2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem hiszem, hogy ez lenne az alkalmas pillanat, hogy bejelentsem neki, hogy lesz egy unokahúga, vagy unokaöccse, amikor még az is új információ mindkettőnknek, hogy testvérek vagyunk. Kell egy kis idő, hogy rendezzem a gondoltaimat, hiszen így is épp elég gond van, ami miatt aggódnom kell. Át kell rágnom, hogy mi lesz velem a jövőben, hogyan lehet összeegyeztetni egy kisbabát a munkánkkal, és ez most még lehetetlen feladanak tűnik. Nem vagyok képes azt is kezelni, hogy felbukkant egy srác, ai az öcsém, akit a szüleink felneveltek, ameddig legalábbis tudtak, de már meghaltak, és ha én pár évvel előtt megpróbálok utánajárni a kilétüknek akkor talán megismerhettem volna őket, de már késő. - Mostanában túl sok minden minden történt, nem a te hibád, inkább a körülményeké. - próbálom nyugtatni, mert látszik, hogy eléggé ki van és nem hiszem, hogy a nyakába kellene venni még egy adag plusz terhet. Tudom, hogy milyen ebben a korban létezni, még ha az emlékeim egyre halványabbak is, de én anno utáltam az egész világot. Egyedül Bobhoz ragaszkodtam, aki aztán csúnyán kihasznált és bevallom amikor a felesége elzavart legszívesebben csak törtem-zúztam volna, amíg nem marad semmi az egész világban. Bármennyire is túlzásnak tűnik ilyesmit mondani. - Mindenképp szólok igen, jelentkezem. Addig is... nem is tudom, szia! - gőzöm sincs mi lenne a legjobb elköszönési mód. Egyszerűen csak intek neki egyet, mert valahogy más egyszerűen nem jön most. Úgy tűnik, hogy a Griffendél teljesen átjárja a családomat, hiszen én is oda jártam, ahogyan Gerard is, akivel ideje lenne beszélnem, hiszen még az aktát se említettem neki, ami már pár hete itt van a fiókomban és nem voltam hajlandó megnézni, de a mai nappal nem halogathattam tovább. Nem tudom, hogy mikor keresem fel, persze nem kellene túl sokáig húzni, hogy kétségek között vergődjön miattam, de kell idő, amíg rendezem ezt magamban és az biztos, hogy nem néhány nap lesz csak.
//Én is köszönöm! Nem indult a legjobban, de az uncsi is lenne. //
Azért mégiscsak a griffendélbe osztott be a süveg. Bármi történt velem a múltban, hogy Sasha miatt ennyire megutáltam az életet, hogy a szüleim halottak, mégiscsak Jennings vagyok, aki nem hagy ott senkit csak úgy a földön heverni. Az más kérdés, hogy a sakk-klubbon Autumn szerencsétlenkedése inkább szánalmas volt, őt nyilván nem segítettem fel, ám tekintve, hogy közben mégiscsak elkezdtem vele is összeismerkedni, aki szintén az öccseit támogatja.. Igen, az most a helyes döntés. Kiabálok segítségért, a titkárnője már jön is segíteni, összekaparjuk vele együtt a nővéremet. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az a Warrington, lehet, hogy Daphne főnöke? Mindegy, a titkárnő majd intézi, ha szükséges. Az aggodalmat eltűntetem az arcomról, nem az én stílusom ez az érzelgősség, különben is, megtettem, amit csak lehetett. – Értem. Nem tudtam, hogy ennyire érzékeny vagy, nyilván nem akartalak kiborítani. – Próbálok semleges hangon beszélni, de láthatja rajtam, hogy igenis sokkot kaptam, a szüleim halála után ha pont a kezeim között halna meg a nővérem, lehet, hogy még fel is akasztanám magam. Bele sem gondolok, hogy netán más áll a háttérben. Ez most nekem is elég sok volt, idejét érzem, hogy elinduljak, de függőben van még az, hogy fogunk-e találkozni. Ő az idősebb, tőle várok valamiféle választ, hogy miben maradjunk. Fojtottan lélegzem, az üzött vad stílus kezd eltűnni, inkább amolyan reménykedő vagyok ismét. Ha csak simán ki akarna utasítani az életéből, azt tette volna, méghozzá az első mondataim alapján, de kiváncsi volt, kétkedő, és talán ez jó jel. – Akkor.. ha jobban vagy, Roxfortban tanulok, a griffendélbe járok. Illetve itt Londonban van egy varázs-sakk barlang, ott is gyakran vagyok, keress meg, ha a folytatás mellett döntöttél. – Mintha egyedül az ő kezébe helyezném azt, hogy mi is lesz velünk. Úgy gondolom, hogy én már nyitottam, most csak neki kell eldöntenie, hogy látja-e értelmét. Vagy a titokzatos Mr. Warrington közbeszól?
Okkal pedzegetem, hogy jobb lenne, ha menne. Azt hiszem mindkettőnknek kell idő megnyugodni, főleg nekem, hiszen ő már ezt tudta, felkészülhetett rá, engem viszont kész tények elé állított és most úgy érzem, hogy túl sok ez nekem. Főleg, hogy jobban belegondolva kellemetlen dolgok kezdenek motoszkálni a fejemben, ahogyan azon rágódok, hogy talán... jól döntöttek? Nem! Arra akkor sincs mentség, hogy az ember csak úgy eldobja a gyerekét. Lehet, hogy Dwight egyedül maradt, de akkor is sok éve volt szülőkkel, én viszont úgy nőttem fel, hogy egyedül voltam, mindig. Fogalma sincs róla, hogy milyen életem volt, hogy milyen árvaházban nevelkedni, remélni, hogy valaki majd kiválaszt, vagy mégis felbukkannak a szüleid. Az a remény szépen évről-évre halványul, hiszen mindenki tudja, hogy nagyobb gyerekeket már nem fogadnak örökbe. Aztán még az a felnőtt is, akiben bíztam csúnyán kihasznált, hiszen Bob egyáltalán nem volt kedves ember, hiába mutatta az elején annak magát, a felesége pedig nem tudja min mentem keresztül, mégis úgy nézett rám, mintha az én hibám lenne, pedig nem voltam más, mint egy áldozat, ami kihatott az egész későbbi életemre. Túl sok minden kavarog tehát a fejemben és úgy tűnik, hogy sok ez most ahhoz, hogy kezelni és feldolgozni tudjam, így nem csoda, hogy amikor hirtelen felállok, a feje tetejére áll a világ és egyszerűen elterülök a földön. Csak néhány pillanatig tart a dolog, hamarosan már átsejlik az aggódó hang. Először tompán, mintha csak vastag ködön, vagy egy falon át hallanám, de aztán már kezd kiabálássá válni, ahogyan a srác, az öcsém segítségért kiabál. Az ajtó nem sokkal később hallom, ahogyan nyílik, de ekkor már nyitogatni kezdem a szememet. - Jól vagyok, csak... megszédültem kicsit. - motyogom, bár a hangom még elég rekedt, úgyhogy az sem teljesen biztos, hogy megértik egyáltalán. Látom szegény kölyök arcán, hogy meg van ijedve. Gondolom nem értékelte volna, hogy sikerül az egy maradék élő rokonát kinyírnia azzal, hogy ilyen hirtelen informcáiókat közöl vele. - Biztos, hogy ne hívjak valakit Miss Jennings? Ne értesítsem Mr. Warringtont, hogy hazavigye? - még mindig kicsit távolinak tűnik, de lassan kezd normalizálódni és rendesen szólni a recepciós lány hangja, aki úgy tűnik meghallotta a segítségkérést és hamar be is jött. Lassan felkönyökölök, bár még kicsit zúg a fejem, de kezd alakulni a dolog és már a világ se forog olyan vészesen, de az biztos, hogy most nem tudnék hirtelen felpattanni. - Nem köszönöm, ne zavarjuk most, rendben leszek. Köszönjük a gyors segítséget! - pillantok rá, most már elég határozottan ahhoz, hogy nyugodtan távozhat és nem kell itt őrködnie, bár még mindig elég aggodalmasan néz szegény, de végül elköszön azzal, hogy ha bármi gond lenne egyből szóljunk és kissé nehézkesen, de végül távozik. Halkan sóhajtok egyet és igyekszem feltápászkodni, ha Dwight segít, akkor a segítségével és visszaülni a székre. - Ne haragudj, tudom, hogy nem a te hibád ez az egész, egszerűen csak túl... túl sok ez most. Nekem is idő kell, hogy felfogjam, és majd... jelentkezem. - már nem olyan a hangom, mint nem rég, nem vagyok támadó. Tényleg nem akartam rosszat, csak hát mégis rajta vezettem le, hogy igenis dühös vagyok azért, hogy eldobtak, őt viszont nem. Nehéz lenne eldönteni melyikünknek rosszabb, de mégis úgy érzem, hogy nekem volt, de közben nem lehetek önző, hiszen a munkám is arról szól, hogy másoknak segít, akkor pont a saját öcsémet lökném el? De azt meg kell értenie, hogy nekem is idő kell, hogy feldolgozzam ezt az egészet. Így is olyan sok minden történt az utóbbi néhány évben, a sok bonyodalom, a veszélyes küldetések, vagy csak amikor egy hónapig azt hitte mindenki meghaltunk. Furcsa volt szembenézni a gyerekkori lázadó önmagammal. Ha Dwight tudná mennyire hasonlítottunk akkoriban! De most pihennem kell és rendbeszedni a gondolataimat. Túl sok minden kavarod odabent, túl sok kérdés és kétely.
