2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem kellene maradnom tudom én. Éreznem kellene, hogy csak az időt húzza, hogy manipulálni próbál és arra épít, hogy érdekelni fog, hogy mit miért tett, hogy talán azt várom mégis kiderüljön, nem csak kihasználás volt az egész részéről. Ezért nem kellene maradnom, mert butaság ebben hinni és ha így is lenne, mit számít? Akkor is az marad, aki. Veszélyes ember, olyasvalaki, aki rengeteg másik embernek ártott, aki életeket vett el és tett tönkre. Bárhonnan is nézzük megérdemelt bűntetés vár rá, még ha én magam mindig úgy is véltem, hogy szörnyű dolog bárkit a dementor csókkal kínozni, ennél már az is tisztább, ha egyszerűen végeznek vele. Viszont, ha azt nézem kiknek ártott, hány családot tett tönkre, kiket használt ki a saját céljai miatt és akkor benne jó eséllyel nem merült fel, hogy milyen fájdalmat, károkat okoz. Mégis leülök és hallgatok, de már jóval távolságtartóbban. Nem szabad megsajnálnom és kétkedéssel kell fogadnom minden egyes szavát. - Tehát a fiam érdekelt? Biztosan találtál volna más gyereket, akit megvizsgálhatsz, ha ez annyira érdekes volt neked. - nem értem ehhez miért kellettem én. Vagy jó volt neki az ezzel járó plusz szórakozás is? Úgy tenni mintha normális élete lenne? Talán csupán jó álca is voltam és igen úgy tűnik, hogy ahhoz is hozzásegítettem, hogy könnyebben bejusson a Minisztériumban, megfelelő indokkal legyen itt és intézze a saját kis ügyeit. Még hogy nekem akart segíteni! Ez is csak egy lehetőség volt erre. Megborzongok, amikor megjelenik a rosszindulatú vigyor az arcán. Nehéz elvonatkoztatni és látni mögötte azt, aki volt, aki kedves szavakat suttogott, aki mindig figyelmes és gyengéd volt. Mennem kellene... egyre nehezebb itt lennem. Mégis nagyot nyelek a szavai hallatán, ami először parancsoló, aztán mintha kérné, mintha magától nem tudná kimondani, de mégis a tudtomra akarja adni. Végtére is csak így lehetek abban biztos, hogy ami kiderül igaz. Bármi más, ami a szájából jön hazugság lehet és miért is ne lenne az? Megpróbálom hát újra, ezúttal célzatosan és szándékosan az elméjébe hatolni, hogy kikeressem azt, ami engem érdekel. Mit csinált a Minisztériumban, amíg úgy tűnt nekem segít, vagy hogy miért volt velem a fiamon kívül.
Különböző váratlan pillanatokban remegés fut rajtam végig, a tekintetembe páni félelem költözik, hogy utána újra kihunyjon, ahogy valami visszaránt mindent a sötétségbe. Anélkül is tisztában vagyok a tetteim lajstromával és a rám váró következménnyel, hogy bármit kimondana. A bűneimet megbocsájtani úgy sem fogja senki, még ha egy-egy káoszteremtésről lenne szó, akkor talán, de szó szerint megszámlálhatatlan lelket segítettem át a másvilágra közvetve vagy közvetlenül egészen tinédzser korom óta. Vannak, akik vezetik az áldozataik listáit, én nem tartozom ezek közé. Fiatal koromban, amikor még a Sötét nagyúr kényszerített a szolgálatára még karcolásokkal a falban jelöltem, de ahogy sikerült elszabadulnom tőle, ahogy az a bizonyos "kiválasztott" megfosztotta az erejétől azonnal eltűntem. Csak évekkel később látogattam vissza arra a helyre annak a reményében, hogy tovább folytathatom az erő gyűjtését, hogy soha, soha többet ne verjenek vasra. Mekkorát tévedtem. A nő megfordul, a tekintetem rátapad az alakjára, végigméri tetőtől talpra, de egyáltalán nem úgy, ahogy korábban. Nincs benne könnyed flört, nem annak a pillanata van, hogy bármilyen bókkal kecsegtessem és utána szorosan magamhoz öleljem. Megállapodok az arcán, amikor leül, valamiért felüt a fejemben egy sötéten szorongó hiány, ahogy távolságtartóbb és nem nyúl ki újra a kezem érintéséért. A kezem, amin a béklyó nem csak a mágikus erőmet szívja el minden egyes másodpercben, de minden szempontból kiszipolyozza az esélyét a menekülésre. Pedig mi más esélyem lehetne ebben a helyzetben, mint a szökés? Az állkapcsom megfeszül, amikor nem csak sikerül visszatartanom, de a kérdésemre is kérdéssel válaszol. A csali betalált, sikerült felkeltenem az érdeklődését, de mivel is folytassam? Őszinteséggel vagy félrevezetéssel, sima beszéddel, amivel talán még is csak kivívhatok belőle annyi sajnálatot, hogy megvédjen az elkerülhetetlennek tűnő dementor csóktól? A gondolatra, hogy ilyen erős szánalmat érezzen irántam keserűen elfintorodok, a kétségbeesés nagyúr, de talán nem ennyire. Más sem tartott mozgásban, mint a saját életösztönöm és egom, hogy egyre sikeresebb legyek a színházban és egyre feljebb kapaszkodjak a Testvériségben, hiába nem volt a hűségem egy cseppet sem őszinte soha. - Igen, volt. Már amikor megismerkedtünk tudtam a múltadról, a családi állapotodról a gyerekeiddel és a nagyszülőkkel egyetemben. - buknak ki belőlem a szavak, nincs bennem megbánás, inkább azt láthatja rajtam, hogy felveszek egy érzelemmentes, merev tartást. Habár varázslókról van szó esetünkben, mégis afféle 'robotosnak' tűnik, ahogy tovább folytatom. - A randevúink elején az érdekelt, hogy egy tizenegy éves gyermekben milyen változások mennek végbe, hogy a vadmágiáját mondhatni elvesztve pálcára fókuszálja az erejét. - teszem hozzá, majd tartok egy cseppnyi szünetet, hiszen ezzel végül is még nem a kérdésére válaszoltam. - Azért jöttem el a Minisztériumba, mert együtt érkezve senkinek sem tűnt fel a jelenlétem, sikerült kijátszanom a védőbűbájokat hozzád kötve a mágikus nyomaimat és a tárgyalás napján jó néhány percet külön is eltöltöttünk. Ami idő alatt nekem is el kellett intéznem valamit. - fejezem be végül, de ezen a ponton mintha már nem a béklyótól szisszennék fel, újra végigszalad rajtam egy zavart kis állapot, megrázom a fejem, de inkább afféle kényszeres tikkelésként. - Ha többet akarsz megtudni, hát pfff... kényszeríts. - jön egy furcsa, féloldalas, rosszindulatú vigyor, de aztán újabb tikkelés és a szememben furcsa, félelemmel telt érzések vegyülnek. - Kényszeríts. - ismétlem meg újra, de valamiért ezúttal inkább könyörgésnek tetszik.