nagyot placcsanok, mire hangos kacajok közepette mennek el „bántalmazóink”. - Na, megálljatok! – pattanok fel csurom vizes gatyával, s fenyegetőn mutogatok utánuk. Vélhetően nem látják a szememben égő dühöt, hisz’ hátat fordítva távoznak. – Ugye tudod, hogy ez a te hibád? – pillantok le morcosan a vízben ücsörgő szobatársamra, akit időközben felismerni vélek. - Ajánlom, hogy jó okod legyen minderre. Most nézz rám! Tiszta víz vagyok és iszap és úú. – szörnyülködök végigpillantva magamon.
zene:상남자 ◊ szószám: 676 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom-tudom a folyosón rohangálni nem szabad, de mégis csak kint vagyok az udvaron, itt talán nem annyira halálos tett... legalábbis nem hiszem az lenne, ha... Na ne rohanjunk így előre. Késésben vagyok, de kivételesen nem azért, mert eltévedtem, egyszerűen csak simán sikerült elnéznem az órát és most rohanhatok, hogy oda érjek Legendás Lények Gondozására. Simán van még esélyem azt hiszem, csak szedni kell a lábaimat. Ezért van az, hogy tényleg szó szerint értve rohanok végig az udvaron. Az út levágása érdekében teszek egy kisebb kitérőt. Nem túl nagyot, épp csak akkorát, hogy... Na igen mindig akkor kezdődnek a bajok, ha valamit megpróbálsz máshogyan megoldani és az végül nem lesz jó megoldás. Sietek rendesen, és csak akkor pillantok hátra, amikor érzem, hogy valami könnyebb lett, ugyanis a táskám alja egy mozdulattal adja meg magát és a könyvem azzal a lendülettel landol a földön, én pedig a hátra felé nézelődésnek hála csattanva ütközöm neki a cseppet sem apró termetű valakinek, akiről szó szerint sikerül lepattanni. Repülök hátra vagy fél métert, mire a hátsómon kötök ki végre. Megrázom a fejemet, és már épp jönne az azonnali elnézést kérés, amikor szembe találom magam a cseppet sem mosolygós sráccal, aki minimum egy fejjel nagyobb lehet nálam, de talán többel, de szélességre tuti, hogy kétszer akkora és úgy néz, mint aki már a tekintetével fel akar nyársalni, én pedig csak bizonytalanul pislogva kezdek el feltápászkodni. - Elnézést... nem akartam neked menni, csak kiesett a könyvem és... Hé! - nem sokáig jutok a mondatban és a felállásban sem, mert a többiben más "segít" és egy pillanat múlva már a talajt sem érzem a lábam alatt, mert felette vagyok úgy húsz centivel, mivel a srác... fickó - a jó ég tudja, hány éves - simán felemel, én pedig még rúgkapálni is elfelejtek nagy meglepetésemben. - Hé srácok... ez a kis mitugrász azt hiszi, hogy érdekel a magyarázkodása. A könyvével együtt dobjam oda a fűznek, vagy a tóba? - elkerekedik a szemem a lehetőségek hallatán, és kissé itt már riadt tekintettel rázom meg a fejemet. - Én tényleg nem akartam rosszat, ha jóvá tehetem valahogy... - hangosan felröhög, nem is nagyon figyelve rám, még mindig azt tárgyalva a haverjaival, hogy hova is dobjon, ami méltó büntetés lehet számomra. Nem nagyon szeretném a fűz alatt végezni, hallottam már róla elég kellemetlen rémtörténeteket, és a tóba hajítás se valami jó kilátás, főleg hogy nem tettem én rosszat, csak órára akartam elérni és... egyébként is nem értem, miért kell ezt ennyire drasztikusan lereagálni. - Hogy a fenébe lehetsz te ilyen könnyű, alig lehetsz harmadikos igaz? - pillant végre rám, ami talán már előrelépésnek mondható, bár még letenni mindig nem hajlandó, tehát meg kell cáfolnom saját magamat. Még csak azt sem tudom, hogy erre most őszinte választ kéne adnom netán nem, mert ki tudja, hogy melyik esetben lesz még inkább pipa? Lassan már amúgy is kezdem úgy érezni, hogy fojtogat a talár, ami azért nem valami nagy élmény. Nem szoktak emelgetni, még jó hogy nincs tériszonyom, a végén még rosszul is lennék itt a levegőben. - Hatodikos vagyok. - bököm ki végül, már előre tartva a haragjától, de újra csak a hangos röhögés következik. Láthatóan viszont most sem akaródzik neki letenni, vagy elvetni a bosszú lehetőségét és ez nem valami jó jel.
Elhiszem én, hogy sok neki. Nekem is sok, nekem is sok volt, amikor anyám ezt az egészet elkezdte, mindazzal, hogy fel kellett dolgozni a testvérem halálát. Nekem sem egyszerű, de nincs más választásom. Neki persze van... ő megteheti, hogy elkerül, csak ne áruljon el, az még ezt a pillanatnyi... normálisnak mondható állapotot is végleg kivégezné, azt pedig nem akarom. Az életem így is épp elég zűrös, ha mindez kiderülne, akkor jó eséllyel még azokkal se tudnék baráti viszonyban maradni, akikkel eddig voltam, azokkal se tudnék beszélni, akiket eddig megismertem, mind utálnának. Érthető módon, ha egyszer átvertem őket, de attól még nem lenne a dolog valami kellemes. Ott kellett hagynom az iskolámat, a barátaimat, mindenkit, aki fontos volt nekem és teljesen új életet kezdeni, a tetejében nem is a saját bőrömben. Azt hiszem érthető, ha ez már így önmagában is iszonyatosan kínzó nekem, nem hogy még... mindenki meg is tudja, és én legyek a közutálat tárgya mindenki szemében. - Én nem... nem akartam parancsolgatni, csak... kérlek szépen... - próbálok még habogni, de tudom, hogy már nem sok mindent tehetek. Még csak csimpaszkodhatok a lábára, hogy ne menjen el, csak remélhetem azt, hogy végül nem teszi meg, hogy nem árul el, hogy... meghagyja a titkomat. Igaza van mások is rájöhetnek és mások is kiakadhatnak, de hát ezzel mit tehetnék mégis? Attól még ez a helyzet, attól még igenis... nem tehetek mást. Talán aki kedvel megértené, talán aki úgy látja, hogy nem vagyok rossz ember megpróbálná elfogni, hogy mit miért teszek. Úgy fest, hogy ő még csak meg sem próbálja, csak azt látja, hogy átvertem, pedig nem azt, mert akartam, csak mert ez volt az egyetlen lehetőségem. Nem tudom,hogyan tehetném jóvá, mert igen segített nekem, de... akkor is nem tudom, hogy mégis mit tehetnék most. Jó eséllyel semmit, csak hagyom, hogy elmenjek, és még pár pillanatig nézek utána, miután rájövök, hogy engem vár az órám... amiről sikerült totálisan lemaradni. Felkapom az idő közben földre ejtett könyvemet, és futólépésben indulok meg a Tiltott Rengeteg felé. Remélem még utolérem és megtalálom őket, még nem mehettek ennyi idő alatt túlságosan messzire. Aztán persze jöhet majd az idegesség, meg a gyomorgörcs a következő napokban, hogy vajon mi lesz, hogy elmondja-e valakinek, vagy sem.
