2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
"Néhány hónapja említettem neked, hogy a fúriafüzet abban az évben ültették, amikor az iskolába kerültem. A teljes igazság az, hogy azért ültették, mert az iskolába kerültem."
- Remus J. Lupin
A fúriafűz egy igen agresszív fa. Több méteresre is megnőhet, s aki csak a közelébe férkőzik, azonnal megpróbálja megölni! Ágai elől nehéz elmenekülni, de aki vagy apró állattá pl.: kolibrivé, egérré, pillangóvá vagy egyéb rovarrá tud változni, könnyen át tud szaladni a fa alatt (vagy repülni).
Egyre hidegebb van, ami nem különösebben zavar, viszont a benti tömeg annál inkább, e miatt is döntöttem úgy, hogy kijövök sétálni egyet. A séta jó, felfrissíti az elmét, jót tesz a testnek... bla-bla... nekem csak szimplán nem volt kedvem most mások közelében lenni. Hallottam megint ezt-azt, főleg a bátyámról. Nicolas már megint zavaros ügyekbe keveredett, Astrid mondta. Persze gondolom nem akart terhelni vele, de attól még baromira sikerült. Nem fogok aggódni a bátyám miatt csak azért sem! Pedig állítólag látták Roxmorts sötétebb negyediben többször is az utóbbi időben. Valami háztársa, vagy ki, bár nem értem az egészet. Astridnak valami megfigyelő rendszere van, vagy szándékosan megy ő utána a bátyánknak, hogy mindent tudjon róla? Teljesen értelmetlen, ha Nick ki akarja csinálni magát, akkor úgy is megteszi és nagyon remélem, hogy engem nem figyeltet. Vannak nekem is stiklijeim, bár a suliból viszonylag ritkán lógok ki, de néha mégis csak kell, mert unalmas itt bent, hát ez van. Most viszont kivételesen nincs ilyen célom, tényleg csak egy kis laza séta és egészen addig sikerül is, amíg azt nem veszem észre, hogy valami követ... azaz nem is csak egy valami, mert egy valami még nem zavarna különösebben. Az idegességem csak nő, amikor észreveszem hogyan mocorog a fű több helyen is körülöttem. Az volt a cél, hogy kicsit körülnézek, megnézem a tavat, meg ilyesmi, de ha minden mocorog körülötted akkor kellően megzavarodsz és elfelejted, hogy mivel is akartál eredetileg foglalkozni. Szóval a fű rendületlenül mozog körülöttem, én pedig most már csak megállok, mert a szél ilyen mértékben nem fúj, úgyhogy nem vágom, hogy mi a jó élet lehet az oka egyáltalán. Körül is nézek hátha valaki más okozza mondjuk, esetleg látok-e valakit pálcával a közelben, de nem nagyon mászkál most kint senki sem első ránézésre. Aztán meg is látom az elsőt, valami giliszta lehet, ami épp túrja ki magát a kemény földből, mellette valami más bogár. Ezek hogy élnek ebben a hidegben? A rosszabb az, hogy felém közelítenek és még másik pár, vagy fél tucat kis apró izé. - Na jó... tűnés! - persze csak az orrom alatt morgok, mert hát tudom, hogy a kis dögök nem értenek semmit, én viszont határozottan hátrálni kezdek. Előkerül a pálcám is, azt pedig észre sem veszem, hogy amerre háttal lépdelve tartok az pont a Fúriafűz, ami közismerten annyira nem szereti, ha megközelítik. Ezt viszont most nem igen veszem észre, túlságosan leköt, hogy a bogarakat próbáljam elzavarni. Még toppantok is egyet magam előtt, mert általában a rovarok tudják, hogy merre nem jó menni, ahol valaki más van, aki nagyobb. Oldalra lépek, majd a másik oldalra, de semmi, folyamatosan közelítenek és jönnek utánam, mintha totálisan rám lennének kattanva. Nem szoktam én állatokra varázsolni, mégis csak érző lények, vagy mi fene - jó oké kifacsart gondolkodásom van, hogy az emberek felé nem érzek ilyen gátakat -, de most még az is lehet, hogy a dögök alatt kicsit berobbantom a talajt, akkor csak elhúznak valami más irányba.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán ez a rejtély, ez a feladat tényleg segít abban, hogy kicsit jobban érezzem magamat és sikerüljön összeszedni magam. Van mire koncentrálnom és nem arra kell gondolnom, hogy mit művelt anya és a nővérem, hogy a nénikém meghalt, hanem hogy van valami még a háttérben, amiről még csak sejtelmem sincs, hogy micsoda, de szeretném minél előbb kideríteni és remélem, hogy sikerül is. Valentine segít, így biztosan sokkal könnyebb lesz. Igazából magamról sem gondoltam volna, hogy olyasmire jutok, hogy mondjuk be akarjak törni valahová, de ha csak így tudhatjuk meg a válaszokat, mert valamiféle titok itt biztosan lappang, akkor ez a jó megoldás. Végül is tudunk varázsolni, úgy pedig sokkal könnyebb dolgunk van, de abban igaza van, hogy rendesen meg kell ezt az egészet szervezni, csak úgy oldhatjuk meg jól, hogy ne bukjunk le és ne legyen baj belőle. - Köszi! Még... sose törtem be sehová, de úgy tűnik, hogy ezt is el kell kezdeni valamikor. - mosolyodom el és még kicsit oda is bújok hozzá. Nem, igazából cseppet sem zavar az, hogy megsimogatja a fejemet, sőt felettébb jól esik és hát miért is ne esne jól, ha egy barát támogat. Valentine-nal pedig már épp elég régen jóban vagyok ahhoz, hogy egy ilyen gesztus ne hozzon zavarba, főleg hogy tudom ő egyébként is nagyon nyílt típus mindenkivel, nem kell ezt félreértenem. - Akkor ezt te intézed, a hoppanálás a te feladatod, én megpróbálok addig utána nézni, hogy vajon kik költöztek be oda, írok az egyik szomszédunknak, egy kedves idős néni, úgy többet tudunk majd. - azért kicsit én is ráncolom a homlokomat mit hogyan tudunk majd megoldani, de szerintem menni fog ez. Csak ügyesen kell mindent összeszervezni, főleg azt, hogy ne legyen baj belőle, ha egy éjszakát nem töltök a kastélyban, hiszen Val egyetemista, neki ez nem gond, de esetemben... ha az már jóval nehezebb eset. - Beszélek majd Megannal, ő biztosan segít és nem lesz gond. Nem fog lebuktatni, hogy nem alszom egy éjszakát a kastélyban. Jól van, én... - feltápászkodom, bár a dobozt egyelőre még a földön hagyom, hogy Val is felálljon és úgy rendesen meg tudjam ölelni. Mondjuk jó sokat kell nyújtózkodnom, de ez nem gond, sose zavart, hogy Valentine ennyivel magasabb nálam. - Köszönöm, hogy segítesz! Akkor a falunapon, addig mindent elrendezek. - nyomok még egy puszit is az arcára, csak aztán kapom fel a dobozt, hogy végül elszeleljek a kastély felé. Sokkal jobban vagyok, az már egyértelmű. Az, hogy csinálnom kell valamit, leszervezni ennek az egésznek a hátterét azért tényleg nagyon sokat segít és a kedvem is jobb lett. Persze ettől még a nénikém halott, de... legalább van, amivel foglalkozhatom a kesergés helyett és van is aki segít benne. Így azért sokkal jobb a helyzet.
//Köszönöm szépen a játékot! Imádtam! Val olyan cuki! *-* //
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Végre sikerül kicsalnom belőle egy őszinte mosolyt, így talám kicsit sem meglepő, hogy egy ezer wattossal viszonozom az övét. Az meg csak pláne, hogy végül is segítettem neki utat találni a jövője felé. Van, hogy az ilyen véletlenül hangosan kimondott gondolatok valami értelmes felé vezetnek, még ha ez általában nálam nem is olyan gyakori dolog. Nekem főleg hülyeségek szoktak megfordulni a fejemben. - Ugyan, igazán nincs mit - az előbbi mosolyom és egy könnyed vállrántással intézem csak a dolgot. Tényleg véletlenül csúszott csak ki a számon, amire gondoltam, nem igazán érdemel hálát a dolog. Meg hát, sokkalta inkább kéne most koncentrálnunk a kulcsra. Egy kész rejtély, hogy mivel is lehet kapcsolatos ez. Nekem igencsak könnyen beindul a fantáziám, szeretem az ilyen izgalmas dolgokat, a lendület pedig magával ragad, szokás szerint. Azt viszont ne is gondoltam volna, hogy Lena is ilyen könnyen, lényegében saját magától úgymond, felpörög. Ez tetszik, nem ilyennek ismertem, de határozottan tetszik ez a lépése. - Ne aggódj, nincs ezzel semmi baj, nagyon jó ötlet - végigsimítok a haján, egyfajta jutalomként. Elvégre, a hátát nem veregethetem meg, az kicsit furcsa lenne. Ahelyett ez is megteszi, én nem idegenkedem attól, hogy megérintsem őt, és kétlem, hogy őt annyira zavarhatná, már megszokhatta tőlem, hogy ilyen közvetlen vagyok. - Ugyan, Lena! Tudod, hogy mindig benne vagyok az ilyen izgalmas dolgokban! - rákacsintok, és kiegészítésképpen még egy magabiztos mosolyt is megvillantok. Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, ha valami izgalmas dologról van szó, mindig benne vagyok, imádom a nyomozásokat is, ha pedig ezzel még neki is segítek, akkor pláne, hogy benne vagyok. Soha nem lenneék képes cserben hagyni őt. - Én már tudok. A falunap pedig tényleg jó lesz, biztosabb az iskolán kívülről indulni. Meg, az sem ártana, ha sötétedéskor, vagy éppen az után mennék, mert jó, hogy nincs felétek nagy forgalom, de hátha valaki éppen kinézne... Gondolom, arra felé vannak más varázslók is, ők is könnyebben kiszúrhatnak minket. Nagyon óvatosnak kell lennünk, így pedig nem feltétlenül érsz vissza az iskolába még aznap. - A tarkómat vakargatom, amint fejben elkezdem kidolgozni a tervet, néha-néha felpillantva Lenára, hátha van valami hozzáfűznivalója.
