2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az, amit közel egy hete kívántam megnézni, feltérképezni, most nem pusztán egyedül vár rám. Asszonyom is velem tart. Meg sem fordul a fejemben, hogy lebeszéljem, aggódjak érte. Együtt élünk, együtt halunk. Ez ilyen egyszerű, nem fogom túlbonyolítani. Látom benne azt a harcos szellemet, amely engem is fűt. Nem fogok attól félni, hogy mi történik majd vele. Elég nagylány már ahhoz, hogy megvédje magát, végső soron pedig én is ott leszek, hogy oltalmazzam. Rögtön egymásra találásunk másnapján indulnék már. Rasmus is azt mondta, hogy legendák övezik az ősi temetőt, amely nem is Roxmortshoz tartozik, valami régebbi. Talán még a sötét középkorból maradt fent, kriptáit évszázadok óta nem háborgatta élő ember. Van ott valami, amivel szembe kell néznünk, s ha mindez sikerül, hasznunkra lehet az eljövendő háborúban. Nem tudom, hogy meddig maradunk, így amikor a reggeli napfény ébreszt minket, úgy vélem, nem árt, ha alaposan bereggelizünk. Nem gondoltam át, hogy a boszorkánynak mi van a konyháján, így ha kéri, akkor feltápászkodom, és elindulok a piacra, természetesen a saját ezüst sarlójaim kárára, nem vagyon én ingyenélő. Éjszaka miközben a nőt öleltem, furcsa mocorgás ütötte meg a fülemet, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, biztos valami macska. Mire felébredek, már ki is megy a fejemből. Ásitozva boncolgatom összefont hajamat, néhol már olyan hosszú, hogy egybeér a szakállammal. Nem ártana legalább valami vízbe dugni a fejemet, mielőtt érdekes fintorokat vág az szagomat illetően. Ahogy felnézek, már azt látom, hogy valamit pakolászik. Felállok, és a derekánál fogva perdítem magam elé. - Jó reggelt kisboszorkány. Ma mivel bűvölsz el? – Még este az alvás előtt meséltem neki a mai tervről, nem úgy tűnt, mint aki nagyon ellenkezne, így kérdésem pusztán köszönő jelleggel hangzik el, nem tükröz kívánságot, hogy bármit is várnék tőle.
***
Szerző
Üzenet
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-05-25, 21:47
Mentőakció indul!
Ha úgy tűnik, nincs segítség, közelebb van, mint remélnéd.
Négy nap... négy nap még szerintem is hosszú idő, őszintén szólva megértem azt, hogy ezt már Rasmus is soknak érzi. Altan soha sem szokott eddig húzni semmit, főleg nem úgy, hogy nem ad hírt magáról egyáltalán semmit sem, most viszont erről van szó. Infernus sereg... valahogy nekem már az ötlet sem tetszett, túlságosan erősnek tűnik a dolog, túlságosan... földöntúli, amit nem biztos, hogy képesek lennénk kezelni. A nekromágia mindig is az az ága volt a mágiának, ami valahogy nekem nem feküdt annyira, hiába, hogy sokan azt mondják milyen sok erő és lehetőség van benne, de nem tudom... én ezt valahogy még mindig nem érzem. Túl sok benne a rizikó, túl sok benne a buktató és túl sok benne a veszély, ami aztán végül felemészthet akár minket is. Fogalmam sincs róla, hogy egy ilyen sereget egyáltalán képesek lennénk-e normálisan irányítani, de ha Altan azt mondja hogy lehetséges... akkor talán igen... talán. Most viszont, ha már ennyi ideje eltűnt a színről, akkor tényleg tenni kell valamit és még mindig bőven akadnak olyanok, akiknek van más dolguk. Nekem is ott van az iskola, de mégis mozdíthatóbb vagyok, mint a legtöbben, főleg hétvégén, amikor nincsenek órák. No meg könnyebben és gyorsabban tudok közlekedni, főleg hogy azt pontosan tudom, hogy merre jártak. Határozott és erőteljes szárnycsapásokkal közeledem a cél felé. A környék már önmagában sem valami bizalomgerjesztő, sőt... nem tetszik nekem a távoli sötét toronyegyüttes, a borzongató környezet... nem valami megnyerő. Még távolról látom az utolsó momentumokat, egy messzi fa ágáról, ahogyan a párost elkábítja a furcsa köd... azt sem tudom, hogy a nő kicsoda pontosan, de nem úgy fest, mintha az eset okozója ő lenne, inkább szintén áldozatnak tűnik. Ellenben mégis kivárok, mert nem látok látványos mozgást az elején, mire a lilás köd elül már nem látom a két testet sem a földön, csupán a hűlt helyüket. Csak aztán rúgom el magamat az ágtól és terjesztem ki a szárnyaimat, hogy az épület felé vegyem az irányt. Első körben persze csupán az a cél, hogy kicsit körberepüljem az épületet, de aztán sikerül kiszúrni a rácsok mögött a két alakot, ezért veszem végül is arra az irányt. Nem hallatok hangot és egy egyszerű nézelődő jó eséllyel nem szúrná ki, hogy ki vagyok, hogy nem csak egy szimpla holló. Figyelek a mágiámra, így inkább csak az ismerhet fel, aki ismer egyébként is, vagy látott már így és a tollaim között kiszúrja azt a pár világosabbat, ami mintha csak a szőke hajamat tükrözné vissza, hiszen minden animágusnak meg van a maga apró jellegzetessége... nekem is. Végül becélzom az ablakot és szépen landolva szállok le a párkányon, hollóhoz méltóan esetlen léptekkel bújok át a rácsok között, hogy aztán odabent gyors terepfelmérés után zuppanjak le a padlóra és már közben végbemenjen a visszaváltozás folyamata is. - Szóval... nem jött be az infernusos ötlet, hanem helyette... mást találtál és még sikerült bajba is kerülni? - nem vagyok megrovó és szemrehányást sem hallani a hangomban, inkább csak finoman lépkedek körbe a szobában és az arcomon még halvány mosoly is játszik. Persze tudom bajban vannak, és velük együtt én is, de van annyi önbizalmam, hogy nem lesz itt semmi baj úgy sem, hogy... hárman vagyunk, ebből kettő számomra ismerten erős varázsló ahhoz, hogy kivágjuk magunkat innen... akárhol is van az itt. Közben aztán amikor körbejártam újra Altan felé fordulok egy pillanatra, még az első szavaknál. - Tehát kicsoda a hölgy? - érdemes tudni, hogy feláldozható elem vajon, vagy olyan, akire még vigyázni is kell? Első látásra a kis barnából nem nézem ki azt, hogy tud vigyázni magára... de persze mindenki okozhat meglepetést, bár többnyire jó emberismerő vagyok és határozottan ritkán szoktak tudni igazán meglepni.
- Igaz, a halálfalók megbélyegzett kutyák voltak, nem büszke harcosok. Mi pusztán egy új szabadabb világra vágytunk, ahogyan most is. Elsöpörni egy bürokratikus minisztériumot. Rasmus nem lenne diktátor, hinnem kell abban hogy kész hallgatni a szívére, és a jótanácsokra. – Adok igazat a lánynak, igaz, hogy a Sötét nagyúr alatt szolgáltunk, egyek azonban nem voltunk a céljaival. Azok valami mindennél komorabb, félelmetesebb világot hoztak volna el. Valahogy így is muszáj lett volna ellene szegülni. Mint ahogyan azt sem akarnám, hogy Sybellának rettegnie kéne a döntéseimtől. Nem, azokban már csak a saját döntéseim számítanak, mindaz, amit kettőnkért teszek. S a barátainkért, akiknek be akarom majd mutatni őt. Biztos, hogy helye lesz köztünk, senkit nem tudnék felmutatni, aki ellenérzéssel fogadná őt. Még alig tudok valamit a családjáról, holott nagyon is kiváncsivá tett, mitől ilyen érzelemcentrikus, hogy még velem kapcsolatban is kész volt legyűrni a félelmét, az életébe fogadni. Ha most nem lenne itt mellettem, meg a fegyverem sem, akkor puszta kézzel kezdenék tombolásba. Mindenki szerencséjére Sybella sértetlen. - És mégsem... Bárki is csinálja ezt velünk, nem egy hülyegyerek... – Csóválom a fejemet, nem vagyok egy megriadós alkat, de ettől most nekem is tele a gatyám. Van, aki képes elkábítani minket, játszani az érzékeinkkel, hogy aztán ne vegyen tőlünk el semmit, és továbbra is kételyek között hagyjon. A bohóc tökéeltesen beleillik ebben a képbe, mintha nem is egy sírkert közepén lennénk, hanem ahogyan újkeletű kedvesem is mondja, valami elmeteg épületben. Kérdés, hogy az épület az átkozott, hogy tévútra csalja érzékeinket, vagy valóban látott valakit Sybella, aki mindezért felelős. A nevetését most nem tudom viszonozni, vele ellentétben nekem minden idegszálam megfeszül. Ő előrelép, megelőzve engem, pedig eddig is aggódtam érte. Fél szemmel figyelemmel kísérem, de ahogy ellépett az ablaktól, egy hozzá hasonló madarat látok szárnyalni. Ezt már ismerem, már csak a röptéből, s a tollai fényességéből. A madár leszáll a párkányra, és a rácsok között igyekszik átfúrni magát, nehéz dolga nincsen, ügyes példány. - Sheska... – Ugyan nem Sybellának szólok, ám biztos hogy hallja, és hátrafordulhat, mielőtt kilépne a folyosóra. Lassan kész kis hollókolóniával vagyok körbevéve.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-05-20, 17:41
