2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Ettől függetlenül kérem, hogy hagyjon meg a minisztériumban valakit, aki szükség esetén értesítendő. – Talán kicsit komor megjegyzésnek tűnik ez így, de tudják róla, hogy hova megy, vagy ha valami baj éri, legyen kinek szólni. Nem igazán tudok sokat a családi hátteréről, de nem árt az ilyesmi. Nekem magától értetődően Kelly az, hiszen a szüleim már nem élnek, Kathleen-re pedig sosem hoznám a frászt, noha a zászlós előtt ő volt megjelölve korábban. Megértem, hogy el kell rendeznie a dolgait, már nem úgy, hogy végrendelet, hanem rám is gondol, ezért tesszük hétvégére. Kellyvel az utóbbi időben egész kis kellemes, romantikus programjaink szoktak lenni, elengedjük, hogy katonák vagyunk, ezúttal viszont a lányomról, Cosette-ről fog szólni a szabadidőm, s tudom, hogy a zászlós ezt megérti. - Akkor ezen ne is változtassunk. Örülök, hogy jól érzi magát. – Bólintok, s visszaülök, mert én akár mentem volna már most, de így valóban nem kell rohannunk. Meg kell tervezni, hogy mit viszek, az esetleges védőtárgyak, talizmánok, nem árt ugyanis felkészülni, hogy cseppet sem lesz békés a fogadtatásunk, feltéve, hogy még mindig a kentaurok közelében kell keresni a lányomat. – Legyen akkor így, és köszönöm Ms. Bryson. Egy életre lekötelez már pusztán a próbával is. Bízom benne, hogy valahogy meg tudom majd hálálni. – Bocsájtom el, hogy utána azonnal elkezdem átütemezni a munkáimat a jövő hétre, hiszen marad a tervezgetés, és a felkészülés. Félő ugyanis, ha most nem sikerül megoldani, hogy megtaláljuk Cosette-et, egy életre szóló lehetéséget puskázom el. Azt pedig nem engedhetem. Biztosan kikérem majd Kelly tanácsát, ő már egész jól ismer, s tudja, hogy mennyire konok tudok lenni, az pedig nem sok jó vért szül.
Elgondolkodom kicsit, hiszen tény és való, hogy nem tehetem meg, hogy csak úgy eltűnök és azért a Tiltott Rengeteg nincs közel. Azt pedig végképp nem tudjuk, hogy pontosan meddig is leszünk ott. Érdemes hát felkészülni, nekem is szólnom kell otthon, a munkámról nem is beszélve. - Talán a hétvége lenne a legkézenfekvőbb, akkor nem zavarunk be senki munkájába annyira. - vetem fel, bár addig még van néhány nap, viszont miután már évek óta nem tud semmit a lányáról valószínűleg nem múlik ezen a rövid időn, hogy elinduljunk megpróbálni megkeresni. Persze, ha azt mondja most azonnal indulna akkor megpróbálnám megoldani és Cedric is tudja, hogy vannak dolgok, amik igenis fontosak annyira, hogy az ember kénytelen félretenni hirtelen mindent, de azért mégis jobb a békesség. - Ez természetes. Az életem az utóbbi időben kezd... normálissá válni, higgye el nem akarom elveszíteni. - rázom meg a fejemet egy futó félmosollyal. Én aztán nem vagyok annyira vehemens, hogy ne gondoljam át a dolgokat, bár persze volt idő, amikor ez még más volt. Amikor Freddel a Tiltott Rengetegbe rohantunk néhány kép alapján, amit láttam, vagy amikor szó szerint belefulladtam Jonas kádjába, hogy aztán feléledvén egy szál törölközőben rohangáljak a kastélyban... Ezek nem épp a meggondolt cselekvéseim listáját növelik, de már sok éve történtek és azóta én is változtam és a körülöttem lévők összetétele is. Egyelőre tehát felállok, amennyiben neki is megfelel, ha pár nap türelmet kérek még tőle. - Szombaton kora reggel találkozhatnánk az állomáson, üzenek, hogy melyik vonat lenne ideális. - teszem még hozzá távozás előtt, aztán viszont még picit hezitálok, mint aki akar mondani valamit, de nem tudja, hogyan tegye, vagy talán azt sem hogy mit, végül csak köszönök és biccentés után távozom is.
- Megértem Miss. Köszönöm a korrektségét. Én sem akarok reménykedni, ugyanakkor megragadnám az esélyt, hátha. Én magam is főleg a városban tanultam meg nyomozni, azon belüli is a kiképzés az asztalom, nem feltétlenül a nyílt harc. – Vonom meg a vállamat, elismerve a saját korlátaimat. Eddig többször is mentünk Kellyvel akár terepre nyomozni, vagy akár egy romantikus hétvégére, mindig történt valami, amivel nem számoltunk. Ez nem jelenti azt, hogy beijedtem volna, vagy a szerelmünknek csupán a parancsnokság falain belül van létjogosultsága, továbbra is szeretném, ha végre együtt tudnánk lenni. – Mire van szüksége, hogy induljunk? És a főbb kérdés, mikor? – Én már vagyok olyan pozicióban, hogy akár most is le tudok lépni, csak a századosnak szólok, hogy képben legyen, s főleg ne izguljon, de ha össze kell szedni valami felszerelést, hátizsákot, akkor ahhoz kell egy-két óra. Még abban sem vagyok biztos, hogy ha rá is találunk Cosette-re, velünk jönne. Túl sokáig élt ott kint, már ha igaz a jövendőmondó lány látomása, és nem egyértelmű, hogy megismer, jönni akar. Lehet, hogy már elfogadta, hogy az az ő világa. - Rendben, legyen így, de beszéljük meg, hogy nem kockáztatunk. Más osztályon dolgozik, nem vagyok a felettese. Óvatosak leszünk, és inkább többször próbálkozunk, ha szükséges. – Egyezek én is bele, ugyanakkor elismerően bólogatok, hogy ennyire bátor, és másokért, érdek nélkül kockáztatja az életét. Ezt biztosan jelenteni fogom valahol, noha úgy érzem, nem vágyik sem hálára, sem elismerésre. Én a saját teámat megittam, így csak várakozóan intek, hogy részemről akkor a téma megvitatottnak számít, el is kezdeném a készülődést, bár lehet, hogy kikérem valami terepen dolgozó auror véleményét, hogy ha bestialakta környékre megyünk, mit érdemes vinni. Amíg viszont nem kezdek el készülődni, ott van tehát a kérdés, hogy mikor induljunk, és őszintén szólva azt sem tudom, hogy meddig maradunk. A nap hátralévő részét ki tudom venni, de egy több napos küldetés esetén már nekem is szólnom kell, hiszen vannak feletteseim.
Bólintok, hiszen bizony ez esetben előlünk is nagyon jól eltudnak rejtőzni, és hát az erdő nem feltétlenül a mi terepünk, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne őket megtalálni kitartással és persze az én lehetőségeimmel. - Nem tudok biztosat ígérni, az sem ezer százalék, hogy még... életben van. - mondom ki a végén egy pillanatra elakadva, hiszen mégis ki akarná hallani, hogy bár felcsillant valamiféle remény, de lehet, hogy a lánya nem él, ahogyan eddig is gondolta. A remény ilyen téren csalóka lehet, hiszen ha újfent kiderül, hogy nincs esély, a gyász, a fájdalom újra megülhet az ember szívén és megint végig kell járnia az utat, hogy élni tudjon tovább. Azért remélem, hogy ezzek a férfi tisztában van és már eleve úgy keresett meg engem, hogy tudta a kudarc is benne van a lehetőségek tárházában. - Követhetjük a nyomokat és talán, ha minél közelebb jutunk, annál inkább rátudok én is hangolódni, bármennyire is jól sejti, nem könnyű feladat. - halványan elmosolyodom, hiszen ha ezt nem vállaltam volna, nem lennék itt. Viszont már akárhogy is, de belefolytam a dologba a másik lánya által, így nem tehetem meg, hogy kihátrálok. Már van tudomásom erről-arról és igenis úgy érzem valami módon én is kapcsolódom a történethez. Ezen a ponton már nem tehetem meg, hogy csak átadom, amit tudok, aztán hátralépek. - De hát Ön auror. Mások életéért felel akkor is, amikor kiképzi őket és bizonyára akadt, hogy nem egyedül dolgozott. Tudja sokkal könnyebb, ha én magam is ott vagyok. Jobban hat rám a hely, netán a lány közelsége, ha ott van... vagy volt valamikor is. Nem hiszem, hogy eltudnám látni innen olyan instrukciókkal, amik elegendőek, hogy ne csak bolyongjon az erdőben. - felelem, mert látom én, hogy szívesebben menne egyedül és értem is az indokait, de kétlem, hogy lenne haszna. Hiába sejtem, hogy a nyomok merrefelé vezetnek, nem biztos, hogy onnan nem tartanak másfelé tovább, vagy hogy ott helyben olyan könnyű lenne a kutatás. Valószínűleg, ha látta volna már valaki a lányát, akkor annak híre ment volna. Ha viszont még nem hallottunk senkiről, aki a Tiltott Rengetegben él a kentaurokkal, akkor vagy nincs ott, vagy olyan jól rejtőznek, hogy nem fogja megtalálni egy auror, ha csak úgy odamegy szétnézni. Arról nem beszél, hogy az erdő veszélyes és talán én segíthetek elkerülni a komolyabb veszélyeket. Arról nem beszélve, hogy valami módon talán én magam is kapcsolódom ezekhez a lényekhez. Mindig is kedveltem őket, hiszen hozzám hasonlóan, csak kissé másképp a csillagok által, de a jövőt kutatják ők is. Bár én magam nem választottam ezt az utat, de mára már elfogadtam.
