2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az, amit közel egy hete kívántam megnézni, feltérképezni, most nem pusztán egyedül vár rám. Asszonyom is velem tart. Meg sem fordul a fejemben, hogy lebeszéljem, aggódjak érte. Együtt élünk, együtt halunk. Ez ilyen egyszerű, nem fogom túlbonyolítani. Látom benne azt a harcos szellemet, amely engem is fűt. Nem fogok attól félni, hogy mi történik majd vele. Elég nagylány már ahhoz, hogy megvédje magát, végső soron pedig én is ott leszek, hogy oltalmazzam. Rögtön egymásra találásunk másnapján indulnék már. Rasmus is azt mondta, hogy legendák övezik az ősi temetőt, amely nem is Roxmortshoz tartozik, valami régebbi. Talán még a sötét középkorból maradt fent, kriptáit évszázadok óta nem háborgatta élő ember. Van ott valami, amivel szembe kell néznünk, s ha mindez sikerül, hasznunkra lehet az eljövendő háborúban. Nem tudom, hogy meddig maradunk, így amikor a reggeli napfény ébreszt minket, úgy vélem, nem árt, ha alaposan bereggelizünk. Nem gondoltam át, hogy a boszorkánynak mi van a konyháján, így ha kéri, akkor feltápászkodom, és elindulok a piacra, természetesen a saját ezüst sarlójaim kárára, nem vagyon én ingyenélő. Éjszaka miközben a nőt öleltem, furcsa mocorgás ütötte meg a fülemet, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, biztos valami macska. Mire felébredek, már ki is megy a fejemből. Ásitozva boncolgatom összefont hajamat, néhol már olyan hosszú, hogy egybeér a szakállammal. Nem ártana legalább valami vízbe dugni a fejemet, mielőtt érdekes fintorokat vág az szagomat illetően. Ahogy felnézek, már azt látom, hogy valamit pakolászik. Felállok, és a derekánál fogva perdítem magam elé. - Jó reggelt kisboszorkány. Ma mivel bűvölsz el? – Még este az alvás előtt meséltem neki a mai tervről, nem úgy tűnt, mint aki nagyon ellenkezne, így kérdésem pusztán köszönő jelleggel hangzik el, nem tükröz kívánságot, hogy bármit is várnék tőle.
***
Szerző
Üzenet
Altan Munkhbold
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-04-03, 18:06
Nem tudom, hogy Rasmus-szal meddig maradunk a Roxfort környékén, letelepedés, vagy továbbállás lesz majd a szándék, ám az nem kétséges, hogy nem kívánok választani. Sybellának, szeretett asszonyomnak ígértem, hogy nem megyek el, nem hagyom el. Ám nem a ház, amelyet az otthonomnak érzek, hanem az a közeg, amelyben együtt lehetünk egy életen át. Bizonyos vagyok benne, hogy követne akár messzire is, a jövő dönti majd el, szükség lesz e rá. Nem is kétséges, találkozni vágyom majd családunk bővebb tagjaival, hogy bemutatásra kerüljön az édes teremtés. És pontosan tudom, hogy meg fogja annyira állni a helyét, hogy ne legyen zavarban velünk, és már arra is képes lehet, hogy felvéve a lendületes stílust, velünk harcoljon, a közös ügyünkért. A nő immár testileg-lelkileg az enyém, olyan lépés ez, amellyel én is kész voltam lecsupaszítani a világom, hogy mindent felkínáljak, amit még Seleste-nek se adtam oda. Ő az egyetlen Rasmuson kívül, akiben immár feltétlenül megbízom, s övé az, amely értéket fel tudok mutatni. Szereretem más, mint a fivérem iránt, ám nem kevésbé szenvedélytől, szerettől izzó. Ez vagyok én, egyszerű lélek, akinek ugyan vannak titkai, ám csak a külvilág felé. A család felé minden vagyok, amellyel rendelkezhetnek. Én vagyok az ököl, amely támad, s a pajzs, amely véd. Más kérdés, hogy főleg a láncos buzogány az eszköz, amellyel életet veszek el. Mielőtt elengedném, hogy folytassa reggeli teendőt, még hagyom, hogy együtt lélegezzünk, s végigsimítok az állán, hogy mindketten érezzük, az