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Nem felelek, hiszen mégis mit mondhatnék erre? Bár nem tudhattam, hogy ki ő, de cseppet se vetne rám jó fényt, ha védeni próbálnám és lássuk be erősen kétlem, hogy azok után, amiket tett bárki a Minisztériumban megbocsátana neki. Végtére is a világban sok-sok hős élt már, akik feláldozták magukat, a szeretteiket, kínok-kínját élték át azért, hogy ellenálljanak a rossznak. Alaric nem tette meg ezt, bár gyerek volt, de nem foganák el ezt mentségnek. Ha nem is kapná meg a dementor csókot, ha netán nem küldenék az Azkabanba, akkor se lenne szabad csak úgy. Ez nem is lenne fair azokkal szemben, akiktől elvett életet, jövőt, a szerettüket és lássuk be igenis nagyon sok embernek tett rosszat, talán jobb is, ha nem tudom szám szerint mennyinek. Lehet, hogy ő sem tudja pontosan. Ezért fogom végül távozóra és csak akkor torpanok meg, megrezdülve, megállva az ajtótól néhány lépésre. Nem fordulok meg azonnal, de összeszorítom a szemem, amikor hallom, ahogyan égeti a bőrét a lánc. Mégis mi értelme? Csak önmagamat kínzom ezzel, hiszen a vége úgyis ugyanaz. A tetteit nem lehet semmissé tenni, nem lehet őket kimagyarázni a rémes életével. Sajnálom? Igen, hiszen szörnyű életre ítélték már gyerekkorától fogva és talán az elején még nem ment neki minden olyan könnyen, mint valószínűleg később. Vajon van benne bármiféle megbánás? Vagy erre nem képes? Nem hiszem, hogy érdemes ezen gondolkodnom és végül úgyis egy cellában, vagy egy dementor előtt köt majd ki. Most csak az időt húzhatja. De végül a kérdést hallva megfordulok. Nagy levegőt veszek, hiszen legbelül rettenetesen kínoz ez az egész, de talán kell ez ahhoz, hogy könnyebb legyen továbblépni. Közelebb lépek újra, kihúzva a széket végül leülök, de a kezem most az ölemben pihen és tartom a távolságot. - Miért tetted? Valami célod volt vele? - nehéz elhinni, hogy nem, hiszen bizonyára minden tettével célja volt. Azt nem tudom még, hogy velem mi, hiszen nincsenek kapcsolataim, nem vagyok befolyásos, nem tudok segíteni neki. Valójában nem is akarok... vagy ha tudnék megtenném? A józan eszem azt mondja, hogy nem, de mi van az érzésekkel? Tudom én pedig, hogy ő ilyen és nem változik, hogy az, amit én láttam belőle nem volt valós, hogy ha választania kellene a hatalom, az erő és köztem szinte biztos, hogy az előbbi lenne neki fontosabb, vagy ha rajta múlna mindent akarna, ahogyan addig is. Ez van, ha valakit elnyomtak és kínoztak élete hajnalán, ezt nem lehet csak úgy semmissé tenni.
Fogcsikorgatás és szisszenés hallattszik felőlem, amikor realizálódik bennem, hogy annak ellenére, hogy némaságot fogadtam nem csak a múltamról beszéltem, de még az erős emlékek is kizökkentenek. A félbehagyott megnyugtatástól egy nem éppen emberi vagy jóindulatú nevetés szakad ki belőlem, a hangom kétkedő és talán egy kicsit hisztérikus. - Nem az én hibám? Ezt elmondanád a minisztériumnak is? - kérdezek vissza, már nem is firtatom, hogy mi is lenne a mondat vége, milyen is vagyok, csak a furcsa sötét tekintetemmel villódzva nézek rá és a béklyóimra, jelezve, hogy akkor szedhetik is le rólam. Hiszen nem az én hibám, ugye? Az agyam egy része szó szerint el is hiszi, hogy minden, amit tettem, okkal tettem és nem csak kegyetlenségből vagy azért, mert megszállottan akartam erőt magamhoz ragadni. Egész életemben küzdenem kellett az életbenmaradásért, erősebbé edződtem, bármit megtettem, hogy soha többet ne legyek senki más szolgája. Fionn azt hitte, hogy ellentmondhat nekem így amikor feleslegessé vált a számomra és ki akart lökni a pozíciómból feláldoztam gondolkodás nélkül Grindelwaldnak. A káosz, amit a sötét varázsló magával hozott tökéletesen alkalmas volt arra, hogy fel-fel tünedezve tegyem a dolgom, mellette pedig a saját érdekeimet helyezzem előtérbe. Csak azzal nem számoltam, hogy az a lény ki tud szabadulni a karmaim közül és elkezd megszakadni a kapcsolatom a hasadékokkal és a belőlük nyert tudással és mágiával. Azzal nem számoltam, hogy évtizedek óta először újra rabságba kerülök. Azzal nem számoltam, hogy Sandrin lesz az, akit beküldenek szóra bírni. Ahogy eltávolodik tőlem a tekintetem követi a kezét és afféle kétségbeesés szalad végig a furcsa, szokatlan arcomon. A rezignáltság, amivel az emlékeim, megpróbáltatásaim folyton visszarántanak a keserű őrületbe elhalványodnak és hirtelen Sandrin az, aki élesen kirajzolódik. Habár a tekintetem a varázserőm hiányában képtelen újra olyanná válni, ahogy megismert, még is fekete szemem megtelik érzelmekkel. - Ne! Ne menj el! Kérlek. Ahogy kilépsz az ajtón az őrök belépnek és átszállítanak egy sötét lyukba. Nem bírom... nem bírom a bezártságot és nem vágyok a dementor csókra sem. Ne hagyj magamra, Sandrin. - könyörgök, a