Tudom, hogy ideje lenne elgondolkodnom azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de valahogy még eddig nem sikerült, de talán igaza van, akár még ez is közel állhatna hozzám és ha ő mondja... még az is könnyen lehet, hogy eldőlt, hogy mit kezdek magammal jövőre, de azt hiszem még a végső döntés előtt a végére kell járnom ellen az egésznek, vagy hát járnunk, ha már segít nekem ebben. Valentine... ő mindig is olyan igazán kedves volt, aki valahogy képes az emberből a legjobban kihozni és persze most is meg tudott nyugtatni, pedig én aztán nem vagyok az a típus, aki bárkinek is azt mondaná, hogy törjön be valahová, de ha most nincs más lehetőség, akkor úgy fest, hogy kénytelenek leszünk. - Köszönöm, még az is lehet, hogy ezt választom végül. - azért kap egy mosolyt, még ha látszik is még most is az arcomon, hogy sírtam, legalább már addig eljutottam, hogy nem potyognak folyamatosan a könnyeim. Most azért mégis csak ott az eltökéltség is, hogy kiderítsem mi is ez a kulcs és mi köze van a nénikémhez. - Lehet ebben is bőven igazság, azt hiszem akkor derül csak ki, ha utána járunk, de mégis előbb próbáljuk meg ott, még ha... én nem is szoktam effélét javasolni. - jól van, azért egy kicsit behúzom a nyakamat, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen meglepő ez tőlem. Szoktam azért rosszaságokat csinálni, de tény, hogy elég ritkán és most sem egy megszokott dolog, hogy be akarok törni valahová, ebben igaza van, de most mégis csak a nénikémről van szó és egy olyan rejtélyről, aminek a végére akarok járni. Szóval, ha nincs mit tenni, akkor kiderítem, hogy mi ez a kulcs és miért nem kerülhetett az anyám kezébe. - Akkor... akkor tényleg segítesz? Nem félsz, hogy nagy baj lesz? Na jó... Banbury-ben élünk, a nénikém is, nem túl nagy város és annak is a határán, szóval vannak szomszédok, de nem valami nagy a tömeg felénk és a mozgás sem. Csak nem is tudom, én... hogyan megyek oda? Ott a Roxmortsi hétvége, akkor nem leszek a kastélyban, de megszökni... vissza is kell érnünk. Te tudsz már hoppanálni? - na igen ez még segíthet, mert úgy kell tűnnie, hogy Roxmortsban vagyok, esetleg még Megan tud nekem falazni mondjuk egy éjszakát valahogy... ügyesen, szerintem meg tudnám kérni rá, de többet biztosan nem, hiszen ha órákra kell mennem, oda nem mehet helyettem és ha azt mondja beteg vagyok, tuti, hogy Madame Pomfrey addig nem áll le, amíg le nem megyek a Gyengélkedőre, amit persze nem tudok, ha egyszer nem vagy épp a kastélyban.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Csak úgy kicsúszik a számon hogy milyen ügyes, és foglalkozhatna ezzel... Pedig tudom, hogy egyáltalán nem most kellene erről beszélgetnünk. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ami csak eszembe jut, valahogyan mindig ki is csúszik a számon. Voltak is már ebből problémáim, de szerencsére ez nem egy olyan helyzet. - Igen, nagyon ügyes vagy. Szerintem neked menne, már ha persze érdekel az ilyesmi. - Szolidan,de bátorítóan mosolygok rá. Bár, talán nem az lenne az első irányzat, amiben el tudnám képzelni, de elnézvén őt, nem is tűnik lehetetlennek. Ügyes és kreatív lány. A kulcs viszont hamar eltereli erről az én gondolataimat is. Jó szokásomhoz híven pedig be is indul a fantáziám, talán kissé rossz irányba. De legalább ötletelek én is. - Nos, talán pont azért. Mi van, ha tényleg el akarta rejteni anyukádék elől? Akkor a muglik közé a legegyszerűbb elrejteni, ott úgysem keresné. De, ez csak egy tipp. Én így csinálnám, a nagynénéd helyében, de tény, hogy ő és én teljesen más világban nőttünk fel. - Egészítem ki. Példának okán, én csak félvér vagyok, az édesapám mugli, és az ő révén elég ismeretes vagyok az ő világukban is. Nekem teljesen logikus gondolat lenne, hogy ott rejtsek el valami olyanok elől, akik már kevésbé ismeretesek ott. A következő ötletére kissé meglepődök, de felnevetek. - Úgy érted, hogy törjünk be? Nem gondoltam volna, hogy tőled ilyesmit hallok... - Semmi számon kérés nincs a hangomban, sőt. Meglehetősen derűsen fogadom az ötletet. Alapvetően szeretem az izgalmas dolgokat, és amíg komolyabb bajunk nem származik belőle, nagyon sok hülyeségben benne vagyok. Akár ebben is. - Én benne vagyok. Tudod, hogy mindig benne vagyok az ilyen izgalmas dolgokban - kacsintok rá, miközben szélesen elvigyorodom. Én meglehetősen rajongok az izgalmas dolgokért, de azért nem árt kicsit jobban átgondolnunk a dolgokat. - Viszont, azért mégis csak arról van szó, hogy betörünk valahová. Ez igényel némi tervezést és háttérismeretet, szóval, valamennyit mesélned kellene nekem is a házról. Például, hol van? Vannak szomszédok? Na meg, Mikor akarjuk csinálni? Mert, némileg fel kéne mérni előtte a terepet. - És már fel is pörögtem. Bár meglehetősen komolynak tűnök így elgondolkozva, tervezgetve, de legbelül olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki éppen valami új csínyt eszel ki.
Tökéletesen egyetértek vele, hiszen én sem értem a családomat, azt hiszem soha nem is fogom megérteni őket, talán nem is tartozom igazán közéjük. A nővérem mindig csak bántotta, anya pedig sose védett, csak a nénikém, ő legalább tett értem valamit, de ennyi, más sosem. És most... most minden összeomlott, hiszen az, aki egyedül jó volt hozzám meghalt és még csak el se búcsúzhattam tőle és ott se lehettem a temetésen, ez... rémes! Kész csoda, hogy képes vagyok végül megnyugodni, de csak mert itt van és segít benne és tény, hogy a furcsa előkerült kulcs is segít, hogy kicsit elterelje a figyelmemet mindarról a rémségről, ami történt. - Úgy érted... legyek ereklyevadász, vagy valami kódolvasó? Végül is... még nem döntöttem el, hogy mi legyen. - na igen, pedig lassan ideje lenne kitalálnom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, de azt hiszem ezt nem most akarom eldönteni, most épp ott a gyász és ez a meglepő kulcs dolog is, épp elég gondolkodni valóm van ahhoz, hogy most ne a jövő évvel foglalkozzam és végül is van még időm, hogy kitaláljam, hogy mi lesz majd velem. - Széfet? De miért lett volna széfje és miért mugli széf? A nénikém is született boszorkány, ez... elég fura lenne, szerinted lehet, hogy ilyesmit nyit? - erőteljesen elgondolkodom, főleg a kérdéseket hallva, de hirtelen egyelőre még nem jut eszembe semmi sem. Nem tudom, hogy mit nyithat, vagy hogy egyáltalán mihez lehet köze és hol van. Nem emlékszem rá, hogy a nénikém akár csak említést is tett volna valami széfről, vagy hasonlóról. - Nem tudom... tényleg, egyáltalán nem rémlik semmi. Esetleg... ha szétnéznénk a nénikém házában? Bár ahogy anyát ismerem már biztosan el is adta, akkor nem lesz egyszerű bejutni, de én elég jól ismerem a házat... - itt akarok el, hiszen épp most arra akarom őt rávenni, hogy törjünk be valahová, aminek nem biztos, hogy annyira örülni fog, bár Val nem épp az a visszariadós fajta, meg hát általában lelkes és olyan, mint most is, tényleg nagyon lelkes tud lenni, igazából nem is biztos, hogy visszahátrálna egy ilyen ötlettől és talán ott találunk valamit, ami esetleg arra utal, hogy ez a kulcs mit nyithat, mert magamtól egyelőre még ötletem sincs. Inkább megnézem mik vannak még a dobozban, hátha akad valami... bármi, ami irányt mutat, de egyelőre nem tűnik semmi sem olyannak, ami egyértelműsítené, hogy mit nyithat ez a kulcs.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Nem sikerült túl pozitív képet kialakítanom a családjáról az elmondottak alapján, mégis, az a szomorúság a tekintetében teljesen letaglóz, így próbálom menteni, ami menthető. De hiába próbálkoztam be egy pozitív megnyilvánulással, valahogyan egy teljesen negatív következtetésre jut. Nem hibáztatom érte, biztos vagyok benne, hogy sokat szenvedett már miattuk. Nem is tudom, hogy én eljutottam volna-e addig, ameddig ő, ha ilyen helyzetben lettem volna... - Nem tudom, Lena, akármennyire is próbálok gondolkozni, valahogyan képtelen vagyok megérteni a családodat... - felsóhajtok, egy szomorkás mosoly ott játszik az arcomon, ahogyan a földet kezdem el mustrálni. Idegesítő, vagy talán inkább elkeserítő, ha az ember nem tud mit kezdeni a helyzettel, akármennyire is próbálkozik. Főleg, hogy ha mindennél jobban szeretné, hogy legyen valami megoldás. Jelen helyzetben például nagyon jól jönne. Bár, a figyelmünket végül is eléggé eltereli a kulcs, kicsit meg is könnyebbülök, hogy Lena figyelme elterelődik a gyászról. Viszont, engem is kezd érdekelni, hogy mégis mivel lehet kapcsolatos. - De, ez talán még kicsit több is, mint furcsa. - Én is vizslatom a dobozt, de nem sokra jutok. Úgy tűnik Lena szemei sokkal szakavatottabbak. Még egy apró mosoly is megjelenik az arcomon. - Ügyes vagy, nekem fel nem tűnt volna. Gondoltál már rá, hogy ilyesmivel foglalkozz? - ugyan csak viccelődök, hogy kissé feldobjam a hangulatot, némi komolyság azért ott rejtőzik a hangomban. Viszont, hamar tovább reppen a figyelmem az újabb kulcsra, és a bilétára. 22... Kicsit sem ismerős, de valószínűleg nem is nekem kell, hogy az legyen. Ha itt volt a dobozban, így elrejtve, akkor szinte biztos, hogy ez egy Lenának volt célozva. Legalább is, ahogyan leírta a kapcsolatát a nagynénjével, teljesen elképzelhető a dolog. - Szerintem egy széfet. Mármint, a bilétás kulcsok a muglik között mindig valami széfszerűséget rejtenek. Biztos vagyok benne, hogy te is hallottál ilyenekről. A leggyakrabban talán az öltözők kulcsait szokták így beszámozni, de van, hogy egy postán is számokkal sorolják be a fiókokat... - Temérdek lehetőség, és szinte már hadarok, ahogyan sorra veszem őket, majd a kulcsról egyenesen Lena szemébe pillantok. - Nem emlékszel valamire, ami kapcsolatos lehet ezzel? Egy helyszín? Egy esemény? - felpörgök, naná, hogy felpörgök! Bár, ott motoszkál még bennem az előbbi letargia, de mindig is az a típus voltam, akit könnyedén magával ragadott a kalandszellem. Márpedig, ez most sem volt másképpen. Persze, ha Lena esetleg nem osztozik a lelkesedésemben, hamar visszarázódom az előbbi állapotba, de jelenleg csak kissé elé dőlve, előtte támaszkodva figyelve a reakcióját.