éj nem csupán fellobanó láng volt, habár már pihenéssel töltöttük, ki kellett aludni az izgalmakat. Ma újabb vár ránk, amelynek végén ismét egymás karjaira lesz szükség. Magammal kívánom őt vinni, hogy ismét együtt legyünk, ezúttal egy másféle összefonódásban. - Békésen? Különös... Ezt csak te hozhattad el... – Emelem meg a vállaimat tűnődve, hogy belenyugodjak, az étkek gondját leveszi róluk az angyali kedves. Nem tudhatom még, hogy szerelmemnek kész kis állatkertje van, nem pusztán az ő dolga mindenről gondoskodni, ám kialakulnak majd a feladatkörök. Hajlandó vagyok átengedni bizonyos lépéseket, amelyek az otthonához köthetőek, ám hogy nem leszek az, aki csak felesz mindet, arra mérget vehet. - Felhúzni néhány rossz szellemektől védő ősi rúnát. Nem tudom pontosan, hogy mire számíthatunk majd a temetőben, nem árt minimális óvintézkedés. Van az a pont, amikor fejjel megyek a falnak. Ez nem olyan lesz. – Valóban alig használnok mágiát, jobban bízom az izmaim és a reflexeim erejében, nincsen az a mágikusan kimondott szó a sóbálványátkon, amely vetekedhetne az agyloccsantó láncos buzogány erejével. - Nehezemre esik, de csak tessék... – Nyomok még egy gyengédebb csókot a füle tövébe majd visszasétálok az asztalhoz, hogy helyet foglaljak. Acélos pillantásom várakozóan mered a tüneményre, amelyről még mindig nehezen hihető, hogy nem tűnik el a következő napsugárral.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-03-31, 06:57
*Óriásit fordult velem a világ tegnap délután óta, és most reggel ünnepelhetem az első, férfival töltött éjszakámat. Annyira természetesnek érzem, hogy itt van velem, még amikor éjszaka felébredtem Shaylee tapicskolására sem volt furcsa, hogy mellettem van, hogy egy férfi karjaiban pihenek. hallgattam a szuszogását és a kandalló parazsának fényében nézhettem békés arcát mielőtt visszaaludtam volna. Kétség sem férhet hozzá, hogy immár az életem részévé vált, hogy minket egymásnak teremtett az isten, hiszen mellette, vele váltam teljes egésszé. A lelkemben éreztem, hogy az övével az én világom is kitágult, és hosszú idő után nem láttam a napfényes reggelt sem borúsnak. Eddig Shaylee tartotta bennem a lelket, ő is a sors ajándéka a számomra, felelősséggel tartoztam érte és ez segített életben maradnom, nem beleőrülnöm a sorsomba mely korábban lerántott a mélybe. Amit az élet elvett az egyik oldalon, azt megadta nekem a másikon, s most Altan személyében egy újabb, de különlegesebb ajándékot kaptam. Ő az aki kivezet a fényre, aki mellett biztonságban leszek, aki mindig velem lesz, az én barbár idegenem akinek nyersessége alatt olyan odaadás lapul melyet mástól sosem kaptam és nem is kaphatok meg. Amikor magához ölel és a lábaim közé lép, kedvem lenne visszamenni a kandalló előtti rögtönzött ágyunkra, de Shaylee megjelenése eszembe juttatja, hogy nem vagyunk egyedül, s ezentúl ha Altan itthon lesz, óvatosabbnak kell lennünk. Csak remélem, hogy a tündérem korábban nem leskelődött. A gondolatba is belepirulok, ám a megjelenése azt is tudatja velem, hogy tartozom még Altannak egy vallomással. Ám ezt későbbre hagyom, majd ha távol leszünk a háztól és a tündéremtől megemlítem neki Shayleet, s mire hazatérünk talán sikerül rávennem, hogy ne keresse őt. A kis tündér minden bizonnyal ijedten bújik majd el előle, időre lesz szükségünk, hogy ő is megbarátkozzon Altannal. na és a legváratlanabb időpontokban feltűnő pixik, ők is az életem részei, bár sosem kértem, hogy azok legyenek, és Molly. Szólnom kell Altannak, hogy vigyázzon a hálóira. Egyelőre azonban a jóleső borzongásommal küzdök amit Altan dörmögő, ezerérc hangja szított fel bennem. Megmosolyogtat a gondolat, hogy Altan vásárolni akart, valahogy nem tudom elképzelni azt a veszélyes fegyvert forgató kezét amint zacskót, szatyrot fog, önkéntelenül is elnevetem magam. Shaylee eltűnésével már nem áll fent a veszély, hogy összetalálkoznak, nyugodtan babrálhatok a mellkasán ujjaimmal, egy kicsit tovább szőve az éjszakai emlékeimet.