Ez most így túl sok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tudok lepődni még valamin, és hogy így reagálok majd. Egy lány, aki átvert... engem? Nem pusztán az átverés ténye zavar, a miértje már annál jobban. Arról van szó hogy a saját érdekeit védi, az anyjára hivatkozik, és hogy meghalt a testvére. Ez akár még érthető is lenne, de ha legalább nekem elmondta volna... úgy könnyebben megérteném. Igaz, nem vagyok egy túl kedves alak, de csak mert fiúnak hittem, és keménységre akartam nevelni. Ezek után már csakazért is a fiúnevén fogom szólítani, és nem leszek vele lágyabb, megértőbb, csak mert kiderült róla, hogy lány. Első blikkre már mennék is az igazgatóhoz, eléggé feldúlt az, amit láttam, és nem tudom csak úgy megemészteni, erre itt könyörög nekem, még majdnem térdre is rogy. Most kegyeleti okokból miért kéne elnézőnek lennem? Nekem meghaltak a szüleim, és bárki tekintettel van rám? Egy fenét... akkor itt az ideje, hogy ő is megkeményítse a szívét, és rájőjjön, hogy a világ nem úgy működik, hogy mindenki szívességeket tesz a másiknak. - Majd eldöntöm, hogy elárulom vagy sem, ne akard megmondani, hogy mit teszek. Nem tudom,h ogy meddig néztél volna még hülyének, de ha én rájöttem, más is rá fog, és nem biztos, hogy ennyire megbocsátó lenne. – Rántom meg a vállamat, és még fújtatva nézem pár pillanatig. Mondhatnám azt, hogy magamat látom benne, hiszen elvesztett valakit, össze van törve, mégis arra figyel jobban, hogy valaki mást védjen. Ostoba lány, fel kell nőnie. Méregetem egy darabig, legszívesebben lelökném a földre, ahova való, végül úgy döntök, hogy ebből a mai beszélgetésből elég volt, megköszönni nem fogom, hogy megmentett, lényegében minden bajnak ő az okozója. Végül egy szó nélkül sarkon fordulok, és faképnél hagyom. Rettegjen csak attól, hogy mikor árulom el a titkát, amelyet nem bízott rám. Az más kérdés, hogy nem vagyok tisztességtelen, és még meg is érteném az indokait, csak éppen a büszkeségem nem engedi, hogy mindezt kimondjam. Jól teszi, ha most egy ideig elkerül.
Tudom, hogy ezzel nem fogok emelkedni a szemében, hogy még könyörögni is képes vagyok neki, de nem tehetek mást, egyszerűen nem tehetek. Nem árulhatja el az igazgatónak, nem mondhatja el senkinek sem, annak fogalmam sincs, hogy milyen következményei lennének. Anya nem lenne képes feldolgozni a tényt, hogy a testvérem meghalt, és akkor szembe kellene néznie vele és a tetejében bajba is kerülne. Meghurcolnák, sőt talán valami rosszabb... talán bezárnák valahova és azt nem akarom. Nem akarom az egyetlen, az utolsó családtagomat is elveszíteni, az már nekem is sok lenne. Fogalmam sincs még hogyan fogom őt meggyőzni, de valahogy akkor is muszáj. Meg kell értenie, hogy ez igenis fontos, hogy még ha nem is érti meg, vagy fogadja el, akkor is. Nem fogom hagyni neki, hogy elárulja bárkinek is azt, hogy én nem a testvérem vagyok. Valamit... akkor is teszek ellene. Nem mondom, hogy visszakerül az unikornis patái alá, de... akkor is meg kell értenie, hogy ez nekem fontos, életbevágóan fontos! - Nem én... nem én választottam. Nekem nem volt... választásom. Sung-yeun meghalt... az ikertestvérem meghalt érted? És anya nem tudta feldolgozni, azt akarta, hogy én legyek ő és... nekem már nincs más... nem tehetem meg, hogy nem teszem, amit akar. Csak kérlek... ne áruld el senkinek! - csak ennyi kell. Lenézhet e miatt, azt tesz, amit akar, de ne árulja el senkinek, mert anya összetörne és én sem tudom, hogy mi lenne akkor. Elengedem végül még az előtt, hogy elhúzná a kezét. Nekem csak az kellett, hogy megálljon és ne rohanjon egyből elárulni valakinek, hogy mire jött rá. Már nem lenne értelem tagadnom, ha megmondaná másnak, akkor más is elhinné, könnyen be lehetne bizonyítani és azt nem hagyhatom egyszerűen. - Nem tehettem mást Hyun-seok... azóta, hogy az öcsém megfulladt... anya nem bírta feldolgozni. Apa halálát se könnyen, de ez már azt hiszem sok volt neki és fontosabb volt neki, hogy Sung-yeun éljen, mint hogy én éljek és... Nem miattad van, nem ellened... senki ellen, csak... ez van. - sóhajtok egyet a végén, és hátrébb lépek. Nem akarom, hogy bárkinek is elmondja, de ha minden áron ezt tenné, hogyan állíthatnám meg? Csak abban reménykedhetek, hogy megpróbál megérteni, hogy megpróbálja felfogni, hogy nem ellene van ez, hogy nem volt mit tennem és ami még fontosabb, hogy ez így nekem is rossz. Hazudni... trükközni, megoldani, hogy fiúkkal vagyok együtt, fiú szobában. Korán kelni, hogy fürdeni tudjak, későn feküdni, hogy ne legyen gond az átöltözés. Ez nekem sokkal rosszabb, mint neki, megpróbálhatná megérteni... legalább megpróbálhatná!
Egyrészt hatalmas szerencsém van, hogy a mén még nem tud úgy rámtaposni, hogy komolyabb bajom lenne, egy egyszarvú mégsem igazi bestia, hanem a jóság megtestesítője, ám megtörtént volna a baj, ha a srác nem jön oda. Srác? Ez elég egyértelmű, hogy tévedés, srácként nem tudott volna megvédeni. Hálásnak kéne lennem, de fel vagyok dúlva. Ahogyan a mandulavágású szemekbe pillantok, válik minden ködösből egyértelművé. A finoman metszett áll, a teltebb ajkak, a fürkésző szempár. Ő egy lány... akivel kapcsolatban eddig minden ellenérzésem megvolt, hogy miért is nem eléggé férfias, és miért ennyire reménytelen alak, és aztán kiderül, hogy pontosan megvolt mindennek az oka...? Hogy lehettem ennyire vak? Hogy lehettem ennyire ostoba? Átverve érzem magát az anyja részéről, hiszen a felelősség az övő, s a lányé, akik most szépen összejátszottak ellenem. Nem tudom, hogy mit vétettem, nem szoktam ártani senkinek, sőt, a magam egyedi módján még segítőkész is vagyok, de ezt... nem hittem volna, hogy bárki képes lehet ilyen aljasnak lenni. Hátat fordítanék, elfutnék, viszont látok a szemében valami rettegést, könyörgést. Nem tudom, hogy miért teszi ezt, talán ő nem értett egyet a döntéssel, hogy így meg legyek vezetve? Bár kaphatnék válaszokat. Bár érdekelne... így csak az árulást látom azokban a különös szemekben. Eddig is segítettem neki, ha elmondta, talán úgy tekintek rá, mint barátra, aki a bizalmába fogad, így meg egy köpönyegforgató. Megtorpanok végül, ám szikrázó, nem, inkább villámló szemekkel mérem végig, ne higgye, hogy csak mert lány, nem leszek vele durva. Az leszek, mert megérdemli, viselje a következményeit. A rettegése valódinak tűnik... Könyörög... hova süllyed még? - Anya összetörne? Kit érdekel még az anyád ezek után? Egy hazug, álszent teremtés... mit kéne tennem veled Sung-yeun? Ugye nem is ez a neved? Most már mindegy, az maradsz, nem foglak lányként kezelni, te válaszottad magadnak ezt az egészet... – Ráfogott a kezemre, amit most fedezek csak fel, nem kis undorral húzom el magamat, nem kell nekem semmit megtennie, már eljátszotta a bizalmamat. Végül csak megrántom a vállamat, elég baj ennek a kettőnek, hogy ilyen a jellemük, nem fogok még én is árulkodni. - Miért hazudsz mindenkinek? Engem is beleértve. Mit akarsz ezzel elérni? – Fonom karba a kezemet, és fenyegetően magasodok felé. Nem tudom, egyszerűen nem is akarom megérteni, viszont már nem az első eset, hogy így átvernek. Amióta a szüleim meghaltak, azóta úgy érzem, hogy mindenki ellenem van. Pedig nem mutatom gyengeség jeleit, és mégis... mintha megérezné a világ, hogy egyedül vagyok, nem számíthatok senkire, és jó dolog belémrúgni. Most arcizmom sem rezzen, kíméletlen képpel várom a „lány” válaszát.