Próbálom összeszedni magam és nagyon sokat segít, hogy itt van velem és támogat ebben. Az biztos, hogy nélküle sokkal-sokkal nehezebb lenne bármit is elérnem, jobban éreznem magamat, mert a családom rémes. Azt hiszem ezzel ő is tisztában van, csak hát nem sokat érne, ha ki is mondanánk hangosan, mert attól jobb nem lenne. Talán tényleg az lesz a megoldás, ha végre sikerül majd önállónak lennem, akkor elköltözöm és soha többé nem találkozom velük, hiszen sosem értettük meg egymást, soha sem jöttem ki jól a nővéremmel. Valahogy mi... nem passzolunk és talán kár is erőltetni ezt az egészet. - Nehéz elképzelni, hogy mi lehetett erre jó ok. Mintha csak... direkt akarnának a lelkembe gázolni, hiszen tudták mennyire fontos volt nekem. - és igaza van el kell mennem a sírhoz legalább és jól esik, hogy velem tart majd. Egyedül azt se tudom bírnám-e, no meg el sem engednének, hiszen még nem vagyok egyetemista, de talán külön engedéllyel belemegy majd az igazgató. A házvezetőm tudja, hogy milyen a családommal a kapcsolatom, meg fogja érteni és remélhetőleg közben jár majd az érdekemben. Ha más nem, végső soron ott a nyár, amikor még mindig megtehetem, de jobb lenne minél előbb. Végül már csak hálásan bólintok. Előbb úgyis egyeztetnem kell az igazgató úrral, de szólni fogok neki, amikor mehetünk, most viszont a doboz a következő kihívás. Talán még nehezebb, mint a rémes levél, mert személyes holmik vannak benne. Az eszembe sem jut, hogy ez számára esetleg furcsa lehet, hogy egy idegen holmijai között kell... matatnia, de azért remélem, hogy nem olyan vészes, de mégis olyan jó érzés, hogy mellettem van és segít, hogy letörli az előszökkenő könnycseppeket és átölel. Azt hiszem egyedül nem lettem volna képes kinyitni ezt a dobozt és átnézni, hogy mik maradtak meg nekem a nénikémtől. - Én sem tudom és nem ismerős, még sosem láttam. Elég... furcsa nem? - de legalább erre a pár pillanatra nem a szomorúságomra gondolok, hanem arra, hogy mi lehet ez a kulcs és miért van itt. Biztosan megpróbált vele kezdeni valamit az anyám is, de semmire sem jutott, talán tényleg a nénikém akart ilyen módon elrejteni valamit, hogy ő ne juthasson hozzám? Forgatom hát a dobozt, eltart pár pillanatig, amíg szinte teljesen véletlenül nem sikerül megnyomnom valami kis virág alakú pöcköt rajta, ettől tolódik el az alján egy vékony falemez és jelenik meg egy kulcslyuk. - Ez egyre furább. - csodálkozva pillantok Valentine-re, de aztán csak kipróbálom, hogy azt nyitja-e és lám igen, még hozzá a doboz kattan egyet tőle és úgy tűnik dupla fenekű volt, mert eltolódik és egy újabb kulcs kerül elő belőle. Ezen már biléta is van egy 22-es számmal. Meglepetten pillant Valra és emelem ki a kulcsot. - Ez vajon mit nyithat? És miért volt így elrejtve? - azt hiszem egyre furább ez az egész. Valami miatt elrejtette, de az se volt biztos, hogy én megtalálom, vagy tudta hogy hasonlóak vagyunk és sejtette, hogy meg lesz majd és rábukkanok, ha nem másképp hát szerencsével?
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Igyekszem minél jobban vigasztalni. Rossz látni, ahogy ez a mindig vidám arc most, szinte könnyekben úszik. Amúgy sem viselem jól, ha a környezetemben valaki szomorú, de ha a barátaimról van szó, akkor még inkább a szívemen viselem az ügyet. Most is, Lenával együtt gyászolok, arról nem is beszélve, hogy mennyire felháborodok az édesanyja cselekedetein. Persze, ő nem olyan, aki megszólná őket, túl gyengéd és kedves ehhez. Én viszont nem tudok csak így tovább siklani felette. Egy kicsit meg is szorítom a kezét, csak, hogy érezze, meg tudom érteni, hogy mit élhet most át, és persze, rám számíthat. Sosem hagynám cserben őt, örömmel segítek neki, ha tudok. Talán még kérnie sem kell. - Talán volt rá valami oka... - próbálom menteni, ami menthető. Optimista ember vagyok, talán tényleg volt rá valami oka. Még, ha ki is cseng némi kérdésesség a hangomból, ott van benne a biztos állítás is. A sóhajtása engem is arra késztet, hogy egy kicsit elhalgassak és csendben ülve figyeljem az arcát. Így közelről nézve mindig meglep, hogy mennyire ártatlan, már maga a kisugárzása is. Innét nézve pedig olyan törékenynek tűnik, szinte késztetést érzek rá, hogy átkaroljam és magamhoz öleljem. Tényleg rossz nézni, ahogy szenved. Ezért is ajánlom fel a segítségemet neki, legalábbb ezzel egy kis örömet okozva. - Akkor ezt megbeszéltük. Szólj, ha majd indulni szeretnél. - Igyekszem megtartani a bátorító mosolyomat, ahogyan beszélek. Mindenképpen szabaddá fogom majd tenni magam. Talán, mielőtt elmegyünk, még egy térképet is beszerzek. Édesanyám úgy is nagyon jó a nyomkövető bűbájokban, majd megkérem, hogy mutasson párat. Hátha azokkal majd előrébb leszünk. A kérdésére meg, hogy itt maradnék-e, természetesen igen a válaszom. Nem az a típus vagyok, aki képes lenne így itt hagyni őt. - Ne köszönd, ez természetes - mosolygok rá, miközben közelebb dőlök. Kicsit ugyan zavarban vagyok, hogy más személyes holmijait nézem, de igyekszem elnyomni. Elvégre, ez Lenának fontos. Ahogyan viszont legördül egy újabb könnycsepp, kicsit visszább húzódom, hogy felemelhessem a kezemet, megtörölhessem az arcát, utána pedig átkaroljam a vállát. Egy kicsit magamhoz is húzom, de nem annyira, hogy az akadályozza a pakolászásban. A kulcson én is meglepődök. Bár, sokkalta inkább lep meg Lena reakciója, mint a kulcs. Nem tartom annyira furcsának, nálunk is elvétve fel-fel szokott bukkanni egy. - A dobozé lenne? Vagy van még benne valami? - Költői kérdésnek szánom, kicsit előre dőlve nézem meg a dobozt, hogy megválaszoljam magamnak. Még a kezemetis lecsúsztatom a válláról, hogy előre tudjak támaszkodni. - Nem ismerős neked a kulcs? - fordulok felé, amint végigmértem a dobozt. Ha nem, valószínűleg valami érdekes dologra bukkantunk éppen. Talán valami titokfélére, amit véletlenül sem akart a nagynénje Lena édesanyjának tudtára adni.
