2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Persze tudom én, hogy igaza van, de ettől még nem lesz könnyebb dolgom és a helyzet sem változik meg csak úgy. Egyébként is talán már az eddigiek után el se nagyon hinnék, hogy tudok a sarkamra is állni és nem érnék vele e miatt semmit sem, szóval talán felesleges is lenne kockáztatni, meg hát amúgy sem vagyok elég bátor hozzá. - Szimbolisztikát tanulok, és tudom, hogy igazad van, de... fogalmam sincs, hogyan kellene ezt csinálni. - újra csak bizonytalanul vonom meg a vállamat. Nem hiszem, hogy menne és hát amúgy is szimbolisztikus leszek, jó nekem beülni egy szobába és ott nyugodtan elfoglalni magamat, ahhoz nem kellenek sokan, nem kellenek kapcsolatok, igazából nem kell senki sem és még csak jól kommunikálnom sem. Az a fő, hogy most itt van nekem Cedric és vele valahogy minden szebb és jobb és nem is érzem most szükségét, hogy minden áron kiálljak magamért. Végül is minek, ha valakivel boldog vagy? Minek erőltetni, hogy mások is kedveljenek, ha egyszer annyira nem is fontos? - Érdekelnek a sötét dolgok? - oké azért itt egy egészen kicsit kikerekedik a szemem, hiszen pont azt akarom elhitetni magammal, hogy nincsen a sráccal semmi gond, hiszen rendes és nekem is segített és még kedves is, de ha a sötét dolgok érdeklik, a darkosak... akkor lehetséges, hogy mégis csak óvatosnak kellene lennem vele, mert esetleg mégis csak gondot okozhat hosszú távon és valami csúnya dolgot tesz? Nem tűnik olyannak... de persze nem kizárt, hogy tévedek igaz? Végül fel is vázolom neki egy külön teremben, hogy mit miatt néztem rá úgy, mint aki minimum szellemet lát, és úgy fest azért nem akad ki rajta túlzottan. Azt hiszem ez is valami, talán tisztázhatjuk és kiderül, hogy tényleg rendes srác. Persze van, amikor egyszerűen csak tévedek és kész. Én is leülök hát, bár azért tisztes távolban tőle. Nem látványosan, de picit távolabb. - Igen, ebben biztos vagyok, mert már nem először álmodtam ezt. Többször is és tisztán kivehető volt az arcod, csak... azé a lányé nem. Őt nem láttam szemből, csak oldalról és csak rövid ideig. - látszik rajtam, hogy igen tényleg biztos vagyok abban, hogy amit láttam az úgy volt, nem nagyon fog tudni meggyőzni arról, hogy ez ügyben netán tévednék. Persze megpróbálhatja, de erre van a kisebb esély. Azért az arcokat felismerem, főleg úgy, hogy már épp elég álmom volt és sokuk valóra is vált, mint a bátyám halála, az első, ami megrázó élmény volt és egyértelmű bizonyíték arra, hogy látó vagyok. Nem mondom, hogy nagy élmény volt rájönni nekem sem és persze a szüleimnek sem úgy, hogy a bátyám végül meghalt. - Ez nem az első és általában nem szoktam tévedni. Persze... nem mindig minden pontosan úgy történik, hiszen a jövő változhat, de az esetek nagy részében... - talán itt van bennem egy minimális bizonytalanság, de nem sok. Tudom már, kezdem tudni mikor van jósálmom és mikor csak egy szimpla álom, de amúgy sem álmodhatnék csak úgy egy ismeretlennel, akit előtte soha sem láttam úgy, hogy azt sem tudom kicsoda, annak nincs semmi esélye, ha mindez nem azért történik meg, mert látó vagyok nem igaz?
Fogalmam sincs, mihez kezdjek a lánnyal, hiszen annak ellenére, hogy azt állítja, nem ismer, eléggé riadtnak tűnik. A tekintete némileg riadt, komolyan olyasmi, mintha egy igen veszélyes szellemet látott volna, ami ráadásul a rokona is. Kizárható, hogy lenne rajtam bármi olyasmi, amitől megijedhetett, hiszen soha életemben nem akasztottam koponyákat az övemre, vagy öltöttem magamra szegecsekkel kivert nyakörvet, ez valahogy nem az én stílusom volt és nem is állt szándékomban itt és most bevezetni a dolgot. - Hát... valahol el kell kezdeni, nem igaz? - szólalok meg barátságosan, noha cseppet sem tolakodóan. Ha megfogadja a tanácsom, akkor remek, azonban, ha úgy dönt magában, hogy erre semmi szüksége sincs, akkor nem bonyolítom a dolgot, nem fogom ráerőltetni a véleményemet. - Ne mond, hogy soha életedben nem zavart, amikor mások átgázoltak rajtad. Megterhelő így élni, emellett pedig a munkádban sem leszel sikeres a későbbieknek. Apropó, minek is tanulsz? Sokkal többet érek el nála, ha barátságosan viselkedem, mintha a lány is enyhült volna kissé, ez igazán jó jel. Meg kell tudnom, mit tud rólam, hiszen nem a semmitől riadt meg, olyan nem létezik. Persze, bátortalan, hiszen nem zavartatta magát különösebben azon, hogy fellökték, még ő kért bocsánatot. Az ilyen emberek hamar megnyílnak, ha valaki kedves velük és nem használja ki őket. Egyszóval: nyitottnak kell lennem, mesélnem neki, felajánlanom a segítségemet, ha esetleg szeretné. - Én szeretnék kissé darkosabb irányba elmenni – folytatom élménybeszámolómat. Természetesen, nem fogok vele mindent megosztani, hiszen semmi köze hozzá, de mint mondtam: a hozzá hasonló emberekhez a bizalom a kulcs. Marad hát a fecsegés, melynek nagy része kamu természetesen, de Kylie ezzel talán puhítható. - Mármint, érdekel a méregkeverés, Piton szerint lenne hozzá érzékem. Mondjuk, ő minden mardekárossal ezt mondja, úgyhogy nem újdonság a dolog... Megvonom a vállam, majd némileg töprengő arcot vágok, mintha elgondolkodtattak volna a saját szavaim. Játszanom kell a szerepem, a lány bizonytalan velem szemben, ennek pedig oka kell, hogy legyen. Remek, még egy titok, amire fényt kell derítenem, már kezdtem igazán unatkozni. Egész nap feküdni, bámulni a plafont, Justice-elleni terveket szövögetni, jópofát vágni Aurorához már kezdett igazán unalmassá válni, kellett egy kis kaland az életembe. - Mi a bonyolult? - pillantok fel elmélkedésemből, örömmel veszem észre azonban, hogy Kylie minden szó nélkül elindul, én pedig követem őt. Nem int ugyan, de csak nem hagyna itt ilyen bunkó módon, belőle ezt nem nézném ki egyhamar. Minden bizonnyal már akkor sírógörcsöt kap, ha véletlenül agyonver egy legyet. Hezitálás nélkül lépek hát be abba a terembe, amelybe ő is, nekem igazán nincs semmi félnivalóm. Nekem. Azt nem garantálom, hogy neki sincs, de mint már többszőr is említettem, nem gyilkolni jöttem a Roxfortba, vagyis nem őt. - Velem? Mit? Kérdőn vonom fel a szemöldököm, majd türelmesen végighallgatom a lány mondanivalóját. Nem ülnek ki az arcomra az érzelmeim, noha elég sok gondolat kavarog jelenleg is bennem. Döbbenet, harag, kíváncsiság. Érezhet valaki egyszerre ennyi mindent? Nem jó ötlet azonban ezt kimutatnom a lány előtt, hiszen akkor mindenre rájön velem kapcsolatban. Megrándul hát a szám széle, mintha csak egy nevetést szeretnék elfojtani magamban, majd lenyelem a késztetést és megszólalok: - Oké, ezt szerintem nem ártana tisztáznunk – húzok ki magamnak egy széket, majd lehuppanok rá és onnan pillantok a lányra. Jó hosszú beszélgetés lesz ez, úgy érzem. - Első kérdés: biztos én voltam az, aki az álmodban szerepelt? Mármint, volt elég időd arra, hogy megnézd az arcát annaka valakinek? Nincs okom kételkedni a lány által elmondottakban, hiszen ez nagy eséllyel be fog következni, én pedig kifejezetten egy kincsesbányára bukkantam Kylie személyében. A látomások igen érdekes dolgok, főleg a hozzám hasonló emberek számára, esélyt ad a kezünkbe, hogy úgy alakítsuk a dolgainkat, ahogy mi szeretnénk. Már csak arról kell meggyőznöm a lányt, hogy nem engem látott akkor és ott, így máris nyert ügyem van nála. Minden bizonnyal segíteni szeretne majd nekem, hiszen látszik rajta, mennyire bizonytalan az álmait illetően... Kifejezetten jól jön most számára valaki, aki hisz neki. - A következő pedig az, hogy gyakran szoktál ilyesmit álmodni? Mennyire jönnek be ezek a dolgok? Mármint, úgy látom, te hiszel magadban, akkor nagy eséllyel nem ez az első ilyen jellegű álmod, hiszen máskülönben nem mondtad volna el nekem, nincs igazam? Ha valaki látónak születik, az igen ritka adomány, még ritkább azonban az, ha valaki egy ilyen emberbe botlik bele. Talán – ha jól irányítom a lányt – akkor a Justice-elleni terveimben is felhasználhatom.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
A kérdésére csak a fejemet rázom meg, már-már szinte riadtan, hiszen nem ismerem, de ettől még az álom elég nagy hatással volt rám és nem tudom, hogy mit kellene mondanom, egyáltalán beszéljek-e róla. Volt már rá példa, hogy egy álom végül nem vált valóra, és amióta Cedrickel vagyok egy fokkal nyugodtabban tudom kezelni az effélét, de azért mégis elég ijesztő valakivel összefutni a folyosón, aki láttad hogy valakit fojtogatni fog a jövőben, főleg hogy elsőre egyáltalán nem tűnik veszélyes alaknak, hiszen ő az egyetlen, aki egyáltalán észrevett és segít nekem. - Tudom, de... én valahogy sosem voltam igazán jó ebben, mármint... hogy kiálljak magamért. - és tényleg így van már igazából egészen megszoktam ezt az egész helyzetet, hogy így viszonyulnak hozzám mások. Lassacskán már egyáltalán nem furcsa és nem is esek tőle kétségbe. Persze jó lenne, ha nem így lenne, de ha egyszer nincs mit tenni... Nem hiszem, hogy hirtelen egyik napról a másikra határozottabb leszek, főleg ha eddig se ment. Egyébként is ez csak a suli, idővel végezni fogok itt és akkor majd más lesz... vagy ez is csak buta reménykedés? Ezek után már csak meglepetten konstatálom, hogy még a neveink is hasonlítanak egymásra. Vannak véletlen egybeesések, bár én soha sem hittem bennük. Láttam őt álmomban és még ez is... és pont ő segít nekem a folyosón, amikor senki más sem. Ennek biztosan jó oka van, talán... talán pont azért, hogy elmondjam neki mit láttam és még véletlenül se történhessen meg, vagy tudja, hogy baj közeleg, valaki fel akarja venni az alakját, hiszen ő kedves, nem hiszem, hogy bárkit is fojtogatni akarna. - Tudod ez elég... bonyolult és talán nem itt kellene... - a kezét még mindig nem fogom meg, hogy magam után húzzam, de elindulok a folyosón, hogy keressek egy üres termet és oda menjek be, remélhetőleg ő pedig követ és velem tart. Azért ezt még sem a folyosó kellős közepén kellene kifejtenem, még ha nem is figyelnek ránk sokan, de akkor sem. Ha ő is bent van, akkor behúzom az ajtót és úgy pillanatok rá, még mindig kétségek közt őrlődve, de azért próbálva összeszedni a gondolataimat. - Én... éjjel többször is veled álmodtam. Pedig előtte sosem láttalak, hiszen nem ismersz te sem engem, de álmomban ott voltál és ami még rosszabb... egy lányt fojtogattál. Alig látszott az arca, de hosszú barna haja volt és... ezért néztelek annyira, de kedves vagy és biztosan nem lennék képes ilyesmire, de ha ez megtörténik talán valaki felveszi az alakodat, vagy van egy ikertestvéred? - jó eséllyel kellően naivnak gondol majd, végül is az is vagyok. Egész életemben a legtöbben csak átnéztek rajtam és nem hittek nekem és nem szoktak nekem segíteni sem. Cedric az első, aki ezt megteszi, aki kedves velem és most ez a Kyle, akinek majdnem ugyanaz a neve, mint nekem... nem hiszem el róla, hogy képes lenne bárkit is fojtogatni, valahogy nem olyan típus így első ránézésre.