Az egész jelenet túlságosan gyorsan játszódik le és én őszintén szólva hirtelen tényleg nem tudom, hogy mit tegyek, vagy hogyan segítek neki. Nem is gondolok arra, hogy mekkora bajba sodorhatom magam azzal, hogy egy unikornis elé állok csak úgy... hogy ez tényleg nagyon rosszat hozhat a fejemre, hiszen ő nem tudja, hogy én... még csak nem is sejti. Az ember ilyen helyzetben viszont nem gondolkodik, csak segíteni akarok, mert ki tudja, hogy mi lenne vele, ha nem tenném. Az az állat talán úgy megtaposná, hogy nem is lenne képes napokig felkelni az ágyból a Gyengélkedőn, pedig Madame Pomfray nagyon ügyesen gyógyít mindenkit, tökéletes szaktudással és hozzáértéssel. Azt pedig végképp nem viselném jól, ha ez egyértelműen miattam történik, mert hát megint én voltam az, akinek segíteni kellett. Megint én voltam az, aki bajba került és ő kénytelen volt kihúzni belőle, megint én voltam az, aki gondot okozott neki. Nem akarok még többet. Az állat végül elhátrál, ő pedig... hát igen az elképedt tekintetet én is észreveszem, és egyre inkább él bennem a gyanú, hogy nagyon rossz dolgok járhatnak most a fejében és ez baj... nagyon-nagy baj. Riadtan tekintek rá, amikor megszólal. Pár pillanatig csak megkövülten állok, ahogy heves kapkodással pattan fel, hogy a fenyegetést beigazolva elinduljon a kastély felé, hogy szóljon ténylegesen is Dumbledore-nak... és ez baj, nagyon nagy baj. Ide-oda jár a szemem, ahogyan ijedten figyelem a ténykedését. - Hyun-seok! Kérlek... ez... Hyun-seok! - nem szokásom ilyet tenni, de talán ez most egy szükséges ritka alkalom, amikor az utolsó szónál szinte már kiáltom utána a nevét, még azt is elfelejtve, hogy a jól megszokott módon mélyebbre próbáljam venni a hangomat. Ha még ez után sem áll be, annyira pipa lett rám, akkor végre összeszedem az erőmet is, hogy utána vessem magamat és ha kell, akkor megragadom a karját is. Tudom, hogy ő az erősebb, a magasabb, de akkor sem hagyhatom, hogy csak úgy menjen az igazgatóhoz. Láthatja rajtam, hogy teljesen kétségbe vagyok esve, az arcomon ott ül az ijedtség, hogy tényleg nagy baj lesz, nem olyan, mint amikor eltévedtem, nem olyan, mint amikor az előbb azok a srácok akartak a tóba dobni. Most azt a mély rettegést láthatja rajtam, amit még eddig sosem. - Kérlek szépen! Nem volt... nem volt választásom, nem mondhatod el az igazgatónak. Anya összetörne, vagy... nem is tudom, hogy mi lenne. Könyörgöm Hyun-seok! Bármit megteszek... kérlek! - eszem ágában sincs egyelőre elengedni a karját, csak ha nagyon leráz magáról, de közben nem mozdul, hogy tényleg itt hagyjon faképnél. Egyszerűen nem teheti meg... én azt nem élném túl, nem tudom, hogy mi lenne a következménye és már így is jó ideje viselem el ezt az egészet. Nem akarom, hogy minden csak még rosszabb legyen és ebben most csak ő segíthet nekem, senki más. Ha egy kicsit is úgy érezte eddig, hogy felelősséggel tartozik irántam, akkor ennek nem szabadott változnia, csak most nagyon ideges igaz? Ami érthető, de... akkor sem szabad elmondania ezt senkinek.
Nem akarom én folyamatosan bántani őt, mert nem az ő hibája, hogy az anyja rám bízta őt, csakis olyan szintig, hogy a bénasága miatt szorul arra hogy egy felnőttebb srác legyen lényegében a testőre, mentora, és úgy általánosságban az egész idejét rászánja. Hiszen a mostani helyzetből kiindulva nem úgy tűnik, hogy ha csak időszakosan vagyok a nyomában, az elégséges. Nagyon is bizonyítja a mostani verekedéssel, hogy bármikor megtörténhet a baj, és a legtöbb amit tehetek, hogy reménykedek a jószerencsében, hogy elejét tudom venni. Valahogy gatyába kéne ráznom, megmutatni, hogy kéne kezelni az európai srácokat, hiszen itt más a kultúra. Nekem szerencsém van, mert világlátott vagyok, ha jól sejtem ő ki sem mozdult Szöulból. Még mindig ezen füstölgök, ahogyan a gyengélkedőn gyógyítgatják az arcomat. Ezer szerencséje, hogy hagyományos átkot kaptam a képemre, amire már van ellenbűbáj, olyan gyógyítal, amelytől nyom nélkül fel fog szívodik fel. Végül lendületes léptekkel érkezem vissza oda, ahonnan elindultunk, hogy aztán megnézzem magamnak, hogyan teljesít majd az órán Hagrid kunyhójánál. Elsőre úgy tűnik, hogy végre itt hagyhatom, ám talán túlzottan a gondolataimba mélyedek, hogy nem tudok elvonatkoztatni tőle, így eshetek áldozatul az egyszarvútámadásnak. Nevetséges a helyzet eleve. Ha arról szólnak a hírek, hogy egy diákot bestia támadott meg, sárkányra, mantikórra gondolnak az emberek, netán vérfarkasra, na de egyszarvú? Ez is Sung-yeun miat van! Micsoda ostoba helyzet. A mén elsőre csak fellök, ám a következő pillanatban már az arcomon tapodna a patáiva, ha nem jönne a srác, aki szépen lecsitítja, és arébb hesegeti. Elsőre dühös vagyok, hogy ez történt velem, aminek ő az oka. A ruhámat leporolva élesre emelném a hangomat, hogy aztán a barátságosan legelő ménre nézzek, aki rajongva szuszog a srác közelében. Srác? Az nem lehet. Minket utálnak. Az érintetlen leányok a gyengéik. Leány? Leáááány? Még a szó is bennakad, ahogy közelebb hajolok, ezúttal talán bőven feltörve a kettőnk között húzódó hatalmas távolságot, eltörölve a demarkációs vonalakat, hogy belebámuljak a vonásaiba. A szépen metszett áll, a finom vonású ajkak, és azok a szemek... Leány! Hát persze! Nem tudom, hogy az anyja miért vert ennyire, de ennek most vége, nem fogok egy lányt pesztrálni, főleg nem együtt aludni vele a hálókörletekben. - Na nem, ezt én nem csinálom. Megyek és szólok Dumbledore-nak. Magadnak kerested a bajt, viseld a következményit. – Elfúlóan, szinte feladva korábbi magabiztosságomat, hátat fordítok, és megindulok a főépület felé. Természetesen nem olyan elánnal, hogy meg állíthat, hiszen olyan sokként ért a dolog, hogy még azt sem tudom, mit fogok egyátalán mondani az igazgatónak. De valamit kell... ez durva átverés!