Néha én is így látom, hogy valami nagy baj van a családommal. Anya és a nővérem... nem is tudom, hogy miért viselkednek így, hogy miért teszik ezt velem. Mintha tényleg egyáltalán nem passzolnék a családomba, még távolról sem. Olyan szomorú ebbe belegondolni és annyira nem tudom, hogy mi tévő legyek, főleg most hogy már a nénikém sem él. - Ugye? Szerintem se lett volna ebből baj, de még se szóltak, hogy mikor menjek, pedig anya írhatott volna levelet és... - sóhajtok egy hatalmasat végül. Már úgy is mindegy, hiába mondom, hogy írhatott volna, hiszen végül nem írt, mert nem is akarta, hogy ott legyek, csak nem értem, hogy miért. Arra is gondoltam talán nem is volt rendes temetés, pedig a nénikém megérdemelte volna. Nem hívtak meg senkit, nem búcsúztak el tőle úgy, ahogy megérdemelte volna. Ez annyira nem fair! - Az... az remek lenne! - lassan bólintok és próbálok egy szomorú mosolyt is az arcomra varázsolni. Pocsék érzés ez az egész, hogy így elbántak velem. Nem valami szép dolog, sőt nagyon is csúnya. Ha tudnám Val miket gondol a családomról... hát cseppet se zavarna, hiszen én is így gondolom. Valami nagyon nincs velük rendben és mi nem is vagyunk rendes család. Nem tartunk össze, legalábbis velem sosem és nem tudom, hogy ez vajon miért lehet. Olyan jó lenne tudni, hogy miért csinálják, próbáltam én már erre rákérdezni, de eddig még soha se sikerült rájönnöm mi a fene miatt utálnak ennyire. A kósza ötletet, hogy ők nem is az igazi családom már elvetettem párszor, de újra és újra felmerült bennem. Mi van, ha tényleg így van? Mi van, ha... ha ők nem is az igazi családom és ezért nem illek ennyire közéjük? - Köszönöm! - nagy levegőt veszek, mielőbb elkezdeném szétszedni a karton dobozt. Nem sok minden van benne, tényleg pár apró személyes holmi, pár fénykép keretben. Az egyiken én vagyok rajta és a nénikém. Hát persze, hogy azt látva rögtön kigördül egy újabb könnycsepp. Ő tényleg szeretett engem, mindig megértett, míg a saját családom, akikkel éltem soha sem. Összeszorítom a számat és tovább nézegetem a dobozt. Vannak apró tárgyak, főleg díszek, polcra valók, van amit tőlem kapott, van amire csak emlékszem a házából és végül előkerül egy régi zenedoboz is, és amikor kinyitom kihullik belőle egy apró kulcs. Meglepetten veszem fel a doboz aljából, ahová esett. - Hát ez... - értetlenkedve forgatom meg a kezemben, eszembe se jut magát a dobozt jobban megvizsgálni, hátha azon van valamilyen zár, amit esetleg ki lehet nyitni. Egyébként sem vagyok most még olyan állapotban, hogy ilyesmiket át tudjak gondolni. Nem is gondoltam volna sosem, hogy a nénikémnek esetleg bármilyen titka is lett volna, vagy netán mégis?
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Óvatosan helyezem a kezemet az ő kézfejére. Semmiképpen sem tolakodóan, tisztán vigasztaló szándékkal. Át tudom érezni, hogy milyen, amikor egy fontos családtagot veszítünk el. Én is nagyon szomorú voltam, amikor a nagyszüleim meghaltak. Bár, Lena helyzete teljesen más. Ahogy hallgatom, komoly kételyek fogannak meg bennem a családjának épeszűségéről. - A családi ügyeket a Roxfort ngayon jól tolerálja. Biztos vagyok benne, hogy Dumbledore beleegyezett volna, hogy, akár egy kis szünetet is kivegyél... - Legaláb is, szerintem megoldható lett volna a dolog. Hallottam olyan diákokról, akiket egy kis időre kikértek az iskolából családi ügyek miatt. - Kérlek, ne haragudj meg ezért a megjegyzésemért, de, szerintem komoly problémák vannak a családodban. Ilyet nem szabadott volna tenniük veled - enyhén felháborodottan felelek neki. Lehet, hogy csak költői kérdésnek szánta, elmondta csak, hogy kiengedhesse a gőzt, de én akkor sem tudom szó nélkül hagyni. Ezt nem lehet. A helyében valószínűleg komolyan összevesznék a szüleimmel, de ezt inkább nem javaslom neki. Nem szeretném, ha miattam romlana meg a kapcsolata a családjával. - Ha gondolod, segíthetek megkeresni. - Igyekszem bátorítóan mosolyogni rá. Szeretnék egy kis támaszt nyújtani a számára, ha már egyszer ilyen egyedül van. Biztos vagyok benne, hogy nem is fogja elutasítani. Bár, ha meg is teszi, akkor sem tud megállítani benne, hogy segítsek neki. Elég elhatározott tudok lenni, ha a barátaimról van szó. Viszont, a következő szavaira már én is szomorúan pillantok rá. Nem is tudom elképzelni, hogy léteznek ilyen szívtelen emberek. Egy kicsit meg is szorítom a kezét, és a tekintetét keresem, hátha megint sírni készülne. - Kegyetlen... - Nem tudok többet mondani rá. Ezt is csak halkan teszem, kissé szomorkásan. Nekem is nehezemre esik feldolgozni, hogy valaki képes ilyesmire, még hozzá a saját gyerekével. Újra ráemelem a tekintetemet, amikor elhúzza kezét. Először nem tudtam mire készül, de figyelem, ahogyan a dobozt az ölébe húzza. - Persze, hogy itt maradok. Tudod, hogy sosem lennék képes egyedül hagyni. - A mosolyom ismét bátorító, enyhén vidám is, csak éppen amennyire illik ilyen helyzetben. És, bár a kezét nem foghatom, egy kicsit közelebb húzódok, a vállaink éppen összeérnek, ahogy kissé előre görnyedek. Részben azért, hogy jobban lássam, részben azért, hogy tényleg érezhesse, nincs egyedül. Soha nem is lennék képes egyedül hagyni sem őt, sem mást. Nem az a típus vagyok, akármennyire is tűnök elsőre olyan laza, semmirekellőnek néha.
Tényleg magam sem értem, hogyan lehet ilyen a családom, vagy én hogyan tartozhatok közéjük. Néha tényleg úgy érzem, hogy engem a gólya hozott, de más családból, vagy véletlenül rossz helyre pottyantott le. A nénikémre hasonlítottam igazán, de a saját anyámra, a testvéremre igazából soha sem és a mai napig sem tudom ennek az okát, sőt talán már soha ki se derül. De az, hogy képesek voltak erre... még mindig képtelen vagyok felfogni. Itt már nem is csak arról van szó, hogy nem tudják mik a tetteik következményei, sokkal inkább olyan, mintha szándékosan akarnának kiszúrni velem, csak épp még mindig nem tudom, hogy miért. Mi rosszat tettem, ami miatt ilyenek velem? - Én nem is értem, hogyan voltak ilyesmire képesek, hogy... hogy egyáltalán miért? Tudták jól, hogy fontos nekem és biztosan megoldható lett volna, hogy elmehessek a suliból arra a pár napra, vagy csak arra az egyre. Én... én tényleg nem értem. - csalódottan rázom meg a fejemet. Segít azért, hogy itt van és jó érzés a simogatás is az arcomon, a kezemen. Ebben tényleg jó, vigasztalásban profi, legalább újabb könnycsepp nem gördül le az arcomon, legalábbis most, mert aztán ki tudja, hogy mikor jön mégis a következő. Elég pocsékul vagyok még mindig, olyan felfoghatatlan ez az egész és ezek után át kellene néznem a nénikém holmiját is. Rémes, hogy nem tudom mit tette a többivel. Képesek rá és... simán kidobálták, vagy eladták amit lehetett. - Nem, de gondolom a városi temetőben van... legalábbis remélem, hogy ott lesz. - ha más nem, hát tényleg megkeresem, az is több, mint a semmi, legalább elbúcsúzhatom. De hát még azt se tudom, hogy mi történt, ennek is valahogy után járok, de csak akkor lehet, ha már otthon vagyok és tudok beszélni valakivel, bárkivel, aki többet tud és persze aki hajlandó is mondani nekem valamit. - Ők képesek rá. Szerintem eladtak, amit lehetett, amit meg nem tudtak kidobták, kész csoda, hogy ennyit megkaptam, csak... - elharapom a mondatot és egy hatalmasat sóhajtok. Nagy szemekkel pillantok fel rá, kicsit megtörlöm az arcomat a szabad kezemmel, csak aztán húzom el az övétől az enyémet és húzom az ölembe a dobozt. Tudom, talán Die lenne a megfelelő, akivel ezt az egészet kezelnem kellene, de ő felszívódott. Azt hiszem a családjával van, akiket azóta se mutatott be nekem. Nem is tudom, sok most az, hogy még ő is furcsán viselkedik, vagy csak belelátom, mert... mert amúgy is rossz a kedvem? - Itt maradsz velem, amíg kinyitom? Persze megértem, ha más dolgod van, de... jó lenne. - nem, igazából fel sem merül bennem, hogy netán nemet mondana, ő nem olyan. Kedves és segítőkész volt mindig is, szerintem ez most se lesz másképp. Nekem pedig segít, ha nem egyedül kell átnéznem a dobozt, hanem olyan valakivel, aki mindig is jó barátom volt. Tudom, hogy támogat és most cseppet sem érdekel, hogy azért, mert van valakim nem kellene mástól elfogadnom ilyen intimebb segítséget és simogatást, ölelést, de egyszerűen jól esik és most nagyon is szükségem van rá. Jelenleg őszintén szólva teszek rá, hogy ki mit gondol. Ha ő nincs, jó eséllyel még meg is égettem volna magamat.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Amikor elkapom a kezét, még az arcát fürkészem, majd, amint eloltja a tüzet, még egy kis ideig a parázsló hamut figyelem, majd ismét ráemelem a tekintetemet. A fájdalmas mosolyára csak egy féloldalas mosollyal reagálok, és még egyszer végig simítok az arcán. - Szívesen. - egy megértő mosoly ül ki az arcomra, ahogyan helyet foglalok mellette. Normál esetben azonnal átkarolnám, de jelenleg nem nagyon akarom, hogy esetleg még rontsak is a dolgokon. Inkább csak a teljes figyelmemet neki szentelem, aztán, ha úgy látom, hogy már érzelmileg elég stabil, akkor talán megteszem. Nyugtatólag biztosan jól esne neki. - Óóóó, nagyon sajnálom... - A könnycseppet elkapom a mutató ujjammal, majd megfordítom a kezemet, hogy a száraz felével ismét végigsimítsak az arcán. - Ez nagyon gonosz volt tőlük. Igazán szólhattak volna, hogy elmehess - folytatom közben lágy hangon, és a kezemet a szabad kézfejére helyezem. Remélem, hogy ez valamelyest megnyugtatja szegényt. Próbálok rá mosolyogni is, igaz, kissé szomorkásan, de úgy tartják, hogy a mosolygás ragadós. Hátha most is bejön, de legalább is a sírása alább marad. Komolyan ellene vagyok, hogy akár csak egy lány is sírjon. Nem mintha nem tudnék vele mit kezdeni, azt hiszem elég profi vagyok vigasztalásból, inkább csak rossz nézni, ahogyan egy gyönyörű, mosolygós arcon ilyen keserű érzelmek tükröződnek. - De, azt azért megírták, hogy hova temették, ugye? Hogy legalább meglátogathasd a szünetben a sírt. - Érdeklődőm, de nevezhetjük ötlet feldobásnak is. Ha nagyon szeretné, szívesen el is kísérem, alapvetően a szünetben rá szoktam érni. Valamint, ha a környéken van, akkor pláne nincs gond, nem kell fáradozni az utazással. De ha nincs is, egy barátért, bármikor, bármit. Tudom, hogy ha én lennék hasonló helyzetben, ő is megtenné értem. - Ez... nem túl sok - állapítom meg, ahogy a dobozra pillantok. - Biztosan maradt még valami, ilyen gyorsan nem lehet megszabadulni egy lakásnyi holmitól, nem? Meg, csak nem képes rá... - rázom meg a fejemet. Nem tudom elképzelni, hogy bárki is képes lenne erre. Ha mégis, akkor annak igencsak szívtelennek kell lennie, de egyszerűen nem tudtam ezt elképzelni Lena családjáról, elvégre, ő is milyen egy tünemény, jó szívű lány. Valahonnét el kellett ezt tanulnia.
