2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxmortsi hétvégék egyikén történik meg az alábbi eset. Elérkezettnek látom az időt, hogy bepillantást engedjek nyerni a vélának mindabba, amely engem jellemez. A többi angyal közül van Jasmine járt itt, a többiek túl „fiatalok” még. Eileen-nek azonban tudnia kell, mekkora fába vágta a fejszéjét. Immár nincsen visszaút, odaadtuk egymásnak magunkat, testileg-lelkileg, így elfogad, vagy meghal. Illetve elfogad, és később hal meg, ha úgy alakulnak az események, amelyeknek láncolata talán korábban kezdődött, mint hogy egyikünk is megszületett volna. A faluból a térmágia repít a van Horne birtokra, természetesen nem a hoppanálást, hanem az általam kifejlesztett, logikus módon rúnákkal megtámogatott tiltott teleport varázslat segítsévével, amelyet sem figyelni, sem nyomon követni nem lehet. A lányt felkapom, bár mindez oly tiszta varázslat, nem fog még rándulást sem érezni, csak a táj mosódik el, mintha tündérport szórtak volna ránk. Hasonlít ahhoz az aranyszínre, amelyet a vállára is hintettem a billog elhelyezésénél. Érdekes lehet, hogy ha mindig oly komor az aurám, honnan ez az aranymánia. Ha ő valami sötét, denevérekkel övezett várra gondolt, amolyan Drakula-stílusban, tévedett. Rengeteg üveglappal díszített modern házról van szó, nyilvánvalóan a luxus jegyében, azonban jó messze a lakott településektől, Brighton irányában. A hegyekben természetesen, maga a ház is egy sziklaszirt tetején áll. A nappali közelében érünk talajt, hogy ott engedjem el a lányt. A sötétebb, alagsori tervek még várhatnak... - Helyezd magad kényelembe, rögtön jövök. – Eresztem el a derekát, s igéretemhez híven el is tűnök az egyik ajtón. Dohányzóasztal, hatalmas kanapé, bőrfotelek díszitik a szobát, a kandallóban már barátságos tűz ropog. Nyilvánvalóan tartom a látszatot, hiszen a sötét varázslók nem szoktak kérkedni azzal, amit képviselnek.
Bárki más úgy lenne ezzel az egésszel, hogy nem akar beleszólni a felnőtt lánya életébe, és én is így kezdtem, de azért itt páratlan körülmények is bejátszanak. Nem vagyunk emberek, hanem angyalok. Másfelől bár szeretek öncélú lenni, és a saját elképzelésem alapján működni, de azzal, hogy több évszázaddal ezelőtt elvesztettem az ikremet, le is mondtam arról, hogy valaha családom legyen. A Sadie kislány persze rettentő aranyos, de azért messze vagyunk attól, hogy azon felül, hogy jól megvagyunk, komolyan gondoljak rá. Ellenben itt a lányom, akinek végre az apja lehetek, vér a véremből, egy utód, trónörökös, bárki, akit védelmezhetek, szerethetek, bármennyire is furcsán hangzik ez így kigondolva. Így hát azon nyomban öntöm belé a gyógyító italokat, amiket nekünk találtak ki, és amikor már fel tud ülni, és tud válaszolni, akkor fonom csak karba a kezemet. – A magunkfajta úgyis vonzza. Mintha csak arra lennénk kárhoztatva, hogy az események sűrűjébe kerüljünk. – Értek vele egyet, hogy aztán járkálni kezdek a szobában. Ennek a lánynak támaszra, ugyanakkor irányításra van szüksége. Az elmondása szerint fogságban tartották a birtokon, és nem lenne jó, ha én ugyanezt tenném vele, de valamit azért meg kell érteni. Én nem fogolyként bánnék vele, hanem egy szerető apaként, aki igenis képes bekorlátozni a lánya életét, pusztán védelemből. Az más kérdés, hogy afféle érzelmi kötelék még nem alakult ki, de az, hogy rám bízza a sorsát, igenis jelent valamit! – Naná, hogy védett. Megtanultam már bebástyázni magam. A birtok határait még egy madár sem tudja átlépni merő véletlenségből. – Nem kezdem el magyarázni a mágikus miérteket, ebből talán úgyis leszűri. S kellően fáradt, hogy a bonyolult részét megértse. Leülök a kanapéra, ahova tettem, és megfogom a kezét. Tűnődően szemlélem az arcát, azon ráncolva a homlokomat, mit is tehetnék, hogy ne csupán erősebbnek érezze magát, ezzel együtt elhiggye, van családja. Nyilván nem mehet ez egyik percről a másikra, ráadásul aki halhatatlan, ott az idő mit sem számít. Pont a mi esetünkben nehéz kötődni, éppen ezért kár vesztegetni az időt, ha állandóan célpontok vagyunk. – Addig maradsz, amíg akarsz. Az apád vagyok, kiállok érted, és megvédelek. Kik vannak most a nyomodban? – Már azon stratégiázok, hogyan lehetne levadászni. Nyers erő, vagy csapda legyen inkább?
Nem maradok sokáig egyedül az ajtóban üldögélve szerencsére, hanem megjelenik az apám. Ezt még mindig furcsa kimondani, de mégis csak sikerül azért. Hagyom, hogy felsegítsen, igyekszem azért tapra állni, de részben rátámaszkodom még így is. Arra sincs most erőm, hogy a szárnyaimat elrejtsem, szinte csak vonszolom őket magam után. - Nem én kerestem a bajt, gondolhatod. - felelem kissé talán epésen, mert igazából nem szokásom bajba kerülni, de nem igazán volt választásom. Megtehettem volna, hogy faképnél hagyom őket, de nem lett volna tiszta a lelkiiemretem. Az lett volna csak a csúnya ezek után, ha nem hagynak távozni, de ez végül szerencsére nem így történt. Halk sóhajjal fekszem el a pamlagon. Az út kimerített, ha nem is csak maga a harc, bár már az is jócskán kivett az erőmből. Még az is fel kell dolgoznom, ami történt. Dumbledore talán halott, egy sárkánnyal végeztünk és valami porig égett. Arról nem beszélve, amire képes voltam a fénnyel, ami előtört belőlem. Nem is tudtam róla. Vajon mik rejlenek még bennem, amiről sejtelmem sincs. Azt hiszem ezt csak az apám tudja elmondani, vagy csak ő tud segíteni, hogy fejlődjek és tanuljak. Egyelőre úgyse mehetek máshová. - Az hosszú lenne most, de komoly harc volt és hosszú az út idáig Norvégiából, de nem mehettem máshová. Biztos, hogy keresnének. A birtokod védett ugye? - bár nem hangzik jól, hogy innentől itt húzom meg magamat, mármint hogy ugyanúgy nem mehetek oda, ahová akarok, de nem vagyok korlátozva, maximum önmagam általán, hogy kisebb eséllyel találjanak meg. Azért ez így más, mint a Roxfortban, ahonnan tényleg nem tehettem ki a lábamat csak, ha Shanna is velem tartott. Ha megkapom a gyógyító koktélt, akkor felhajtom kérdés és akadékoskodás nélkül. Valószínű tényleg hamarosan kidőlök majd és maximum, ha magamhoz tértem akkor fogok majd részletesen beszámolni arról, ami történt, vagy hogy egyáltalán hogyan szabadultam ki a Roxfortból, ami eddig afféle tágas börtönként szolgált számomra. Kicsit még mindig hihetetlen nekem is, hogy ennyi volt, az a két év véget ért végre. Azért remélem, hogy Shanna is rendben lesz. Elég pocsékul festett, amikor megtalálták, de majd megpróbálok azért utánajárni, hogy mi lett vele és az igazgatóval. Valahonnan bizonyára szerezhetünk információkat. Az apámnak végtére is ott vannak ezek a lányok... azt hiszem erről sem árt majd beszélnünk, hiszen az az Autumn, aki felkeresett engem, cseppet sem bízik benne és ezt bizony nem árt, ha tudja.
Egy ideig téren és időn át figyelem az angyalok ténykedéseit, de aztán bosszúsan elfordítom a tekintemet róluk; még rengeteget kell tanulniuk, nagyjából semmit sem jegyeztek meg az intelmeimből. Ez egy villámgyors, rutin feladat lett volna, ehhez képest nem is használják ki a tőlem kapott tudást. Mindegy, remélhetőleg túlélik. Sokkal fontosabb, hogy rezdülést érzek a lányom lelkében. Magára hagytam, hiszen azt ígértem, hogy nem szólok bele az életébe, és csak akkor segítek, ha kéri. Mondhatni sosem voltam igazán az apja, de a legbölcsebb, amit tehetek, hogy már nem is ugatok bele a dolgaiba. Valami viszont történt, el tud szabadulni, és közeledik. A birtok már az ő lelkére is át van kovácsolva, a védelmi mágiák automatikusan átengedik, míg mást egy ilyen levegőből landolás minimum porrá égetett, dezitengrált volna. Már sietek is ki a kertbe, így kopognia sem kell, pattanok hozzá, hogy a karomba emeljem. – Itt vagyok. Nagy túlélő vagy leány! Erre kell számítani a következő ötezer évben, vagy gyorsan megöleted magad? – Korholom mosolyogva, mert mintha magamat látnám. Nekem is volt egy öngyilkos korszakom az ikrem halála után, kellett vagy pár száz esztendő, amíg kitomboltam magamat. Miután az ajtót nyitva hagytam, nem kell használnom a kezemet. Belépünk hát a főépületbe, a Vanessa által gondolt komornyik már tudja a dolgát, előzékenyen élénkítő gyógykoktélt mixel a konyhába, amely természetfeletti lényeknek hatásos, jómagam is aktívan fogyasztom, ha valami legendással hoz össze a rossz sorsom. Addig én a lányt a pamlagra fektetem, s leülök mellé, átvizsgálva, hogy van-e sérülése. Ránézésre nem haldoklik, csak végtelenül fáradt, kimerült. Aludnia kéne, ám előtte pár szót beszéljünk. Menedéket kér tőlem, s egyben a kötelék megerősítését. Vajon a Sadie-kislány hogy kezeli majd ezt, hogy van egy szintén halhatatlan lányom? – Mi történt? Gondolom maradsz egy ideig. – Szólítom meg, hozzáérve kissé az arcához, ha még magánál van, bár az is elképzelhető, hogy lassan beájul, és addig mást kell csinálnom, amíg a jótékony gyógyítás magához nem téríti.