végén már egészen elhaló, érdes hangon. Inkább vagyok szánalomra méltó, ahogy a testem meg-megrándul a félelemtől és talántán egyenesen őrülettől, mintsem ijesztő szörnyeteg lennék, aminek a mappáim és a tetteim feketén fehéren leírtak. A kezem kinyúl utána, a mágikus láncszemek csörrennek és szó szerint sistergő hang jelzi, hogy ahogy húzom a béklyót az fájdalmasan a csuklómba ég. - Akarod tudni, hogy miért segítettem? - kérdezek vissza, talán abban reménykedve, ha a fiáról van szó, akkor nem fordít hátat és nem fog távozni. Gyenge próbálkozás, sokkal többet érdemelne, ráadásul az sem biztos, hogy a teljes igazságot fog kibukni belőlem, de legalább beszélek. Az életemért könyörgök ennek a gyönyörű, káprázatos nőnek, aki legkevésbé sem így ismert meg és a lehető legőszintébben azt tényleg elmondhatom, hogy én magam is azt reméltem ez az alantas túlélő csótány, aki vagyok, már a múlté.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
A piszchológia bonyolult tudomány. Néha még az sem biztos, hogy teljesen érti, aki foglalkozik vele és még ha tudod is, hogy mi miért történik akkor is lehet, hogy elveszel a részletekben. Itt van előttem valaki, akit valójában fel kellene fognom, hogy nem is ismerek és mégis kötődöm hozzá, ami butaság, mert hát a külsejét nem ismertem az igazit, ahogyan valójában a belsejét sem, hiszen abból, ami köztünk volt valószínűleg szinte minden megjátszás volt. A miérteket nem értem, talán nem is volt olyan hátsó szándéka, ami kihasználáson alapult, talán csak valamiféle normális élet vonzotta bennem, de akkor sem volt valóságos az egész, hiszen hazugságon alapult. Most pedig itt van előttem egy alak, aki rémes dolgokat tett és akivel rémes dolgokat tettek és akin már a külső jóképű álca sincs ott. Nem kellene sajnálnom, együttéreznem meg főleg nem és ennek ellenére mégis csak nehéz az átszakadó emlékeket letagadni. Bántották gyerekként kitudja, hogy mennyit. A magabiztossága mögött magány és elgyötörtség bújik meg. Talán egész életében soha nem volt fontos senkinek, nem szerette senki, csak... én, de én is csak egy képet szerettem, amit kialakított magáról és ezt muszáj lenne erősen súlykolnom magamnak. Alaric egy erős férfi volt, egy jóképű művész, aki igazából nem létezik semmilyen szempontból. Ijesztő és egyben borzongató belegondolni mennyire képesek vagyunk ragaszkodni egy álomképhez, hisz végtére is az volt nem? Talán legbelül sejthettem volna, talán a képességem megmutatta volna, hogy akarom, hogy nem igazi, de kapaszkodni akartam valami jóba, mint a legtöbben. - A születésedtől? - kapom el a szót, ami kicsúszik a száján, majd szinte ledermedve érzékelem a képeket, amik felvillannak az elmémben a szletésének körülményeiről. Rettenetes, hogy már akkor végezni akartak vele, mert így néz ki. - Nem a te hibád, hogy... - ilyen vagy? Ezzel akartam befejezni? Lássuk be ez nem jó válasz, hiszen bármilyen gyilkos, vagy elvetorzult lélek hivatkozhat arra, amit tettek vele. Nem igen születnek gonosznak az emberek, de mások tettei, legyenek szülők, vagy halálfalók, még nem mentesítenek senkit sem a rémtetteik alól. Halkan sóhajtok egyet és most végre visszahúzom a kezemet. Alaricra pillantok, vagy arra, amit maradt belőle, mert talán a szemében még ott lehet valami abból, aki fontos volt nekem, beharapom a számat és kihúzom magam kicsit. - Úgysem mondasz többet, ha jól gondolom. Akkor én... megyek azt hiszem. Talán küldenek valaki mást, de gondolom semmi értelme. - hiszen megtettem, amit tudtam. Azt elmondhatom, ami kiderült, de miért mentené fel őt az, hogy ártottak neki gyerekkorában? Akadnak, akik rossz körülmények közé születnek és képesek megkeményedni annyira, hogy megváltozzanak és hátat fordítsanak, de akad, aki nem képes erre. Alaric alkalmazkodott a túlélés reményében, ez azt hiszem az ő döntése, nekem pedig le kell zárnom ezt magamban. Hiú és balga remény volt csupán, hogy az én koromban csak úgy betoppan valaki, aki boldoggá tesz. - Azt köszönöm, amiben segítettél, bármi is volt az indokod. - teszem még hozzá, mert azt kár lenne tagadni, hogy legalább tovább léptem, elváltam és már nincs más, mint élni az életemet tovább... egyedül.
Kevés tiszta pillanatot láthat rajtam, sokszor eltorzulnak a vonásaim a fájdalomtól a csuklómon vagy azért, mert a mágiám utolsó foszlányaiba kapaszkodva tartom fel az álcámat ameddig csak tudom, de már túlságosan régóta vagyok itt. Minden felhalmozott hatalmamat elszipolyozta a varázstárgy, hiába fogadtam meg magamnak, hogy soha nem kerülök ilyen helyzetbe, mégis megtörtént. Talán, ha még meg lett volna az az aduász, amit évekig rejtegettem és sosem éltem vele… az pillanatok alatt kirobbantott volna bármilyen helyzetből. Az. Vagy Ő. Mit számít már? Mindenesetre az, ahogy elhessegeti a lehetőségét, hogy szembenézzen a tetteimmel megérdemel minimum egy szemöldök összevonást. Egyszerre keveredik benne a kérdés, kihívás, hogy merjen csak kérdezni, és valami kaján őrület, mintha büszke lennék mindarra, amit letettem az asztalra. Minden olyan zavaros, a szemgödreim mögötti fejfájás azt lükteti, hogy úgy sem fogja soha igazán megérteni és semmi más nem fontos már, csak hogy kijussak innen. Viszont egészen idáig beszéddel nem segítettem a kijutásom esélyeit, csak azzal, hogy szökés lehetőségét latolgassam. Ha erővel, akkor úgy.