Való igaz, hogy én sem ismerhetek mindenkit, hiszen én főleg a kiképzésekkel, újak betanításával foglalkozom, az érdemi terepmunka nem az én asztalom, s vagy nyolcszázan dolgoznak a parancsnokságon. Aztán elképzelhető, hogy valami auror napon vagy akár a folyosón már találkoztunk, én illedelmesen szoktam tisztelegni, főleg a nőknek, de nem feltétlenül jegyzek meg mindenkit, hiszen katonaként a feladatunk a szolgálat, nem a szocializáció. Mindenesetre jól eső érzés tölt el, hogy segíteni akar, viszont azon meghökkenek, hogy a nagyobbik lányom nem szólt róla, hogy a saját szakállára nyomozni kezdett Cosette után. – Ez esetben előlünk is? Hogyan találhatnánk meg? – Nyilván egy látó segítségével nem feltétlenül a nyomokat kell olvasni, hanem a jövő rezdüléseit figyelni, de vajon miért ennyire önzetlen ez a lány? Nyilván ha ő is auror, jó összetartani, de valahogy meg kéne ezt hálálnom, legalább szívesség szintjén. Jelenteni, hogy mennyire alázatos, hátha ezáltal jobb lesz a megítélése. -Én meg katonaember vagyok, csak azt hiszem el, amit a saját szememmel látok. Ugyanakkor.. a közelmúltban több olyan esemény történt, hogy még a varázsvilágban sem egyszerű megmagyarázni. Ha az én Cosette-em életben van.. Akár csak kis eséllyel is, bizakodnom kell. Ám Ön Miss Bryson.. Ha az egész élete erről szólt, nem nehéz.. hogy folyton a jövő kísérti? – Kortyolok bele a saját hűsítőmbe, azért ez így elég durva, bár a lány mosolygós, derűs, de azt hiszem több minden van a vidám felszín alatt. Én ugyan még véletlenül sem látok bele senki fejébe, de azt tudom, hogy a látókról alkotott kép nem túl rózsás.. – Én szívesen útra kelném, de Öntől nem várhatom ezt. Esetleg.. Ha leírna pár tanácsot, akkor szívesen felkeresném a helyet, noha nem akarok összetűzni a kentaúrokkal. Viszont a lányomról van szó, azt hiszem érthető, ha nem tudnék tovább tétlenül ülni. – Leteszem a poharat, érzékelve a többesszámot, amit használ, mintha velem akarna jönni. – Nem várhatom Öntől. Ez túl önzetlen.. Ha nem tudom megvédeni, akkor.. bizonyára érti, hogy ha a saját lányomat nem tudtam megvédeni, hogyan kezelném, ha egy idegennek baja esne miattunk?
Valójában nem vagyok teljesen civil, hiszen én magam is aurorokkal dolgozom, még ha nem is a hagyományos értelemben véve, hanem inkább tanácsadóként, helyszínelőként, aki olyasmit is észrevehet, amit még a tapasztalt nyomozói szem sem. Végtére is ma már elismerik azt, amire képes vagyok és én sem félek annyira attól, ami a részemmé vált. Nem kis dolog ez, annyi szent, ahhoz képest, amilyen véleménnyel voltak rólam még jónéhány évvel ezelőtt is a környezetemben. - Talán tényleg elmenekülhetett, de megértem, hogy egy idő után a keresés értelmét veszíti. Ha tényleg arról van, amire gondolok, ők... igen ügyesen rejtőznek az emberek elől. - felelem, aztán meg is magyarázva a szavaimat, hiszen a lányával arra jutottunk, hogy Cosette talán északon van, talán a varázslények számára az egyik legbiztonságosabb erdőben, ami embereknek azért annyira nem kellemes hely. A Tiltott Rengeteg, ahonnan mindig is óva intették a roxforti diákokat, talán a fiatalabb lányának ad most otthont. Talán még most is a kentaurokkal él ott, de ezt nem vehetjük biztosra. - Tudja a legtöbben a jelenéseket, álmokat inkább elhessegetik, de egy olyan valaki, mint én... Az egész életem erről szól és persze tudom, hogy milyen meglepődni, ha igaznak is bizonyul valami, amit láttunk. Talán, ha mást kérdezne nemet mondana, de engem kérdez. - ejtek meg egy halvány mosolyt. Persze én sem keltenék hiú reményeket, de vajon létezik hiú remény, vagy csak szimplán remény létezik? Úgy gondolom, hogy okkal láthatta a jelenést. Hogy miért most? Azt nem tudom, hiszen nem ismerem a részleteit annak, ami történt vele, de ha tudnám talán azt mondanám, hogy az az illuzionista is rendelkezhet látói képességekkel, csak épp gyengékkel vagy kiforratlanokkal és a rémálmokba valahogy beférkőzött valami, amit ő sem akart. - A legbiztosabb utána járni, akár követni az utat, amit bejárhattak. A kentaurok a mai napig ügyesen rejtőznek és a legtöbbjük nem kedvelik a magunkfajtákat... embereket. Valahol megértem. - hallgatok el egy pillanatra, hiszen én magam is tudom milyen, amikor az ember kívülállóként éli az élete egy jó részét. Milyen, amikor furcsán néznek rá. - Tudtommal épp e miatt a Minisztérium nem tudja felügyelete tartani őket és nincs információ arról sem, hogy milyen csorda merre élhet. Csak akkor tudhatunk többet, ha utána járunk. - fejezem be végül a gondolatmenetet. Nem tudom, hogy mennyire elfoglalt itt. Ha jól tudom elég komoly munkája van, de kétlem, hogy ennek az egésznek egy-két nap alatt utána lehetne járni. Kérdés, hogy elmehet-e akár hosszabb időre is, hogy felvegyen egy sok éve elszakadt fonalat és kihűlt nyomokat kövessen egy látóval, akit még biztosan a mai napig is sokal illetnek kellemetlen jelzőkkel, amik között a bolond is biztosan megtalálható.
Természetesen egy civiltől sem várom el, hogy auror rendfokozatokat ismerjen, netán úgy szólítson, ezért gond nélkül átsiklom a bemutatkozásán, vagy a zavarán. A helyzet, ami miatt mindkettőnknek találkozni, több a formális megszólításnál, s különben is; a lényegre szeretek koncentrálni. A tiszteletet meg lehet adni címkék nélkül is. Cinkos tekintettel összenézek Kellyvel, ha senki előtt nem titok, hogy együtt vagyunk, akkor pláne nem egy idegen lány előtt fogok feszengeni. Biccentek végül a zászlósnak, aki behozza a frissítőket, aztán be is csukja az ajtót, hogy magunkra hagyjon minket. – Különös, mert csupán az elején hittem így, kapaszkodni akartam a reménybe, hogy Cosette elmenekült. Aztán elfogadtam a szörnyű igazságot, Kathleen miatt a jelenben kellett élnem. Ám amit néhány napja láttam, lázálomnak is felfogható, de túlságosan.. valódnak tűnt. Csalóka, mégis hihető illúziónak. Van ötlete? – Belekortyolhatnék a frissítőbe, hogy ezáltal is jelezzem, átadom neki a fejtegetés stafétáját, de túlságosan is feszült vagyok. Előredőlök, látszik rajtam, hogy lélegzetvisszafojtva kapaszkodom a látnok válaszába, rövidre nyírt hajam kissé égnek mered az elektrosztatiától, amit a stressz okoz. Másokkal ellentétben én hiszek abban, hogy egy látnok nem valami kuruzsló, aki csupán arany galleonokat akaszt le másokról. Bryson bizony egyike lehet azon tehetségeknek, mint mondjuk Cassandra, az első ismert jós.. Háborúkat dönthet el az, aki belelát a jövőbe. – Kathleen-nel? De hát.. nekem sosem említett semmit. Két különböző szálon vizsgálódunk? Na ezt se gondoltam volna.. -Itt azért elégedetten bólintok, Kathleen annyira elhidegült tőlem, hogy fel sem merült bennem, hogy Cosette-et kutatja. Azt kizárom, hogy neki is látomása lett volna, de akkor mi alapján keresett fel egy jövendőmondót? És miért? – Idős hölgy? És Ön mit gondol Kylie? Van értelme reménykedni? Netán a tudásával azt is be tudja határolni, hogy merre, és hogy valós lehet az, amit láttam? – Kérdezek vissza, az én sebeim többé-kevésbé már begyógyultak, mondhatni nincsen vesztenivalóm, s talán itt lenne az ideje, hogy felvegyem a fonalat. Ha bármi eshetőség van rá, hogy Cosette él, talán teljesebb lehetne így a családunk. Volt már rá példa, hogy aki eltűnt, vagy húsz évvel később mégis megkerült!
