Raziel & Camrise

Ha tudnám, hogy aktuális ivótársam máris a közös esküvőnket tervezgeti, azt hiszem, magamban azért átértékelném a dolgokat legalább egyszer, de ezen információ hiányában nem érzem különösnek, vagy furcsának a helyzetet. Őt magát a jelenete miatt igen, de nem eléggé ahhoz, hogy magára hagyjam. Mázlija.
– Bizonyos harmincasokra? – kérdezek vissza finoman érdeklődve, meséljen csak, ha szeretne. Szavaiból ugyan úgy érzem, olyan két-három jelöltből kellene választania, de nem sikerül. Igaz, nem teljesen értem a problémát; gazdag, vagy épp aranyvérű sarj akad épp az ő korában is, az idősebbek közt talán több van, aki már elkélt, s aki pedig nem... Nos, az talán nem véletlenül nem. De ebbe nem akarok igazán beleszólni, nem az én ügyem. Szerencsére.
Vajon az én apám hogy viszonyulna hozzá, ha el akarnék venni valakit? Hm... Attól függ, melyik apám. Az igazi... Ó, bár tudnám. Vajon érdekelné egy kicsit is? Akkor talán kész lennék elvenni valakit, már csak emiatt is. Vagy pont, hogy csak azért sem...? Alighanem ez sose fog kiderülni.
– Voltam... Vagyok – felelem szórakozottan, de aztán csak vállat rántok – Kinek mi a vicces – jegyzem meg lassan. Nekem például vicces, hogy mikor először kezdtem embereket öldökölni, mennyire nem számítottam rá, hogy egy-két dologban másak, mint az állatok. De ez afféle információ, amit nem teregetek ki. – De ha csak az érdekel, persze, mi is csináltunk hülyét magunkból enyhén ittas pillanatainkban... – jó, jó, ki nem? Például ott volt az az eset, amikor egy fogadás lezárásaképp félrészegen szerelmet vallottam egy Marina nevű lánynak. Nem lett volna gond, ha nem azt válaszolja, hogy titkon ő is belém volt zúgva már mióta...
– Á, értem. A lovagiasság álarca, torz maszk, szinte bűn a viselete, de úgy érzik, tartást ad... – lesajnáló hangsúly, így is érzek. Ha az ember csinál valamit, csinálja legalább jól. Igaz ami igaz, megütni és megátkozni egy lányt két külön dolog. Alice-nél például nem szokták zavartatni magukat, ha jól hallottam... Olyankor talán ez a hősnő mégse lép közbe.
– Ugyan – legyintek következő szavaira. Nem sajnálja, de nem is kell. – Nem hinném, hogy unalmas lennél – jegyzem meg azért, de nem ragozom tovább a dolgot.
– Mert egyedi munkaköröm van, amit mások úgyse értenek, így lényegében olyan, mintha magammal társalognék... Másokat nem érdekel, és nem is értik, minél többet beszélek róla, annál kevésbé vannak képben; néha nem is mondhatok el mindent... Ez csak azt érezteti, mennyire nem ismernek, mennyire távol állnak tőlem; nem szeretek ezzel szembesülni. Jobb kedvelem az olyan témákat, amikhez a másik fél is hozzá tud szólni. – magyarázom. Afféle igazi féligazság ez, vannak benne részletek, amik az igazság momentumait jelentik, és egy halom olyan, ami nos... Hát nem. S ó, ha ismerném a gondolatait, most igencsak helytelenítően húznám ajkaim - micsoda alpáriság! Az efféle vulgaritás meglepően taszító egy finom nőtől.
– A stílusa kellemes, a téma meglepő... Bár meg lehetett volna írni jobban is, összességében érdekes olvasmány. – biccentek eztán – De ezek szerint te egészen másféléket olvasol? – nézek rá kérdőn, most rajta a sor, ajánljon valamit. – Á igen... Megvallom, nemigen olvasok olyanokat, amikben a központi szálat a szerelmi sokszög jelenti. – jegyzem meg, bár úgy hiszem, ez számára is egyértelmű kellett volna, hogy legyen. Az afféle tinilánykáknak címzett irodalom tőlem messze áll, soroljuk akár fantasy, akár más kategóriák alá is. Ponyva, én azt mondanám, és abból is az igénytelenebb fajta. Ihlettelenségre utal, ha az ember nem tud más eseményt beemelni, ami lekötné az olvasót, csak a szerelmet. Sekélyes. Következő szavaira nem felelek, minthogy nem úgy tűnik, hogy érdekelné a téma.
– Magam sem tudom – felelem szórakozottan, leheletfinom gunyorossággal. Nincs barátnőm, legfeljebb olyan, aki néha eszembe jut, egy-egy pásztoróra erejéig, mit tudom én, hogy van. Nem is érdekel. Persze van olyan is, akivel alkalomadtán együtt vagyok, hosszabb-rövidebb ideig (inkább rövidebb), csak azért, hogy végül érzelmileg teljesen megnyomoríthassam... Olykor fizikailag is... De ilyen jelen pillanatban nincs.
– Viszont ha most megbocsájtasz... – veszem észre, mennyi az idő. Apró, bocsánatkérő félmosolyt villantok rá, miközben felállok. Megszorítom kezét, ha kezet nyújtana - majd távozom.

Szerencsére a vagyoni helyzetem eleddig nem került szóba, és házassági ajánlatot sem tettem a lány felé, ahogyan az apja sem akarta kiházasítani a leányt a családomba - igaz, engem az efféle gondolatok elkerülnek egyelőre. Szerencsére azt a kort már kinőttem, mikor... Hagyjuk.
– Mindenkiből ki lehet ölni a reményt így vagy úgy... Ha erős az akarata, akkor legfeljebb nehezebben, vagy lassabban. – vonok vállat – Habár tény, hogy aki igazán elszánt, azt nagyon lehetetlen és szélsőséges helyzetbe hozva, hatalmas nyomás alá kell helyezni. – teszem hozzá, de többet nem mondok. Ez nem meglátás vagy filozófia - ez tudás és tapasztalat, nagylelkűen adom át most neki, használja, ha tudja. Eltéríteni szándékától mindenesetre nem akarom, nincs rá okom.
