2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Az erőszak a gyengék végső menedéke"
Főkarakter: Perselus Piton Teljes név: Raziel Zane Arkell Születési hely és dátum: 1966., Orpington Csoport: Ex-Halálfaló Patrónus: Szervál Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Vallató/kínzómester Képesség: - Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
Simulékony vagyok, azt hiszem. Alapvetően negatív, kicsit sötét humorú fazon vagyok, és a legtöbb embert utálom. Túlzó bizalmatlanság jellemez, mindenkiről mögöttes szándékot, vagy hazugságokat feltételezek. Nem tartozom a különösebben erős emberek közé, és már a legelső próbálkozások alkalmával is könnyű elnyomni, többnyire hagyom is, ha úgy érzem, ez a célravezető. Úgy értem, kedves és aranyos vagyok a felszínen - ha van rá okom -, még akkor is, ha időnként túlzott visszahúzódásom, bizalmatlanságom okán is sértő, a megjelenésem, hangom többnyire bizalmat ébreszt az emberekben. Ártatlannak és ártalmatlannak tűnök a szemükben, múltam miatt pedig könnyen meg is adom magam, ami a dominanciát illeti. Így inkább meghúzódom a háttérben, az iróniámmal együtt, mely néha azért kikívánkozik. Azonban van egy másik énem, egy olyan én, amelyik talán nem győz le senkit sem szemtől szembe,de öt perc alatt filéz ki akárkit, ha lehetősége nyílik rá. Egy durva, végletesen kegyetlen énem, amelyik a felületi, sötét, elutasító gorombaságom mögött rejlik, s amelyről legtöbb estben már nincs, aki beszélhetne... De ilyenkor erősnek és férfinek érzem magam, olyannak, aki végre jogos bosszút állhat bárkin; mindenkin, aki ártott neki, vagy bárki másnak. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének barátaim: akad pár ember, akiket elviselek, vagy épp ők engem... Igaz, néhányuk azt sem tudja, mit is csinálok valójában, de nem is számít. Ragaszkodom hozzájuk, a maguk módján, így ők talán kicsivel többet ismernek abból, aki vagyok: a szarkasztikus, rosszindulatú fiúból, aki oly bájos, szinte gyermeki néha pedig...
Megjelenés
187 centi magas, vékony, nyurga férfi vagyok. Ettől függetlenül van némi izomzat rajtam, zsír már kevésbé. Sosem tehettem meg, hogy degeszre egyem magam, és mára már az igény sincs meg rá részemről. Hajam barna, vállamig érő, szemem sötét, mondhatni fekete. Állam enyhén borostás, de szakállam, vagy bajszom nincs. Bőröm átlagos, és makulátlan, legalábbis, ami kívülről látszik. Arcom nem túl markáns, inkább ártatlannak tűnök, semmint egy igazi, kegyetlen és véreskezű uralkodónak. Ujjaim, végtagjaim hosszúak, míg nyakam például viszonylag rövid. Egy régi sérülésem miatt enyhén biccentek a bal lábamra, bár csak az veszi észre, aki tudja, mit keres. Nagy igénybevételnek ettől függetlenül sem teszem ki magam. Öltözetemet tekintve a sötét színeket kedvelem, és rendszerint szolid eleganciát követek, noha nem vet fel a pénz, a megjelenésemre adok. Soha nem látni ócska, szakadt vagy stílustalan göncökben. Kedvelt színeim közé sorolnám a feketét, a kéket és a zöldet, de időnként szürkét vagy barnát is viselek. Ékszerek tekintetében nem estem túlzásokba sohasem. Jobb csuklómon egy, a nevelőapámtól kapott mágikus karkötő fityeg, mely némi hatalommal bír a mérgek felett (a legtöbbet képes kimutatni, egyszerűbbeket pedig semlegesíteni is), nyakamon pedig vékony, jellegtelen bőr lánc lóg, melyen aprócska, fekete kő függ: amíg hordom, egy kicsikével élesebben látok és hallok, mint az átlag ember.