A külsőm és a bőröm tehát megállapodik abban az undok állapotában, amivel valójában születtem. Hiába akarom fenntartani a színpadias, mély tekintetet a sötét, szinte fekete szemeimmel, az állkapcsom még is csak megfeszül a vonakodó válaszára. Sőt, még egy keserű elégtétellel telt kárörvendő nevetés is felszakad belőlem. - Netalántán ez egy jel arra, hogy nem mindenre van válasz. - sziszegem kissé, bár a tekintetem levándorol a kezére és még akkor se tudom elszakítani róla a tekintetem, amikor már kérdésekbe kezd. Mintha megbabonázna a ténye, hogy az érintése nem szűnik meg, mintha egyszerre kavarná fel és enyhítene a fájdalmaimon. A legilimentális kapcsolat, amivel eddig még sosem próbálkozott, hiszen nem vette észre az árulásomat, tökéletesen lepleztem minden mozdulatomat, most észrevétlenül issza be magát a pórusaimba és észre sem veszem, hogy önkéntelenül is válaszolok. - Ugyan, gyerekkoromtól? Már a születésem utáni pillanatokban ki akarták tekerni a nyakamat, mint valami fölös kölyökmacskának. Jobb is lett volna úgy mindenkinek, nem? - és a szavaim nyomán egy sötéten kavargó érzés sugárzik át Sandrinba, egy emlék, ami nem is lehet igazi emlék, hiszen senki sem emlékszik a születésének körülményeire. Nemesi kúria, hálószoba, elborzadt medimágus boszorkák és varázslók, undorral telt arcok, az anya, akinek a tekintetéből örökre kiveszett a fény. Egy Halálfaló maszkos alak, aki átad egy levelet a sötét jeggyel ellátva. A látomás hullámzik, életlen, képenként elsötétedik, a pergamen pecsétje megtörik és kitekeredve csak annyi áll, hogy “Tartsátok meg a korcsot, neveljétek belátásotok szerint, amíg nincs rá szükségem. A mágia szülötte, jól fog szolgálni engem.”. Majd ez a kép is szertefoszlik, én pedig még mindig mozdulatlanul nézem Sandrin kezét, észre sem véve, hogy a gondolataim, ez a rettenetes kezdet észrevétlenül kicsusszant a gondolataim közül és a legilimentor nőhöz vándorolt.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
A kérdésére megakadok kicsit. Valójában nem is akartam tudni, hogy pontosan miket tett, hiszen az újságokban sokmindent olvastam és tudom, hogy ezekből bőven van, amiben benne van a keze, sőt azt is rebesgetik, hogy igen komoly része van azokban a rettenetes fegyverekben is, amik oly sok családot szakítottak szét az okozott kóma által. - Elég az, hogy rémségeket. - kétlem, hogy végigtudnám venni sorjában, hogy miket tett, hány embernek okozott kínt és szenvedést, kik haltak meg miatta, vagy közvetlenül, vagy közvetve. Talán, ha pontosan tudnám ezeket a részleteket akkor nem lennék most itt, akkor végképp képtelen lennék a szemébe nézni. Úgy, hogy mindezek "csupán" rémtettek, amiket nem tudok részletesen könnyebb arra koncentrálni, hogy milyen volt, amikor velem volt, hogy nekem mennyit segítetett még ha volt is mögöttes szándék, amiről nem tudok, bár még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy miféle lehetett, hiszen nem vagyok sem rangos, sem befolyásos ember. Aztán pedig megérzem a rezdüléseket, érzéseket, amiket eddig sosem, hiszen nem is akartam belemászni a fejébe és vélhetően tökélyre fejlesztette, hogyan védekezzen. A karperec viszont ezt is megakadályozza. Rettenetes élete lehetett, ami ilyenné tette, ami miatt mondhatná, hogy nem volt választása, mint alkalmazkodni, amiért kisiklott a lelke és talán nem is tudja igazán, hogy mi a jó és a rossz. Nem egy hős lélek, de nem is lehet mindenki az. Én vajon bármit megtennék teszem azt a gyerekeimért? Az ember bizonyos helyzetekben félredobja az erkölcsöt és minél többször teszi ezt meg, annál jobban torzul az egész valója. Ha Sam, vagy Bobby lenne a téte feláldoznék bármit, vagy bárkit értük? Talán igen... anya vagyok, aki valószínűleg mindenre képes lenne. Alaric indokait nem ismerem, de igenis vannak olyan helyzetek, amikor nem számítanak a következmények. - Én nem... nem tudom. - nyelek egy nagyot, de hiába várja ezt nem rántom vissza a kezemet, bár talán érezni lehet, hogy szinte remegnek az ujjaim. A mi világunkban mágikus lények között élve, ahol vérfarkasok és egyéb átkozott életek is léteznek talán az ő esete nem is annyira kirívó, vagy rettenetes, csak volt valaki aki ezt felhasználta, hogy olyasmit formáljon belőle, amire szüksége volt, de... - Nem azért tettél dolgokat, amilyen vagy, hanem amiket tettek veled... szörnyű dolgokat igaz? Már egész gyerekkorodtól? - ezt diktálja a logika, a tudásom, amit a sok év alatt megszereztem, hogy bizony akkor sem születhetett szörnyetegnek, akármilyen is a külseje. Még egy óriás is lehet kedves, vagy egy kentaur segíthet egy embernek, bármilyen ősi ellenségeskedés is húzódik közöttük. A saját döntéseink és a minket jó és rossz hatások formálnak minket. Egy kutya sem eredendően veszélyes, akkor lesz az, ha olyanná válik, mert ütlegelik, éheztetik, kínozzák. Egy idő után elveszíti minden képességét a bizalomra, képtelen lesz felfogni, hogy nem csak az a rettenetes élet létezik, amit ismer és amit ezáltal már ő is alkalmaz.
Elkönyvel hát annak, ami vagyok. Furcsa kettős érzés terjed szét bennem, egy elégtétel, hogy elindult egyenesen azon az úton, hogy ne sajnáljon és közben mégis valahol a szívem mélyén - vagy helyén - kellemetlen nyomást érzek. Tudom egyáltalán én magam, hogy mit miért tettem? Hogy csak úgy kedvtelésből tettem a rémségeket, vagy afféle joggal, mint a nagyobb jó érdekében? Nem. Az az elv rám sosem volt jellemző és a tetteim mögött se jószándék lappangott soha. Inkább a túlélési ösztön, ami nélkül már nem lennék az élők között vagy éppen sokkal korábban kerültem volna vissza a kalickámba. - A vádak alól nem bújhatok ki és talán már nem is akarok. Elmondták egyáltalán pontosan, hogy miket tettem, vagy csak azt, hogy rémségeket? - kérdezek rá, már szó szerint el is hagyom azt, hogy “állítólag”, mert minden amivel vádoltak, igaz. És még sikerült bizonyítékokat is összeszedniük, ahogy rájöttek, hogy alakváltó vagyok és én vagyok AZ az alakváltó, aki annyiszor összezavarta őket, lényegében nincsen már visszaút. A makacsságom az egyetlen, ami az őrült szabadulni vágyásomnál erősebb és még mindig visszatart attól, hogy minden elmondjak nekik. Hiszen már minden mindegy. Miért védeném meg Grindelwald terveit, Lestrange-et vagy a Mortimereket, ha számomra már nincs szabadulás. Innentől kezdve az se érdekel, ha a világ kint lángokba borul. Újabb cseppnyi őrület villan meg a szememben, még az állam is megfeszül, az a jellegtelen áll, aminek köze sincsen a színházigazgatóhoz. A gondolatok éppen összhangban vannak azzal, hogy azt állítja mindenkinek van lelke és tökéletes példája az ellenkezőjének, így egyértelműen látszik a szám grimaszából, hogy nem értek egyet. Ahogy kibuknak belőle a kérdések észre se veszem, hogy előrenyúl, csak akkor, amikor már rácsúszik a keze az enyémre. Az érintése szinte éget, de elhúzódni akkor se tudnék, ha akarnék… és nem is akarok. Valamit a szavai és a tettei együttese átkattintottak bennem és ugyan a szám egy pillanatig még nem nyílik el, az érintésen keresztül és ahogy mélyen a szemébe nézek valami jelentősen változik. A nő már nem csak együttérzésből lehet szomorú vagy gondolhatja, hogy traumák tettek olyanná, amilyenné lettem, hanem konkrétan megérez néhány gondolatot, érzést, főként fájdalmat, rettegést és elnyomást. Sötétséget, rengeteg sötétséget és elszigeteltséget mindentől, ami az embert emberré teszi. Viszont ezzel a réssel az utolsó falam is leomlik, az arcom már nem csak egy kevésbé jóképű férfié, de még a bőröm is száraz és töredezett, szinte pikkelyes, bár inkább krokodilbőr szerű és az íriszem is teljesen elfajzott és sokkal kevésbé emberszerű.