– Szinte – felelem mulatva. Következő szavaira csak egy felemás mosoly a válasz. Az ember az effélét, főleg az ő korában, saját kárán, tapasztalatból tanulja. Mégiscsak gyakorlott alkoholfogyasztó, bár ezt eddig is sejtettem. – Fiatalság, bolondság. – vonok vállat azért, mintegy válaszképp a költői kérdésre. Ettől függetlenül sem kedvelem, ha valaki nem bírja, mégis vedel - ebben egyetértek vele. Habár igaz az is, a másnaposság engem nem riaszt - nem eléggé.
Eztán viszont túl magas labdát ad, nem tudom megállni, hogy ne csapjam le, és elégedetten veszem tudomásul zavarát. Szórakozott mosoly ül ki ajkaimra, tapintható, hogy remekül szórakozom a helyzeten. Szavaira biccentek, más választ nem kap, csak a sokat sejtető félmosolyt.
– Csoportos letámadás... Merész dolog egy affélébe beavatkozni, nemde? – merő érdeklődés. Vajon bátor vagy ostoba? Vagy csak az alsósok csoportos támadásaiba avatkozna bele, amit úgyis le tud rendezni? Vagy talán gyakorlott "látogató" a gyengélkedőn is?
– Nem, nem, legfeljebb indiszkrét, de semmiképpen sem szemtelen – felelem eztán szórakozottan – Kegyed felől érdeklődöm, a szokások, habitus, mentalitás... S kevésbé Alice. – fűzöm hozzá, de arra a kérdésre, hogy van-e bárminemű kapcsolatom a lánnyal, nem adok világos választ. Talán fel se tűnik neki.
Vállat vonok, kissé hanyagul, régi rossz szokás, időszerű lenne leszokni róla – Csupán érdeklődtem... Azt hiszem, a nosztalgia teszi – felelem szórakozottan. Mi is öten voltunk annak idején, de ezt nem említem, alighanem kitalálta magától úgyis. Eztán félrebillentem fejem.
– Ó jajj, sok a kérdés, ne egyszerre – ingatom fejem mosolyogva – Szeretem a munkám, beszélni róla már kevésbé – mert akkor mindenki egy pszichopata, beteg állatnak gondolna. Mondjuk joggal. – Közvetlen munkatársam nincs, felettesem akad pár... – folytatom azért, de mivel nem rájuk vonatkozott a kérdés, így az elsikkad, hogy szeretem-e őket, és kiállnék-e mellettük. Változó. A bőrömet a legtöbbért biztosan nem vinném vásárra épp. A pontos munkám nem nevezem meg viszont, hagyom, hogy újra tippeljen ez alapján - ha szeretne.
– Ezt-azt – felelem tűnődve – Kedvenc íróm nincs, bár akadnak kedvelt könyveim, íróim. – biccentek lassan, s eltűnődöm a kérdésen – Például A nekrofil egészen jól sikerült alkotás – fűzöm hozzá, csak, hogy olyat mondjak, amit bizonyosan nem olvasott még - érthető módon, nem való épp érzékeny lelkűeknek. Na nem csak az efféle beteges dolgok érdekelnek persze... – Bár őszintén szólva kedvelem a krimit, a fantasyt, vagy a történelmi regényeket is épp... – teszem hozzá.
– Ó, mondhatni bármilyet, amilyenhez épp kedvem támad, vagy ahogy az időm engedi... – felelem derűsen – Igazság szerint a legtöbb állat idomítás nélkül is megteszi, amit akarok, úgyhogy ha kihívásra vágyom, akkor nem az egyszerűbbekkel próbálkozom – teszem hozzá még nagy szerényen. Bár igaz ami igaz - ez afféle képesség, amit kamatoztatni lehetne, és ha nem lennék ennyire eltorzult belül, alighanem ez lenne a nekem szánt valós irány.

Szavaira biccentek. Szinte tapintani lehet, hogy gondolatban nem itt jár, így nem is fűzök hozzá más egyebet, de egyébként se lenne értelme, túlbeszéltük a témát. Az őszinteség szép dolog, és fontos is, ettől függetlenül én szemrebbenés nélkül hazudozok össze-vissza bárki képébe, ez sajnos - "sajnos" - tény. Ahogyan az is, hogy másokból ezért mélyen gyökerező elhivatottság tudattól hajtva verem ki az őszinteséget, ha épp úgy adódik. Ó nem, nem, igazság szerint nincs küldetéstudatom, ez csak amolyan jó apropó.
Az ominózus naplóról én magam nem hallottam, szomorú, nem jut el hozzám minden pletyka már az iskolából, de érthető, hogy miért is nem. Pedig bizonyosan remekül szórakoznék a dolgon.
– Csakugyan. Ámbár a remény is kiölhető... De esetedben ezek talán nem puszta kósza remények, nem igaz? – merő érdeklődés a részemről, de úgy érzem, mintha mégse hinne ebben annyira, pedig nem látom okát, miért ne. Bár azt meg kell hagyni, hogy ez a ruha számomra leginkább ízlésficamosnak tűnik, de az viszont tény, hogy a divattervezés világában egyáltalán nem ritka az egyenesen undorító, gusztustalan vagy közönséges ruhadarabok felbukkanása sem időnként, úgyhogy ez nem kizáró tényező. Ámbár a varázslódivat eléggé egysíkú tud lenni, de azért nem lehetetlenség betörni a piacra, ha valakinek mindene adott hozzá - pénz, idő, kapcsoltok... Esetleg kreativitás, valahol a sor végén.
– Hallottam már róla – felelem, ahogyan meghallom az apja nevét. Igen, ez a megfogalmazás így korrekt, mivel nem árulja el, hogy tőle magától hallottam-e esetleg, vagy csak a szóbeszéd kósza pletykái, esetleg egy újság hasábjain feltűnő utalás, említés... Hogy ápol-e kapcsolatot halálfalókkal? Sok pénze van, aranyvérű, nem lepne meg, ha vérbeli aranyvérűként nem lenne vér a pucájában, hogy bármit is kockáztasson, de pusztán azért, mert megteheti, két kézzel tolja a pénzt a halálfalók alá. Persze most, a pillanatnyi csendben, a békeidőben talán kicsit ő is megfontoltabb, de megeshet, hogy még így is költekezik, és támogat efféle akciókat is, míg kifelé a dicső és példamutató állampolgár maszkját villogtatja. Valahol talán hasonló hozzám ebben az esetben. Ettől még rohadék. Afféle, akit nem kímélnék, ha egyszer véletlenül lekerülne hozzám... Bár persze lehetséges, hogy van az a pénz, amiért mégiscsak tapintatos lennék.