Bár szabad lettem és megszakad a kapcsolat Shanna és köztem, de ez még nem jelenti azt, hogy ebben a világban van hová mennem. Egyetlen hely akad csak, ami logikus lépés, és amiről nem igen tudnak sokan, az pedig az apám birtoka, amiről álmodtam, ahol Ashton is járt. Ashton, aki biztos, hogy nem veszi majd jónéven, hogy úgy mentem el, hogy nem köszöntem el tőle, de még sem rángathattam magammal, főleg hogy hivatalos aurori kíséret jött értem, előtte bezártak és hát nem adtak rá időt, hogy bárkinek is üzenjek. Most pedig nem kockáztathatok. Bár ő tudja, hogy hol keressen, hiszen járt az apám birtokán, de hogy ha eltűnök akkor vajon eljön-e majd... talán jobb is, ha nem, hiszen nem akarom bajba keverni. Könnyen lehet így is, hogy ő lesz majd az elsők között, akin keresni fognak, hiszen vele volt a legszorosabb a kapcsolatom. E miatt jobb, ha nem tudja biztosra, hogy hol vagyok, hiszen akkor nem kell hazudnia sem miattam. Fáradt vagyok, elcsigázott, hiszen a harc is kivette az erőmet és most még egy kiadós repülés is mögöttem van. Tartottam néhány pihenőt, muszáj volt, másképp esélyem nem lett volna átszelni ilyen nagy távolságot. Norvégia nincs épp közel Angliához, légvonalban sem, a képességeimet pedig még nem ismerem tökéletesen, habár gyors vagyok, de attól még fáradt. Kész csoda, hogy nem valahol a vízben végeztem a két szárazföld között. Benne lett volna a pakliban. Így is napokba került, szabadban alvással és étel lopással, hogy sikerüljön eljutnom ide. Még jó, hogy valamiféle bónusz tájékozódás is tartozik a képességeimhez, talán a repüléshez, vagy a jó ég tudja. Fáradtan szállok hát le a kertben, de már ettől is megroggyannak a térdeim. Csoda, hogy eddig bírtam Ha Vlad most nincs itthon, akkor maximum az udvaron heverve talál meg, de az a komornyik, akiről Ashton beszélt minden bizonnyal a házban lehet. Elvánszorgok hát az ajtóig és elsőre simán lenyomom a kilincset, csak akkor kopogok, ha nincs nyitva. - Vlad... apa... - már határozottan az ájulás kerülget, úgyhogy ha nyílik az ajtó, ha nem, engedek a lábaimnak és leülök. Csak pihenek egy kicsit, végülis már elértem a célt, igazán megtehetem.
Talán ki sem mondta, hogy ijesztő vagyok, meglehet, hogy csak a reakcióból gondolom így. Pusztán arról volt szó, hogy láttam milyen pillantásokat meresztett rám, végre kitört belőle az életösztön, engem viszont váratlan vendégként ért, hogy körbe kell vezetnem. Szemrevaló látvány, az biztos, és sajnálnám is elpusztítani, így, hogy túl élt egy halálos kórt, ezért is vívódtam magamban, hogy adok neki esélyt, egérutat a menekülésre, ehhez képest mégis ő irányított végig, felkeltve az érdeklődésemet. Látszott, hogy bizonyos mértékig furcsának tartja, taszítja az életmódom, mégis valahol mélyen érdekli, izgatja a fantáziáját, hogy ki vagy mi lehetek én. – Akkor ez az este füstbe ment, remélem azért jól érezted magad. – Bólintok, hiszen nem vagyok éppen eszményi házigazda, ha megterveztem volna, hogy ténylegesen vendégül látom, biztosan jobban jöttünk volna ki a helyzetből, de az az örökös kétely, megölni, elengedni, enyhén beárnyékolta az egyébként is sötét gondolataimat. Végül az elbocsájtás mellett döntök, mert kiváncsinak tűnik, így akár még találkozhatunk is, a virág pedig jár. Élveteg mosollyal kísérem a mozdulatát, ahogyan virágot szakít a kertemből, noha annak a szépségén csak annyi mágikus adottsága van, hogy lassabban hervad el még kert nélkül is. – Különlegeset választottál, megvan benne az ártatlanság, de az érzékiség ígérete is. – Természetesen nem gondolom meg magamat, ha már elengedem, és ajándékot is adok, akkor nincsen benne macska-egér játék. Itt kint szimplán sármos, karizmatikus pasinak tűnök, akiben van egy kisebb elégedetlenség, sóvárgás, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint remélte, talán némi férfi ösztön is, hogy koslatunk a nők után, akiket nehezen kaphatunk meg. Holott lehetőségem lett volna rá, csak úgy voltam vele, minek a testiség, ha utána csak emlék marad? Tipikus esete annak, hogy sokat akarok, és túl nagyot markolok. Nesze neked angyali lét! – Vagy az is lehet, hogy én üzenek neked, most már azt is tudom, hogy hol talállak. – Bólintok, egészen emberinek tűnik ez, hogy így.. randizzunk, vagy hogy is mondjam. Én az éteri, több száz éves teremtmény, és egy egyszerű, de annál érdekesebb lány. Enyhén szürreálisnak hangzik, de ha céljaim vannak, a halandók életét akarom élni, miért is ne férhetne bele ez is? Belémkarolva sétálunk le az ösvényen, ahol kis meglepődés után mégiscsak van bennem annyi ösztön, hogy miután lemaradok a csókról, derékon ragadjam, és én magam is adjak egyet cserébe. Aztán mindenki megy a dolgára, nekem is bőven van mit átgondolnom..
Csak tétován bólintok. Kissé tényleg fura a fickó, bár ez az elején érdekesnek tűnt, de most meg annyira marasztalna, hogy őszintén szólva nem tudom, hogy mit kezdjek a helyzettel. Tényleg jobb lenne lelépni, hiszen ha már kezd nyomasztó lenni a hely annak igazán semmi értelme sincsen. Egyébként is megnyugtatóbb lesz, ha gond nélkül távozni tudok és nem erősködik annyira, hogy maradjak. - Amikor jöttem még teljesen világos volt és nem telt el olyan sok idő. Talán csak befelhősödött kicsit. - hiszen tényleg úgy tűnt, mintha sötétebb lenne odakint, mint amikor ideértem, de nem voltam annyira sokáig, hogy indokolt legyen a nap lenyugvása. Meg aztán van pálcám, tudok varázsolni és egy szimpla lumos sem okoz gondot. Olyan sokat se jöttem, mert akkor biztosan kellően elfáradtam volna, úgyhogy miért is ne érhetném el a falut még ténylegesen az előtt, hogy sötét lesz. A felajánlására azért határozotten meglepődöm. Mint valami fura Szépség és a szörnyeteg történet, pedig ő cseppet sem tűnik szörnynek, legalábbis, ami külsejét illeti, bár az igaz, hogy kissé megijedtem tőle a végére. - Egy virágot? Tényleg? - kérdezek rá akaratlanul is, pedig nem vagyok süket, csak nem igazán szoktam efféle felajánlást kapni. Végül egy egyszerű fehér tupilánt választok egy kis vöröses mintázattal. Cirmos tupilán, az egyik kedvencem. Bár azért óvatos vagyok a letépésnél, hátha mégis meggondolja magát az utolsó pillantban. Viszont nagyon úgy fest, hogy máskor is találkozna és még el is kísérne? Valahogy most, hogy kiértünk az épületből kevésbé tűnik ijesztőnek. Talán csak a bezártság volt az oka, magam sem tudom. Kicsit olyan érzésem volt, mintha csapdába kerültem volna, most viszont már jóval megnyugtatóbb a helyzet. - Legközelebb. Akár megihatnánk valamikor egy kávét a faluban. Üzenek. A címed... végülis már tudom. - mosolyodom el, mélyet szippantva a tupilán illatából, ahogyan elindulunk az ösvényen. Most mégsem érzem úgy, hogy túlságosan sötét lenne, pedig elsőre eléggé úgy tűnt, de meglepő módon mintha idekint a kapun kívül megint normális lenne minden. Óvatosan közelebb lépek és kis tétovázás után, de végül határozottan belé karolok. Oh jesszus, azok az izmok! Nem véletlen volt olyan lehengerlő a látvány felső nélkül. Akaratlanul is nyelek egyet, de kivételesen csendben maradok, ameddig velem tart és a falu jó eséllyel tényleg nincs olyan messze. Valószínűleg még egy puszit is kap, amikor elköszönünk. Vagyok olyan bevállalós, hogy simán a szájára. Talán ennyi jár, ha már így lekoptattam és azért érzem rajta, hogy kissé zokon vette, de ennek ellenére mégis látna máskor is. Ezt mégis csak honorálni illik valamivel.
- Ijesztő, hát ezt meg is értem, de máris mennél? – Nem mondom, hogy szomorú vagyok, inkább csalódott. Ez a lány ma már többedszer írja felül a terveimet, nem tudom a lépést tartani vele, ami még inkább izgamasabbá teszi a helyzetet. Először csak úgy rámtört, hivatlanul, megzavarva a pihenőidőmet az épitkezés szünetében. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy körbevezetem, majd elpusztítom, a stílusával, és a felgyógyulásával sikerült nem kicsit elhúzni a vérszomjamat, ezért úgy gondoltam, hogy legyen előtte még egy mese rész, amikor beavat a múltjába, csak azután ölöm meg. Utána már a megölést is képes lettem volna elnapolni, ha elég érdekeseket mesél, mondván hogy majd legközelebb. Olyan megnyugtató a jelenléte, szinte kezdtem beálmosodni, ezért is invitáltam a hálóba, mondván utólérem ha akarom. Erre most megretten, távozni vágyik, mesélés nélkül. – És mindezek után még azt is vállalod, hogy a sötétben indulsz útnak? Hát igazán kár.. – Mivel a fürdésből már gyorsan átöltöztem, most cipőt húzok, és egy dzsekit kanyarítok a vállamra, hiszen ha már én nem bántom, másnak sem hagyom. Bólintok, bár látszik rajtam, hogy valahol hiányérzetem maradt. – Akkor hát.. szedj egy virágot, amelyik tetszik, hogy legalább valami emléked maradjon. – Indulok el vele kifelé, enyhén észrevéve, hogy nagyon menne. Fél tőlem, vagy tetszem neki? Talán mindkettő. Nem közeledem fenyegetően, így hamar kiérünk a fenti részre, ahol bejöttünk, ott a kert már nagyjából rendbe van téve. Helyi és egzotikus növények, virágok is találhatóak, nyilván bármi leszedhető, semmi sem mérgező, intek, hogy bármit választhat, aztán a kapu felé indulok, ami igazából még nem szolgál senki távoltartásául, lévén a falak sem állnak igazán, és a sövénykerítés is készülőben. – Nem tudom, hogy mikor fog elkészülni a birtok, remélhetőleg a közeljövőben. Mindenesetre örültem, hogy itt voltál. Remélem, hogy mielőbb látlak. – Teszek néhány lépést lefelé az ösvényen azzal a célzattal hogy lekísérem a faluba. Egyre kevésbé vetek rá olyan pillantást, mintha valami préda lenne, inkább a sértett, kisemmizett férfi benyomását keltem, aki most úgy fest hoppon maradt. – Tudom, hogy mindez még túl tömény, de ha válaszokat akarsz, akkor legközelebb..? – Azért a sármos-csábító stílusomat nem dobom csak úgy sutba, vagyok aki vagyok, még ilyen kivert kutya állapotomban is. Pedig már éppen kezdett volna jobban érdekelni!