Végül nem javít ki, hogy mi a megfelelő megszólítási mód, így azért ebben továbbra is bizonytalan vagyok. Talán a Mr. Morgenstern a legjobb megoldás, hiszen én mégsem vagyok katona, még ha elő is fordul, hogy besegítek az aurorok nyomozásaiban és a Minisztériumban dolgozom én magam is. Besétálok hát és helyet foglalok. Valahogy még a mai napig feszengek idenek előtt. Ez van, ha az embert egész életében gyakorlatilag őrültnek nézték. Ha valaki nem néz rád úgy, akkor is azt látod, mintha úgy nézne. Ezért is lepett meg egy ilyen elismert személy hívása. - Köszönöm! - felelem végül, amikor innivalót is kér nekem a titkárnőjével, aki csak a vak nem látja, hogy mennyire szép nő. - Úgy véli, hogy mégis életben van? - fejezem be helyette a mondatot, hiszen nyilvánvaló, hogy erről lehet szó, ha felhozta a lányt. A lányt, aki miatt a másik lánya már meglátogatott engem, de végül az út meghiusult és azóta sem tudom, hogy miért. Kathleen végül mégis elengedte az egészet, vagy közbejött neki valami, nem tudom, de azóta, hogy felkerestük a szülőfaluját gyakorlatilag se híre, se hamva. Nem tudom, hogy ebből mennyit mondhatok el az apjának, de hogy teljes legyen a történet, jó eséllyel az egészet muszáj lesz. - A lánya... a másik, Kathleen járt nálam néhány hónapja, ezért akartam már felkeresni Önt, de nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Nem akartam sebeket felszakítani, vagy hogy... - elharapom a mondatot, amikor megérkezik a frissítő, de nem csak a miatt. A befejezés nyilvánvaló abból, ahogyan az ölemben tartva kissé tördelem az ujjaimat. Bár kapok munkát, de még mindig bőven elegen vannak a világban, akik nem hisznek a jóslás erejében, így aztán nem lepett volna meg egy szekptikus ezredes, aki a képembe röhögött volna, ha ilyenfajta felvetéssel állok elé csak úgy én magam. Biccentek egy köszönömmel a titkárnőnek, majd kortyolok egyet, és innentől már a pohart birizgálom a kezemmel, hogy valamelyest csökketsem az idegességemet. - Eljutottunk a faluig, ahol éltek, de ott már nem sokra jutottam. Végül egy idős hölgy mondott ezt-azt és sétáltunk egyet az erdőben. Azt hiszem a lánya északra ment, a Tiltott Rengetegbe, talán... kentaurokkal. Azt nem tudom, hogy ott van-e most is. - fejezem be végül a gondolatmenetet. - Kathleen azóta nem jelentkezett, talán mégsem akart sebeket felszakítani. - teszem még hozzá, ezzel részben azt is jelezve, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a kislány még a Tiltott Rengetegben van, ahogyan az sem, hogy egyáltalán életben van még. Bár jelen állás szerint a megérzéseim és a képességem, ezt súgják, viszont áltatni sem akarok senkit. Néha azért én magam sem vagyok teljesen biztos ebben az egészben, a sok negatív visszacsatolás miatt életem során.
Bent az irodában azért szigorúan megtartjuk a távolságot Kellyvel. Nem azért, mert tiltott lenne az irodai kapcsolat, hiszen nem kockáztatjuk senki életét vele, egyszerűen nem illik bent enyelegni. Nyilván ha kiugrunk valahova ebédelni, az felér egy randival, szerelmes andalgással, de én vagyok annyira szigorú, és következetes, hogy itt bent ne játsszuk a főnök-titkárnő erotikus műsort mindenki szeme láttára. Éppen ezért Kelly mindig rendezett, nem zilált, mert még egy csók sem csattan el, nem fogdosom, ilyesmi. Szoktunk ugyan beszélgetni magánéleti dolgokról, de főleg a munka a téma, hiszen nem maradhatunk el a központi feladatokkal, sem pedig azzal, ha terepre kell mennem, máguskapcsolatokat intézni, hiszen a varázsvilág védelme az én asztalom. Ami legutóbb történt a furcsa látomásban, talán csak a képzeletem, tudatalattim szüleménye, de miután Kellyvel megbeszéltem, hogy mit láttam, ő is tanácsolta, hogy ha csak egy kis esély van rá, hogy Cosette él... Nem kéne annyiban hagynom! A feleségem biztosan halott, az ő testét megtalálták, de a kislányt nem és én a gyászomban bele sem gondoltam, hogy nem lett a lángok martaléka, hanem egyszerűen elszaladt.. Egy közismerten tudott látót kéretek hát be, Amos Diggory menyét. Talán még nincsenek összeházasodva a fiatalok, de Amos szerint ez már a küszöbön áll, és az a Kylie bizonyítottan képes látni a jövőt. Ritka adomány látónak születik, s ha hihetek a kollégának, a fiatal nő bizony nem kókler. A kopogásra felpattanok, és nyitom az ajtót, nem várom meg, hogy benyisson. - Üdvözlöm Ms. Bryson. Köszönöm, hogy befáradt, parancsoljon, foglaljon helyet. - Mutatok az egyik székre, s kiszólok Kellynek, hogy hozzon valami innivalót, üdítőt. Mivel előtte nincs titkom, ezért nyitva is hagyom, amíg ez megtörténik, sőt, már bele is kezdenék, amikor meglepetten kapom fel a fejemet. - Kapóra jött? Igen? Kölcsönösen segíthetünk egymásnak? Ez a legjobb, remek. - Leülök a dolgozóasztal mögé, hogy nagy levegőt vegyek, mert kissé zavarba ejtő az egész. Dörzsölgetem az államat, mint aki nem tudja, hogy mit kezdjen magával. - Nos.. Van egy kisebbik lányom, Cosette.. Nos, ő kiskorában meghalt, legalábbis így tudjuk. Leégett az erdei házunk, és a feleségemmel együtt.. odaveszett. Azonban.. - Itt kissé szünetet tartok, nehéz erről még mindig beszélni, de nem akarok most monodrámát, hogy csak én beszéljek!
Őszintén meglepett Mr. Morganstert megkeresése és üzenete, főleg azután, hogy találkoztam néhány hónapja a lányával. Egyedül saját szakállamra nem folytattam a kutatást, főleg mert az erdő sajnos zsákutcának bizonyult, és nem találtam olyan sok év távlatából már semmit, amibe a képességem kapaszkodni tudott volna. Talán ez vette el Kathleen lelkesedését is, nem tudom, de azóta nem keresett. Nem mondom, hogy nem voltam csalódott, de volt elég saját problémám a kis csapattal, hogy legyen mivel lefoglalni magamat. Szerencsére a különös múltból visszahúzó esetet sikerült megoldani és még bizony mind életben vagyunk. Jelenleg az érzékeim nem jeleznek a normál folyton lappangó veszélyen túl különösebbet és mivel az eltűnt lányka esete nem hagyott nyugodni talán elmondhatnék mindent Mr. Morgansternnek és folytathatnám a kutatást. Az iroda elé érkezve biccentek a fiatalos külsejű titkárnőnek és első körben nála jelentkezem be, aki aztán fel is pattan és az ajtóhoz sietve kopog kettőt, majd el is tűnik a szemem elől. Türelmesen várok, akaratlanul is megnézve a nő íróasztalát. Az én esetemben nem a legjobb ötlet nyúlkálni, de bizony ezúttal is megteszem, amikor meglesem a nő asztalán lévő képet. Ismerős ismert arcok virítanak a fotón. Aki egy kicsit is bennfentes a Minisztériumban, természetesen ismeri már Gerard és Daphne Jenkins nevét, és hogy immár hárman alkotnak családot a képen is mocorgó kisbabával együtt. Halkan sóhajtok egyet, hiszen az ő családdá válásuk szinte egybeforr Shanna Griffin halálával és tudom, hogy vele bizony sokat veszített a Parancsnokság. Megrezzenek, amikor nyílik az ajtó és elengedem gyorsan a képkeretet, visszafordítva az asztal felé. Épp csak egy halvány villanást látok, Daphnet egy furcsa régi városban egy kavargó térkapu előtt állva... A kép eltűnik, én pedig mosolyt varázsolok az arcomra, amikor Miss Anderson barátságos pillantással immár nyitva hagyva az ajtót int nekem. - Várja magát Miss Bryson, befáradhat. - biccent is még nekem, majd elmegyünk egymás mellett, hisze ő visszaül az asztalához, én pedig belépek az irodába. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, ahogyan először megállok a szoba közepén. Hiába dolgozom immár jó ideje a Minisztériumban, a mai napig sem sikerült megszoknom a hivatalos légkört, no meg azt, hogy nem néznek rám furcsán... lenézően, mint valami bolondra. - Üdvözlöm Uram... Mr. Morganstern... Ezredes! - köszörülöm meg újra a torkomat, mert még csak a megszólítás tökéletes formájával sem vagyok tisztában, ezért is sorolok fel egyből többet egymás után. - Beszélni akart velem, de ez épp kapóra jött, mert már én is megszerettem volna keresni Önt egy ideje... - kezdek bele, de aztán elhallgatok. Talán könnyebb, ha engedem, hogy előbb ő beszéljen, hiszen mégis csak üzent értem, hogy jöjjek el. Akkor pedig minden bizonnyal akad valami fontos. Azt még persze nem tudhatom, hogy gyakorlatilag ugyanazt szeretné, amit én is.