– Ahogy gondolod. – hagyom rá, nem firtatom a kérdést. Mázlija, annyira nem érdekel, hogy egyfajta szakmai ártalomból fakadó csak-azért-is-megtudom hozzáállást tanúsítva addig noszogassam, míg ki nem szedem belőle a dolgot. Talán elvárható lenne ugyan, hogy ennél nagyobb érdeklődéssel forduljak az emberek felé, de jelen esetben pillanatnyilag megmutatkozó érdektelenségem alighanem értékelni fogja. A legyintésre csak egy apró ragadozómosolyt villantok felé. Már hogyne tudnám zavarba hozni - ha kicsit is akarnám.
– Ezek szerint sok barátod van? Igencsak szerencsés lehetsz akkor, már, ha nem mind olyanok, mint az előző... Úriember. – szóval mégiscsak kezdő alkoholista, összegzem magamban. Ez valahol megnyugtat, az első pillanatnyi benyomásom mégsem csalt meg olyannyira, mint hirtelenjében gondoltam. Bár min is vagyok meglepve? Az egyetemisták nagy része gyakorló alkoholista, végső soron.
De eztán nem akadok ki igazán, egyszerűen csak felhívom a figyelmét a hibára, amit vétett. Én elnézem, más talán nem fogja - márpedig a divatszakmában, élesben egy efféle baki a karrier végét is jelentheti. Le lehet hülyézni bárkit, az nem gond, de tegye úgy, hogy az látszólag mégis makulátlan modorról tanúskodjon. Vagy, hogy a másik félnek fel se tűnjék a dolog. De azért bájos, ahogy zavarba jön... Magától, rajtad... Nem teszem szóvá.
– Fehér – felelem finoman, lassan, már-már lágyan ejtve a választ, mindennemű zavar nélkül, habár világos, hogy nem érdekli a válsz, pontosan ezért is kapja meg – Csupán felhívtam a figyelmed, hogy a nem akarok válaszolni, és a nem értenéd nem ugyanazt jelenti. Azt nem tudom, mennyire lenne kínos... De nem kell válaszolnod – hagyom rá azért megnyugtatóan. Ahogy kezem felé nyúl, tekintetem odakapom, de kezem nem rezzen, nem húzom el, még azzal együtt se, hogy nem tudom, mire akar kilyukadni. Flörtölne? Végül is nem néz ki rosszul, így egy bájos mosolyt is kap tőlem válaszul: ó igen, egy körre elvinném épp.
– Mi számít elég nagy bajnak? – érdeklődöm. Az tiszta sor, hogy minden kis apró vacaksággal nem törődik, én se tenném. Az felőrli az embert, leköt minden időt, és nem hagy teret élni. – És akadnak még rajta kívül, akik nem tudnak? Vagy miért pont ő? – érdeklődöm tovább finoman – Ó, értem. Ezek szerint jó kapcsolatot ápolsz a szobatársaiddal, bár érthető... Csak hárman vagytok a szobában? – vagy csak akad mondjuk még kettő, akikről hallgat? Bár mindegy is, de így nem tűnik olyan túlzónak az érdeklődésem Alice felé, hiszen láthatóan a másik kettő is érdekel. Minden, ami ezzel a segítségnyújtással, vagy a barátaival kapcsolatos: egyszerűen csak próbálom őt megismerni. A korábbi érdektelenség ellenpólusa, nehogy azt higgye, hogy semmi sem érdekel, amit mesél!
– Ó, ezt nem is kétlem. A végén még megijednék. – értek egyet vele ártatlan mosollyal ajkaimon. Na azt azért nagyon is kétlem, neki nem kell tudnia. Pedig micsoda szégyen lenne, beijedni egy nőtől... Na jó, egy mérges nőtől.
– Jól nevelt fiú vagyok, végre egy megerősítő szó – dramatizálok egy leheletnyit, de aztán újfent elmosolyodom, ahogy meghallom válaszát. – Ó, nem, nem, bár bizonyára remek szakma lehet az is, számomra túlontúl unalmasnak tűnt annak idején, hogy egyáltalán megpróbálkozzak vele. Most már azt mondanám, hogy bizonyosan megvan a varázsa annak is, de... De nem. – felelem, egy fél pillanatig még kivárva, van-e esetleg újabb tippje, s ha nincs, hát akkor folytatom. Bár ha van, akkor is. – Auror vagyok – árulom el tehát, bár ezzel némileg csúsztatok. Voltam auror, végső soron most is elmehetek akár annak, ha úgy nézzük, de... Mindegy is. Mást nem fogok mondani.
– Ó, nos igen, mindenkinek van valamilyen hobbija – felelem szórakozottan, ámbár nem ez volt a kérdés. Szeretek embereket kínozni, vallatni... Ó, nem, nem, mégse. Ezt nem mondhatom, mily' fájó. – Szeretek olvasni, vagy csak úgy sétálni erre-arra... Szeretem a nyomozást, fényt deríteni titkokra, hazugságokra... De meg kell valljam, nem vagyok az a harcos típus. – kezdem tűnődve – Ha nagyon nem tudok mit kezdeni a szabadidőmmel, általában idomítok, mikor mit... Az állatokkal azt hiszem, ösztönösen tudok bánni – bár ők lehet, máshogy vélekednek, miután kivégzem őket. Bár mostanában nem mindegyik jut erre a sorsra azért, ezt meg kell hagyni.

Látom, hogy fejben talán nincs teljesen itt, de nem teszem szóvá, nem rám tartozik, ahogyan az sem, hogy mennyit is iszik, avagy mennyit nem, így ezt se teszem épp szóvá. Ámbár az est folyamán talán magam is átváltok majd valami alkoholtartamúra, ha úgy adódik... Szavaira elmosolyodom, haloványan, finoman, de még így is megszépül amúgy is bájos, koromhoz képest gyermeki arcom.
- Á igen... Az őszinteség nagy erény. - felelem derűsen, ámbár számomra eme mondat mást jelent, mint számára. Én ezt gyakorta hangoztatom a kamrában... De nem ragozom tovább szavait, és bár ezzel is bókolni akarhatott eredetileg, szavainak azon értelmét figyelmen kívül hagyom, úgymond. Így is érezheti, hogy az őszinteségről nem hazudtam, tényleg fontosnak tartom.