- Persze, én is tanultam a Bölcsek kövéről, de az ilyesmi elég kockázatos. - aztán persze ki tudja. Lehet, hogy a fickó a sok műgyűjteménye között tart effélét is, mint Bölcsek köve, vagy más módon él tovább, mint az átlag. Azt hiszem tényleg jobb, ha komolyabban nem firtatom a dolgot és annyiban hagyom. A koktél is a végén még a fejembe száll, bár ezen legalább segített, hogy ettem már azóta. Viszont tényleg egy kicsit kezd inamba szállni a bátorságom, vagy az eszem kezd helyrerázódni? Ő pedig annak ellenére, hogy távoznék marasztal. A jó ég tudja, hogy mennyire butaság ez a részemről. Annyira helyes pasi! Nehéz elképzelni, hogy gond lenne vele, de attól még lehet valami gond a fejében, hogy első ránézésre helyes pasit lát az ember. Simán lehet, hogy totál zakkant, én pedig már így is jó ideje időzöm itt, úgyhogy nem nagyon akaródzik bemenni a hálóba. Egyelőre az étkező szimpatikusabbnak tűnik. Ha bemegyek olyan, mintha egyre mélyebben hatolnék be a medve barlangjába, ahol én vagyok a vacsora. - Nem vagyok benne biztos, igazán ne vedd magadra. Kicsit... - ijesztő vagy, akadok el, de tényleg maradok az étkezőben, nem igazán merészkedek ennél beljebb, maximum amikor ő elindul befelé, akkor felállok, de toporgok még egy sort. Kissé ideges is kezdek lenni ahhoz, hogy még mesét is meséljek. Amúgy se vagyok kimondottan nagy történetmesélő. - Tényleg ne haragudj, a kaja isteni volt és szép a házad, vagy hát szép lesz, ami még nincs kész, de tényleg megyek lassan. Ha már sötétedik, akkor jó lenne még előtte visszaérni a faluba. Van térképem! - hárítom el a lehetőségét annak, hogy esetleg elkísérne a mese után, amiről beszélt és kicsit még araszolgatok is időnként a lépcső irányába, amin át lejöttünk az alagsorba ehhez a kajáldához. Nem is tudom, bármennyire is helyes, valahogy most mégis kezdem furán érezni magamat és azt hiszem jobb lenne, ha lelépnék inkább. - De persze eljöhetek valamikor, amikor nem zavarok majd és török csak úgy rád. - vetem fel a lehetőségét, bár jelenleg erősen bizonytalan vagyok ebben, hogy tényleg eljönnék-e, de azért adjuk meg az esélyét, hogy akkor könnyebben lelépek, ha megígérem, hogy majd valamikor visszajövök. Végülis én tudom, hogy hol lakik, ő a nevemen kívül nem igazán tud rólam semmit sem. Oh milyen kár, hogy ilyen helyes pasi és mégis ennyire fura!
- Emberi léptékkel gondolj csak ennyinek, nem akarlak megijeszteni. Ám gondolj csak bele, a varázslat olykor többre képest, mint azt a varázstalanok el tudnák képzelni. Ne is firtassuk, nem érzem magamat vénembernek. – Nevetem el magamat, a lány valóban kis naív, eddig úgy fest, a betegsége kötötte le a figyelmét, amivel nincs is semmi baj, most viszont van mit bepótolnia. Dörzsölgetem kissé borostás államat, nem is értem, hogy miért finomkodok, hiszen ha nem akarom tanuként hagyni, akár bánthatnám most is, de vélhetően már annyit szenvedett.. Mi lenne, ha? - Túlságosan előreszaladtunk. Szívesen megismerlek, de remélem megérted, hogy most te törtél rám hivatlanul. Ha úgy alakul, hogy még találkozunk, talán elmesélem. – Döntöm oldalra a fejemet, mert egyre jobban felkelti az érdeklődésemet, viszont következetes is akarok maradni. Ha már azt mondtam, hogy én irányítok, akkor kevés dologba engedek most betekintést, legyen csak szó a meséről, amit én várok el tőle. Átmegyünk a hálóba, ott van egy kényelmes fotel is, de én magam ledobom magamat ágyra, lerúgva a cipőmet, kényelmesen elhelyezkedve felkönyökölök, leplezetlen érdeklődéssel figyelve a lányra, hiszen most nem akarok az este végkimenetelével foglalkozni, az most olyan távolinak tűnik. Figyeljünk inkább arra, hogy mit is talál ki számomra. – Ugyan, akkor legalább a mese végéig maradj, aztán én magam kísérlek le a faluba, ha nem maradnál éjszakára. Tehát? Miről fog szólni az esti mese? – A lány láthatóan kezd kicsit megzavarodni, megijedni, ami nem csoda, hiszen enyhén szólva is fellebbentettem a fátylat az igazi múltam előtt, és pont ezek a kétségek rémisztőek lehetnek. Ezért is vonulok most háttérbe, hagyom, hogy az eredeti terv működjön. Vajon ha eddig laza volt, most tényleg elkezdi félteni az életét? – Nem fogadok gyakorta vendégeket, ám ha így esett.. Örülök, hogy jól érezted magad, s bízom benne, hogy a fura az csakis jót jelent. – Dobolok az ágy matracán várakozó mosollyal. Na nem az a cél, hogy odaédesgessem magamhoz. Csak ragaszkodom ahhoz, amit elterveztem. Szeretek én a domináns lenni, és bár a lány ízletes kis falat lenne ahogyan harapdálta a száját, és a medence mellett is megnézett magának, ám a testi örömök csak egy dolog, másféle módon is elszórakozhatunk.
- Túl régóta? Gondolom képletesen, hiszen nem lehetsz több harmincnál, vagy harmincöt? - pillantok rá egy meglepett mosollyal, de hát tényleg úgy gondolom, hogy inkább csak képletesen beszél. Oké sok a házban a fura régi cucc, meg erről az időbe nyúlásról is beszélt, de ezeket elég nehéz komolyan venni. Mármint nem létezik olyan, hogy az ember tovább él egy bizonyos kornál. Jó én is olvastam Nicolas Flamelről és hallottam már sok mindent, de annak a fele biztosan csak mesebeszéd, mint az örök élet és a hasonló nyalánkságok. Mégis mennyi esélye lenne annak, hogy ilyesmi tényleg létezik? - Tényleg komolyan mondod? De... hogyan lenne lehetséges? Ez már túlmutat a mágián és még akkor is ára van a komolyabb varázslatoknak. - rácolom kissé a homlokomat, ahogyan kezdem most már tényleg komolyan venni azt, amit mond. Nem tudom, hogy milyen katasztrófát élhetett túl, hiszen nem tűnik olyan idősnek és mostanában nem voltak olyan komoly katasztrófák, akkor meg mégis miről beszélhet? De erre már nem is merek rákérdezni, mert ki tudja mi a válasz. Lehet, hogy a fickó simán nagyotmondó. Ettől még persze írtó helyes és lehet, hogy ő el is hiszi, amit mond, de a végén még kiderül, hogy kattant szegény. Kár lenne érte. - Nagyon fura alak vagy. Lehet, hogy mégis jobb lenne megkockáztatnom, hogy visszamenjek a faluba. Nem tűnt annyira hosszú az út, talán csak beborult kicsit, de egy kis esőbe még senki se halt bele. - köszörülöm meg a torkomat, mert bevallom olyan fura dolgokat mond, hogy kezdek határozottan elbizonytalanodni, hogy mennyire okos ötlet tényleg itt maradni. Lehetséges, hogy a pasas egyébként teljesen rendben van és csak szivatni próbál ezekkel a kitalációkkal, de amíg ebben nem vagyok biztos talán jobb lenne inkább lelépni, mint kockáztatni. - De persze igazán köszönöm a vendéglátást és csodás ez a ház a sok fura... cuccal együtt. -teszem még hozzá és én is megtörölgetem a számat, amikor végzünk, de most úgy fest mégsem olyan nagy bennem a lelkesedés, hogy elinduljak megnézni a hálót. Kissé tényleg elbizonytalanodtam. Nem is tudom, hogy mit mesélhetnék neki, főleg ha ő mondja magáról, hogy ősöreg, meg időből ránt ki embereket. Valószínűleg kettőnk közül neki jóval komolyabb fantáziája van. Nyújtogatom kicsit a nyakamat is azért, hogy felmérjem merre lehet az a komornyik. Mondjuk nem tudom, hogy ha esetleg segítségre lenne szükségem, akkor tőle kaphatnék-e egyáltalán. Lehet, hogy ő is benne van a buliban és együtt süt bolondok a helyes pasassal és akkor jobb lenne, ha nem bukkanna fel, könnyebben letudnék lépni.
- Túl régóta élek már, sok szörnyűséget láttam. Időnként elönt a düh, hogy elpusztítsak magam körül mindent, mindenkit, máskor pedig igyekszem motivációt nyerni abból, hogy ami nem öl meg, csak erősebbé tesz. – Nem akarok mélyebben belemenni, mert ha megölöm a lányt, mint tanut, akkor nincs is értelme kibeszélni a kételyeket, hiszen könnyebb leírni egy naplóba. Akkor legalább nem merült fel bennem, hogy mik is voltak a válaszai. Fiatal, és naív teremtés, de közben ahogyan az ajkát harapdálja, lehet hogy csak agymosnom kéne, és az útjára engedni. Majd a mesétől függ, már ha hajlandó egyáltalán mesélni. – Ilyesmivel már én is találkoztam, de hadd ne menjek bele mélyebben. Én túléltem egy katasztrófát, noha nem volt éppen szívderítő. – Bólintok, de közben hárítólag intek is, Vanessa halála nem olyan, amit meg akarnék osztani egy halandóval, el emésztgetem még pár száz évig, és ez jól is van így. Viszont közben meg azon tépelődöm, hogy ez a Sadie túlélt, legyűrt egy halálos kórt, és a puszta kiváncsisága okozza a vesztét. Irónikus. – Nem viccelek. A boldogság pedig te is tudod, hogy múló állapot. Legalább él, valamilyen formában, más, hozzá hasonlókkal együtt meghallgatom a véleményét, így olyan, mint egy kortalan bölcs. Ráadásul bármikor távozhat, felszabadulhat. Ám amíg én élek, és a küszöbön belül maradnak, addig.. – Felelek a hümmentésére, Antoine már jó régóta a szolgám, és vélhetően a többiekkel együtt körömszakadtáig kapaszkodik ebbe a furcsa, halálon túli létbe. Végülis nem úgy kezelem, mint egy rabot, inkább úgy, mint egy festményt, így nekem is objektívebb gyűjőnek mutatni magamat. Valóban foglalkoztat a relikvia bolt megnyitása a faluban. Ám addig helyre kell hoznom a birtokot, hogy más kiváncsiskodók ne jőjjenek erre hivatlanul. – Nem is örülnék neki, ha másokkal gyakorlatot szereztél volna. Hadd legyen az egyedi kiváltságom. – Mosolyodom el, és kissé össze is csapom a tenyeremet, a várakozás izgalma fut át rajtam. Ebben nincsen semmi nemiség, inkább én az ősöreg fenevad arra vagyok kiváncsi, hogy a fiatal hajadon milyen történetet talál ki számomra. Én lassan végzek a saját vacsorámmal, de nem akarom sürgetni. Állandósul tekintemben a vidámság, már túl vagyok azon, hogy a mese végén milyen szörnyű véget szánok majd neki, inkább koncentráljuk a mesére, amellyel majd elő akar állni. Nem szükséges, hogy improvizáljon, lehet valamilyen megtörtént eset is kiszinezve. Vagy egy tényleges gyerekmese az ő stílusában előadva. – Túlértékelsz Sadie. A világ nagy része pont az ismeretlenből fakad. Azt jól sejted, hogy nem vagyok éppen emberi léptékkel fiatal, de nem rémisztelek holmi számokkal. Láttam már egyet s mást, és a mai napig tapasztalok. Tehát. mit találtál ki számomra? – Törlöm meg a számat, és iszom még egy pohár bort, rajta felejtve a tekintemet. Nyilván nem itt fog mesélni, ezért megvárom, hogy befejezi a vacsorát, és majd a háló felé invitálom. Még ha jól meg is nézett magának, most nem olyan célzattal.