*Számomra sosem volt az. Nem tudom másként mondani, de biztos vagyok benne, bízom benne, nem azon az úton jár amelyen egykor a sötét nagyúr. Hiába volt a szolgája, már ez a meghatározás is idegen tőlem, nem tudom elhinni és elképzelni, hogy Altan aki oly erős lelkileg és testileg, egy olyan urat szolgáljon mint amilyen Voldemort volt. * -Nem tudom, de nem vagy az. Számított rátok valamiért, de nemet mondtál neki és az a Rasmus is akit a vezérednek hívsz. Az én szememben nem vagy az a halálfaló akiket annak idején így neveztünk s féltük még az emlegetésüket is. *Ha a nagyúr belső körébe tartozott volna, ismerném a nevét, és akkor valószínűleg nem itt beszélgetnénk hanem egyedül lennék s ő az Azkabanban. A szüleim szerettek volna bevonni az ügyleteikbe, de nem igazán érdekelt, és én nem akartam, másrészt nem tudtak meggyőzni az elveikről. Egy idő után már nem beszéltek előttem, talán féltek, hogy elárulom őket pedig sosem tettem volna ilyesmit. Az elfogásuk sem az én bűnöm. Altant sem árulom el soha, bár az ő bűnei a szememben egészen mások, de ígéretet tettem neki és szeretem, szívem mélyén, igazán. Ébredésem után igyekszem visszaszerezni a tudatomat is, hideg, számító gondolkodásról nem beszélhetünk az én esetemben, de megpróbálom a helyzetünkből a lehető legjobbat kihozni. * -Látó. Ez megmagyarázza. Majdnem leszedett. *Az ablakhoz megyek, hogy lássam hol vagyunk, ugyanaz a ház-e aminek a tövében álldogáltunk, vagy egészen máshol vagyunk. Látszólag a sírkert közepén, még a kaput is látom messze a sírkövek mögött, de mintha több és nagyobb lenne a zöld, ösvényt, kis utakat nem látok, sem a minket ideküldő ködöt, odakint csend van. Súlyos, síri csend, még a madarakat sem lehet hallani. baljóslatú. Altan kiáltására összerezzenek, meredten nézem az előre-hátra hajló bohócot, szemöldökeim feljebb ugranak, a homlokom pedig tele lesz gondolkodó ráncokkal. Végül felnevetek. A csendbe hasító, oda nem illő nevetés a kinti heherészésre hajaz, bár az enyém inkább jókedvű semmint idegtépő. * -Bolondok háza? Talán tündérmanók szórakoznak velünk, vagy csupán figyelemelterelés. Biztos, hogy akarsz még infernus sereget? *Nevetésem végül elcsendesedik ahogy komolyabb témára váltok. Nekem sem tetszik ez a bolondozás, veszélyesebb történéseket képzelek mögé. Ellépek az ablaktól és a szoba egyetlen kijárata felé indulok. Az ajtót még nem próbáltuk, ki tudja miért nem, de érdemes. Egy próbát megér. Előretartom a pálcámat és lenyomom a kilincset. Ha kiszabadulhatunk akkor csak arra mehetünk, bár az ablak rácsain én kiférnék holló alakban, de nem hagynám itt egyedül Altant. Marad hát az ajtó és a mögötte lévő folyosó, lépcső, még több ajtó, akár egy labirintus…..már ha nyílik. *
Nem gondoltam volna, hogy ily rövid idő alatt máris fontos helyet fog betölteni a szívemben. Külsőleg hasonlít egykori szerelmemre, hogy aztán ráébresszen, az a szerelem valójában, amit iránta érzek. Ez ilyen egyszerű, mégsem gondolom, hogy mindennek rémisztőnek kéne lennie. A vágy nem fog kihülni pár napon belül, s ha ügyesek leszünk, évek múltán sem. Ahogyan végignézek rajta, s még magamhoz húzom amint földet ér. Vagyok annyira ostoba, hogy már ennyi idő alatt is képes voltam aggódni érte. Vagy csak ilyen a szerelem? Mindenképpen újdonság nekem. A lényeg, hogy visszatért, és ismét csókolhatom. Talán túl sziruposnak tűnhet, holott erős szenvedély fűt, de nem is nagyon érdekelne, hogy ki mit gondol, így fejezem ki, hogy nekem ő pótolhatatlan. - Már nem. De akkor mi voltam? A nagyúr alatt szolgáltunk, igaz, billog nélkül, és nem csuklyákban. De számolt velünk. – Sybella talán nem értette jól? Rasmus Voldemort egyik alvezére volt, igaz, úgy voltunk kezelve, mint az északi zsoldos csürhe, sosem a bizalmas belső körének voltunk a tagjai. Van egy olyan érzésem, hogy mert Rasmus mindig is szövögette a saját terveit, s lám ő még mindig él, míg a nagyúr elbukott. Ha minden jól megy, az északi vezér egyszer meg tudja valósítani sokunk álmát, és kétlem, hogy neki a fejébe szállna a dicsőség. Azt hiszem ő tudna racionális vezető lenne, ahogyan tette azt az elmúlt sok év során is. Lehet, hogy más nagyban uralkodni, én majd ott leszek mellette, hogy legyen egy lojális tanácsadója, aki akkor is odaszól, ha tévútra lép. Amikor ránk borul a különös köd, már késő visszatartani a lélegzetemet, magával ránt a bódulat, hogy ki tudja mennyi idővel később ocsódjunk fel. A lány a kezem ügyében, a másikban a buzogány nyele. Amíg ez a kettő megvan, nagy baj nem lehet. Pálcát nem húzok, most nincsen rá szükségem. Sybella kinéz az ablakon, míg én két kézre markolom a láncost, és az ajtóra fókuszálok. Bármi jőjjön is be, csak rajtam keresztül érheti el a boszorkányt. Habár.. ki akarna támadni, ha felszerelésünk teljében vagyunk? Semmit sem értek. - Egyszerű. Látó vagy legilimentor. Kinyitom a ládát, és a szekrényt, Nézz ki az ablakon... – eresztem végül el a kezét, és a ládához lépek. Bármi is legyen benne, biztosan megcsapom. Felpattintom a fedelét, és bár reflexeim egy pumáé, erre nem készülhettem fel. Rugóra járó bohóc pattan ki belőle, meg is dermedek, szintén úgy heherészik, mint az az illető, akit a falak alól hallottunk. - Mi az istennyila ez a hely? – Morgok, most már tényleg elegem van mindebből. Azt hittem, hogy uralható infernusokat tudok beszerezni, az egész hely viszont baljóslatú, és kiszámítharatan. - Nem tudom, de mielőbb le kéne lépni, nem tetszik ez nekem. – Úgy döntök, hogy jobb nem is megvizsgálni a szekrényt, egyenlőre biztosítom a lány hátát, aztán mehetnénk valamerre. Felőlem akár ki is repülhet, ha tud, csak valahogy haladjunk.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-05-17, 18:23
*Tudtam mit vállalok ha Altan mellett maradok, csak nem fogtam fel igazán, hiszen nem ismertem milyen volt azelőtt, hogy milyen élete volt s mennyire veszélyes vizekre evezett. Nem bántam meg, azóta sem. Mindezek ellenére szabadabbnak érzem magam mint bármikor eddigi életem során, a veszéllyel együtt vállalom őt és a döntésemet, a szenvedélyt és a vágyat ami hozzáláncol, rabul ejtett szívem minden dobbanását ami neki szól. Talán ha otthon maradunk én is tervezgetnék, lenne időm olyan apróságokra mint elképzelni magunkat a jövőben, egy sereg kis boszorkánnyal és varázslóval akik csicseregve szaladnak szét a tágas udvaron, hogy csínyt kövessenek el. Egyre gyorsuló szívdobogással elképzelni a szenvedélyes éjszakáinkat, találgatni vajon mivel bővíti ki a ház részeit, a számban érezni a kellemesen füstös vacsora ízét, ujjaim között selymes hajának tincseit s bőrömön csókjainak forróságát. Ám most egészen másra kell figyelnem, életben maradni. Az ablaktáblák kirobbanása váratlanul ér, még akkor is ijedten verdes a szívem amikor már földet érek és Altan karja ölel át. Csak néhány pillanatig hagyom magam elringani az ölelésében, csak addig míg csókjának édes ízét érzem ajkaimon, míg erőt nem ad ahhoz, hogy folytassam. * -Te nem vagy halálfaló! *Nem, az én fogalmaim szerint nem az, hiszen nem Voldemort híve, nem hozzájuk tartozott és most sem velük szimpatizál. Nem sötét varázsló aki bevet minden praktikát, hogy hatalomra jusson vagy oda jutassa gazdáját. Vezérről beszélt mégsem éreztem úgy magam mint amikor Voldemort nevét ejtem ki. Biztosan vannak még hívei szabadon, biztosan megpróbálnak szervezkedni, biztosan van egyvalaki aki összefogja őket, de olyan nagy varázslók mint Dumledore és Voldemort, csak nagyon ritkán születnek. Altan őszintén bevallotta a múltjának ezt a részét, azt is, hogy Voldemort megkörnyékezte őt, de nemet mondott a nagyúrnak. Roppant nagy bátorság kellett hozzá és szerencse is, hogy elkerülje a bosszúját, talán Rasmusnak is köszönhető mindez, de nem hiszem, hogy ő olyan nagy varázsló lenne mint a nagyúr volt. Altan ígéretet tett nekem és én bízom benne, tehát nem halálfaló. Mondanám tovább azt amit láttam s tapasztaltam, de nincs rá időm, sűrű füst kezd el gomolyogni körülöttünk, szinte kézzelfogható, vastag és áthatolhatatlan mint egy paplan, a ház falához szorít minket. Mielőtt még megérezném a szagát – ha ugyan van szaga – mielőtt a bőrömön érezném a nyirkos érintését, elsötétül előttem a világ. Egyetlen szívdobbanásnyi időm van még azt hinni, hogy csupán egy felhő takarja el a fényt, vagy a füst maga nem engedi át, aztán beburkol a jótékony, időtlen sötétség. Csak akkor gondolom tovább az elkezdett sejtést mikor magamhoz térek, s rá kell jönnöm, nem felhő volt ami sötétséget borított ránk. A fejem lüktet, színes karikák táncolnak a szemeim előtt mikor megpróbálok felülni, Altan ölel magához most is, belé kapaszkodom. Kezemmel a pálcám után kutatok, de hamarosan meg is találom, látóterem szélén érzékelem Altan veszélyes fegyverét is, ha mindez csapda, nem az életünket akarják elvenni, különben lefegyvereztek volna minket. Lassan állok fel Altan segítségével, a színes karikák eltűnnek, a lüktetés a fejemben ugyan csökken de még mindig úgy érzem mintha egy csapat mérges pixi tartana újévi mulatságot sajátos módon. az ablak felé pillantok melyen rács van, én ki tudnék férni rajta hollóként de mi értelme lenne ha Altan itt ragad. Honnan hozhatnék segítséget, hiszen azt sem tudjuk hol vagyunk. azért persze oda sétálok, hogy kinézzek, Altant magammal húzom a kezénél fogva, nincs az az isten, hogy elengedjem. Másik kezemben a pálcámat tartom mindenre felkészülve.* -Nézzük meg hol vagyunk, utána a szobában nézünk körül valami jel után. Oka van annak, hogy idekerültünk. Hova is? Abban az épületben vagyunk ami a sírkertben állt vagy egy másikban? Nem tűnt illúziónak, ahogy az a csuklyás alak sem aki rám támadt. szerintem átlátott a hollóm álcáján, de hogyan lehetséges? *Úgy tűnhet képes vagyok tisztán és hideg fejjel gondolkodni, de csak jár az agyam mindenen össze-vissza ami velünk történt, a kérdések újból felmerülnek, a válaszok elsüllyednek. Félek. A kezem remeg Altan hatalmas tenyerének rejtekében, a szívem úgy dörömböl csontketrecében, hogy biztos vagyok benne, Altan is hallja. * -Minket akartak csapdába zárni, vagy csupán bárkit aki a sírkertben túl közel megy a kúriához?