- Örömmel hallom. Ebben az esetben nincs oka, hogy ne fűzzön reményeket a ruhatervezéshez. - jegyzem meg finoman, éreztetve, mire is akartam ezzel célozni. Ha hisz benne, miért is ne sikerülhetne? Jó, persze, sok oka lehet a bukásnak, például az, ha minden ruhája ilyen, mint ez, de erre nem hívom fel a figyelmét. A divatszakma elvetemült dolog, olyan ruhákat is bemutat, és istenít, amit épeszű ember soha nem húzna magára. Szerintem ez is ilyen, magam részéről ízléstelennek tartom, de nem említem ezt neki, arcomról se olvashatja le, makulátlanul udvarias vagyok, és tapintatos: gondos nevelés eredménye...
- Csakugyan? Ki is az apja? - érdeklődöm szerényen, ha már így szóba hozta. Nem tromfolok rá, hogy na és, az én apám se szarral gurít, sőt, egyáltalán szóba se hozom apám, de még a vezetéknevemről is hallgatok inkább. Ő se mondta a sajátját, én se. - Egy üzlethelység... Értem. Csakugyan? Milyen jellegű intézkedéseket tett? - érdeklődöm tovább udvariasan, holott ehhez már nem feltétlenül van közöm, de eddig is közlékenynek bizonyult. Talán most sem lesz ez másképp. Ha ismerném gondolatait, akkor mondjuk megeshet, már röhögnék - ó, a varázslódivat! Kevés elborultabb dolog van, mint az... Némi meglepettséggel veszem tudomásul szavait eztán.
- Ó, a világért sem szeretnélek zavarba hozni - kérek szinte elnézést a semmiért, tökéletes modorral - Egyetem mellett persze, már máshogyan alakulhatnak az óráid is - bólintok azért lassan - Gondolom, így sem esik nehezedre kitölteni a sok szabadidőd valahogyan, nem igaz? - kétlem, hogy egyedül unatkozna a szobájában ideje túlnyomó részében, ahhoz túl közvetlen volt eddig, de aztán ki tudja. Következő válaszát hallva azonban rosszallóan megingatom fejem.
- Hogy nem akarsz róla beszélni, azt természetesen megértem, de felettébb rossz modorra vall burkoltan leostobázni a másikat. Biztosíthatlak, remekértelmi képességeim vannak,bizonyosan megérteném, ha megpróbálnád felvázolni. De ha ne így lenne, akkor is ezt mondanám, senki se szereti bolondnak érezni magát, akkor sem, ha történetesen az. - felelem, nem kifejezetten kioktató jelleggel tolom le, inkább nevelő szándékkal, egyértelművé téve, én szemet hunyok a hiba felett, de legyen tekintettel rá, hogy másokkal szemben ez talán már komoly hiba lehet. Hiszen csak most ismertük meg egymást: évek óta jóban lévő barátok esetében ez nem gond... Eztán egy darabig még merengek a dolgon, logikátlan a választása, hiszen a látványmágus adhat igazán fantáziát és kreativitást a látvány, az érzékek gyönyörködtetéséhez, a dolgok megtervezéséhez, én pedig nem szeretem, ha a motivációk nem tiszták, de szerencsére most megengedhetem magamnak, hogy nem feszegetem a dolgot - és jólesően meg is engedem, a kellemetlen kudarcélmény most elmarad.
- Tehát olyanokat is segítesz, akiket csak látásból ismersz? - kérdezem, csak, hogy jól értem-e - Tehát ebben az esetben ez az Alice... Nem is tud róla? És a másik kettő? - érdeklődöm finoman, ez a kérdés nagyon is érdekel. A lány nem is sejti, de hirtelen mégiscsak fontossá vált számomra, mert lehet a szemem és a fülem az iskolán belül, Alice őrangyalának megtestesítője... Mintegy helytartó.
Azonban a kialakulófélben lévő, róla alkotott kép, mely épp kezdene pozitívvá válni, hirtelen meginog a következő intermezzo alatt, mely kapcsán láthatóan eszemben sincs közbelépni, ellenben a kocsmárossal. Szomorú, megnéztem volna valami komolyabb balhét azért, bár lehet, utólag rám pirítottak volna, amiért elnéztem az egészet... De itt és most senki se tudhatja, ki is vagyok én. Ahogy leül, feláll, majd újfent leül, némileg bizonytalannak hat, nem marasztalom, de nem is küldöm el, rábírt, hogy valahol szívesen vegyem társaságát. Halkan felkuncogok.
- Azt mondod? Miért, milyen vagy hangulatingadozásos pillanataidban? - kérdem ártatlanul. Ó jajj, a tinik, de gyakran mondják, hogy óvakodjunk tőlük, ha épp dühösek, és társai. Jó, néhányan tényleg törnek-zúznak, esetleg még meg is vernek, ha hagyod, de ugyan már... Nekem akarnak mesélni kegyetlenségről? Bájos, ahogy veszélyesnek hiszik magukat szélsőségesebb pillanataikban, szórakoztat. Ámbár tény, hogy ha tényleg olyanok lennének, mint én, nem kedvelném őket. Azonban ahogyan folytatja, most már muszáj felnevetnem.
- Jól szituált úriember? Kegyed hízeleg. - felelem bájosan, de aztán kicsit komolyabbra fordítva a szót ráemelem tekintetem - És, mit gondolsz, mit dolgozhat egy ilyen úriember ott? - kérdezem tűnődve. Hiszen lehetek sok minden, ó, de még milyen sok, tükörbe nézve azt hiszem, az auror az egyik utolsó tippem lenne (a vallató pedig még hátrébb lenne a sorban). Talán diplomáciai területet mondanék? Vagy hírszerzés? Azt hiszem, ilyesmi, de ki tudja, hagyom, had tippelgessen. Eztán azonban az apákra kerül a sor, amely témát én se szívesen feszegetek, ha sajátomról van szó, de amíg az övéről...
- Ahogy kívánod - felelem finoman, tapintatosan. No lám, milyen tanulékony, most már nem fűzte hozzá, hogy pusztán azért ne, mert hülye vagyok én ehhez. Okos kislány. - Magamról? - kérdem derűsen, majd csak lassan biccentek mégiscsak - Nem sok érdekesség jut hirtelen eszembe, attól tartok. Már jó pár éve végeztem a Roxfortban, akkoriban még nem voltak szakirányok, így pusztán az alapképzésen mentem át. - kezdem, következetesen azon információk mentén haladva, amelyeket az ő kapcsán már érintettünk - De nekem sajnos nincsen ilyen látványos hobbim például, mint neked, attól tartok. - fűzöm hozzá, utalva itt a ruhák tervezésére. Hogy akkor mi a hobbim, vagy úgy egyáltalán mit csinálok, az nem derül ki. Hovatovább, sok egyéb se - nem mesélek a családomról, és arról se, hogy mikor születtem, vagy hova valósi vagyok, mit dolgozom - dolgozom-e egyáltalán bármit is?