-Mert szerinted felelős döntés, hogy árván hagyjanak valakit? – Vágok vissza keményen. Nyilván abba is bele kéne gondolnom, hogy őt eleve nem nevelték fel, valamiért nem akarták, talán pont a munkájuk miatt, de azért kétszer is belelépni állati nagy hülyeség ugyanabba a csapdába. Esetemben már volt egy gyerek, akit eldobtak, elhagytak, de mégsem vigyáztak magukra, nem hagytak fel az auror munkával. Ha valakinek ennyire szívügye, hogy meghalna is a hivatásáért, hát ne hagyjon hátra senkit. Igen, így gondolom, elvadult tekintetemnben benne van több évnyi magány, elhagyatottság. Na és persze a dühös, gyülölködő indulat, hogy Sasha miatt kezdek egymással rivalizálni. Eleve hülyeség az embernek kockáztatni az életét a sakktáblán kívül. Miért nem lehet játéktáblán háborúkat vívni? Talán én vagyok az egyetlen értelmes ember a világon?? - Évek óta halottak. Nélkülük nőttem fel. Ne vagdalózz azzal, amiről semmit sem tudsz. – Kezdünk egyre durvábban fogalmazni, amit én sem akartam, csak valahogy elszabadultak az indulatok. Amikor úgy döntöttem, hogy felkeresem a talán nővéremet, voltak kétségeim, mert úgy gondoltam, hogy legalább megpróbálom. Ehhez képest nem hogy közelednénk, inkább ellenségessé válunk. Durva szokott lenni a stílusom, de ha arra vágytam, hogy vége legyen a magánynak, legyen családom, akkor nem mértem fel a kommunikációs képességeimet, de azt sem, hogy ő mit érezhet ezzel a családdal kapcsolatban. Én próbáltam nyitni, de most összeomlik minden. Ahogy felpattanok, még utánam szól, de látom, hogy meg is szédül. Már nem is arra figyelek, hogy mit mond, hanem hogy összecsuklik a nagy hangzavar közepette. Azért én sem vagyok olyan érzéketlen, hogy hátat fordítsak, sőt, magamat is meglepve nyúlok érte, de már nem érem el. – Daphne! – Szólongatom, lehajolok hozzá, megfogom a kezét, az arcát paskolgatva gyengéden próbálom magához téríteni. Van nálam egy palack víz, gyorsan előkapom a táskámból, és ha minimálisan magához tér, próbálom itatni. – Valaki! Valaki segítsen! – Kiabálok, hátha az a recepciós bula meghallja a hangomat. Lövésem sincsen, hogy mi lehet a baja, azért ennyire nem húzhatta fel magát.
Azt hittem, hogy az a lány már tényleg csak valami múltbéli álomkép, akivel abban a kifordított világban voltam kénytelen találkozni, ahová Deneira küldött minket, de most az a lány mégis itt van és bármennyire is nem akarom, most ő van előtérben. A dacos és ellenséges fiatal Daphne, aki utálja a világot és mindennel megpróbál szembemenni, mert úgy érzi, hogy elárulták és végülis most ez bebizonyosodni látszik. Itt ez a srác, aki úgy tűnik, hogy a testvérem és akinek meghaltak a szülei... a szüleim, de akinek legalább voltak. Ő kellett nekik, én nem és nem rá kellene haragudnom a szüleink döntése miatt, főleg hogy az okát sem tudom, de mégis úgy érzem, hogy nincs más, akire haragudhatnék. Mit kezdjek két halott szülővel? Mégse állhatok oda már eléjük, hogy miért tették. Nem mondhatom a szemükbe, hogy aljasság eldobni egy gyereket. Helyette most itt egy kölyök, aki láthatóan hasonlóan van a világgal, mint én voltam akkor és aki mintha tőlem várna valamiféle megváltást, vagy segítséget, de hát nekem se volt anno senki! - Mintha az, akinek gyereke van már nem is lehetne auror. - felelem a szavaira, hiszen lássuk be én se akarom eldobni a karrieremet csak azért, mert... És most kezd valami motoszkálni a fejemben, hiszen igaz, hogy én magam is aggódtam e miatt, hiszen mi van akkor, ha a pici, aki bennem növekszik miattam sérül meg, vagy meg sem születik, mert nem vigyázok rá eléggé? Vagy mi van akkor, ha mindkettőnket elveszít Gerarddal, hiszen ő is auror lett? Ez azt jelentené, hogy fel kellene adnom azt, amiért eddig dolgoztam, vagy mindkettőnknek? Nem, hiszen vannak családos aurorok. Nem csak az választja ezt a szakmát, akinek nincs senkije, hiszen ott van a parancsnok is, akinek a lánya szintén auror. - Eldobtak. A kettő nem ugyanaz. Gőzöd sincs, hogy milyen szülők nélkül felnőni. Te már szinte felnőtt vagy. - miért nem megy? Miért nem tudok egy kicsit megértőbb lenni, miért annak a régi dacos énemnek kell a felszínre törnie? Hiszen ez a kölyök gyakorlatilag segítséget kér a maga fura módján, ahogyan velem is nagyon nehéz dolga volt anno Janette édesapjának, de mégis küzdött azért, hogy ne süllyedjek vissza abba a rémes életbe, amit sikerült élnem egy jó ideig. Ezért hát, amikor Dwight feláll, én magam is felpattanok. Talán az érzelmek, a sok kavargó gondolat és a hirtelen mozdulat okozza, hogy annyira megszédülök, hogy meg kell kapaszkodnom az asztal szélében. - Lehet, hogy ez most egyszerűen sok... érted? - próbálok most már valami emberibb hangot megütni, ami egészen elhalkul a végére, mert bármennyire is igyekszem érzem, hogy kezd forogni körülöttem a világ és bár igyekszem tartani magamat és szorítani az asztal szélét, de akármennyire is próbálkozom elsötétül a világ, a lábaim pedig már nem azt teszik, amit én akarok és egyszerűen úgy, ahogy vagyok sikerül az asztal mellett összecsuklani. Kész mázli, hogy nem az asztal felé esem, hanem mellette csuklom össze, hogy legalább ne üssem meg magamat.
Amennyire jó stratéga vagyok a varázsló-sakkban, olyan ügyesen szúrom el az életemet a valóságban. Lövésem sincsen, nem építettem fel ezt a beszélgetést, nincsenek érveim, s nem tudok a következményekre építeni. Túlságosan beszűkült a látóterem a hatvannégy mezőre, a bábukra, emberekkel nem bánhatok kényem-kedvem szerint. Legalábbis csak azokkal tudok, aki a tábla másik oldalán ül, be tudom vonni a bűvkörömbe, de ennyi. Ha beszélgetni kell, nyers vagyok és a bántó, ebben az esetben pedig tökéletesen tanácstalan. Nem is akarnám győzködni, csak makacskodok, nem mérem fel a helyzet súlyát, hogy idegenként nem gyalogolunk bele mások életébe. – Én nem.. téged nem akartalak… - Nem mondom, hogy megbántani, de el vagyok hülve, csak tényeket próbálok közölni, kapaszkodni valamibe, de láthatóan van bennünk valami közös, mert ő se egy kedves alkat. Legalábbis velem nincs. A szúrós pillantásra akaratlanul is keresztbe fonom a karomat, dacosan állom a nézését. – Semmit sem tudtam rólad, azt se hogy árvaházban nőttél fel. Sosem említettek, még egy apró nyom sem volt, hogy léteztél. – Nem teszem hozzá, de jó szarul hangzik, hogy csak így eldobták, míg engem felneveltek, legalábbis addig, amíg ostoba módon meg nem haltak. Hogy vajon ki tudunk-e hozni ebből valami normális helyzetet? Hááát.. Egyre kevésbé tűnik esélyesnek! Lehet, hogy nekem a magány marad az osztályrészem, amit ha nem is tudok megszokni, lassan kénytelen vagyok elfogadni. – Ennyire nem lehet egyszerű. Nem voltak rossz emberek, noha okosok sem. Belefutni egy olyan őrültségbe, hogy puszta rivalizálásból üldözni a sötét varázslókat, miközben gyereke van az embernek.. – Nem azt mondom, hogy minden családos auror hülye, de minek feleslegesen kockáztatni? Ők ezt tették, versenyt futottak a másik családdal, a McCaine-kkel. Csóválom a fejemet, és lassan felállok, menni készülök, valahogy nem érzem, hogy fel tudnánk építeni ezt a kapcsolatot, vagy legalábbis nem elsőre. Az talán még nem baj, de majd eldöntjük, hogy lesz-e folytatása. – Igen, mint ahogyan a tiéd sem, hogy valamiért megszakították veled a kapcsolatot. Mindenesetre.. Én örültem volna, ha nem vagyunk egyedül. – Fejezem be, és már az elköszönésnél tartok, noha nem akarom magamat sajnáltatni, viszont őt feltartani sem. Lehet, hogy mindkettőnknek aludni kell még erre egy párat.