Azért is hálás vagyok, hogy egyáltalán megkérdezte, hogy mi baj, már ez is hatalmas segíség. Valószínűleg e nélkül tényleg csak lézengtem volna még napokig mire sikerül magamban nagyjából dűlőre jutni, hogy mit is akarok tenni. Mármint az nem volt kérdés, hogy el kell végezni a vizsgálatot, csak az, hogy mi van akkor, ha megkapom az eredményt és tényleg kiderül, hogy Gerard a fiam. Olyan nehéznek tűnik, hogy mit kezdjek az egésszel, pedig igaza van, egyszerűen csak beszélnünk kell róla, magunkról, egymással és kész, aztán majd kialakul. Sosem volt gondom a kommunikációval, de most mégis életem legnagyobb kihívásának tűnik majd, hogy megismerjem őt. - Azért akkor is hálás vagyok uram. - mondom ki újra, hiszen még ha szabadkozik is kicsit, hogy nem tehet más, mint hogy megbeszéljük akkor is jól esik, hogy érdeklődik és hogy ennyire figyelmes. Fura azért, hogy az egészet egy téglafal megmászásához hasonlítja, de végülis nem kellene meglepődnöm, mégha csak olyasvalakiről van szó, akinek a munkája tölti ki az életét. Legalábbis amennyit a családja tragédiájáról tudok egyértelmű, hogy nem igazán foglalkozhat mással, mint az aurorkodással. Vajon meg sem fordult a fejében, hogy találjon valakit maga mellé? - Igen, igaza lehet, csak az elhatározás kell. Talán tényleg nem sülhet el rosszul, csak tudja amikor itt volt olyan reménykedve nézett rám és ha nem felelek meg az elvárásainak? - ez már szinte csak költői kérdés a sóhajomból látszik is, ahogyan megrázom közben a fejemet. Hát igen, a kétségeim főleg efelé irányulnak. Gerard annyit látszott, hogy szeretne egy rendes anyát, de mi van ha nem tudom megugrani a lécet és bennem is csalódik majd? Végül is már eleve csalódás számára, hogy eldobtam, még ha csak tizenöt is voltam és nem nagyon tehettem mást, de akkor is így volt és haragudhatna is rám e miatt, főleg hogy nem egy jó családba került, hiába hittem én azt. - Igen igaza lehet... köszönöm! - azért egy pillanatra elakad a lélegzetem, ahogyan ilyen szokatlanul közelről nézek a szemébe és az a gyengéd óvatosság, amivel megtörli a szememet... Nem nézné ki az ember belőle, pedig bizonyára a tragédiája előtt remek apa lehetett, biztosan sokat játszott a lányaival és ki tudja talán még az is előfordult, hogy nevetett és boldog volt. Most bár még nem dolgozom itt hosszú ideje, de én csak eltökéltnek, komolynak és határozottnak láttam. Egy egész leheletnyit most másnak tűnik, de csak erre a pár pillanatra, amíg nem veszm át tőle a zsebkendőt és próbálom magamat végre összeszedni, hogy a mai teendőkről kérdezzem. Még sem szólhat rólam, meg a bajomról a fél nap, már így is bőven ment el felesleges idő azzal, hogy nem találtam a helyemet és csak szellemként suhantam ide-oda napok óta. - Ez remek ötlet Uram, én is éhes vagyok. - bólintok végül és még utoljára megtörlöm kicsit a szememet, hogy végül kifelé menet a zsepit az asztalom egyik fiókjába csúsztassam be. Természetesen majd tisztán és illatosan visszahozom neki másnap, de így azért még se adnám vissza csatakosan. Azt hiszem a nagy kiborulásra tényleg jót fog tenni, ha eszem valamit, azt hiszem most még valami desszertet is választani fogok, már persze ha marad, de remélem, hogy igen.
Nem vagyunk, és aligha hiszem, hogy leszünk olyan kapcsolatban, hogy én egy hozzá hasonló törékeny nőt ölelgetni kezdjek. A jelen hivatali protokol szerint a legtöbb, amit tehetek, hogy átnyújtok egy zsebkendőt. Nem teremtem le, semmi értelme nem lenne most parancsolgatni. Attól meg aurorok, katonák vagyunk, még emberek is egyben, és figyelnünk kell egymásra. A minisztérium azért működik szervezetten, mert apró hangyabolyként össze kell dolgozni, és itt nem feltétlenül számít a hiearchia, ezért sem zavartatom magamat, hogy én csináloma teát. Akik mondjuk tizedesek, őrmesterek, tehát valami alacsonyabb tiszti rangban vannak, szeretik ugráltatni a közlegényeket, általános aurorokat, nekem erre már nincsen szükségem. – Ha már így esett, akkor próbáljunk meg beszélni róla, addig úgysem haladunk, amíg meg nem nyugszik. – Hangom stabil, mint egy kőszikla, nem hagyom magamat befolyásolni. Viszont a nő tudhatja, hogy nem csak a fizikai sérülés nyomait viszem, Kathleen és Cosette anyjának halála úgy megrázott, hogy azóta nem volt senkim, egyszerűbb eltemetni a múltat. – És mit lehet veszíteni? Ha felnőtt, eltelt vagy minimum húsz év, ezt már elrontani nem lehet. Javítani viszont bármilyen próbálkozással igen. Gondoljon csak bele, hogyan mászunk téglafalat? Nekifutunk, megkapaszkodunk, és ha nem visz át a lendület, erőből kell felhúznunk magunkat. Szedje össze magát Anderson, merítsen erőt a munkájából, abból, hogy a saját lábára tudott állni. – Foglalom össze az elképzeléseimet, nem lehetett éppen fényes fiatalkora, a családja is biztosan felhozta párszor, hogy mi történt. Végül amikor zokogni kezd, felsóhajtva kulcsolom össze a kezemet, és egy újabb tiszta zsebkendővel szolgálva végül én magam lépek oda hozzá, hogy segítsek megtörölni az arcát. Remélhetőleg ezt inkább bajtárias segítségnek veszi, semmint férfiúi közeledésnek. Az orrát természetesen nem én fújom ki. – A legegyszerűbb megoldás, hogy beszéltetik egymást. Hogy kivel mi történt az elmúlt évek során. Még akkor is, ha csupa rossz. Legalább van honnan épitkezni. A semminél bármi jobb. – Bólintok, azért nem vagyok én sem kőből, sajnálom a nőt, a tragédiája, a csonka család igenis az enyémre emlékeztet. Hát senki sem boldog? Valahogy mindenkinek félresiklik az élete. Ám ő még tehet érte, hogy mindez javuljon. - A mai? Nos.. szerintem menjünk a kantinba, együnk valamit, addig átgondolom. Tele hassal egyébként is nyugodtabban tudunk dolgozni. – Ez nem parancs, inkább javaslat, de ha úgy érzi, hogy inkább máris a munkába vetné bele magát, akkor maradhatunk is, és gyorsan összeszedem a gondolataimat.
Kibukik belőlem a dolog, ha már így rákérdez. Egyszerűen muszáj beszélnem róla, mármint többet, mint hogy otthon elmeséltem a lakótársamnak. Ez még nem volt elég, itt is látszik rajtam és azért a főnök mégis csak tapasztaltabb és jóval felnőttebben is viselkedik mindig, mint én, így nagyobb esély van rá, hogy tud segíteni, vagy bármiféle érdemi tanácsot adni. Persze nem várom el, hogy egyből mindenre megoldást találjon, mégis csak a főnököm és nem a barátom, de azért nem lenne rossz, ha mondana valamit, amitől könnyebb lenne, még ha egyelőre gőzöm sincs, hogy mi lenne az. - Sajnálom, igazán nem öntől várom el a segítséget, vagy hogy kitalálja helyettem, hogy mit tegyek, csak éppen... - biggyed le a szám, de olyan jól esik, hogy még teát is csinál nekem, pedig én vagyok az, akinek ez a dolga és nem fordítva, de most jól esik, hogy valaki engem támogat, mert nagyon nehéz ez. Van egy fiam, egy felnőtt fiam és sejtelmem sincs, hogyan viszonyuljak hozzá. - Gondolja? - pillantok rá még mindig bizonytalanul, de talán egy csepp reménnyel, amíg aztán el nem törik a mécses és el nem sírom magamat. Azért ez így sem könnyebb, kitalálni, hogy mi a jó út. Egyelőre ki kell deríteni tényleg a fiam-e és ha igen akkor azt, hogy mi a teendő, de még nem tudom pontosan. Talán tényleg kialakul, de ha még sem? Én azért elég nyitott vagyok másokkal, de biztos, hogy elég feszült lennék ebben az esetben. - Köszönöm Uram! Annyira sajnálom, hogynem tudtam ezt az irodán kívül kezelni. - utat engedek a sírásnak, de épp csak néhány pillanatra zokogok fel, hogy kijöjjön a feszültség, aztán megtörölgetem a szememet és kifújom az orromat. A zsepijét majd természetesen visszahozom normális állapotban, de most tényleg jól jön, ezt jól sejtette. - Igen azt hiszem ez a jó megoldás. Beszélnem kell vele és megismerni azután, hogy már biztos, hogy a fiam. Olyan sok időt vesztegettünk el, nem szabad még többet, csak mert nem tudom, hogy mit tegyek. - egy pálcaintéssel rendbeteszem a zsepijét, hogy aztán visszategyem az asztalra és megtöröljem a szememet még a kezemmel. Vörös marad még egy ideig úgyis, de legalább egy fokkal most könnyebb talán, vagy legalább egy fokkal jobban érzem magamat. - Mi a mai feladat Uram? - húzom aztán ki magamat. Nem mondom, hogy máris könnyebb, de azért mégis csak egy fokkal jobb lett. Igaza van, nem szabad e miatt teljesen kiakadnom, szépen össze kell szednem magamat és majd rendeződik. Akkor sem biztos, hogy valakinek tökéletes a kapcsolata a gyerekének, ha ő neveli fel, nekem is van még esélyem, hogy jó viszonyunk legyen. Megismerhetem még az életét.