- Ha senki sem születik gonosznak, drágám, akkor én mégis miért születtem így? - tárnám szét a kezeimet, ha nem lennének lefogva, de még a hanghordozásom is kissé megváltozik, mintha csak feladtam volna mindent és az őrület felülkerekedett volna, hogy színpadiasan fejet hajtsak előtte olyan formában, ahogy a világra jöttem… szörnyszülöttként. Hosszú, hosszú évek óta én magam sem néztem tükörbe, én magam se néztem szembe ezzel a taszító arccal és most a sötét, lehetetlenül nagy íriszemet kitárva nézem, szinte előre elégedetten várva, hogy visszarántsa a kezét és elborzadjon, ahogy bárki tenné.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Megrezzen a szemöldököm a válaszára, de amikor tovább beszél kissé még össze is ráncolom a homlokomat. Úgy próbál beállítani, mintha én lennék önző, vagy rossz ember, mert ott motoszkál bennem a gondolat, hogy miért csinálta velem... miközben tudom, hogy hány ember élete, szenvedése, vére tapad a kezeihez még ha nem is közvetlenül, de aztán ki tudja, hogy miket tett még, amikről nem tudnak. - Nem is kellene ezen meglepődnöm, aki ennyi rémséget tett nem is érezhet semmiféle megbánást. - felelem végül nagyot nyelve. Próbálok higgadt maradni, legalábbis kívülről. Végtére is az első sokkot, a kiborulást már lerendeztem otthon, amikor megtudtam az igazat, amikor megkaptam az ügyét, amikor kiderült, hogy találkoznom kell vele. Azt viszont nem láthatja rajtam, hogy a külseje hatna rám a leginkább negatívan, taszítana, vagy bármi. Egyszerűen csak furcsa így beszélni vele, de őszintén szólva nem érzem magamat annyira felületes embernek, hogy ha ezzel a külsővel szembesültem volna először, de mellette ott a sárm, a kedvesség, akkor az ne lett volna elég, vagy mégis? Elég jól ismerem vajon magamat, vagy csak remélem, hogy nem a külseje volt a fő szempont, vagy legalábbis fontos része a kapcsolatunknak. - Mindenkinek van lelke. - jelentem ki, bár mondhatnák, akik Voldemort alatt szolgáltak, hogy ez nem igaz, de én akkor sem hiszem, hogy ne lenne. Talán még benne is voltak valamiféle érzések, ha más nem a hatalomványt, az élni akarás. Közben figyelem, ahogyan Alaric változik, ahogyan megrándul. Nem tudok tenni ellene, de elszorul a torkom, ahogy vergődik. Rémes lehet bezárva lenni, ez nem kérdés. Voltam én rab, más módon, lényegében egy rossz házasságban, amiből ő szabadított ki, még ha bizonyára mögöttes szándékkal is, de még most sem értem, hogy miért. Nincs befolyásom, nincs hatalmam, nem voltam olyasvalaki, akinek a behálózása fontos lett volna, akkor miért tette, miért segítette? A Minisztériumban is járt, ami ha nem is sokkal, de ezek szerint játhatott kockázattal is, mégis megtette. - Mit tettek veled és... és ki tette? Nem lehet, hogy csak így... senki sem születik gonosznak. - oh tudom én, hogy ezt a Sötét Nagyúrral cáfolnák, de ő egy félresikerült varázslat eredménye és kétlem, hogy ez gyakori lenne. A normál, átlag emberek nem születnek olyannak, mint ő. A gyerekek ártatlanok és egy ember csak a traumák képesek rosszá tenni. Mindenki alapjáraton jó és vágyik a szeretetre, én pedig ahogyan nézem a küzdelmét a karkötő szipolyáza ellen, ahogyan arra gondolok, hogy minden bizonnyal egy ártatlan gyermek volt valaha régen, akivel rettenetes dolgok történtek... észre sem veszem, ahogyan előrenyújtom a kezemet és a kézfejére csúsztatom. Tudom, hogy rettenetes dolgokat tett, valahol mélyen igenis tisztában vagyok ezzel, de most ez a tudás túlságosan mélyen van, hogy ne nyomja el könnyedén más valamiféle együttérzés, szomorúság és aminek biztosan nem örülne szánalom.
Egész életemben elrejtettem azt, aki voltam, talán már nem is létezik az a mag, az a szív - ha egyáltalán volt -, amire Sandrin megjelenése igazán hathatna. Legalábbis ezt mondom magamnak, miközben a bezártság őrületét leküzdve hidegen méregetem, majd olyan válaszokat adok, amikkel igazából az ég világon semmire se megy. A külsőm szépen lassan a szeme láttára állapodik meg, legalább is egyelőre úgy tűnik. Seszínű ritkás haj, hosszú orr, egyenetlen fogak, egy férfi, akin nagyon is meglátszik a kor és cseppet sem olyan izmos vagy jóképű, amilyennek mutattam magam. Egyértelműen az a férfi, aki bent volt a tárgyaláson vele a Minisztériumban, míg én azt mondtam, hogy kint várom. Lehet, hogy csak kekeckedő kérdés volt, amit a külsőmhöz intéztem, de a meglepettségen kívül a szemében más választ nem is kapok, pedig szinte... szinte könyörgést érzek a mellkasomban, hogy valamit feleljen. Bármit. Kár, hogy semmit sem mutatok ebből, csak fájdalmasan megrándulok, ahogy a mágikus karkötő újra felfénylik a csuklómon és minden erőmmel abba kapaszkodom, hogy a külsőm utolsó fátylát a helyén tartsam addig, ameddig itt van. Hogy miért? Talán még is csak jelentett nekem valamit ez a nő... talán még is csak jelentett nekem valamit az az élet, amit az elmúlt években éltem. - Azt, hogy elkaptak. - válaszolom, de a hangom tompa és ahogy végignézek rajta, egy új arccal, egy új tekintettel, kissé fürkészővé válik a szemem. - Közöttünk? Ki tudja hány embernek tettem tehettem tönkre az életét, állítólag, de te arról akarsz beszélni, amit veled tettem? - kérdezem lassan, komótosan, még a hangom is egészen idegen. Nagyon nehéz lehet felismerni bennem már azt a sármos színházigazgatót, aki álomszerű randevúkra invitálta és végigsegítette a váláson és a gyerekek elhelyezésének perén. Nem védelmezem titokként azt, hogy közünk van egymáshoz, talán bízom abban, hogy a pszichológiai felméréseket még az én esetemben is bizalmasan kezelik. Ez a baj a "jó" oldallal, köti a kezüket az erkölcs, a törvény. Görcsösen rándul meg a karom, tikkelve rázom meg a fejemet, ahogy a nyakamon megjelenik és eltűnik valamilyen mocsárzöldes-pikkelyes felület. Az állkapcsom úgy megfeszül, hogy még kívülről is tisztán látható, - Valójában ahhoz, hogy félnem kelljen tőle feltételeznünk kell, hogy