Nem tudnám eldönteni, hogy a románcunk az erősebb, amely a lelkiekből fakad, s hosszútávú megbízhatóságot sejtet, vagy éppen a szenvedély, hogy állandóan az ajkán csüngenék, vagy az alsóneműjében matatnék. Mindkettőre rá tudnám fogni, hogy ez jellemez jobban minket. Gyönyörű, és szenvedélyes, s mellette olyan, akivel el tudom képzelni akár ötven év múlva az életemet, porontyokkal, békében letepelepedve majd egyszer. Nem egyszerű elfogadnom, hogy lélet ütött a szívemen, ám nem vagyok az a típus, aki hónapokig, netán még tovább gondolkozik az élet értelmén. Bele kell vágni, akár fejjel a falnak, és viselni a következményeit. Miután megkaptam az ígéretet vágyaink újabb beteljesítésére, kész vagyok visszafordulni a kúria felé, már csak a lány miatt is megéri túlélni ezt a mait. Bár erőteljes bennem a gondolat, hogy csakazért, hogy máris folytassuk az éjszakait, egyből visszavonulót fújjak, hogy bizony nem erre számítottam. De nem, nem szokásom feladni, még egy nő kedvéért sem. A nő végül felszáll, s hamar eltűnik a szemem elől, a heherészés veszi át a helyét, mintha maga az épület is moralylana. Aggódva emelem fel a láncos buzogányt, még az is felmerül bennem, hogy beilleszem lábaimat az ereszbe, és elkezdjek felmászni, ám ha a nő ezt kérte... Maradok. Legalábbis még egy rövid ideig. Azon tűnődöm, hogy Sybella mivel szembesülhet, ha úgy hozza a helyzet, akkor lebontom az egész épületet, ha baja esne. A holló azonban mégiscsak érkezik, kinyújtoma a szabad kezemet, hogy elkapjam a derekát. Az ajkára nyomok egy csókot, nem gondoltam, hogy leszek ennyire gyerekes ostoba, hogy hiányozzon. Pedig fel kell készítenem a szívemet, ennek ez az ára. Kalandos életünkbe bele kell hogy férjen a veszély, amely közénk áll. Ha sikerrel járunk, annál édesebb lesz a győzelem, hogy ketten tettük. - Halálfaló? Olyan, mint én, vagy amolyan... – Kérdeznék Voldemort híveit körülírva, de nincs rá szükség, Sybella nagyjából így is jelzi. Nem a mi csapatunk embere. Rasmus szövetségese ugyan mit keresne egy ilyen kúriában? Hacsak nem előzött meg. De nem, arról tudnék... Éppen válaszolnék, amikor különös füst vesz körbe minket, színre amolyan opálra hasonlít, s mindketten elveszítjük az eszméletünket. Amikor ócsúdok, akkor kissé hasogat a fejem, de nem vészes. A buzogány a kezem ügyében, a lány mellettem szintén ébredezve. Magamhoz ölelve ülök fel, s nézek körül. Bárki is hozott ide minket, nem fegyverzett le. Az épületen belül lehetünk, valami emeleti szobában. Ha körülnézünk, egy ágyat látunk, de nem ott fekszünk, hanem a földön. Az ablakokon rács. Egy asztal, amelyen olajlámpás, egy szekrény, és egy láda. Felsegítem a szerelmemet, majd megvetve a lábamat fordulok körbe. - Erőteljesen csapdának tűnik. – Bólintok az egyetlen ajtó felé, amely leszűkíti a kijárat lehetőségét.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-05-13, 07:10
*Ami az első találkozásunk alkalmával megrémisztett, az most izgalmat hoz az életembe. Csak azért mert nekem és értem szól. Vadembersége csábító, ahogy a belőle fakadó erő is, Merlin ments` hogy bármiben is irányítani akarjam, de immár nem rólam és róla szól a mesekönyvekbe illő történet, hanem rólunk, kettőnkről, ami azt jelenti, hogy ketten együtt megyünk tovább az úton bármilyen göröngyös is az. Mellette felfedezek magamban olyan erőket melyek sosem voltak, vagy nem találtam őket, vele fordíthattam az életemen és megtettem, bátorságot és eltökéltséget nyújtott. A csodás tekintetével pedig elhitette velem, hogy csak én vagyok neki a világon, hogy igazi nő vagyok aki méltó arra, hogy egy erős férfi, oltalmazó karjai közé ölelje. Hiába morran látszólag mérgesen ha nem tetszik neki valami, enyhít rajta a szemeiben csillogó fény mely engem borít be, ajkainak szegletébe rejtett mosoly mely jókedvről árulkodik. Tudom, csupán nem szokta meg, hogy ellentmondjanak neki, de még ezt is újdonságként éli meg, s nem csontrepesztő haraggal. Velem, nem mással, nem a titokzatos Seleste-el akiről már nem is ejtünk szót. Ő már nincs. Szélesen, ígérőn húzom ajkaimat mosolyra az újabb morrantásra melytől jólesően megborzongok. Korábban oda voltam a szép fiúkért, de úgy látszik a veszélyes szép fiúkért vagyok oda. Pezseg a vérem ha csak rágondolok, de itt van mellettem, érzem őt.....s bár rettegnem kellene mikor beljebb és beljebb lépünk, tudom ha eljön az ideje, meg fog védeni. * -Én is elkerültem, de még messziről is feltűnt volna az épület. *Tény és való, hatalmas az alig egy-két méteresre nyúlt sírkövek, emlékművek között, mint egy magányos hegy úgy emelkedik ki, komorsága, szürke kövei csak tovább mélyítik ridegségét. Feltételeztem, hogy nem fog tetszeni neki az ajánlatom, de nem tehetünk mást. Muszáj, hogy kikémleljük ki vagy kik vannak odabent és miért. Ha megadatott a lehetőség, miért ne használjuk ki ha azzal talán az életünket mentjük meg. * -Most már tudom. Sietek. *Előző este várt volna, akkor képes lett volna arra, hogy vágyait visszatartsa csak azért, hogy nekem jó legyen. Akkor is én rohantam előre, bár azóta sem bántam meg. Most csak segíteni szeretnék, ezt tudnia kell, nem akarom, hogy a halálba sétáljon. Hollóként is aggódom érte, a sírokat is figyelem míg le nem szállok a világosságot közrefogó ablak párkányára. Én is hallom a nevetést, mintha pixik szórakoznának velünk vagy Hóborc szabadult volna ki a kastély falai közül, amit ugye nem tehet meg, mert szelleme oda van láncolva. Egyelőre nem látom a heherésző hang forrását, de az ablakon túli világ érdekesebb. Gyertyák lángjai lobognak remegve, míves ezüst gyertyatartókban feszítve, árnyékok ugrálnak a piszkos szürke falakon. Kopott bútorok állnak elszórva, látszólagos rendezetlenségben a szobában ami valószínűleg egy kisebb szalon lehet. Az is kiderül, hogy az épület nem illúzió, vagy ha az, akkor nagyon jó, karmos lábaim szilárd anyagban kapaszkodhatnak meg. A szobában egyetlen emberi lény ül egy hatalmas karosszékben, trónnak is elmenne olyan nagy és díszes. Karjait a karfákon nyugtatja, de sem az arcát, sem más testrészét nem láthatom a fekete csuklyás köpeny miatt. Csak pislogok, próbálom felfogni amit látok. Épp felreppenek, hogy visszamenjek Altanhoz, mikor a sötétségbe burkolózó arc felém fordul, az ablaktáblák kinyílnak, vagy inkább robbannak, a lökés ereje a levegőben taszít hátra. Kétségbeesetten verdesek a szárnyaimmal, néhány pillanat míg újra ura vagyok magamnak. Két kis kék villanást látok közben, a kacaj ismét felhangzik. Teszek egy kört mielőtt Altan mellett földet nem érek, nehogy eláruljam hollétét. Csendesen, puhán érkezem és azonnal alakot váltok.* -Egy halálfaló. Vagy annak látszik. Vagy maga a nagyúr öltött újra testet. *Zihálom ijedten a látottakat. Nem találok magyarázatot, hogyan történhetett meg, de nem kellene most itt lennünk, bármit is akart itt Altan, nem ma van a napja, hogy megtaláljuk. Vagy éppen azért áll itt a ház? *
Cseppet sem zavar, ahogyan ránézek, Seleste arca pillant rám, hiszen Sybella minden újabb percben meggyőz, az ő szemének csillogásában valami más rejlik, nem csupán egy hasonmás, vagy egy kósza iker, akiről az aurorlány sem tudhatott. Teljesen különálló, másféle személyiség, akinek még a külsejébe is ismét bele kellett szeretnem, elfeledve, félretéve, hogy mi volt az elődjével, főleg a különbségekre koncentrálva. Már nem vagyok elég akaratos, hogy ellenálljak annak a csáberőnek, amely belőle fakad, amelytől egyszerre érzem magam még erősebbnek, mint férfi, mint harcos, s elgyengülni, mint szerető ahogyan biztosít arról, már csak én fogok számára kelleni. Érdekes egyenletlenség ez az érzelmeim hullámain, már csak sodródom az árral, elfogadom, hogy a régi modelnek annyi, ahol a férfi hoz döntést. Ketten, együtt, vagy alávetem magam az akaratának, ő a királynőm, kész vagyok féltérdre ereszkedni előtte, s megvédeni is akár. Kaján félmosollyal zsebelem be a reakcióját, tudom, hogy nincsen viszolygása velem kapcsolatban. Bennem pedig félsz, hogy itt vagyunk a sötét birtok mezsgéjén, ilyenkor is nehéz elvonatkoztatni a boszorkány bájos idomaitól. Ám most a tennivaló, a végén még nem fogom kibírni alkonyatig, s az erdőben kívánom meg. - Úgy legyen. – Morrantom, s beljebb lépünk a hideg sírok közé. Nem hagyom, hogy megnőjjön köztünk a távolság, ha lassabb lenne, én magam is lemaradok, és gyorsítok, ha kész szintén megtenni. A különös épület ragadja magával a figyelmünket, ezt közelítjük meg a mélységi katakombák helyett. Félelmetes... Még számomra is. - Évekkel ezelőtt jártam már errefelé, igaz a temetőben nem. – Megrázom a fejemet, nekem már az is új, hogy itt kell lennem, az még inkább, hogy teljesen más fogad, mint amire vártam. Ahogyan világ gyúl az egyik ablakban, jelzi, hogy a hely máris életre kelt, mintha várt volna minket. Mardosó balsejtelem lesz rajtam urrá, a megérzéseim többnyire nem csalnak meg. Minth az egész környéknek önálló tudata lenne, akár ha azt akárná mutatni, amitől tartunk. Megérzem magamon a nő meleg ujjait, ő az egyetlen ezen a pokoli helyen, aki valóságos. Felé fordítom a fejem, hosszú hajam sörényként csapódik mögöttem. - Nem szeretek várni, tudod jól. – Ismerem be kelletlenül, ám csak tegye. Mégsem mondok ellent, a láncos buzogány emelése mégiscsak afféle bólintásnak tűnik, menjen csak. Hátamat a hideg falnak vetem, legalább onnan ne lepjenek meg. Ahogyan a nő felszállt, a fenti ablakok irányából kellemetlen heherészés üti meg a fülemet. Ez meg mi a jófranc...? A cirkuszi bohócok kacagnak így. Érdekes lenne.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-05-09, 19:55
*Olyan mintha már évek óta ismernénk egymást, pedig nem rég még a Roxfortba jártam, az időközben módosított tanrend szerint még járhatnák is, de akkor sosem találkoztam volna Altannal. Korábbi döntéseimnek azonban most nem a súlyát érzem hanem a könnyedségét. Ennek eredménye az apró szemtelenségem is ami csupán megszínesíti az életünket, de nem tesz rosszat egyikünk lelkével sem. Tudhatja, hogy nem bántani akarom, ő hozza ki belőlem azt a tüzet amiről még én magam sem tudtam igazán. Eddig nem volt kért lángra lobbanjon. * -Reggelig lobogni fog. *Még nem érezzük a vesztünket, könnyedén civódhatunk, játszhatunk a másikkal és még egy fenékcsípésre is van idő. Felszisszenek bár nem fájdalmas, inkább csak reflex amivel aztán félre is ugrom előle. Hihetetlen mennyit változott az első találkozás óta, mégis megmaradt annak a vadembernek akitől először még féltem. A tekintetében volt valami ami miatt segítettem rajta, csak utólag volt mókás, hogy pont egy törékeny nő kegyelmére szorult. Biztosan segített volna magán, idővel, mégis…..ez volt az a momentum ami miatt napokig nem tudtuk kiverni egymást a fejünkből, ami végül összehozott minket. Nem akarom irányítani, dehogy, meg sem fordul a fejemben, ha úgy is tűnik az is épp olyan önkéntelen mint a kacagás. Ám hamarosan le kell erről mondanunk, a sírkert kerítésén túl egészen más vár ránk mit amire számítottunk. * -Hogy kerülhetett ide és mikor? Réginek tűnik de nem emlékszem, hogy bármikor hallottam volna róla, pedig a fél életemet itt töltöttem Roxmortsban és az iskolában. *A szellemszállásról is legendák keringtek, mindenről ami valaha feltűnt itt, erről is hallanom kellett volna. Talán csak illúzió amit egy bűbáj hozott létre, talán nincs is itt csak mi látjuk, akkor viszont nem halottak lakják a sírkertet, vagy nem csak ők. A világosság az ablak mögött meg is cáfolja a sírkert várt funkcióját. Altan felmordul mellettem az én lépteim megtorpannak. Persze, hogy félek, de nem hátrálok meg csak időre van szükségem, hogy gondolkodjak, valószínűleg a védőrúnákra nem lesz szükség, hatástalanok lesznek. Belekapaszkodom Altan karjába, visszatartom amennyire csak lehetséges, közel húzódom hozzá, hogy hirtelen támadt ötletemet a lehető leghalkabban közöljem vele.* -Ne menj közelebb, várj itt, hogy ne lássanak. Majd én, egy holló nem tűnik fel senkinek. *Meg sem várom, hogy ellenkezzen, felállok és széttárom a karjaimat, aztán lecsapok velük, de akkor már fekete madár alakjában. Remélem, hogy nem kap a farktollaim után, hogy visszatartson, vagy nem elég gyors hozzá. Ha sikerül felrepülnöm, körbe tudok nézni a ház körül, be az ablakon anélkül, hogy gyanút keltenék. Ha csak illúzió, ekkora épülethez hatalmas tudás kell, de akkor sem tudnék leszállni az ablakpárkányra. Meg kell próbálnom. A magasból azonban folyamatosan szemmel tartom Altant és a környezetét is, nehogy meglepje valaki, a figyelmem megoszlik de remélhetőleg sikerül véghez vinnem a tervemet és némi információval visszatérni a szerelmemhez.*
Boszorkányom pontosan tudja, hogy nem ártanék neki sem szóval, sem tettel. Fájdalmat pusztán a hálószobában okoznék, akkor is csupán annyit, amennyire vágyik, s amely még kézenfogva jár a gyönyörrel. Beharapom a számat, amelyen mégis széles vigyor játszik. Magamhoz rántom, és nem titkolt vadsággal harapom meg az ajkát, mintegy önbeteljesítő jóslatként, ha így levademberez. - Remélem ezt a tüzet éjszakára is meghagyod. – Finoman belecsípek még a hátsójába, épp csak, hogy megugorjon, kellemetlenség aligha járhat mindezzel. Jelzésértékű, hogy tudok én keménykedni, de mellette mégis az érzelmes oldalam kerül előtérbe. Vártam volna rá, ha kell. Szerencsére nem kellett. Ez így tökéletes. Most is együtt fogunk behatolni az ismeretlen terepre, immár teljes bizalmat szavazva egymásnak. Bármit is találunk majd odabent, mindketten visszatérünk majd, vagy egyikünk sem. Ezzel tudok azonosulni, hiszen szívem kulcsa a boszorkánynál, így ha többségében ő irányít, hát tegye. Sosem voltam irányításmániás, Rasmus ellen sem törtem hatalomra. A csábító és ravasz mosolyától máris bizsereg az ágyékom, ám most feladatunk van, holott máris ledönteném a csupasz kőre, hogy itt helyben tegyem magamévá. Talán majd kifelé, a győzelemittas, diadalmas kéjmámort ünneplendő meg. Láncosbuzogányom már szinte vérre szomjazik, nem szokott ennyire az ínséghez, lassan egy hete nem mostam le róla agyvelőt. Ideje lenne. Habár ha itt zombikat lelünk, ott már aligha lesz friss vér, amellyel megöntözhetem. A kúria azonban nem várt meglepetéssel szolgál. Most először, amióta ismerjük egymást, meglepett bizonytalanság terül szét bennem. - Korántsem. Azt hittem, katakombákat lelünk. Mélyen húzódó sírboltokat. Ez... valami más... – Mormolom, és közelítünk az épületegyüttes felé, a sírokkal már nem is törődve. Ellenben a halott táj ellenére mintha a kúria oldalán a Trimágus Tusában is használt sövénylabirintus tűnne elő. Meglepően gondosan ápolt. Összevont szemöldökkel sandítok a kvázi feleségemre, neki vajon mi lehet a véleménye. Bármennyire is szeretek kockáztatni, fejjel menni a falnak, most, hogy ráleltem az angyalomra, a múzsámra, már nem akaródzik itt hagyni a fogamat. Ha arról van szó, akkor inkább meghátrálok. - Ahha. Büdösfranc. Azt hittem csak holtak lesznek. De azok nem kapcsolnak világot... – Mordulok fel, és elkezdem megkerülni az épületet. Hol lehet a bejárat? Nem akarok felkapaszkodni az ereszen, vagy a futórózsán, amely körbenövi a kopott falakat. Bólintok, hogy ne legyünk ezúttal ostobák, nem is húzódom el, ellenben van valami természetellenesen hideg a helyben. Vészjósló. Feláll a hátamon a szőr, holott nem vagyok ijedős. Asszonyomra pillantok, másszak, vagy ajtót keressünk?