Nem nézem le, még véletlenül sem, hiszen nem mindenki alkalmas rá, hogy az első vonalban harcoljon. Olyanokra is szükség van, akik emberileg adnak motivációt egy szervezetnek, vagy csak átlátják, hogy mi legyen a dolgunk. Ezt már megtapasztaltam esetében az első napon, mégsem merült fel bennem, hogy lecseréljem, valami másik titkárnőt kérjek. Számít a véleménye, a gondolatai, még akkor is, ha olykor felülbírál. Egy jó parancsnok meghallgatja az embereit, hogy másféle aspektusokból is lássa a megoldást, ne csak a vak hite vezesse. A nő most mintha kezdene összeomlani, én viszont nem vagyok éppen egy empatikus hallgatóság. Cosette és a feleségem tragédiája óta még inkább bezárkóztam. Egy apró kilengésnek tekinthető, hogy azon a bizonyos első napon bántott, hogy bajba sodortam, ezért próbáltam enyhíteni a fájdalmát, a rossz közérzetét. És most már megint neki ugrálok? Biztosan csak arról van szó, hogy egy emberem hátráltatná a munkát, semmi több! – Oh, most tőlem vár tanácsot Andrerson? Ez nekem sem megy. Van egy felnőtt lányom, aki szinte magát nevelte fel. – Cosette-t már nem is mondom, mert minek, de ami vele történt, szintén az én kudarcot. Ehhez képest a zászlósnak most nem kell egy csecsemővel, vagy egy kamasszal bajlódnia, mondjuk ez sem szép, hogy így leegyszerűsítem a dolgokat. – Ez.. nem behatárolható, nincsen rá recept. Az auror pályával ellentétben itt nincsenek szabályok, házirend. Majd kialakul. Kétlem, hogy ha mindketten akarnák, el lehetne szúrni. – Ahogyan elsírja magát, kelletlen árnyék suhan át az arcomon, ehhez nem vagyok hozzászokva, most még vigasztalnom is kéne? Pont az a gond, hogy nem vagyok olyan szenvetlen, mint gondolnám, vagy éppen hogy mutatom. A nő oly törékeny, így elnyomok egy sóhajt, de nem tudom megölelni, nekem is megvan a magam baja. Előtúrok egy vászonzsebkendőt, és átnyújtom. Talán az is valami, ha kitüntetem a társaságommal. – Beszéljenek meg egy találkozót. Nem kell egyből magunkat vádolni, vagy okokat keresni. Felesleges húsz évvel ezelőtti dolgokon rágódni, nekem elhiheti. A végéről indítsa. Meséljen a jelenéről, ismerjék meg egymást, mint két vadidegen. Ha működik, akkor lehet tovább fejtegetni. – Tartom a távolságot, kényelmetlennek ugyan nem érzem a helyzetet, de igyekszem elhatárolódni, hiszen nekem is vannak démonaim, kár őket érzelgősséggel felébreszteni. Vagyok, aki vagyok, hiszen csak úgy menthetek meg másokat, ha józan maradok.
Talán igaza van és ezért nem vettek fel az Akadémiára annak ellenére, hogy gyakorlatilag szinte bárkit felvettek. Nem mondom, hogy nem volt pocsék érzés, de ha ismerném a gondolatait valahol igaza adnék neki, mert tényleg nem tudom hideg logikával megközelíteni a dolgokat. Ennél sajnos sokkal érzelmesebb vagyok, ami egy titkárnő esetében még nem jelent olyan nagy problémát, viszont ha auror lennék és ahogyan mondja előttem halna meg egy barátom, nem tudom, hogy mit csinálnék. Ettől függetlenül viszont még nehezen mondom el neki, hogy mi bánt, hiszen tudom, hogy ő nem akadna fenn ilyesmin és azzal is tisztában vagyok,hogy a lelki dolgoknak nem az irodában van a helye. Viszont abban igaza van, hogy ha hatással van a munkámra akkor mégis csak úgy fair, ha tudja, hogy miről van szó, nekem pedig jól esik kiadni magamból még akkor is, ha a lakótársamnak már beszámoltam róla, de ő igazából nem tudott érdemben tanácsot adni, maximum lelkileg támogatni, de a végső döntést mégis csak nekem kell meghoznom, hogy mi legyen ezzel az egésszel. Nehezen bár végül, de csak kibököm, hogy mi a baj, sőt egészen részletesen kibukik belőlem. Ez van, ha már megindult, akkor igen nehéz csak úgy visszafogni a dolgot. Olyan furcsa, ahogyan összehasonlít vele, pedig nem leshette el tőlem ezeket a jellemvonásokat, hiszen nem én neveltem, de ez tényleg azt jelentené, hogy az én fiam? - És, ha elszúrom? A szüleim is... mármint nem épp mintaszülők és ha sokkal többet vár tőlem, mint amit nyújtani tudok? Olyan ijesztő ez az egész! - sóhajtok egy hatalmasat. Jól esik, hogy támogat és az is, hogy még azt is vállalja, hogy hoz egy teát, pedig én vagyok, akinek ez a dolga. Közben távozik én pedig tovább kattogok, jár az agyam, ami nem mindig hoz jó eredményt. Épp ez az, hogy a kérdése teljesen jogos és még nem tudom, hogy mit kezdjek a dologgal, hogy mi legyen. És most? Jajj, ha tudnám! - El kellene végeztetnünk egy tetszet, hogy tényleg a fiam-e és ha igen, akkor... Jajj nem tudom! Fogalmam sincs, hogy ha igen akkor mi van. Innentől együtt töltjük az ünnepeket, vagy minden nap találkozunk? Azt sem tudom, hogy milyen ember, hogy hogyan kérjek bocsánatot, hogy ilyen rossz sora volt miattam és mit mondjak a saját szüleimnek? Kérjem őket számon, hogy kinek adták őt oda? Lehet, hogy pénzt kaptak érte, én meg nem is tudtam róla. Ez annyira... - na ez már az a pont, amikor eltörik a mécses. Olyan sok a kérdés, olyan sok bennem az aggodalom és tehetetlennek érzem magamat, mert nem tudom, hogy mit tegyek. Még azt sem tudom mi a következő lépés, hogyan fog ez működni. Nem lehet hirtelen csak úgy egy családdá válni, amikor eddig nem is ismertük egymást, az egyszerűen képtelenség, de még sem ismerkedhetünk úgy, mint ha csak barátok lennénk, ha egyszer a fiam. Ez olyan bonyolult!
Ha ő szigorúságnak veszi, hogy ilyen komoly vagyok vele, az csak két dolgot jelent most. Az egyik, hogy tudatosan fókuszálok, hogy még csak véletlenül se hasson rám a véla ékszer alatt blokkolt bája. Tudatosan figyelek rá, hogy hova tévedjenek a gondolataim. A másik, hogy az alapból szép emberekkel fenntartásaim vannak, hiszen a világ a szimmetriára épül, aki helyes, az bármit megkaphat, az ajtók szinte maguktól tárulnak ki. Nem arról van szó, hogy Andrerson antipatikus lenne, mert jól végzi a munkáját, s értelmes nő, még ha nem is aurornak való. Nem a kora miatt, és az esze is élesen vág. Túl érzékeny, ami a mi munkakörünknél inkább átok. Hideg fejjel, logikusan kell gondolkozni, és ha az ember szeme előtt hallnak meg a társai, akkor is kőkeményen menni előre, ezt valahogy a zászlósból nem nézem ki. Az élet más területein viszont kiváló munkaerő. Leülök hát az asztal szélére, ám nem azért, hogy így is mutassam felsőrendűségemet. Sokkal jobban szeretek közvetlen, fesztelen társalgásba bocsájtkozni, mint bajtársak, semmint az asztal különböző felein. – Ne hálálkodjon Andrerson. A lelkivilága rám, és másokra is hatással van. Ki vele. – Azért ennyire nem egyszerű, még ha hárítok is, hogy nem vagyok annyira figyelmes. A marcona külső mögött érdeklődő benső rejlik. Valahol legmélyen, bár ezt sosem ismerném be. A nő ellenben hamar megnyilik, még noszogatni sem kell. Szerencsére nem valami csábítós ügy, francnak sincsen kedve kipenderíteni valami hős lovagot. – A múlt bizony gyakorta visszaüt, ennek mindannyian isszuk a levél. Warrington. Solomon mentorálja. Jóvágású kölyök, de magához hasonlóan egy érzelembomba... Most már értem, hogy miért. – Felelem vállat vonva, engem aztán nem zavar, hogy ha valaki húsz évvel ezelőtt butaságot csinált, vagyunk, akik vagyunk. Nem lesz tőle se több se kevesebb, ha most úgy alakul, hogy egy felnőtt gyereke van. Nekem is van, s bár Cosette is élne még! – Sosem késő, hogy ez most megváltozzon. Nincsenek anyatípusok. Érzelmek, és döntések. Ezek vannak. Majdnem megölte? Na szép. – Nem is válaszolok arra, hogy mit kellett volna tennie. Egy gyermek nem feltétlenül dönthet. A nő most már felnőtt, most már jobban át tudná gondolni. De így... - Hozok egy teát. És most? – Ajánlom fel, holott ez az ő dolga lenne, ám nem akarom ugráltatni, ha ennyire el van gondolkozva, ráadásul az irodám mellett kis konyha gyorsan megközelíthető, még ki sem kell menni a folyosóra, hiszen csak egy belső leválaszott fal, és egy egy mosogató, kávégép van ott. Pillanatok alatt összedobom, hiszen varázslattal vizet forralni semeddig nem tart. Kikészítem úgy, ahogy szereti, láttam már nem egyszer. Én magam a szokásos fekete kávémat teszem ki, úgy térek hozzá vissza, neki már ízesítenie sem kell.