Általában nem veszem a lelkemre, ha valaki esetleg furán viselkedik velem, de amikor a lány elkapja a kezét előlem, miközben átnyújtom a pennáit, némileg furán pillantok rá. Fogalmam sincs, mi lelhette, életemben nem láttam még őt, szóval arra sem foghatom a dolgot, hogy egyszer, valamikor apám kegyetlen játékainak áldozatává vált. Ők szoktak így viselkedni, amikor összefutok velük a folyosókon, mármint a másik iskolában. Nem emlékeznek, hiszen apám minden esetben Exmemoriant szórt rájuk, de valami mégis megragadhatott bennük... Lesütik a szemüket, nem hajlandóak semmiféle kontaktusra velem szemben, egyáltalán semmi... De a lány arca nem rémlett, nem hiszem, hogy neki is ehhez hasonló gondja lenne. - Ismerjük egymást? - teszem fel végül a kérdést, habár előtte habozok néhány másodpercet, de mégis meg kell tennem a dolgot. Talán hallott felőlem valakitől és egyből felismert, amint megpillantott. Nem, az nem szerencsés, senki sem tudhat rólam semmit, hiszen az otthonom kívül mindig más szerepet játszottam. Nem voltam senkivel sem lekezelő, paraszt, esetleg bunkó, az pedig, hogy bárkit is az utcán kínozzak meg, nos, fel sem merült még bennem soha életemben. A lebukást senki sem szereti megkockáztatni, én pedig osztom is ebben mások véleményét. - Ezt talán nem kellene annyira megszoknod – szólalok meg természetes hanggal, mintha semmiféle aggasztó gondolat se járna pillanatnyilag a fejemben, pedig nem éppen ez a helyzet. A lányban azonban nem szeretnék gyanút ébreszteni, hiszen már így is kellőképp furcsa tekintettel méreget, komolyan nem értem a dolgot. A Roxfortban senki sem ismer, soha életemben nem láttam őt sem, csak arról lehet szó, hogy valaki hírét vette a dolgaimnak – amit egyébként eléggé kétlek, de óvatosnak kell lennem -, ő pedig egyébként sem egy bizalmaskodó természet, így óvatos velem szemben. Nem, ez valami más. [color=#969696]- Ha nem állsz ki magadért, akkor továbbra is fellöknek, nem fogja érdekelni őket, hogy téged ez miként érint. Értem én, hogy nem éppen egy hangadó jellem, nincs is ezzel semmi bajom, van aki vezetőnek születik, akad, aki nem, de az embereknek vannak alapvető jogai, nem igaz? Jó, nem vagyok egy ma született bárány, én is csináltam már másokból áldozatot, de csupán apám hatására, ha ő nem lenne, ha minden másként alakult volna, akkor nagy eséllyel nem ott tartanék, ahol. Talán ezzel az egy tettemmel egy picit helyrehozhatok abból, amit eddig tettem. [i]- Nincs mit – helyezem a pennáit a könyvei tetejére, melyeket elém tart, már nem azért, de ez is rémesen furcsa, mi baja van ennek a csajnak? Hallottam már olyan betegségről, amikor az emberek nem szeretnek senkivel sem testi kontaktust teremteni, mert félnek a fertőzésektől, de akkor aligha merészkedett volna ki a folyosóra, hiszen tudnia kell, hogy fel fogják lökni. Igazán nem értem, miért olyan távolságtartó velem szemben, amikor csak segíteni szeretnék neki. És ez a tekintet... Annyira mustrál, hogy kezdek komolyan zavarba jönni, pedig nem vagyok egy olyan alkat, aki ilyesmi láttán sikítva elrohan. Általában állom mások tekintetének a kereszttüzét, de ez a csaj a frászt hozza rám. - Én pedig Kyle – mosolyodok el a neveink hasonlóságát hallva, hiába furcsa ez az egész helyzet, a lány neve mindenképp kivívja magának az elismerésemet. Nem tudom azonban megállni, hogy ne kérdezzek rá a dolgokra, hiszen annyira szembetűnő a bizonytalansága velem szemben, amit még csak leplezni sem próbál. - Megkérdezhetem, mi van veled? Mármint, olyan furcsán nézel rám, mintha kísértetet láttál volna. Mi a baj? Esélyes, hogy nem fog válaszolni, esetleg kitalál valami hülyeséget, de meg kell kockáztatnom a dolgot. Apámon és anyámon kívül senki sem tudja, miben van benne könyékig a családunk, arra pedig nem ártana vigyáznom, hogy ez a továbbiakban is így legyen. Ha a lány esetleg tud rólunk valami nem kívánatos dolgot, akkor mindenképp írnom kell apámnak még ma. Feltéve persze, ha bevallja a dolgot.... Ilyenkor azért bánom, hogy nincs tehetségem a legilimenciához, jó lenne egy kis körutazást tenni a fejében. A tudtán kívül természetesen.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Nem hiszem el, hogy tényleg őt látom, pont azt az arcot, aki az álmomban is már többször felkeresett. Ott áll a távolban és nem vesz észre, én pedig ennek a kis elbambulásnak hála még a holmimat is a földre ejtem. Na nem az én hibám, hanem azé, aki sikeresen nekem jön a nagy tömegben. Nem is értem miért nincs ez jobban megszervezve és miért vagyunk ennyien egy folyosón, de nem tehetek ez ellen semmit sem, inkább gyorsan próbálom a cuccaimat összekapkodni a földről, hogy lehetőség szerint senki nem lépjen rá semmire, főleg mert nem kimondottan gazdagok a szüleim, hogy olyan lelkesen, vagy könnyen pótolják a tönkre ment holmikat, meg aztán van ma még órám és kellemetlen lenne rá penna nélkül bemenni. Rendesen le is fagyok, amikor pont ő jelenik meg mellettem és kezdi el összeszedni a holmijaimat a földről. Na jó, erre aztán végképp nem számítottam, hiszen általában azok szoktak kedvesek és segítőkészek lenni, akik egyébként is kedvesek, na de amit vele kapcsolatban láttam... az cseppet sem tűnt kedvesnek, hiszen meg akart ölni valakit. Nem tudom, hogy megtette-e, de ha egyszer valós személyt láttam az álomban, akkor nem csak valami képzelet szülte jelenés volt, hanem a jövő... és ez elég nagy baj. - Öhm... igen. - bólintok végül néhány másodperc fázis késéssel. Még tanácsot is ad, amikor végre sikerül felkelnem a földről. Épp majdnem egyszerre nyúlnék még előtte vele egy pennáért, de visszarántom a kezemet. Volt már rá példa, hogy akkor villant be pár kép, amikor hozzáértem valakihez. Ez még nem gyakran történt meg, de nem akarom még csak megkockáztatni sem, hogy most ilyesmi történjen. - Én nem vagyok ehhez elég határozott és... már megszoktam. - vonom meg végül a vállamat, de még mindig nem tudom leplezni az arcomon lévő érzelmeket az értetlenséget és a döbbenetet, no meg látszik rajtam, hogy nagyon meglep az, hogy itt van, vagy hogy segít... vagy a jó ég tudja, hogy mi, de akkor is nehéz hová tennem ezt az egészet. - De... kösz, hogy segítesz. - teszem még gyorsan hozzá, hiszen így illik, de még mindig az arcát fürkészem, mintha próbálnám hová tenni őt, de nem igazán sikerül, már csak azért sem, mert még a nevét sem tudom, sosem láttam még és ennek ellenére mégis álmodtam vele és még mindig nem tudom, hogy mi okból kifolyólag. Végül, amikor már minden meg van, tétovázok akkor is, amikor át kellene vennem tőle a pennákat, végül nagy nehezen döntök és a többi cuccomat tartom oda elé, hogy tegye rá a kupac tetejére, így kerülve el azt, hogy netán meg legyen a fizikai kontaktus, ami nem biztos, hogy jó vért szülne. - Egyébként én... Kylie vagyok. - mutatkozom be, de a kezemet nem nyújtom neki, viszont legalább a tömeg lassan oszlani kezd. Nem tűnik veszélyes alaknak, sőt még gyilkosnak sem, talán ha megkérdezném van-e testvére, netán ikertestvér, egy gonosz és veszedelmes ikertestvér, vagy mi van, ha valaki fel fogja venni az alakját és úgy akar megölni valakit? Akkor illene figyelmeztetnem őt a veszélyre, ahogyan azt a lányt is, mert ebben az esetben tényleg valóság volt, a jövő, amit láttam, tehát valaki veszélyben van. Kellemetlen, hogy a lány arcát alig láttam, csak egy pillanatra és mivel nem vagyok kifejezetten tájékozott, bár Justice a háztársam, de még sem tudok róla semmit sem, jó eséllyel ezért is nem ismertem fel, meg aztán a megrázó álmoknál elég nehéz egy-egy pontra rákoncentrálni, mint egy arc. Örül neki az ember, hogy felébred előlük.