Hihetetlen, hogy tényleg nem mondták el nekem, hogy meghalt, hogy nem szóltak azonnal, hogy kihagytak belőle, miközben tudták, hogy nekem ő volt a legfontosabb. Nem értem, hogy miért ilyen a családom. Néha úgy érzem, mintha egyáltalán nem oda tartoznék, mintha... valami baj lenne velem, vagy velük, de nem jó ez így. Utálnak és én nem szeretek otthon lenni velük. Az iskolában jobb, bár itt van a nővérem, de nagyon igyekszem mindig elkerülni őt. Ez mégis olyasmi, amit nem tudok csak úgy semminek venni, hiszen a nénikém meghalt és ők még csak nem is szóltak róla időben. Azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz majd vele nyáron, hogy miket fogunk csinálni és mindennek annyi, hiszen nem találkozhatom már vele, még a temetésére se mehettem el, pedig ott akartam lenni. Ennyi igenis járt volna nekem! Kissé talán kábán, ködös tekintettel pillantok az érkezőre. Mintha először még fel se nagyon ismerném, pedig csak túlságosan magával ragadott a pillanat és a meleget is csak fáziskéséssel érzem meg az ujjaim hegyén, amihez már egészen közel volt a lángoló boríték. Gyorsan fújom el, és dobom le a fűbe a maradékot, ami szinte már csak hamu és parázs, de az anyámtól érkezett levél nem is érdemel többet, főleg úgy, hogy tudom, hogy mi a tartalma. A kérdésre csak bánatos képpel szótlanul rázom meg a fejemet, csak a simogatásra jelenik meg valamiféle fájdalmas és gyenge kis mosoly az arcomon, hogy lássa hálás vagyok, hogy idejött és hogy segíteni akar, mert tudom, hogy akar. Valentine már csak ilyen, mindig is merő kedvesség és jóindulat volt. Na ő se illene a családomba, annyi már biztos. Átveszem egyelőre csak a zsepit, aztán megtörlöm kicsit az arcomat és újra a még mindig ki nem bontott dobozra pillantok. Sejtelmem sincs, hogy mi van benne, vagy milyen állapotban, de anyámékat ismerve nem sok jóra számíthatok, de ki kell nyitnom tudom, csak maximum nem azonnal és így már nem kell egyedül. - Köszönöm! - szipogok még, miután az orromat is kifújtam. A zsepi marad a kezemben, mert valószínűleg szükség lesz rá és amúgy is jó most valami gyűrögetni, ha nem ezt, akkor a ruhám szélét piszkálnám, annak meg annyira nem tesz jót. Volt már olyan szoknyám, aminek annyit kínoztam a szélét, hogy a végén kirojtosodott. Ez van, ha másképp nem tudod levezetni az idegességedet. - Meghalt a nénikém és... és ez nem minden, mert nekem csak most szóltak. Egy hete... egy hete meghalt és anya csak most írt és még a temetésre se mehettem el, pedig tudta, hogy imádtam és ő is engem és... - újra lebiggyed a szám és most már végképp nem tudok megálljt parancsolni a könnyeknek, amik eddig csak gyülekeztek a szemem sarkában, most már egy-egy csepp békésen le is gördül, hogy a ruhámra hulljon. - Ezt küldték el, hogy... ez maradt tőle, ami a dobozban van és nekik nem kell. Gondolom, aminek értéke volt azt anya csak úgy... csak úgy eladta. - rémes, hogy képes volt erre. És ebbe csak most gondolok bele jobban. Igen, biztos vagyok benne, hogy Agnes néni holmiját valószínűleg simán csak úgy eladta és kész. Azt amit el tudott, amit pedig nem, mert értéktelen kacat, kidobta, vagy elküldte nekem. Nem is értem, hogyan viselkedhet valaki így a saját testvérével.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Zsebre vágott kézzel battyogok a Fúriafűz felé. Pár haverommal a kviddics-pályán lógtunk, de elszállt az ihlet, amikor hirtelenjében belekezdett az edzésbe a csapat. Szóval visszaindultunk, de valahogy nem volt kedvem még visszamenni a szobámba, így egy kellemes kis séta mellett döntöttem. És végül is csak véletlenül kavarodtam el a Fúriafűzhöz. Nem mondom, nem tévedtem el, inkább csak a dudorászás valahogyan elterelte a figyelmemet és itt kötöttem ki. Az meg, hogy miért nem fordultam vissza... Nos, láttam, hogy valami ég. Sejtettem, hogy nem spontán gyulladásról van szó, és azt is, hogy biztos valamelyik diák csinálja. Már pedig diákoknak nem tudom, hogy mennyire engedélyezett a suli területén gyújtogatni. Na, nem mintha megállítani jöttem volna, inkább beszállnék a buliba, egy kis tábortüzes cseverészés... Nos, egész jól hangzana. Közeledve viszont, hamar kiszúrom a szőke üstököt, a bongyor haja összetéveszthetetlen. Legalább is, Lenán kívül nem sok szőke, göndör hajú lányt ismerek, pedig nem egy lányt ismertem meg az itteni 7 évem alatt. Kissé furcsálltam is, hogy pont ő gyújtogat, talán elrontott volna valami varázslatot és ez lett a vége? Inkább megszaporázom a lépteimet, hátha segítségre van szüksége. Még közelebb érve viszont gyorsan előkapom a zsebemből a kezeimet. - Hé, hé, hé, ez veszélyes ám! - guggolok le mellé, hogy elkaphassam a kezét, és kicsit hátrébb húzhassam. Nem mintha én nem szeretném a tüzet, elemista vagyok, elég érdekes is lenne, de azért mégis csak veszélyes dolog benne nyúlkálni. Az egy dolog, amikor mi irányítjuk, akkor a mágia egyfajta falat képez a tűz és a bőrünk közé. Viszont, nem hiszem, hogy Lena képes lenne erre. Nekem is egy évembe telt, mire végre sikerült úgy uralnom a tüzet, hogy még csak minimálisan se égessen meg. - Jól vagy? - Egy kicsit végigsimítok az arcán. Ismer már, azt hiszem megszokhatta tőlem, hogy alapvetően szeretek kontaktust teremteni a barátaimmal, főleg ha lányok. Példának okán, nálam az, ha meglátom és megölelem, valószínűleg a legtermészetesebb dolog, talán ezért is szokott annyi srác nekem esni. Biztos félreértik, amikor megölelem a barátnőiket. Viszont, most inkább egy zsebkendőért kezdek el kotorászni az ölelgetés helyett, először a nadrágzsebeimben, majd a kardigánoméban, míg nem végre találok egyet. - Tessék. Nem tudom mi történt, de ha ennyire elszomorít, jobb ha kiadod magadból - szelíden mosolygok rá, és guggoló helyzetről ülőre váltok. Ha szüksége van rá, szívesen felajánlom a vállamat, hogy kisírhassa magát. Mindig olyan kis vidám, furcsa így látni, az lenne a legjobb, ha megvigasztalhatnám valahogyan.
