2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem akarom leszúrni, hiszen mindig a vezető a felelős az alatta szolgálók tetteiért. Egyébként is én vontam bele a nyomozásba, csak én tehetek róla, hogy nem az íróasztalnál maradtunk. Elháríthattam volna Solomon fejtegetését, s koncentrálhattam volna Andersonnal együtt az auror akadémia előkészítésére. Ám a zászlós oly pimasz mosolygása valami titkos motivációt adott, hogy dobjam be őt a mélyvízbe. – Szó sincs róla. Elértük amit akartam. Megbizonyodtam róla, hogy megbízható katona Anderson. – Hárítom el azt, hogy mennyire érzi magát rosszul, miattam aztán végképp nem szabad lelkiznie. Vagyok aki vagyok, és nem számít, hogy a múltban milyen veszteségek értek, de most igenis felsejlett, ahogy Kathreent- vittem ki az égő házból a karjaimban. Többször nem szabad megismétlődnie, hogy valaki veszélybe kerül miattam. – Most már nyakig benne van, úgyhogy nem lesz titok, cserkész becs’szó. – Felelem viszonozva a mosolyát, most én is megkönnyebbültem, hogy nem történt semmi komolyabb baja, ha ennyire képest most is játszani a vadalmát. Nem volt egyszerű első nap, és még nincs vége. Ám az én munkamániám mellett nincs is jelentősége a napoknak, ha ma nem alszom, akkor sem izgat a dolgot. – Csokifagyi, pizsama, váltóruha. Egyeztetek a lakótársával, és minden fontos használati dolgot hozok, fogkefe, saját papucs, ilyesmi. Én magam hozok mindent. Egy órán belül itt vagyok. Addig semmilyen halálos rohamot ne produkáljon, ha megkérhetem. – Biccentek, mára ez lesz a feladatom, ezúttal én szolgálom őt. Vagyok annyira következetes vezető, hogy képes vagyok emberként kezelni mindazt, akivel kapcsolatban vagyok. Szerintem mindent megbeszéltünk, tisztelgek neki, aztán sarkonfordulva kifelé indulok. Határozott célom itt virrasztani majd a folyosón, ha valami baj történne, azonnal tudjak mindenkit mozgósítani a minisztériumon belül. Esetleg egy-két órát hunyok valami széken.
A tekintete alapján azért úgy érzem, hogy talán nem lesz baj, de teljesen nem vagyok mégsem biztos magamban, úgyhogy igen azért félek, hogy mit fog mondani. Simán belelátom, hogy a végén még én leszek a hibás, mert nem vagyok elég jó és nem figyeltem eléggé. Nem tudom, hogy mit kellett volna tennem, vagy hogy alakulhatott-e volna bármi másképpen, ha esetleg több a tapasztalatom, de... az ember ha valami balul sül el mindig fél, hogy rajta csattan az ostor, a főnök pedig lássuk be igen kemény ember, hogy érthető legyen az aggodalmam. - Oh... köszönöm. Nem akartam galibát okozni, és sajnálom, hogy nem értük el, amit szeretett volna és nem tudtunk segíteni. - Nem akarom én, hogy ő érezze kellemetlenül magát. Valahogy úgy látom aggódott és talán még úgy is tűnik, hogy magát hibáztatja, ami azért jól eisk. Jól sejti, nem vagyok auror, hiába hogy érdekelt volna a szakma, de valószínűleg tényleg nem vagyok erre alkalmas sajnos, vagy nincs megfelelő kiképzésem, hogy csak úgy bedobjanak a mélyvízbe. Azért engem is érdekel, hogy mi történhet ott, de tény eléggé megviselt ez a nem is tudom mi. - Azért majd elmondja, ha valakinek sikerül a végére járni, mi folyik ott? - bököm ki egy félmosollyal. Igaza van, távol áll tőlem a komor hangulat még úgy is, hogy talán most haltam meg majdnem. De hát nem tudok túl komor lenni, ahogyan ez neki megy. Bár ki tudja, talán ha éveket töltenék el ilyen munkakörben és bármikor mecsaphatna a halál szele akkor én is ilyenné válnék. Talán tényleg nem nekem való az auror munka, legalábbis ezek alapján. - Azt mondták, hogy ha jól vagyok akkor holnap reggel már mehetek is, de jobb lenne, ha még itt tölteném az éjszakát. Nem ellenkezem, végül is ők értenek hozzá, de élek-halok egy csoki fagyiért. - Fejtem ki végül azt is, hogy szükségem van-e valamire egy cinkos mosollyal. Nem nagyon szeretik, ha ide az ember effélét hoz be, de hát én az az igazság, hogy szeretem az édességet. Szerencsés alkatom van, nem látszik meg rajtam. - És, ha nem kérek túl sokat, üzennék a lakótársamnak, hogy ne aggódjon és küljön be ruhát holnapra. Persze csak, ha nem gond Önnek? Nem tudom, hogy őt beengednék-e a Parancsokságra, mivel nem a Minisztériumban dolgozik. - bagollyal pedig még sem küldhet be nekem váltóruhát. A végén még valami elkeveredne félúton. Nem mondom, hogy elviselhetetlen lenne a mai ruháimban hazamenni, de mégis csak kellemesebb lenne holnap friss ruhát venni, vagy akár egy normális pizsi se ártana, mert az ittenni kórházi cucc azért nem a legkényelmesebb.