A folyosó falának támaszkodva álldogálok, lábaim előtt a táskámmal, miközben arra várok, hogy kicsengessenek és meginduljon a csürhe. Tapasztalataim szerint nem szerencsés a Roxfortban közvetlenül az óra vége után elindulni a következő terem irányába, hiszen itt egyszerűen nem ismerik a rend fogalmát. Mennek előre, mint aki nem lát és nem hall, mindenkit fellökve, aki az utukba mer állni. A Durmstrangban fegyelem volt, ott – ha ilyesmit láttak a tanárok – akkor keményen megbüntették a delikvenseket. Minden osztály felsorakozva indult el a következő óra helyszínére, ott nem létezett az egyéni akarat fogalma, tanítási idő alatt senki sem mászkálhatott arra, amerre a kedve tartotta. Más volt a helyzet természetesen, amikor valaki konkrét szándékkal kérte el magát az órákról. Sose hittem volna, hogy visszasírom még a bolgár iskolát, de úgy tűnik, ez a nap is eljött számomra. Komor arccal figyelem, amint kivágódnak a termek ajtajai, a levegő megtelik angol szavakkal, majd mindenki elindul százfelé, egymást lökdösve. Pont, mint vártam. - Hé, jó lenne, ha jobban odafigyelnél a lábad elé, te idióta! - morranok rá egy harmadikosra, amikor az egyszerűen csak arrébb rúgja a táskámat a lábam elől, majd úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Lemondóan sóhajtok egyet, normális esetben ellőnnék utána egy kisebb rontást, itt azonban ezt nem tehetem meg. Kérdőre vonnának, büntetést kapnék, ennyit ez azért nem ér meg. Számomra semmiképp sem. Előveszem hát a pálcám, majd lemondóan intek egyet vele, mire a táskám ismét a kezemben landol. Nincs az az Isten, hogy mások miatt odamenjek érte. Főleg nem egy olyan takonypóc miatt, amilyen az iménti is volt. - Jellemző – dohogok magamban mérgesen, miközben tüzetesen szemügyre veszem a táskám bármiféle sérülés után kutatva. Itt komolyan senkit sem érdekel a másik? Persze, ha Justice-ra gondolok, akkor nyilván nem, hiszen őt sem érdekli, kinek milyen fájdalmat okoznak a pletykái. Az tuti, hogy őt semmiképp sem vették volna fel a Durmstrangba, vagy ha mégis, akkor már rég kipenderítették volna onnan, ha a tanárok fülébe jutnak a pletykái. Kíváncsi vagyok, miként alakult volna a sorsa, ha nem engem, hanem őt rabolják el. Vajon most ő is itt lenne bosszú után vágyakozva? Minden bizonnyal igen a válasz, ha számára is úgy alakultak volna a dolgok, ahogy számomra. Apám őt se kímélte volna csak azért, mert lány, nem lett volna elkényeztetve, ugyanúgy ki kellett volna vennie a részét a kínzásokból és a titkos gyűlésekből, mint nekem. Figyelnek, én legalábbis konkrétan ezt érzem, habár fogalmam sincs arról, honnan veszem a dolgot. Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek képesek ráérezni ilyesmire, én viszont nem tartoztam azon alakok köreibe, akik bármikor is megérezték volna mások árgus szemeinek kutató kereszttüzét. Körülnézek, de az ide-oda siető embertömegben nem látok senkit sem, aki engem vizslatna. Ekkor azonban mozgolódás támad a folyosó másik végéről és az egyik lány barna haja szinte eltűnik a tömegben. Nagy eséllyel valaki fellökte. Elrugaszkodom a faltól, a táskám a vállamra csapom, majd elindulok a tömegben arrafelé, amerre a lányt sejtettem. Nem szokásom beleártani magam az ilyen ügyekbe, senkin sem segítettem még eddig az iskolában, bármibe is keveredett valaki, de azt azért már nem igazán tudtam elnézni, ha senki sem vett tudomást arról, hogy valaki előtte segítségre szorul. Igen, mondom én ezt, aki embereket kínzott meg brutálisan. Nem is tudom, néha úgy alakulnak a dolgok, hogy még én is meglepem magam, ez is egy ilyen alkalom. - Jól vagy? - lépek oda a lányhoz, aki még mindig a cuccait igyekszik összeszedni, miközben mindenki más siet körülötte, egy pillantásra sem méltatva őt. Lehajolok hát, majd felveszem a pennáit, melyekre eddig még nem léptek rá, ez pedig a csodával volt határos. - Ha valaki legközelebb neked megy, akkor ne hagyd szó nélkül... Olvass be neki, hidd el, máris jobban oda fog figyelni, ha még egyszer az útjában állnál. Fogalmam sincs, miért adok tippeket egy ismeretlennek, de megteszem. Beszéd közben odanyújtom neki a pennáit, miközben rámosolygok. Igyekszem a jófiút játszani, egyébként is, nem vele van bajom, miért lennék mogorva?
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Az órának vége, én pedig mint általában mindig most sem sietek kifejezetten kifelé. Nem szoktam másokat majdnem fellökni, csak mert annyira rohannék, főleg mert tudom, hogy Cedric egyelőre még úgy sem ér rá, neki még órája van és ha jól tudom délután az édesapja a faluba jön néhány órára, hogy találkozzanak. A délután tehát egyébként is egyedül töltöm, nem kell sehová sem igyekeznem és van épp elég dolog, amit át kellene gondolnom, többek között a legutóbbi álmot, ami cseppet sem tetszett. Tudom én, hogy nem kell mindre odafigyelni, próbálom már összeszedni magamat annyira, hogy ezt elfogadjam, felfogjam, hogy nem minden álomból kell izzadtságtól csatakosan felébredni. Persze nem tudom a saját testemet szabályozni és ettől ez még megtörténik bőven időnként, de ezúttal próbálom kiverni a fejemből azt, amit láttam. Nem minden a jövőt mutatja, vannak rémálmok is, amiknek semmi közük a valósághoz. Biztosan csak az agyam szült megint valamit, amikor azt láttam, hogy egy srác fojtogatott egy lányt. A legrosszabb az volt, hogy addig csinálta, amíg már láttam, hogy annak a lánynak nem maradt élet a szemében, a csillogás elszállt, szinte teljesen, amikor felébredtem, felriadtam jobban mondva. Végre ürül a terem, így én is összepakolok és kifelé indulok. Elgondolkodva torpanok meg a folyosón, ami lassan kezd egészen átláthatóvá válni, ahogyan a többség ebédelni indul, vagy egy másik óra színhelyére, vagy ki tudja hová. Nem tudom, hogy felmenjek-e, talán csak bekapok valamit a konyhában és kész, ám nem jutok el eddig, mert az arc, amit meglátok a folyosó túlvégén túlságosan ismerős. Láthatóan megtorpanok és néhány pillanatig csak meredten nézem őt, egészen addig, amíg valaki oldalról nekem nem koccan, aminek hatására az összes cuccom a padlón köt ki, a könyvem, egy tekercs pergamen, ami ki is tekeredik, a pennám, csoda, hogy volt, ami a táskámban van már, így nem lett komolyabb baja. - Bocsánat... - igen, még én vagyok az, aki elhaló hangon elnézést kérek az illetőtől, aki vissza se néz, csak megy tovább morogva, mintha én tehetnék bármiről is. Végre csak lehajolok, hogy elkezdjem összeszedni a holmimat, de a szememet képtelen vagyok levenni a tőlem néhány méterre megjelent illetőről, hiszen ő az... ő volt, aki megfojtotta azt a lányt. Könnyedén felismerem, egy ilyen arcot nem nehéz megjegyezni.
Nem teljesen értem, hogy miért is kell összeveszni egy szelet tortán, de nem is fogom megkérdőjelezni a cselekedeteit. Nekem ahhoz nincs semmi jogom, biztosan megvolt a maga oka erre. Én, mindenesetre, csak bólintok egyet a szavaira. Azt hiszem, még ha akarnám, sem tudnám megérteni, hogy miért tette, ezért is egyszerűbb hagyni a dolgokat. A kérdésére viszont elgondolkozom. Ráncolom a szemöldökömet, a válaszom a magam kis életstílusa szerint egyértelmű, de komolyan elgondolkoztató az ő kérdése. - Hát, nekem azt hiszem nem lett volna annyi bátorságom, mint neked... Nem igazán szoktam kekeckedni a többiekkel, könnyebben elkerülhető a baj. Még, ha neked is van igazad. - Felsóhajtok, majdhogynem nehezemre esik kiejteni a számon ezeket a szavakat. Ritkán ismerem el, hogy egy veszélyes helyzetbe való belekeveredés teljesen logikus lépés, de ami igaz, az igaz. Mégis, egyértelműen lerí rólam, hogy én nem úgy cselekedtem volna, mint ő. Én félek, félek, hogy bántok valakit. A megjegyzésére felpillantok rá. Halvány, szégyellős mosoly játszik az arcomon. Úgy tűnik nem nehéz kitalálni, hogy hova való vagyok. - Hollóhátas vagyok -erősítem meg a második tippjét. Nem sértődök meg a Hugrabuggos ötleten sem, a Süveg sokat gondolkozott nálam, hogy melyik házba is osszon. Talán a kegyelem volt az, amiért végül Hollóhátas lettem. - Igazán nincs mit. És én jól vagyok, csak egy kicsit ütöttem meg magam, de már alig érzem. - Halványan elmosolyodok. Örülök, hogy tudtam neki segíteni és van olyan kedves, hogy még aggódik is értem. A következő szavaira csak hevesen megrázom a fejemet. - Nem, nem gondoltam ezt, egyszerűen csak szerettem volna rendesen rendbe tenni a harisnyádat, ha már részben miattam estél el - igyekszem elmagyarázni neki, hogy pontosan miért is érzem annyira szükségességét, hogy segítsek. - Nem, nem félek. Ha gondolod, akkor szívesen veled tartok. - Ismét elmosolyodom, még ha nem is feltétlenül igaz, hogy nem félek. Én is körbenézek, mielőtt elindulnánk, de szívesen vele tartok. Amúgy is, azt hiszem ennék még valamit.