* -Nem volt hozzá szívem, olyan békésen aludtál…..vásárolni?! Az az én dolgom, vagy a házimanómé. Ezt pedig te tartsd észben. *Mosolyogva bököm meg a mellkasát a mutatóujjammal. Roben emlegetése eszembe juttatja, hogy az imént őt kihagytam a felsorolásból, de hát ő még az én számomra is láthatatlan a nap huszonhárom órájában és negyvenöt percében. Gyáva nyúl, alig beszél, de tudja a dolgát. A szüleim Azkabanba való bezárása után úgy jelent meg az életemben mintha hozzám kötözték volna, s talán így is van. Egy láthatatlan kötelék mely a családunkhoz fűzi.* -Sört? Ó, rendben. *Nos az nincs itthon, de ha jól sejtem mire megreggelizünk már ott lesz az asztalon. Nem jövök zavarba. -Rendben. Krétapor. Az mire kell? *Talán valamit meg akar jelölni, de azt lehet másképp is. Vagy nem akar mágiát használni és akkor érthető, de azért kíváncsian várom a magyarázatot. Nem mindennap megyek ki a temetőbe, sőt. Eddig csak annyit tudtam amennyit tudni lehet róla anélkül, hogy betenném a lábamat a sírok közé. tudom merre van, de nem éreztem szükségét annak, hogy ellátogassak oda, az őseim nem itt vannak eltemetve.* -Amint elengedsz, tálalok. *A reggeli kész, csak épp Altan karjainak édes fogságában tart ami lássuk be, nagyban megnehezíti a konyhában való serénykedést. Én még kibírom egy ideig reggeli nélkül, a férfiember ennél türelmetlenebb. Ragyogó mosollyal nyugtázom az újabb szemrevételezést és várom, hogy elengedjen.*
Sokszor felriadtam az éjszaka közepén. Ilyen vagyok én, az örökké nyughatatlan vadállat, akit nem lehet csak úgy meglepni álmában. Hogy aztán minden alkalommal sötét mosollyal adjam meg magamnak a csodás felismerés tényét, mellettem az a természetfeletti, angyali teremtmény, aki külsejében is csupán hasonlít Seleste-re, bőven túlszárnyalja őt, ami pedig a lelkieket illeti, Sybelle az, akit minden férfi kívánhatna magának, s ő az ágyába, életébe fogadott, nem kíván eltaszítani. Amikor nehezen alszom vissza, megsimogatom a sötét tincseket, ösztönös csókot nyomok a békés arcra, hogy aztán ismét visszadőljek, és átölelve őt, visszaszenderedjek az álmok birodalmába. Itt most nincs veszély, nem bánthat minket senki, csakis egymásnak vagyunk, démonok és fájdalmas múlt nélkül. Fegyverem is békésen pihen valahol a távolban. Hosszú idő után nem vele a kezemben alszom el, fegyvertársam is megnyugodhat egy rövid időre, hogy holnap, az új hajnalban ismét összefonódjunk, ahogyan most teszem a csodaszép aranyhallal, aki nem csupán valóra váltja a kivánságaimat, önzetlenül teszi mindezt, ráadásul ahogy sejtem, nap mint nap meg fogja tenni. Nem pusztán feltüzelt vágyiankról beszélek most, sokkal fontosabb az, hogy képes úgy átölelni, bizalmat sugározni, mint még senki eddig. Talán Rasmus, bár ott kizárhatjuk a gyengédség intézményét. Neki is ott van Sheska, ha intimitásra vágyik. Szerencsémnek tudhatom be, hogy a neszező pockot vagy mit nem láttam meg, biztosan meglepődtem volna a kamaszlány kukkolásától, na nem mintha nem lenne rajtunk takaró, de Sybella egy szóval sem mondta, hogy van lánya, ám egyenlőre mindenkinek jó az édes tuatlanság. Amikor felébredek, ismét meg kell