Feszülten nyugtázom a fejleményeket, de most többet is nem tehetek. Visszasietek az irodámba átöltözni. Írok Solomonnak egy sürgős levelet, hogy mi történt, aztán járkálok a szobámban, a másfél óra alatt nagyjából három kávét döntök le, ami nem a legjobb módszer, de tűkön ülök, hogy mi lehet vele, én sodortam bajba. A feletteseimet most kihagyom az ügyből, komolyabb dolog remélhetőleg nem történt, akkor pedig kár felhívnia magára az embernek a figyelmet, ez nem tartozik a napi ügymenetünkbe. Az idő csigalassan telik, párszor majdnem nekiindulok, hogy rákérdezzek, hogy mi a helyzet, de amíg nem stabilizálják az állapotát, addig kár sürgetnem őket. Ismernek már annyira, hogy az információkat illetően türelmetlen vagyok, nem tolnák tovább a dolgot, mint feltétlenül szükséges. Futólépésben térek vissza, a haja is rendben van, és még mosolyra is futja. Zavartan köszörülöm a torkomat. – A vidámságát már meg sem próbálom letörni zászlós. Megfelelően helyt állt, én értékeltem túlzóan a helyzetet, nem kellett volna belekevernem katona. Szó sincsen elbocsájtásról, én követem meg, hogy nem a munkakörének megfelelő feladatra fogtam. – Csapom össze a bokámat, amolyan katonásan, én a szigorú szabályok híve vagyok, és be tudom ismerni, hogy ha tévedek. – Jól van, hozhatok valamit? Mikor engedik ki? – Kulcsolom össze a hátam mögött a kezemet, ennek a napnak már úgyis lőttek, majd legfelejebb otthon molyolok még a listával. Holnap délig kell leadnom, éjszakára nincsen más dolgom. Látszik rajtam, hogy rosszul érint, hogy megsérült az önfejű nyomozási kényszerem miatt. Kedves teremtés, hasznomra lesz, még a tanácsai is megállják a helyüket, de nem tehetem meg, hogy úgy kezelem, mint egy képzett aurort, akik vállalják az életveszélyt. Lehet, hogy van valami alapképzése, de nyilvánvaló, hogy én felelek érte.
Bevisznek tehát ellátni, miután Darren elmondta a szükséges információkat. Az ajtó becsukódik a férfi előtt, percek telnek el mire újfent feltűnik a gyógyító, akivel még idefelé jövet beszélt és elmondta neki, hogyan is történtek a dolgok. Talán jól gondolja, a terepmunka nem egy titkárnőnek való, vagy csak egyszerűen ezúttal balul sültek el a dolgok, amivel nem tudott számolni, hiszen nem készülhetett fel rá, ha nem tudta, hogy ez történhet. - A folyamat szerencsére megállt, amikor eljöttek és valószínűleg visszatudjuk fordítani, mivel hamar beértek. Most menjen nyugodtan... időbe telik, talán ma már nem is tér magához. Ha kívánja Mr. Morgenstert, akkor értesítjük, ha van valamilyen fejlemény. - darálja el a fickó, bár úgy fest hajlandó még várni néhány pillanatot, legalább, amíg Darren reagál neki és válaszol, de úgy fest szívesebben sietne vissza, hogy megnézze pontosan hogy is van a beteg és tényleg jól gondolják-e, hogy a folyamat visszafordítható. Természetesen most azért több ideje nincs, mint ez a rövid kis információ szolgáltatás. Akárhogy is dönt a férfi, a gyógyító végül távozik és ha az irodájában várja meg az infokat, ha itt akkor is értesítik nagyjából másfél óra múlva, hogy kezdek magamhoz térni és úgy tűnik, hogy minden rendben van. Mire Darren visszaér a hajam is már normális állapotban van, az ősz csík eltűnt és a vér is visszatért az arcomba, bár csak egy kissé erőtlen mosolyra futja. - Hello! Ugye... ez még nem jelent elbocsátást uram? Fontos nekem ez a munka, kérem... ha tudok máskor jobban fogok figyelni. - igazából sejtelmem sincs, hogy mennyire volt ez az én hibám, vagy sem. Az itteniek motyogtak valamit olyasmikről, hogy a vélák mágikus ereje miatt kaphatott el épp engem a varázslat, de nem teljesen értettem, hogy miről is beszéltek. Csak az a fontos, hogy e miatt nem akarom máris elveszíteni az állásomat. Nem vettek fel az Akadémiára és tény valószínűleg a sok fiatal között nem is lett volna esélyem, de... de legalább ilyen módon az események közelében szeretnék maradni. Pocsék lenne, ha máris elszúrtam volna és még csak nem is akarattal.