Nem könnyen hátrálok meg, vagy adom meg magamat nagyjából semmilyen helyzetben sem. Épp ezért nem engedtem a Mardekárosnak sem, főleg mert igenis ne vegye el tőlem a tortát, amit én néztem ki magamnak, mert ha nekem az kell, hát az kell. Egyébként is tanulhatna egy kis előzékenységet, hiszen én vagyok a lány, illendő lenne ezt nem elfelejtenie. Jó tény, hogy az nem volt valami kisasszonyos, hogy a képébe töröltem a tortát, de komolyan megérdemelte. - Nagyon finom szelet torta volt az és az utolsó! - rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, és ha nem így lett volna, akkor se szeretem, ha valaki megpróbál elnyomni. Nem, ha egy kis önérzeted is van, nem fogod hagyni az ilyesmit, főleg nem egy Mardekárosnak. Már túlságosan megszokták, hogy mindenki behódol nekik, de én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy engedi, hogy a porba alázzák ,vagy félrelökjék. Már nem, jó okom van rá, hogy kiálljak magamért. Legyőzhet egy betegség, de amíg az nem teszi meg, addig egy embernek sem fogom hagyni. - Oh dehogynem! Kölcsön kenyér, visszajár. Te csak úgy odaadtad volna neki a tortát, mert nagyobb? És azt hiszi joga van elvenni? - a fenéket fogok én engedni valakinek és amúgy is, ha esetleg szépen kérte volna talán még elfelezem vele, de nem úgy kérte. Így legalább egyikünk sem ette meg, vagy is én egy falatot és ő akkor ha jutott a szájába, amikor a képébe nyomtam, bár van egy olyan érzésem, hogy kimondottan nem azzal törődött, hogy lenyalogassa a darabokat. Pech, pedig lehet hogy úgy jobban járt volna. - Szóval a kedvességed alapján Hugrabugos lehetsz, vagy ez a félénk visszafogottság és persze az eszességed talán a Hollóhátba sorol, melyik? - ha nagyon választanom kellene talán a másodikat mondanám, de nem vagyok benne biztos. Ismerek pár esetlen Hugrabugost, bár közülük se mind olyan, de ez a srác is simán beillene közéjük. Mindenesetre cseppet sem tartok tőle, hogy gond lenne úgyhogy hagyom, hogy rendbe tegye a lábamat és persze a harisnyát is. - Szuper! Mondjuk egy kis seb még nem a világ, de a harisnyám így határozottan jobban mutat, köszi! Te nem ütötted meg magad? - azért elég szépen elkaptam szegényt és a falhoz kentem, amit persze nem akartam. Remélem, hogy nem lett baja, vagy ijedt meg nagyon szegény, bár nem látszik rajta, hogy nagyon ki lenne akadva, de ki tudja, lehet hogy csak magában mond el mindenfélének. Azért a nagy bűnbánó arcot csak észreveszem és eléggé meglepetten pislogok rá miatta. Mintha minimum az ő hibája lenne a dolog, pedig én kentem a falnak és a Mardekáros srác volt a bunkó. - Oké... azt ugye tudod, hogy nem haragszom, amiért nem tisztítod ki a harisnyámat? Így is rendbe tetted szépen, szóval köszi. - kap azért egy hálás pillantást tőlem, hátha akkor kicsit megnyugszik, aztán már mennék is tovább, de végül csak megtorpanok. - Ha nem félsz velem mutatkozni idelent, megnézzük nincs-e a manóknak még olyan tortája? - szórakozottan pillantok végig a folyosón, de nem látom mozgást, szóval ha van kedve és nem valami magányos könyvtárlátogatás volt a terve, amit ezzel meghiúsítok, akkor nem lenne rossz.
Nem vagyok dühös, egyrészt, mert nem az a típus vagyok, aki csak úgy kiakad mindenen, másrészt, mert eléggé lesokkolta ahhoz, hogy fel sem fogjam, nekem most dühösnek kellene lennem. Szerencsére, a probléma hamar megoldódik, a Mardekros fiúk elhaladnak a rejtekünk mellett, és szerencsére sikerül őket kikerülni. Megnyugszom, azt hiszem a lánnyal együtt sikerül örülnöm a szerencsénknek. Mégis, semmi ilyesmi nem ül ki az arcomra, inkább csak a kíváncsiság és az aggodalom furcsa egyvelege. - Torta? Egy tortaszeleten vesztetek össze? - Ritkán ugyan, de az én arcomra is erősen ki tudnak ülni az érzelmek. Most például nagyon nagy szemekkel bámulok a lányra a meglepettségtől, a hangomból némi hitetlenkedés is kicsendül. Persze, én is tudom, hogy milyen apróságokon képesek kiakadni a Mardekárosok, de azt általában csak direkt csinálják. Ez meg valahogyan... Olyan hihetetlennek tűnik, ha ép ésszel próbájuk felfogni. Viszont, amint kiegészíti, már teljesen értem a helyzetet. - Így mondjuk valamennyire érthető. Mármint, nem volt jogos, hogy megtámadott! De... Szerintem neked sem kellett volna a képébe nyomnod a tortát - jegyzem meg félénken, a közepén kissé elakadva. Nem szokásom kioktatni másokat, ezt sem olyan szándékkal teszem, egyszerűen csak segíteni szeretnék neki... Ahogy akkor is, amikor felajánlom a gyógyítást. Az első visszautasítás-félére csak a padlót kezdem vizslatni, de amint megváltoztatja a véleményét, reménytelien pillantok fel rá. Neki sem fog fájni, és én sem érzem majd azt az éteri félelmet, amit a vér látványa tud kelteni bennem. - Köszönöm, akkor majd a harisnyádat is megjavítom. Csak egy egyszerű varázslat. -Leguggolok a lány elé, hogy nagyjából a sebbel egy magasságban legyek. Felemelem a pálcámat és egyenesen rámutatok. - Hippokrax! - Amint végeztem a varázslattal, felmérem, hogy mekkora is a kár a harisnyán. - Reparo! - ejtem ki határozottan az igét, bár, ez csak a szakadást javítja meg. A másik varázsige nem jut eszembe... Egy kissé el is szégyellem magam, miközben felegyenesedek és újra a lányra pillantok. - A tisztító bűbáj nem ugrik be, sajnos a vért neked kell majd kiszedned belőle, sajnálom. - Őszintén, mintha csak az én hibám lenne az egész, teljesen úgy kezelem a helyzetet. Talán, még némi bűntudatom is, miközben visszateszem a zsebembe a álcámat.
Elmentek, tehát valószínűleg megúsztam, vagyis inkább megúsztuk, hiszen sikerült szegényt kellemetlen helyzetbe rángatnom. Biztosan nincs túlságosan oda, de legalább ő nem mérges, vagy csak nem olyan agresszív típus, mint a Mardekárosok, úgyhogy nem nagyon mutatja ki, hogy netán az, de ez már részlet kérdés. Az a fő, hogy legalább nem szól rám, amiért falnak préseltem és egészen jól viseli azt is, hogy Mardekárosok pályáztak egy kis időre a bőrére, mert ha netán velem együtt találják meg, akkor tuti, hogy ő is bajba kerül. - Jó hát egy kicsit, de én nem tehetek róla, hogy a srác édesszájú. Nekem is tetszett az a torta, meg neki is és én voltam a gyorsabb, aztán meg szorongatta a karomat, szóval... - ártatlan képpel rántom meg a vállamat, pedig komolyan vissza gondolva az se lenne meglepő, ha helyből elnevetném magamat, mert a helyzet azért nagyon is komikus volt, még ha ezt a Mardekáros kispajtás annyira nem is osztaná. - Oké utána egy harapás után a képébe nyomtam a tortát... de most mondd, hogy nem érdemelte meg? - még fel is húzom kicsit a felsőm ujját, hiszen még mindig látszanak a vörös ujjnyomok a karomon. Tényleg úgy istenesen megszorongatott, pedig nem vagyok az a típus, aki cukorból van és nem bírja a fájdalmat. Az már más kérdés, hogy persze ők többen voltak, meg aztán a srác nagyobb is nálam, de sikerült meglógnom és hátha holnapra lenyugszik... legalábbis remélem, vagy addigra én is szerezek valami erősítést. - Oh de édes vagy, hogy így aggódsz, de nem halálos ám ez sem. Csak egy kis horzsolás, a harisnyát komolyan jobban sajnálom. - a hangom egészen anyáskodóvá válik, mert látom én rajta, hogy hogy elszontyolodott a sérülésem miatt, pedig én nem gondoltam, hogy annyira komoly lenne. Azt persze nem tudhatom, hogy ő igazából más miatt van elszontyolodva ennyire, nem a lábam miatt. - Oké, ha jobban érzed magad, akkor gyógyításra fel! - kicsit megemelem a lábamat, hogy ha úgy jobb, akkor jobban hozzáférjen. Lehet, hogy még a harisnyán is tud segíteni, olyan kis okoskának néz ki, simán kinézem belőle, hogy Hollóhátas és akkor gond nélkül helyrehozza nekem azt is, aminek tuti, hogy még jobban is örülnék, mint a sebem meggyógyításának.