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-05-05, 20:29
*Ellentmondtam, de csak azért mert szeretem, mert nem akarom elveszíteni, mert rajta kívül nincs veszíteni valóm. Vagy mégis. Otthon vár rám Shaylee akinek mindennél fontosabb vagyok, hiszen nincs családja és nem is szabadulhat igazán a házból. Fájó szívvel gondolok Mollyra, de ő nélkülem is eléldegél, Arabella pedig amúgy is szabad lélek. Roben….ő visszamehet Godric`s Hollowba a nénikémhez, elvégre a család házimanója, nem csupán az enyém. Egyedül Shaylee az aki megérezné a hiányomat….egy kicsit elszorul a szívem, hogy a feje felett döntöttem, de Altan elvesztését talán ő sem tudná orvosolni, ha nem is itt és nem is most, de belehalnék ha vele történne valami. Ő az egyetlen kapocs, a szalmaszál az életbe, nem véletlenül érzem azt, hogy a szívem csak őérte dobog. Az apró mosoly azonban mindennek ellenére tovább szélesedik amikor a fejemre olvassa vélt figyelmetlenségemet. Most komolyan, megont ellent kell mondanom neki? Mit tehetnék, nem egyeznek a gondolataink, de ez legyen a legnagyobb nézeteltérésünk.* -Igen, azt mondtad vissza, de mi otthonról jöttünk. Én figyelek vadember, de te nem igazán. *Végül is ez nem ellentmondás csupán szerelmi civódás, vagy még az sem. Lovaglás a szavakon melyet nem jól választott meg. A lehengerlő mosoly mellé ő is kap egyet, azt ugyan nem tudom, hogy hasonlóan lehengerlő e, de elég széles, elég csábító és elég ravasz….érzésem szerint. Arabella szófogadóan hátramarad, nem repül át a kerítés határain, egy fa magasabb ágát választja ki megfigyelőhelyként. Én tovább megyek Altan oldalán, magam elé tartva a pálcámat mindenre felkészülve, ám a sírkövekhez és a nagyobb kriptákhoz szokott tudatom valami egészen mást fedez fel. * -Ez túl nagy családi kriptának, nem való ide. Ez az amit kerestél? *Tekintetéből azt olvasom ki, hogy a válasza nemleges, vagy ha bármit is szeretett volna megtalálni, nem erre számított, de talán ez az ami miatt idejöttünk. Ha szokatlan, ha nem idevaló, ha valamiért különleges, akkor utána kell járni. Ez legalább lehet egy nyom ahhoz amire Altannak van szüksége. Ám egy ekkora épület túl sok veszélyt rejt magában, nem tudhatjuk mi vár ránk odabent. Egy kicsit félek, de nem attól, hogy bármi vagy bárki elveszejt, hanem attól, hogy valami nem úgy sikerül ahogy az én vademberem szeretné. * -Ott! Valaki van odabent. *Észreveszem az egyik rácsozott ablak mögött gyúló fényt és arra mutatok, bár talán felesleges, Altan szemei minden bizonnyal vagy előttem vagy velem egy időben érzékelhették a fényt. Remegéséből gyertyára tippelek nem lámpásra vagy fáklyára, de persze lehet mágikus fény is, bár azok leginkább kék színűek. Ez aranysárga és mintha több lenne belőle, itt-ott apróbb körök olvadnak össze.* -Bárki is van bent, óvatosnak kell lennünk és csendesnek, talán többen is vannak, de meg kell néznünk. *Mindezt már elég halkan mondom, csak Altan hallhatja hiszen egészen közel húzódtam hozzá, a karjaink még össze is érnek. Nem remegek, nem érezheti a félelmeimet melyek csupán az ő biztonságát érintik.*
Azt hiszem bárhogyan is próbálkoznék, hogy lebeszéljem szívem választottját, hogy ne legyen olyan makacs, valahogy nem látom értelmét. Sutba dobhatjuk az olyan elavult eszméket, miszerint a férfi a ház ura, és a nő nem szólhat vissza. A jelenben bizony ha az a bizonyos férfi szerelmes, akkor alá is rendelheti magát szíve válaszottjának. Nem hinném, hogy minden esetben szükség van rá, és csak a büszkeségem miatt füstölgök, a valóságban jól esik, hogy ilyen harcos amazont fogtam ki magamnak, akivel nem csak megértetem magam, biztonságos hátteret tud biztosítani. Ezért döntök is úgy, hogy ha bajom esne, hát akkor ha maradna, hát maradjon, akkor együtt pusztulunk. Legalább nem él egyikünk a másik nélkül, ahogyan Seleste esetén megtörtént számomra. Sybella ellenben gyönyörű, egyedülálló a maga nemében, s nem hagyna senkit hátra. Bármennyire is félelmetes vadembernek látszom, kész vagyok arra, hogy átgondoljam a tetteimet, akár felül is írjam őket, ha már nincsen létjogosultságuk. Ahogyan a boszorkány karjaiban is megtaláltam a boldogságot, úgy vagyok kész más utakra lépni, ha úgy boldogítóbb. Hátra sem kell néznem, hogy tudjam, az édes nő sikerként könyveli, hogy nem mondtam ellent. Nem az volt a szándékom, hogy átadjam a gyeplőt, ám ha bevont az életébe, hát bizonyos engedményekre nekem is késznek kell lennem. Különben sem hiszem, hogy volna okom bármiért is haragudni. - Nem mondtam, hogy haza. Azt mondtam vissza. Nem figyelsz kisboszi? – Csóválom a fejem dörmögve, és most tőlem kap egy lehengerlő mosolyt, ahogyan átlépjük a vasrácsok övezte kaput. Itt már minden lépésünket ügyesen meg kell fontolni. A nő közben itt megállítja a madarat, amit jól is tesz. Az egyszerű lélek minden bizonnyal sebezhetőbb, és nem vagyok felkészülve, hogy Sybellát gyászolni lássam még egy ilyen primitív lény pusztulása miatt is. Jobb elkerülni, amit csak lehet. Megölelném még választottamat, mégis úgy vélem, hogy itt már figyelő szemek gyűrűjében vagyunk. Ahogyan beljebb lépünk, a krematóriumok mögött egy komoran magasodó... többszintes főépületre leszünk figyelmesek. Egy kúria a temető közepén? - Megnézzük? – Kérdezek most rá, nem igazán figyelve a krétát illető kérdésére. Azt hittem, hogy nagyjából sejtem, hogy hova jutunk, most pedig meg vagyok lepődve egy cseppet. Mások előtt nem is mutatnám, ám Sybella a szerelmem, nincsen titkolnivalóm előtte. Bármit is találunk itt, Rasmust biztosan fogja érdekelni. Hogy ezt még inkább titokzatossá tegye a dolog, a főépület egyik emeleti, berácsozott ablakában fény gyúl.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-05-01, 07:30
*Altan erős, hatalmas, nem csak az én szememben és nem csak testben hanem lélekben is. Eddig azonban nem merült fel bennem a kérdés egyszer sem, hogy ő aki minden bizonnyal más nőkhöz szokott, mit látott meg bennem. Egy a kamaszkorból alig kinőtt, félénk és szinte mindenben tapasztalatlan nőben. Ha nem érezne irántam semmit, vagy otthagy az első pár perc után, vagy ha már megkapta amit akart eltűnik az életemből. Ő mégis érezhetően és bevallottan keresett engem, várt rám és velem maradt, olyan mélységekben engedett be a lelkébe amit az ember életében talán csak egyvalakinek tesz meg. Nem mondott sokat Selesteről, sem arról, hogy iránta mit érzett vagy vélt érezni, sem a csalódásáról, de valamiért _tudom_ hogy az a másik nő bármennyire is hasonlítsak rá, soha nem részesült olyan kiváltságban mint én. Altan mellett én is másnak érzem magam, erősebbnek és magabiztosabbnak, noha mindezen érzések ellenére nem feledem gyengeségeimet sem. Ismerem a korlátaimat és ezek után sem becsülöm túl magam, de Altan nem csak a szívemet és a lelkemet szabadította fel, hanem a ködfátyolt is elhessegette az elmémről, mely elfedte a képességeim iránti tudatot. Nem bíztam magamban soha annyira, hogy képes legyek tenni is a boldogságomért, vagy bárki másért, az életéért. Ő azonban már csak azzal is megerősített, hogy bízik bennem, hogy velem maradt, hogy egyetlen este után már a közös életünket tervezi. az az erő ami benne lakozik az enyém is immár, ezért nem adhatom meg neki azt amit most kért tőlem, ezért van bátorságom ellentmondani neki. Ez az ellenkezés azonban nem dac, hanem tenni akarás, ez az ellenkezés tele van az iránta érzett szerelmemmel. Mielőtt elmennék mellette még látom az arcán megvonagló vonásokat melyek némi döbbenetről árulkodnak mert nem szokott hozzá, hogy bárki is nemet mondjon neki, némi enyhe dühről, mely valószínűleg nem igazán nekem szól inkább csak a helyzetnek. Mivel nem esik nekem sem szóval sem tettel, feltételezem, hogy rögtön el is illant. Apró, csiklandozó mosoly szélesedik az arcomon, egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy megnyertem egy csatát vele szemben. Egy fél perces, kétszemélyes, kérész életű csatát, de csatát. Mindez újabb erőt ad ahhoz, hogy bárkivel szembeszálljak érte és mellette.* -Ha állatoknak nincs helye, Arabella megérzi és nem jön tovább. megvár minket idekint, de haza nem küldhetem. Szabad lélek. *Azt nem mondom, hogy akár közbe is lép ha veszélyben érez, bár ilyesmi még nem fordult elő, sikeresen elkerültem a veszélyes helyzeteket, de azt tudom, hogy mindig készenlétben áll. Féltem őt, szolgál engem de nem mindig fogad szót. Azért, hogy megnyugtassam Altant, az éppen fejünk felett köröző holló felé fordulok.* -Arabella! Maradj itt, ne gyere tovább! *Talán ennyi is elég lesz ahhoz, hogy valóban maradjon, én megpróbáltam, a többi már a hollómon múlik. A vaskapu előtt azonban már érzem magam körül a hidegséget, az ürességet amit a temető szór szét. Ki tudja milyen lelkek lakoznak a határain belül, s vajon tudnak-e követni minket ha elhagyjuk a helyet, vagy helyhez vannak kötve? * -Egy krétát találtam otthon, egészben. De itt a pálcám is. *Már a kezemben is van és magam elé nyújtom. A Roxfort tele van szellemekkel, de ők mind jóindulatúak, kivéve Hóborcot, ám még ő sem mondható veszélyesnek minden csínye ellenére sem. Nem tudom, hogy a temető kísértetei mennyiben különböznek a Roxfortiaktól, és, hogy alkalmas-e bármilyen pálca varázslat ellenük. De hamarosan kiderül.*