Igazából ezen cseppet sem kellene meglepődnöm. Anya és a nővérem... valahogy sose voltak oda értem, de akkor sem értem, hogyan voltak képesek... erre. A kezemben a levél még most is, mellettem a földön pedig a doboz. Nem foglalkozom a közelben csapkodó fűzzel, mert nem érhet itt el, viszont legalább ez egy olyan hely, ahol viszonylag kevesen járkálnak, pont a fűz miatt. Elég pocsék érzés ez az egész, hogy ők ennyire semmibe vesznek egy nagyon is komoly dolgot. Hiszen anya testvére volt! Különc, mint én, de akkor is a testvére! Egyszerűen csak pár sort írt nekem, hogy meghalt a nénikém és kész, mintha ez semmiség lenne, mintha nem is számítana egyáltalán, mintha nem is a testvére halt volna meg. Még oda is biggyesztette, hogy ez történik valakivel, ha sokat foglalkozik a butaságaival. Nem voltak butaságai! Csak kicsit talán másképp látta a dolgokat, mint anya, de ez nem butaság. A dobozt pedig még ki se bontottam. Egyelőre nem ment. Anya azt mondta, hogy e holmija nagy része oda lett, a házát meg hamar el akarja adni, hogy pénz legyen belőle, ezt a pár dolgot pedig elküldte nekem. Dobjam ki nyugodtan, ami nem kell. De hát mégis hogyan dobhatnám ki? Már az is rettenetes, hogy az egészet egy héttel az után kaptam meg, hogy a nénikém meghalt, mert a nővérem nem adta oda. Ő tudott róla, ő kapta meg előbb az egészet és nem én. Hát persze, hogy nem én, már miért is én kaptam volna meg? Most pedig meg kellene néznem, hogy mik maradtak utána és félek, hogy sírás lesz a vége. Na ezért jöttem ki ide. Még azt sem tudom, hogy mikor lesz a temetés. És mi van, ha már volt? Anya lehet, hogy gyorsan elrendezte és én ott se tudtam lenni. Ez... valami rettenetes! Hatalmasat sóhajtok, és csak bámulom a dobozt magam előtt, a levelet pedig egy lánca mozdulattal gyújtom meg a kezemben. Egyszerűen csak nézem a lángokat és alig hallhatóan mormogok. - Ég veled Agnes néni! - legörbül a szám, de próbálom tartani magamat és nem sírni. Nem is hoztam magammal zsepit. Micsoda butaság, hogy tudtam, hogy mit kell átnéznem és nem hoztam zsepit? Talán egy van nálam, de nem vagyok benne biztos. A levél csak békésen lángol a kezemben, én pedig elvarázsoltan, szinte már megbabonázva nézem a lángokat, ahogyan szépen lassan egyre közelebb érnek az ujjaimhoz. Érzem a hőt, persze hogy érzem, csak valahogy nem veszek róla tudomást, hogy veszélyesen közel vannak már a bőrömhöz, a körmömhöz... a parázsló darabokat viszi a szél, kész csoda, hogy nem a ruhámba, vagy a hajamba jutnak. Ez van, ha az emberben van egy jó adagnyi piromán hajlam, nem nagyon fogja fel, hogy valami baj van.
♫ Things we lost in the fire ♫ ϟ Ruci ϟ Halihóóó! :3
Talán más esetben az elrántást se tolerálnám, de más esetben nem is kerülnék ennyire közel egy fűzhöz, ami gond nélkül lecsapja az embert, ha túlságosan közel megy hozzá. Azért ennyire féltem az irhámat na. Viszont a kis dögök teljesen összezavartak és halvány gőzöm sincsen, hogyan kellene elzavarnom őket. Lehet, hogy kéne valami mugli rovarriasztó spray, csak hát kétlem, hogy effélét be lehet szerezni Roxmortsban. Pechemre pedig még nem vagyok eléggé egyetemista ahhoz, hogy csak úgy elruccanjak Londonba, hogy netán ott keressek valami hasznosat. Amúgy is mi van, ha a bogarak akkor is követnének tovább, ha csak elindulnék a kastély felé? És mi van, ha társakat is szereznek maguk mellé? Na ezt végképp nem akarom megpróbálni. - Mostanában nem tettem keresztbe senkinek, aki meg tudna... de komolyan, tényleg nem! - azért láthatóan elgondolkodom a dolgon. Tény, hogy mondjuk úgy vannak ellenségeim. Nem hosszan tartóak, de vannak akik nem különösebben viselik el a jelenlétemet, vagy én nem viselem el őket és az efféléből általában összetűzés lesz, főleg részemről, ami miatt lehet hogy akadnak páran, akik nem komálnak annyira, de... mégis úgy gondolom, hogy mostanság nem tett senki effélét, mert azt azért mégis csak észrevettem volna igaz? - Nem jártam a Rengetegben, varázslények közelében sem. Fogalmam sincs, hogy mi a fenétől van ez. - rázom a fejemet és újra és újra lépek egyet hátra, maximum már nem a fűz irányába, hogy azok a kis dögök még véletlenül se másszanak fel rám, mert akkor tuti biztos, hogy itt helyben idegrohamot fogok kapni, főleg ha több is megpróbálja. - Igaz, talán be kellene mennem, de mi van, ha oda is utánam jönnek? Csak sétálni akartam és... miért nem hagyják már abba? Azóta, hogy kijöttem ez van. - és egyre jobban frusztrál, de ha azt mondja én irányt váltok és a kastély felé kezdek el oldalazni, de tényleg félek tőle, hogy akár még oda is követni fognak ezek a kis szörnyetegek. Amit viszont még nem veszek észre, de talán a bogarakat vizsgáló fiú igen, hogy a robbantásom ellenére is a fűszálak láthatóan egészen szépen haptákba vágták magukat, és még időnként széllel ellentétes irányban is hajladoznak, mintha azon lennének, hogy akadályozzák a rovarok közeledését. Időnként egy-egy nagyobb fűszál látványosan még le is hajlik, hogy akadályt képezzen, amire aztán végképp nincs sok magyarázat, de ezt én végképp nem szúrom ki. Nem vizsgálgatom különösebben a talajt, inkább ha kell még hát robbantgatok, ha nem akadnak le rólam végre ezek a kis dögök.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Először úgy látszik, nem is hallja amit mondok, úgyhogy egy kicsit felgyorsítok és néhány nagyobb lépéssel mellette termek, hogy elrántsam a fúriafűz csapása elől. Utána rögtön el is engedem, hiszen sejtem, hogy senki nem szereti ha rángatják, talán még akkor sem ha megmentés céljából történik. A lány el is kezdi rázni a lábát elég idegesen, amit elsőre nem tudok értelmezni, szóval inkább még hátrébb lépek. - Bocsi! - mondom gyorsan, hátha az én elrántásom miatt akadt ki ennyire, bár messziről úgy látszott hogy már előtte is elég feszült hangulatban volt. Elvégre a földet nézte, és még a pálcáját is elővette... Én is körülnézek a fűben, hogy mi akasztotta ki ennyire, és nem is annyira nehéz észrevenni, hogy a környék összes bogara épp őt találta meg. - Hú, ilyet még egyáltalán nem láttam. Nem lehet, hogy megátkozott valaki? Maguktól biztos, hogy nem csinálnak ilyesmit... - A fűztől egy biztonságos távolságban le is guggolok, hogy megvizsgáljam a bogarakat. Igazinak tűnnek, nem valami idézett cuccok, szóval tényleg érthetetlen hogy mitől zavarodtak meg ennyire. De legalább mostmár tudom, hogy biztosan nem engem akart megátkozni az előhúzott pálcával, és nem is csak úgy a nagyvilágba hadonászik vele, ami komoly elmebajra is utalhatott volna. Egy kicsit a fejemet csóválom mosolyogva, mikor berobbantja a talajt, de nem szólom meg érte. - Nem húztad fel nagyon valamelyik kentaurt vagy más varázslényt? - Igazából nem hiszem, csak tippelgetek félig viccelve, bár nem hiszem hogy nagyon értékelni fogja. - Lehet, hogy a te helyedben most távolabb tartanám magam a földes területektől. Készülsz valahova, vagy csak sétálsz? Mióta követnek így a bogarak?
Valami nagyon nincs rendben. Nem értem, hogy miért jönnek utánam ezek a kis csúszómászók. Nem vagyok halálosan allergiás a bogakra, de azért az hátborzongató, ha több is követ egyszerre és láthatóan nem akarnak leakadni rólam, akármivel is próbálkozom, pedig még csak nem is megyek egy vonalban és nincs nálam semmiféle kaja, amivel bevonzhatnám őket, mert mondjuk a hangyák eléggé ráfüggnek a kajamaradékra, vagy a darazsak az édesre, de komolyan nincs nálam az ég világon semmi sem, még sem kattannak le rólam. Arra sem figyelek, hogy mi van még a közelemben, mint mondjuk mögöttem egy nem épp ölelgetésre váró és barátságos fa. Nem is mennék normál esetben a közelébe, de ez most cseppet sem mondható normál esetnek. Lehet, hogy a tavasz miatt állt a feje tetejére a világ? Pedig még nincs is tavasz, csak közeledik, ezeknek a dögöknek nem kéne még hibernálva lenni, vagy valami? - Hogy mi van? - az első szavait még alig hallom meg, csak a második biztosan állati poénosnak szánt szavakat, amikre csak kétkedőn szökik fel a szemöldököm, hogy tényleg nekem mondja-e őket egyáltalán. Viszont legalább megtorpanok és körülnézek kicsit. Arra eszmélek, hogy éppen sikerül elhajolni egy tőlem pár centire elsuhanó ág elől. - Baszki! - cseppet sem úrinőként csúszik ki a számon a nem valami lelkes reakció, hiszen éppen csak sikerül megúsznom a csapást, valószínűleg az idegen srácnak köszönhetem, de nem fogok itt nekiállni hálálkodni neki, főleg hogy ez pont elég az egyik kis dögnek, hogy a fűszálak után feljusson a cipőmre. Idegesen rázom meg a lábamat, legalább ennek hatására repül pár métert és már csak a maradék öt marad. - Ez az izék nem hagynak békén, mi a franc van itt meghülyült a természet? Vagy csak a bogarak nem vágják, hogy nem vagyok valami állatbarát típus? - ezt már a srácnak morgom, ha közelebb jött. Továbbra sem rá szegezem a pálcámat, hanem a földre magam előtt, aztán elmormolom az első igét is, amitől egy kis részen megremeg előttem a talaj és egy része kisebb gödör formájában beomlik. Ez hátha eltéríti őket az útjuktól, vagy legalábbis hátráltatja őket. Nem akarom összegányolni a cipőmet azzal, hogy összetaposom őket, de ha nem hagyják ezt abba, akkor én isten bizony nagy pusztítást fogok itt végezni, na persze az után, hogy kicsit eltávolodtam a fűztől, ami mintha azóta is azt figyelné mikor jutok elég közel, hogy kapjak tőle egy istenes jobb horgot... vagy balt, franc se tudja, hogy van ez a fáknál. Amúgy is a fúriafűz tuti, hogy emberellenes, vagy élőlényemberes, mi a fenéért tartják itt a birtokon, ahol bárkit elgyepálhat büntetlenül?