Nem, egyelőre marad a titokzatosság, ha valami érdekli, dolgozzon meg érte, hogy beszédre bírjon.

Az én értékrendem torz, nevelőapám nem épp haladó szemlélete ha csak darabjaiban is, de mindenképp átöröklődött énrám is. Egy férfi az más, de pláne egy fiatal lány, egy egyszerű kocsmában ne menjen oda vadidegen férfiakhoz vedelni. Nem, az efféle magatartás lecsúszott prostikra utal, söpredékre. Lehetne mondani, hogy egyenjogúság így, meg úgy, a legszörnyűbb, hogy ha valaki nekem kedves lenne, akkor egyet is értenék ezzel, de mivel ismeretlen lány... Így inkább helytelenítő véleménnyel vagyok.
Persze ha tudnám, hogy épp egy csapodár, léha sráchoz fűződő, talán soha sem volt kapcsolatát próbálja melengetni, rámozdulnék, hogy magamat szórakoztassam, ezen információ hiányában látszólag érdektelen maradok. Nem csúnya lány, azt ugyan meg kell hagyni, kellemesen fiatal is, de nem - nem ezért jöttem ma. Bár persze, lassan talán én is kezdek kifelé indulni abból a korból, amikor még tetszés szerint összeszedhetem ezeket a lányokat, de jól nézek ki, és fiatalosnak tűnök, talán húszas éveim közepe, vége felé lehetne saccolni - és egyébként sem említettem konkrétumot -, ő a húszas évei elején lehet... Nem olyan vészes különbség, egy röpke kalandhoz semmiképpen sem. Szavaira kis híján felnevetek, de sikerül elnyomni, marad egy derűs mosoly.
- A ruha felől érdeklődtem, de örömmel hallom, hogy elbűvölőnek tart. - felelem a tőlem telhető legelbűvölőbb, kedvesebb hangon, leheletnyit hagyva, hogy kiérződjön, milyen remekül szórakozom azon, ahogy próbál már-már udvarolni. De nem hagyom, hogy sokáig e körül forogjon a téma, tehát ami a ruhákat illeti... - Értem. Mindig ilyen önbizalomhiányban szenved? - kérdem először is, még a hangsúlyát, hanghordozását is lemásolva. Nem fűz hozzá sok reményt, nos... Ezt a darabot látva én sem, de felettébb taplóság lenne ezt hangsúlyozni, én pedig finom, modoros úr vagyok, ha úgy tarja épp kedvem. Nos, most épp úgy tartja. - Ha kellően elszánt, akkor nem látom akadályát, hogy idővel befusson a kollekcióival. Ámbár talán az csakugyan tény, hogy ehhez szükségszerű a megfelelő körökben otthonosan mozogni. - leheletfinom utalás: ha nincs megfelelő kapcsolati tőkéje, kezdje el kiépíteni már most, vagy tényleg felejtse is el az egészet a fenébe. Ámbár ami azt illeti, én úgy hiszem, és ezzel talán nem vagyok egyedül, hogy amíg nem a varázslódivatot próbálja meghatározni, hanem az egyszerűbb, átlagos ruhákat, addig nagyobb esélye van betörni a piacra; a varázsvilág elitje, legyen bármely tekintetben is elit, elég zárt közösség. De ki tudja...
- Semmi? Meglepve hallom, úgy hittem, egy ilyen bájos, ifjú hölgy, mint te, már hetekre előre be van táblázva. - felelem ártatlanul, de egy tompa biccentéssel tudomásul veszem szavait. Baráti találkozó, iszogatás... És egy el nem jött úriember, érdekes mérleg. Én nem hagynék egy efféle lányt csak úgy magára, ámbár igaz, nem minden hátsó szándék nélkül hívtam volna inni se, ha korombéli ismerősöm lett volna... De nem volt az, itt és most pedig a tisztelettudó polgár álarcát meghagyom magamnak egyelőre. Szavaira hangyányi meglepettséget engedek kiülni arcomra. Nem teljesen valós, hiszen már említette, milyen szakra jár, ezen a ponton értelmetlen lenne rácsodálkozni, bár a logikáját egyelőre valóban nem értem teljesen, így ez a téma talán méltó rá, hogy kicsit tovább boncolgassuk.
- Úgy véltem, a tervezéshez, a kinézethez sokkalta közelebb állnak az illúziók, a látvány. - jegyzem meg - Hiszen ha ilyen szakmában kívánsz elhelyezkedni, ez lesz az elsődleges fontosságú, így talán jóval inkább a kívánt cél szolgálatába állítható. - jegyzem meg finoman, mintegy visszautalva egyúttal arra is, hogy talán tényleg nem alaptalan így a félelme, mely szerint neki itt nem sok keresnivalója van - mármint, eben az emlegetett szakmában. - Avagy attól tartok, nem értem, milyen célokról beszélsz. - fűzöm még hozzá, esélyt adva neki rá, hogy megmagyarázza, mégis mire gondol akkor. Eztán csak érdeklődve szemlélem őt, s enyhén felvonom szemöldököm. Ritkán hallani, hogy valaki inkább sorolná magát a Mardekárba, holott nem oda került.
- Csakugyan? - merő érdeklődés, nem érdekel mélyebben, ha nem akarja megindokolni, miért is gondolja így, hát nem teszi. - Csakugyan? Mint például kiket? - kérdezem, és most először egy pillanatra valódi érdeklődés villan tekintetemben. Vajon ismeri Alicet? Bizonyára, hiszen háztársak, de nem kérdezek rá nyíltan. Többet nem kérdezek, majd később sor kerül arra is. De nem most rögtön, eztán ugyanis egy olyan intermezzo következik, amely még engem is meglep. Noha meglenne a jogom, hogy közbelépjek, még, ha a tényleges jogköröm talán nem is, láthatóan eszembe sem jut, az efféle hősködést meghagyom inkább azoknak, akik kellőképp lelkesen viszonyulnak az ilyen jellegű dolgokhoz - velem ellentétben. Így én csak csendesen hátradőlve kivárom, mi lesz, valahol titkon talán reménykedve valami szaftos, látványos akcióban, de végül ez elmarad. Nem tűnök csalódottnak ennek ellenére sem, ahogy italom kortyolgatva felpillantok a leányra, amint visszatér hozzám, hanyag lazasággal fogadom,mintha minden természetes és megszokott lenne - ezzel a ránk szegeződő tekinteteknek üzenek hadat: nincs itt abszolút semmi érdekes. Szavaira kicsit ironikus félmosolyra görbülnek ajkaim.