Nem is tudom, hogy mit hisz pontosan, hiszen sosem találkoztunk. Mit gondol, ha tudnám kik voltak a szüleim, akkor nem ismernénk egymást? Fura egy kölyök, de vagy nem túl okos, vagy szimplán csak nincs energiája normálisan átgondolni a dolgokat. És mintha említettem volna neki az elején, hogy nincs testvérem, hiszen árva vagyok. Ezért is szökken fel a keresetlen stílusra egyből a szemöldököm, főleg hogy az aurorsággal példálózik, pedig nem tudtam, hogy kik voltak a szüleim, akkor meg mégis honnan tudtam volna, hogy azok voltak? - Na jó, visszavehetnél a stílusból, már csak a korkülönbség miatt is. Árvaházban nőttem fel, mégis hnnan tudtam volna, hogy aurorok voltak? - nézek rá most már elég szúrósan. Gőzöm sincs, hogy leszek jó anya, ha ennyire nehezen viselek el egy nálam fiatalabbat, aki problémás. Nem tudhatom, hogy az én gyerekem nem lesz-e majd az. Végtére is én is az voltam, de kezd kiakasztani a srác. Tény, hogy én se vagyok kifejezetten nyitott felé, de jó okom van rá. Nem ismerem és nehéz elhinni, hogy a testvérem, ha pedig tényleg az, akkor nem túl jó kapcsolat indító, hogy őt felnevelték a szüleink, amíg meg nem haltak, engem viszont lepaszoltak egy árvaháznak. Egészen más életem lett volna, ha nem így történik, bár ki tudja. Ez a Dwight se tűnik kimondottan kiegyesúlyozottnak, hiába voltak mellette egy ideig legalábbis. - Nincs ezen mit gondolni. Mint mondtam árvaként nőttem fel. Kisbabaként, pár hónaposan tettek le egy árvaház küszöbére és ott éltem, amíg a Roxfortból értem nem jöttek, és persze utána a nyarakat is még, amíg nagykorú nem lettem. Valószínűleg nem véletlenül hagytak el, mivel tudtommal senki se keresett. Ha meg aurorok voltak biztosan megtaláltak volna. Úgy tűnik nem kellettem nekik. Talán... fiút akartak, mint te. - vonom meg a vállamat végül, de egyértelműen keserű a hangom, sőt csak úgy süt belőle. Nem tudom, hogy miért dobtak el. Nem mondom, hogy sosem gondolkodtam rajta, hazugság lenne. Gyerekként az ember még naiv. Megpróbálja kimagyarázni. Aztán úgy voltam vele, hogy bizonyára meghaltak és végtére is igen, csak sok évvel később. És őszintén? Nem érdekel, nehéz lenne sajnálnom őket. - Őszintén szólva nem tudom, hogy mit tudunk ezzel kezdeni. Én már.... én már nem vagyok egyedül, neked viszont ott voltak évekig. Tudom, hogy nem a te hibád, hogy téged választottak, de... - összeszorítom a számat. Ez talán buta gyermeki dac, de mégis nehéz most így hirtelen úgy néznem rá, ahogyan illene. Mégis csak felneveték, amíg tudták, engem viszont nem. Árvaként az élet silány és kilátástalan. Egy ideig reméled, hogy örökbe fogadnak, aztán persze nem történik meg, majd elvadulsz, hiszen úgy érzed senkinek se vagy fontos Egy eldobott gyerek önértékelése mindig a béka hátsója alatt lesz. Nem csoda, hogy olyan sok rossz döntést hoztam és olyan kínzó most a gondolat, hogy egy életről kellene gondoskodnom. Miközben mardos a bűntudat, ha arra gondolok, hogy a kisbaba tönkreteheti a karrieremet, amit olyan kemény munkával és sok küzdelemmel sikerült végre felépítenem. Kicsit sok most mindemellé még egy hirtelen előbukkant öccs is, aki láthatóan szintén rám szorulna, hiszen senkije sincs.
Mindkettőnkben van egy komolyabb tartás, passzivitás másokkal szemben, és mindennek az alapja egyértelműen a család. Elvadult közegben nőttünk fel, se nem ismerem a nővérem gyerekkorát, de nem lehetett túl fényes, ha a szüleim nem beszéltek róla. Velem is csak a Roxfort második évéig, hogy utána belemenjenek abba az ostoba rivalizálásba a McCaine családdal, ami a közös vesztüket jelentette. Erre Daphne is auror lett! Hát nem tudja, hogy mi történt a szüleinkkel? Vagy tudja, csak nem érdekli? Ki az a hülye, aki önként dugja a nyakát a hurokba? Én aztán senki kedvéért nem kockáztatnám az életemet, az egészen biztos. Fújtatva méregetem, még kissé ellenséges arcot is vágok, ahogyan mérlegeli, hogy vajon van-e igazságtartalma a mondandómnak. Esküszöm, ha elutasít, akkor dühömben minimum megrugdosom Sashát, mert az ő kislánykori nyafogásából indul ez az egész versengés. Megtehetném, hogy nem egy gyermeket okolok, hiszen nem tudhatta, hogy mit indít el, de nem tudom már máshogyan levezetni a magányt, és az elhagyatottságot. – Ahogy te is továbbvitted a szüleink hagyatékát. Mintha.. nem tanulnál abból, amit történt. Vagy nem is tudtad? – Csóválom a fejemet dacosan, és most már nem érdekel, ha megbántódik. Másokkal is igen nyers a stílusom, mellőzök minden kellemet, minden bájt, nem volt aki ezekre tanítson, csupán nevelők, magántanítók vigyáztak rám, amikor éppen szünet volt a Roxfortban. Nem volt még egy dajkám sem, aki anyám helyett anyám legyen, a családnak pedig több szála nincsen tudtommal, hogy egy drágalátos nagynéni vegyen a védőszárnyai alá. – Halottak, igen. Egyedül vagyok, akárcsak te. – Bököm ki végül, s bár a tartásom, és az arckifejezésem kemény, a pillantásomban van valami kérlelő, amit nem tudok kitörölni, elrejteni. Ám nem reménykedek, le sem ülök, láthatja rajtam, hogy csak egy rossz szó, és már fordulok is sarkon. Nem fogok könyörögni, eddig is elvoltam egyedül. – Igen, ők voltak. Miből gondolod, hogy eldobtak? Mi történt? – Azért ez meglep, nem úgy ismertem a szüleimet, mintha ilyesmit tennének. Pont azért ilyen fájó a hiányuk, mert csak addig éreztem magamat gyereknek, amíg ők éltek.
Talán érthető, hogy nem vagyok elég nyitott egyből. Gerarddal is konkrétan évekbe telt, amíg végül tényleg egymás között kötöttünk ki, hiába volt meg a kapocs, de egy olyan valakinek, mint én, az ilyesmit nehéz elfogadni és kezelni. Végtére is nagyon sokáig voltam egyedül és csak magamra számíthattam. A barátok nem tartottak ki soká, a vadóc jellemem miatt csak egy banda volt velem, ahol nem volt olyan komoly összetartás, aztán az élet folyton ide-oda dobált. Talán ténylegesen csak Janette édesapja volt, aki tényleg segített és kirángatott a fertőből, hogy aurort csináljon belőlem. Nem sokon múlt, hogy az eltűnése nem taszított vissza oda, ahonnan jöttem. Így azért nehéz komolyan venni bármiféle rokonságot és nem csoda, hogy bármennyire is örült Gerard és persze én magam is, de mégis rettegek attól, hogy gyerekünk lesz, hiszen egyikünk előtt sincs semmiféle normális szülői példa, vagy család. Mégis hogyan lehetnénk akkor mi jók ebben? Főleg úgy, hogy mindketten napi szinten kockáztatjuk az életünket. Arról nem beszélve, hogy végre kezd beindulni a karrierem, de egy kisbabával az ember mégse mehet csak úgy terepre. Zakatolnak szüntelen a gondolataim, ezért is vagyok elutasító és érdekel, hogy a hasonlóság, vagy a közös néven kívül volt-e bármi ok arra, hogy úgy gondolta van közünk egymáshoz, de egyelőre úgy fest nem. Ő azt hiszem keresne valamit, amit elveszített, én viszont sosem tudtam milyen is ez, így kevésbé van bennem vágy arra, hogy újra létrehozzam. - A McCainek elismert aurorok voltak és a gyerekeik közül ketten is ezt a pályát választották, ezért lehet közöttünk kapcsolat, de másról nincs szó. - felelem, újra tagadólag, pedig biztosan ha az ő helyében lennék nem esne jól ez az egyértelmű elutasítás. Látszik rajta, hogy eléggé szét van esve és nem szeretne mást csak hogy valakibe kapaszkodhasson. Tudom milyen volt ez ennyi idősen. Csak hát nekem nem volt senki, csak Bob, aki csúnyán kihasználta a naivitásomat. - Tehát halottak. - motyogom, hiszen ha mégis rokonok vagyunk, akkor ez nem egy olyan happy endes történet, mint Gerard esetén, aki megtalálta az anyját. Nem mondom, hogy nem vagyok csalódott, még ha lehet, hogy kaptam is egy öccsöt, de olyan távolnak és idegennek tűnik így elsőre. - Jól van... - sóhajtok egyet, ezzel jelezve, hogy ne menjen el és végül előhúzom a fiókot, amiből előkerül az akta. Látszik rajta, hogy szinte érintetlen, tehát nem olvastam rongyosra, vagy lapoztam át már ezerszer. Nem magyarázok hozzá, hanem néhány pillanatnyi hezitálás után én magam nyitom ki és futom át a sorokat. - A szüleid neve Thomas és Hetty voltak? - pillantok rá újra és áttolom az asztal túlfelére az iratokat is. - Ezt a levéltárban találtam. Ehhez vezetett a mágia. Eddig nem... nem igazán akartam tudni semmit a családomról. Mégis csak eldobtak... veled ellentétben. - teszem hozzá, ami talán kissé csípős lehet, kissé bántó, de mégis képtelen vagyok visszaszívni, vagy magamban tartani. Hiszen így van. Itt van ez a srác. Látszik, hogy egyedül van, hogy nincs mellette senki, aki kirángatná a gödörből, de akkor is sok éve volt a szüleivel, a szüleinkkel, akik úgy döntöttek, hogy én nem kellek nekik, csak ő. Ezt azért nem lehet, nem zokon venni.