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nemrég jelent meg apám legújabb könyve. Nem mondom, hogy világhírű, vagy valami, de mivel ez lassan már a tizedik regénye, a megfelelő körökben ismert a neve. Mind muglik, mind varázslók olvassák a könyveit, amik néha valós varázsvilág-beli elemeket is tartalmaznak... emiatt néhányszor már majdnem a Minisztériummal is bajba került, de még mindig kimentette magát. Hiszen a mugliknak mindez fikció, meg sem fordul a fejükben, hogy a kviddics, vagy bármi hasonló valóban létezne. Még alig egy hete van kint az új rész, de már megjelent róla egy kritika egy mugli újságban, amit apa készségesen elküldött bagoly útján. Vicces az egész, mert bár muglik is veszik a könyveit, annyira nem érdeklik apát hogy interjúkra vagy hasonló megjelenésekre is eljárjon, max. egy évben egyszer vagy ilyesmi. Szóval egy mugli újsággal a kezemben sétálok a birtokon, csak néha felnézve, hogy nehogy azért nekimenjek valakinek, vagy ilyesmi. Bár elég kevés ember tartózkodik kint, szóval ettől nem kell félnem. Az egyetlen közelemben lévő ember egy Mardekáros színekbe öltözött lány, akit látásból ismerek, és talán ha nagyon gondolkozom, a neve is beugrik - de mivel nem egy évfolyamba vagy házba járunk, nem beszéltünk sokat. Kicsit furcsán viselkedik, nézelődik, talán elejtett valamit és azt keresi. Nem is nagyon foglalkoznék vele, de mikor legközelebb felnézek, azt látom, hogy veszélyesen közel hátrál a fúriafűzhöz. - Hé, vigyázz hova lépsz! - Gyorsan el is kezdek lépkedni felé, ha véletlen a kiáltás nem lenne elég, bár kivont pálca van nála, szóval hirtelen rárontani talán nem a legjobb ötlet... El sem tudom képzelni, mire szegezi a pálcát, de amíg nem rám, addig kevésbé aggódok. - Tudom, hogy nagyon magányos itt kint, de szerintem nem akarod a Fúriafűzt ölelgetni.
Megjegyzés: Az eeeelső IC hsz-em *-* [You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hiszem lassan kezd enyhülni az idő, e miatt is döntöttem úgy, hogy kijövök sétálni egyet. A séta jó, felfrissíti az elmét, jót tesz a testnek... bla-bla... nekem csak szimplán nem volt kedvem most mások közelében lenni. Hallottam megint ezt-azt, főleg a bátyámról. Nicolas már megint zavaros ügyekbe keveredett, Astrid mondta. Persze gondolom nem akart terhelni vele, de attól még baromira sikerült. Nem fogok aggódni a bátyám miatt csak azért sem! Pedig állítólag látták Roxmorts sötétebb negyediben többször is az utóbbi időben. Valami háztársa, vagy ki, bár nem értem az egészet. Astridnak valami megfigyelő rendszere van, vagy szándékosan megy ő utána a bátyánknak, hogy mindent tudjon róla? Teljesen értelmetlen, ha Nick ki akarja csinálni magát, akkor úgy is megteszi és nagyon remélem, hogy engem nem figyeltet. Vannak nekem is stiklijeim, bár a suliból viszonylag ritkán lógok ki, de néha mégis csak kell, mert unalmas itt bent, hát ez van. Most viszont kivételesen nincs ilyen célom, tényleg csak egy kis laza séta és egészen addig sikerül is, amíg azt nem veszem észre, hogy valami követ... azaz nem is csak egy valami, mert egy valami még nem zavarna különösebben. Az idegességem csak nő, amikor észreveszem hogyan mocorog a fű több helyen is körülöttem. Az volt a cél, hogy kicsit körülnézek, megnézem a tavat, meg ilyesmi, de ha minden mocorog körülötted akkor kellően megzavarodsz és elfelejted, hogy mivel is akartál eredetileg foglalkozni. Szóval a fű rendületlenül mozog körülöttem, én pedig most már csak megállok, mert a szél ilyen mértékben nem fúj, úgyhogy nem vágom, hogy mi a jó élet lehet az oka egyáltalán. Körül is nézek hátha valaki más okozza mondjuk, esetleg látok-e valakit pálcával a közelben, de nem nagyon mászkál most kint senki sem első ránézésre. Aztán meg is látom az elsőt, valami giliszta lehet, ami épp túrja ki magát a kemény földből, mellette valami más bogár. Ezek hogy élnek ebben a hidegben? Vagy az enyhülés miatt jöttek elő? A rosszabb az, hogy felém közelítenek és még másik pár, vagy fél tucat kis apró izé. - Na jó... tűnés! - persze csak az orrom alatt morgok, mert hát tudom, hogy a kis dögök nem értenek semmit, én viszont határozottan hátrálni kezdek. Előkerül a pálcám is, azt pedig észre sem veszem, hogy amerre háttal lépdelve tartok az pont a Fúriafűz, ami közismerten annyira nem szereti, ha megközelítik. Ezt viszont most nem igen veszem észre, túlságosan leköt, hogy a bogarakat próbáljam elzavarni. Még toppantok is egyet magam előtt, mert általában a rovarok tudják, hogy merre nem jó menni, ahol valaki más van, aki nagyobb. Oldalra lépek, majd a másik oldalra, de semmi, folyamatosan közelítenek és jönnek utánam, mintha totálisan rám lennének kattanva. Nem szoktam én állatokra varázsolni, mégis csak érző lények, vagy mi fene - jó oké kifacsart gondolkodásom van, hogy az emberek felé nem érzek ilyen gátakat -, de most még az is lehet, hogy a dögök alatt kicsit berobbantom a talajt, akkor csak elhúznak valami más irányba.
♫ Angels fall ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem is értem miért tartanak engem önzőnek és bunkónak. Na vajon miért. Pontosan az ilyen arcok miatt, akik kislány módjára esnek össze pár nyápic felsőstől. Csak úgy csendben azért beismerem, hogy én is megijedtem egy kicsit. Egy nagyon kicsit, nem kell túlzásokba esni, van elég bátorságom, csak a helyzet megkövetelte tőlem a félelmet. Meg azért egy majdnem bőgőmasina szobatárssal az oldalamon nem túl egyszerű elsimítani a dolgokat azokkal az arcokkal. - Állj, állj, állj, állj! Lassíts. Kérlek, én próbállak követni, de ez így nem. Ha nem mentél volna nekik, most nem lennénk ilyen helyzetben. – mutogatok továbbra is, ám a fejrázásával együtt adom fel az egészet. Miért is próbálom őt meggyőzni? Az én véleményem az első, az, hogy ő mit gondol, az engem nem érdekel. Vagy legalábbis nem kéne, hogy érdekeljen, mégis leragadok nála, már csak azért is, mert az esdeklő mozgásával nem kicsit rémiszt meg. Hah, ki gondolta volna, hogy sajnálni is tudok valakit. De hát könyörgöm, ha valaki épp „meghalni” készül előttem, a szemem láttára… Még a végén rosszul jövök ki, az meg abszolút nem hiányzik. Inkább állok mellé és meghazudtolva önmagamat karolok belé. Minden erőmet beleadva igyekszem őt megtartani, ha netán dőlne, mint a pizzai ferdetorony. - Persze, persze. Hallottuk már. – forgatom szemeimet egy kelletlen sóhajjal együtt. – Itt haldoklasz nekem, nem most fogod megmondani, hogy mit tegyek. – csóválom fejem, aztán ha tetszik neki, ha nem, én csak azért is elcibálom őt a Gyengélkedőre. Ha nagyon ellenállna, akkor majd felkapom a földről, csak essünk már túl ezen. Egyrészt azért teszem, mert baromi nagy lelkiismeret furdalásom lenne, ha csak úgy itt hagynám, vagy nem vinném olyan helyre, ahol egy kicsit is ellátnák őt. Aztán ledobom az egyik ágyra és sayonara, húzok a dolgomra, meg azt a rohadt vérfoltot kitisztíttatni. Pfej…
//Volt ebben minden, vér, poén, dráma. Köszi a játékot! //
zene:상남자 ◊ szószám: 290 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kezdem úgy érezni, hogy van ő is olyan kiállhatatlan, mint ezek a srácok, akik olyan aljas módon elbántak velem csak azért, mert véletlenül neki mentem az egyiknek. Mintha szándékos lett volna, pedig nincs így és még Daisuke is úgy állítja be, mintha így lenne, pedig nem tettem semmi rosszat, sőt... nem is tettem semmit, amiért a vízbe kellett volna kerülnöm. Nekem jobban fájt, hogy hátra estem, mint a srácnak, akiről lepattantam ez tény. Azért a magyarázatára még mindig erősen duzzogva, de csak odafigyelek, hiába hogy nem igazán tetszik már csak a lekezelő stílus sem, ahogyan előadja. - De inkább el kellett volna késnem óráról? És... akkor azt mondod húzzuk meg magunkat és nem is véded meg magadat? Akkor miért szóltál utánuk? Ennek... nem kellene így lennie. - sóhajtva rázom meg a fejemet a vizes hajammal együtt. Igen igaza van, meg van a tápláléklánc, de ennek ettől még nem örülök. Igazából nem is rohantam annyira, csak kiszakadt a táskám és nem figyeltem előre és... Áh akkor sem hiszem, hogy az én hibám lenne, azért vagyok még ideges mindig és ere még elvágom a kezemet is, na az végképp nem csoda, hogy kiborítja, engem is jobban ki kellene, hogy borítson, de a folyamatos piszkálódásával leköt épp annyira, hogy ne vegyem komolyan lassan már azt sem, amit kérdez. Értem, hogy szándékosan szekál, de most nincs itt a helye, mert nem vagyok épp a legjobb, ha ez nem lenne még nyilvánvaló és nem az a legfontosabb, hogy összevérezem-e a ruháját. És még én próbálok kedves lenni és magyarázkodni neki, sokadszor bocsánatot kérni, tényleg igaza van, nem lenne rá szükség. - Akkor is undok vagy... majdnem, mint... azok... - ezt már akkor próbálom kipréselni, amikor egy kicsit sikerül magamhoz térni az esés után, vagy inkább az ájulás után, valószínűleg a pofozgatásának hála. - Csak a Gyengélkedőre... ne... - újra küzdelmes szavak jönnek, de a szemem minduntalan lecsukódik közben. Valószínűleg az idegesség és a vérveszteség játszott közre és e miatt nem sikerül rendesen magamhoz térni bármennyire is próbálkoztam volna vele. Majd megoldja, vagy itt hagy, vagy varázslattal belebegtet, de az biztos, hogy rossz néven fogom venni, ha ne adj isten mégis elvisz a Gyengélkedőre.