Életed fontosabb állomásai (18+)
Január 8.-án születtem. Hóvihar volt azon a héten, és ami azt illeti, ez a hóvihar alapjaiban határozta meg az életemet. Anyám és apám kapcsolatában soha nem volt szó esetleges gyermekáldásról, sőt: így mikor anyám terhes lett velem, apám számára evidens volt, hogy a felelősség elől a legjobb út az lesz, ha idejében meglép. Anyám kérte, hogy maradjon, mindhiába: így élete derékba tört, s kénytelen volt otthon maradni, egyedül, velem: ezért pedig a kezdetektől fogva engem hibáztatott. Születésem napján sem volt ez másként, ki akart rakni, s magamra hagyni. Egy órát töltöttem kint, a hidegben, így végül értem jött. Talán életében legemberségesebb tette volt, hogy nem hagyott ott, magamban, néhány plédbe, rongyba, egyébbe csavarva. Eldöntötte, mégiscsak felnevel. Bár ne tette volna. Soha nem kedvelt meg, az évek folyamán ellenszenve gyűlöletté és megvetéssé fejlődött, én pedig nem tehettem semmit: tűrtem, szenvedtem. Elviseltem mindent, amit kellett, hiszen nem volt hova mennem. Nem volt könnyű pedig - a fizikai és mentális terror, melyet átéltem, soha nem múlt el nyomtalanul.
Eltelt jó néhány év, s én szép lassan nőttem, fény derült varázsló mivoltomra, és elkezdtem a Roxfortba járni. Anyám boszorkány, apám meg... Ki tudja. Gondolom, mert hát anyám se áll azért össze mindenféle jött-menttel. Vagy legalábbis nem akármelyikkel. Alapvetően nem voltam rossz tanuló sohasem. Jól értettem például a gyógynövénytanhoz, vagy a bűbájtanhoz is, és kiemelkedően mesteri szinten értettem a legendás lények gondozásához, valamiért az állatok ösztönösen megbíztak bennem ugyanis, és idomítás nélkül is megtették, amit parancsolok. Hiba volt. A bizalom, amit belém fektettek, soha nem térült meg igazán, mindig is visszaéltem vele, és ők soha nem jöttek rá idejében. Soha. 12 évesen öltem először állatokat úgy, hogy pontosan tudtam, mit teszek. Megöltem, és kizsigereltem őket, és teljes elszántsággal tanulmányoztam, mi hol helyezkedik el bennük, vagy, hogy hova kell szúrni, hogy meghaljanak, mit élnek túl, és mit nem; hány szúrást bírnak ki egyes területeken, mi a különbség szúrás és vágás között... Tettem mindezt azért, mert megnyugtatott a tudat, az érzés, hogy valakinél erősebb vagyok, hogy valaki ilyen mértékben ki van szolgáltatva nekem. Időnként meg is mérgeztem egy-két állatot. Ezek az esetek azonban ritkák voltak, jellemzően akkor fordultak csak elő, amikor nagyon magamon kívül voltam. Amúgy a legtöbb tárgyból átlagos voltam: mindent meg tudtam csinálni, amit elvártak, egészen jó minőségben, de nem voltam sem egyedi, sem utolérhetetlen.