Semmi ilyen hirtelenre nem voltam felkészülve, teljesen értetlenül állok a helyzet előtt. Még szerencse, hogy a lány magával rángat az útból, még ha ez a Mardekáros srácok felbukkanásáig igencsak furcsán hat számomra. Őszintén szólva, azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy hasznát vettem annak, hogy ilyen nyámnyila vagyok. Más már rég kirántotta volna magát a lány kezei közül és jól leteremtette volna, ezzel le is leplezve őt. Így utólagosan kicsit örülök is, azt hiszem. A mosolya sem éppenséggel ijesztő, így, egészen addig, amíg le nem nyugszanak a kedélyek, kicsit könnyebben húzom meg magamat. Ám, amint tovaszaladtak a srácok, én egy kissé aggodalmaskodva szólalok meg. Hallottam, és valamennyire már tapasztaltam is, hogy mennyire durvák tudnak lenni a Mardekárosok. Őszintén sajnálom is a lányt, hogy sikerült felhúznia az egyiküket. Remélem később ebből nem lesznek problémái. - Rendben van... - bólintok, jómagam is csak suttogva felelek, és nem sokkal mellette, aggódva pillantok ki én is. Kíváncsi vagyok, ritka alkalmak egyike ugyan, de az vagyok. Ezért is kezdek el érdeklődni, hogy mégis mivel dühíthette fel őket. - Semmit? - Kicsit furcsállom ugyan, de inkább annyiban hagyom. Nem szeretem beleütni az orromat mások dolgába. Bár, lehet, hogy már így is eléggé belekeveredtem. A kérdésére viszont abbahagyom a szemöldök ráncolást, és futólagosan végigpillantok magamon. - Persze, jól vagyok, semmi gond - hárítom a lány bocsánatkérését, és védekezően magam elé emelem a kezemet. Nem estem nagyot, egyértelműen látszik, hogy neki vannak komolyabb sérülései, így ráterelem inkább a szót. Komoly problémáim vannak azzal, hogy ha magamról kell beszélnem, vagy rám terelődik a figyelem. - A te lábad rosszabbul néz ki. Nem túl fájdalmas? - kérdezem kissé aggódva, és az egyenruhám köpenyében lévő pálcámért nyúlok. - Ha gondolod, akkor meggyógyítom... - pillantok rá, kissé ugyan félve, de remélve, hogy nem szeretne így maradni. Én személy szerint nem igazán bírom a vért, mindig azzal az 5 évvel ezelőtti éjszakára emlékeztet, amikor megtámadtak minket... Talán emiatt is lesz olyan szomorkás a tekintetem.
Tudom-tudom néha gondolkodhatnék kicsit előre is, de valahogy ez ritkán jön össze. Nem csoda, ha folyton bajba keveredem. Egyébként is alig sikerült kialudni magamat éjszaka, ilyenkor még nehezebb eset vagyok és még könnyebben húzom ki a gyufát másoknál, de nem meglepő, tényleg nem sokat aludtam. Olyan érzésem van, mintha az egész éjszakát végigálmodtam volna, vagy csak egy álom ismétlődött, nem igazán tudom, de úgy istenesen kivert a víz, amikor álmomban éjszaka a sötét folyosón találkoztam össze Pitonnal, aki csipkés kombinét viselt. Nem mindennapi az ilyen, nem csoda, hogy utána totál képtelen voltam újra normálisan elaludni. Ennél csak az lett volna a rosszabb, ha ma tényleg órára is kell mennem mondjuk pont hozzá, de szerencsére erről nincs szó, amúgy is egyetemista vagyok, a bájitaltan már nem olyasmi, amihez közöm van, főleg hogy régen is állati pocsékul ment. A nagy menekülésben szerencsére legalább a srácot nem tarolom le teljesen, de így is jó nagyot sikerül esni. A harisnyámra keresztet vethetek és tuti, hogy lesz ebből sérülés is. Majdnem akkorát sikerül zupálni, mint ha egy folyosón hagyott kecskesajtra léptek volna rá, vagy mondjuk banánhéjra, pedig most aztán nem volt semmi csúszós se a környéken, csak a fene nagy lendületem. Ő viszont rendesen befagy, úgyhogy ezzel már rántom is tovább, hogy a kis kiszögellésbe bújjunk el, arra is alig van ideje, hogy még ő próbáljon bocsánatot kérni. A srácok még mindig keresnek és ha nem leszünk eléggé csendben, akkor tuti, hogy megtalálnak és annyira azért vagyok rendes, hogy nem akarok mást is magammal rántani a bajba, bár már részben úgy fest, hogy sikerült. De legalább látványosan nem ellenkezik és nem mocorog, vagy próbál hangot kiadni. Azért ez előny, gyorsan kapcsol a kölyök, hálás vagyok érte, ezt a még mindig aggodalmas, de azért kedves mosolyomból is láthatja. Lassacskán ennek köszönhető, hogy engedek a száját ért szorításon, amikor erre ösztönöz. Nem volt azért olyan erős, mint ha satuba fogtam volna, nem akartam fájdalmat se okozni, viszont ennyi kellett, hogy ne buktasson le engem... minket. Végül is, ha megtalálják velem, akkor tuti, hogy ő is bajba kerülne, talán ezzel már tisztában van. Hallok a lépteket a folyosón, és még nem tudom eldönteni, hogy távolodnak, vagy közelednek, ezért nm is kockáztatok most meg választ azonnal csak a vállamat rántom meg és várok. Perceknek tűnő másodpercek futnak el mellettünk, amíg már úgy hallom,hogy nincs kintről zaj. Óvatosan ellépek mellőle, hogy kilessek a folyosóra. Első ránézésre nem látok senkit sem... nagyon remélem, hogy nem bújtak el, de Mardekárosok, nem okosak... tovább futottak igaz? - Jól van, azt hiszem tiszta a levegő. - azért ettől függetlenül még mindig suttogok és óvatosan lépkedve közelítem meg a rendesen kivilágított folyosót. Csak szépen fokozatosan, hogy ha kell akkor bármikor vissza lehessen vetődni fedezékbe. Egyelőre viszont nem tapasztalok mozgást, úgyhogy visszapillantok a srácra egy bocsánatkérő mosollyal. - Bocs... ezek a Mardekárosok marhára be tudnak gőzölni. Pedig én nem tettem igazán... semmi rosszat. Jól vagy? - a vége felé már nem rá nézek, hanem a lábamat vizsgálom meg kissé felszisszenve. Igen jól éreztem a harisnya kiszakadt és a lábamon is van egy klassz kis horzsolás, enyhén vérzik is. Ha nem kéne kivágnom a harisnyát a szakadás miatt, hát a vér lenne az, amit úgy se tudok kimosni belőle. Jó persze varázslattal sok minden megoldható, de amúgy is untam már ezt a darabot, majd szerzek be egy másikat helyette.
Épp a konyhából jövök, megkértem a manókat, hogy csináljanak nekem néhány szendvicset, mert később szeretnék kimenni az udvarra, hogy ott tanulhassak. Végre kijött a jó idő, így ezt is megtehetem. Nem azt mondom, jó dolog a toronyban lenni, megvan a maga hangulata, de egy kicsit bezártság érzetét kelti bennem, ha túl sok ideig ott tartózkodom. Meg, a pszichológusom szerint is jót tesz a változatosság. Azt mondta, hogy több mindent kellene kipróbálnom. Persze, lehet nem arra gondolt, hogy a torony helyett az udvaron tanuljak, de első lépésnek azt hiszem ez is megteszi. Már az is nagy szám, hogy magamtól képes vagyok megtenni az első lépést. Azt hiszem tényleg jót tesz nekem, hogy hetente egyszer eljárok Liljához beszélgetni. Azóta egy kicsit fejlődtek is a szociális készségeim. Könnyebben kezdeményezek a háztársaim felé, most már el tudok velük beszélgetni. Lassacskán azt hiszem sikerül leküzdenem majd az emberektől való félelmemet. Lassan, mert, ahogy felpillantok az uzsonnámról a gyorsan kopogó cipőtalpak irányába, földbe gyökerezik a lábam. Megijedek és csak kisebb fázis késéssel sikerül valamennyire félrelépnem a lány elől, de még így is bőven elérjük egymás vállát. Ez pedig elég ahhoz, hogy mind a ketten elessünk, őt valószínűleg a lendülete viszi, engem meg viszonylag egyszerű kibillenteni az egyensúlyomból, mivel teljesen lefagytam. - Sajnálom, nem figyeltem eléggé... - kezdek el bocsánatot kérni, de éppen csak felkapom a szendvicsemet, amikor felrángat. Még befejezni sem tudom a mondandómat, bennem akad a szó, őszintén szólva megijedtem. Dühösnek tűnik, és ahogy erőnek erejével berántott ide, rémületemben bennem akadt a szó is, így nem kell félnie, hogy akár csak megnyikkanok vagy ellenkezek... Nem, én nem az a típus vagyok, de ahogy még több rohanó léptet hallok, érzem a késztetést, hogy én is csak elrohanjak. Bár, nem hiszem, hogy ezt a lány értékelné, így csak ökölbe szorított kézzel várok, hogy elhalkuljon, majd teljesen megszűnjön a rohanó léptek zaja. Kimozdulni nem igazán merek a rejtekhelyről, nem akarok semmilyen bajba belekeveredni, így csak felemelem a kezemet, hogy óvatosan elhúzzam a lány kezét. - Elmentek? - óvatosan, halkan kérdem, szinte suttogva. Lehet, hogy nem én vagyok bajban, de azt hiszem pont annyira élem bele magam a helyzetbe, mintha a helyében lennék. - Elnézést, de megkérdezhetem, hogy mi történt? - Továbbra is óvatos vagyok és halk, de ez már a megszokott viselkedésem az idegenek felé, miközben kicsit odébb húzódok tőle. Bár, nevezhetjük haladásnak, hogy a megszokott félénkségem mellé most némi kíváncsiság is társul. Nem mintha ténylegesen bele akarnék keveredni, de ha már így hozta a helyzet, érdekel, hogy mi történt, csak, hogy később is tudjam majd kezelni a helyzetet, ha netalán megint belefolynék. Nevezzük óvatosságnak a kíváncsiságom okát.