A recepciós csaj nem különösebben érdekel, bár az igaz, hogy ez nem rá tartozik, úgyhogy ha Daphne nem is rángat, de elvon onnan, én pedig sietve követem. Úgy vagyok vele, hogy jobb a közepébe vágni, és inkább pofára esni, ha nincsen szüksége valami újonnan felbukkant családtagra. Talán nekem kéne, hogy ne legyek ennyire magányos, magamra utalva. Hiába, hogy van valamekkora örökségem, de az nem kárpótol. Sakkozóként amúgy is csak a tábla van, és a bábuk, amiket mozgatok, nincsenek barátaim. Talán is rá szükségem, a hatvannégy fekete-fehér mezők, és a feláldozható hadsereg bőven elengendő, hogy a világot jelentse nekem. A nővérem ellenben hús-vér ember, egy valóra vált kapcsolat lehetőségét kecsegteti, amiről nem tudok csak úgy lemondani. Kétlem, hogy együtt fogunk karácsonyozni, de mégis.. Hátha! – Nem csak a családnév miatt. A külső hasonlóság szembetűnő. A szüleim is aurorok voltak, ha örököltél a vénájukból nem lennék meglepődve. És.. láttalak beszélgetni pár hete az egyik McCaine-nel. Azért ugrott be, mert a szüleink a legjobb barátok voltak, azt hittem, hogy direkt barátkozol vele. – Próbálom összefoglalni most magamhoz képest egész higgadtan, mintha egy sakkjátszma lenne. Nem meggyőzni, ledominálni akarom, mindössze azt mondom, amit leszűrtem, hátha igazam van. Ha meg nem, akkor elfogadom, hogy erről ennyit. Ahogyan méregetjük egymást, ugyanaz a sötét tekintet villan vissza rám, amit a tükörben is látni vélek minden nap. Egyértelmű a hasonlóság, bármennyire is kételkedik, de bizom benne, hogy fog adni egy esélyt a dolognak. Jó lenne, tényleg jó, ha ebben a pocsék világban lenne valakim, aki ráadásul felnőtt, utat tud mutatni, hiszen a sakkjátszmák világa azért mégiscsak más, bármennyire is odamenekülök, játszva a macsó bajnokot. – Halottak. Évekkel ezelőtt pont a McCaine-családdal keveredtek bele valami sötét varázslós ügyben, és ahogyan az ő gyerekeik, én is árván maradtam. – Talán ez így kicsit nyers, de nem tudom másképpen közölni. Én már elfogadtam, legalábbis látszólag, de legbelül emészt rendesen, és egyértelműen attól az eseménytől vagyok ilyen bunkón magamnak való. Elhiszem, hogy Daphne szkeptikus, de én most igyekszem a szebbik, jobbik oldalamat mutatni. – Nem tudom, hogy mit mondhatnék, azt hittem hinni fogsz nekem, de nyilvánvalóan nehéz elfogadnod. A Roxfortban tanulok, ha átgondolnád. – Vonom meg a vállamat, igyekszem lazán kezelni, de nem készültem komolyabb tárgyalásra. Viszont nem mozdulok, hátha mégis mond erre valamit.
Azért szegény recepciós lánynak felszökken időnként a szemöldöke, a tegezésnél, meg úgy általában, amikor ezt a testvér dolgot bedobja a srác, ezért is döntök úgy, hogy inkább magammal vonom, hogy menjünk és üljünk le az irodámban, mert akármi miatt is gondolja azt, hogy testvérek vagyunk, az biztos, hogy nem tartozik másra. Ettől még persze zakatolnak a gondolataim végig, ahogyan az irodám felé tartunk, majd becsukom az ajtót és leülök az asztalnál a székembe, ő meg a másik oldalra. Van köztünk hasonlóság, ezt azt hiszem kár lenne tagadni, de ez még nem jelenti azt, hogy tényleg rokonok is vagyunk. Egyelőre érdekel, hogy miből gondolja ezt. Talán csak látott az újságban és a névegyezés miatt egy pár pillanatnyi hírnév miatt jutott efféle az eszébe. Ki tudja! Az akták, amiket szereztem talán egyből választ is adnának, de mégis előbb azt akarom hallani, ami miatt ilyen következtetésre jutott, mert hát nem tűnik éppen a legjobb körülmények között élő srácnak. - Valószínűleg nem csak minket hívnak így Angliában, sőt talán máshol is akad, aki Jennings. Ez még nem tesz bármit is egyértelművé. Csak ennyiből gondoltad? - pillantok rá, ezúttal már tényleg talán kicst úgy, mintha ez valami kihallgatás lenne. Azt gondoltam talált valami fontos iratot, de hát a név még önmagában nem minden. A szüleimről pedig semmit sem tudok, szóval az ő neveik nekem nem sokat mondanak. Mégis elgondolkodom a kérdésén és jobban megnézem magamnak. Sötét haj, sötét szemek. Nem tagadom, hogy van közöttünk hasonlóság, de akarnak olyanok a világban, akiknek egymáshoz semmi közük, mégis akár egymás ikertestvérei is lehetnének. Azt viszont nehéz lenne nem észrevenni rajta, hogy milyen a pillantása. Az enyém is ilyen volt egykor, annyira szomjaztam a figyelmet, a társaságot, hogy bármit megtettem volna, hogy befogadjon egy közösség és bármit elnéztem azért, hogy pótoljam a bennem lakozó űrt, még a fogadott apám ocsmány tetteit is, vagy hogy a barátaim mikbe vittek bele és mennyire szétzilálódott az életem. Ha nincs Janette édesapja... Ez a srác pedig úgy fest, hogy neki nincs olyasvalaki az életéből, aki visszarántaná a gödör széléről, ahol jelenleg próbál egyensúlyozni. - És hol vannak most a szüleid? Miért nem jöttek ők is? - szegezem neki a kérdést, egyelőre nem válaszolva arra, hogy mennyire vagyunk hasonlóak, vagy sem. Nem vagyok teljesen elutasító ugyan, de azért jócskán látszik rajtam, hogy felettébb szkeptikus vagyok. Gerard más, ő maga akarta megtalálni az igazi édesanyját és örült, hogy megtalálta végül, de én hiába szeretem meg az akták hetekkel ezelőtt a levéltárból, azóta se szántam rá magamat, hogy megnézzem, hiszen ha már régóta ott volt, akkor más is tudhatott róla. Ki tudja talán éppenséggel Janetta apja is, a mentorom, és ha a szüleim még élnek, akkor most már nyilvánvaló, hogy egyszerűen lemondtak rólam. Ez talán nem ennek a fiúnak a hibája, de ha tényleg a testvérem, akkor lássuk be, ő kellett nekik, én viszont nem. Nem tudom, hogy ilyen alapokkal mennyire lehet jó a kapcsolatunk, ha tényleg igaza van és testvérek vagyunk. Még, ha nem is az ő hibája, ami történt.
Látom, hogy mennyire hasonló még a tekintete is, mint nekem, csak velem ellentétben neki lövése sincsen arról, hogy ki vagyok, és miért keresem. A külső egyezés annyira szembetűnő, hogy csodálkozom, hogy nem ismer fel elsőre, inkább értetlenkedik, ám a barna szem és a barna haj még önmagában nem jelent semmit. Türelmesnek kell lennem, akárcsak a varázslósakkban. Veszek egy nagy levegőt, arccsontom megfeszül, ahogyan igyekszem nem valami ízest visszaválaszolni. Azért jöttem, hogy ismerkedjünk, netán egy család legyünk, reméhetőleg lesz is értelme, jelentősége. – Igen, téged. – Tegezem le, pedig tarthatnám a hivatalos protokollt, távolságot hagyva magunk között. Kissé belevágok a közepébe, aztán lesz ami lesz. A recepciós lánnyal mit sem törődve várom, hogy Daphne reagáljon, felőlem mehetünk máshova tárgyalni. Végre a nővérem is veszi a lapot, megindul, s mivel én eleve lendületben vagyok, alig kell kapkodnom a lábamat, hogy lépést tartsak vele. Sőt, még elégedett kifejezéssel morrantok egyet, hogy végre. Nem jegyzem meg az útvonalat, talán visszafelé kikisér, a gondolataimat igyekszem úgy rendezni, hogy ne tűnjön csapongásnak, amit mondani akarok. Holott a lényeget már közöltem, egy vérből vagyunk. – Köszönöm, hogy tudsz rám időt szánni. Feltételezem, hogy fontos munkád van. – Azért teljesen én sem vagyok lekezelő. Igencsak elvadultam az elmúlt években, de ha valaki a családom lehet, azzal nem lehetek indításként bunkó. Helyet foglalok, s közben előveszem a papírjaimat, igazolványaimat, amin ott van a szüleim neve is. Ezt nyújtom át, miközben ő felveszi a kihallgatós pózt. – Én is úgy tudtam, hogy egyke vagyok, de.. véletlenül megláttalak, és hallottam, hogy hívnak. Ráadásul pont McCaine-nel beszélgettél, akik tekintetében a szüleink nagyon jóban voltak egykor. – A szüleink nem haltak meg, de ha Daphne úgy tudta, hogy igen, és árvaként nőtt fel, akkor nagyon félremehetett valami. – Neked nem tűnik fel ez a külső hasonlóság? – Kérdezem bizonytalanul, lehet, hogy teljesen felesleges lenne az életében egy nem várt fiútestvér, rajtam viszont látja, hogy mennyire magányos vagyok, és talán ezzel tudnánk egymásnak segíteni. Bizonytalanul beharapom a számat, ha azt mondja, hogy ő ebből nem kér, akkor felpattanok, és már itt sem vagyok.