Lássuk be tényleg rettenetes lehet velem egy légtérben tartózkodni most már napok óta, hogy Gerard betoppant azon az ajtón és nekem szegezte a kérdést, hogy én vagyok-e az anyja. Azóta se sikerült előre lépnem az ügyben, pedig kellene kérnem egy vizsgálatot, ahol ténylegesen kiderül, hogy a fiam-e, de sejtelmem sincs, hogy mi van akkor, ha igen. Nem vagyok egy anyatípus, nem tudom, hogyan kell bánni egy gyerekkel, főleg akkor ha az már eleve felnőtt. És ahhoz képest, hogy én hagytam el olyan megértőnek tűnt, de hát nem érdemlem meg, hiszen én voltam az, aki eldobtam őt! Nem tudom, hogy mit tegyek és azt sem, hogyan kezeljem ezt és persze most is azért marad ki a tej a kávéból, amit eddig mindig tökéletesen készítettem el, hiszen a munkámban felettébb jól vagyok, mert képtelen voltam idekoncentrálni és csak Gerardon járt az eszem. Persze ettől még így is megijedek kicsit, amikor a főnök behív az irodájába. Biztosan észrevette, hogy valami gond van és nála azért nem lehet csak úgy hibákat elkövetni. Nem, nem veszíthetem el a munkámat. Talán a pillantása azért megnyugtat, hiszen úgy fest nem fog lehordani a lábamról, ezért nem kezdek azonnal mentegetőzésbe, pedig igazán nem sokon múlik. Az viszont meglep, hogy azt kéri üljek le és még érdeklődő is. Na nem azt mondom, hogy úgy gondoltam érzéketlen tuskó lenne, akit senki és semmi sem érdekel, de... azért nem gondoltam volna, hogy a helyett, hogy jelezné, hogy szedjem össze magamat még meg is kérdezi, hogy mi a gond. - Oh ha az lennék egész más lenne. Sajnos nem erről van szó, de igazán hálás vagyok, hogy megkérdezi, Uram! - ülök le végül kissé a kezeimet tördelve, hogy nem is tudom hol kezdjem, mert hát az ember nem épp arra a legbüszkébb, hogy van egy eltitkolt gyereke, akit örökbe adott és még csak azt se tudja, hogy kinek, mert még ő maga is gyerek volt, amikor született. Azt azért sejtem, hogy eddig se tartott a főnök sokra, de kétlem, hogy ez sokat fog dobni a megítélésemen. - Elég bonyolult helyzetbe kerültem. Tudja fiatalon az ember bohó és... követ el hibákat, én pedig elég nagy hibát követtem el tizenöt évesen. A lényeg, hogy pár napja beállított ide egy fiatal auror, talán ismeri Gerard Warrington és azt mondta, hogy minden valószínűség szerint én vagyok az anyja, ami nem teljesen kizárt, mert... mint mondtam mindenki követ el hibákat... - hatalmasat sóhajtok, ahogyan próbálom összeszedni a gondolataimat, időnként kissé elakadva, időnként gyorsítva a szavaimon, néha pedig kissé hadonászva is hozzá. - A szüleim intézték, én a kezembe se fogtam, csak odaadták egy házaspárnak, most pedig itt ez a fiú, aki talált rólam egy képet miután a nevelőanyja meg akarta ölni és... Mi van, ha tényleg a fiam? Nem tudom, hogyan kell kezelni egy gyereket, nem vagyok anyatípus és egyébként is miattam majdnem megölte egy nő, aki valószínűleg sosem szerette. Én... én azt hittem jó helyre kerül, ahol majd rendesen felnevelik és boldog élete lesz a picinek, mert hát én nem tudtam volna mit kezdeni vele olyan fiatalon érti ugye? - megremeg kicsit a szám, de még tartom magamat, csak persze megerősítést várok, hogy azt mondja teljesne igazam van, hogy örökbe adtam és nem volt igazán választásom és nem az én hibám, hogy olyanhoz került, aki aztán bántani akarta és persze ne aggódjak, ha mégis az én fiam akkor minden rendben lesz, majd szépen lassan összecsiszolódunk.
Eltelt három hét, szerencsére Andersont már másnap kiengedték, a sötét varázslatot teljes mértékben sikerült visszafordítani. Az ősz tincs nyomában már bajna haj serken, tehát ha egyszer lenő, akkor semmi nem utal majd rá, hogy mi történt. Lehet, hogy mindez azért lehetséges, mert a vélák életereje, s a külsőségeik az utolsó pillanatig mentik amit lehet. Bárhogy is legyen, lassan szünt meg a lelkiismeretfurdalásom, nem szokásom öngyilkos játszmákba keverni a katonáimat, s ez minden volt, csak nem átgondolt terv. Rögtön az első nap kaptam Solomon fülesén, s felkerestük azt a bűntanyát a zászlóssal, aki szimpla irodai munkára rendezkezett be. Ám az elmúlt hetekben tényleg nem történt semmi érdemleges, a nő gyorsan megtanulta a menetrendemet, hogy hogyan iszom a kávét, mikor nem érdemes zavarnia, mondhatni összecsiszolódtunk, már amennyire lehet, hiszen el kell viselnie a cseppet sem egyszerű természetemet. Készülök az akadémia megnyitására, már felvettem a kapcsolatot Solomonon kívül a többi kiképzővel is,s kapunk néhány már végzett, de kezdő aurort is, akik nekünk is tanácsot tudnak adni, hogyan kéne kezelni a szedett-vetett csürhét, s az újoncoknak is, hogy mire kell figyelniük, ha túl akarják élni az első napok megpróbáltatásait. Ám a nő már napok óta robotpilótán van, gépiesen végzi a rutint, ezt pedig nem szeretem, sehol a kreatív megmozdulásai, udvariasan mosolyog csupán, mint egy próbababa. Francba! Ezért aztán egy hétfői reggelen, miután nem akartam tönkretenni a hétvégéjét, ha behozta a kávémat (amiből kifelejtette a tejet), intek, hogy jőjjön be hozzám. Semmi szigorú tekintet, már amennyire tőlem telik, és az ajtót is nyitva hagyom, hogy ne kapjon szívrohamot, hogy kirúgom, vagy ilyesmi. Nem is a székemre ülök le, hanem az asztal szélére, az elrontott kávét kortyolgatva. Ezúttal elnézem neki, s feketén is megiszom. – Na foglaljon helyet zászlós. És meséljen, nagyon el van varázsolva. Talán csak nem szerelmes? Máshol járnak a gondolatai. – Nem feddem meg, a hangom csupán érdeklődő, hiszen megmentettem az életét, amit ugyan én sodortam bajba, ám azért az ilyesmi mégiscsak összekovácsolja az embereket. Ha problémája van, oldjuk meg, vagy tegyük félre mielőbb, szükségem lesz a véleményére, de ha így folytatja, csak szobanövénynek lesz jó.