Tudom, hogy fejlődnöm kell, változnom, mert így annak is meg van az esélye, hogy netán rájönnek, hogy valami nincs rendben velem és azt végképp nem akarom. Az életemet én irányítom és ezt így is kell kezelnem, tudom, tényleg tudom, csak hát... a figyelmetlenség és a szétszórtság mindig is valahogy a jellemvonásaim közé tartozott sajnos. Próbálok én ezen változtatni, próbálok én jobbá válni, erősebbé, de valahogy egyelőre még nem sikerült. Az a baj, hogy akkor se változott volna semmi, ha erős vagyok és úgy megyek neki a méretes srácnak, akkor is tuti, hogy levegőben kötök ki és ki tudja, hogy milyen sors várt volna rám. Óvatosabbnak kell lennem és jobban oda kell figyelnem, sokkal-sokkal jobban, és akkor nem kerülök folyton bajba, legalábbis határozottan ebben reménykedem. Igyekszem majd koncentrálni, mert az se valami jó, ha folyton csak korholást és leszidást kapok Hyun-seoktól, azzal sem leszek beljebb. Ezt nekem kell rendezni magamban és nekem kell szépen rendbe tenni az életemet valahogy és elfogadni azt, hogy ez van. Hátha majd az anyám.. idővel felfogja, hogy ez így jelenleg rossz és semmi értelme... remélem. - Rendben van Hyun-seok! - feszes háttal hajolok meg még felé, mielőtt eltűnne, hogy aztán én is az órámra igyekezzem, nem lenne jó megint elkésni, már így is túl sokszor sikerült összehozni a dolgot, végre egyszer érkezhetnék időben is nem igaz? Pont ezért kapkodom most a lábamat, de így is a hátsó sorokban sikerül csak megállni, ahonnan figyelhetem a megkezdett órát. Hipogriff, szép állat, de remélem, hogy nekem nem kell a közelébe mennem, mert kétlem, hogy lenne elég bátorságom, hogy bármit is tenni tudjak azért, hogy ne ökleljen fel, vagy... ne végezzen velem. Az pedig végképp teljesen kizárt, hogy felüljek a hátára, esélytelen... totál esélytelen. Csak akkor pillantok hátra, amikor Hyun-seok megérkezik. Kellő távolban marad, csak intek neki egy reszketeg félmosollyal, aztán láthatóan már megy is tovább, nekem pedig enyhén elkerekedik a szemem, amikor mi tovább megyünk, én ledermedve a helyemen maradok, mert őt... éppen úgy fest,hogy egy megvadult unikornis veti ki magát a karámok közül és határozottan úgy fest, hogy Hyun-seok bajban van. Nem gondolkodom különösebben, nem vagyok elég nagy hangú, hogy szólni tudjak a már méterekkel tovább haladt osztálynak, és... az a gond, hogy idő se lenne rá. Reflexből cselekszem és futólépésben indulok meg a cél felé, hogy egyszerűen megálljak az állat előtt, a testemmel védve Hyun-seokot. Csitítva próbálom nyugtatni az állatot, és ez láthatóan hat. Persze... mivel lány vagyok, az unikornisok sokkal inkább kezesbárányok tudnak lenni a lányok, főleg az érintetlen lányokkal szemben és ez most sincs másképp. Erre mondjuk most nem gondolok, csak feltartott kézzel csitítom, hogy végül széles mosollyal simítsam meg a fejét, amikor közelebb lép. Csak aztán esik le, hogy miért is vagyok itt. Hátrapillantok. - Jól vagy Hyun-seok? - mert hát el is esett és biztosan megijedt, bár nem hiszem, hogy ezt valaha is élő ember előtt beismerné. Ő nem olyan, aki bármitől is megijed.
Nem tudom, hogy mi jár a fejében, de hogy a kulturánknak megfelelő magabiztosságot tökéletesen nélkülözi az már egyszer biztos. Fogalmam sincsen, hogyan rázhatnám gatyába, az anyja rám bízta, de ha már az első napokon nekem kell megvédeni az mindenképpen előrevetít egy olyan baljós jövőt, amikor nekem kell a sarkában járnom, és még a széltől is óvni. Nem túl szívderítő. Ha legalább egy kicsit hasonlítanánk egymásra, akár barátok is lehetnénk, így meg púp a hátamon. Felelőtlen voltam, inkább önző módon el kellett volna utasítanom az anyja kérését. Már nincs visszaút. - Másokért nem tartozom felelősséggel. Az elnézést kérés nem mindig út. Tanuld meg megvédeni magad, én nem lehet mindig ott. Nem is akarok. – Rántom meg a vállamat, majd nem is méltatva, hogy jobbulást kíván, sarkonfordulok, remélem, hogy pár percen belül nem úgy fogok rátalálni, hogy megint támadók gyűrűjében van, azt hiszem ahhoz végképp nem lenne idegrendszerem. A gyengélkedőn szerencsére úgy találják, hogy nem annyira vészes seb, az iskolai átkok ellen megvan a gyógyír, így pár nap múlva már alig fog látszódni. Egy hét múlva egyátalán nem. Na lássuk azt azt az oktalan kölyköt. Még sajog kissé az arcom, ez most mégsem fontos, legalább megnézem, mit is művel az órán, úgysem árt, ha tisztában leszek a stílusával. Hippogriffes órára érkezek, ahova csak benéznék, és csak odaintek neki, hogy nem is maradok tovább, végre valahára a helyére került. Sarkon fordulok, és elindulok Roxmorts felé az egyszarvúak karámja mellett, Hagrid pedig folytathatja az óratartást. Nem nagyon figyelem, hogy viszonylag közel sétálok el a karámok mellett, egy nagyobbacska csődör megdühödik a nem várt konktaktustól, és kiugrik a karámból, amelybe Hagrid a hozzáértésével terelte, és amíg nem mentem közel, nem is volt baj. A meglepetéstől sikerül úgy lefagynom, hogy már egy finomabb pataérintésével úgy maga alá gyűr, hogy a következő pillanatban fejbe is taposhat, hiszen a földre kerültem. A tanóra csoportja eközben a hipogriffel a másik irányba indult, csak a kispajtás láthatja a jelenetet, hiszen vele még tartottuk a kapcsolatot intések formájában.
Őszintén szólva meglepett, ami történt, az hogy így nekem jöttek, pedig hát lássuk be nem tettem én semmi durvát igazából. Én nem kötöttem beléjük és bocsánatot is kértem azért, hogy nekimentem annak a srácnak és igenis elég nagy szégyen, hogy már megint Hyun-seoknak kell engem megmentenie, amikor nem ezért van itt, vagy legalábbis gondolom, hogy nem ezért van itt, és mégis folyton meg kell mentenie engem, pedig biztos vagyok benne, hogy lenne ennél sokkal jobb dolga is és tudna mit csinálni az én pátyolgatásom helyett. Az pedig, hogy e miatt még meg is sérült végképp rossz, jó eséllyel ezt fogom hallgatni még heteken keresztül, ha nem tovább, én legalábbis nagyon erősen ettől tartok és azt hiszem még igazából jogos is lenne a dolog. Nem nagyon tudok a szemében egy értelmesebb szintre eljutni. Igazából én nem is akarok feltétlenül annyira, csak hát muszáj lenne, hogy ne izélgessen folyamatosan és akarjon rajtam változtatni, meg javítani, csak hát... halvány sejtésem sincs róla, hogyan kéne keményebb pasinak lennem, hiszen nem vagyok az. - Én igyekszem odafigyelni, és... és miért nem ő a hibás? Én csak nekimentem, igazán elfogadhatta volna, hogy elnézést kértem miatta. - talán egy cseppnyi sértettség felvillan bennem, de az is csak néhány másodpercre igazából, aztán el is múlik és már az aggodalom veszi át újra a helyét, no meg a nagy adag szégyenérzet. Jó lenne ezen változtatni, de hát nem megy. A dac, mint olyan nem igazán az én világom. - O... oké, megyek már, és jobbulást Hyun-seok! - még azért egy meghajlás kikívánkozik, főleg mert ez mégis csak alapvető megszokás és etikett, vagy nem is tudom, hogy minek kéne mondanom, de nem tudom csak úgy eltüntetni magamból azt, amit évek óta így csinálok. Szóval irány Hagrid kunyhója, hogy elérjem végre a nem sokára kezdődő órát, nem lenne valami hasznos, ha még el is késnék róla, legalábbis a szükségesnél jobban. Így is épp elég rosszul állok már, sikerült pár óráról elkésnem, teljesen joggal dühös rám Hyun-seok. Természetesen besorolok a többiek mellé, és elég rendesen elképedve fogom fel, hogy miről fogunk tanulni ma és hogy gyakorlati óra lesz és találkozunk egy hipogriffel. Naná, hogy visszahúzódom a hátsó sorokba és inkább csak azért nyújtogatom a nyakamat, hogy mikor érkezik meg Hyun-seok. Látványosan úgy teszek persze közben, mint aki nagyon jegyzetel, hogy még véletlenül se merüljön fel, hogy teszem azt engem hívnak ki. Azt hiszem furcsa és meglepő lenne, ha levágnék mondjuk egy lányok sikítást, mert annyira megijedek egy ilyen hatalmas bestiától.