Sejtelmem sincs, hogy ki lehet a fiatal srác, talán egyszerűen csak eltévedt, vagy az iskolából küldték. Egyelőre nem tehetek mást türelmesen megvárom, hogy mit szeretne pontosan és miért is van itt. Láthatóan azért nehezen nyögi ki, de talán csak zavarban van, én pedig próbálok nem túlságosan sürgetően nézni rá, mert hát jócskán lenne még dolgom a mai napra is. Nem igazán számoltam vele, hogy bárkit is pesztrálnom kell ma, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem úgy küldték ide, hogy nekem nem is szóltak róla. Ha esetleg valakinek a rokona, akkor nekem kellene körbevezetni, vagy nem tudom. Az biztos, hogy ilyesmire most nem lenne időm és már talán nem is tartok ott a ranglétrán, hogy ilyen feladatokat kapjak, ha csak nem adta tovább valaki, hogy gyereket várok és ezért próbálnak ilyen ügyekkel óvni. Ha így van, hát biztos, hogy nem leszek boldog. - Hogy mi? - igen egyszerűen ennyit sikerül elsőre rávágnom, mintha tényleg nem hallanék jól, mert hát eléggé meglepőek a szavai. A latolgatásaimmal szemben ez egészen más. Nem véletlenül van itt, hanem direkt? - Biztos, hogy engem keresel? - próbálkozom, de a nevünk egyezik és a külseje. A sötét haj és szem... Lassan felfogom, hogy szegény recepciós lány is most szedi fel éppen az állát az asztalról, ahogyan felfogta, hogy mit is mondott a srác, úgyhogy megpróbálom gyorsan összeszedni magamat, hiszen ez nem éppen folyosó téma. - Öhm... azt hiszem ezt nem itt kellene... Gyere velem! - indulok e sietősen az irodám irányába, mielőtt még szegény lány elkezdene habogni valamit arról, hogy hasonlítunk egymásra. Így csak tátog szegény, mint hal a vízben és bizonyára rettentően sajnálja, hogy nem tud osztódni és láthatatlanul nem jöhet velünk, hogy meghallgassa az elkövetkező beszélgetést. Én viszont beterelgetem a srácot az irodámba, hogy ott kihúzzak neki egy széket és én magam a helyemre üljek le vele szemben. Kissé talán kihallgatás érzése lehet a dolognak, de auror vagyok és egyáltalán nem szoktam az efféle helyzetekhez. Akaratlanul is végigmérem és ha netán dohányozni akarna, akkor finoman jelzem, hogy tényleg nem kellene idebent. Nem néz ki valami jól, akaratlanul is emlékeztet a zilált önmagamra, ebből a korszakomból. - Miből gondolod, hogy testvérek vagyunk? Nekem... nincs családom, árva vagyok. - bököm ki most már, pedig ott van még mindig a fiókban az akta, amit most már talán tényleg ideje lenne megnézni, de egyelőre még nem veszem elő. Ez a srác valamiért idejött, kérdés, hogy tényleg jó indoka van rá, vagy csak a nevünk egyezése és netán látott az újságban egy cikkben egy ügy kapcsán és kapaszkodót keresett a szétzilált életében? Végülis ezt is megtudnám érteni. Volt időszak, amikor én magam is sokat gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha hirtelen felbukkanna egy rokon, vagy eljönnének a szüleim, hogy sajnálják, de engem akartak védeni és azért tűntek el. De... aztán felnőttem és rájöttem, hogy nincs mit tenni, egyedül vagyok, mint az ujjam.
Az a legrosszabb, hogy türelmesen kell várnom. Néhány percet is alig bírok ki, annak ellenére, hogy hetekig húztam a találkozót. Fogalmam sincsen, hogyan fog reagálni, és talán nem fair, hogy én így rákészülhettem, ő pedig biztosan le lesz sokkolódva. Kiváncsi vagyok rá, hogy lát-e majd bennem valami rokont, családtagot, egyáltalán kellek-e neki. És azt sem tudom, hogy ez fordítva így van. Rág belül az ideg, hogy megtudjam, hogy tényleg van-e egy nővérem. Egykeként neveltek, sosem jutott eszembe, hogy a szüleimnek előttem is volt már gyereke. A szüleim, akik talán Sasha miatt, talán csak a McCaine branccsal való versengésben haltak meg. Jó ideje egyedül vagyok, s azt hiszen a nővérem még inkább. Vajon miért nem élt velünk? Összeveszett volna a szüleinkkel? Talán most majd kiderül. Végre valahára kijön, nem sürgethettem, hiszen van munkája, de amint közelebb lép, felpattanok, néhány pillantig így közelről is szemlélem, az erős álcsont a sajátja, mint nekem. A sötét haj, sötét szem, nagyon hasonlóak vagyunk, bár ennyi erővel ez egy elterjedt külső, én mégis látom a hasonlóságot. Ráadásul a családnevünk is ugyanaz, ennyire nem lehet véletlenül. Nem csak olyasmi, amit a telefonkönyvben jópofának lát az ember. Nyelek egyet, és közelebb lépek. – Üdv. Azt hiszem.. testvérek vagyunk. Dwight Jennings. – Nyögöm ki magamhoz képest egész kulturáltan. Miután évek óta a Roxfort nevel, elég bunkónak tartanak, az ivászatommal, a cigizéssel. Most is árad belőlem némi cigiszag, s látszik, hogy mennyire elhagyatott vagyok, vélhetően senki nem akarna magának egy ilyen lecsúszott rokont. Mégis, itt vagyok, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Értetlenkedve nemet intek, nem munkával kapcsolatban jöttem, sőt tulajdonképpen fogalmam sincsen, hogy milyen sérültekről beszél. Nyilván nem tartozik rám. Viszont a nagy bizonytalankodás közepette már a zsebemben turkálok a cigi után, de jó eséllyel itt a folyosón nem lehet rágyújtani.
Tudom, hogy ha közös életről van szó, sőt még közös gyerekről is, akkor nem illene titkolóznom, de azt is tudom, hogy Gerard túlságosan lelkes. Nem értette volna meg, hogy miért nem nyitom ki az aktát hetekig. Az is csoda, hogy rávettem magamat, hogy elmenjek az irattárba és miután találtam is valamit Joshua segítségével, elhozzam. Az, hogy megnézzem még nehezebb feladatnak bizonyult. A szüleimről vannak információk, tehát akár már régebben is utána nézhettem volna, sőt lehetséges, hogy volt aki tudott róluk? Mi van akkor, ha Janette apja is tisztában volt azzal, hogy ki vagyok, de sosem mondta el? Talán el akarta, de eltűnt és nem volt lehetősége rá? De, ha nem tette, miért nem? Lehet, hogy csak féltett, hogy olyasmit tudok meg, ami az akkor még labilis lelkivilágomat újra összetöri. De már erősebb vagyok és nem egy labilis kamasz, aki egy kellemetlen hírtől összetörik. Mégis miért ilyen iszonyúan nehéz megnézni az iratokat? Még most is ott pihennek az asztalom fiókjában, ahová tettem őket vagy három hete! Már többször megnéztem... majdnem. Azután is, hogy beszéltem Alistairrel, hiszen neki én mondtam el az igazat Vanessáról, hogy rokonok, amit a szülei eltitkoltak előle. Én pedig saját magam előtt titkolózom azzal, hogy nem nézem meg mi áll a papírokon. Kiderüne kik a szüleim? Hogy hol vannak és miért hagytak el? Vagy talán azt tudnám meg, hogy meghaltak? Lezárnám magamban és tovább lépnék. De, ha olyasmit találok, ami ezeknél is rosszabb? Ha most reménykedem, de egy csapásra a reménynek annyi? Gerard megtalálta az anyját, nekem sose voltak szüleim, talán Janette apja állt ehhez a legközelebb, de ő is eltűnt. Balga dolog bizakodni... Inkább visszatérek a körmöléshez. A legutóbbi akció után van elég sok papírmunka, úgyhogy nem unatkozom. Viszont kezdem kicsit tartani tőle, hogy ha kiderül, hogy kisbabát várok, akkor változni fog minden. Mi van, ha nem osztanak majd komoly munkákra? És, ha esetleg Gerard véletlenül elkotyogta? Ha csak az anyjának mondta el... a pletyka nagyon gyorsan lábra kel, főleg hogy kísérnek időnként rosszullétek is. Nem akarok hónapokig alig dolgozni most, hogy ennyire fontos lenne, hogy minél többet legyünk. Bizonytalan vagyok, hogy ez az egész mindent megváltoztat. Azt sem tudom, hogy készen állok-e rá. Hiszen a szüleim se maradtak velem. Én mégis hogyan lennék jó szülő? Nem tudom Gerard hogyan tud ennyire magabiztos lenni, hiszen őt is elhagyta az anyja. A kopogtatás zökkent ki a gondolataim közül, hogy aztán a kulcslyukon beröppenjen egy apró papírrepülő. Várnak rám, egy fiú. Vajon ki és miért? Feltápászokdom hát, úgyis jót tesz, ha kicsit megnyújtóztatom magamat és elindulok a kinti recepcióhoz. - Daphne Jennings, hadnagy. Valaki hozzám jött. - körbepillantok, simán elnézek Dwight feje felett, mert nem tudom, hogy pontosan ki vár rám és nem gondolom, hogy pont ő, hiszen fiatal srácról van szó. Mi dolga lenne pont velem? A recepciós viszont mégis csak felé int az állával, hogy aztán gyorsan tovább körmöljön valami bizonyára nagyon fontosat. Kicsit megforgatom a szememet, hogy ne lássa, aztán a sráchoz lépek. - Szia! Miben segíthetek? Ha a tegnapi ügyről van szó, a sérültek kapcsán a jelentésem ma délután már a parancsnok asztalán lesz. Az ilyen ügyekkel nem én foglalkozom. - kezdek bele. Nem tudom, hogy ki ő, de talán egy rokona, vagy bárkije ott volt tegnap. Tudtommal nem halt meg senki, de voltak sérültek és hát volt már rá példa, hogy egy felpaprikázott rokon jött be a parancsnokságra panaszt tenni, bár panaszt inkább az ember felettesénél tesznek.