rendelkezem olyasmivel, mint... lélek... - elhallgatok, aztán fogcsikorgatás következik, a tekintetem egyre jobban elhomályosul, mintha a pupillám is kitágulna, alig látszik bármiféle szivárványhártya. - Sokkal rosszabb nem lehet... mint rab lenni. - rázkódik meg a vállam, ahogy csak sarokba szorított vadak kétségbeesésével - még ha kétségbeesett tekintet nélkül is - a láncok robajával kísérve felrántom a bilincses karjaimat, de a rögzítésnek, ami az asztalnál tart, meg se kottyan a fizikai erőm. Legilimentor és pszichológus is egyben, így a tartásomon, zavart tekintetemen egyértelműen feltűnhet neki, hogy nem "normális", hogy ennyire rosszul tűröm a bezártságot, mintha egészen instabil lennék, mintha traumák hada kísértene. Az erőm teljében gond nélkül fedném el előle, de így? A furcsa zöldes elszineződés is újra és újra feltűnik, mindig más pontján a testemnek és mindig összerándulok, ahogy a mágikus erőmet szipolyozó tárggyal vetekszem, ragaszkodva, hogy tovább ne változzon a külsőm. Akkor se, ha az igazi még mindig hátra van.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Nem vagyok olyan profi, mint ő, hogy igazán elrejtsem az érzéseimet, hiába igyekszem. Ahogyan az arca változik egyre inkább az motoszkál bennem, hogy bizony minden, ami volt nem volt valós, hiszen már csak a külseje sem volt az és hát mégis mi más lenne az ember alapja? A külső nem minden, de ha valaki teljesen mást mutat a világnak, mint ami igazából... és neki most előbukkan az igazi valója én pedig nagyot nyelve próbálom magamra erőltetni a nyugalmat, ami egyre nehezebben megy. Nem kellene, hogy az befolyásoljon hogyan néz ki, de közben igenis számít, mert eltitkolta, annyi mindent eltitkolt... mindent! Azok alapján, amiket tudok róla és bizonyára ez is csak a felszín, talán tényleg azt érdemelne, dementorcsókot. Ha pedig azon gondolkodom, hogy mit akart tőlem... Nem vagyok fontos, nem vagyok jelentős valaki, ám ha jobban megpróbálom átlátni ezt az egészet ki tudja, hogy nem volt-e bárki más is, akivel ugyanígy játszott, akár más alakban, egy harmadikban, negyedikben, sokadikban. Tudja mennyire fájdalmas volt a tény, hogy Michael megcsalt, de igazából könnyedén van rá esély, hogy ő se volt soha hűséges, arról nem is beszélve, hogy miket tett. Önző módon mégis a saját szívfájdalmam tolakszik előre, hiába a sok rossz, ami még ezen kívül a számlájára írható. - Hát nem bántál meg semmit? - csúszik ki a számon az akartlan, hirtelen kérdés és őszintén áldom az eget, hogy nincs itt most más rajtunk kívül, megfigyelő, vagy más. Ha kiderülne, hogy nekem közöm volt hozzá, azon kívül hogy a munkám, az engedélyem is veszélybe kerülhetne, akár még azzal is gyanusíthatnának, hogy azért akartam bejönni hozzá, hogy segítsek neki. Akár még én magam is bajba kerülhetnék miatta és ő cseppett sem tesz úgy, mintha nem ismernénk egymást, pedig nekem muszáj úgy tennem! És mégis ott a sok kérdés, aminek tudom, hogy nincs értelme, hiszen. - Nem hiszem, hogy képes vagy másra, mint hazudni. - sóhajtok aztán egyet, ezzel magamat is megerősítve, hogy még véletlenül se vegyem komolyan, amit mond. Az alakja most más, de ettől még nem kevésbé pocsék érzés ránézni, látni, hogy szenved, hogy gyakorlatilag a képessége irányíthatatlanná vált és szinte hullámzik az arca. Akaratlanul is megfeszülnek az ujjaim, ahogyan szorítom a kezemben lévő pennát, pedig sejtem, hogy nem lesz mit leírnom. - Ha nem mondasz semmit, tényleg dementorcsók vár rád. Igazán ezt akarod? Így... hogy így legyen vége? Azt hittem ennél büszkébb vagy. - a hangom gyenge, de mégis próbálom talán kiugrasztani a nyulat a bokorból, a hiúságára apellálni. Habár eddig a háttérben tevékenykedett, de biztos vagyok benne, hogy mindig is büszke volt magára, az eszére, hogy olyan könnyen annyi embert átejtett, köztük engem is. Mindezt csak úgy magában tartná? Ha így is úgyis vége, akkor nem mindegy?
Ha fel is fogom rezdüléseinek jelentését, jelét nem adom annak, hogy bármit sajnálnék, bármilyen komfortot vagy megnyugtatást akarnék biztosítani neki, pedig az elmúlt hónapok éppen erről szóltak. Csodálatosan figyelmes voltam, megadtam neki mindent, amit anyagilag lehet, de még izgalmas, érzéki randevúkkal és éjszakákkal is kielégítettem az igényeit. Boldoggá tettem egy olyan kapcsolattal, amiben még soha nem volt része, de hogy ennek mekkora része voltam én magam? És mennyi volt belőle egy terv része? Elsőre nagyon úgy tűnik, hogy a tekintetem zavart, nehezen olvasható, és az ég világon semmilyen kérdését nem fogom megválaszolni. Még arra se vonom fel a szemöldököm, hogy Önnek hív, pedig ez a flörtölő mozdulat annyiszor előfordult a kapcsolatunkban az elmúlt hónapok alatt. Ahogy sejti, a majomnak nyoma sincsen, de ha esetleg rászalad a tekintete a rajtam pulzáló varázstárgyra, akkor sejtheti, hogy ahogy minden mágiát fokozatosan elszívnak belőlem és lefognak, a familiáris az elsők között volt, ami egyszerűen köddé vált. Hogy hasonlít-e ez a tényleges elpusztításukhoz az jó kérdés. Fájdalommal járt, ahogy jelenleg minden egyes levegővétel kínzás, a fájdalom nem csitul. Nem csak a lelki, hogy ismét fogoly vagyok, hogy megfosztottak mindentől, amit évtizedek alatt felépítettem, összegyűjtöttem, hanem a fizikai fájdalom is jelen van a szipolyozás közben, ami talán "átlagos" életenergiákat is csapol. Felteszi az első kérdést, az arcom pedig minden pillanattal mintha miliméterenként tovább változna. Nem felelek, a változásnak köszönhetően viszont egyre felismerhetőbb a férfi, aki a tárgyaláson jegyzőként hivatkozott magára. Senki se kérdőjelezte meg, ugyan csak megfigyelőként voltam jelen, de ott voltam végig. Így már nem csak a tekintetem zavart és megtört, de szó szerint egy egészen más ember néz rá, ráncos bőr, hosszú, asszimetrikus orr, seszinű, őszülő, vékonyszálú haj, rendezetlen borosta, erős szemöldökcsont, minden karizmától és sármtól