Jól van tudom, nem kellett volna újat húznom egy tagba szakadt Mardekárossal. Nem volt a legjobb ötlet, de most már késő bánat, ezt a helyzetet kell kezelni és ezt kell megoldni. Az egész pedig tényleg csak szimpla szórakozásnak indult, tényleg azt hittem, hogy mivel első ránézésre a srác meglehetősen helyes volt hát van értelme kicsit szórakozni vele. A mai nap tanulsága: Mindig nézd meg, hogy mi van a talárján! Na nem az aznapi ebédmaradékra gondolok, hanem a házcímerre. Mardekárosokkal kezdeni nem a legokosabb ötlet, főleg akkor, ha az illető még nagyobb is nálad... sokkal és olyan könnyen eldurranó agya van, ami azért veszélyes lehet, ha felhúzod, nekem pedig sikerül. Igazság szerint csak simán lenyúltam előle egy szelet tortát. Egy utolsó szelet tortát az étkezőben, és gondoltam, hogy bevetem mellé az amúgy kedves bájomat, aztán nem lesz gond, talán a torta mellé még a pasit is megpuhítom. Na persze... frászt! Első lendületből úgy elkapta a karomat, hogy csak pislogtam, de annyira már ismernek azok, akikkel jóban vagyok, hogy ennyi még nem riaszt meg, sőt. Szóval a második mozdulatommal megfogtam a tortát és lazán beleharaptam, csak aztán kentem tenyérrel az egészet a képébe, mert úgy vélem kissé túlzásba vitte a szorítás erősségét. Persze nem lett túl jó kedve a dologtól, ellenben elengedte a karomat, én pedig futásnak eredhettem. Valahol azt hiszem arra számítottam, ha már tortás az egész arca, akkor nem iramodik utánam... hát sikerült ebben is tévedni. A srác lehet minimum kilencediket, de a méretei alapján simán eladható idősebbnek is, netán valami egyetemet később kezdett húszon éves. Vagy két méter magas, amúgy tényleg helyes, csak csöppet agresszív, meg aztán két másik kissé nyápicabb alak is van már vele, gondolom a haverjai. Persze mehettem volna a torony felé is, de gondoltam, hogy ők is erre számítanak, ezért iramodtam lefelé. Rossz ötlet... egyelőre legalábbis tuti, mert még mindig hallom a döngő lépteket a hátam mögött, hiába szedem a lábaimat. A nagy lendület viszont nem mindig kifizetődő, főleg akkor, ha időnként még hátra is nézel, mert hogy a környezetemre nem igen sikerül odafigyelni és a meglévő lendületemmel úgy istenesen sikerül letarolni azt, aki épp a folyosón előttem halad, vagy felém közeledik, bár utóbbi esetben minden bizonnyal észrevett volna, ha csak nem olvas, vagy fagy le. Mindenesetre arra eszmélek fel, hogy valakire felkenődöm, vagy rosszabb esetben rántom magammal a földre, de hogy én a földre kerülök annyi biztos. Túl nagy volt a lendület ahhoz, hogy ezt csak úgy esés nélkül meg lehessen úszni. - Basszus! - elmormolt káromkodás. Tuti, hogy minimum lehorzsoltam a térdemet és a harisnyának is annyi. Utóbbit nem sajnálom annyira, azért remélem, hogy az egyik kedvenc szoknyám nem repedt el a hirtelen eseményeknek hála, túlságosan szeretem. Annyi lélekjelenlétem viszont van, hogy szinte azonnal felpattanok a földről és szegény srácot se nézem meg, akit letaroltam, inkább ha magától nem áll fel, vagy talpon maradt, akkor rántom a grabancánál fogva magammal. Hátha eléggé meg van döbbenve ahhoz, hogy sikerüljön a művelet. Az egyik oldalsó, sötét kiszögellésbe rántom be, ahová nem jut el a kinti fáklyák fénye. Úgy istenesen a falnak szorítom, amennyiben sikerült maga a berántás művelete egyáltalán, a jobb mutatóujjamat pedig a szám elé helyezve próbálom neki jelezni, hogy ne adjon ki semmiféle hangot. Azért biztos, ami biztos, ha tényleg sikerül magammal rántani, akkor a száját is betapasztom a kezemmel, csak hogy lehetőleg még egy nyekkenést se hallasson. Aztán már csak reménykedem, hogy a döngő léptek elhaladnak mellettünk.
Tudom-tudom néha gondolkodhatnék kicsit előre is, de valahogy ez ritkán jön össze. Nem csoda, ha folyton bajba keveredem. Egyébként is alig sikerült kialudni magamat éjszaka, ilyenkor még nehezebb eset vagyok és még könnyebben húzom ki a gyufát másoknál, de nem meglepő, tényleg nem sokat aludtam. Olyan érzésem van, mintha az egész éjszakát végigálmodtam volna, vagy csak egy álom ismétlődött, nem igazán tudom, de úgy istenesen kivert a víz, amikor álmomban éjszaka a sötét folyosón találkoztam össze Pitonnal, aki csipkés [color=gold]kombinét[color] viselt. Nem mindennapi az ilyen, nem csoda, hogy utána totál képtelen voltam újra normálisan elaludni. Ennél csak lett volna a rosszabb, ha ma tényleg órára is kell mennem mondjuk pont hozzá, de szerencsére erről nincs szó, amúgy is egyetemista vagyok, a bájitaltan már nem olyasmi, amihez közöm van, főleg hogy régen is állati pocsékul ment. A nagy menekülésben szerencsére legalább a srácot nem tarolom le, de így is jó nagyot sikerül esni. A harisnyámra keresztet vethetek és tuti, hogy lesz ebből sérülés is. Majdnem akkorát sikerül zupálni, mint ha egy folyosón hagyott kecskesajtra léptek volna rá, vagy mondjuk banánhéjra, pedig most aztán nem volt semmi csúszós se a környéken, csak a fene nagy lendületem. A kezét azért elfogadom, de azzal együtt már rántom is tovább, hogy a kis kiszögellésbe bújjunk el. A srácok még mindig keresnek és ha nem leszünk eléggé csendben, akkor tuti, hogy megtalálnak és annyira azért vagyok rendes, hogy nem akarok mást is magammal rántani a bajba, bár már részben úgy fest, hogy sikerült. De legalább látványosan nem ellenkezik és nem mocorog, vagy próbál hangot kiadni. Azért ez előny, gyorsan kapcsol a kölyök, hálás vagyok érte, ezt a még mindig aggodalmas, de azért kedves mosolyomból is láthatja. Lassacskán ennek köszönhető, hogy engedek a száját ért szorításon. Nem volt azért olyan erős, mint ha satuba fogtam volna, nem akartam fájdalmat se okozni, viszont ennyi kellett, hogy ne buktasson le engem... minket. Végül is, ha megtalálják velem, akkor tuti, hogy ő is bajba kerülne, talán ezzel már tisztában van. Amikor kinyitja a száját nekem elkerekedik a szemem és automatikusan megrázom a fejemet, de végül csak nem ad ki hangot, hál' istennek, mert az aztán most marha nagy bajba sodort volna. Hallok a léptelek a folyosón, és még nem tudom eldönteni, hogy távolodnak, vagy közelednek, ezért nm is kockáztatok most meg választ, csak a vállamat rántom meg és várok. Perceknek tűnő másodpercek futnak el mellettünk, amíg már úgy hallom,hogy nincs kintről zaj. Óvatosan ellépek mellőle, hogy kilessek a folyosóra. Első ránézésre nem látok senkit sem... nagyon remélem, hogy nem bújtak el, de Mardekárosok, nem okosak... tovább futottak igaz? - Jól van, azt hiszem tiszta a levegő. - azért ettől függetlenül még mindig suttogok és óvatosan lépkedve közelítem meg a rendesen kivilágított folyosót. Csak szépen fokozatosan, hogy ha kell akkor bármikor vissza lehessen vetődni fedezékbe. Egyelőre viszont nem tapasztalok mozgást, úgyhogy visszapillantok a srácra egy bocsánatkérő mosollyal. - Bocs... ezek a Mardekárosok marhára be tudnak gőzölni. Jól vagy? - a vége felé már nem rá nézek, hanem a lábamat vizsgálom meg kissé felszisszenve. Igen jól éreztem a harisnya kiszakadt és a lábamon is van egy klassz kis horzsolás, enyhén vérzik is. Ha nem kéne kivágnom a harisnyát a szakadás miatt, hát a vér lenne az, amit úgy se tudok kimosni belőle. Jó persze varázslattal sok minden megoldható, de amúgy is untam már ezt a darabot, majd szerzek be egy másikat helyette.