- Ennyire határozott vagy mindig, vagy csak a hangulatod ilyen ingadozó? - kérdem ártatlanul, de aztán biccentek, jelezve, üljön csak le, elfogadom társaságát továbbra is. Jelét se adom, hogy zavarna jelenléte, ámbár nem is zavar. Egyelőre, rajta múlik, ez így is marad-e. Azonban eztán felszalad szemöldököm, hosszú pillanatig méregetem, mielőtt feltenném a kérdést.
- Fogalmam sincs, miből gondolod, hogy tudom, milyen lehet a Minisztériumban dolgozni. - közlöm tehát. Nem explicit kérdés, de benne van: tud rólam valamit? Valamit, amit eleddig nem említettem? Gyanakvóan méricskélem arcát, vonásait, de nem firtatom jobban a dolgot - egyelőre. Talán csak blöffölt. Ámbár némi legilimenciát használok, nem próbálok elméjébe férkőzni: de ha hazudni próbálna nekem, az fel fog tűnni. - Az apák már csak ilyenek. Próbálják a biztosabb jövőt megadni gyermekeiknek. - biccentek - Ámbár a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. - jegyzem meg. Nem bíztatom, hogy menjen az apjával szembe. Jó pár éve még erre buzdítottam volna, és én is így jártam el, ma már... Más az életszemléletem.

Ahogy idejött, már az is furcsa volt. Nem szeretem a hozzá hasonló, masszív alkoholistákat, kiváltképpen nem, ha lányok. Nem illik az efféle tett a nőkhöz, őértük például pont nem kár - az ilyeneket szoktam én megölni, ki tudja, épp milyen módszerrel, vagy hol, de a miért adott. Lehetne mondani, hogy nincs jogom bíráskodni, de engem az efféle dolgok nem érdekelnek, auror vagyok, ha akarok, hát bíráskodom, nem?
Ezt teszem lényegében a kamráimban is, épp csak ott meg van kötve a kezem, míg a kinti világban nincs. Na jó, rejtőzködnöm kell, soha nem tudhatják meg, ki tette, de az efféle hírnévre nem is vágyom. Egyáltalán a hírnév maga sem vonz. Így is akad, aki ismeri a nevem, és többnyire féli is... Nos akárhogy is, elővigyázatos vagyok, és óvatos, épp úgy, mint most, ezért is mutatkoztam be Zane-ként. Nem hazudtam képen, mindjárt a nyitásban, szóval egy szava sem lehet szerintem. Sőt, próbálok előzékeny és udvarias lenni, még, ha távolságtartóan udvarias vagyok is, és kissé kimért, hogy érezze azért, nem vagyunk puszi pajtások épp, de nem zárkózom el végletesen. Bár lehet, jobb lenne neki, ha úgy tennék.
Magamban egy dal megy a fejemben, ahogy őt nézem; egy dal, melyben Lill Babs énekel, a Leva livet című számot. A rá jellemző mozgással, persze... Régi szám ez már, nagyon is, talán még a születésem előtt is lehetett már hallani, úgy '64 körül, én magam is még gyermekként hallottam. A gondolattól, hasonlattól akaratlanul is elmosolyodom, haloványan, miközben finoman végigmérem őt, mert bár az első nézésre már kialakult a véleményem, miszerint alkoholista kurva, de azért nem árthat jobban is tanulmányoznom őt, vonásait, ruháját. Végső soron, ha már kurva amúgy is, talán még játszhatnék is vele majd, ha már kiütötte magát, úgyis mindegy lesz neki. Ámbár mintha talán sejtené, miként vélekedem róla, pedig jelét sem adtam, igyekszem udvarias lenni, főleg így, nyilvános helyen, mások előtt. Így hangzik el tehát az a bizonyos bók is. Ajkaimon halovány, bájos mosoly suhan át, ahogyan fogadja a bókot, s udvariasan viszonozza is.
- Csakugyan? - kérdem, egyelőre hagyva az ő megjegyzését, melyet kinézetemre tett, nem kívánom most udvariasan hárítani ugyanis. Így inkább a ruhájáról csevegek vele, ami szerintem rémesen fura, én legalábbis biztos, hogy nem venném fel, bár rajtam azt hiszem, még furábban állna, úgy vélem, ez vitán felül álló tény. - Gyakran tervez ruhákat? - kérdem, s inkább nem dicsérem meg az ízlését, majd a válasza után, talán. Igen, azt hiszem, utána megdicsérem az ízlését, függetlenül attól, hogy ez a ruha nem az én ízlésvilágomat tükrözi, de én tapintatos és kedves, finom úr vagyok, mondhatni, néha régimódi talán, de ez tesz veszélyessé, és ez segít elfedni valódi jellemem, kilétem, emiatt nem keveredek soha gyanúba sem.
- Csakugyan szerencsésnek mondhatom magam emiatt, de felettébb modortalanság lenne részemről, ha az úr sanyarúságának örvendeznék. - felelem szavaira szerényen, s ártatlanul, mintha csakugyan visszahúzódó, óvatos lennék. Na jó - az igazság az, hogy többnyire az is vagyok, ez nem annyira álca a részemről, mint amennyire máskor egy-egy megnyilvánulásom miatt egyesek annak hihetnék. Kacsintását nem viszonzom, ahogyan a tegeződést sem ajánlom fel, igaz, már csak amiatt sem, mert ő máris tegez engem, én viszont úriember maradok. Talán egy kocsma nem az a helyszín, ahol ez elvárható lenne tőlem, de én adok a külsőségekre, így erre is. De beszéljünk egy kicsit még róla. Szóval nyolcadikos, ebből a korát máris megtudtam.