Amikor elvállaltam a feladatot, akkor még nem tudtam, hogy ez mivel is fog járni. A fiú anyja biztosan jót röhögött a markába, hogy mennyire meg fogok szenvedni az állandóan zűrbe kerülő sráccal, mert még csak pár napja vagyunk itt, de már kénytelen voltam kiesni a jól megszokott, precíz életrendemből, a mániáimat kissé háttérbe szorítani, mert az úgy nem működik, hogy görcsösen ragaszkodok a kialakult szokásaimhoz, és közben nem figyelek rá. Ha már rábólintottam a dologra, kénytelen vagyok felrúgni az időbeosztásomat is, hogy a nyomában járjak, hogy mi lehet vele, merre jár, és éppen milyen zűrbe kerülhetett. Mint most is. Elsőre óvatosan közelítek, hogy felmérjem, kikkel is állok szemben, mennyire tapasztaltak, de nagyon gyorsan fény derül rá, hogy el fogok tudni bánni velük, mert bármennyire is idegesít a védencem, egyedül én bánthatom őt. Én is csak lelkileg, nem fogom felképelni, vagy ilyesmik. Kissé nem túl finoman kerül a földre, de legalább a talpán, én viszont némi szócsatát követően már rántom is elő a pálcámat, hogy kiosszam a nagyszájú triót. Az arcom ugyan megsérül, de nem számít ez most. Nem szeretem, ha bárki is fitogtatja az erejét, főleg hogy most többen is voltak egy védtelen kicsi ellen. Aztán azt érzem, hogy miután elszeleltek a gyávák, hogy Sung-yeun az arcomat itatgatja fel. Egészen gáláns viselkedés lenne tőle, de egy fiú nem nyúljon csak úgy az arcomhoz. Fújtatva bámulok rá vissza, ezt meg hogy képzeli? Szerencsére még idejében rájön, hogy megint sikerült a belemásznia a személyes aurámba, és ilyen ostoba módon. Csak a fejemet rázom, de ettől csak jobban sajog az arcom... Remek. - Végre leszokhatnánk az olyan helyzetekről, amikor állandóan köszöngetsz mindent. Kim Sung-yeun: az őrületbe kergetsz, ezt most már kimondhatjuk. Figyelj oda, hogy mit csinálsz, nem járhatok folyamatosan a nyomodban. – Az arcomhoz nyúlok, még mindig vérzik. A fenébe... ez magától nem fog csak úgy elállni, átok ütötte seb. Visszapillantok a lányos arcú srácra és... hát persze, miért is ne lenne késésben. Ha megint nem fog odaérni, akkor lassan már nem is érdemes az iskolába járnia, mert állandóan lemarad az anyagról. – De igen, elmegyek, de igyekezz, pár perc múlva jövök én is, megnézem, hogy odaértél e, és hogyan teljesítesz. Na nyomás. – Förmedek rá, majd sarkonfordulva nyújtom el a lépteimet a gyengélkedő felé. Azért az utolsó pillanatban amikor már éppen lépnék be az épületbe, de nem is azért, mert megbizonyosodjak róla, hogy elindult-e már. Valahogy ösztönös. Még találkozik a tekintetünk, amire kap egy utolsó fintort, unom már de nagyon. A gyengélkedőn egészen gyorsan kapok egy főzetet, amely felszívja a sebet, igaz, még látszódni fog pár napig a helye, de talán már nem sajog annyira. Megfordulok, majd Hagrid kunyhója felé veszem az irányt, remélem ott találom a kis bajkeverőt is.
Nem mondanám, hogy túlságosan szerencsésen indul a napom, vagy a hetem, az akár az itt töltött időm. Volt már minden, de a legkeményebb akkor is az, hogy megjelent még Hyun-seok is a nyakamba, aztán ott van Odessa meg a Valentin nap esete, mint valami kabarécím, de végül is majdhogynem lassan kabarénak be is illik az életem, ha így folytatom. Ezek után már nem is olyan meglepő az, hogy valaki csak úgy a ruhám nyakánál megragadva simán felemel a levegőbe, én pedig csak kapálózom, hogy megpróbáljam elérni valahogy a talajt, amire semmi esélyt sem látok igazából, mert a srác... fickó, - nem tudom minek mondjam, mert túl nagy - annyira erős, hogy maximum egy jól irányzott rúgással tudnám leszerelni, de jó eséllyel akkor nekem lenne végem, mert ő és vagy a társai is tuti, hogy helyben kifiléznének, és azért egyelőre még szeretnék életben maradni. Ezek után kerül elő Hyun-seok a semmiből, legalábbis nekem úgy tűnik, mert most nem annyira tudok figyelni a környezetemre, hogy merről is jött. Tuti, hogy azok után, ha neki kell innen kimentenie akkor csak még többször fogom majd megkapni azt, hogy még arra sem vagyok képes, hogy ne kerüljek folyamatosan bajba. Amikor aztán sikerül földet érnem, azért nem esek össze, maximum a térdem roggyan meg kicsit, de legalább nem vágódom el, azt hiszem ez is valami. A szavaira viszont már határozottan a fejemet rázom. Nem azt mondom, hogy meg tudom oldani, de nem akarom, hogy ő is belekeveredjen. A nyakamat már akkor behúzom, amikor elcsattan az első varázslat. Segíthetnék azt hiszem, de hát első reakcióként sajnos addig nem jutok el, hogy ezt megtegyem. Addigra veszem elő a pálcát, amire a bagázs eltűnik, ellenben Hyun-seok arca még meg is sérült, amire azért már aggodalmasan kotorászok a zsebembe, és valahogy azonnal elkezdtem letörölni azt a kevéske is vért, ami kicsordult. Kell pár pillanat mire leesik, hogy ezt tuti nem fogja értékelni, úgyhogy visszarántom a kezemet, a zsepit pedig a zsebembe gyűröm vissza és jön a jól megszokott meghajlás is a hála jeleként. - Jól igen, köszönöm. Én csak... nekimentem véletlenül a srácnak, de ezen annyira kiakadt, hogy... hát ennyire, ahogy láttad. Nem akartam bajt. - sosem akarok én bajt szándékosan, a dolgok csak úgy megtörténnek velem valahogy, én sem értem, hogy pontosan hogyan és miért. Persze figyelhettem volna jobban is, de hát a fene gondolta, hogy ha véletlenül nekiütközöm valakinek, akkor annak ez lesz a vége. A legtöbben e miatt nem akarnak talán felkoncolni, vagy legalább is ha már elnézést kértél, akkor megbocsátják. - Órára, kicsit késésben vagyok, és itt kint lesz a Karámoknál a Legendás Lények Gondozása. Igen... megint késésben vagyok. - húzom el a számat egy pillanatra, mert már előre látom, hogy erre majd jönni fog a kiadós fejmosás igaz? Végül csak halkan sóhajtok egyet, majdhogynem lejátszom inkább előre a fejemben azt, hogy elmondja ezt is mennyire elszúrtam, csak aztán siklik a tekintetem megint az arcára, ami még mindig nem fest túl jól. - Nem kéne elmenned a Gyengélkedőre? Lehet, hogy ez valami komolyabb átok. - vagy ki tudja. Ismerhetnek itt olyan varázslatokat, amiket mi nem, vagy amiket mi még nem, vagy csak szimplán olyanok, amiket nem gyakoroltunk még túl sokat,a jó ég tudja. A vérzése viszont nem áll el, és azért lehet látni egy-egy arcrándulásból, hogy fájhat is neki.