Bizonygatom magamnak, hogy nekem volt igazam. A könyvtáros asszony kioktató hangneme még agyam hátsó zugában folyamatosan zakatol, pedig már legalább két óra eltelt az incidens óta. Bizonyos lezárt részlegekhez nincsen a diákoknak hozzáférése – ezt mindenki tudja. De az is benne van a szabályzatban – holnap ki fogom neki keresni –, hogy engedéllyel lehetséges, hogy ezeket mégis elolvassuk, és kölcsönzési időn belül olvassuk őket. És arról nincsen szó, hogy ez esetben nem lehet velük elhagyni a könyvtár területét. Amikor Étienne-nek elmeséltem az esetet, szinte gúnyos hangnemben nevetett ki, de szemei elárulták, hogy nem rajtam, hanem sokkal inkább a helyzet elképesztő abszurditásán nevet. Láttam a fényes csillogást rajtuk. Apró mosollyal a szám sarkában rágódom még mindig ezen, ahogyan a konyha felé haladok. A vacsorát ezen okokból sikerült lekésnem, és bár máskor nem okozna problémát, hogy egy étkezést kihagyjak – hiszen amúgy sem eszek túl sokat –, most azonban a sok idegeskedés hatására gyomrom türelmetlenül jelezte, hogy valamiféle táplálékra van szüksége. Nyolc év alatt nem sokszor jártam még erre, de egy gyors eligazítás után szinte egyből a megfelelő folyosóra találtam. Lépteimmel lassan haladtam, nem azért, mert annyira figyeltem a környezetre – a konyhába vezető út kevésbé volt elegáns Roxfort többi részéhez képest –, hanem sokkal inkább az okból, hogy gondolataim még mindig a könyv és könyvtáros körül forogtak. Túlságosan felkavartak az érzéseim, és ez szokatlan volt számomra. Mindig szerettem úgy gondolni, hogy állandó, és nyugodt vagyok, egy csendes sziget Roxfort kavargó forgatagában, most azonban rajtam is intenzíven haladtak át az érzelmek, az olvasottak olyanok voltak, amelyeket az iskola falain belül talán még a tanárok mindegyike se volt teljesen tisztában. Halkan sóhajtottam, és a kihalt folyosón – mint aki magával beszélget, és tényleg – megráztam kissé a fejemet. Valamikor ekkor történt az is, hogy belém szaladtak. Bár a lány szemből jött, perifériámon mégis csak akkor jelent már meg, amikor késő volt. Utána kaptam, de az ütközés hatására én is csak alig maradtam talpon, őt pedig végképp nem sikerült megtartanom. Bár nem igazán értem, hogy mi történik, szinte egyből hajolok le hozzá, hogy felsegítsem – de ezzel is megelőz, és a következő pillanatban már a falnak nyom, és ujjaival tapasztja le a számat. Felvont szemöldökkel – de csendben, hiszen annyit azért viselkedéséből leszűrök, hogy valaki elől bujkál – nézem őt, szinte óráknak tűnnek a percek, ahogy a falhoz préselődünk. Nem tudom, kik elől rohant, de aztán a minket felölelő csendben meghallom, hogy legalább két ember léptei közelednek felénk. Nem mennek el mellettünk, hanem valahol a kiszögellés előtt állnak meg, és tanakodni kezdenek. Hirtelen gondolatok futnak végig a fejemen, ezt a szituációt valahogyan fel kell oldani. A lány szemébe pillantok, egyértelmű, hogy nem akar eléjük kerülni, és mivel én sem tudom, hogy pontosan kiket bosszantott fel, magamtól én sem szívesen állnék eléjük. Végül a legkevesebb szükséges mozdulattal elhúzom ujjait a szám elől, és egy hang kiadása nélkül „suttogok” felé. - Mit csináljunk? Milyen jó lenne most egy láthatatlanná tévő köpeny!
Jól van tudom, nem kellett volna újat húznom egy tagba szakadt Mardekárossal. Nem volt a legjobb ötlet, de most már késő bánat, ezt a helyzetet kell kezelni és ezt kell megoldni. Az egész pedig tényleg csak szimpla szórakozásnak indult, tényleg azt hittem, hogy mivel első ránézésre a srác meglehetősen helyes volt hát van értelme kicsit szórakozni vele. A mai nap tanulsága: Mindig nézd meg, hogy mi van a talárján! Na nem az aznapi ebédmaradékra gondolok, hanem a házcímerre. Mardekárosokkal kezdeni nem a legokosabb ötlet, főleg akkor, ha az illető még nagyobb is nálad... sokkal és olyan könnyen eldurranó agya van, ami azért veszélyes lehet, ha felhúzod, nekem pedig sikerül. Igazság szerint csak simán lenyúltam előle egy szelet tortát. Egy utolsó szelet tortát az étkezőben, és gondoltam, hogy bevetem mellé az amúgy kedves bájomat, aztán nem lesz gond, talán a torta mellé még a pasit is megpuhítom. Na persze... frászt! Első lendületből úgy elkapta a karomat, hogy csak pislogtam, de annyira már ismernek azok, akikkel jóban vagyok, hogy ennyi még nem riaszt meg, sőt. Szóval a második mozdulatommal megfogtam a tortát és lazán beleharaptam, csak aztán kentem tenyérrel az egészet a képébe, mert úgy vélem kissé túlzásba vitte a szorítás erősségét. Persze nem lett túl jó kedve a dologtól, ellenben elengedte a karomat, én pedig futásnak eredhettem. Valahol azt hiszem arra számítottam, ha már tortás az egész arca, akkor nem iramodik utánam... hát sikerült ebben is tévedni. A srác lehet minimum kilencediket, de a méretei alapján simán eladható idősebbnek is, netán valami egyetemet később kezdett húszon éves. Vagy két méter magas, amúgy tényleg helyes, csak csöppet agresszív, meg aztán két másik kissé nyápicabb alak is van már vele, gondolom a haverjai. Persze mehettem volna a torony felé is, de gondoltam, hogy ők is erre számítanak, ezért iramodtam lefelé. Rossz ötlet... egyelőre legalábbis tuti, mert még mindig hallom a döngő lépteket a hátam mögött, hiába szedem a lábaimat. A nagy lendület viszont nem mindig kifizetődő, főleg akkor, ha időnként még hátra is nézel, mert hogy a környezetemre nem igen sikerül odafigyelni és a meglévő lendületemmel úgy istenesen sikerül letarolni azt, aki épp a folyosón előttem halad, vagy felém közeledik, bár utóbbi esetben minden bizonnyal észrevett volna, ha csak nem olvas, vagy fagy le. Mindenesetre arra eszmélek fel, hogy valakire felkenődöm, vagy rosszabb esetben rántom magammal a földre, de hogy én a földre kerülök annyi biztos. Túl nagy volt a lendület ahhoz, hogy ezt csak úgy esés nélkül meg lehessen úszni. - Basszus! - elmormolt káromkodás. Tuti, hogy minimum lehorzsoltam a térdemet és a harisnyának is annyi. Utóbbit nem sajnálom annyira, azért remélem, hogy az egyik kedvenc szoknyám nem repedt el a hirtelen eseményeknek hála, túlságosan szeretem. Annyi lélekjelenlétem viszont van, hogy szinte azonnal felpattanok a földről és szegény srácot se nézem meg, akit letaroltam, inkább ha magától nem áll fel, vagy talpon maradt, akkor rántom a grabancánál fogva magammal. Hátha eléggé meg van döbbenve ahhoz, hogy sikerüljön a művelet. Az egyik oldalsó, sötét kiszögellésbe rántom be, ahová nem jut el a kinti fáklyák fénye. Úgy istenesen a falnak szorítom, amennyiben sikerült maga a berántás művelete egyáltalán, a jobb mutatóujjamat pedig a szám elé helyezve próbálom neki jelezni, hogy ne adjon ki semmiféle hangot. Azért biztos, ami biztos, ha tényleg sikerül magammal rántani, akkor a száját is betapasztom a kezemmel, csak hogy lehetőleg még egy nyekkenést se hallasson. Aztán már csak reménykedem, hogy a döngő léptek elhaladnak mellettünk.
- Azt mondom, hogy lehetséges. Ha üldözte valaki, akkor bőven el tudom képzelni, hogy utána jönnek, elvarrni a szálakat. Óvatosnak kell lennünk... ha eddig nem voltunk eléggé paranoiások... – Sötéten nézelődök körbe, most kaptam meg a megbizatást jövőbeni énemtől, ami azt feltételezné, hogy még élni fogok nagyjából pár évig. De mi van akkor, ha már most halálos veszélyben vagyunk, és az időutazás új jövőt indított el, amelyben itt és most meghalunk. Ahogyan a lány riadt tekintetéből látom, ő is valami hasonlóra gondol. Valahogy ki kell kecmeregnünk ebből az egész... katyvaszból, és ahogyan végigmér, mintha előre sajnálna. Nem tudom, hogy meg tudjuk e változtatni a sorsomat, jelenleg a mai napra kell koncentrálnunk. Itt van ez a védtelen, és rémültnek tűnő lány, akiért már felelősséggel tartozom. Ő keresett meg annak idején a látomásával, mely szerint a birtok veszélyben van. Azzal, hogy hittem neki, és engedtem, hogy bizonyítson, felelősséget vállaltam érte. Most már a védencem, nem hagyhatom, hogy baja essen. Ehhez nincsen kapcsolata annak, hogy esetlegesen romantikus szálat jósol a jövő. Rám az nem is jellemző, el nem tudom képzelni. - Elég valóságosnak tűnt. Megvédelek, bármi legyen is. Az iskola diákja vagy, erre tettem ígéretet, semmi más nem számít. – Mondanám hogy csak a munkámat végzem, de az egészbe jól belerondít a durva tény, hogy a jövőbeni Jonas szerelemtől csillogó hangon mondta, amit mondott. Oké, helyes a lány, de fiatal, neki még egy életerős macsóra lenne szüksége, nem egy hozzám hasonló öregúrra, aki már remeteéletet él, és elszállt felette a múlt. Bele sem gondoltam eddig ilyesmibe, vajon mi taszított egymás karjaiba? Attól félek hogy az időutazók, akik jöttek a másik nyomában sokkal komolyabb mágikus tudással rendelkeznek, mint mi... Vajon mennyi esélyünk lehet? Szólni pedig nem szabad még Dumbledore-nak sem. Hiszen ha valahogy elterjed, hogy az idő szövedékében rés szakadt, az beláthatatlan következményekhez vezethet... - Most nem látok más utat. Nincsen semmiféle kiindulási alapunk, muszáj valamit kitalálni. Még lépéselőnyben sem vagyunk. – hümmögöm bizonytalanul, rám is pocsékul hat, hogy láttam magamat meghalni, és most a segédem segítségét kell kérnem, akiből ha úgy alakulnak a jövő szálai a feleségem lesz. Ez azért nem kicsit furcsa, ugye ez belátható. Amire most gondolok, annak nem fog örülni, ám annyit értek a jósmágiához, hogy drasztikusnak kell olykor lenni. - Hozzám. Halálközeli állapotban a Látók többnyire meg tudnak világosodni. Víz alatt akarsz megfulladni, vagy én fojtsalak meg? – Kérdezem oldalra pillanatra, sötét tekintetem komorságról árulkodik, mintsem viccnek tűnik a felvezetésem. Ellenben az, hogy ilyen őszintén mondom, magában hordozza az ígéretet is, hogy utána visszahozzuk a halál kapujából. Persze ha jobb ötlete van, hát kezdjen el dalolni, ellenkező esetben kifutunk az időből.