Nem tudom, hogy mit mondhatnék pontosan, mert nem akarom bántani, hiszen talán tényleg az én fiam, de mégis nem ringathatom illúziókban. Az is lehet, hogy téved, vagy a kép teljesen más okból volt ott és persze nem is tudom, hogyan magyarázhatnám meg, hogy ezek szerint az én hibámból miért halt meg majdnem. Nem tudtam, hogy kikhez kerül, nem tudtam, hogy a szüleim kiknek adják. Egyszerűen könnyebb volt ebbe akkor és ott nem belefolyni gyerekfejjel. Persze mondhatná bárki, hogy ha már annyira voltam felnőtt, hogy összefeküdjek bárkivel, akkor annyira is lehettem volna, hogy a következményeit kezelem, de az a helyzet, hogy nem voltam az. Egyáltalán nem voltam felnőtt, sem következetes, bármennyire is kellett volna és ennek talán pont ő itta meg a levét. Ezen pedig már nem tudok változtatni. - Lehet. Azt hiszem akkor lehetünk biztosak, ha kiderítjük. - mert már nem vagyok tizenöt éves és már nem szaladhatok el a problémák elől. Azért jött ide, mert keresett valami kapaszkodót, egy anyát a helyett aki nem volt számára az és aki megpróbálta megölni, de nem szolgálhatok hirtelen azzal, amire vágyik. Nem hiszem, hogy menne. - Köszönöm, mindenképpen kereslek és... sajnálom, hogy... én... - nem tudom, hogy mit mondjak pontosan. Sajnálom, hogy ha én vagyok az anyja, akkor eldobtam, vagy sajnálom, hogy rossz élete lett miattam, netán hogy most nem ugrottam a nyakába és nem ígérhetek neki máris családot? Még csak azt sem tudom, hogy ki az apja, ha tényleg az én fiam. Nem is tudom, hogyan tekintene rám, ha ezt is elmondanám. Intek még utána, de a nyitott ajtóban állok hosszú pillanatokig, amíg el nem tűnik a folyosón. Ez most eléggé sokkoló volt. Kérnem kellene egy vizsgálatot, hogy kiderüljön a fiam-e és ha kiderül akkor mi lesz? Nem is ismerjük egymást, nem élhetünk csak úgy hirtelen anya-fia kapcsolatban, mintha nem dobtam volna el. Nem tehetek róla ez azért most így hirtelen eléggé sokkolt és egyelőre nem tudom, hogy mit is tegyek, mint ahogyan azt sem tudtam, hogyan kellene reagálnom úgy, hogy azzal ne bántasam meg, mert azt nem akartam. Olyan lelkes volt szegény, olyan várakozóan mondta ki, hogy anya, amit nekem még sose mondott senki. Furcsa volt. Talán jó érzés is, de akkor is furcsa.
- Akkor jó fiatal voltál. Megértem, hogy emiatt úgy döntöttetek, hogy ne legyél máris szülő. – Sóhajtok fel, ezzel ugyan még nem magyaráztuk meg, hogy miért kerültem olyanhoz, aki mintha ki akarta volna használni az erőmet, majd amikor ez kiderül, akkor megölni próbált. Ráadásul a nevelőapámat lassan két éve nem láttam, lehet, hogy ő kevésbé volt vétkes az ügyben, és a banya már eltette láb alól. Én már semmin nem lennék meglepve. A nő, aki most előttem áll, hozzám hasonlóan bizonytalan, keresgéli a szavakat, de legalább emberi. Még külsőleg is hasonlít rám. Viszont látom, hogy mennyire lesokkoltam, talán inkább levelet kellett volna írnom, de amikor Fleur közölte, hogy anyám talán pont itt dolgozik, nem tudtam visszafogni magam, azonnal látni akartam. – Akkor lehet, hogy nem is te vagy az, csak más ügyből kifolyólag volt ott az a kép. – Azért megüti a fülemet, hogy szülei. Tehát vannak még nagyszüleim. Ám tekintve, hogy inkább lemondatták anyámat rólam, ezzel ugyan védték, de nem akartak engem. Hiszen vannak olyan nagyszülők, akik ilyen esetben bevállalják, hogy felnevelik ők a kicsit, hogy a leányanyának ne kelljen. Nem túl jó kilátások. – Én nem akarok a tehedre lenni. Csak.. úgy megörültem, hogy hátha mégis lehet családom. Én azt mondom, hogy gondold át, hogy megpróbáljuk-e. A Varázsbűn üldözésen dolgozom én is, de nem kereslek, amíg nem értesítesz. Ha gondolod, küldj egy baglyot, hogy mire jutottál. – Bólintok, hiszen nem akarok érzelgősködni, vagy kedvetlennek tűnni. Kár reménykedni, majd akkor foglalkozom az üggyel, ha van mivel. Ez most még csak egy apró remény. Azért kedvesen elmosolyodom, rendes tőle, hogy sajnál, de ahogy mondja, ehhez idő kell. – Akkor hát.. – Lépek hátrébb, és búcsút intve visszatérek Daphne-hez. Eleve késesben vagyok, most úgysem tudunk hirtelen úgy tenni az anyámmal, aki nem is biztos hogy az, mintha minden rendben lenne. Ám hátha valóban van rá vizsgálat, de még az sem kötelezi semmire. Most inkább elsietek, vissza ahhoz, akiről tudom, hogy tényleg velem akar lenni.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tudom, hogy mi lenne most a jó válasz, mit mondhatnék, vagy mit kellene tennem, hiszen látom, hogy mennyire tudni szeretné, hogy jól sejti-e, de ha én se tudom! Persze logikus, hogy ha egyszer ott volt a képem, akkor annak biztosan oka volt, de ettől még ez nem lehet biztos. Nem tudom, hogy mi lenne, ha most hirtelen kiderülne, hogy van egy felnőtt fiam. Mármint tudom, hogy van egy gyerekem, de más, hogy valahol a világban és más, hogy itt előttem. - Tizenöt éves voltam, még... én is gyakorlatilag gyerek. Tudom, hogy nem mentség, de... a szüleim döntöttek, segítettek, hogy ne csapjanak ki az iskolából. Nem tehettem mást. - és az se lett volna megoldás, hogy a szüleim nevelik fel, hiszen lássuk be én se lettem mellettük éppenséggel egy érett, felelősségteljes felnőtt. Lassan negyven leszek és nincs egy épkézláb kapcsolatom, gyakorlatilag az eddigi életem abból állt, hogy épp azt tettem, ami eszembe jutott, vagy amihez kedvem volt. Talán most először van igazi célom ezzel az auror dologgal, ami persze szintén nem jött össze, hiszen nem vettek fel és talán ha felvesznek akkor is hamar kiszórtak volna. - Biztosan van rá vizsgálat, de lehetséges, hogy a szüleim tudják, hogy kinek adták a babát. Én nem... nem is láttam. - ezzel azt is próbálom elmondani, hogy igazából azt sem tudom, hogy fiú, vagy lány, bár ha tényleg ez a fiú itt előttem, akkor ezek szerint fiú. Látszik rajtam, hogy eléggé vergődöm a gondolataim és az érzéseim között és még mindig nehezen találom ki, hogy mihez is kezdjek ezzel. Egyáltalán alkalmas lennék anyának? Még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit is kellene tennem, de ő lép helyettem. Zavartan pillantok a kezére, amikor megfogja a kezemet. Olyan furcsa ezt hallani, anya... Oh jesszus és a tetejében az a nő, akinek odaadták ezek szerint legalábbis megpróbálta megölni? És auror lett? - Fiam... - ízlelgetem a szót, de még mindig nehezen jön ez így a számra. Még, ha tényleg van is közöttünk vérségi kötelék akkor sem ismerjük egymást igazából, de... de talán... - Azt hiszem ehhez tényleg idő kell. - bököm ki végül, de csak néhány pillanat múlva engedem el a kezét. - Jobb lenne biztosra menni nem gondolod? Ha tényleg így van... De ha tévedsz, akkor csak rosszabb lesz, főleg azok után, ami történt. Úgy sajnálom! Nagyon nehéz lehet. - nem akarok neki rosszat pont ezért mondom ezt. Hiszen, ha tévedünk akkor csak újra csalódna és azt nem szeretném. Olyan rendes fiúnak tűnik, nem akarok én lenni az, aki rosszat tesz vele ha tényleg a fiam, ha nem.
- Semmi baj, szívesen állok. – Hárítom el, és adom inkább át a képet, hogy az arcát fürkésszem közben. Nehéz megítélni, hogy mire gondol. Vajon tényleg ő az anyám? Fullasztó a kétség, hiszen aki felnevelt, elég jól játszotta a szerepét, bennem fel sem merült kétely, egészen hetekkel ezelőttig. Nem minden család szeretteljes, igenis van, hogy nagyon távolságtartóak egymással, ezért sem gondoltam, hogy az ennek a hidegségnek az oka, hogy ténylegesen csak kihasználják, hogy véla vagyok. Még mindig nem tudom az okokat, akit pedig apámnak hittem, még mindig ki tudja, hogy hol van, de most félre kell tennem a történteket, s erre a vélára koncentrálni. Nem tudom, hogy minek drukkoljak, megpróbálok inkább nem várakozásokat támasztani. Ahogy felemeli a kezét, s közelebb lép, kiváncsiság éled bennem, az a banya, aki az életemre tört, még ennyi gyengédséget sem mutatott. A mozdulat ugyan félbeszakad, én pedig sután lesütöm a szememet, ebben a pillanatban igenis érzek valamit, ami talán csak az anyja iránt érez az ember. – Akkor hát.. Egybevág a dolog. De miért.. ? Miért kellett engem odaadni? És ki más lehetne? – Nem akarok értetlenkedni, de ha volt gyereke, én pedig biztos, hogy hozzá hasonlóan véla vagyok, az a sötét teremtmény miért őrizne róla anyagot? Semmilyen más papírt nem tudtam magammal hozni, a kép volt, ami elég komoly nyomnak tűnt, tehát bármi lehetett még a dolgozószobában. Ám továbbra is azon kínlódok, hogy miért kellett odaadnia. Túl fiatal volt? Nem kellettem neki? Még most sem kellek? – Hogyan tudnánk kideríteni? Van erre valami mágikus kötelék vizsgálat? – Egyébként pedig lassan mennem kéne Daphne-hoz, mert vár rám, lassan már tényleg eltelik az óra, nem feledkezhetek bele abba, ami most itt történik. De mégis, szinte lelki szemeim előtt látom, hogy nem csak Daphne lenne mellettem, hanem valaki, aki megérti, hogy milyen vélának lenni. Ha netán lenne valaha gyerekem, ott állna mögöttem az anyám, aki bár nem tudott felnevelni, az unokáival ő is kiteljesedhet. Így hát én tényleg előrenyújtom a kezemet, s megfogom az övét, hátha ez valamit kivált belőle. – Anya?