- Elemista? Azt hittem, a látványmágus szak sokkalta jobban passzolna egy ifjú divattervezőhöz. - jegyzem meg finoman, leheletnyi meglepettséggel hangomban, ami persze mű, igazából nem tudtam, mire jár, de nem is gondolkodtam rajta eleddig. Nem ismerem annyira, hogy tippelni akarjak, vagy tudjak, így hát igazán meglepetést sem okozhatott ez ügyben, nem volt mihez képest meglepnie. Ahogy azonban a házáról beszél, úgy érzem, van itt még valami, amit mindenképp meg kíván osztani velem, és én nem állok útjába, beszéljen csak, ha szeretne. Legalább addig se nekem kell, ugyebár - Szeretem az érdekes történeteket. - jegyzem tehát meg - Van kedve mesélni róla, Camrise? - kérdem végül, nyomatékosítva, hogy ne fogja vissza magát, ossza meg velem nyugodtan, s ehhez igyekszem is érdeklődőnek tűnni. A nőknek amúgy is jól esik tudni, kivel fekszenek össze, de sokuknak az se tűnik fel, ha kettőnk közül csak ők mesélnek... A figyelmes hallgatás miatt idealizálnak, és nem is igénylik, hogy megszólaljak, mert maguknak elképzelik, milyen lehetek. Egy idilli, elképzelt alak. Ami pedig az érdeklődő hallgatást illeti, na az amúgy is remekül megy, ez a szakmám. Bár ezt azért bizonyosan nem tudhatja, igaz, még aurorságról sem ejtettem szót, de az bizalmat ébreszt, így ha szóba kerül, persze ennyit meg fogok osztani vele - legalábbis azt hiszem, de majd elválik ez még. Ami az életkorom illeti, arról diszkréten hallgatok.
Azonban hamarost nyílik a kocsma ajtaja, s látom, hogy ő is az érkező felé fordítja tekintetét, de míg nekem érdektelen a beállító, enyhén illuminált fazon, neki láthatólag jelent valamit. Na tessék. Gondolom, most odamegy, és szépen elnavigálja az illetőt valamerre, engem meg itt hagy egyedül, mert persze, mire visszakíséri a srácot a Roxfortba, az elég sok időbe telik, eszemben sem lenne megvárni, hogy visszaérjen. Az arcán látható dühből is csak arra tudok következtetni, hogy van köztük valami, de, hogy pontosan mi, azt nem tippelném meg inkább.
- Ha feltétlenül szükséges... - felelem lassan, éreztetve, szerintem nem muszáj ám mennie. Annak ígérete, hogy még visszajön, csupán egy biccentést vált ki belőlem, s inkább poharam felé fordulok, és csak a felett lesek el feléjük, követve az eseményeket. A kibontakozó jelenet persze elég nagy feltűnést kelt, így bizony nem csak az én tekintetem irányul feléjük, de természetesen eszemben sincs megmozdulni, hogy közbelépjek. Na tessék, egy igazi balhés csaj, a srác valami csóró kuncsaft lehet; engem is zavarna, ha csak piára tellene, engem meg nem fizetne ki. Vagy csak megbeszéltek amolyan közös italozást előtte...? Mindegy is, az, ahogy odamegy jelenetet rendezni, egy kicsit talán riasztó is, én sose tenném, azt hiszem. Igaz, én rengeteg mindent nem tennék, így ez nem újdonság. Csendesen várom ki így hát, hogy mi lesz, igaz, magamban megvan a sejtésem: ki fogják hajintani innen mindkettejüket. Én ezt tenném a tulaj helyében.
De nem ez történik, így ahogyan visszatér hozzám, s levágódik a székre, már épp szólnék, de nem teszem, hagyom, had igyon, ha akar - na tessék, mondtam én, hogy alkesz, itt az igazi énje! -, majd ahogy feláll és kabátjáért nyúl, már meg se próbálom feltartani, hiszen világos, menni készül. Meg is értem, s az, ahogyan felállt, világossá is tette, hogy most ő bizony megy. E jelenet után pedig nem fogom marasztalni. Apropó jelenet, ehhez is eszembe jut épp egy szám, az sokkalta frissebb: Ironic a címe, tavaly jött ki, és Alanis Morissette énekli. Igaz, e szám nem hangzik fel fejemben, csupán a helyzetet jellemzi, de azt remekül.
- Nem látom okát, amiért menne. - jegyzem meg, kissé mellébeszélve, hiszen nem marasztalom, de nem is menesztem. De eztán csak finoman fejet hajtok felé.
- Természetesen elfogadom, hogy elmegy, talán magam sem maradnék eztán túl sokáig. További kellemes napot kívánok kegyednek, Camrise - értek végül mégiscsak egyet vele, de nem ajánlom fel, hogy vele tartok, vagy efféle. De talán követni fogom, észrevétlenül majd - még meg kell gondolnom, mit lépjek, először is kivárom, ő maga mit tesz: csakugyan távozik-e?

Roxmmorts. Mostanában meglepően gyakran járok erre, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy eddig szinte sose tettem, mióta végeztem itt. Ez nem teljesen igaz, elvétve erre-erre vetett a sors, de nem túl sűrűn, és nem is törtem magam különösebben, hogy ezen változtassak. Amióta ismerem Alice-t, ez változott, részben miatta voltam ma is itt, igaz, erről ő nem tud...
Könnyed, laza léptekkel haladok, egyre távolodván a Roxfort birtoktól, amit ma felkerestem.
Megvallom, talán mostanában túlságosan gyakran időzöm kocsmákban, de nem tehetek róla, valahogy lépteim most is a Három Seprű felé húznak. Igaz ami igaz, kicsit talán szomjas is vagyok, és régi emlékek is kötnek e helyhez - régiek és kevésbé régiek egyaránt, így végül engedek a nosztalgikus húzásnak, s arra veszem hát az irányt. Talán jobb is így, mintha más szórakozást keresnék, mondjuk egy sikátorban, nem igaz? Na meg, így talán módomban áll még alaposabban szemügyre venni az idejáró diákokat, s némileg alaposabb megfigyelések alapján átgondolni, mi legyen - tegyek-e egyáltalán valamit, avagy várjak. Azt hiszem, ez utóbbi lenne a bölcs döntés, pedig érzem a késztetést, hogy ha mást nem, legalább megfenyegessek egy-két delikvenst. De nem, egyelőre jobb, ha a hátsómon maradok. Főleg, hogy a fenyegetőzés nem az én stílusom: én nem csak beszélek róla...
