Alexis & Raziel

Roxmorts. Eredetileg most azért jöttem, hogy körbenézzek az itteni ruhaüzletben, mert venni akarok valamit Alice-nek, lehetőleg persze nem egy szál valamivel kinyomni a szemét, hanem pár olyan darabbal, amiben tényleg mutatkozhat a nélkül, hogy azokat át kéne szabnia, vagy elbűvölnie, átalakítania. Figyelmes vagyok, még akkor is, ha esetleg nem akarja, ha mást nem, majd a születésnapja alkalmából nyomom ezeket az orra alá, vagy majd kerítek valami apropót. De szóval össze akarom vetni az üzlet kínálatát és árait az Abszol úton találhatóéval.
Na már most jogos a kérdés, hogy ebben az esetben mi az istent keresek a sikátorok között, és alighanem erre tudnom is kéne valami mélyenszántó gondolatot mondani is, ami legitimizálja ittlétem, de szerencsémre nincs senki, aki itt számon kérhetne.
Na jó, gyenge voltam, és elcsábultam. Nem akarok most ártani senkinek, itt és most nem, nem kockáztatnám, hogy egy esetleges gyilkosság miatt eltiltsák a diákokat Roxmortstól - de nézelődni még nem bűn, nem? Magamban tűnődni, ezen a könnyed, hétvégi koradélutánon, így hát némileg mostanra már gondolataimba révedve hagyom, hogy lábaim vezessenek. Világoskék, függőleges csíkozású ing van rajtam, sötétkék farmer, fekete bőrcipő, s egy egyszerű, de kellően meleg, kellemes, fekete kis szövetkabát.
Gondolataimból azonban hamarost kizökkent, ahogyan egy ismerős alak suhan el nem sokkal előttem. Szinte automatikusan indulok meg utána, de gondolataimban nem sejlik fel egyből, mégis ki ő, így tőle lemaradva, látszólag céltalanul lépdelek, mígnem be nem ugrik. Ó, hát persze! Ő az a lány, aki a jómultkoriban "tragikus körülmények között" elveszítette valakijét. Mondhatjuk úgy is, hogy akinek kivégeztem egy hozzátartozóját, de az olyan durva megfogalmazás lenne. Az persze nem volt betervezve, hogy ő épp arra jár, szerencsére addigra már mindennel végeztem, így semmi árulkodó nyom nem maradt... Én pedig, mint éppen arra járó, lovagias úr, egyből odasiettem, hogy megvigasztaljam őt, s, hogy riasszam az aurorokat. "Semmi vész, nyugodj meg, auror vagyok! Akármi történt is, már biztonságban vagy" - mondtam. - "Tudom, hogy nagyon nehéz most neked, azonban meg kell kérdeznem, láttál bármit is?" - mert, ha igen, akkor sajnos meg kell halnod. Na persze, ezt már nem említettem, de mázlija volt, nem látott meg. Így hát a legkedvesebb énem elővéve igyekeztem megnyugtatni őt, s átsegíteni e traumán, míg a kollégák végeztek a helyszínen. Persze nem találtak semmit.
Á igen, már mindenre emlékszem, kristálytisztán. Épp csak az orrom elé nézni felejtettem el, így az utat fixírozva hamarost már csak azt veszem észre, hogy egyenesen nekimegyek a lánynak. Hogy ő állt-e meg hirtelen, esetleg megfordult, vagy mi történt, fogalmam sincs, tényleg nem figyeltem, azt se vettem volna észre, ha útközben elkószál előlem valamerre: hagytam is volna neki, arra jutottam épp. Így viszont kicsit meglepetten pislogok csak rá, majd rendezem vonásaim.
– Ó, bocsánat, sajnálom! – kezdem rögtön, de eztán beazonosítom azonnal, kibe sikerült belesétálnom – Nocsak-nocsak! Ismét találkozunk? Alexis, ugye? – köszöntöm, a tőlem telhető legkedvesebb hangszínen. Egyelőre nem hozom szóba, hogy ha engem kérdez, ez azért nem a legjobb környék számára: de csak azért nem, mert ennyire közel a Roxforthoz semmi rossz sem történhet velük. Nem igaz?
Persze, hogy nem, hiszen itt vagyok például én is, de ez nem lenne a legjobb érvelés, azt hiszem. Ámde, ha nem siet, akkor ettől még talán beszélek vele pár szót, talán még a tanácsát is kikérem majd ruha-ügyben, legalább legyen valami haszna.