Azt hiszem abban biztos vagyok, hogy Sashával soha többé nem beszélek majd. Úgy összevesztünk, hogy örülhetett, hogy nem támadok neki. Megpróbáltam jóban lenni vele, elfogadni, hogy már másik ember, és nem az ő hibája, hogy meghaltak a szüleim. Viszont azzal, hogy úgy kiakadt, hogy felfogadta, hogy mindeddig őt hibáztattam, már nem tudjuk helyrehozni a kapcsolatunkat. Én sem leszek a régi, nem tudok csak úgy jó fej lenni senkivel, sőt már nem is akarok. Megszoktam, hogy cinikus és bunkó vagyok, legalábbis mások szerint, nekem meg ez a természetes. Lassan ideje lenne a varázslósakkra koncentrálni, mert azt fontolgatom, hogy visszatérek, ismét nekimegyek a Nemzeti bajnokságnak, hátha megint én lehetek a brit első. Vissza akartam vonulni, de olyan bénának ítéltem meg a roxforti kezdeményezést, hogy inkább kockáztatom meg, hogy profiktól kikapok, minthogy fulladjon unalomba a hobbim. Ami nem is annyira hobbi, inkább az életem. Viszont a Sashával folytatott utolsó beszélgetés megerősített abban, meg kell keresnem a nővéremet. Vélhetően vele se alakul ki majd jó kapcsolat, de legalább letudom magamban, hogy megpróbáltam. Fogalmam sincs, hogy hol lakik, kérdezősködni, nyomozni nem fogok utána, egyenesen az auror parancsnokságra megyek, ahol vélhetően megláttam. A családneve biztos, és rettentően hasonlítunk egymásra. Mivel nem akarok nagyon beljebb menni, megállok a látogatói recepciónál, és eleve Jennings aurort kérem ide. Ha be kell mutatkozni, akkor benyögöm a nevemet. Nyilván van dolga, és az sem biztos, hogy bent van, annyit mondanak, hogy üljek le, és várjak. Jobb dolgom azért lehetne, ezt viszont én vállaltam. Addig lejátszok fejben néhány partit. A nemzeti ugyan csak augusztusban lesz, az közel nyolc hónap, de sosem árt elkezdeni a gyakorlást. Főleg hogy új speciális szabályok vannak, ezt még alaposan át kell gondolom, hogy valami váratlant húzzak.
Jól sejti, gyakran átjártam hozzá a gyászolós időszakban is. Hinnem kellett bennem, hogy visszatér. Annyi mindenkit vesztettem már el, igazi barátaim pedig sosem voltak. Ott van ugyan az anyám, akivel alig pár hét alatt még nem is nagyon találkoztunk, vélhetően ő is azért hagyott békén, mert tudta, hogy annyian eltűntek, vagy meghaltak, én is kész kísértet voltam, várva azt, hogy hírt kapunk a sportcsarnok áldozatairól, egészen a temetésig, ahol már csak ürességet éreztem. Így viszont anyámat is fel kéne keresni, mert cseppet sem idős, fiatal volt ugyan, amikor engem szült, s a szülei továbbadtak engem, de nem érdekel. Ha Daphne felé azt éreztetem, hogy minden pillanatot meg kell ragadni, akkor lehet, hogy nekem sem Warringtonnak kéne lennem, hanem ha anya is azt akarja, akkor Anderson! Egy új életet kezdete, sőt, több értelemben is, hiszen Daphne, a szerelmem is éppen azért kéri, hanem határozza el, hogy el se akar válni tőlem. – Boldoggá teszel vele. Igen! – Felelem, mintha minimum a kezemet kérte volna meg. Ez nem házasság ugyan, de szinte annak fogható fel. Egymás romjait találtuk, mégis képesek voltunk felépíteni együtt azt, amire mások egy életen át vágynak. Ő az a nő, aki akkor is hitt bennem, amikor én magamban sem. Nem csoda, hogy az iránta érzett szerelmem sosem apadt ki, s nem is fog soha, mert látjuk egymásban azt, hogy ez örökké fog tartani. A ruhákon túl ez nem is csupán testi, egyben lelki egyesülés is, végre képesek vagyunk feloldódni, úgy elengedni magunkat, hogy nem kell sehova rohanni. Az előbbi visszafogott hangokat most ő is elengedheti. A családalapítás talán korai lenne, s talán nem is nekünk való, hiszen minek legyen olyan gyerekünk, aki akár az egyik, akár mindkettő szülőjét elveszítheti, de ez majd egy másik kérdés lesz. Most elengedjük a tudatos énünket, immár megtörténhet az, amit Nox és Lavender negatív tapasztalatai után jó pár hónappal halványan érezni kezdtem, hogy talán pont Daphne az, akire mindig vágytam. Hagyom magam leperni, beleszőni ebbe az édes gúzsba. Szerelmeskedés közben ritkán nevet az ember, viszont rólam most le se lehet törölni, hogy úgy érzem, mintha halálra csiklandoznának.
//Vééégre!!!^^//
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán azért is érzem most ezt, mert mintha újjászülettem volna? Végülis visszatértünk a halálból, még ha nem is szó szerint, hiszen igazából nem haltunk meg. Viszont közben szembenéztem Bobbal és legyőztem. Talán most e miatt is könnyebb és Gerard lelkesedése, a szemében csillogó vágy is segített, hogy levetkőzzem azokat régi láncokat és sikerüljön felengednem. Kétségekkel vagyok tele a jövővel kapcsolatban, de talán ez az egy dolog most működhet. Valami kell, ami ezekben a kétes időkben egy kis stabilitást ad az embernek. Valami, ami megnyugtatj és segít, hogy továbblendüljön és tovább küzdjön. Jól mondta, nekik nincs miért harcolni, nekünk viszont igen. Barátok, szerettek, szerelmek... ez az, amiért nem szabad feladni és nem szabad leállni sosem, ha azt akarjuk, hogy ne olyan jövőnk legyen, amiben képtelenség élni, vagy csak hogy egyáltalán legyen jövőnk. Nem sokára pedig már a lakásomon vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az, aki időnként renget tett itt és nem hagyta, hogy minden növény kipusztuljon, hogy a teknősöm éhen vesszen és mindent belepjen a por. Talán reménykedett még az utolsó pillanatig, amíg nem jött el a temetés napja. Ez annyira... édes. Behúzom magammal a szobába és nem kell sok sem igazából, hogy lekerüljenek rólunk a ruhák. Mégis valahol félúton megtorpanok két csók között, pedig tudom én, hogy nem könnyű most megállni, de mégis úgy érzem, hogy ezt most ki kell mondanom. A szeretlek már megvolt, de igaza van, nem akarna most egyedül lenni, de csak most van ez így? - Ne is menj el... maradj itt, költözz hozzám. - ez nem is pusztán csak egy kérdés a részemről, sokkal inkább kérés. Visszajöttem, ő pedig reménykedett, várt rám akkor is, amikor mindenki azt gondolta, hogy úgyis esélytelen, hogy visszatérjünk és most úgy érzem, hogy nincs vesztegetnivaló időnk. Mi van akkor, ha a követkető alkalommal nem térek vissza? Miért töltsünk egymástól külön időt? Ő már amúgy is Solomonnal dolgozik, nem lehetünk együtt egész nap, de legalább az esték, a hétvégék, a szabadnapok legyenek közösek. Nem tudom, hogy áll a helyzet most az anyjával, hogy most nála él-e, vagy hol is lakik, miután a nevelőszülei birtoka leégett, de mi is lenne annál kézenfekvőbb, mint hogy költözzön hozzám? Hely van, bár világéletemben egyedül éltem, de már nem kell egyedül lennem. A válaszát még megvárom, bár kétlem, hogy nemleges lenne, csak aztán fordítok finoman a helyzeten, hogy én kerüljek felülre és finoman ráhajolva csókoljam meg újra, hogy elmerülhessünk egymásban most itt csak a négyfal között és akár ezt tehessük innentől amikor csak akarjuk.