Na jó, ha így fogalmaz, akkor még az emberek gyűjtésének is van értelme, de hát én valami miatt arra asszociáltam, hogy beteszi őket a vitrinbe, mint a tányér gyűjteményt az idős nénik, vagy ilyesmi. - Jogos. Így végülis tényleg lehet embereket gyűjteni. - bólintok végül, amíg aztán kicsit azért el nem komorodom, amikor a betegségemről mesélek. Hát igen, nem kellemes téma különösebben, de ez nem jelenti azt, hogy titkolnám, csak nehezen beszélek róla. Kétélű fegyver, hiszen a mellett, hogy az emberek sajnálnak miatta egyből máshogy is állnak hozzám. Ez eddig jó volt arra, hogy mindenből kimentsen, de most viszont nem akarom, hogy mindig csak az legyek, akinek mentsége van, hogy elszúr dolgokat, mert beteg volt. - Világvége hangulat? De miért? - kérdezem naivan, mert hát fel sem merül bennem, hogy valakinek annyira durva múltja lehet, mint neki. Én ehhez képes egyszerű életet élek. - Bármit? Oh nem teljesen, pont hogy végülis igen akármit, de közben ez olyan szokatlan. Tudod túl sok lett hirtelen a lehetőség, az elvárás. Olyan fura és bonyolult lett minden. - hiszen ki kellene találnom, hogy mihez kezdek a jövőmmel, amit mások évekig tervezgetnek, nekem pedig ezzel nem kellett foglalkoznom. A mának éltem, élveztem az életet, most viszont minden olyan új lett. Túl sok lehetőség egyszerre és nekem sejtelmem sincs, hogy mihez kezdjek. Elég ijesztő. - Időmágia? Biztosan csak viccelsz. - nevetek fel, bár elég komolynak tűnik az arca, de hát az ilyesmi nem hiszem, hogy lehetséges. Persze a mágia sok mindenre jó, de mindenki tudja, hogy az időt megbolygatni felelőtlenség és persze nagyon veszélyes, és nem is képesek rá sokan. - De, ha így is van ez elég pocsék élet lehet. Biztosan nem valami boldog így. - pillantok az épp távozó inas után. Mintha csak élne, de még sem. Ennél talán a halál is jobb lett volna neki, hiszen akkor az élet része marad, és nem pedig csak külső szemlélő lehet, aki nem tesz mást, csak kiszolgál valakit élete végééig. Nem lehet valami érdekes így létezni. Hümmentek csak a rúnabolt témára. Még ő is tudja, hogy mit akar az élettől, velem ellentétben. Elég gáz! Én meg addig jutottam el, hogy lehet, hogy csináltatok egy tetoválást. Jó nagy életcél mi? - Esti mesét? Hm... nem nagyon próbálkoztam még ilyesmivel. - lepődöm meg. Fura egy alak, hogy ilyen kérései vannak bevallom. Nem szoktam hozzá, pedig volt pár randim. Na nem mintha ez randi lenne, hiszen kvázi véletlenül betörtem hozzá. Közben szedegetek magamnak a tányéromba mindenből egy keveset. - Valahogy nehezne hiszem, hogy olyasmit tudnék kitalálni, ami neked újdonság lenne. Olyan vagy, mint valami misztikus lény, titokzatos. - merengek el kicsit a férfi tekintetében elmélyedve így még sikerül néhány borsószemet is elpöckölnöm a tányéromból, hogy azok szabad utat találva pattogjanak le az asztalról. Tényleg nehéz elképzelni olyat, amit én mesélhetnék neki, amikor ilyen fura dolgokkal van tele a háza és jó eséllyel sokkal többet élet és tapasztalt, mint én. - Egyáltalán hány éves vagy? - bukik aztán ki belőlem, hiszen a szavai is szokatlanul komolyak, pedig nem tűnik azért olyan korosnak. Na jó, hozzám képes lehet, hogy egy plusz tizes? De azért annál csak nem több, maximum negyven, de akkor meg nagyon odafigyel magára.
Az, hogy ennyire őszintén beszélek vele, félrevezető lehet. Az emberek világában szokás tabukat hagyni, virágnyelven élcelődni, ezért aztán sose tudni, hogy a másik mire is gondol pontosan. A cinizmus az ő sajátjuk, akárcsak a metafóra, mindezek számomra bár ismertek, nem vettem be őket a fegyvertáramba. Nyilván rejtenem kell valóm egy részét, hogy békés életet élhessek, s úgy érhessem el a céljaimat, hogy közben nem kell ezreket legyilkolnom pusztán azért, aki vagyok. – Miért lenne fura? Megannyi híresség van, aki tehetségeket vesz maga köré. Én talán nem tehetem? – Döntöm oldalra a fejemet, s lehet, hogy mindez tényleg csupán feltevés, nem is megyünk bele jobban. Miután aligha éri meg a reggelt, jó eséllyel a párbeszéd bennem sem hagy mély nyomot, noha mégiscsak elgondolkoztat, hogy kár, hogy így ismertem meg, mert így, hogy tudja, hogy mi van a házon belül, már nem sok megoldást hagy maga után. – Beteg? Ez sok mindent megmagyaráz. Nem is hinnéd, hogy mennyire hasonlítunk. Nekem ugyan nem betegség, inkább amolyan világvége hangulat, ami alapján el kellett döntenem, hogy semmi sem számít. Nincs értelme keseregni, vagy másoktól függeni. Most úgy érzed, hogy bármit megtehetsz, ugye? – Egyre különösebb pillantással méregetem, ha valaki egy szinte halálos betegségből épül fel, akkor arra szokták mondani, hogy csoda történt. A saját világomban mindenki pontosan tudta, hogy ilyenek nincsenek. Angyali érintések.. Elképzelhető lenne, hogy a sötét angyal járt nála, akinek a nyomában vagyok? Vagy.. valaki más a régiek közül? Nagyon kevesen lehetünk, akik túléltük a világégést, ám a nezabar világában többekkel találkoztam, akik hasonlóak voltak hozzám, vélhetően más angyali síkok is léteztek arrafelé, nem csak a miénk. Ide is átjött volna valaki? Nem szeretem a konkurenciát. – Ó, ő szó szerint halott. Vagyis az lenne, ha nem lépek közben. Létezik egy különös időmágia, amivel bele tudok nyúlni abba a folyamba, ami megállíthatatlanul csordogál. Antoine a francia forradalom egyik mártírja volt. Már csapódott le a quillotine, amikor kirántottam onnan varázslattal, és a saját időmbe hoztam. Nem hagyhatja el a házat, hiszen akkor tényleg meghal, ez afféle időtlen hely számára, mintegy ablak a világra, amelyben már nem élhet. – Fűzöm össze érdeklődve az ujjamat, ahogyan eltűnödök, vannak még néhányan, akik így csak engem szolgálnak, de legalább nem kell attól az emberi szeszélytől tartanom, hogy elhagynak, hiszen akkor a világból is eltűnnek. – Ez csak azért van, mert mint említettem, magam mögött hagytam mindent. Mondhatnám úgy, hogy felégettem a hidakat, de nem én voltam az. Mindegy is, ne menjünk bele kicsim. Így viszont a te életed is megrekedt azon a szinten, hogy nem terveztél előre. Hogy én mivel foglalkozom? Roxmortsban készülök egy rúnaboltot nyitni, afféle titkos könyveket adni-venni, kódfejtő készleteket, idézőkörökhöz szükséges kellékeket. Úgy láttam ilyen még az abszol-úton sincsen. Szeretek egyedi lenni. – Emelem rá az italospoharamat, most a saját szemével is láthatja, hogy magabiztosságom megingathatatlan, viszont rendkívül felkeltette az érdeklődésemet. – Mit szólnál hozzá, ha ma, mielőtt nyugovóra térek, te meséled az esti mesét? Valahogy kiváncsi vagyok, mit találnál ki számomra. Bármiről szólhat. – Közben Antoine vissza is tér, és francia ételkülönlegességeket hoz, egy nagyobb szálon sovány pulykahús, mézes-gyümölcsös mártásban, mellette rengeteg sajt kiegészítésnek, köretnek répa, zöldborsó. Intek a lánynak, hogy szedjen nyugodtan magának, hiszen az étkészlet is már kikészítve.