Egészen jól sikerült a bemutakozásom a színházban. A koreai akcentust úgysem fogom sosem magam mögött hagyni, de miután képzésemnek megfelelően tökéletesen beszélek angolul, nem lesz gond a beilleszedéssel. A menedzserem egyértelműen rám építtette a színdarabot a rendezővel, így még attól sem kell félnem, hogy valaki majd lejátszik, és másodhegedűs szerepbe kényszerít. Az udvar felől érkezem, itt nem lehet csak úgy hoppanálni, így a birtok szélénél kénytelen voltam a tégugrást mellőzni, és besétálni az iskolába. Külsőmet tekintve egy testhezálló kék felsőben igyekszem befelé, hogy az udvaron átvágjak, most a fúriafűz felől közelítek. Nem ismerem még a fa történetét, de nem is megyek túl közel, nem vagyok már kicsit, hogy rámásszak, így nem kell félnem a támadásától. Szóváltásra leszek figyelmes, méghozzá igen ismerős hang az egyik tulajdonos. Bosszúsan morranok fel hogy megváltoztassam az eredeti célt, és arrafelé veszem az irányt, mert a másik hang már kajánnak, kárörvendőnek tetszik, sőt mások is nevetnek, minimum hárman lehetnek ellene. Döngő léptekkel sietek oda, hogy éppen azt vegyem észre, hogy már a valaki a levegőbe emelgeti Kim Sung-yeunt. Ő az én védencem. Csakis nekem van jogom bántani, helyreigazítani őt, senki másnak. Bármennyire is tiszta ruhában vagyok, ez most nem számít, viszont nehogy már bántsák, ha átutaztam utána egész Ázsiát. Kemény fellépéssel jelenek meg a srác előtt, aki éppen felemeli őt, a grabancánál fogva. - Azonnal engedd el.. – Vetek rá egy olyan pillantást, amit mindenesetre elrettentőnek gondolok. Túlerőben vannak, ennek megfelelően érkezik a válasz. Kollektív röhögés. A kissrácot elengedik, szó szerint, így rajta múlik, mennyire nyekken, vagy érkezik a talajra talpon. - Na mi van, megjött a csődöröd..? – Erre már szúrós szemmel rántok pálcát, és egyetlen mozdulatommal változtatom át a kezét elefántlábbá. A vezér ordít, mint a féreg, nem szokta meg, hogy csak úgy visszavágjanak neki. A másik kettő azonban gyorsabban reagál, szintén pálcát húznak, az egyiknek a támadását még tudom védeni, a másik viszont megsebez az arcomon, és a szám szélén. Felszisszenek, és a kicsi elé állok gyorsan, hogy ő ne kapjon a dologból, majd az egyik talárját meggyújtom. Erre már a hármas minden tagja sarkon fordul, úgy tűnik elég volt a dologból, elkönyvelhetjük patthelyzetnek is. Megfordulok, még mindig vérzik az arcom, sötét hajam a szemembe hullik. - Jól vagy? Mi történt? A zűrt kerested, vagy ők kezdték? – Kérdezem ezúttal nem gúnyosan, hanem kissé aggódva. Nem vagyok én mindig szemét, és most nem csak arról van szó, hogy biztonságban akarom tudni, akit rám bíztak, fogjuk rá, hogy kicsit még érdekel is a sorsa. Ha a földre esett volna, akkor a kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. Visszanézek a főépület felé, nem ártana mielőbb eltűnni innen. Nem mintha félős lennék, de ha ezek bandában járnak, akor ki tudja, hogy nem jönnek e vissza nagyobb erősítéssel. Az ilyen szájhősöket könnyű elijeszteni, de sajnos a túlerő az akkor is túlerő. - Egyátalán... hova indultál most? – Kérdezek rá, és igyekszem nem figyelembe venni az arcom sajgását. Hihetetlen, hogy mennyire nincsen szellemi kulturája az ittenieknek, másokat bántani... Én maximum szavakkal szoktam, nem fizikailag. És tanító jelleggel inkább.
Tudom-tudom a folyosón rohangálni nem szabad, de mégis csak kint vagyok az udvaron, itt talán nem annyira halálos tett... legalábbis azt hiszem az lenne, ha... Na ne rohanjunk így előre. Késésben vagyok, de kivételesen nem azért, mert eltévedtem, egyszerűen csak simán sikerült elnéznem az órát és most rohanhatok, hogy oda érjek Legendás Lények Gondozására. Simán van még esélyem azt hiszem, csak szedni kell a lábaimat. Ezért van az, hogy tényleg szó szerint értve rohanok végig az udvaron. Az út levágása érdekében teszek egy kisebb kitérőt. Nem túl nagyot, épp csak akkorát, hogy... Na igen mindig akkor kezdődnek a bajok, ha valamit megpróbálsz máshogyan megoldani és az végül nem lesz jó megoldás. Sietek rendesen, és csak akkor pillantok hátra, amikor érzem, hogy valami könnyebb lett, ugyanis a táskám alja egy mozdulattal adja meg magát és a könyvem azzal a lendülettel landol a földön, én pedig a hátra felé nézelődésnek hála csattanva ütközöm neki a cseppet sem apró termetű valakinek, akiről szó szerint sikerül lepattanni. Repülök hátra vagy fél métert, mire a hátsómon kötök ki végre. Megrázom a fejemet, és már épp jönne az azonnali elnézést kérés, amikor szembe találom magam a cseppet sem mosolygós sráccal, aki minimum egy fejjel nagyobb lehet nálam, de talán többel, de szélességre tuti, hogy kétszer akkora és úgy néz, mint aki már a tekintetével fel akar nyársalni, én pedig csak bizonytalanul pislogva kezdek el feltápászkodni. - Elnézést... nem akartam neked menni, csak kiesett a könyvem és... Hé! - nem sokáig jutok a mondatban és a felállásban sem, mert a többiben más "segít" és egy pillanat múlva már a talajt sem érzem a lábam alatt, mert felette vagyok úgy húsz centivel, mivel a srác... fickó - a jó ég tudja, hány éves - simán felemel, én pedig még rúgkapálni is elfelejtek nagy meglepetésemben. - Hé srácok... ez a kis mitugrász azt hiszi, hogy érdekel a magyarázkodása. A könyvével együtt dobjam oda a fűznek, vagy a tóba? - elkerekedik a szemem a lehetőségek hallatán, és kissé itt már riadt tekintettel rázom meg a fejemet. - Én tényleg nem akartam rosszat, ha jóvá tehetem valahogy... - hangosan felröhög, nem is nagyon figyelve rám, még mindig azt tárgyalva a haverjaival, hogy hova is dobjon, ami méltó büntetés lehet számomra. Nem nagyon szeretném a fűz alatt végezni, hallottam már róla elég kellemetlen rémtörténeteket, és a tóba hajítás se valami jó kilátás, főleg hogy nem tettem én rosszat, csak órára akartam elérni és... egyébként is nem értem, miért kell ezt ennyire drasztikusan lereagálni. - Hogy a fenébe lehetsz te ilyen könnyű, alig lehetsz harmadikos igaz? - pillant végre rám, ami talán már előrelépésnek mondható, bár még letenni mindig nem hajlandó, tehát meg kell cáfolnom saját magamat. Még csak azt sem tudom, hogy erre most őszinte választ kéne adnom netán nem, mert ki tudja, hogy melyik esetben lesz még inkább pipa? Lassan már amúgy is kezdem úgy érezni, hogy fojtogat a talár, ami azért nem valami nagy élmény. Nem szoktak emelgetni, még jó hogy nincs tériszonyom, a végén még rosszul is lennék itt a levegőben. - Ötödikes vagyok. - bököm ki végül, már előre tartva a haragjától, de újra csak a hangos röhögés következik. Láthatóan viszont most sem akaródzik neki letenni, vagy elvetni a bosszú lehetőségét és ez nem valami jó jel.