csodálnom a a furtunát, hogy utamba varázsolt a roxmortsi boszorkány, aki beragyoghatja a napomat. Itt az ideje, hogy ő is úgy érezze, valaki vigyáz rá, valaki félti, és aki a sajátjának érzi. Amikor magam felé perdítem, nem félek attól, hogy vajon milyen szagú a szám, azt hiszem ő így fogadott el. Ám nem cifrázom én sem feleslegesen a dolgot, mindössze formás hátsóját ölelem magamhoz, nem tárgyiasítva holmi paskolással, s belépek a lábai közé, amely így a hasított szoknya révén igen izgató, sokadszor kell ezt megjegyeznem. - Felébreszthettél volna. – Dörmögöm megrovás nélkül, ahogyan elengedem, végigfuttatva ujjaimat a pulton, amelynek az előbb nekitámasztottam. – Elmentem volna vásárolni, legközelebb ezt tartsd észben. – Kérés, nem parancs. Nem vágyom arra, hogy minden kívánságomat. Illetve nagyon is, ám viszonozni vágyom mindezt. Nem volt még olyan kapcsolatom, amelyre most éppen készülünk, ám egyszerűségemben az rejlik hogy nem tűrnék feltétlen odaadást. – Soha jobban, és tökéletes. Nem is tudom, most csupán körünézünk, uzsonnára már itthon lehetünk. Esetleg.. sört. – Leülök az asztalhoz, ismét meghallom hogy valami moccan, a fiatal nő pillantását már éppen nem sikerül elkapni, így csak csodálkozva meredek oda, ahol az előbb még láthattam volna valamit, most csupán ismét az üres ajtófélfa. Sok mindent kell még átbeszélni, megismerni egymást, nem szaladunk sehova. Így is alig négy napja ismerjük egymást, és most már itthonnak nevezem a takaros házikót. - Rögtön reggeli után. Hozz magaddal fehér krétaport, ha van, az nem fog ártani, úgy gondolom. – Türelmetlen nem vagyok, csak éhes, ám nem sürgetem a finomságok elkészültét. Az illatok őrjítően étvágygerjesztőnek hatnak, így roppant nehéz indulatok nélkül várakozni. Így inkább visszatérek a szépség látványához, hogy elmerüljek a csinos alakban, amelyet körberagyog a tavaszi napfény.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-03-26, 23:03
*Kellemesen ringatózó lelkem hamar elaltatott, Altan vállának gödrébe hajtva fejem zuhantam alá az álmok országába. Szépet álmodtam, vele, s nehéz lett volna felébreszteni, kirángatni ebből a csodából, de természetesen Shaylee képes volt rá. Az égő fahasábok szunnyadó parazsa alig adott némi fényt a kanapé takarójának oltalma felett, de elég volt egyetlen apró szusszanás, apró lábak suttogó tapicskolása a kőpadlón, hogy felébredjek és lássam a kis tündér kíváncsi pislogását. Egy intéssel elzavartam, ám ajkaim mosolyba fordulva jelezték, hogy ez az elküldés nem rossz szándékú, nem haragból formálódott, csupán a hangulatom változott olyanná, hogy azt nem óhajtottam egy kamasz lelkű öreg tündérrel éjközepén megvitatni. Még odaszorítottam a mutatóujjam az ajkaimra, hogy csendre intsem, aztán visszahajtottam a fejemet Altan vállára és tovább aludtam. A reggel első aranyló sugarai ébresztettek, most először az ágyamtól távol, s bár majd` minden tagom fájt a kemény padló miatt, a lelkem szárnyalt a boldogságtól. A férfi ott feküdt mellettem, hajának tincsei az arcomat, vállamat csiklandozták mielőtt halkan és óvatosan felkeltem. A konyhában sürgölődtem a reggelivel mikor derékon kapott, hangom kuncogással köszöntötte, nem sokkal később egy nagy sóhajjal, ahogy maga felé fordítva szemlélhetem meg pőreségét. Rajtam bezzeg ruha van, blúz, fűző, nadrág – kivételesen – s egy elől kettéhasított szoknyaféleség ami feltalálásakor talán női, lovagló darabnak indult. Nyakára fonom kezeimet, a kócos fürtöket tovább kuszálom, ajkaira csókot formálok mielőtt még eltávolodna.