Hümmentek egyet, hiszen nagyon különös a fickó. Nyers őszinteség... végülis igaza van, hogy nem biztos, hogy jó köntörfalazni. Nem szerettem, amikor apa próbálta jobb színben feltűtetni a betegségemet és úgy tett, mintha minden rendben lenne, miközben mindketten tudtuk, hogy nem így van. Persze később megértettem, hogy miért csinálta, és lehet, hogy az ő helyzetében én is ezt tettem volna, de akkor azért volt hogy rosszul esett, hogy ilyen módon próbál meg védeni engem. - Jajj hát gondolom, nem embereket gyűjt. Az milyen fura lenne már! - nevetek fel én magam is vele együtt. Egyáltalán nem veszem komolyan a szavait. Fura figura tényleg és lehet, hogy más nehezen döntené el, hogy igazat mond-e egyáltalán, de nekem nincs ilyen gondom. Simán úgy veszem, hogy csak viccel és inkább csak nézegetem a kipakolt tárgyakat és különlegességeket, bár azért nem nyúlkálok csak úgy mindenhez, mert az azért biztos, hogy nem örülne neki, ha esetleg levernék valamit és darabokra törne, főleg ha esetleg ritka, értékes, vagy különleges. - Nem mondanám veszélynek. - sóhajtok és azért kicsit elcsendesedem, de végül is ez a fickó egy ismeretlen, talán pont az a legkönnyebb, ha neki mondom el, hogy mi történt. Azt szokták mondani, hogy egy idegennek könnyebb elmondani. Azért is járnak olyan sokan apához. - Beteg voltam és nem rég még úgy volt, hogy nincs sok időm hátra. Azt jósolták, hogy nem érem meg a harminc éves kort sem. Aztán kiderlt, hogy meggyógyultam. Elég fura most. - pedig biztosan a legtöbben örülnének neki, ha kiderülne, hogy még sem halnak meg és persze én is örültem neki, hogy élhetem tovább az életemet, csak most minden olyan új és bonyolult és kicsit ijesztő is, mert nem tudom még, hogy mit kezdjek magammal. Ezt azért egyelőre nem kezdem el bővebben kifejteni, mert amúgy se hiszem, hogy kíváncsi rá. Így is elég jól kezeli, hogy hivatlanul betoppantam csak úgy. Főleg, ha még vendégül is lát. - De fura egy... inas? Nem is nagyon láttam még ilyet. - csodálkozva pillantok a átvozó kopasz fickó után, még kicsit le is halkítom a hangomat, mintha attól félnék, hogy megbántom a szavaimmal, pedig kétlem, hogy az ilyen alakok meg szoktak bántódni. Mármint persze lehetnek érzéseik, de gondolom azért ha itt dolgozik akkor nem köpne bele az ebédembe, vagy tudom is én, csak mert nem kedvel. Az olyat a pincérek szokták. - Ez tényleg nehéz kérdés. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy te sokkal érdekesebb vagy és még nem is meséltél magadról semmit, csak hogy szeretsz gyűjtögetni. - azért elgondolkodom, hogy mégis mit mondhatnék. Nehéz ez, hiszen az életem eddigi része nagyrészt arról szólt, hogyan próbáltam leküzdeni a betegséget, amiről persze azt mondták, hogy esélytelen. - Sokfelé jártam már, amikor épp nem orvosnál voltam, de a legrosszabb, hogy még mindig nem tudom, hogy mivel kellene foglalkoznom. Azt hiszem sok idő esett ki úgy, hogy nem gondolkodtam a jövőn. Te mivel foglalkozol? - gyűjtő, vagy valami ereklyevadász lehet? Az is lehet, hogy simán örökölt valami vagyont és nem nagyon csinál semmit, csak éli világát.
Érdeklődve méregetem a kiváncsi, veszélyekkel nem törődő lányt. Nem vagyok olyan sötét alak, mint Uther, egykori tanítványom, sokkal inkább a bosszú érdekelt, mint a hatalom. A sötét angyal, aki elvette a világomat, azóta is él, szinte érzem az ereimben, hogy közel van, hamarosan talán eljuthatok hozzá. A terv azonban, amibe Uther belekezdett, a halandóságot célozza meg, erre én nem vágyom, valamilyen pedig én magam is az vagyok. Sokkal inkább az érdekel, hogy megtisztítsam az emberiséget, és az visszasüllyedjen oda, hogy előlről kezdhetik a civilizáció építését. – Nem szoktam hazudni. Bármennyire is furcsának tűnik, csak a nyers őszinteséggel érheted el a céljaid. – Értem ezt magamra, vagy bárki másra. Sejtem, hogy ez sokakat megijeszt vagy taszít, még a kegyes hazugságban sem hiszek. Angyalnak születettem, és kőkeményen betartom a moralitás törvényeit. Következetes vagyok, éppen ezért hiszek a fogat fogért elvében, a másik angyalnak pusztulnia kell, aki felégetett mindent. – Nem kifejezetten egy bizonyos holmit. Bármit, ami megtetszik, legyen szó kincsekről, szolgákról, vagy éppen érdekes idézetekről. Ami érdekes, az maradandó. Nézelődj csak kicsim, csak aztán vigyázz, nehogy te is a gyűjteményem darabja maradj. – Nevetem el magamat, afféle Kékszakál várát idéző stílusban, bár attól aztán végképp nem kell tartani, hogy benyitván az egyik szobába halott feleségekre lel. Nincs titkolnivalóm, lévén nem meghívott vendég, úgysem fog már távozni a saját lábán, addig pedig érdeklődve faggatom ki, ezáltal is tapasztalok. Ugyan igyekeztem kiélni magamat a kútból kikerülvén, de ez a lány tényleg nagyon eleven alkat, felkelti az érdeklődésemet.
- Korábban úgy érezted, hogy veszélyben vagy? Üldözött valaki? Netán a munkádból kifolyólag? – Fel sem merül bennem, hogy tapintatos legyek, nem szokásom, durr bele a közepébe. Lehetnék lassabb, szemlélődőbb, hiszen ami nekik gyorsan elsuhan, az számomra lényegesebb hosszabb folyamat, de mégis, szeretem habzsolni az életet, megtapasztalni az újat. Hiszen Vanessa nélkül nekem már csak ez maradt, felfedni az ismeretlent. Fürkészem a pillantását, az auráját tapogatva valóban érzek némi törést, mintha nem lenne teljesen jól, elképzelhető, hogy a múltban megcsapta volna az elmúlás szele. Mint engem, amikor az ikerhugom kínjait éltem meg a sajátomként a barlangban. Uther ugyan nem ismerte a történetemet, de talán ráhibázott, hogy a bezártság, a tehetetlenség a gyengém. Nem csoda, hogy évekbe telt kiszabadulni onnan. - Akár még arról is szó lehet, egy kis testmozgás soha nincsen ellenemre. – Nevetek fel bársonyos hangon, ez a lány azért nagyon kezdeményező. Intek, hogy akkor vacsorázzunk. Lefelé vezetem a félemelet irányába, ott nyílik a már nagyjából berendezett étkező, egy hosszú étkezőasztal van, én viszont nem vagyok Szörny, hogy távolról szemléljem a Szépséget. Különben sem rabnak akarom őt ide. Kihúzok neki egy széket, intésemre halk jazz zene úszik be a semmiből, és egy kopasz, de barátságosnak tűnő alak jelenik meg, teljesen olyan, mintha itt ragadt volna valami feudális évszázadból. Természetesen a gyűjteményem része. Meg sem kérdezem, hogy a lány mit enne, megbeszélem én az inassal, aki bólint, és el is siet. Addig kinyitok egy újabb üveggel, ezúttal a félszáraz, harmincéves vörösbort. A piálást kár lenne abbahagyni. Máris töltök a szőkeségnek, amíg a vacsorára várunk. – Alábecsülöd magad. Lehet, hogy mert túl sok mindent láttam, éppen ezért elvesztettem az érdeklődésemet a kalandok iránt. A hétköznapi dolgokban keresem a választ. Na ezt persze ne magadra értsd. Csupán érdekelsz. Mit tartanál fontosnak elmesélni nekem? – Ülök le az egyik székre a közelében, és én magam is kortyolok. Kicsit ugyan kezd a fejembe szállni az ital, de ez nem javít vagy ront a merészségemen.
Nekem is van egy önző oldalam. Valószínűleg a miatt, hogy apa rendesen elkényeztetett a betegségem miatt, a többiről pedig nem is tudok, mint anya halálának oka, vagy amiket Megannal tett, vagy az ő családjával a bosszúja érdekében. Én mindig csak azt láttam, hogy értem mindent megtett és persze ennek hála mindig is úgy éreztem kiemelkedőbb vagyok, mint mások, hiszen apa kiemelt a többiek közül. Viszont ezt sose mondtam ki nyíltan, mármint sose mondtam azt, hogy bizony én önző vagyok, szemben ezzel a fickóval, aki aztán gond nélkül megteszi, ami azért meglepő nagyon is - Végülis legalább őszintén beismered. - szökken fe kicsit a szemöldököm, mert hát ez valamiféle önkritika volt, bár a fickót látva valahogy úgy sejtem, hogy nem igazán annak szánta, hanem teljesen normálisnak gondolja azt, hogy ő bizony azt teszi, amit épp akar és akkor, amikor épp akarja. Arra nem is gondolok persze, hogy ezt akár rám is mondhatja, mármint amíg érdekes vagyok számára, addig rendben van, aztán ha már nem akkor... Akkor mi lesz vajon? - Hű, mennyi fura holmi! Valami ereklyevadászféle vagy? Vagy műgyűjtő? - kérdezem, mert hát az még nem derült ki, hogy mivel foglalkozik, amiből ekkora birtoka van, ahogyan az sem, hogy miért van ennyire fura holmija. Fura alak, olyan kicsapongónak tűnik, aki ahogy mondta is mindig azt teszi, amit én akar, ami alapján akár valami művész is lehetne, de mágképp, mint Megan, aki a tetkómat tervezi. Ő inkább olyan magának való művész, ez a fickó viszont pont hogy kitárulkozó fajta lehet ilyan nagyzoló stílussal. A kezét persze elfogadom, mert bár ügyetlen nem vagyok, de tényleg sok minden van még itt. - Lecsaphat, de... tudod egész más, ha van rá esély és ha biztos, hogy meghalsz. - felelem, bár még mindig nem mondom ki pontosan, de végtére is sejtheti, hogy valami igen komoly dolog lehetett a háttérben. A naivitásom is innen származik, hiszen nem nagyon történt velem semmi rossz, mivel apa mindentől óvott, amitől csak lehetett. Az egyetlen, amitől tartanom kellett a betegség volt, de annak a veszélye most megszűnt és valahogy a többire nem készültem fel. Ezért nem tartok attól, hogy egy vadidegen házában lépkedek. Már miért is akarna bántani? Hiszen kedvesnek tűnik. - Nekem adod a saját ágyad, vagy... - sokat mondóan harapom be az alsó ajkamat, hiszen az már nyilvánvaló, hogy nincs külön szobája, ahol megszállhatnék, viszont mivel sötétedik, tényleg nem lenne okos ötlet elindulni csak úgy az erdőben. - A vacsora viszont jól esne, de hogy mit mesélhetnék... Valahogy olyan érzésem van, hogy nem sok újat tudnék neked mondani. Sokkal kalandosabb életed lehet, mint nekem. - a holmikból ítélve legalábbis, amiket láttam és amiket előszeretettel tapizok le, ha csak nem szól rám, hogy valamihez esetleg ne nyúljak. Végülis ez nem egy múzeum, ahol nem lehet a dolgokat megérinteni, nem? Bár persze attól még simán lehet kényes a tárgyaira, főleg akkor, ha ritkák és értékesek. Én viszont túl sok időt töltöttem orvosok között, kórházakban és ispotályokban ahhoz, hogy érdekes történeteim legyenek. Persze apa azért igyekezett az életemet feldobni, amikor épp jobban voltam. Utaztunk erre-arra, meg ilyesmi, de azért még se volt olyan, mintha teljesen jól lennék.