Nem is tudom, hogy miért, talán csak jó kimondani, talán csak azzal együtt jó kimondani ezt, hogy végül meg is tettem, hogy végeztem velük. E nélkül talán nem tettem volna, e nélkül lehet, hogy nem nyílok meg, mert akkor csak még gyengébbnek éreztem volna magamat, ha ki is mondom, de miután hozzátehetem azt, hogy igenis leráztam... végeztem velük, felszabadultam... máris könnyebb. És persze jól látja, tényleg mélyen nyugvó harag van a szememben, olyan pusztító erő, ami rá tudott venni arra, hogy ilyesmit tegyek, hogy olyan útra lépjek rá, amiről talán nincs visszaút, amiről talán nem is akarok visszatérni és amiről, ha a testvéreim tudnának biztos, hogy nem tudnák elfogadni. De nem kell tudniuk... soha nem kell megtudniuk, mert nem érdekel a véleményük, eddig sem érdekelt, eddig se tudtam tenni értem semmit és ez ez után sem fog megváltozni. Most nem hátrálok meg, amikor feláll és közelebb lép. Persze megint zavaró az, hogy így jóval magasabb nálam, de meg nem ijedek tőle. - Szerinted nem segített? - visszakérdezek, mert szerintem láthatja rajtam, hogy segített, hogy erősebb vagyok, hogy sokkal inkább kihúzom magam, hogy nem vagyok olyan kis megrettent és összetört, mint eddig voltam, ahogy eddig ismert meg. Elillant a teher, valahogy megszűnt a félsz, ami mélyen bennem volt. Mintha csak legyőztem volna az egyik legnagyobb félelmemet. Meglepődöm, amikor barátságos mosolyra húzódik a szája, és hogy lényegében megköszöni, hogy elmondtam. Azt hiszem tényleg nem mondaná el másnak, de... egy cseppnyi félsz azért mégis csak akad benne, mert hát ki tudja, hogy ez nem csak valami átverésféle volt-e, de mondjuk azt hiszem tisztában lehet azzal ezek után, hogy ha megtenné, akkor... nem jönne ki túlságosan jó belőle. A nevetését pedig végképp nem is értem, amikor elindul távolodva tőlem. Ráncolom kissé a szemöldökömet, már épp megszólalnék, hogy mégis mi a fenét csinál, amikor megtorpan. Nem fordul meg, úgy fest, hogy mi csak akkor vagyunk képesek őszinte szavakat kimondani, ha a másiknak háttal állunk. - A szüleimet szerettem, de... mit értem vele? A testvéreim most is szeretnek, de... annak se sok értelme van, vagy... nem erre érted? - nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarról beszélünk. Szeretet, szerelem... nem tudom, hogy nekem bármi hasonlóra szükségem van-e. A szerettem a szüleimet és már nem élnek, nem akarom szeretni a bátyámat, mert ő is azt csinálja, amit a szüleink és ő is meg fog halni, csak idő kérdése. Szeretni... veszélyes és fájdalommal jár.
Kérdésére nem felelek csak halványan elmosolyodok. Nem tudnám elmondani neki miért akarom tudni. Egyszerűen csak talán könnyebb lesz számára ha valakinek elmondja. Egy röpke másodpercig eltűnik az az erőszakos, mindentől félő kislány de aztán karjai a mellkasomnak nyomódnak és tol rajtam egyet. Szabad kezemmel sikerül időben megtámaszkodnom magam mögött így nem terülök el esetlenül a földön. Ettől függetlenül távolabb kerülünk egymástól hiszen ő eztán rögvest felpattan, hátat fordít nekem. Csak a vállai ütemes mozgásából s zihálásából válik számomra egyértelművé, hogy felzaklattam. Szótlanul várom, hogy megtörjön a jég és valami isteni csoda folytán ez meg is történik. Lioneah mesélni kezd olyan elképzelhetetlenül szörnyű dolgokról amik rögvest teljesen más megvilágításba helyezik az életét. Mikor megfordul a szemébe nézek, a benne rejlő gyűlölet olyan elsöprő mint a tulajdon tekintetemben gyakran látott vihar. Közli, hogy megölte őket mire elkerekednek a szemeim s néhány kövér pislantással próbálok megbizonyosodni róla, hogy nem... nem én halucinálok. Lioneah tényleg ezt mondta. Megölte őket... nem tudok mit mondani csak ülök ott teljesen ledöbbenve egy hosszú, végeláthatatlan percig. Eztán arcvonásaim ismét jellegtelenül hideggé válnak, felkelek a földről majd megigazgatva a kabátomat lenézek a lányra. - Segített rajtad, hogy megölted őket? Elillant a teher? - kérdezem végül rezignált hangon. Tettem csúnya dolgokat az életemben amikre nem vagyok büszke de szándékosan sosem ártottam másoknak, helyette inkább csak magamnak. Egyszerűen, képtelen lennék megölni egy másik embert. Képtelen lennék ilyen mértékben mások fölé helyezni saját magam. Azthiszem túlságosan félem az élet megfoghatatlan nagyságát ahhoz, hogy a személyes bosszúm ilyen mérteket öltsön. - Lioneah...- suttogom a lány nevét miközben ajkaim tőlem szokatlanul meleg, barátságos mosolyra húzódnak. - Igazán köszönöm, hogy elmondtad - immáron a fogsoromat is megvillantom majd egyszerűen sarkon fordulva sétálgatni kezdek. Kezeimmel a hajamba túrok miközben ajkaim továbbra is széles vigyorra húzódnak, nevetek. Ebben a percben értettem meg az egészet, most látom csak ki vagyok valójában. Nem az a gyűlölettől elvakult tehetetlen gyermek... ez az egész nem azért van mert természetemtől fogva önző és hideg vagyok az emberekkel. Csupán egy segélykiáltás volt ez is, fel akartam magamra hívni a figyelmet. Ki akartam váltani valamit az emberekből, közöny vagy szeretet helyett utálatot - mert azt volt a legkönnyebb elérnem. A szeretet túlságosan bonyolult, dolgozni kell rajta megállás nélkül. Ott van Leo aki ennek szentelte az életét és képtelen megélegedni néhány ember barátságával, csodálatával vagy éppen szerelmével. Az egész világ szeretetét éhezi szüntelen, megállíthatatlanul - még csak nem is tudja, hogy mindez pont azért van mert nem adatott meg neki az az elemi gondoskodás és biztonság amit csak a szülei teremthettek volna meg. Egyszercsak megtorpanok, háttal Lioneahnak miközben tekintetemmel a felhőket kémlelem. - Szerettél valaha? Úgy értem őszintén, érdek nélkül? - leheltem a szavakat tán elég hangosan mégis úgy éreztem Lioneah minden egyes szavamat hallja és érti. - Szerettek téged önzetlenül, magadért minden egyes kiállhatatlan hibáddal együtt?