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fel sem merül bennem, hogy nem a főnököt keresei, végül is ez az ő irodája. Azt sem nézem, hogy akad-e közöttünk hasonlóság, hiszen fel sem merül bennem, hogy erre bármiféle esély lenne. Ezért eléggé meglepődöm, amikor kiderül, hogy engem keres és nem pedig Morgensetnt. Ráncolom is kissé a homlokomat, de intek neki, hogy jöjjön csak be bátran. - Oh hát sajnos nem tudom hellyel kínálni, ez csak az előtér és... Miben segíthetek? - magyarázom, miközben a zsebében matat és végül előkerül egy kép, amit a kezembe nyom. Újabb meglepett pislogás következik, mert sejtelmem sincs, hogyan kerülhetett hozzá egy ilyen ősrégi kép és végképp nem tudom, hogy miért hozta ide. Értetlenül pillantok rá, de sokáig nem kell várnom, mert magától is belekezd szépen lassan, hogy miért is jött pontosan. A képre tehát épp csak egy pillanatást vetek, aztán az akadozó beszédre figyelek inkább. Nem, elsőre még mindig nem merül fel bennem, hogy azért lenne itt, ami aztán hamarosan következni fog. Már épp szeretném kifejezni a sajnálatomat azért, amit az ezek szerint nevelőanyja művelt vele, de nem jutok el eddig, mert a szó bent ragad, amikor elhangzik a kérdés és csak dermedten bámulok rá hosszú pillanatokig, amik minden bizonnyal számára túlságosan is hosszúnak tűnhetnek. Újra a képre pillantok, majd az előttem állóra. Talán igen, ha jól megnézem bőven akadnak hasonló vonásaink, de hát egy kész férfi áll előttem... - Én nem... nem tudom. - bököm ki végül, ahogyan kissé megroggyant térdekkel lépek egyet hátrébb. Olyan reménykedő arccal néz rám, azt hiszem olyasmit vár, amiről sejtelmem sincs hogyan is adhatnám meg. Talán tényleg... lehetséges lenne? És, ha tényleg így van és nem voltak jó szülei, én pedig odaadtam... A szüleim intézték az egészet, én nem tudtam az egészről semmit, így is rettenetes érzés volt. A kezembe se fogtam, mert akkor talán képtelen lettem volna megválni tőle, de hát nem volt más választásom, túl fiatal voltam és... és ha tényleg ő az... Egy bizonytalan mozdulat, ahogyan közelebb lépek és emelkedik a kezem, mintha meg akarnám érinteni, de végül a mozdulat megakad félúton és lehanyatlik a kezem. - Tényleg nem tudom. Volt egy.... tényleg volt egy gyermekem, de azt mondták jó helyre kerül. Sosem láttam és azt sem tudom, hogy kiknek adták végül oda. Miért gondolod, hogy én lennék? Bárki... lehet, bárhogy hozzájuk juthatott ez a kép. - nem akarok én rosszat, de lássuk be vajon tényleg olyan anyára lenne szüksége, mint én? Hiszen nem vagyok senki, nem értem el sikereket, nem mutathatok jó példával. Nem, én nem hiszem, hogy bárki is ilyen szülőre vágyna, főleg az után, hogy azok, akikről azt hitte, hogy a szülei meg akarták ölni.
Visszafojtom a levegőt, mert túlságosan izgulok. Az elmúlt hetek eseményei olyan szinten rám törtek, hogy nem is tudom, hogy örüljek, vagy sírjak. Amióta Nox bántott, azóta úgy felgyorsultak az események, hogy csak kapkodom a fejemet, pedig annak is már vagy három éve. De most még intenzívebben élek meg mindent, de végre itt az esély, hogy a boldogságom teljes legyen. Ugyan halálos árnyként borul rám, hogy aki felnevelt, meg akart ölni, és nem mellékesen hazudott is nekem, de mi van, ha valahol van egy igazi anyám, akitől elraboltak, vagy ilyesmi? Akkor nem csak Daphne mellett lehetnék boldog, hanem nem lennék teljesen árva. Az ajtó kitárul, a régi fényképen szereplő nő nyitja ki, ugyanaz a lágy arcél, mint nekem, de még a szeme formája is az enyém, csak neki barna, de komoly a hasonlóság. Tizenpár évvel lehet nálam idősebb, nem csoda, ha elnémulok, ahogyan elillan a levegőm, nehéz még meg is szólalnom. – Hát.. izé. Gerard Warrington vagyok hölgyem, és Önt keresem. Magánjellegü ügyben. – Kotrom elő ismét a képet, amit miután Fleur visszaadta, eltettem, de most megint előkerül, és a rajta szereplő nőnek is átadom. [/color][/i] – Nagyon úgy fest, hogy aki felnevelt, nem az igazi anyám, és most, hogy ez kiderült, meg is akart ölni. Elmenekült, rámgyújtotta a kastélyt, de ki tudtam szabadulni egy társam segítségével. Az épületben ezt a képet találtam. Nem lehet, hogy.., - Mindkettőnkre mutatok, de aztán ki is mondom. - .... Ön az anyám? – Ha végül igent mond, akkor tegeződésbe is átcsaphat a dolog, és belül valahogy reménykedek, hogy nem valami távoli rokon. Őt aztán el tudnám képzelni olyannak, akivel a hátralévő életemet töltsem, de még mindig ott a vészcsengő, ha ő nem akart engem, netán eladott valami sötét varázslat közepette, akkor akár harcra is kerülhet a sor. De olyan kedves a mosolya, és ha itt dolgozik az aurook között, hátha nem erről van szó. Szinte kisfiús bánattal az arcomon várom a választ, mert lehet, hogy őt még jobban sokkolják a hallottak, mint engem. Még én sem tértem azóta magamhoz, biztosan ő is kiakad majd, ha megtudja, hogy ki vagyok. Ha egyáltalán közünk van egymáshoz. Azt érzem, hogy véla, ezt már a gyűrű árnyékában is tudom, ez némi reményt ad. Ráadásul tisztavérű, mint én.
Eltelt pár nap a kellemetlen incidens óta és szerencsére már teljesen jól vagyok. Persze az esemény azért eléggé átgondolásra sarkallt, talán tényleg jobb is, hogy elutasították a jelentkezésemt az akadémiára? A jó ég tudja, de az esélyes, hogy még nem vagyok felkészülve az ilyesmire és azt hiszem most már Mr. Morgenstern is tisztában van ezzel. Egészen aranyos volt, hogy mennyire aggódott és azon is csak kicsit pironkodott, hogy a lakótársam előtte pakolta össze a váltoruhámat a bent töltött éjszakára. Azért egész rendes fickó, bár még mindig úgy vélem túl szigorú mindenkivel, de gondolom azért jutott oda, ahol most van, mert nem veszi félvállról az életet... mint én. Nem tudom, azt hiszem akkor se tudnék ilyen lenni, ha akarnék sem. Én túlságosan szeretek kedves lenni másokkal, mosolyogni, mint hogy folyton ilyen túlontúl kioktató legyek és persze ilyen őrülten tartózkodó. A kopogtatás viszont meglep. Az én irodám szinte nyitott, főleg hogy igazából csak egy kis asztalról van szó a rendes iroda előterében, pont azért hogy ne tudjon csak úgy akárki bemenni a főnökhöz, előbb rajtam kall átjutniuk és persze velem kell beszélniük, hogy szabad-e a pálya. Viszont most a főnök nincs bent, át kellett ugrania az Akadémiára, mert már elkezdődtek a beköltözések és gondolom át akar látni mindent. Elvileg délután már rám is szüksége lesz, addig gondolom pár szót vált azokkal, akiket nem előtem akar kiosztani, vagy a fene tudja. Szóval meglepetten pillantok az ajtó irányába, ami nincs is teljesen csukva. - Szabad! - kiáltok ki és már fel is pattanok, hiszen akárki is keresi a főnököt most úgy se fogja itt találni. Így át pár lépés után máris félután összetalálkozom Gerarddal. - Elnézést uram, de sajnos Mr. Morgenstern jelenleg nem tartózkodik az irodájában. Csak ebéd után várható vissza. Mit mondjak neki, ki kereste? Átadjak esetleg egy üzenetet? - kedves mosollyal állok meg a fiatal bizonyára auror előtt, mert ide általában csak aurorok szoktak jönni. Nem gondolom, hogy ha üzenne is valamit ne tudnák megjegyezni, úgyhogy nincs nálam semmi, amivel felírhatnám. Csomagot sem látok nála, szóval biztoan nem arról van szó, hogy hozott volna valamit, legalábbis gondolom. Itt az ilyesmit egyébként is inkább a belső postával szokták intézni és nem pedig személyesen hozzák a dolgokat, ha csak nem kifejezetten őrült fontos.
//
//