14 múltam, amikor anyámnak új kérdője akadt. Nem érdekelt különösebben, legyenek meg egymással, nem hittem benne, hogy ettől majd igazán bármi is megváltozik, hogy idilli családom lesz ott, ahol korábban nem volt semmi sem igazán. Igazam is lett. Anyám új hódolója nem is akárki volt, hanem az auror főparancsnok. Neves, nagy ember, az a fajta, akitől az ember jobb, ha meghúzza magát, szépen csendben. Az az ember, aki akármit megtehet, amit csak kíván, következmények nélkül. Olyasvalaki volt ő, aki bármit és bárkit megkaphat, egyidejűleg bármikor bárkit el is tehet láb alól. A gond csak az, hogy hamarost rá kellett jönnöm valamire: akkor, amikor ez az ember elkezdett nyitni felém, és barátkozni velem, apám helyett apámmá válva szép lassan, nem felelősségérzettől volt motivált, hanem vágyaktól elvakított. Megváltoztatott. Tehetett volna jobb emberré, de nem így lett. Csak későn ébredtem rá, mi is történik itt - a nevelőapám szabályosan rám akart mászni, és megerőszakolni. Az, aki érdekelte őt, én magam voltam, és a legkevésbé sem az anyám. Kiborultam és összetörtem, pánikszerűen menekülni akartam. Aznap az éjszaka az utcán talált rám. Egy kisebb parkban egy padra húzódtam be, éreztem, hogy soha, de soha nem mehetek többé haza. Anyám talált rám, aki legalább annyira zaklatott és feldúlt volt, mint én. Talán most először hittem azt, hogy anyaként fog fellépni, mellém áll, és megvédelmez, ahogyan azt egy szülőnek tennie kell, majd megvigasztal, kidobja a fiúját, és talán minden megváltozik közöttünk. Letérdelt elém, sírva, és arról beszélt, hogy sajnálja. Én is. De amikor folytatta... Arra nincsenek szavak. Arra kért, legyek együtt a férfival, akit szíve választott. Hogy tegyem ezt meg neki, mert... Muszáj megtennem, másképpen elhagyja őt a férfi. Az a férfi, akiért olyannyira odáig van... És ha ez az ára, hogy a kérője vele maradjon, hát ő kész ezt megadni, és e higgyem azt, a magam 14 évével, hogy megtehetem, hogy újra, végleg tönkreteszem az életét. Tiltakozásom erőtlen volt, és esetlen azzal a dühvel és erővel szemben, amivel anyám fellépett, és bár bizonygatta, hogy a férfi elnézést fog tőlem kérni, hogy nem úgy gondolta, hogy... Hogy talán nekem is bocsánatot kéne kérnem, arra, ami ezután következett, semmi sem készíthetett igazán fel.
Nem mentem haza karácsonykor, miért is mentem volna? Tudtam, mi vár otthon, és rettegtem a gondolatától is. Anyám barátja persze küldött nekem ajándékot, többet is, nem egy olyan drága volt, hogy alighanem többet ért önmagában, mint az életem. Meg akart venni kilóra. Nyáron sem akartam hazamenni. Soha többé nem megyek haza, ezt már eldöntöttem 14 éves koromban, nyár végén, mikor végre útnak indulhattam a Roxfortba ismét. 15 évesen pedig, ahogyan ismét beköszöntött a nem várt nyár, ideje volt indulni. Egyik ismerősömékhez mentem. Hittem benne, hogy náluk átvészelhetem a nyarat, háborítatlanul, békében. Két nap telt el, mikor beállított értem ő. Anyám új férje. A barátom szülei persze, hogy tájékoztatták róla, hogy náluk vagyok. Nem is értettem, hogy lehettem akkora idióta, hogy auror szülők gyermekénél akartam megszállni...
Amint nagykorú lettem, világossá vált, hogy soha többé nem megyek haza. Nevelőapámmal összevesztem, és talán számára is kezdett egyértelművé válni, hogy soha többé nem hagyom, hogy molesztáljon. Anyám még ebben az évben öngyilkos lett: magára gyújtotta az egész házat, én pedig egyedül maradtam. Ekkor kezdtem rendszeresen muglikat kínozni, néha elszaladt velem a ló, olyankor meg is ölni őket. Így éltem, ezeknek a házába költöztem be, bár sohasem túl hosszú időre. Noha nem vagyok bájitaltan zseni (sőt), de hamar rájöttem, hogy ha százfűléfőzetet használok, azt tehetek, amit akarok. Soha nem saját alakomban öltem, vagy kínoztam, így biztosíthattam magamnak a túlélést.