Próbálok én egyszerre mindent felfogni és feldolgozni, de egyáltalán nem könnyű. Túl sok az információ és túl sok belőle olyan, amit nem lehet rövid idő alatt megérteni sem, nem hogy jól kezelni. Neki sem lehet könnyű, főleg hogy ő az, aki meghalt... mármint az ő jövőbeli énje, de én se tudom ezt most a megfelelő módon sajnos kezelni. Próbálkozom, de az azért elég durva, hogy az idősebb mását kellene épp eltemetni, aki azt se tudjuk, hogy miért jött vissza, csak részinformációkat mondott arról, hogy veszélyben vagyok, de nem tudjuk, hogy kitől és mitől... vagy épp hogy mikor. - Gondolod, hogy lehetséges? Mások is lehetnek, akik... - jó azért itt már körbekapkodom kicsit a tekintetemet, de nem látok közel s távol senkit sem. A kezembe kerül újra a pálca is, hiszen ez mégis csak fontos tényező, az ember kicsit nyugodtabb így, főleg akkor, ha épp arról van szó, hogy veszély leselkedik rá és nem tudja, hogy miféle és hogy mikor fog érkezni, na meg, hogy egyáltalán honnan. Csak csendben figyelem, amíg ő elrendezi ezt az... egészet, én pedig igyekszem addig a környékre figyelni, ha mégis valaki betoppanna, akkor gyorsan reagáljak, nála most csak az ásó van és ha jól sejtem akkor az is rendesen kikezdi a kezét majd. Én még nem végeztem sosem erőteljes fizikai munkát, de ha az ember nincs hozzászokva, akkor egy érdes fa nyél nem épp jó hatással tud lenni a kezére. - A jövő változik... talán, szóval ez még nem biztos. Az sem biztos, hogy meghalsz. Talán ez figyelmeztetés és akkor változtathatunk rajta. - az idő bonyolult én is tudom, főleg a jövő, az még bonyolultabb. Sosem tudhatod, hogy képes vagy-e rajta bármennyit is változtatni. Sokan azt mondják, hogy a jövő meg van szabva és nem befolyásolhatod, és persze ott vannak azok a kellemetlen is csavarok, miszerint ha most mi óvatosabbak leszünk, vagy megpróbáljuk őt megmenteni, akkor nem jönne vissza, hogy figyelmeztessen, de erre most nem akarok gondolni. Ez azt jelentené, hogy mindenképpen meg kell halni, de... talán elég lenne csak sérülnie, ha meg tudnánk óvni, akkor visszamehet a jövőbe sértetlenül. Az a legszebb, hogy még csak azt sem tudjuk, hogy mindez mikor következik be. Alig tudunk valamit. - De mindig csak spontán és... néha azt is nehéz kitalálni, hogy mi igaz és mi nem. - meglepetten szökik fel a szemöldököm, amikor tovább folytatja a mondatot. Kierőszakolni egy látomást? Nem tudom, hogy olyasmit hogyan lehet, de ha már így felvetette, akkor minden bizonnyal van rá ötlet. Miért tartok tőle, hogy nem biztos, hogy nekem tetszeni is fog? - Mégis hogyan? - sorolok be mellé közben, és kíváncsian pillantva próbálom a mögöttünk távolodó sírt szépen elfelejteni. Legalább amíg másra koncentrálok addig nem ezen jár az eszem, végül is nem rossz taktika.
♫ Never forget you ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Jövő, s jelen egybeforr
Egyértelműsítenem kell a tényt, hogy nem szabad figyelnie másokra. Egy Látónak sosem lesz könnyű élete, nem fognak hinni neki, másfelől elbírni a terhet, amellyel a jövő veti gúzsba. Komoly fegyver van a kezében, amely kétélű, visszacsaphat rá is, ha nem tud felnőni a feladathoz, helyén kezelni a tényt, sokak életére lehet hatással. A legtöbb, amit tehetek, hogy mögötte állok, és a helyes útra terelem. Ám mi a helyes? Amit én gondolnék? Csak mert a felügyeletem alatt alig sérültek eddig diákok, még nem mondanám, hogy jó ember vagyok. Csak egy lecsúszott senki, aki még arra jó, hogy figyelje a birtokot. Akkor lennék valaki, ha a saját erőmből tudnám egyszer megmenteni a srácokat. Ez viszont mintha azt sejtetné, hogy várok az alkalomra. Talán így van, de megelégszem helyette a békével, nem mások szenvedése árán kívánok ismert lenni. Hős meg pláne nem. Mégis annak kell majd lennem, ha rá akarok jönni, mitől kéne megmentenem Kylie-t. Hiszen az ki sem derült, hogy a Látó kislány milyen veszélynek lesz kitéve, és mire rájövünk, lehet, hogy késő. Évek fognak eltelni, s addig tudatlanul retteghetünk, hogy mi vár majd ránk? Nem tudom hogyan fogok kezelni egy ilyen sorsot... - Ne hidd, hogy abban a fél órával túl sokat fel tudtam dolgozni. Egy dolgon tűnődöm csak. Ha képes volt az időutazásra, akik megölték végül, és téged is bántani akarnak, talán szintén jöttek, és itt vannak a közelben. Sietnünk kéne... – Nem zavartatom magam most az ajakbiggyestésén, amely kétségkívül szexi, legalábbis az időskori énem olyan csillogó szemmel ment el, amikor rá gondolt, hogy nem is értem, csak vállat vonok erre, valahogy nekem nem való az ilyesmi. Gyorsan befektetem a testet a gödör mélyére, és sietős képpel lapátolom rá a földet, nincsen időnk jelenleg gyászolni, vagy éppen eltűnődni a helyzet sötéten komor iróniáján. Most nem is hívnám fel magamra varázslattal a figyelmet, ezért hatékonyan a fizikumomra helyezem a hangsúlyt. Miután az illető arca eltűnt, már egyszerűbb dolgom van. A tenyerem és az ujjaim felhólyagosodnak a nem várt megerőltetéstől, most ez a legkevesebb problémám. - Ezeket a kérdéseket én is feltettem magamnak. Jah, nagyon úgy tűnik, hogy a jövőben én leszek a férjed. Romantikusabb lánykérésre számítottál, igaz? – Csóválom a fejemet, ez még számomra is extrém módon sokkoló, én mint férj, el sem tudom magamat így képzelni. A lánytól igaz csak pár évvel vagyok idősebb, ám azok az évek komoly nyomot hagytak, nem tudnék csak úgy valakit szeretni egy életen át. Minek kellett történnie, hogy így egymás mellé sodródtunk? Talán pont azért szeretünk majd egymásba, mert mindenképpen visszatérek a múltba, hogy figyelmeztessem fiatalkori önmagamat, így a másikra leszünk utalva? Ördögi kör, hiszen ha nem megyek vissza figyelmeztetni magamat, talán nem is indítunk el olyan eseményeket, amelyek a végzetünkhöz vezetnek? - Te látsz bele a jövőbe Kylie, nem én. Annyit megtehetünk, hogy kierőszakolunk egy látomást. Na gyere, lépjünk innen. – Fogom meg a karját, és indulok el vele a saját lakrészem felé, eszembe jutott valami, hátha kaphatunk bepillantást a jövőbe.
Igen, azt hiszem teljesen jogos, hogy ez neki se könnyű, csak most így az első sokkban nem igazán tudok erre gondolni. Azt hiszem érthető. Bőven elég nekem feldolgozni azt, amilyen rémes álmaim vannak időnként. Azt, hogy az iskolában a legtöbben furának és őrültnek tartanak, és hogy e mellé még bejön, hogy látok egy hullát, ami a tetejében úgy néz ki, mint Jonas idősebb kiadása... na az már azért határozottan olyasmi, amit nem tudok csak egy vállrántással elintézni. Láttam már dolgokat álmomban, rossz dolgokat, nagyon rosszakat, de ez most mindent visz. Nem is értem az egészet, és próbálok első körben arra gondolni, hogy talán valaki felvette az alakját, de akkor nem értem, hogy miért idősebb. A százfűléfőzet teljesen lemásolja az embert, nem számít, hogy előre milyen korú, vagy kinézetű volt, akkor ez nem ez lesz, de akkor mégis hogy a fenében lehet itt valaki, aki szakasztott úgy néz ki, mint ő, csak vagy tíz évvel idősebb, ha nem többel? - Tudom, de az... az fél órával több. - egy pillanatra még a szám is lebiggyed. Oké igaza van, neki sem volt ideje rá, de ő mégis csak képzett auror, mégis csak jobban ért ehhez az egészhez. Én még diák vagyok és fiatalabb is nála. Nem voltam éles bevetésen, nem voltam... semmi olyasmin, amin akár csak gyakorolhattam volna azt, hogy jobban bírjam a gyűrődést lelkileg, vagy fizikailag, ő viszont igen. Nem tudom, hogy miket élt már át, de az alapján, ami legutóbb lejátszódott, meg a viselkedése is azt mutatja, hogy van tapasztalata és gyakorlata már bőven, nekem pedig nem igen van ilyesmim. - Nem csak... olyan higgadtan kezeled, miközben mégis csak te vagy az és ez... Nem tudom, hogy csinálod. - nem értem tényleg és nem kéne még nekem is pluszban megnehezíteni a dolgát tisztában vagyok vele, de attól, hogy valamit tudok, még nem biztos, hogy megy is. Az a baj, hogy szeretnék én higgadt maradni és bátor és kitartó... de még sem megy olyan könnyen, amikor még tovább is mondja, hogy végképp istenesen összezavarjon vele. - De mitől kellene megvédened? És... hogy érted, hogy szeret? De, ha te vagy... - azért rendesen elkerekedik a szemem. De legalább itt már megáll, az is valami azt hiszem. Össze vagyok zavarodva, jól látszik ez abból is, ahogyan ide-oda jár a szemem és próbálom összerakni a dolgokat végre. Nem megy könnyen szó se róla, de legalább most azt látom rajta, hogy neki sem, hogy ő sem érti mi a fene történik. Ez legalább már valami, előrelépés az eddigi kőkemény ábrázatához képest. - Szerinted akkor a jövőben mi... de ezt meg lehet akadályozni? Hogy meghalj? - mert hát a jövőből jött vissza, de ilyenkor mi van? Ha mondjuk valahogy megmentjük, akkor nem jönne vissza, tehát nem tudnánk, hogy meg kell menteni, tehát az egész felborulna már ott, de akkor mégis mit lehet tenni? Egyszerűen csak el kell fogadni, hogy évek múlva mindenképpen meghal és kész... nem tudunk rajta változtatni, nincs esély megmenteni, mert ez már el van rendelve?
♫ Never forget you ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Jövő, s jelen egybeforr