Azért mindent összevetve, sokkal jobban boldogít, hogy Sybelláról szó, nem pedig Seleste jött vissza. Bármennyire is azt hittem, hogy minden rendben van velünk, és az emészthető állapot, hogy a sakktábla ellentétes színeit szolgáljuk, ám mégiscsak megnyugtatóbb, hogy akivel éjszaka öleljük egymást, összefonódnak az érdekeink. Szerelmünk izgalmát nem az táplálja, hogy a csaták szüneteiben akár szerelmeskedhetünk is... Nem, nekem már arra van szükségem, hogy a párom mellettem álljon, családot alapítsunk, és legyen hova hazatérni. Most, hogy Sybellát is ismerem, mondanám, hogy nem összetéveszthető senkivel, és már meg tudnám különböztetni az egykori aurorlánytól, de ennyire jó emberismerő sajnos nem vagyok. Nem kívánom egykori szerelmem halálát, ám az igaz, hogy sosem lett meg a teste, csupán elvitte a folyó, ahogyan hallottam. Még csak nem is a mi bandánk végzett vele, Voldemort csuklyásaival került szembe, vesztére. Ám mindez már a múlt, most a békés időszak köszönt ránk, addig viszont amíg Rasmus készülődik, én sem tudok a hátsómon ülni, támogatnám a temetőből életrehívható holt sereggel, ha van rá lehetőségünk.. Nem tudnék egész nap a közös otthonunkban henyélni, mégis örül a szívem, hogy a boszorkány is velem tart, még ha van bennem némi aggodalom, de legyen csak erős nő, inkább egymás oldalán haljunk meg, mint betegségtől vagy unalomtól. Ahogyan lépdelünk a fák között, már olvad a hó, a tavasz igéretét hozza a szél, villámgyorsan jóra fog fordulni az idő, érzem a levegőben, tiszta, és mindent áthat az az édes fű, virágillat, amely jelzi, hogy a természet új gúnyába készül öltözni. Nem fogjuk most egymás kezét, fel kell készülni a váratlanra is. Lesz még elegendő időnk a gyengédségre, ugyanúgy a vadságra is. Hiszen a nő mindkettőt hordozza magában. Amennyire szűziesen állt a kettőnk szerelmét érintő vágyhoz, oly szenvedélyesen ölelt végül, amelyet nem pusztán férfi-létem erejének tudtam be. Valahogy a lelkem is kellett neki, és ettől el is gyengültem, tudtam,h ogy hazatértem. Méltó tagja lesz a közösségünknek, ahol csakis az a cél, hogy jól érezze magát, ne feszélyezve. Nem lesz gond, hogy varázslényekkel veszi magát körbe, de mégiscsak embernek született, tőlük kap majd méltó elismerést. Ellentmondására összeszűkítem a szemem. Nem nevezem ostobának, odáig pedig végképp nem ragadtatnám magam, hogy megüssem. Értem teszi. Elfordulok, füstölgök egy sort, belül azonban mosolygok. Erős, küzdőszellem, aki nem fogja feladni, és küzd az utolsó lehelletéig. Lassan odaérünk a temetőhöz, amelyet vaskerítés övez, és már messziről árad felénk a hideg, amelyet a hely közvetít, mégsem borsódzik tőle a hátam. - A hollót küldd vissza. Ha te maradsz is, állatoknak itt nincs helye. - Nyitom fel a kaput, hogy belépjünk. Előhúzom a láncos buzogányt, és elindulok óvatos léptekkel a sírok között. Csendes minden, ám majd a mélységi katakombákban lesz igazán izgalmas a dolog. - Fehér krétaport végül tudtál hozni, vagy más védelmünk lesz? – Kérdezek fél szemmel visszatekintve a fiatal nőre, és feltekerem a buzogány láncát, hogy átfogjam a golyóval. Egyetlen lendítés, ám kell hozzá a lendület, aztán bármit átszakítok vele. Szinte bármit.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-04-27, 13:05
*Alig változott valami a legutóbbi sétánkhoz képest a tájban, velünk viszont száznyolcvan fokos fordulatot tett a világ. A fák ugyanott állnak, nem nőttek egy centit sem, ugyanazok a kis bukkanók is megvannak még, talán azt a fránya gyökeret és mélyedést is megtaláljuk ami közvetve összehozott minket. Altan és én azonban már nem félünk egymástól, nincs bennünk kétség a másik iránt, a legnagyobb egyetértésben igyekszünk közös célunk felé. Noha ő tervezte, hogy elmegy a régi, romos temetőbe, már a magam céljának is tekintem, hiszen segítek neki abban ami miatt ide igyekezett. Csak egy pillanatra jut eszembe a titokzatos idegen lány akire Altan szerint a megszólalásig hasonlítok, nem lángol a szívemben féltékenység, kíváncsiság iránta azonban egyre nagyobb. A varázsvilágban sok minden megtörténhet, születnek ikrek is épp olyan gyakran mint a muglik között, de az ritkaságszámba megy ha két boszorkány úgy hasonlít egymásra mint két sárkánytojás de nem találkoztak még soha. Ráadásul, Altan igen szegényes beszámolója szerint, minden külső hasonlóság ellenére úgy különbözünk egymástól mint nyuszi a farkastól. Nem fogom elfelejteni azt a lányt, csak a megfelelő alkalom kell ahhoz, hogy újra szóba hozzam. Ám az előttünk álló cél és terv most sokkal jobban izgat, lelkem egy apó zugába még a félelem is beköltözött, nem tudom mire számíthatunk, de ha valóban szellemek lakják, mindenre fel kell készülnöm. Sajnos azonban nem volt dolgom efféle szellemekkel, csupán a merőben ártalmatlanokkal akik a Roxfort szobáit, termeit és folyosóit lakják. Jól jött volna most némi közelebbi kapcsolat velük, de ahhoz az iskolában kellene lennem úgy viszont talán sosem találkoztam volna Altannal. Érte pedig bármit feladnék. Nem tudom honnan ez a biztos érzés, miért ragaszkodom hozzá ésszel és szívvel amikor alig ismerem, de mégis….egy láthatatlan kapocs összefon minket és a sorsunkat. Már azt is tudom, hogy nincs egyedül, hogy az élet ajándékozta családja is itt van valahol és remélem majd egyszer bemutat nekik, felkészültem arra, hogy talán nekik nem tetszem majd. Altanra tekintve ők is biztosan mind hatalmasak és erősek, a vezéréről, Rasmusról már mesélt nekem, már csak abból is úgy gondolom, hogy ez a Rasmus hatalmas ember lehet mind testben mind lélekben, mert Altan mérhetetlen tisztelettel beszélt róla. Miért is hinnék, hogy méltó vagyok Altanhoz? Hiszen gyáván elbújtam a világ elől, sosem harcoltam a szüleim igazáért, csak nyalogattam a sebeimet s még csak a Roxfortba sem mentem vissza, hogy tovább gyarapítsam a tudásomat azok után, hogy lehetőség nyílt rá. Altan előtt is eltitkoltam a családom múltját, csupán a szerelmem az amit adhatok neki. * -Nem értelek. *Gondolataimból Altan szavai rángatnak vissza a valóság érezhető világába. Korábban már mesélt a temetőről, ha nem is tudom pontosan mire számíthatunk, azért annyival tisztában vagyok, hogy minden hihetetlen legenda ellenére veszélyek leselkednek ránk. Mégis itt vagyok. Érte bármit. Ezer zsáknyi galleonért, vagy az örök életért cserébe sem hagytam volna, hogy egyedül jöjjön el. hátrahagytam Shayleet, és mindenki mást aki valaha is számított, egyedül Arabellát nem, mert ő úgy is szabad lélek, hogy engem szolgál, s most is ott ül egy fa lehajló ágán pár tíz méterrel előttünk. Megrázom a fejem, sajnálkozó arcot vágok, bocsánatkérőt, mert most az egyszer nem tehetem meg azt amit kér.* -Nem tehetem. Nem ígérhetek olyasmit amit eleve nem tudok betartani. *Tovább indulok jelezve, hogy részemről a témát lezártam. Nem akarok erről vitát nyitni de ha nagyon akarja, megmutatom milyen az ha egy szerelmes asszonnyal ellenkezik, vagy próbálja olyasmiről meggyőzni ami szerinte marhaság.*
Ismét a hegyoldalon baktatunk a fák mentén... ahol megismerkedtünk vagy négy napja. Vagy öt? Ki tartja már számon? A lényeg, hogy múltunk ideköt, itt találkoztunk először, hogy aztán minden minden megváltozzon. Akkor még a buzogányomat emeltem rá, teljesen meg voltam rettenve attól, amit a számomra ismeretlen boszorkány hatalma jelenthet, aki egykori szerelmem alakját viseli. És mégis, már akkor megmutatta irgalmát, pedig lehetősége lett volna velem végezni, hiszen a fegyverem karnyújtásnyi távolságon túl hevert, ha a pálcámért nyúlok, talán halott is vagyok. Mégis... segített, és történt valami. Képes voltam átlátni azon, hogy nem tör ármányosan ellenem, ő pedig leküzdötte a félelmét, tőlem, ismeretlen vadembertől. Most már nosztalgikus mosollyal gondolok vissza minderre, és hátrasandítok, hogy vajon neki is ez jár az eszében? Ám nem érünk rá, oly édesen telt a reggel, sokáig aludtunk, és még beszélgetésbe is merültünk, nem említve azokat az édesen szerelmes összebújásokat, amellyel állandóan illet az ifjú asszonyom. Most is követ a veszélybe, nem bújik csigaházba, hogy majd én elintézem. Ezért is akarnám majd bemutatni Rasmuséknak, mert nem lehet kérdés, hogy rá vágyom, a törzs tagjaként, és ha a többiek elutasítják, akkor talán arra is vetemednék, hogy kihátráljak, bármennyire is a fivéremként, vezéremként tekintek az északi harcosra. Ám mégis kétlem, érintőlegesen beszéltem már Rasmussal a lányról, aki elvarázsolt már az első találkozás után is, s ő egyetértett, a szív vezeti a harcos kezét, nem az izmok, és ha van kiért küzdeni, akkor vagyunk igazán erősek. - Valamit meg kell beszélnünk Sybellám. Én akkor is a temetőbe tértem volna, ha nem találkozunk, így kérlek, ha velem valami történik, akkor mentsd magad. Nem kell az önfeláldozás. Akkor menj, az ilyen hőiesség nem jelenti azt, hogy meg kell halnod értem. – Nem lesz veszélytelen a terep, lassan már fel is hágunk a dombtetőre, ahonnan már látszanak az ősi kripták, mauzólaumok. Ki tudja, milyen sötét teretmények védik, és nem akarok azon aggódni, hogy a nő holmi szerelemből az oldalamon akar meghalni. Annál fontosabbá vált számomra.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-04-23, 08:23
*Arabella valóban különleges, már akkor is az volt amikor rátaláltam, úgy bújt bele a két tenyerem melegébe mintha az anyja szárnyai lennének. Egyre inkább azt gondolom az én életemben semmi nem történt véletlenül, mindennek oka volt, de sosem firtattam, nem merengtem rajta. Talán itt az ideje, hogy megtegyem mert ez minden titok nyitja. Altan megjegyzése a szívemet melengeti s már-már rábólintanék Arabella különlegességére mikor szóba kerül a leves. Nem kicsit döbbenek meg, de ajkaim mosolyba futnak annak ellenére, hogy tudom, Altan nem tréfának szánta amit mondott.* -Levest? Altan! Merlin szakállára, eszembe sem jutott. *Nem vagyok én olyan „vérengző” háziasszony, hogy felneveljek egy állatot csak azért, hogy utána leöljem. Egy nyuszit sem tudnék megenni mert édes, bolyhos és selymes. Jó, hát a csirke is volt egyszer csibe, pihe tollakkal és aranyos kis gombszemekkel, de ez már valahogy az emberek részévé vált. Egyébként jobb szeretem a gyíkhúst, a kígyót és a halat. Amikor a családomról kérdez, még nem érzem készen magam arra, hogy feltárjak mindent, pedig biztosan megértene, nem csak engem hanem a szüleimet is….talán lelne magyarázatot arra miért csábultak el a sötét nagyúr szavaitól, miért hitték azt, hogy jobb lesz az ő uralma alatt a varázsvilágnak. Nem mondvacsinált indokokat mint a legtöbb halálfaló miután elkapták őket és érezték az ő idejüknek leáldozott, hogy mentsék magukat rájuk mért átkokat emlegettek, hogy nem voltak önmaguk. Bízom benne, ezért hiszem, hogy nem ítélne el sem engem sem őket. Mégsem szeretnék beszélni róluk, még nem és félek, hogy magamra haragítom vagy megbántom, de nem. Altan ezzel is csak a szívembe lopja magát, megértő, sokkal jobban mint sokan mások. Hol volt ez az ember eddig? Hol maradt az életemből?