Még nem jutottam el odáig, hogy feltérképezzem az auráját, de most megteszem. Az életvonalában törést érzékelek, mintha egyszer már majdnem meghalt volna, de láthatóan komoly erő lakozik benne. Erre azért érdeklődve felkapom a fejemet, szinte beleszimatolok a levegőbe, nekünk angyaloknak az élethez való kötödésünk annyira megfoghatatlan. Bizonyos kulturákban istentől származó lényként kezelnek minket, ám ahonnan én jöttem, inkább különböző létsíkjai vannak a létezésnek, ahonnan a különböző teremtmények származnak. Mi afféle felsőbb régiókból származunk, amely a halandók számára elérhetetlen, de alászállva tudunk az emberekkel együtt élni, létezni. Ez a Sadie kislány, még ha nem is tartja magát kislánynak, vidám teremtés, szegény vesztére tévedt erre, a megtört életfonala itt véget is ér. – Ahogy mondod szivem. Az emberben nem mindig a logika, hanem a gyermeki én érvényesül. Én szinte mindig megkapom amit akarok, így az számít, hogy mire vágyom éppen. Ami nem fontos, az félredobom. – Talán megijesztene mást az, amikor a hűtlen tanítványról beszélek, meghökkenésemre a szőke lány csupán alig illetődik meg, máris továbblendül. Mintha nem lenne vesztenivalója, sőt még meg is ért engem, holott semmit sem tud a történetről. Hangtalan mosollyal konstatálom az infót, le kell majd mennem a Három Seprűbe, eltűntetni, bárkinek is járt el a szája, hogy mit látott az épitkezésem kapcsán. Addig viszont megmutatom a félkész falakat, néhány ősi totemet már előhoztam a relikviás raktárból, hogy odapróbáljam a falakra, példának okáért egy kansas környéki erdőségből egy sötét szekta bakfejes maszkja hever a törmelékek mellett, ez is kikerül majd valahova. Olykor a kezemet nyújtom, hogy ne essen hasra semmiben, mert én már tudom a járást, de az alsóbb szinte is simán be lehet zuhanni, ha nem tudja az ember, hogy hol a palló, hol van egyáltalán szilárd talaj. A szép nyári idő folytán besüt a nap a nemlétező tetőn át, arany aurával gazdagítva a helyet, bár én ezt pont sötétítem azzal, hogy lezárom a kiutat a lány elől. Aki viszont nem úgy tűnik, mintha nagyon menni akarna. Talán mert nem vagyok még elég félelmetes? Vagy mert nincsen vesztenivalója, amolyan minden mindegy alapon? A halálközeli élmény kapcsán? Erről én is mesélhetnék a világégés kapcsán, amit a barlangban vészeltem át, miközben az ikerhugom elevenen égett el. – Előtte úgy érezted, hogy nincsen értelme? Most nem csaphat le rád a halál? – Kérdezem mélyen a szemébe nézve, azt sugallva, hogy sosem lehet elég óvatos. Tényleg, mintha annyira hajszolná azt, hogy kiélvezze az életet, hogy nem elég óvatos. Kár, hogy így lesz vége. – A lenti részen a könyvtár mellett van a saját hálórészem, de tételezzük fel, hogy megosztom veled. Úgyis későre jár már. Elköltünk egy gyors vacsorát, aztán mesélsz magadról valami izgalmas estimesét. – Meg sem fordul a fejemben, hogy nincsen hálóruhája, de éppenséggel a mese után úgyis az következik, hogy szörnyű véget ér a kalandja. Addig pedig át sem kell öltöznie. Lefelé intek, látszik a lefelé vezető csigalépcső, ott már fáklyák világítanak, lévén nincsen ablak.
Eddigi életem során sok mindent, szinte mindent megkaptam, amit csak kértem. A betegség miatt kivételezett voltam, így aztán fel sem merül bennem, hogy a férfi szavaiban akár gúnyos felhang is lehet azáltal, hogy hívatlanul érkeztem és még fogyasztok is nála. Sőt igazából abban sem vagyok biztos, hogy okos ötlet lenne most megfordulni és visszaindulni, mert egészen kezd sötétedni. Arról persze nem tudok, hogy nem is lenne olyan egyszerű az a hátraarc, mert ez nem az én döntésemen múlik valójában. - Ebben igazad van, bár tőlem távol áll a gyakorlatiasság, úgyhogy lehet, hogy én is pont így kezdtem volna. - vonom meg mosolyogva a vállamat. Cseppet sem zavar, hogy a ház nem logikus sorrendben épül újjá, ahogyan biztosan mások csinálnák, akik jobban értenek hozzá. Nekem sokkal szimpatikusabb ez a csapongó megoldás. Legalább nem kell azt éreznem, hogy ez megint olyasmi, amihez nem értek és ami e miatt ciki kellene, hogy legyen. Arra azért kicsit megrezzenek, amikor felcsattan. Az eddigi kedvesség és nyiltság után ez azért eléggé meglepő, de biztosan csak tényleg rossz viszonyban vált el attól, aki eddig a helyet vigyázta, meg hát lássuk be, nem végzett valami jó munkát, ha a ház ilyen állapotban van. - Oké-oké, értem én, hogy hűtlen lett, az tényleg nagyon gáz. - bólogatok végül néhány pillanatig kicsit visszafogva magamat, de szerencsére gyorsan visszavált a kedves stílusra, ahogyan sétálunk az épülő házban és mutogatja nekem a helyet. A kérdéseire is mindenféle gyanakvás nélkül válaszolok. Nem is sejtem, hogy ezek azért érkeznek, hogy tudja, hogy ki van tisztában azzal, hogy itt vagyok. Végtére is miért gyanakodnék egy ilyen kedves és jó kiállású fickóra? - A Három Seprűben egy fickótól hallottam. - morfondírozom el, de még csak a nevét se tudom. Na igen, lássuk be akárki azt mondaná, hogy baromi nagy felelőtlenség és naivitás a részemről elmenni valahová, amit egy vadidegen ajánlott. Jó eséllyel a Hófehérkében én is simán megenném az almát a baromi riasztó banyától elvéve, bele sem gondolva, hogy esetleg lehetnék óvatosabb is. - Persze. Még tavasszal, amikor már biztosság vált, hogy... van értelme. - mondom kicsit azért elakadva. Na ja, amikor megtudtam, hogy mégsem halok meg hirtelen nem tudtam, hogy ezzel mit is kezdjek, aztán apa javasolta a sulit és végülis nem tűnt rossz ötletnek, úgyhogy hirtelen felindulásból jelentkeztem is. Szerencsére elég sok a pénzünk ahhoz, hogy nem kellett külön bonyolult felvételiket se tennem, hogy felvegyenek az egyetemre. - Tényleg igazán nem akartam zavarni és tolakodni sem. Ha nem muszáj, persze nem indulnék vissza sötétben. Annyira nem vagyok tapasztalt erdőjáró és ki tudja, hogy a Tiltott Rengetegből mikor keveredik ki valami kellemetlen lény a külső erdőkbe is. Vagy tudsz egy rövidebb utat? Bár, ha van egy felesleges szobád... persze, aminek van teteje. - vigyorodom el, ártatlan képpel szürcsölve a szívószálon át a kapott koktélt, időnként újra körbenézve az épületben. Elég rozzant most még, de tuti, hogy a fickó is alszik valahol és nem a szabad ég alatt, úgyhogy lehet azért itt olyan hely, ami nem ázik be és éjszaka sem lehet megfagyni. Bár nem hoztam pizsit, de egy éjszakát azért kibírok így is. Egyszer élünk, vagy mi! Az fel se tűnik, hogy úgy beszél és mustrál, mintha valamire készülne.
Korai még ahhoz, hogy a birtok elkészültnek legyen mondható, addig nem is akartam vendégeket. Átkozom az eszemet, hogy nem gondoltam bele, hogy az emberek mennyire kiváncsiak. A kút mélyén töltött négy év az én életemben nem volt hosszúnak mondható, igyekeztem megőrizni a tudatomat, a hozzám hasonló angyalok egyébként is örökéletűek, ilyenkor mégis felmerül az, hogy csak telik az idő, haszontalanul. Bármennyit is gondolkoztam a szabaduláson, s a bosszún, ez a négy év pont arra volt elég, hogy elfelejtsem, hogy a halandók, akik között járkálni szoktam, mennyire mások, mint én. A másfél évnyi féktelen tombolás után nem tudtam várni, hogy afféle védelmi intézkedéseket hozzak, magam láttam hozzá a renovációhoz. Erre itt ez a fiatal, tünékeny lány, aki kiváncsi szeleburdiságával leng körbe, bosszantó, hogy el kell pusztítanom, de egy ital erejéig még elodázhatom a dolgot. – Oh, itt minden ehető, fogyasztható, vedd csak el, ami kell. – Csalfa mondataim arra utalnak, hogy ha már hivatlanul tört be hozzám, akkor nem sajnálok tőle semmit, így van, akár még a testemet sem, de lássuk be, magam is csak sopánkodnék rajta, hogy ha utána csak az emlék maradna. Bár igen érzéki aura lengi körbe, óvatlansága az én kiváncsi figyelmem is felkelti. Úgy lépdel itt mint holmi gazella, aki nem tudja, hogy a gepárd vadászterületén legel. – Nos jól mondod, mesés lesz. A fontossági sorrend viszont némi önzésen alapul. Egy felépítményben nem biztos, hogy mindenkinél a koktélbár vagy a medence lenne elsődleges, hanem hogy legalább a szigetelés meg legyen. – Vonom meg a vállamat teátrálisan vigyorogva mutatok körbe, hiszen a téglák nagy rakásban, a tető félig sem fedi be a helyet, olyan az egész, hogy csupán a lenti könyvtárszoba az, ahol érdemben lakni lehet, a többit még az eső is áztatja.