mentesen. - Inkább a dementorcsók. - hagyja el a számat a súlyos, de alaptalan kijelentés, egyáltalán nem állok készen a halálra. - Hogy tetszem így, kedvesem? - jön a kihívó kérdés, de még is tompa, életlen a hangom, mint aki azt se hajlandó elárulni, hogy évtizedekig javította fel az alkatát, képét, nem csak azért, hogy rejtőzködjön, hanem azért is, hogy elégedettebb legyen önmagával. - Mik az igazi kérdéseid? - kérdezek vissza végül, de minden szenvedélytől mentesen, a tekintetem is szinte ugrál rajta, a szeme, ajka, haja és a környezetünk között, mintha képtelen lennék bármire is koncentrálni, fókuszálni huzamosabb ideig. Vagy csak nem akarok. Mindenkinek megtagadtam a válaszadást és a terveim szerint ő sem lesz kivétel, de akkor mi ez a szorító érzés, ez a másfajta fájdalom a mellkasomban, ami egyáltalán nem hasonlít a mágikus tárgy szúró fájdalmához. Az arcom pedig bár egyre jobban a "közjegyző" képe, mintha soha nem állna meg a változásban.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Kár lenne megpróbálnom tagadni, hogy bizony rengeteg érzés kavarog bennem. Az őr jó eséllyel nem látja. Megtanultam az exférjem mellett, hogyan mutassam azt, hogy minden rendben, miközben legbelül szenvedek, de Alaric, ha egy kicsit is képes még belémlátni, akkor biztosan kiszúrja az apró rezdüléseket, miközben az őr távozik, én pedig kihúzom a széket, hogy leüljek vele szemben. Odabent mélyen egy buta fiatal lány kérdéseket kiabál, hogy mégis hogy tehette ezt, hogyan verhetett át így. A nő pedig, akinek boldogságot hozott az életébe zokogva gubbaszt a sarokban, és azt kérdezgeti vajon tényleg minden tett, elsuttogott szó hazugság volt? Na, de mi értelme lett volna? Nem vagyok fontos, nem mozogtam sosem felsőbb körökben és tudtommal soha nem mondtam neki olyat, ami hasznos lett volna a háttérben zajló tettei szempontjából. Valahol egy apró része talán még most is azt próbálja hinni, hogy számított az, ami közöttünk volt és nem csak valami játék részeként volt velem, vagy valami hátsószándék miatt, amiről nekem sejtelmem sincs. Nagyot nyelek, ahogyan a szemébe nézek. Látom az önkéntelen mozdulatokat, ahogyan felfénylik a bilincs a kezén, ami szívja el a mágiáját. Akaratlanul is körülnézek, de biztos vagyok benne, hogy a majom nincs itt. Talán egyszerűen elpusztították, hiszen "csak" egy varázslat volt, de amennyit tudok a familiárisokról, nem lehet kellemes az elvesztésük. A kezembe kerül végül egy kis notesz és egy toll. Nem hozhattam mágikus eszközöket, semmi olyat, amit bármi módon fel tud használni. Szerencse, hogy azért időnként bizony írok kézzel és nem egy mágikus penna teszi minden alkalommal helyettem. - Nos elsőként teljesen átlagos kérdéseket fogok feltenni... Önnek. - nagyot nyelek, érzem, hogy a szám már ettől a néhány szótól kiszáradt és a karomon a hosszú ujjú ruha alatt felállnak az apró szőrszálak. Annyi idegen ez így, pedig tudom, hogy nem tehetek mást. Mi értelme lenne bármi mást kérdeznem, mint amit a munka miatt kell? Úgyis hazudna és nagyon úgy tűnik, hogy igen könnyen átejtett engem és mindenkit. - Meséljen a gyerekkoráról. Ahhoz, hogy tudjam miféle ember és leadhassam a jelentésemet, a kezdetekhez kell visszanyúlnunk. - természetesen mindanzt, amit majd elmond összefogom vetni azzal, amilyen információkat kaptam róla, de mindig is jobb szerettem előbb a páciáns szájából hallani a részleteket és csak azután elolvasni a tényeket. Így elkerülhető az eleve kialakult előítélet. Habár jelen esetben ez jóval bonyolultabb, mintha egy vadidegenről lenne szó. Érzem, hogy kissé reszket a kezem, de igyekszem kontrollálni.
Fordult a kocka és a lehető legrosszabb irányba. Hónapokkal ezelőtt még minden következménytől mentesen sétáltam be a Minisztériumba Sandrin tárgyalására - és Mitchell kiszabadítására -, de most senki sem rohan az én segítségemre. Megosztó személyiség vagyok még a Testvériségben is, radikális, aki minden bűntudat nélkül áldozza fel a gyalogokat a cél érdekében, a bűnlajtsromomhoz illően magasan őrzőtt személyként tartanak fent. A kiállásomból, gőgömből, sármomból mára már nem sok minden maradt. Habár néhány napig még megmaradt a konok hallgatás, sőt, még elvétett frappáns megszólalás is, hamar kikopott, amikor a napok elkezdtek összefolyni a falak pedig vészesen közeledni. Évtizedek óta nem voltam bezárva, de a fiatalkorom árnya egyre jobban átveszi a hatalmat felettem és a zavart tekintetem, halk, érthetetlen motyogásom magamnak, az esetleges rángásaim, fejrázásaim erősen okot adtak arra, hogy megkérdőjelezzék a mentális épségemet. Játék lenne? Egy körmönfont csel arra, hogy beszámíthatatlanság miatt kerüljem el a dementorcsókot? Szürke, koszos fehér-szürke csíkos rabruhára cseréltem a kifogástalan ruhatáramat - nem önszorgalomból -, amin egy fekete, szintén viseltes köpenyt viselek, ahogy a semmibe meredek a kezeimet összekulcsolva magam előtt. Egy halvány vörösen derengő karperec szorítja a csuklómat a rolex óra helyett, ami fel-felpulzálva szipolyozza belőlem minden mágikus képességemet, tehetségemet, hogy biztosra menjenek nem tudok más utat találni a kijutásra a pálcámon kívül. Sikerült majdnem tökéletesen összerakniuk az életemet, Voldemort sötét évei alatt elkövetett szörnyűségek egy részét, a hasadások tanulmányozását, az onnan merített ötleteimet, mágiaformuláimat, a Testvériségben elkövetett uszításaimat, bűneimet, Grindelwald hatalomra segítését. Az egyetlen dolog, amiben nem találtak kapcsolatot az az, hogy miként hoztam létre a rúnapisztolyokat és milyen kapcsolatban állt mindaz mindennel. És ha rajtam múlik, nem is fognak. Hallgatok. Konokul, hosszan, ameddig csak a tényleges dementor csókkal nem kényszerítenek a vallásra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindez annyira felemészt, hogy eszembe se jusson Sandrin, a közös eltöltött idő, a lehetősége a "normális" életnek, ami mindig is