* -S most már nekem is kellesz…..nem vagy korcs Altan, ne mondj ilyet magadról, a legjobb ember vagy akit valaha ismertem. *Meghatódom attól, hogy ő mindennek ellenére beavat a családja múltjába, tudom, hogy sok mindent nem hallottam még, de ez a kevés is egy olyan gesztus tőle amit mástól nem várhattam volna el. Mindketten úgy érezzük, hogy szükség van a másik közelségére, elmosolyodom mikor csókot lehel a tenyerembe, kissé meg is borzongok ajkának forró érintésétől, a következőt azonban az ajkaimra kapom. A szakálla csiklandoz, akkor is ezen mosolygom amikor hozzábújok s ő a hajamat simogatja. Bensőséges érintés mely újra csak í szívemig hatol és ott elfészkeli magát a legmélyebb és legpuhább zugba. * -Ajánlom is. *Nem szűnök meg ezek után sem őt félteni, de most egy kicsit félreteszem az aggodalmamat, együtt vagyunk a házban, biztonságban, felesleges most is csúcsra járatni a szívemet. sejtem, hogy lesz alkalmam még bőven aggódni. Nehezen, de eltolom magam tőle, hogy az úti csomagunknak utánanézzek. Ahogy azt reméltem, Roben láthatatlanul már odacsempészte a szobai asztalra Altan vágyott sörét, azt odaviszem neki, majd bepakolok egy bőrtarisznyába melybe sokkal több minden fér mint az kívülről látszik. Kenyér, sajt és gyümölcs, Altan megmaradt söre, egy bicska…..és még krétát is találok, gyanítom az is Robennek köszönhető. Shaylee nem mutatkozik, valószínűleg a szobámban van és arra vár, hogy megkaparintsa a cukorkáit. Én készen állok, akár indulhatunk is. Arabella mintha tudná, hogy elmegyünk, nagy szárnycsattogással kirepül a neki nyitva hagyott kis ablakon, feltűnés nélkül követni fog minket, ahogy engem is mindig mikor elhagyom a házat.* -Mehetünk, készen állok. *Készen állok, most már úgy érzem bármire. A kezemet nyújtom, nem akarom elengedni őt egy pillanatra sem, ahogy idefelé is jöttünk, kéz a kézben úgy hagyhatjuk el otthonunkat.*
- Különös, mégis becsülendő viselkedés egy állattól. A mágusvilág ennyivel is másabb, mint a mugliké. Önzetlen vagy, nagy a szíved, hogy nem csináltál belőle levest. – Ismét arról ad tanubizonyságot, hogy már úgy építi a családját, hogy nem is tudatosan teszi azt. Biztos vagyok benne, hogy mindenkihez van pár jó szava. Ez mind szép, és bámulatos, ám hogy lesz ő seregünk tagja, ha ennyire szívén viseli mindenki sorsát? Ahogyan ő is mondta, békére vágyik, mi pedig háborúra készülünk... Valahogy mindkettőnknek engednie kell, nekem kell az a nyugalom, és az a lassulás, amit a boszim tud nyújtani, míg Sybellának is fel kell ismernie a rendszer gyengeségét, amelyet Rasmus tud majd eltiporni, és egy új világrendet ültetni a helyébe. Vagy... rászabadítom a gyönyörűséget Sheskára, Rasmus párja igen keményen tudja osztani a lapokat női szemszögből is, majd maga mellé tanítja, hogy mikorra már harcra kell készen állni, ne inogjon meg a drága keze. A ház immár az otthonom, szándékomban áll majd bővíteni, ám ha tovább kell majd állnunk, közös otthont építhetünk, ketten meg a nő kis segítői, ha jönnek velünk. Nem mintha zavarnának, mindig is társas lény voltam, csak éppen jó képet nem vágtam a dologhoz, ha átestem valakin, aki kisebb volt nálam. Ezen felül aztán nekem mindegy, hogy ki mennyire szószátyár, elviselem én bárki csárogását, harsányan nevetgélve szórakozom rajta. - Nem sürgetlek szépségem. Az enyém sokkal egyszerűbb. Azt sem nagyon tudom, hogy kiktől származom. Mongóliában nevelt egy ideig egy törzsembéli sámán, alig beszélt a szüleimről, csak hogy az anyám ottani volt, és még csecsszopó koromban halt meg, apám valami itteni varázsló lehetett. Korcs vagyok, félvér, aki senkinek sem kellett. Egyedül Rasmusnak, aki látott bennem valamit, miután az öreg meghalt, és messzire szöktem. – Az öreg halálának körülményeit lehetőség szerint ő se firtassa most, nem akarok minden illúziót már most lerombolni. Belesimulok az érintésébe, tenyere közepébe még egy csókot is nyomok, hogy áthajolva az asztalon még az ajka is kapjon egy keményet. Kissé szalonnaízű, ám miután ugyanazt ettük, lényegében oly mindegy. Erős karjaimba szorítom a csókot követően, hagyom, hogy kissé megnyugodjon, lágyan simogatom a tincseit, hogy érezze, mindez még távlati gondolat, a lényeg, hogy most együtt legyünk. Most? Halálunkig. Ám még van pár békés hónapunk is akár. - Ne aggódj kedves, én nem szoktam... elhullani. – Mosolyodom el, és elengedem, végülis nem várom el, hogy olyat tegyen, amely lelke ellen való. Bólintok, és eltolom magamat az asztaltól. Várható volt, hogy lesznek rázós témáink, de nem baj, a fontos, hogy legyen valami, ami összefűz. És az nem más, mint az a vágy, amely soha nem hunyhat ki. Tértágított táskára gondolnék első körben, miután az én szerelésem a fogadóban maradt, pusztán a buzogány van nálam. Jobb híjján elegendő, de a nőnek sem kell cipekednie. Ha készen áll, akkor felhörpintem a kikészített sört, majd bólintok, mehetünk.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-04-19, 07:58
*Madárnak lenni nem csak előny a számomra, hanem a szabadságot testesíti meg, azt amire mostanában kevés lehetőségem nyílt. Nem tudom elmagyarázni az érzést, de sosem stratégiai előnynek láttam ezt a képességet, keményen megdolgoztam érte, hiszen nem így születtem. De azt hiszem, az a tény amiért ez szóba került mindig is játszott bennem. A menekülés. Hiszen a világ elől menekültem amikor hollóvá változtam, nem csak engem láttak másnak mint aki vagyok hanem én is másképp láthattam a világot. Más dolgok voltak fontosak, és másban leltem örömömet fekete tollruhában. Arabella pedig sok mindent tanított nekem mióta velem van, ő is olyan mint a többiek akik velem vannak a házban, csak több ideje boldogítja az életemet.* -Egy kicsit mindkettő. Fióka volt mikor rátaláltam, én neveltem fel, ő pedig talán hálából velem maradt. Sok szolgálatot tett már nekem, védelmez is a maga módján, de nem köti hozzám bűbáj. *arabella ugyanolyan rejtély számomra mint Shaylee és a pixik. Bár a tündérkém eredetileg mágia, pontosabban egy átok miatt kötődött hozzám, úgy érzem mindkettőnk számára jól sült el a dolog, ráadásul biztosan tudjuk, hogy nem véletlenül én voltam az aki először átlépte a ház küszöbét. Az ok még ismeretlen, de rá fogunk jönni, ahogy arra is, hogyan semlegesítsük az átkot és hogyan nyissuk meg a felső szintet. A kettő minden bizonnyal összefügg egymással, de még nem találtunk semmit sem ami segítene. Ám azt is tudom, ha végre sikerül és Shaylee megszabadul az átoktól, azután is velem marad. Nem azért mert nincs már hova mennie, nem azért mert örökre elveszítette a családját, hiszen népének tagjai valahol biztosan élnek még egy nagy családi közösségben. A vén kis tündér már hozzám tartozik, ahogy a pixik is. Fura kis jószágok, néha napokra eltűnnek aztán a legváratlanabb pillanatban megjelennek és felforgatják az életünket, de azt sosem értettem hogyan tudnak mindig akkor megérkezni amikor a legnagyobb szükségem van társakra. Amikor a kedvem a béka feneke alatt van, vagy leginkább a kákalagoké alatt, amikor sírni lenne kedvem de ők megjelennek és mosolyt csalnak az arcomra, még azzal is, hogy ha összetörnek valamit, vagy leöntenek mézzel és „véletlenül” kiszakad egy tollpárna. Még Shayleen is túltesznek. Ők gondoskodtam eddig rólam, de továbbra is szükségem lesz rájuk most, hogy Altan is itt van. Ő megnyitotta a lelkemnek azon részét amire még a fura kis családom sem volt képes, nem akarok előle semmit sem eltitkolni, de vannak dolgok melyekről nehéz beszélni, alkalom kell hozzá és a mai nap nem egy ilyen alkalom. Megdermedek a kérdésre, tudom, hogy pont Altan előtt nem kellene a szüleimet mentegetnem és nem is fogom elhallgatni mi történt velük, de azt sem szeretném ha az életünk első napjainak szépségét beárnyékolná egy ilyen titok. * -Elveszítettem őket….a nénikém Godric`s Hollowban lakik, néha meglátogatom. Ott születtem, de túl sok fájó emléket hagytam ott. Egyszer elmondom az egész történetet, ígérem. Nem akarok semmit sem eltitkolni, de….hagyjunk minden napra egy kicsit az árnyékaimból. Kérlek. *Tenyeremet az arcára simítom ha hagyja, tekintetemben több könyörgés van mint szavaimban. Nem akarom eltaszítani magamtól, azt sem, hogy bármi is közénk álljon, csak egy kis időt kérek magamnak. Most még minden annyira új, nem számítottam, hogy az életem ekkora fordulatot vesz, egyelőre csak élvezni szeretném a hirtelen kapott biztonságot. Bízom benne és tudom, sosem árulna el, nem is vele van a gondom, hanem a saját érzéseimmel, a mai napig nem sikerült túltennem magam a szüleimet ért borzalmakon. Mindezt pedig még meg is fejeli egy újabb adag félelemmel az amiről Altan beszél. Nem akarok háborút, nem akarok sereget, nem akarok egy újabb Sötét nagyurat. Szavainál csak rázom a fejem, nem hiszem, hogy ő lenne az akitől mindenki fél, de tény, hogy most ezekben a pillanatokban nagyon közel érzem hozzá. Nem tőle félek, hanem őt féltem. Amikor magához húz fejemet a mellkasára szorítom s átölelem a derekát. Mélyet sóhajtok, beszívom az illatát, az enyém.* -Bízom benned…..de féltelek. *Féltem, de épp ezért döntöm el, hogy most teszek is azért, hogy ne ismétlődjön meg vele az ami a szüleimmel. Bármit megteszek ami erőmből s mágikus tudásomból futja, még ha egy egész infernus sereget is kell feltámasztanom. Bár…..arra nem lennék képes, de a szándék a fontos.* -Menjünk. Keressük meg azt amire szükséged van. *Könnyedén bontakozom ki az öleléséből, bár alig ettem egy-két falatot, nem vagyok éhes. Majd elpakolom a maradékot és elvisszük magunkkal, ha jól sejtem Roben már megjárta az utat és a nappali szobában ott van a sör amire Altan vágyott. Csak el kell indulnunk.*