- Mint mondtam.. hűtlen lett. – Emelem fel egy pillanatra a hangomat, tekintetem metszőn fagyossá válik, ebből lehet tudni, hogy nincsen milyen kapcsolatot tartani. Talán az illető halott is egyben. Ám ezzel túlságosan kiteregetném a kártyáimat, így vonásaimat nyájassá rendezem, mielőtt a mókát korai végjáték zárná le. Legalább beszélgessünk még egy kicsit. Követem a körülnézés közepette, hajtogatom a ponyvát, ha szükséges, átsegítem a téglarakásokon, épitkezési gödrökön, pallókon. Nincsen titkolnivaló, nem a betonkeverőben tartom a halott feleségeimet. – Bocsáss meg, nem a korodra értem. Becézés, semmi több. – Villantok rá egy lehengerlő, bugyiáztató mosolyt, ha már ő látott szinte ruha nélkül, nyilván nekem is megvannak az elképzeléseim. A fantáziám roppant élénk, irodalmi gondolatok sem kellenek ahhoz, hogy összerakjak magamban egy kitalált képet a nedves, érzékien csillogó fiatal testéről. – Ki ajánlotta? Bejelentkeztél már az iskolába? – Két fontos kérdés, amivel elvarrhatom a szálakat. Ha a faluból ide vezetnek érdeklődőket, akkor ez a későbbiekben is gond lehet. Ám a szőkeség még talán nem jutott el a Roxfortig. Jó eséllyel már nem is fog. – Nem, nem hiszem én azt. Aki hivatlanul jön, feljogosítja a vendéglátót, hogy ténylegesen marasztalja. Miért gondolod, hogy alkonyatkor kell visszaindulnod? – Vetem le magamat egy kényelmes fotelbe, felhörpintve a koktél maradékét, s úgy méregetem, mint aki nagyon készül valamire.
Nagyon mások az elképzeléseink erről a helyzetről. Bennem fel sem merül, hogy rosszat akarna nekem, vagy hogy fel akarna darabolni. Ezzel jár, ha az embert egész életében távol tartották minden rossztól. Az apám gyakorlatilag a világos csodás helynek állította be és mindig csak olyan emberekkel engedett találkozni, akik maguk is pozitívak és kedvesek voltak. Pont elég negatívum volt az életemben a sok kezelés, az ispotályban töltött idő, vagy amikor mugli kórházakkal próbálkoztunk. Minden mást egyszerűen távol tartott tőlem, rossz embereket, rossz híreket. Még az újságokban is szelektálta a híreket, hogy ne nagyon jusson el hozzám semmi, ami azt mutatja, hogy a világ egyáltalán nem egy szép és csodálatos hely, hanem nagyon is vannak benne rossz dolgok, amik miatt például hozzá is járnak a betegei. - Nagyon jól néz ki, biztosan finom is! - kortyolok bele az italba és a mangót is leveszem a pohárról, hogy néhány harapással egy-egy korty mellett megegyem. Fel sem merül bennem, hogy bántani akarna, csak néha értetlenkedem a miatt, hogy kicsit mintha sötétebb lenne, de lehet hogy elszámoltam az időt és többet sétáltam, mint ahogy eredetileg gondoltam és már kezd későre járni. - Bocsánat, tényleg nem tudtam, hogy lakhat itt valaki. És milyen lesz a hely? A kis koktélbár alapján biztosan minden mesés lesz majd. De miért egyedül csinálod? - kérdezem kíváncsian, hiszen sokkal egyszerűbb lenne, ha felfogadna néhány munkást, vagy pár házimanót. Seperc alatt megcsinálnának mindent, bár az igaz, hogy a látvány nem utolsó, ha a fickó ássa a kertet és végzi a fizikai munkát, de biztos, hogy nem ez az indoka arra, hogy miért csinálja egyedül. - Sajnálom. Csalódni sosem jó másokban, de gondolom akkor már nem tartod vele a kapcsolatot és ha kész lesz a hely még mindig tarthatsz itt bálokat. Biztosan sokan jönnének el. - nézek körbe a poharamat szorongatva és időnként beleszürcsölve. Gond nélkül elindulok egyébként, hogy kicsit körülnézzek, ha csak nem szól, hogy ne császkáljak, mert valami a fejemre eshet, vagy tudom is én. Világ életemben azt tettem, amit akarok és ami épp eszembe jutott, szóval nem nagyon ismerem a tiltást. A kérdésére azért meglepődöm. Na nem azon, hogy megkérdezi erre lakom-e, hanem a kislány megnevezésen. Azért az már rég nem vagyok, bár igaz, hogy a naivitásom néha vetekszik egy gyermekével. - Azért nem vagyok már kislány. - mosolyodom el sokatmondóan, miközben az italomat szürcsölgetem, ami alkoholos, úgyhogy biztosan ő sem úgy kezel, mintha tényleg annyira fiatal lennék. - A faluban szálltam meg. Gondoltam mielőtt kezdődik az iskola kicsit körülnézek és kirándulok egyet. A Három seprűben vettem ki egy szobát, ott ajánlották, hogy nézzem meg ezeket a romokat, csak azt hittem sokkal közelebb van. Mennyi idő alatt érek vissza Roxmortsba innen? Azért sötétben nem akarok az erdőben mászkálni és láthatóan kezd lemenni a nap. Vagy van egy üres szobád? - döntöm érdeklődve kicsit oldalra a fejemet gond nélkül megkérdezve, hogy alhatok-e itt. Tényleg nem lenne jó az erdőben mászkálni sötétedés után és hát hiába van szobám a Három seprűben, ahol tudják is, hogy hol vagyok, lehet hogy már nem érnék vissza mielőtt lemegy a nap, főleg ha még be is csípek az alkohol miatt. Nem ittam még túlságosan gyakran ilyesmit, mivel a gyógyszerek és kezelések mellett nem igazán lehetett, úgyhogy simán esélyes, hogy ez a kis koktél is a fejembe száll. Na nem mintha egyébként túlságosan komoly lennék, hogy ki kellene kapcsolnia vele a nemlétező ösztöneimet.
Az enyhe túlzás, hogy felnőttfilmben vagyunk. Na nem tagadom, szemet gyönyörködtető látvány, de az elmúlt több mint egy évben alaposan kiéltem magamat. Ha akkor találkozunk, amikor felmászok a kútból, néhány nap erőre kapás után már széttéptem volna a ruháját, így csupán egy érdeklődő pillantást kap, no meg gyanakvóan méricskélem, külsőleg azonban ez nem látszik rajtam. Több vagyok, mint kigyúrt kertész, ezt már leszűrhette, de hogy el is engedjem azok után, hogy tudja, hogy a birtok tulajdonosa visszatért.. na arról szó sem lehet. Gyorsan kerítek magamra egy inget, de csak lazán gombolom be. Észrevettem a pillantását, ahogyan az ajkát harapdálta, ez a saját egómat mindig fényezi, ám a bosszankodás most nagyobb úr. A birtok romokban, és ha tanítványokat akarok kinevelni, még rengeteg a dolgom. Délutánra különben is terveztem, hogy lemegyek a könyvtárszobába, elmélkedni.. Ha helyette még a szép szőke lány maradványait is össze kell locsolnom a kertben.. nos ez mindent borít. A kör kezd hát bezárulni, s még csupán délre járhat, a mágikus burok, mint afféle pók körbevesz minket, alig érezhetően sötíti a külvilágot. Ezzel majd késleltetve jön az álmosság, úgy döntöttem, hogy tiszta munkát végzek, a trancsirozást meghagyom máskorra. Átnyújtom a koktélt, s szélére bevágott mangószelelet is illesztek. – Régen jártam errefelé, nem mértem fel, hogy bárki errefelé tévedhet, míg nem vagyok kész. – Mutatok körbe leendő áldozatomnak, teljesen mindegy, hogy igazat mondok, vagy sem, a buboréktól már semmit nem lehet látni, vagy hallani belőlünk, az esetleges sikolyait sem. – Már megtetted, úgyhogy alkalmazkodom a helyzethez. – Ragadozómosolyom szélesedik, el is szórakozhatnék vele, lehetne szó valami beteges érzéki birkózásról is, viszont én nem olyan vagyok, mint az evilágiak által oly furcsának tartott imádkozó sáska, aki közvetlenül a nász után letépi a másik fejét. Igen, el tudok dobni másokat, na de nem úgy, hogy előtte magamévá teszem. Vagy ölök, vagy elhálok. Itt most jó eséllyel az előbbi állhat csak fent. – Egykor úgy terveztem, hogy bálokat adok, építem a kapcsolataimat, de valaki keresztülhúzta a terveimet, úgyszólván hütlen lett. Rá kellett jönnöm, hogy jobb, ha kisebb az a kör, akire odafigyelek. – Fonom karba a kezemet, én is iszogatva a saját italomat, amely rám csak annyira hat, hogy csípi a belsőmet, ízre pedig fanyar, kesernyés, amely mindig lendületet ad. – És te kislány? Itt laksz a közben? – Azért ez sem árt tudni, ha netán aurorokat küldenek utána, akkor el kell varnom a szálakat, netán azokat is lekötvetni, akik látták errefelé felkapaszkodni. Viszont egy ponton túl nem szűkül a csak számomra látható buborék, mielőtt még végeznék vele, elmélázom azon, hogy hogy mitől ilyen kiváncsi. Már nem gyermek, de még nem is az az érett nő stílus, amolyan fiatal lány, az én éveimnek csupán a töredéke. Pár percig még beszélgethetek vele, végülis mintha kisállata lenne az embernek, szórakozásnak végülis jó.
Őszintén szólva fel sem merül bennem, hogy netán olyan helyen vagyok, ami veszélyes lehet, hiszen a közelben ott a Roxfort és valójában sose történt velem semmi megrázó, már persze a betegségemet leszámítva, de nem támadtgam még meg, nem láttam szemtől-szembe mágikus csatát se. Az ilyesmi mindig elkerült, az apám óvott mindentől, ami a világ veszélyeit jelentette, ha már ott volt nekem a halálos kereszt a fejem felett, hogy úgyis hamarabb meghalok, mint az átlag. Most viszont nagyon is élőnek érzem magamat újra és ez a fickó hát hogy a fenébe ne lenne hatással rám? Fel se merül bennem, hogy veszélyes lehet, vagy hogy nem kellen csak úgy belépnem a birtokára, ahogyan a mágiát sem érzékelem, amivel elzár a külvilágtól, maximum pislogok párat, ahogyan azt érzékelem valamennyire, mintha picit sötétebb lenne. Lehet, hogy többet mentem, mint ahogyan számoltam vele eredetileg? - Egy koktél? Azt elfogadom, elég sokat mentem, talán többet is, mint hittem először. - pillantok körbe, hogy merre van most a nap, mert ha lemenni készül, akkor lehet, hogy nem maradhatok sokáig, pedig szívesen időznék még és nézegetném el ezt a hirtelen elémtoppant Adoniszt. - Persze igazán nem akarok gondot okozni, ezek szerint félretájékoztattak, vagy nem tudták a faluban, hogy visszatért a tulajdonos. Nagyon szép lehetett ez a hely fénykorában, és... hatalmas. Nem sok egy embernek? - veszem át kíváncsian pislogva körbe a koktélt. Szemem se rebben, hogy mondhatni talán célzásnak szánja, no meg hogy eleve alkoholos. Jól esik most, frissítő, hűvös is, még ha lehet, hogy fejbe is vág majd kicsit, de azért egy koktél még talán nem a világ. Bevallom eddigi életem során nem sokat ittam ilyesmit, főleg azért mert mindig túlságosan sokféle bájitalt, vagy gyógyszert szedtem, amik mellé az alkohol nem nagyon passzolt sajnos. - Hm... nagyon finom! - nyalom meg kicsit a szám szélét, főleg hogy a fickó elég látványosan méreget. Nem jövök zavarba, és bár nem vagyok legilimentor, de azért tudom, hogy a pasiknak miken szokott járni az esze. Kicsi úgy érzem azért magamat, mint egy felnőtt filmben, de talán nem is baj. Végtére is úgy se tudom még, hogy mit kezdjek magammal a jövőben, és már úgy kezd fárasztani ez a sok agyalás a jövőmet illetően. Egy kis meggondolatlanság igazán nem árhat, főleg ha az ember olyan pasival teszi, aki ennyire veszettül jól néz ki. Naiv balgaság, hogy nem gondolok rá, hogy akár még bajom is lehet?