Így lépek hát be a vendéglátóipari egységbe, szinte észrevétlenül pillantok körbe, s mérem fel a jelenlévőket, bizonyára akad nem is egy, hiszen hétvége van: szombat. Eztán bentebb lépdelek. Megjelenésemet tekintve barna nadrág, s barna bőr cipő van rajtam, melyhez egy sötétebb árnyalatú, de még nem sötétkék, csíkos ing társul, felette fekete kabát. Hajam szokás szerint kiengedve. Egyébként jól ápolt, kellemes megjelenésű úriember látszatát keltem, és végső soron az is vagyok - most épp.
Lépteim átlagos tempóban, könnyeden és ruganyosan vezetnek a pulthoz, szinte észrevétlenül, de pontos precizitással kerülve mindenkit meg, aki az utamba keveredik, hogy még véletlenül se érintsek senkit, nem, hogy esetleg fellökni. Ahogy elhaladok mellette, már kiszúrom azt a lányt, látom rajta, hogy engem néz, de nem szentelek neki túl nagy figyelmet: a pulthoz érkezvén kikérem az italomat - vajsört, mert egyelőre nem áll szándékomban komolyabb italozásba fogni -, melyet megkapván, természetesen a fizetést követően az egyik üres, kicsit eldugottabb asztalhoz suhanok, ahonnan jó rálátás nyílhat majd a többiekre. Ide telepszem hát le, az egyik székre, mely támlájára fektetem kabátomat. Diszkréten fordulok italom felé, de tekintetemmel azért a környezetem pásztázom, néma megfigyelőként véve részt a kocsma életében. Legalábbis pár percig, mert aztán hamar kiszúrom a mozgást a szemem sarkából. Nem a mozgáson van persze a hangsúly, sokkalta inkább azon, hogy az illető felém tart, két pohárral a kezében. Na tessék, megint felkeltettem valaki figyelmét az ártatlan arcommal. Talán mégiscsak szórakozok még ma este - így, vagy úgy. Ajkaimra illedelmes, visszafogott, de barátságos mosolyt varázsolok, ahogyan közelebb ér, s felpillantok rá, némi meglepettséget mímelve, mintha nem is számítottam volna rá, hogy csakugyan az én asztalom lesz, amely előtt végül megállapodik.
- Üdvözletem, Camrise. - kezdem, bár szavai valahol meglepnek, igazából nem tudom, milyen pajtija nem jött el, bár ahogy utal rá, nagyjából azt veszem le, hogy masszív alkoholista, és egy fix, rendszeres társa van, akivel le szokta inni magát. Nekem mindegy persze, ő mit csinál. Biccentek feléje tehát. - Foglaljon csak helyet. A nevem Zane. - mutatkozom be, elővigyázatossági okokból a második nevem használva: így bár nem hazudok, de teszek róla, hogy bármi történne is, ne kössék össze azt velem egykönnyen: ő maga se fog rám akadni, ha keresne, legalábbis nem olyan simán, mintha egyből kitálalnék róla, ki vagyok. Elég ennyit tudnia rólam, egyelőre. Ahogy kezét nyújtja, engedelmesen elfogadom azt, s kezet fogok vele, bár az efféle mugli szokásokat nem szeretem: nem kedvelem, ha idegenek érintenek, azt kell, hogy mondjam, de sajnos neveltetésem nem engedi, hogy kibújjak ez alól. De talán jobb is így, kezem átnyúlik a két pohár felett, így észrevétlen végzek el egy gyors tesztet az italokon karkötőmmel: nem mérgezett. Eztán csak tekintetemmel követem, ahogyan leül egy székre velem szemben, s nem is szólok addig semmit, míg helyet nem foglalt. S bár eztán már lenne mit mondanom, de látom, szólni kíván, így inkább hagyom, had mondja, amit akar, el is feledem, én magam mit akartam mondani. Nem, mintha fontos lett volna. - Ma egyedül érkeztem, s nem is vártam eleddig senkire. - értek egyet, sejtetve, hogy ezek szerint bár egymagam jöttem, de meglehet, hogy távozni már nem áll szándékomban egyedül: de ezt nem mondom ki ilyen nyíltan, még a végén rossz néven venné. Csak lassan, óvatosan. - Megtisztel, Camrise. - biccentek tehát, egyértelműsítve, hogy maradhat, és igen, van kedvem beszélgetni. Végighordozom rajta tekintetem, miután megszabadult a kabáttól, s meg kell valljam, iszonyatosan furcsának találom a ruhát, ami rajta van. De ettől függetlenül is látok benne némi merészséget, nehéz lenne nem látni, így akarva-akaratlanul is megállapítom magamban, hogy ez a lány maga is azért jött most ide hozzám, mert arra vágyik, hogy az alkoholmámortól kicsit kótyagosan, közösen távozzunk, és az első kapualjban úgy döntsünk, elég lesz a társalgásból. Legalábbis én erre asszociálok, és nincs ellenemre a dolog, így barátságos, jámbor mosoly költözik ajkaimra. - Kegyed igencsak elbűvölő ma. - jegyzem meg tehát kedvesen, aranyosan, s ha felém nyújtja az egyik poharat, azt engedelmesen magamhoz húzom jobbommal, s megemelve nyújtom felé koccintásra - Egészség! - mondom hát, s kortyolok bele az italba, ami végigmarja torkom, ahogy az efféle erős, tömény szesz szokta, nem is küldök utána rögtön újabb adagot, egyelelőre diszkréten az asztalra rakom a poharat, s ráemelem tekintetem. - Nehéz elképzelni, hogy valaki cserben hagyta volna ma magácskát, Camrise. - jegyzem meg óvatosan, tapintatosan, azt a témát felhozva elsőként, amelyet már ő maga említett. Meséljen erről, hiszen ezt már úgyis szóba hozta, így bizonyára nem titok, mi történt, sőt, alighanem azért említette meg, mert arra vágyik, kérdezzek róla - másképpen szerintem szóba se hozza, csak helyet kér mellettem: hát, tessék. Azonban ha felelt, felteszek egy újabb kérdést is, ezúttal már olyat, ami csakugyan érdekel, bár a választ sejtem, de mégsem lehetek azért teljességgel biztos, amíg el nem hangzik a válasz is.
- A Roxfort tanulója, igaz? - bár ez egy egyszerű, eldöntendő kérdés, remélem érti, hogy több van benne. Melyik ház, hányadik évfolyam, stb. Amit fontosnak tart magáról, most elmondhatja.