- Madárnak lenni tényleg adomány. A szárnyalás igen fontos előny. A hollód famulus, vagy pusztán valahogy ösztönből kötődik hozzád? – Kiváncsi vagyok hogy mágiával hatott rá, netán érzéke van ahhoz, hogy megértesse magát az erdő vadjaival? Valahogy Sybelláról az a véleményem, hogy bár nem az a tűzgolyókat dobáló boszorkány, afféle ezermester inkább, aki képes elmélyülni szerteágazó rituálékban is, mindenhez hozzá tud szagolni, és ez tetszik. Nem is jó, ha az ember csak egy lábon áll. Még magamra is emlékeztet, rólam még azt se feltételezték, hogy tudok írni, nemhogy sóválványátokra legyek képes. Ez valahol a kezemre játszon, mindig a feltűnően izmos, ám szakadt hegyi vezetőt látták bennem az óvatlan vándorok, és amikor pénz kellett, akkor bizony fejbekólintottam őket, hogy legyen mit enni. Mármint nem őket ettem meg, dagadó erszényeikből vásároltam be a törzs számára. Törzsnek mondom, holott még csak maroknyian vagyunk, ezért is leszek kiváncsi, hogy Rasmus mit intézett. Persze olyan is akadt, amikor alaposan megcakkozták a bőrömet, és miután nagy nehezen győztem azok ellen, akik ellenálltak a sóbálványátoknak, kiderült, hogy még egy knút sem lapul a zsebükben. Na ilyenkor maradt a rágós és vacak ízű farkashús. Jobb mint a semmi. Hajlamos vagyok dőzsölni, amikor sarlók vannak az erszényemben, akkor akár az egész kocsmát sörözni hívom. Valahogy eddig sikerült a mának élnem. Talán ez változik, hogy itt van a boszorkányom. - Többé már nem kell Sybella. Mi történt az eredeti családoddal? – Meglehet, nyers és faggatozó a kérdés, de ez sosem izgatott. Úgy vélem inkább valjuk meg egymásnak az igazságot, mintsem udvariaskodjunk. Csak úgy tudok erőt sugározni felé, ha pontosan tudom, mit kell adnom. Félmagyarázatokra nincsen szükségem, teljessé tehetjük egymás életét, nekem ez szükséges, és minden gesztusából azt érzem, vágyik arra hogy ne kelljen kifogásokat keresnie a kudarcokra. Ha elbukunk, ketten teszünk, egymás karjaiban, vagy éppen a másik hátának vetve a sajátunkat. Cseppet sem zavar, hogy tele van a ház a kis segítőivel, most is helyet kaptam az ágyában, és elfogalhatom az engem megillető helyet az életében, akkor végülis oly mindegy. Ismerem a varázsvilág aprónépeit, bár nem különösebben szívlelem őket, de nem fognak gondot okozni, ha valamelyik paradicsommal dobál, hát arébb hesegetem a magam erőteljes módján. Nem, nem bántanám őket, ha a kedves a családjának tartja őket, szóval csak szépen finoman hajítom arébb őket, a nyekkenés még belefér. Nem akarom én megijeszteni, lassan végzünk a reggelivel, ideje indulni. Látom a riadalmat a szemében. - Sybella... én nem vagyok sötét varázsló, sosem voltam, ahogyan Rasmus sem. A vezérem. Voldemort meg akart nyerni magának, afféle hadseregnek, de nem volt túl nagy összhang. Az uralom érdekes, de mondjuk egy királyság, vagy birodalom jellegében, nem zsarnokisággal. Hidd el, ha ismerem Rasmust, nem olyan, mint a Sötét nagyúr. Ha azzá válna, elsőként fordulnék ellene. – Simogatom meg a kezét, és felemelkedve az asztaltól magamhoz húzom. Nincs arra szükség, hogy elkezdjen remegni, netán félni tőlem. Nem vagyok egy pozitív lélek, ám gonosz sem.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-04-15, 12:45
*Nem rég még csak nem is álmodtam arról, hogy a konyhámban fog ülni egy férfi, egy szenvedélyes éjszaka reggelén, mosolyogva, engem ölelve, csókolva. Milyen furcsa az élet, és mennyire váratlan dolgokat képes művelni a sors. Már-már elkönyveltem, hogy az életem romokban marad, a falak szétszórt köveit belepi az idő mohája, a sorsom nem ismerve más utat, visszaveszi azt amit korábban adott, s világom fényét súlyos, sötét felhőkkel takarja el. Örökre. Nem így történt, bár a felhők csak időlegesen tűntek el, szüleim nem tértek haza, erős, ölelő karok menedékére leltem. Csak nézem a férfit aki mostantól kitölti az életemet, nem szalmaszál amibe fuldoklóként kapaszkodhatok, hanem erős gyökerekkel rendelkező, ősöreg tölgy, méltóságteljes, szilárd néhány vadhajtással. nem is merek igazán elmerülni sorom ilyetén alakulásában, mert elérzékenyülnék és a szemeim könnyekkel telnének meg, csupán némán adok hálát amiért nem hagytak sorsomra, amiért az élet úgy gondolta mégis megérdemlem a boldogságot.* -Holló. Nem tudom miért, talán Arabella miatt. *Szinte szégyenkezve mondom ezt, ahogy a többi varázslattal is megismerkedtem melyeket a Roxfortban sem szeretnek tanítani, én megtanultam, mert a szüleim azok voltak akik. Nem tudtam még akkor miért kellett otthon is ezzel foglalkoznom, egy ideig azt hittem, hogy csak féltenek és azt akarják, hogy meg tudjam védeni magam ha Voldemort tervei valóra válnak. Ám egészen más volt a céljuk mindezzel, most már tudom. Nem gyűlölöm őket ezért, hiszen a szüleim, de amit tőlük tanultam mélyen eltemettem magamban.* -Egyedül jöttem ide, aztán másnap szinte egyszerre jelent meg mindenki.....ők voltak eddig a családom.....de mégis egyedül éreztem magam, magányosnak. Nem....nem így van, ők gondoskodnak rólam és most már te is. *Mindez az én szememben egészen másnak tűnik mint ahogy Altan gondolja, nekem van szükségem rájuk és nem fordítva, amit teszek csupán hála amiért velem vannak. Nem engedik, hogy belesüllyedjek a magányba, az önsajnálatba, ők tartották eddig bennem a lelket, helyettem is hittek abban, hogy egyszer számomra is kinyílik a világ újra. Miattuk maradtam erős, értük. Bármelyikükért bármit feláldoznék, még Robenért is pedig napjában csak egyszer látom, de egyetlen szomorú tekintet tőle a szívemig hatol. Talán vezeklés is mindez, mert a szüleimért nem tettem meg mindent. Altannak már a mosolya is fényt lop a szívemben, feltűnt az életemben és betöltötte az űrt, ott van kitörölhetetlenül a lelkemben és tudom, velem marad. A csókjától most is mint korábban, elolvadok nem tudok nem hozzáérni minden pillanatban. Ezért érezheti később ahogy megdermedek, nem az infernusok emlegetése hozza ki belőlem az igazi riadalmat, hanem egy hadsereg szervezésének lehetősége, egy vezér akinek megint elege lett a világunk vélt vagy valós igazságtalanságától, aki háborút akar megtörve a törékeny békét és nyugalmat amit sikerült kierőszakolni, újabb háborút amiben varázslók és boszorkányok sérülnek meg, veszítik el a szeretteiket.* -Infernusok, hadsereg. Megijesztesz Altan. Épp csak túljutottunk Voldemort kegyetlen uralmán. *A veszteség érzése kerülget, újra a régi fájdalom, a sötét űr, a gyanakvó tekintetek. Már nem csak a lábam ér az övéhez, kezemmel az ő kezét keresem, tenyeremmel rásimulok a kézfejére, ujjaim rászorulnak. *
Nem vagyunk azért már tizenhat évesek, mégis azt érzem Sybelláról, hogy bátran adta magát oda, és megtenné, bárhányszor csak megkívánjuk egymást. Nem is várható, hogy minden éjjel, de annyira még bőven megy a dolog, hogy kimutassuk egymás felé, hogy mit is érzünk. Minden érintésével újra és újra felkorbácsol, azt mutatja, hogy nincsenek tabuk, döntsünk le bátran mindent. Amíg nem hozza úgy a sors, hogy utódot nemzünk, addig élhetjük veszélyekkel teli világunkat, hiszem párosan szép az élet. Nem kell majd szégyenkeznem, ha bemutatom Rasmuséknak, Sybella már külsőleg is gyönyörű, de ami még ennél is fontosabb, kész tenni másokért, önzetlen, és van egy olyan sejtésem, hogy a varázsereje se lebecsülendő. Nem tudom elképzelni, hogy Rasmus, Sheska vagy bárki a többiek közül azt mondaná, hogy nincsen helye köztünk. Loki talán majd tesz pár megjegyzést, vicceskedve, de tudja, hogy kitépném a gerincét, ha egy-egy rossz szóval is illetné választottamat. Legalábbis sejtem, mert komoly asszonynéppel még sosem állítottam be. Már csak az a kérdés, hogy ezúttal milyen lehetősünk lesz kiaknázni a mágikus adottságait. A mágikus buzogányom mellé nem árt még háttértámogatás, igaz, ha nem találkozom Sybellával, akkor egyedül mentem volna, tehát kész vagyok szembenézni a lent húzódó borzalmakkal, a boszorkánnyal az oldalamon mégis magabiztosabb tudok lenni. Biztosan tud valami okos bűvigét. Nem kell védődémont idézni, azok amúgy is megbízhatatlanok. - Remek. Szükség esetén én is varázsolok. Csak az egyszerűbb dolgokat, mint egy sóbálvány, vagy egy megsebzés, mind olyan, hogy a következő buzogánycsapást már ne élje túl senki. Na és milyen állat? – Bólintva kérdezek vissza, hasznos tulajdonság, én magam sosem kisérleteztem ilyesmivel. Bár jóval okosabb vagyok, mint amit egy hozzám hasonló félvér korcsnak tudnia kéne, de ezt mindig ügyesen titkoltam, ha lebecsülnek, akkor már nyert ügyem van. Egyedül Rasmus volt mindig tisztában azzal, hogy pontosan mit is érek. És majd Sybella is ebbe a bizalmi körbe fog tartozik. A károgás már ismerős, ez volt az a holló, aki a havas erdőszélen is kisérte. - Tündér... Én meg azt hittem, hogy egyedül vagy. Szép kis pereputty, a szó legjobb értelmében. Mindenkiről te gondoskodsz...? Hihetetlen vagy, nem győzöm mondani. És most már rólam is. – Nem tudom, hogy megállni, hogy ne csókoljam meg még szenvedélyesen, mielőtt leülnénk. Közel sem annyira törékeny, lelkierőben semmiképpen sem, mint amennyire először gondoltam. Beszorult ugyan a lábam, de kész lettem volna őt bántani, hogy ha Seleste képében ármánykodik. Az aurorlány már azon nyafogott, ha letört a körme. Amióta ismerem a boszorkányt, az auror már nem is hiányzik. Cinkosan rávigyorgok, ahogyan még az asztal alatt is hozzámér, így finoman végigsimítok a térdén, amennyire elérem, hogy aztán a reggelimre koncentráljak. - Tudod a vezérem hadsereget szervez, és vannak, akik támogatják, de ha nagyon szükséges, nem árt, ha halálontúli sereg is támogathat minket. Megélegelte ezt az új és modern világrendet, úgy véli, vissza kell térnünk az ősi felosztáshoz, amikor még a becsület és az erő törvénye volt érvényben, nem ez a bürokratikus, szabályalapú. – Ebből láthatja a lány, nem csupán vadember vagyok, nagyon is művelten elő tudom adni hitvallásunkat. Nem ugyanazt képviseljük, mint a halálfalók egykor, valami teljesen mást. Nyersebbet, ám becsülendőbbet is egyben. Gonosznak aztán végképp nem mondanám magunkat, így úgy vélem, Sybellának sem kell majd lelkiismereti kérdést csinálnia a dologból.