egy hajszálon múlott, de minden eltöltött hétnél igazabbá vált, ám amikor belép, akkor még is megdöbbenek. Az arcom sápadt, a ráncaim, a szemem alatti táska jóval mélyebb, mint ahogy emlékeiben él, a vonásaim is sokkal kevésbé jóképűek, mintha még a fogaim is kuszábbak lennének, aminek lehet az oka az egész környezet, de valójában nem az. A tekintetem üressége megtellik valamivel, még ha nem is lehet egyértelműen élénknek, életteltelinek nevezni. Végigkísérem minden mozdulatát, vizslatva, de ahogy többek között sejtette, némán és távolságtartóan, mintha jelenleg csak valamiféle szellemképnek ítélném, amivel a megtört tudatom kínoz. Azzal, akivel talán rájöhettem volna, hogy milyen is az, amikor két ember tényleg törődik egymással, szereti egymást, egy érzés, amit soha nem tapasztaltam, soha nem értettem, soha nem tudtam, hogy szükségem van rá és vágyok rá, és még is... így van. Így volt. De most már mindegy, nem? Összeszűkül a tekintetem, gyanakvóan, mintha tényleg nem bíznék abban, hogy tényleg ő az, de abban sem, hogy ha Sandrin áll előttem mit fog mondani. Évek óta űztem mindent egyenesen az orra előtt, randevúk és találkozók előtt, után, volt, hogy közben. Egyetlen egyszer sem volt látogatóm az auror tiszteken kívül, akik megpróbáltak szóra bírni, így erősen kétlem, hogy a kapcsolatunk miatt engedték volna ide hozzám. Már is megmutatkozik egy kis fejrázás, egy kis rángás, egy kis kétkedő őrület a sötét tekintetemben, ahogy kész párbeszédeket, lehetőségeket képzelek és vetek el a fejemben. A karizmatikus színházigazgatónak bizony nyoma sincsen bennem, ahogy elvicsorodok, mert a csuklómon lévő varázstárgy egy pulzálással fájdalmasan belémmar, a vonásaim pedig még inkább elváltoznak, ahogy szipolyozza ki belőlem a megmaradt mágikus energiákat.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
Megtehettem volna, hogy visszautasítom a munkát, amikor megkaptam, de a szemébe akarok nézni, muszáj! Amikor először megláttam a cikkeket az újságban, hogy elfogták, hogy kicsoda ő valójában, hogy miket követett el sokkolódtam. Még arra is képtelen voltam, hogy kiboruljak, csak néztem az újságot és sejtelmem sincs, hogy mennyi idő telt el, mire végül megmoccantam, de az irodában gyakorlatilag rám esteledett közben. Azóta hetek teltek el és nekem nem volt bátorságom, hogy meglátogassam, hiszen hivatalosan nincs közöttünk semmi, még úgy sem, hogy már lezárult a válás és neki köszönhetően képes voltam végigcsinálni. Neki köszönhetően erősebb lettem, túlléptem a rossz időszakon... boldog voltam. Ez pedig most úgy tört össze, mint egy vékony kristály pohár, amit csak egyszerűen túl erősen koccintottak össze egy másikkal. És mégis úgy érzem, hogy muszáj a szemébe néznem, hogy muszáj beszélnem vele, találkoznunk és az, hogy engem kértek fel, hogy mérjem fel tényleg van-e baj a fejében, erre kiváló apropó, bármennyire is fájdalmas. Most pedig a folyosón sétálok végig a kihallgató szoba irányába. Mögöttem két auror, akiknek még most is az a feladatuk, hogy megvédjenek, ha erre lenne szükség, pedig biztos vagyok benne, hogy a hely tökéletesen van biztosítva és hogy Alaric is bizonyára cselekvésképtelen, legalábbis, ami a mágiáját illeti. Akaratlanul is elgondolkodom rajta azok alapján, amiket írtak róla, hogy vajon a külső, amit én ismerek igazi-e egyáltalán, netán az az, amit egyszer már felvett, amikor segített nekem a tárgyalásnál? Próbálom nyugtatni a hevesen kalapáló szívemet és persze erősen koncentrálok, hogy ne remegjen majd a kezem, amikor leülök vele szemben. - Köszönöm, innentől már minden rendben lesz. Gondolom mindenről gondoskodtak, hogy ne legyek veszélyben. - azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy talán engem nem bántana, de őszintén szólva már ebben sem vagyok teljesen biztos. A szavai, az érintése... igaz volt egyáltalán? Oh Sandrin, ne légy naiv, persze, hogy valamiféle mögöttes szándék vezérelte! Azok alapján, amiket írtak róla, nem létezik, hogy igaz lett volna, ha csak... ha csak... Megrázom a fejemet, szerencsére a két auror már hátat fordított, miután én leültem, hogy elmenjenek Alaricért. Az biztos, hogy amint visszatérnek vele, ha nem így lenne akkor kérni fogom őket, hogy távozzanak. Nem lenne ideális a felmérés és a terápia szempontjából sem, ha itt lennének a hátam mögött. Arról nem is beszélve, hogy akkor nem mondhatok csak úgy akármit. Hogy akarok-e? Hogy kell-e? Hogy ő akar-e majd bármit mondani nekem, azt nem tudom. Vajon, ha hűvös lesz és távolságtartó képes leszek egyszerűen csak a munkára koncentrálni és tárgyilagosan feltenni a megfelelő kérdéseket, hogy felmérjem az állapotát? A nagyobb kérdés talán az, ha megpróbál magyarázkodni, győzködni, akkor mit teszek? Ha megpróbál meggyőzni, hogy segítsek, képes leszek megkeményíteni a szívemet? Ha nem ismertem fel, hogy milyen ember, ha ennyire cserben hagyott a tudásom, a megérzésem, akkor mégis hogyan tudnám kiszűrni, hogy ezúttal hazudik-e vagy sem?
Egy anya azt is megérti, amit a gyermeke nem mond ki.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Fogda, Cellák 2024-02-22, 14:39
Fogda, Cellák
A Parancsnokság legvédettebb részében található néhány cella is, ahol az ideiglenes foglyokat helyezik el, akik még nem kerültek az Azkabanba, mert folyik a tárgyalás, vagy nem olyan súlyos a tettük, hogy oda fognak kerülni egyáltalán. Itt raboskodott egy ideig Vanessa Mantova is. A cellák nevük révén nem túl kényelmesek, de azért élhetőek akár hosszabb ideig is. Na nem hotelszoba jelleggel, de akad gyérebb mosdó, fekvésre nagyjából alkalmas ágy és persze ennyi. Ablak stb. természetesen nincs, a fényt mágikus megvilágítás adja. A cellák egymástól el vannak választva teljesen, természetesen jól védettek fizikai és mágikus szempontból is. Eddig csupán egyetlen embernek sikerült innen megszöknie, bizonyos Annabelle Mitchellenek, de ő is külső segítséget kapott.