Sokan vágták már a fejemhez, hogy túlreagálok dolgokat. De könyörgöm, ezt hogy ne reagáljam túl? A mai tökéletes lógós napomnak befellegzett, naná hogy nem fogom csak tétlenül várni, hogy valami csoda folytán megint visszakavarodjunk a még normális helyzetünkbe. Ez a kölyök… Komolyan. Nem nagyon zavar, hogy körülbelül egy idős lehet velem, sokkal véznább és kisebb is, senki sem mondaná meg róla az eredeti életkorát. És akkor most gondoljunk bele, egy ilyen alakkal osztozok egy szobán. Meg még egy másikkal, de úgy őszintén nem nagyon érdekelnek a körülöttem lévők nyamvadt kis élete egészen addig, ameddig engem nem kevernek bele semmi frusztráló szituációba. - Jó,jó, fogjuk rájuk. Hát persze. Mi sem egyszerűbb… - vetem oda neki még mindig duzzogó, s lenéző hangnemben. – Na ide figyelj! Van egy piramis, tudod? Csak képzelj el egy egyszerű háromszöget. – rajzolom ujjaimmal az alakzatot, majd a tetejére bökve pillantok Sun-hi-re. – Itt vannak azok a tapló, bunkó, dagadt arcok, bármennyire is idegesít, hogy a helyemen trónolnak, ez van. És… - bökök valamennyivel lejjebb a képzeletbeli háromszögön. – Itt vagyunk mi. Fiatalok, gyengék, a nyomik. Na ezért nem kéne nagy sebbel-lobbal rohangászni, franc tudja kibe botlasz bele. Nagy a suli, sajnos a nagypofájúak is elférnek itt. – morgom kelletlenül. Irritált a tudat, hogy ők feljebb helyezkednek nálam, s kénytelen vagyok alkalmazkodni hozzájuk. Pedig rohadtul nem akarnék. Élni akarom a saját kis életemet Daisuketópiában, amit olyan szépen felépítgettem a kis fejemben meg magam körül. Erre egy szempillantás alatt sikerül megalázni, ezzel a tökfilkóval együtt. Nem kell ragoznom, hogy a vértől egy kicsit elrettenek, sőt, még egy kicsit hátrébb is lépek megijedve magától a helyzettől. Fájdalmas lehet, legalábbis számomra már egy apró karcolás a halálos ítéletemet jelenti. Ezért is próbálom őt valamelyest támogatni, hiába ellenkezik az egóm, próbálom elhitetni magammal, hogy azzal, hogy jót cselekszem talán újra visszaszerezhetem a méltóságomat. - Aishh, komolyan. Elég lesz. Kellemetlen helyzetbe hozol a folytonos magyarázkodással. Ne nyafogj már! – ezúttal kicsit durvábban nyúlok alá, mivel menetközben szép lassan csúszott le rólam a karja, így muszáj vagyok újra helyrerakni a pozícióját. De esküszöm, ha akár egy csepp folt is kerül az egyenruhámra, én magam fogom visszahajítani a tóba! Az újabb hangoskodására egy morcos, csendre intő pillantást vetek rá, s egy pillanatra meg is állok az előre haladással. Így is marha nehéz tartani, nem erre vagyok kiképezve, főleg nem vérző, nyafogó szobatársakra, akiktől parázni kell, hogy nehogy összepiszkolják a legértékesebb ruhadarabomat. - Ojojojoj! Mi a frász van már megint? Te nekem te ne. Nem vagyok undok, se fellengzős, mégis hogy mersz ilyet mondani? Itt foglak hagyni! – fenyegetőzök. Tényleg nem értem miért nem képes csendben elviselni a viselkedésemet, ha már ennyire piszkál ezzel kapcsolatban. El is enged, mire megvonva vállamat eresztem le karjaimat. Ha nem kell a segítség, akkor nem kell. Legalább ő nem akarja, rákényszeríteni meg a franc fogja. Majd elintézi, addig én meg szépen odébb is slisszolhatnék. Venném is a fordulatot, amikor ugyanis automatán hőkölök hátra a vállba kapaszkodós jelenet után. Kis idő múlva realizálódik bennem, hogy bizony a zakómat szép lassan átitatja a vérével. Ó, hogy az a…! Mégse fejtem le kezét magamról, csak pánikszerűen próbálok valamit kezdeni a helyzettel, ám nem tudok többet produkálni egy ideges pillantásnál. Elhaló szavai után kapok utána, hogy azért ne landoljon már a földön, bármennyire is vicces lenne, ha koppanna. Elkapom és visszarántom viszonylag normális pozitúrába, csak hát rá kell jönnöm, hogy a pofi pofozás és az ordítozás nem segít felébreszteni őt. - Istenem! Mennyi bajom van veled, ch…. – visszafojtott harag árad belőlem, ugyanakkor teljes tétlenség uralkodik el rajtam.
zene:상남자 ◊ szószám: 577 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem értek egyet vele, de visszafogom magamat annyira, hogy ezt ne mondjam ki. Szerintem nagyon is lehetne rosszabb, hiszen ezek az alakok veszélyesek, miért ne szállhatnának ránk akár a későbbiekben is, ha szúrjuk a szemüket nem? Én azért ezt nem szeretném megkockáztatni, nem tudom, hogy ő hogy van ezzel, de nem hiszem, hogy ennek örülne, de az már most látszik, hogy van annyira arrogáns, hogy ne hallgasson senkire sem, hiszen végig engem hibáztat, pedig én aztán nem tehetek igazából semmiről sem. Nem miattam ártottak neki, hanem maga miatt. Az tény, hogy én húztam fel őket, de azt se direkt tettem és nem érdemeltem volna meg ezt érte. - Azok a fiúk... nem voltak fairek, bocsánatot kértem és nem is történt semmi. - én estem hátra, nem pedig velük történt valami. Ezt mégis csak úgy érzem, hogy hozzá kell tennem, ennyit diktál az igazságérzetem és az azért igenis van. Nem tettem rosszat, nekimentem, de nem szándékosan és én estem utána el. Szerintem ő alig érezte el, nem kellett volna utána még bántania is, ez egyszerűen butaság, az is, hogy azt mondja az én hibám volt. Ezek után már csak még rosszabb a vér, meg a többi, aminek nem kellene lennie, de mégis van. Próbálom tartani magamat, de amikor még tovább piszkál kifakadok. Sok már ez nekem, az egész... minden! - Jól van, én csak... - olyan hirtelen tűnik el a nagy hangom, ahogyan jött. Hirtelen megint nem tudom, hogy mit mondhatnék, inkább csendben rá támaszkodom. Kész katasztrófa ez az egész. Bicegek és vérzem és a kezem fel van vágva, a könyveimnek annyi, azt se tudom hogyan vigyem be őket a szakadt táskámban és az egész... komolyan rémes ez a nap. Az órámról is el fogok késni, az is kész csoda lesz, ha nem lesz komolyabb bajom. Meg kellene száradnom, de még az itteni varázslatok se mennek tökéletesen. És mi van, ha a gyengélkedőn majd át akarnak öltöztetni? Nem... az nem lesz jó. - Véletlenül volt, nekimentem csak és bocsánatot kértem, ez... ez nem volt jogos. - nem ebből akkor sem engedek. Nem csináltam semmi rosszat, akármit is mond. Én nem. Ők igen, de én akkor sem. Rendes voltam, és úgy tettem, ahogy kell, nem fair még engem kiáltani ki bűnösnek. Ők voltak a rosszak és rosszul esik, hogy ezt Daisuke nem hajlandó elismerni és mellette olyan mérhetetlenül kioktató velem, hogy egyre rosszabbul érzem magamat. Enyhén lebiggyed a szám, de aztán összeszorítom a fogaimat. - Nem foglak összevérezni, már mondtam! - újra megemelem a hangomat. Nem tudom, hogy mi van ma velem. Azt hiszem a víz, meg a sok, meg a tudom is én mi. Leszól és folyamatosan bánt, pedig már megkaptam a magamét igaz? Miért kell tovább folytatnia, pedig ő leskelődött, egészen nyilvánvaló kezd lenni abból, amit mondott. Látta és iderángatták és biztosan nem akart segíteni sem. - Rettenetesen undok vagy és fellengzős és... nem megyek a Gyengélkedőre! Nem akarok! - elengedem, nem hagyom, hogy segítsen, hiába alig állok a lábamon és leginkább csak bicegek, de akkor sem hagyom neki, hogy támogasson. Azt viszont érzem, hogy valami nincs rendben. Talán a vérveszteség, meg az idegesség és az, hogy nem akarok a gyengélkedőre menni, mert vizes vagyok és minden kiderülhetne. Nem... nem mehetek oda! Egy pillanatra elsötétül a világ és megszédülök. Ebből is tuti, hogy baj lesz, mert benne kapaszkodom meg, a vérző kezemmel a vállában, de már kicsit esélye, hogy eljutna hozzám a valószínűleg morózus és dúló-fúló tekintete. - Nem megyek... a ... a... Gyengélkedőre... - elhaló szavak, alig sikerül kimondani őket, az sem biztos, hogy sikerül és nem ájulok el közben, vagy helyette, de fél pillanat múlva már az jön. Elsötétül a világ körülöttem, megszűnik minden, ami volt, a harag, a hideg érzete, a fájdalom a kezemben és már nem érzékelek semmit sem, teljes kikapcs.
//
//