Meglepetten kapom fel a fejemet, ennyire én sem lehetek seggarc, hogy ne árnyékoljam le a kastély környezetét. Franc se gondolta volna, hogy bárki erre téved. A kölyök, ami orvul elárult, már jó ideje halott, az egész hely olyan romos, hogy ha mugli környéken lenne, már rég le lenne zárva, sárga szalaggal körbekerítve, hogy bontásra ítélt. Az elmúlt közel egy évben alaposan kiéltem magamat, végre ismét emberinek éreztem az egész milliőt, noha távolabb nem is állhatnék az embertől. Egyetlen szerencsém mégis van; a hófehér szárnyak a mágiám által tökéletesen el vannak rejtve, feleslegesen nem hivalkodom vele, csak akkor csapom elő, ha repülnék, vagy ha harcolok, ahhoz szoktam, hogy körbeszárnyalom az ellent, és totálisan megsemmisítem karddal, vagy mágiával. Volt már akit puszta kézzel szakítottam darabokra. Ám most valaki mégis megzavarja a békés dugványozást. Vagy gazolást? Egy túrázó fiatal lány. Korra hova is tenném? Hozzám képest csecsemő, hiszen én már beléptem a hetedik évszázadba, viszont annyi mindent láttam már, hogy tudjam, a külső nem minden. És nem is annyira lány, lassan már nő, noha amennyire én tudom, az iskola környékén főleg tinik laknak. Lehet, hogy valami tanár? Ahogyan harapdálja az ajkát, egyértelmű, hogy páratlan példánynak lát a fajából, ami így is van, kár, hogy Vanessa már nem él, ő aztán szikrázó külsejű angyal volt. Így aztán fel sem merül, hogy inget húzzak, még rám is sülne. – Üdv neked idegen. Birtokháborítást követsz el. – Felelem sármos kacsintással, a hangomból sem úgy tűnik, hogy nagyon zavarna a dolog, sőt, még intek is neki hívogatóan. A hely aurája viszont önálló életre kel, szinte együtt változik velem. Amióta kitörtem a kútból, ismét megadta magát nekem, így a tudatalattim irányításával láthatatlan burok képződik a nemlétező kerítés helyén, elvágva a nőt a továbbiakban a külvilágtól. Nem látható, viszont kezdi leárnyékolni a fényt, mintha hirtelen elkezdene besötétedni. – Érdemes? Romok? Karbantartó? Letaglózol, sőt, egyre inkább azt kezdem el érezni, hogy amióta nem voltam itthon, nagyon félresiklottak a dolgok. A tulajdonos vagyok kedvesem. Enyém e hely, csak éppen.. szabadságon voltam egy rémesen hosszú időszakig. De nem tudod, hogy hivatlanul jönni bizony illetlenség. Ameddig eldöntöm a büntetésed, meghívlak egy koktélra. – A belső teraszon a kinti romokkal ellentétben már felállítottam magamnak egy bárpultot, hogy ha kitikkadnék a pakolászásban, romeltakarításban. Meg sem kérdezem, mi a kedvence, Sex on the Beach lesz, természetesen nem Virgin. Ha kirándulni akart, hát vessen magára, ez bizony nem lesz egyszerű túra. Leplezetlenül méregetem, ha rajtam ilyen sok a ruha, akkor pofátlanság, hogy rajta még mennyi van.
Nagyon furcsa lesz majd újra az iskolába járni szeptembertől. E miatt is döntöttem úgy, hogy már előre kicsit felveszem a hely hangulatát, legalább távolról. Bevallom Roxfmortsban is nagyon régen jártam már, évekkel ezelőtt, amikor még ide jártam tanulni, mármint a Roxfortba. Apa szerint nem a legjobb ötlet, hogy egyedül mászkáljak és főleg ilyen sokat, de mégis mi történhetne? Neki is be kell látnia, hogy rengeteg időm szabadult fel azóta, hogy nem kell dokikhoz járnom, hogy nem töltök pár havonta heteket a Szent Mungóban és nem azon agyalok, hogy mennyi van még hátra. Valamivel le kell foglalnom magamat, amíg nem köt majd le az iskola. A falut viszont nem tartott túl sokáig bejárni, úgyhogy úgy döntöttem rám fér a testmozgás és lássuk be itt védiéken sokkal jobb a levegő így nyáron is, mint amilyen Londonban. Nincs az a vad meleg, nincs olyan nagy tömeg sem, úgyhogy egy kis kirándulás beiktatására gondoltam és azt beszélték van valami különös rom is valahol nem is olyan messze az erdőben, hátha megtalálom. Ami különleges az amúgy is mindig érdekel! Felkapam hát a túracipőmet és viszonylag könnyed ruházatot. Ezúttal elengedtem a szoknyát, bár azért a meleg miatt maradtam a rövid nadrágnál. Felül egy ujjatlan vékony, top, hogy azért bírjam a mászkálást, csak egy inget kötöttem a derekamra pluszban, ha esetleg úgy érezném, hogy túl sok lenne az ág, és nem akarnám, hogy felsértsék a bőrömet, netán a szúnyogok zavarnának, bár persze a pálcám nálam van, úgyhogy az egyszerűbb védekzés nem okoz gondot. A hátamon hátizsák, persze színes, szagos, jó drága változat, nem valami béna kopott túra-cucc. Abba tettem magamnak vizet és szendvicset is, hogy azért ha kellene akkor legyen nálam. A romos épületet nem sokára sikerül elérni, már messziről látom és tényleg elég réginek tűnik. Nem sokat meséltek a helyiek a történetéről, de hátha van valami tábla kitéve, ahol el lehet olvasni, hogy miért van itt és miért amortizálódott le. Egész közel érve viszont meglepetten látom, hogy az épület előtt bizony valaki van, még hozzá egy fickó, méghozzá csupasz felsőtesttel és hm... hát szó se róla nem rossz darab, olyan igazi harapnivaló! Beharapom az alsó ajkamat, ahogyan tisztes távolságból méregetem és elraktározom magamban a külsejét, mielőtt még ha netán odaköszönök felvenne valami inget. Pedig bűn lenne eltakarni ezt a külsőt. - Hello! - indulok meg végül felé és már kilépve a fák közül integetni kezdek. Nagyjából tényleg úgy festek, mint egy naiv kis turista, aki totál véletlenül keveredett ide és ez nagyjából stimmel is. Maximum nem vagyok csapzott, hiszen a külsőmre mindig sokat adok. Azért még az előtt kicsit a hajamat is megigazítom, hogy elérném a fickót. A fenébe, hogy nem hoztam magammal kézőtükröt és igazítotam ki a sminkement is kicsit. Remélem, hogy a nagy túrázásban semmi nem folyott el. - Elnézést, hogy megzavarlak a nagy... munkában. Nekem azt mondták, hogy ez a hely lakatalan és hogy érdemes megnézni ezeket a romokat. Tévedtek, vagy te valami karbantartó vagy? Bár nem tűnsz annak. - döntöm picit oldalra a fejemet mosolyogva, most már jobban szemrevételezve magamnak azt a csupasz felsőtestet, így közelről is. Hű a fenébe, azért tényleg nagyon dögös és tényleg nem valami öreg kopasz karbantartó külseje van.
A kastélyt lassan ismét birtokba veszem. A visszatérésem után lerendeztem egykori tanítványomat, aki azt hitte, hogy túlszárnyalhat engem. Lebecsültem, ez tény, az önteltségem lett a vesztem. Oly sok év után azt hittem, hogy a saját szintemen már nincsen ellenfél, ám túl sok tudást adtam át. A kölyök pedig pont a saját eszközeimet vetette be ellenem. Közel három évig ücsörögtem a kút mélyén, gyűjtve az erőt, hogy visszavágjak. Amikor meggyengült, s elvette eszét a szerelem, azt a pillanatot használtam ki. A varázserőm ugyan korlátozott volt a kút miatt, ám ha nem használom, vagy csupán annyira, hogy ne puszuljak el, tudok fókuszálni. Megérzem a pillanat komolyságát, és szét tudtam törni a kút belső falán át a zárópecsétet. Onnantól a kölyök nem sokáig húzta, a csata két percig sem tartott. Elhamvasztottam a testét, hogy még a csontja se emlékeztessenek arra, hogy mi is történt itt. Miután összeszedtem magamat, több hónapot töltöttem azzal, hogy ismét kiéljem magamat. A világ nagyvárosaiban nyertem új erőt, hogy aztán amikor visszatérjek ide, egykori kastélyomba, rájőjjek, hogy a hátrahagyott épület szánalmas állapotban van. A falak a mágiám nélkül igencsak le vannak rongyolódva, csoda, hogy még állnak. Bérelhetnék lakást Londonban, ám a terveimhez tényleg tanítványokra van szükség, a közeli iskola megteszi gyűjtőhelynek. Ez az Uther ellopta az ötletemet, amit viszont továbbgondoltam, finomítottam, s másféle megközelítésből működhet. Ám előtte kicsit helyre kéne itt hoznom mindent. Házimanót, szolgákat még nem fogadtam, mert jól esik a testmozgás, van mit átgondolnom, noha a kútban másra sem volt időm. Mégis, nem akarok most mágiát bevetni, erőm teljében akkor lehetek igazán, ha akkor is képes vagyok hatalmat sugározni, ha nem varázsolok. Így hát nekiállok, kezdem rendberakni a kertet, gyomlálni, nem kevés káromkodással rugdosom félre a kertitörpéket, de még nagyon messze vagyunk attól, hogy kinézzen valahogy a hely. A muglik betonkeverőt szoktak használni a támfalak megerősítésére, én most szétizzadva, félmeztelenül méricskélem, hogy mi hogyan nézzen ki. Roxmortstól úgy másfél mérföldre áll a kastély, és őszintén szólva eszembe sem jut, hogy netán el kéne rejteni a kiváncsiskodók elől, lehet, hogy csak valami romként ismerik az egykori tekintélyt keltő épületet. A kerítés sem áll már, bárki bejöhet, csupán a könyvár az a dolgozószobában, amit hermetikusan lezártam, hogy még por se érje az ódon köteteket.
//