Valóban oly sok időnek el kellett telnie, hogy ő is elfogadja, hogy bár fiatalabb vagyok, de mélyen tudok iránta érezni. A több évnyi barátkozást, egymásra hangolódást még inkább mélyítette az, hogy bár nyilvánvalóan roncsok vagyunk a kapcsolatokat illetően, ám pont ezért is illünk egymáshoz. Nála is leomlottak a falak, hogy lelkileg is kész volt megnyílni, s talán ez volt az alapja annak, hogy elfogadja, nem kell tovább menekülnünk, egymás karjaiban bátorításra is lelünk. Mindig az eszével érvényesült, viszont ez az a perc, amikor nem kell gondolkoznia. Átadhatja magát a pihenésnek, a tudatos énje kikapcsoládásának. Azzal, hogy véla lettem, több hátrányát érzem, mint előnyét, és most mégis, ennek az apró csalásnak köszönhetően úgy egymásra tudunk koncentrálni, mint még soha. A csók amelyben összeforrunk, érezteti velem, hogy nem csupán a véla báj van jelen, csupán a maradék gátlást kapcsolatja ki mindkettőnkben. Érzem, ahogyan megremeg, ezen már elégedetten morgolódok jókedvemben, nem számít, hogy milyen hosszú volt ez a nap. Nem büszkeség, az, amit most érzek, csak mert velem sikerült, ami neki még sosem. Sokkal inkább lelki beteljesedést, annyi idő után végre hazatértem. Hagyom, hogy pihegjen kicsit a karomban, most nem akartam volna folytatást, hogy meg tudjunk nyugodni, de igaza van, most elválni? – Én sem akarnék most egyedül lenni. – Húzom vissza a gyűrűt, s tudom, hogy most már nem fogja magát meggondolni. Miután én is csak egy apró lakást bérelek a birtok leégése óta, meg neki is minden a munkáról szól, előbb-utóbb a különélés nyugtalanító hiányérzetet von majd maga után, főleg mivel az eltűnése volt a jó példa, hogy sosem tudhatjuk, meddig élünk még. Az ő lakása talán egy fokkal nagyobb, ráadásul szeretném, ha kipihenné ezt a térutazós mizériát, ezért holnap be se jőjjön, így most hozzá hoppanálunk. A hálójában még nem jártam, de nem sok ajtó van, ezért amint földet érünk, már a karomba is kapom, hogy érezze, hogy Solomon mellett az edzések nem voltak éppen kislánynak való játékok. Megcsókolom, de azért vigyázva cipelem, nehogy bevágja a fejét a keretbe, vagy ilyesmi. Ha megvan az ágy, ami nyilván egy személyes, akkor gyengéden ráfektetem, és a cipőmet lerúgva máris mellé fekszem, hogy már nem annyira lassú csókjaimmal végigfuttassam ajkaimat az övén, s megoldjam a blúza gombjait is. Igyekszem elhessegetni a bénázós gondolatokat, hogy Nox volt az utolsó, de arra nem is emlékszem érdemben, előtte pedig Lavender. Ám mindkettőnek már lassan négy éve. Lehet, hogy berozsdásodtam? Ám Daphne vágytól izzó szemei azt sugallják, hogy lehet, hogy neki is van véla gyűrűje! A saját testem mindenesetre jelzi, hogy meg se kottyan a nem kevés kihagyás, szinte reszketek a szenvedélytől.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Pedig hogy lepattintottam szegényt az elején, de tényleg nem tudtam, hogy mennyire lehet összeegyeztetni a munkánkat a szerelemmel. Bonyolult annyi szent, de abban igaza volt, hogy ha meg se próbáljuk akkor nem is lehetünk boldogok és talán tényleg rá volt szükségem, hogy felszabadítsa a gátlásaimat és idővel minden jobb legyen és kicsit talán könnyebb is. Kell, hogy támszkodj valakire, főleg ilyen nehéz időkben. A hullámok összecsapnak a fejünk felett és ha nincs aki mellett elengedhetjük magunkat... Mellette viszont most egészen könnyen megy. Talán tényleg a véla báj segít, vagy az érzések, vagy ezek így mind együtt, talán nem számít. Idővel lehetséges, hogy elhagyható maga a mágia az egészből, ha sikerül oldani azt a gátlást, amit Bob ténykedése okozott. Sose gondoltam bele mélyebben, hogy neki most hasonlóan nem lehet egyszerű, hiszen Nox elég rendesen tönkre vágta az életét és mégis van annyira kedves, hogy velem foglalkozik. - Oh Gerard... - lehelem szinte csak a fülébe, ahogyan átölelem, ő pedig igen ügyesen tevékenykedik odalent. Jó eséllyel van benne tapasztalata és persze az is számít, hogy figyel minden apró rezdülésre, amit tőlem lát, és azt láthatja jól, hogy nagyon is jól csinálja. A légzésem egyre szaporább és kellett az a bűbáj, hogy ne szűrődjenek ki a zajok, még ha már valószínűleg tényleg szinte mindenki haza is ment egyébként. Nagy levegőt veszek időnként, hogy ne legyek ennek ellenére is a kelleténél hangosabb, de végül csak elengedem őt, hogy megragadjam az asztal szélét, amikor szinte az egész testemen végig száguld a szinte ismeretlen érzés. Nem mondom, hogy még sosem volt ilyen, de csak bódult állapotban, amikor már eleget ittam és arra elég halványan emlékszem. Most viszont nincs bódultság, mindent tökéletesen érzek és ő is érezheti, hogy milyen hatással van rám. Pár pillanat, talán egy perc is eltelik, amíg a fellegekben járok, hogy aztán kinyissam a szemem és átkaroljam őt egy hosszú csók erejéig, hogy aztán elengedjem és kicsit hátrébb hajoljak. - Talán mégis jobb lenne reggel befejezni, inkább... menjünk hozzám. - újra megcsókolom, amiből sejtheti, hogy nem csak egy kiadós alvásra gondolnék. Persze még lehet, hogy mindig hat rám a véla báj, vagy egyszerűen csak nem akarom elfogadni, amit mondott, hogy ez most csak rólam szóljon, de... akkor is. Ha már sikerült ilyen áttörést elérnie, mindegy hogy éppen hogyan, akkor úgy lenne az igazi, ha befejeznénk együtt.
Igyekszem elengedni a bukás lehetőségét, ezért csupán ingatom a fejemet, majd máskor beszélünk még Voldemort-ról, s a világ megmentéséről. Három éven át kerülgettünk egymást, s most, hogy végre meg lett volna az esély, hogy beadja a derekát, az a szörnyű nő magával rángatta valami ismeretlen dimenzióba. Közel egy hónap eltelt a mi időnkben, de valahogy mégiscsak reméltem, hogy az, akiben ennyire hiszek, vissza tud térni. Most pedig itt van a karjaimban, félszeg lányként tűnődik el azon, hogy mennyire félresiklott a múltja. Akárcsak az enyém, éppen ezért gondolom azt, hogy végre élhetek az erőmmel. Ha csupán a mágiával lekorlátozott arcomat látja, akkor sem gondolom, hogy két roncs lennénk, de miért is ne használhatnám végre azt, ami vagyok. Mindent oda akarok neki adni, hogy el tudja magát engedni. Régóta visszafogja már magát, s nem tudja elűzni a gondokat, amikkel kel, s fekszik. Megtehetném, hogy ha rászánta magát, mégis visszahúzom a gyűrűt, de olyan mágikus világba akarom repíteni, amire még sokáig emlékezzen. Ez nem csak a saját erőm próbája, én is úgy akarok új életet építeni, hogy az nem a Nox keltette romokra épüljön. Sokkal inkább egy új szerelemre, magam mögött hagyva immár a régi stílusom utolsó morzsáit. Daphne végre behunyja a szemét, közelebb lépek még inkább, hogy a letolt nadrág akadályát elhárítva a bugyijába nyúljak. Ahogyan az ajkaimmal a nyakát csókolom, s megtalálom a számomra oly édes, régóta vágyott pontot, érzem, hogy én is megkeményedek. Elégedett sóhajom jelzi, hogy nem romlott el minden. Ez most mégsem rólam szól, nem az iroda a célpontja annak hogy majd egyszer egymáséi legyünk. Hiába a három év, az inkább egy lelki, baráti megismerkedés volt, hogy majd egyszer készen álljunk. Nem mondom, hogy mindennek tökéletesnek kell lenni, de azért mégse a munka legyen az, ami még a szerelmi életünk középpontjában is áll. Nem sikerül túl gyengédnek lenni, ebben benne van a vágy, hogy sikerüljön kiszakítanom őt a saját láncai közül, amit Bob, az exe aki számonkérte, és még kit tudja kik kötötte rá. Ahogyan többször megfeszül, a hangjai engem is feltüzelnek, akarattal fogom magamat vissza, mert ő az, akinek több a rossz tapasztalata. Ráadásul nem csupán ezeket az élményeket kell leküzdenem, reménykedni kell abban is, hogy valamit jól találok el, nem hasonlít össze másokkal. Ám ha tényleg szeret, lehet, hogy ennek nincs is jelentősége. Magamhoz szorítom, hogy a kezem szinte bepréselődjön közénk, mégis mozgatom, amennyire lehet, hogy talán most először velem élje át, amivel mások csak próbálkoztak.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán csak a fáradtság beszél belőlem, hogy ilyen sötéten látom most a világot és a jövőt, de olyan rémes érzés, mintha mi csak küzdenénk, de esélyünk se lenne, hiszen minket szabályok kötnek a rosszakat viszont egyáltalán nem. Úgy azért sokkal könnyebb, de azért mégis csak elgondolkodom azon is, amit Gerard tesz hozzá. - Talán... talán igazad van, de közben olyan nehéznek tűnik. És, ha nem sikerül? - ha mégis elbukunk? Az is benne van a pakliban nem? Hiszen Voldemort uralma is eltartott egy ideig és nem voltak sokan, akik megpróbáltak ellenállni neki és ha nincs a jóslat, de nincs a kisbaba, aki túlélte... mégis ki győzte volna le őt? Mi van, ha csak menetelünk a végzetünk felé, miközben sorra veszítjük az embereket magunk mellől, hiszen már így is épp elegen vannak a Szent Mungóban, akik talán sose térnek magukhoz. És igaza van, talán pont azért nem tudtam magamat sosem igazán elengedni és azért nem működött esetemben a szex Bob óta, mert mindig ott volt bennem a gát, mindig mindent túlgondoltam. Fiatalkoromban, amikor igen káros életet éltem akkor még úgy-ahogy igen, de akkor nem is nagyon volt mód rá, hogy bármin is gondolkodjam, mint ahogy most is gyorsan kikapcsol a fejemben minden aggodalmat, amikor lehúzza a gyűrűt. Ez tényleg az lehet most, amire szükségem van. Nem gondolok most Grindelwaldra, Annabellere, egyetlen ellenségünkre sem, csak legszívesebben rámásznék, ezért is lep meg annyira, amikor megállít, de azért csak megértem, hogy mit szeretne. Elmosolyodom, bár ahogyan rápillantok még mindig igazán nehéz megállni, hogy csak úgy hátradőljek, de végül megteszem, amit kér. Hátrébb csúszom az asztalon és kitámasztom magamat a kezeimmel, rásegítve kicsit a csípőm megemelésével, hogy nekikezdhessen és lehúzhassa a nadrágot. A papírokra már nem is gondolok, amiket félretolunk, ahogyan arra sem, hogy még ki tudja milyen veszélyek várnak ránk. - Ott... ott jó... - sóhajtok fel, ahogyan tényleg igen ügyesen kezdi el. Tény és való, hogy a véla báj is segít, ellazulni, elengedni magamat és persze már eleve meghozza a vágyat a képessége is, így azért könnyebb dolga van, de lehetséges, hogy a köztünk lévő kapocs is sokat segít. Halk sóhajok következnek, amik egyre szaporábbá válnak, én pedig csak lehunyom a szememet, hogy átéljem a pillanatot. Igaza van, már az elején is az volt, hogy mit veszíthetünk azzal, ha megpróbáljuk együtt? Az élet olyan rövid, ez pedig ránk különösen igaz, amilyen veszélyes időket élünk.