- Ma nagyon költői vagy. - döntöm kissé oldalra a fejemet, még egy halvány - bár inkább kárörvendő - mosoly is megjelenik az arcomon. Hát na azért lássuk be eddig két alkalommal találkoztam vele, ha minden igaz. Az egyiknél ott volt Leo a maga fölényes és idegesítően mindentudó stílusával, a másodiknál pedig Cameron, amikor lényegében megfélemlíteni akart, mert azt hitte, hogy annyival több nálam. Hát nem az! Most én vagyok az erősebb, én vagyok az, aki felette állok és nem érdekel, hogy neki most mennyire rossz, egyszerűen kiélvezem azt, ami megadatott. Ki hibáztatna ezért? - Szerinted a múlt elől el lehet menekülni? Az is ugyanúgy kísért és... hát na marha rossz lehet neked ezzel a dupla én dologgal, rémes! - hát na nem sok együttérzés van bennem, miért lenne? Nekem is épp elég rossz, épp elég rémes életem volt már és nem jobb most sem, csak legalább sikerült valahogy felszabadítanom magamban valamit... és ez segített. Azt hiszem ez, amit tettem igenis segített, a megtorlás, nem is a bosszú, mert nem az volt, nem az volt a lényege. Az viszont már határozottan zavar, hogy közelebb hajol hozzám. Ez nem változott, mégis megpróbálom állni a mozdulatot és nem húzódni automatikusan hátrébb, pedig őszintén szólva ahhoz lenne leginkább kedvem. - És szerinted, ha vannak, akik folyton csak pátyolgatnak, de nem is akarnak megérteni, akkor máris sokkal jobb? Jah... van sok testvérem, akik mind maguk is máshogyan kezelik a szüleink halálát... csak mindegyikük pocsékul. - Sasha nem is érti, Sarah nem is tudom, csak állandóan bőg, Astrid próbál túllépni rajta, a bátyánk pedig a munkába menekül, hogy ő is olyan remek auror legyen, mint a szüleink, hogy aztán ő is jól ott hagyja majd a fogát valahol. Fenét fogok én kötődni hozzájuk és tuti, hogy nem fogok nekik megnyílni, úgy sem értenék... semmit sem értenek! - Nem vagyok gyenge! Eddig sem voltam, akkor már rég összetörtem volna... nem vagyok gyenge! - az első szavakat még erősebben nyomom meg, az utolsókat már halkabban teszem hozzá, főleg a miatt, hogy megint közelebb hajol és én hiába próbálom állni a tekintetét nem megy tovább, egyre nehezebb, főleg azok után, hogy elhangzik az a pár szó és a hangsúly... tényleg kérlel? Tényleg ennyire tudni akarja, hogy mi történt velem. - Miért? - egyetlen elsuttogott szó, csak ennyi. Miért kéne elmondanom neki, csak azért, mert kíváncsi? Miért kéne épp neki elmesélnem azt, amit még soha senkinek sem árultam el, hogy miért van bennem annyi düh és keserűség, miért pont ő legyen a kiválasztott, amikor eddig még csak ő is ártani tudott nekem. Majd pont ő lesz az, aki megért? Egy pillanatra ledermedek, amikor az arcomhoz ér, amikor végigsimít a bőrömön. Egy másodpercre engedem, egy röpke másodpercre lehunyom a szememet is, csak aztán lendül előre reflexből a karom. Nem vagyok erős, de akkor is minden erőmet beleviszem abba, ahogyan megtaszítom a mellkasánál. - Ne érj... hozzám! - sziszegem a szavakat, ahogy felpattanok, és már nem ülök mellette, de még sem távolodom el tőle, épp csak hátat fordítok neki. Szaporán veszem a levegőt, a vállaimon tökéletesen látszik, hogy már-már zihálok, hátulról nézve is tökéletesen meg lehet állapítani, és a hangomból is hallani lehet. - Megerőszakoltak... két férfi. Figyelmeztetni akarták ezzel az anyámat, hogy álljon le, de én nem mondtam el neki... dacból... nem tudom... aztán őt is megölték, ahogy apát is, akinek azt mondtam, ha el mer menni újra, ne is jöjjön vissza többé. Hát... nem jött. De... már nem vagyok gyenge! - ekkor fordulok meg, hogy a szemébe nézzek, hogy kihúzzam magam, hogy lassan a zihálás is mérséklődjön. - Megöltem őket, azt a kettőt... én... végeztem velük! - és ez segített, felszabadítani, tovább lépni... elindulni egy úton, amiről ha tudnának a testvéreim biztos vagyok benne, hogy kiborulnának, de ők nem értik. Ez egy ilyen világ, nem élhetsz benne másképp. Nem szép hely és nem kedves és az emberek sem azok benne. Nem lehetsz gyenge... és minden gyengeség, amit ők tesznek, a kedvesség, vagy az a fene nagy igazságérzet, ami Nicolasban van, és én már soha többé nem akarok gyenge lenni!
Megjegyzésére ismét homlokráncolva pillantok fel rá továbbra is tenyereimben támasztva a fejemet. - Tudod a nagy viharok előtt mindig van egy pillanat, amikor eláll a szél, és minden elcsendesül - jegyzem meg rekedtes hangon majd torokköszörülve húzom ki magam ültömben. - Élvezd csak ki amíg teheted - rántom meg a vállam s hátamat a fatönknek döntve az immáron mellettem ülő lányra pillantok. Keserű nevetés buggyan ki ajkaim közül miközben óvatosan megrázom a fejem. [color:b95a=darkseagreen0]- A dühroham nem döntés kérdése. És addig amíg tudatosan tördeled össze a kis üvegjátékaidat az egész nem minősül többnek mint egy légysz@r az elefánt hátán - jegyzem meg viszonylag rezignált hangon. Valójában ez nem fedi le a véleményem, csupán rosszul viselem ha bírálnak. Bárcsak már annyira belefáradtam volna, hogy ne érdekeljen. De nem...én inkább küzdök a semmiért - elb@szott egy dolog. - Miért hiszed, hogy érted ezt az egészet? - kérdezem tőle miközben a lány tekintetébe fúrom tulajdon sötétkék tetkintetem. - Miért hiszi bárki is, hogy átérzi ezt? Emlékszem azt mondtad nekem, hogy elmenekülök. De abba nem gondoltál bele, hogy nem tudsz elmenekülni az életed elől? Hogy... ha életed minden egyes nyamvadt percében azzal kell szembenézned amitől legszívesebben elmenekülnél... nem marad... - nyelek egyet majd jobb kezemre támaszkodva közelebb hajolok a lányhoz. - Mi történt veled? Tudom, hogy sok testvéred van akik szeretnek... törődnek veled. Segíteni akarnak. Akkor meg miért vagy itt? Miért nyávogsz és törsz zúzol ha van lehetőséged? Ott a kiút, segítenek neked - suttogok bár az indulattól olyannyira rekedtessé válik a hangom, hogy kénytelen vagyok ismét megállni és megköszörülni a torkom. - Életed egyetlen órája vagy napja, talán hete nem folyásolhat be ennyire. Gyengye vagy Lioneah ha nem lennél az túl tudtál volna lépni ezen elvégre...- felsóhajatok miközben tekintetem az ajkaira téved. - Mond el nekem, hogy mi történt - kérlelem őt. Érzem ahogy a sóvárgás lángjai égetni kezdik a szememet, egyszerűen csak tudni akarom - tudni akarom, hogy miért? Bizonyára ő is tisztában van vele, hogy nem mondanám el senkinek. Igazából nincs is kinek elmondanom. Szabad kezemet lassan felemelem egészen a lány arcához, nem érek hozzá miközben tekintetemmel követem mozdulataimat. Túlságosan régóta várok arra, hogy olyasvalakit találjak aki megérthet... nem azért mert magasfokú benne az empátia. Azért mert ő is átélt valami hasonlót, mert szenvedett. Mert legalább annyira elb@szott az élete mint az enyém. Lioneah bőre forró és hihetetlenül puha, érzem ahogy ujjhegyeimet az arcához érintem s lassan végigsimítok rajta. Tekintetem a lány szemeire siklik, egy végtelenül szomorú történetet látok benne mely úgy hiszem mindig is - mindenki előtt titok volt.