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-04-10, 13:22
*Egy átlagos kirándulásra készülök Altannal, persze egy temető, ráadásul olyan ősi, hogy már senki nem foglalkozik vele, azért nem kirándulóhely, de nem számítok különösebb veszélyre. Régi idők szellemei kísérthetnek ott az igaz, de nem tartom valószínűnek s főleg nem is tudom mit akarhat ott az én csodás szemű lovagom. Egyelőre még a gondolataim és érzéseim el vannak telve az elmúlt éjszakával, s bár amikor kibököm az ígéretet nem pontosan arra gondolok amire Altan, de azt sem felejtettem el. A békesség az amit a számára nyújtani szeretnék, azon túl, hogy a szívemet és a testemet neki adtam már, hogy úgy tudjon aludni, pihenni, hogy velem álmodjon s ne törjenek be a múlt rossz emlékei a szép pillanatok közé.* -Fogok, ne félts engem. *Noha az életem utóbbi időszaka a bujkálásról szólt és különösebben bátornak sem mondanám magam, azért ki tudom hozni magamból a harcos szellemet, de ahhoz egyik sem kell, hogy örömmel, boldogsággal töltsem meg Altan napjait és éjszakáit. Számomra felemelő érzés, hogy megbízik bennem, és a tenyerembe helyezte a szívét. Én féltem őt, aki olyan fegyverrel sétál mint Altan, minden bizonnyal nem egy íróasztal mögött ül a hétköznapokon, így a veszély és a halál is leselkedhet rá. A temető ígérete a szellemekkel nem tölt el jó rézéssel, reméltem, hogy nem számít rájuk, de ha már így van, fel kell készülnünk rá. Talán akad olyan könyv a házban amiben megoldást lelek, hiszen jó néhányat átlapoztunk már Shayleevel, hogy ellenátkot találjunk az övére, vagy meg tudjuk nyitni a felső szintet. Eddig nem jártunk sikerrel, de lehet, hogy a szellemekre van hatásos igézet. Boszorkánypraktika. Nem tudom mire gondol, sosem volt szükségem ilyesmire, megvonom hát a vállam. Van ugyan olyan képességem ami megvédhet, de azzal másnak nem igen tudok ártani, főleg nem szellemeknek. Megfoghatatlanok és ravaszak, sokkal inkább mint életükben.* -Van néhány könyv amiben találhatunk valamit….esetleg. Nekem csak a pálcám van és talán ki tudok védeni jó pár sötét varázslatot, nem tudom, hogy szellemek ellen hatásosak-e. És…..nos, animágus vagyok. *Az egyik titok az életemben amit megosztok most vele, elvégre tudnia kell róla és jobb ha én mondom el, mintha hosszú idő után egyszer csak meglepem vele. Csak a szüleim tudnak róla és a nénikém, meg persze a házam népe, de sem a házimanóm, sem a kis tündérem nem árul el. Másnak nincs tudomása róla, nem jegyeztek be, nem született animágus vagyok. Végszóra hangzik fel Arabella hangja a szobából, nem véletlen, hogy az egyik jó barátom egy holló. Jó szolgálatot tesz ha esetleg lebuknék és ki kellene magyaráznom.* -Macska? Ja, a halk neszezés. *Nem gondoltam, hogy ilyen hamar sorra kerülnek a kis titkaim. A tündéremről muszáj mesélnem, senki másnak nem tenném meg, de Altanban megbízom, a szavát kell vennem, hogy másnak nem szól róla, Shaylee kilétét meg kell őriznem. S ha már itt tartunk, egy nagy sóhajjal belemegyek, hogy a többiekről is szóljak.* -Nos, az nem macska volt hanem Shaylee. Ő egy tündér és a ház foglya volt amikor idejöttem. Miattam lehet csak félig szabad, hozzám van kötve. Ez…bonyolult. Csak itt tud emberalakban létezni a falakon belül. Arabellát már ismered, Roben a családom házimanója, ő van még itt velem….és szeretnélek megkérni, hogy a pókhálókra vigyázz nagyon, Molly is családtag. Ja, és elég gyakran feltűnik két szemtelen pixi. Valamiért ragaszkodnak hozzám, visszajáró vendégek és nem szeretik az idegeneket. Ha összekócolják a hajadat, az lesz a legkisebb bajod. *Kicsit szégyenlősen ülök le ezek után, a mosolyom is az, de ragaszkodásomat sem tudom most másképp kifejezni, minthogy a lábammal megérintem az övét. Nem hiszem, hogy lesz olyan pillanat egymás társaságában, hogy ne érintsem meg és nem kifejezetten azért, mert kívánom őt és vágyom rá – bár ez is igaz – hanem mert érezni akarom minden pillanatban. Ám épp ezért érezheti ahogy megdermedek a komoly varázsló és az infernusok megemlítésekor.* -Kik mellé? És miért van szükséged infernusokra? *A múltam, a szüleim múltja és bűne beleordít az elmémbe, már nem egy kis kalandot látok a temető látogatásában hanem valami sokkal komolyabbat, csak épp nem tudom hova vezet mindez.*
Egyet nem tudok csupán. Míg Rasmus nem félti Sheskát, mert harcos amazon, addig az én törékeny Sybellam egy igazi angyal, és kétlem, hogy ha a kezébe adnék egy fejszét, boldogulna vele. Bizonyára lelkesen esne neki bárkinek, aki ellenem tör, de úgy vélem, hogy neki a mágiára kell támaszkodnia. Nyilván féltem őt valamennyire, de mindig nem állhatok előtte, meg kell szoknom, hogy felnőtt, és ura a saját sorsának, ahogyan eddig is túl élte, nem kell attól félnem, hogy mi történik majd vele. A látszat sokszor csal, ahogyan mondani szokták, bőven meglehet, hogy az én drága asszonykám is bőszen ontja majd magából a tűzgolyókat, ha oda kerül a sor, addig meg csak mosolygok rajta. Igen szenvedélyesen ölelt az éjszaka, igazi vadmacska a maga módján, pont ilyenre vágytam. Egyszerre hordozza magában a gyengédséget, és a tűzet. - Azért pihenj is Sybellám. – Nevetem el magam talán harsányabban a kelleténél, ám nagyon is értékelem, ahogyan közli, hozzám kötötte az életét, és újra, meg újra boldoggá akar tenni. Ez így van jól, ez az élet rendje, ha még egy olyan korcsfajzat is, mint én, megtalálja a társát. Seleste illúzió volt, olyan álomkép, amely hagyta magát hajszolni, de sosem lehetett igazán elérni. Bezzeg az a lány, aki a képmását viseli, valóban odaadja magát, és belőlem is mindent követel. Igen, követel, mert nem hagyja, hogy magányos legyek, soha többé. - Lesznek. Úgy vélem igen. Az ilyen helyen szoktak. Nem ismerek, de bízom a karom erejében. Mágiával van megbűvölve a buzogány, tudok ellenük hatni. De biztos, ami biztos... Nincs valami boszorkánypraktikád? – Nyilván arra gondolok, hogy ha magamat meg is tudom védeni, nem ártana, ha ő is készülne valahogyan, nehogy meglepetésbe fussunk bele a romos sírok mélyén. Nem rablásra megyünk, sokkal inkább vizsgálódni, ám ezt aztán magyarázhatjuk a helyi „lakosoknak”. Nem szeretném a nőt csak azért elveszíteni, mert oktalanul álltunk a helyzethez. Megöleljük még egymást, ugyanazzal a szerelmes-szenvedéllyel, amelyről úgy hiszem, sosem fog kihúnyni. Teszünk róla, hogy mindig fennmaradjon. Sikerül elengednem, nagy küzdelmek árán, hogy helyet foglaljak. - Miféle macska motoszkált éjszaka az ágy körül? – Kérdezek rá csak úgy szórakozottan, annyira nem izgat a téma, csak mint egy érdekességképpen, azért nem mindegy, hogy mi sertepertél az ember vacka környékén, amikor alszik. Az adagokra most nem figylelek, csak belemerítem egészséges fogaimat a szalonnába, hogy még a zsír is kissé a szakállamra folyik. Ez már igen! Mintha még ilyen tekintetben is nekem szánta volna őt a sors. Ahogyan hozzám simul az asztal alatt, meglepődöm, majd szélesen elmosolyodom, gyorsan lenyelve a falatot. - Elképesztő vagy... – Mondom ki kissé vágyakozva, de most nincs időnk ismét egymásnak esni, de hihetetlen valóban, hogy minden érintésével felvillanyoz. A kérdése már sokkal inkább idevág, erre kell most válaszolni. - A vezérem szerint hősi halottak kamrái. Talán találhatunk olyan fegyvert, varázsszert, amely a hasznunkra lehet. Vagy akár... magunk mellé állíthatunk egy komoly varázslót, aki képes infernusok készítésére azokból a katonákból...
***
Sybella Balston
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sybella & Altan - A romos temetőben... 2015-04-06, 21:05
*Nem tudom még hogyan alakul az életem, de bármerre is vessen a sors azt az utat Altannal teszem meg. Nincsenek bennem kétségek őt illetően, és magamban sincsenek. Elvették a családomat, nem is remélem, hogy valaha viszontlátom a szüleimet, de nem leszek többé egyedül. Altan a családom immár, és bárhová követném hiszen az otthonom nem ez a ház, ahol életem legszebb éjszakáját töltöttem, és csodás emlékekkel gazdagította az életemet, az otthonom ott van ahol Altan van. Ez csak egy ház, számomra menedék de könnyebb volt a lelkemnek ha otthonomnak neveztem, és jó érzés benne látni a férfit aki elrabolta a szívemet. Ha úgy hozza a sors, hogy itt maradunk örömmel hívom majd az otthonunknak míg Altan velem van. Nem tudom honnan a biztonság érzése, más talán nagy ívben elkerülte volna miután találkozott vele az erdőben, de engem vonzott magához, a gondolataimba férkőzött, akkor is mikor távol volt tőlem. Most, hogy itt van valóra váltak az álmaim, meg kell érintenem, hogy elhiggyem nem csupán egy újabb álom volt ami tévútra csalt. Néhány lélegzetvételnyi ideig ugyanolyan békesség telepedik ránk mint amilyet az arcán láttam reggel, mikor nagy nehezen otthagytam hevenyészett nyoszolyánkon. * -Örömmel elhozom minden éjszaka. *Suttogom mosolyogva és csodás szemeinek mélyére süllyedek. Még el sem indultunk de én már azon merengek milyen lesz vele tölteni a napot. Izgatott vagyok, de most másképpen és ez látszik rajtam amikor a kirándulásunk kerül szóba. Kíváncsi vagyok mire kellhet a kréta, de arra pont nem gondoltam amit Altan említ meg.* -Rossz szellemek? Gondolod, hogy lesznek? Ismersz ilyen rúnákat? *Biztosan nekem is menne ha átnyálaznék néhány könyvet de fejből egyet sem ismerek, a rúnaismeret már a Roxfortban sem volt az erősségem, a természet adta lehetőségek és tudás mindig jobban vonzottak . Nem kellett semmit egyetlen pillanat alatt megoldanom, az életem arról szólt igazán, hogy megbújjak a magam kis világában. Altan mellett minden bizonnyal megváltozik az életem, egy sötét titkát elárulta nekem, mégsem félek tőle ám a szüleimet üldöző világ most újra kísérteni kezd. Nem tudom mi vár rám és így azt sem, hogy képes leszek-e helytállni, hogy egyáltalán mire leszek képes, csak abban vagyok biztos, hogy Altan mellett nem eshet bajom és történjen bármi nem hagyom őt el. Csak nézem őt miután csókot lehelt a nyakamra és elengedett s küzdök a hirtelen rám törő gondolatokkal. Iménti ragyogó, boldog mosolyom merengővé válik.Nem tettem semmit amikor a szüleimet elvitték, egy rémálom az az éjszaka s bár sosem értettem egyet a nézeteikkel, szerettem őket és tudom, hogy ők is szerettek engem. Féltettek, engem védtek azzal, hogy a nénikémre bíztak, talán egyetlen rövid pillanat volt ami megmentett. Altant nem veszíthetem el, abba belepusztulnék. Kérdéseimre megszületik hát a válasz; minden erőmmel és tudásommal azon leszek, hogy vele ne történjen hasonló mint a családommal. Akár meg is halnék érte. Nem ijeszt meg a gondolat, inkább nyugalom és békesség száll a lelkemre s elmosolyodom. Megterítek, elé rakom a legnagyobb tányéromat ami csak fellelhető a kicsiny konyhában, az asztal közepére teszem a serpenyőt, mellé a kenyeret és teleszedem a tányérját. Magamnak csak keveset veszek, nem vagyok nagyétkű a nagy gondolatok meg amúgy is elveszik az ember étvágyát. Mellé telepszem, hogy minél közelebb legyek hozzá, a lábam az övéhez simul az asztal alatt, úgy érzem minden pillanatban éreznem kell a közelségét még ha csupán egy apró érintés is az.* -Jó étvágyat! Egyél csak, lakjál jól és mesélj nekem még arról a temetőről. Nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy merre található. Ősi temető, senki nem foglalkozik vele.