Persze, hivatásos munka nélkül én sem élhettem volna sokáig, így sem. És nem is akartam. A sors torz fintora, hogy szakmám hasonló, mint nevelőapámé volt. Ámbár én nem az a fajta auror vagyok, aki megy, és levadássza a sötét, gonosz alakokat, vagy aki az irodában erről papírokat állít ki. Az én munkám ezek mögött, ezek után következik. Vallató lettem. Kegyetlen és durva, de végletekig számító. Ismerem az emberi lélek részleteit, tudom, mikor kell kedvesnek és segítőkésznek lennem, vagy mikor kell durvulnom. Esetleg mikor kell jó zsaru-rossz zsarut játszani, vagy mikor kell egy időre összezárni két rabot... Habár nem ölhetek meg senkit, de kiélhetem szadizmusom, uralkodni vágyásom. Nem meglepő, hiszen az életben sosem voltam igazán domináns, csupán a nálam gyengébbeket tapostam el, kímélet nélkül, ha volt rá mód. A nevelőapámmal azóta nem beszéltem, bár néha üzen ezt-azt. Akárhogyan is, nem tudtam őt elfelejteni azonban. Nem tudtam elfelejteni azt, amit velem tett, és mindez hatással van a jelenlegi kapcsolataimra is. Nem vagyok szűz, de szerelmes sem. Nem szédelgek egyik kapcsolatból a másikba, de képtelen vagyok megmaradni ezekben jellemzően, és alapvetően képtelen vagyok igazán dominánssá válni a kapcsolatokban: elnyomott és visszahúzódó vagyok, miközben olyan vágyak is lapulnak bennem, melyek nem fakadhatnak abból, aki vagyok. Olyanok, melyek egy régi traumában gyökereznek, melyet rajtam kívülálló ember okozott nekem...
És, hogy ezen kívül még mit tettem? Csatlakoztam Voldemort Nagyúr seregéhez, amikor eljött az idő. Nem, ugyanúgy nem én voltam az, aki kivont pálcával az első sorban harcolt, nekem sosem volt az ilyesmi való, ez csak halált és pusztulást hoz ugyanis - nagy eséllyel még számomra is, ezt viszont nem vágynám. Soha nem is vágytam. És persze nem lehettem a bájitalmestere sem, arra már volt más, egyébként sem vagyok túl jó benne... Az állatkert pedig nem érdekelte annyira. Jobban mondva, ha tárgyalni kellett valamely értelmesebb csoporttal, mehettem én is, például az óriásokhoz, vérfarkasokhoz vagy óriási pókokhoz is... De nem, az én igazi munkám más volt. Ugyanúgy, ahogyan az aurorok között is, ahol persze némi tégla feladatkört is betöltöttem, úgy itt is vallató voltam, bár inkább nevezném kínzómesternek. Sokat tanultam itt, sőt... El se tudnám mondani, mennyi mindent. Ez tett azé, aki vagyok, ez adta azt a profizmust, melyből ma élek: elsajátítottam például a legilimencia mesterségét is.
A Nagyúr bukása óta szépen csendben, visszavonultan élek. Auror vagyok, mert az olyan dicső és hangzatos - és mert oly kevesen sejtik, hogy mi is rejlik e mögött igazából. Hogy ki, és hogyan is veszi rá az embereket arra, daloljanak, amikor kell. Persze időnként van, aki ártatlan, de az így járt. Én is az voltam, ez a részlet történetesen már akkor sem érdekelt senkit. Anyám régi házát újítottam fel - na nem nagyon, épp csak annyira, hogy élhető legyen. Ez vagyok én, ez a jelenem, és alighanem a jövőm is.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Raziel Z. Arkell 2015-01-15, 09:30
Elfogadva!
Először is a pb nagyon passzol ehhez a kis meghasadt lélekhez, úgyhogy remek választás! Aztán az ET is szuper lett, nem apróztad el a dolgot és hát egyáltalán nem gyenge, ami szegény fiúcskával történt gyerekként és aztán utána is. Meg tudom érteni, hogy végül ellépett otthonról, kész csoda, hogy nem tette meg jóval előbb. Érthető, hogy ilyen kifacsart lelki állapota lett ilyen megpróbáltatások után és még csak azt sem merem mondani, hogy ez pozitív irányba változhat, maximum talán enyhülhet, mert hát túl sok mindenen ment át szegény. No, de a lényeg, hogy mint mindig most is szépen fogalmazol, jól felépítetted a sztorit és a karaktert is látszik, hogy rendesen átgondoltál mindent, úgyhogy jár a gratuláció, foglalóztál is már, szóval meg is vagyunk.
