2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy ideig csak a kandallóba bámulok, gondolkozom, a pillantásaim végighaladnak a rosszul parkettázott földön, megkeresem a tekintetemmel a titkos rekeszt aztán nosztalgiázva térdelek le és emelem ki azt a csík parkettát, hogy benézzek. Persze első ránézésre úgy tűnik, hogy üres, bár az áram már rég nem működik a házban, szóval a megvilágítás nem a legjobb, vagy inkább semmilyen. Ekkor hallom meg a füttyszót, ami akármennyire akar csengőre hasonlítani, azért egyértelmű, hogy emberi. Főleg, mert tudom, hogy nem működik, a maradéka kitépve lógott kívül a falon. Az ajtóra szerelt kopogtató viszont még meg van, valószínűleg olyan értéktelen fémből van, hogy nem éri meg leszedni az ajtóról. Visszatolom a falapot és bekattintom, majd később belenézek, de mivel fogalmam sincs, hogy ki lehet az a túloldalon, jobb, ha rejtve marad a kis zug. Oliverben reménykedek, persze, hogy benne, de egészen biztos, hogy hét év alatt nem lett ilyen magas, trillázó hangja. Az ajtóhoz sétálok, a kezem a zsebemben pihenő pillangókésemre fut, csak úgy a biztonság kedvéért. Milyen tipikus, hogy hiába van az a fadarabom, hiába éltem hét tanévig a Roxfortban és élek most Roxmortsban, tehát a varázsvilágban, még mindig az az utolsó eszköz, amihez nyúlok. Mikor megszólal már egyértelmű lesz, hogy ki van a túoldalon, még akkor is, ha csak egyszer találkoztunk korábban, olyan ismerős a hangszíne és erős az akcentusa, hogy összetéveszthetetlen. Az orosz ribanc. Az út Oliverhez... Amikor a húgomról korábban megtudtam az egész életemet, elég sok minden átértékelődött bennem. Eddig csak vegetáltam és túléltem, nem jutottam egyről a kettőben a nyomozásban, az életben meg főleg nem, a legnagyobb sikerem, hogy van egy kis nyamvadt rszem a Roxfort-i szoborparkban és hogy egy Pennaboltban dolgozom, meg fölötte egy tetőtéri lyukban lakok. Ennyi. Ennyit tettem le az asztalra nyolc év alatt. Az iskolai eredményeim nullák, a varázstehetségem nulla, a szobrászkodáson kívül, persze. - Katya. - szólalok meg, kinyitva az ajtót, de nem lépek el azonnal utat adva. - Mit keresel itt? Oliver? - kérdezem, mivel azt beszéltük meg, hogy ő csak egy hírvivő lesz, hogy elmondja Olinak, hogy mikor és hol talál meg engem, ha akar, de arról szó se volt, hogy ő is idejön a házhoz. Tekintve, hogy az egész életem úgy, ahogy van mindig is szar volt, az az első gondolatom, hogy Katya most fogja közölni, hogy bocs Megan, Oli hulla. Már azt se tudom, hogy kétségbeessek-e, az arcomra inkább egy rezignált pókerarc kerül, mintha nem is érdekelne a válasz. Pedig éled bennem a feszültség, és nagyon is érdekel, hogy mi a franc van...
Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok...
Katya Gerasimov
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A romos Acton-i ház 2018-04-15, 18:00
Ez a nap is épp ugyan olyan, mint a többi. Vérben, verítékben, testnedvekben, síkosítóban gazdag. Kuncsaftokban bővelkedő. A nap azoban Katya számára nem ért még véget.
Kíváncsiság volt benne, vajon Megan és Oliver egymásra találnak-e. Oliver nem mondhatni, hogy hiányzott Katyanak és valami furcsa módon mégis kíváncsi volt, hogy alakul a két barát sora.
Ezen felbuzdulva miután a nap nehezén túl volt, keresett egy olyan vendéget, aki felvitte lakásra, cserébe bevállalt egy kiadós anált, meg némi pofont. De legalább az egész után le tudott fürdeni. Örült, hogy ma is tehetett az angyalai kedvére! Ennél több neki nem is kellett.
Immár tisztán és frissen, ujra rajzolt arccal, elmaradhatatlan napszemüvegében szeli az utcákat. Platformos magassarkú szandál, kinyúlt pulcsi, vállán félre csúszva, melltartóról sosem hallott. Falatnyi farmer, ami inkább öv, ennyi van csak rajta. Ritikülje a vállán. Szökkel, táncol, piruettezik. Épp ezt a közlekedési formát választotta. Három adag csomagolt kínai kaja van nála, valami aloeverás lónyál és egy valag szerencsesüti. Meg egy üveg Zubrovka. Ahogy szökkel, a nejlonzacsi a kezén zizegve egészen felveri a környék csöndjét.
Eltéveszthetetlenül torpan meg a ház előtt és néz végig rajta. Majd képes az ajtóhoz lépve úgy tenni, mint aki megnyomja a csengőt és jó hangosan, kivételes tehetséggel utánozza le füttyszóval a csengő hangját. Vár egy pár percet. Aztán ha nem jön válasz, illedelmesen eljátsza újra és be is kopog mellé. - Van itthon valaki? - trillázza azzal a jellegzetesen erős orosz akcentusával.