Végül mindketten kimondjuk, hogy szeretjük egymást. Kész csoda, a mi múltunkkal csoda, hogy nem robbantunk össze a szörnyű tapasztalatok súlya alatt. Egykoron számomra olyan egyszerű volt a lányokkal bánni, pedig akkor még ki sem jött rajtam a véla vér. Segítettem, ahol csak kellett. Néha egy tartalmas beszélgetés, máskor pedig igenis ágyba bújva adtam vissza mások önbizalmát. Egészen addig, amíg el nem kezdődödött ez a láncreakció Nox által. Igaz, ha ő nincs, nem ismerem meg Daphnét sem, de az biztos, hogy nem fogom megköszönni neki. Inkább a sors keze, hogy találkoztunk. Mindenki más csak ugródeszka volt. – Egy dolgot ne felejts el. Ők egy idő után nem tudnak mit lépni, mi viszont egyre közelebb jutunk hozzájuk. És csak idő kérdése, hogy utolérjük őket. – Ezt már megtanultam Solomontól, hogy a macska-egér játékban csak a macska győzhet. Mi évek óta, valaki évtizedezedek óta tanulja, és gyakorolja, hogyan kerekedhet felül a sötét varázslókon, amíg azok csak próbálkoznak kibújni, elmenekülni, ha nincs elég erejük, hogy átvegyék a hatalmat. És talán elég sok idő eltelt már, amióta vártam, hogy visszatérjen, ezért is döntök úgy, hogy mindkettőnk számára jót tenne, ha végre legalább egy kicsit egymásra tudnánk találni. Tudom, hogy szeret, de annyi teher nyomja most is a vállát, hogy egy kis csalás talán nem árthat. – Nem, még véletlenül sem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Csak segíteni, hogy el tud engedni magad. – Azért igenis elégedettséggel tölt el, ahogy néz rám. A származásomat nem tudom elnyomni, a gyűrűvel is az vagyok aki, de ha mindezt ő is tudja, és hogy másokon nem élem ki ezen vágyaimat, akkor el fog jönni az az idő, amikor nem csak úgy bódultan omlik a karjaimba. Ebből kaphat egy kis izelítőt. – Nem kedves, ez most nem kettőnkről szól, csakis rólad. Lazulj el. – Nem tolom el a kezét, csak lágyan megcsókolom a nyakát, hogy kissé hátradőljön, ne az én ingem kigombolásával foglalkozzon. Az ajtó bezáró varázsom némi hangtompítást is magában hordozott. Nem gondolom, hogy itt kéne csak úgy egymásnak esni, főleg, hogy mindkettőnk szexuális élete romokban van, de mégiscsak három éve ismerjük egymást. A halál, mint látjuk, bármikor lecsaphat, ezért ki kell használnunk azt, hogy ha együtt lehetünk. Még ha nem is fejjel a falnak. Eszembe ötlik, hogy még sosem sikerült úgy igazán eljutnia a csúcsra, talán megkönnyíthetem számára végre ezt az élményt. Ahogyan a nyakát csókolgatom, gyengéden maszírozni kezdem a keblét, hogy én magam oldjam meg a nadrágja övét. Nem akarom én itt elhúzni a dolgot, hiszen fáradtak, kimerültek vagyunk, de hátha sikerül valamit jól eltalálnom. Magától értetődő módon húzom lejjebb rajta a nadrágot, hogy magabiztos határozottsággal nyúljak be a bugyijába. Van most némi előnyöm a varázslat hatása alatt, de ha ez kell ahhoz, hogy végre tudja, hogy is működhetne a teste, hát nem habozok. Férfias mozdulattal simogatom a lábai között, hogy intenzív, ingerlő érzést váltsak ki, olykor pedig az arcára pillantok, kiváncsian kísérve végig, hogy milyen élményt váltok ki belőle.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Elmosolyodom, édes, hogy ilyen óvatos és nem akar elijeszteni ezért nem meri csak úgy kimondani, hogy szeret. Sok minden történt, bár nekünk nem telt el egy hónap, de lássuk be az utóbbi időszakban végképp megmutatta magát a tény, hogy akármikor meghalhatunk, akkor miért ne próbálhatnám meg azt a rejtélyes dolgot, hogy boldogság? Sose voltam igazán az, sose tudtam, hogy ki vagyok, hogy kik a szüleim. Gerardot is azt mondtam, hogy nem értem miért akarja annyira ismerni az igazi szüleit, de ez... ez is talán csak védekezés. Könnyebb azt mondani, hogy nem izgat, mint azon kattogni, hogy miért hagytak el és miért jutott nekem olyan zavaros és zilált élet, mint amit kaptam olyan alakokkal, mint Bob is, aki újra az eszembe jutott, amikor ott volt az erdőben és próbált hatással lenni rám, tehát még mindig így van, még mindig hatalma van felettem pedig már évekkel ezelőtt meghalt. Megcsókolom hát finoman, amikor kimondja, hogy szeret. Igaza van annyira nem az most a legfőbb, hogy ezeket a papírokat kitöltsem, hogy minden meglegyen a hivatalos mederben, hiszen most jöttem a saját temetésemről. - Nem erről van szó. Inkább csak... bizonytalan vagyok, hogy jó-e ez így. Mintha esélyünk se lenne, csak morzsákat szedegetünk, de a szabályok annyira korlátoznak, hogy úgyse jutunk semmire. Mindig előttünk járnak, mert ők bármit megtehetnem, én meg papírokat töltögetek. Ez annyira... - ökölbe szorulnak a kezeim. Dühös vagyok, csalódott és fáradt, még ha előre is jutottunk, de még mindig annyi a kérdés és az akadály és csak újabb és újabb jó emberek kerülnek a Szent Mungóba, amíg a Minisztérium óvatoskodik és papírokat tölt ki. A Varjú is áll még mindig, pedig a Parancsnok azt ígérte, hogy leromboljuk úgy, ahogy van, de semmit sem tett azóta se! A felvetésén azért mégis csak meglepődöm egy pillanatra. Mindig azt mondta, hogy nem akarja, hogy elnyomja a valós érzéseket az, ami, bár igaz, hogy azt mondtam szeretem gyűrűvel az ujján is. Végül lassan bólintok. Tudom milyen érzés, amikor nincs rajta, tényleg kikapcsolt mindent, amikor a bárban betoppant, amikor épp dobtak engem. - Annyira... annyira... - nagyot nyelek, amikor az arany fény megszűnik és ott marad csak Gerard, de máris jön az érzés, ami legutóbbi is elöntött. Akaratlanul is beharapom a számat. - Tényleg... itt? - mondom ki, bár a kérdés után már csak arra eszmélek fel, hogy a kezeim a nyaka köré fonódnak és vadul csókolom, hogy egy újabb szinte kiesett pillanat után már az inget gomboljam.
Kényszeredetten elmosolyodva legyintek, meg kell értenie, hogy én őt nem akarom terhelni efféle vallomásokkal. Sután lehajtom a fejemet, végül veszek egy nagy levegőt, és válaszolok. – Én csak.. mesélted, hogy gyerekorodban eléggé lázadó voltál, és nem akartam, hogy valami nyálas pasit kapj magad mellé. – Az előző pasija is elég magabiztos volt, és Daphne mellé érzelmileg olyan kéne, aki tudja őt erősíteni, bátorítani, az én életem ellenben tele van fájdalmas emlékekkel, kész melodráma az egész. Ráadásul Daphne senki mellett nem tudta még úgy elengedni magát, s tekintve, hogy Nox miatt nekem is romokban a szexualitásom, én már semmiben sem vagyok biztos. – Oh! Én is szeretlek. Biztos vagyok benne. – Na jó, mégis, és ez nem csikicsuki. Így azért lényegesen könnyebb, hogy ha az ember merő véletlenségből feldobja a labdát, és olyan megerősítést kap, amire álmaiban sem mert számítani. Daphne évekig hitegette magát, hogy nem szabad, hogy legyen köztünk valami, hiszen nem akar megbántani, lévén áldozat vagyok, meg még fiatalabb is. Végre valahára elhitte, hogy szükségem van rá, s nem valami anyáskodó, aggódó aurorra. És ez egy újabb lépés, szeret! Akaratlanul is kihúzom magamat, feltámad bennem a férfi, mert mindketten szét vagyunk teljesen esve, de már közel sem az a béna kis bankár vagyok, aki voltam egykor. A Solomon mellett eltöltött évek igenis hatással vannak rám. Néha már borotválkozni is elfelejtek. A temetésre sem tettem, lévén minek, úgysem számít már. Az egykori kisfiús báj már kezd átcsapni felnőttkori érzékiségbe, amin a véla vonal még emel, noha utóbbiról nem tehetek. – Azért vagy rossz ember, mert kérlelhetetlenül a sarkában vagy a gonosznak? Ezzel fogtál meg. Ha te rossz ember vagy, akkor én is, hogy követlek. Nem volt választásom ugyan, mint elfogadni, hogy meghaltál, hiszen aurorként tudtuk, hogy ez bekövetkezhet. Erre tettük fel az életünket. – Fogom meg a kezét, és belecsókolok a tenyerébe, kissé félretolva az irathalmokat, majd befejezem pár óra alvás után. – Ezek olyan idők, hogy mindenkivel rossz dolgok történnek. Mégse foglalkozz most ezzel. Egy kicsit engedd el magad. Leveszem az ékszert, úgyhogy zárj most ki mindent. – Talán nem az irodában kéne, de most azt hiszem egy ilyen temetés után ránk fér, hogy elengedjük lelki dolgokat. Intésemre az ajtó becsukodik, egy kicsit talán csalás ez így, de még nem nagyon próbáltuk, hogy milyen az, amikor Daphne úgy igazán lát engem, így én sem tudom, hogy milyen az, amikor nem fogom vissza magamat. Éppen csak egy kicsit, hogy lelkileg megkönnyebbüljön. Ha vett egy nagy levegőt, akkor lehúzom a közösen csináltatott gyűrűt. Vakító fény borítja be a szobát egy pillanatra, aztán a helyén ott vagyok én, s kiváncsian figyelem, hogy mindez mit vált ki belőle.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
//