* -Jó reggelt! Tojás, korpáskenyér, szalonna. Más nincs itthon. Esetleg akad még egy kis narancslekvár és vaj. Jól aludtál? Csomagoljak valamit az útra? Meddig maradunk? *Természetesen lelkes voltam amennyire csak tőlem tellett. Örültem, hogy magával visz, persze az előző est sem ellenkeztem, sőt! Ragaszkodtam hozzá, hogy vele menjek, pálcával sem tudott volna itthon tartani. A serpenyőben már ott csücsül a tojás és a szalonna, finom ínycsiklandozó illatokat teregetve a légtérbe, az asztalon tenyérnyi kosár, magában egy zsáknyi térrel melyet majd megtöltök némi elemózsiával. Ajkaimon mosoly, szememben különös, sosem látott fény csillog rá, de kénytelen vagyok elnézni mellette mert látóterembe egyszerre tolakszik be a tündérem és Molly az ajtófélfa jobb oldali csücskébe szőtt hálójának közepén. Shayleet egy pillantással zavarom el, miközben a hátam mögül kitolok oldalra egy nagy tál csokoládés-karamellás süteményt, a Mézesfalásból szerzett különlegességet, amit csak ott lehet kapni és ami az elsődleges kedvencem, nem különben a tündéremé. Ajándék neki, hogy most ne szóljon és ne jöjjön elő. Mára nem írtam elő neki semmit, de a hálószobámban a tükrös szépítkező asztalka közepén hagytam neki ajándékot. Tudom, hogy beóvakodik majd oda, tettem neki egy kis édességet, néhány képeskönyvet az emberekről s a világukról. A mai nap Altané, s én is.* -Mikor indulunk? *Izgatottan várom már, hogy kitegyük a lábainkat a házból, mely Shaylee társaságának ellenére is csupán a börtönöm. szabad akarok lenni, vele. Része akarok lenni az életének és ha ez azzal jár, hogy a korábban emlegetett temetőbe látogassunk el, akkor vele tartok. Csak próbáljon visszatartani puszta féltésből.*
Az, amit közel egy hete kívántam megnézni, feltérképezni, most nem pusztán egyedül vár rám. Asszonyom is velem tart. Meg sem fordul a fejemben, hogy lebeszéljem, aggódjak érte. Együtt élünk, együtt halunk. Ez ilyen egyszerű, nem fogom túlbonyolítani. Látom benne azt a harcos szellemet, amely engem is fűt. Nem fogok attól félni, hogy mi történik majd vele. Elég nagylány már ahhoz, hogy megvédje magát, végső soron pedig én is ott leszek, hogy oltalmazzam. Rögtön egymásra találásunk másnapján indulnék már. Rasmus is azt mondta, hogy legendák övezik az ősi temetőt, amely nem is Roxmortshoz tartozik, valami régebbi. Talán még a sötét középkorból maradt fent, kriptáit évszázadok óta nem háborgatta élő ember. Van ott valami, amivel szembe kell néznünk, s ha mindez sikerül, hasznunkra lehet az eljövendő háborúban. Nem tudom, hogy meddig maradunk, így amikor a reggeli napfény ébreszt minket, úgy vélem, nem árt, ha alaposan bereggelizünk. Nem gondoltam át, hogy a boszorkánynak mi van a konyháján, így ha kéri, akkor feltápászkodom, és elindulok a piacra, természetesen a saját ezüst sarlójaim kárára, nem vagyon én ingyenélő. Éjszaka miközben a nőt öleltem, furcsa mocorgás ütötte meg a fülemet, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, biztos valami macska. Mire felébredek, már ki is megy a fejemből. Ásitozva boncolgatom összefont hajamat, néhol már olyan hosszú, hogy egybeér a szakállammal. Nem ártana legalább valami vízbe dugni a fejemet, mielőtt érdekes fintorokat vág az szagomat illetően. Ahogy felnézek, már azt látom, hogy valamit pakolászik. Felállok, és a derekánál fogva perdítem magam elé. - Jó reggelt kisboszorkány. Ma mivel bűvölsz el? – Még este az alvás előtt meséltem neki a mai tervről, nem úgy tűnt, mint aki nagyon ellenkezne, így kérdésem pusztán köszönő jelleggel hangzik el, nem tükröz kívánságot, hogy bármit is várnék tőle.