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A romos Acton-i ház 2018-04-12, 17:10
Katya & Megan
"A jövő ijesztő, de nem mehetsz vissza csak azért a múltba, mert azt már ismered."
Napnyugta. London. Egész pontosan Acton. Nem rég találkoztam azzal az orosz lánnyal és megbeszéltük, hogy ebben a házban lesz a találkozó Oliverrel… De még is olyan régnek tűnik. Talán csak azért, mert már lassan nyolc éve nem láttam a gyermekkori barátomat, a srácot, aki miatt túléltem az éveket úgy is, hogy az apám egy részeges, agresszív állat volt, és úgy is, hogy a vagyonunk kimerült a házunkban és a kajáért is meg kellett dolgoznom, mióta csak az eszemet tudom. Mindenki rajtam kívül, akinek valaha köze volt ehhez a házhoz vagy eltűnt, vagy halott, vagy Ariadné esetében kómában van, így egy ideig elidőzöm az összegraffitizett, kopott ajtó előtt. Próbálom felidézni a jó emlékeket, amikor még együtt volt a családom, apám jobb napjait, anyám szelíd, de fáradt tekintetét, Nina nevetését, Olivert és az ő tesóit, amikor együtt játszunk a kis hátsó kertben locsoló csővel hadonászva a meleg miatt. Ritkán volt igazi, forró nyár, de emlékszem, hogy ‘90 nyarán, mikor én nyolc voltam, a húgom még csak hat, és mindannyian szenvedtünk a melegtől… Egy boldog emlék… Végre. Belököm az ajtót, amit már valószínűleg annyian törtek fel, hogy kulcsra már nem is lehetne zárni. Rengeteg idő eltelt azóta, hogy itt jártam utoljára... és még több azóta, hogy itt éltem, egy réges-régi, egészen valótlannak tűnő életet. Még is ez az egyetlen élet, amit ismerek, és a hosszú évek alatt képtelen voltam újat, sajátot kezdeni. Lassú léptekkel, lassú mozdulatokkal járom be a házat, végignézve a poros, szaggatott, koszos szegletén. Vitathatatlan, hogy nem maradt lakó nélkül az elmúlt nyolc évben, egy idő után elfelejtették az emberek, hogy az édesanyám felakasztotta magát a konyhában, vagy csak annyit ittak és annyira elkeseredtek, hogy nem törődtek vele. Ha kell egy hely, ahol meghúzhatod magad, ha az utca hidege a csontodig hatol, ha a tagjaid már égnek a fájdalomtól, akkor nem fogsz törődni azzal, hogy hova törsz be menedéket keresni... Nem jár át a nosztalgia olyan mélyen, mint amikor Ariadnéval voltunk itt, nem hasít belém a pánik, ahogy elképzelem, hogy anyám a konyhában lóg és a kis Nina felsikolt, ahogy belép és felfedezi. Próbálom megtartani az ép eszemet, és csak várok és gondolkozom... Vissza tudnék térni ide? Itt élni? Valaha? Nem, nem hiszem. A halál szaga, a csövesek bűze, a por, a rengeteg emlék, minden, ami másként történhetett volna, ha egy-egy döntést a múltban máshogy hozunk meg... Mi lett volna, ha nem megyek el a Roxfortba? A nappali kandallójához lépek és elrévedő tekintettel belebámulok, a hamu között csikkek és sörös dobozok, nem egy igazi otthon, boldog farakással.
Nem nyílnak virágok, Sötétség vesz körül, Csillagot nem látok...
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: A romos Acton-i ház 2018-04-06, 22:27
A Smith-ház
Vagy ami maradt belőle...
A Londoni sorházak ha jó környékről van szó csinosan sorakoznak, egységesen és még is egyedi kis előkertekkel, kerítéssel, díszes ajtóval. Nem úgy, ha egy lepukkant utcára tévedünk... Így az összenőtt házak inkább azt sugallják, hogy heringként élnek az emberek, aprócska rendezetlen, mocskos kertjeikkel, szétborogatott kukáikkal és a járdán szőnyegként terül el az üvegcserép és a szemét. Ez a ház sosem volt fényűző, sosem voltak benne csinos berendezési tárgyak, mindenből csak a legolcsóbb, és nem is minden fontos dolog. A lakás ugyan kétszintes, de így sem valami tágas, az emeleten egy gyerekszoba két rongyos ággyal, egy hálószoba a szülőknek és egy aprócska fürdőszoba található, a földszinten pedig a konyha, a lépcső alatt egy kis szertár, egy rongyos, foszlott, szaggatott kanapés nappali és egy hátsóajtó az apró elkerített hátsókertbe.
Már hét hosszú éve nem él benne senki, a nagy tragédia óta, hogy a ház asszonya a konyhában felakasztotta magát, és a két kislánynak és az apának nyoma veszett. Az ablakok betörve, beszögellve, por ülepszik mindenen, látszik, hogy nem egyszer kísérelte meg néhány csöves, hogy itt éjszakázzon. De jelenleg lakatlan és elhagyatott, senki se maradt túl sokáig...