Most nem érek rá foglalkozni vele, hogy mi lehetett az a sötét mágia, de ha jól sejtem, valami fiatalító varázs, amely a környezetből szívta el az erőt. Ha tippelnem kéne, még valami áldozat is volt a másik szobában, hogy azt facsarják ki. Solomon okkal küldött a fogadóba, amelyből most már nyilvánvaló, hogy árad a sötét mágia, és tekintve, hogy úgy távoztunk hogy nem mentünk le a lépcsőn, lehet, hogy mire kirendelnék egy auror egységet, már felszámolnák az egészet. Bár nem olyan könnyű az enyészet nyomát csak úgy eltüntetni, de most akkor is a katonám a fontos. A nő, aki már az első nap vakon követett, kockáztatta az életét. Nyilván erre esküdött fel, de nem készülhetett rá, hogy ilyesmi éri, hiszen titkárnőként osztották be. Az én hibám, terepre vittem, ami nagy ostobaság volt, hiszen aligha van érdemi mágiaellenállása, ha a bürokráciában tartják jónak. Mégis, értelmes, józan nőszemély, akit most rettentően sajnálok, bár a pillantásomból továbbra is a keménység süt. – Egy időmanipuláló varázslat történt egy szomszéd szobában. Vélhetően életerő kisajtolás. Hallgatóztunk, engem nem ért ugyan a varázslat, de a századost azt hiszem igen. Sürgősen avatkozzanak közbe, a parancsnokság minden erőforrása szükségeltetik, nem érheti kár a nőt. Az ár vagy a komponensek nem számítanak, a személyes védelmem alatt áll. – Pillantok le rá, miközben átadom a medimágusoknak, de nem maradok le, ügetek a nyomukban. Ha ezt sikerül helyrehozni, biztosan maradunk a kaptafánál, azaz az irodában az asztal mögött. Ha most már az a munkám, hogy kiképző legyek, akkor semmi dolgom nem lehet ott, ahol másokat is veszélybe sodrok. Akaratlanul is az jut eszembe Andersonról, amikor Kathleent vittem ki a karomban, remélve, hogy a feleségem és Cosette sikeresen ki tudtak hátul menni. Persze minden máshogy alakult, de mindenkit nem menthetek meg. Ám a veszélyt egyértelműen kerülnöm kell, hiszen rám sem kint számítanak már. Solomon majd lerendezi a fogadót.
Igen azt sejtettem, hogy sikeresen besétáltunk valami komoly veszély kellős közepébe, bár nem gondoltam, hogy a végén kiderül, hogy ennyire komoly lesz, hiszen a kántálás erősödik, a villámok pedig úgy cikáznak odakint, mintha csak bele akarnának csapni minimum a házba. Nem csoda, ha megrezzenek időnként, az viszont rosszabb, amikor határozottan kezdem magamat rosszul érezni. Az ősz tincset én ugyan nem látom, azt hiszem érzem, hogy talán már felállni se tudnék, ha kellene annyira legyengültem hirtelen. Annyira van még erőm, hogy szóljak a főnöknek, hogy valami nagyon nincs rendben. Innentől már igen gyorsan történik minden, hirtelen felfogni is alig van időm, csak átveszem tőle a botot, hogy aztán meglepetten sikkantsak fel, amikor simán felkap az ágy széléről. - Igen Uram! - kissé elhal a hangom, de sikerül még válaszolni és ketté törni a botot, ahogyan kéri, hogy aztán egy villamással eltűnjön körülöttünk a kis fogadó és hirtelen újra a Minisztériumban találjuk magunkat. Nem hiszem, hogy képes lennék lábra állni még most sem, viszont legalább úgy tűnik, hogy nem rosszabbodik a helyzet. Az őszes tincs még mindig ott van, a jó ég tudja, hogy eltudják e tűntetni majd, én már egyelőre nem is tudom meg, mert egy pillanatra elsütétül a világ, bár még sikerül kinyitni a szememet. - Mi lehetett...? - gondolom ő se tudja, de mégis automatikus a kérdés, amit végül nem sikerül befejezni, mert mire épp megérkezne két medimágus a hívás okán tényleg elsütétül a világ és már csak ernyedten fekszem a karjai között. A két hozzáértő természetesen már teszi a dolgát, egy pálcaintéssel lebegtetnek ki Darren kezéből, persze ha nem ragaszkodik hozzá, hogy majd ő elvisz az itteni Gyengélkedőig. Utóbbi esetben is hamar átvesznek tőle, hogy aztán eltűnjenek velem egy elkülönített kis szobában. - Mondja el, hogy pontosan mi történt! - pillant sietősen még útközben az egyik fickó Darrenre, hiszen nehéz úgy megoldani egy problémát, ha már csak a következményt látják. Persze úgy sem lehetetlen, de sokkal könnyebb a segítséget megadni, ha legalább egy részével tisztában vannak annak, hogy mitől is lett ez az egész.
Nem akarom én lealázni, csak hát valóban zavarbaejtő, hogy olyat hallok tőle, amit nem illene. Ha igazából nem ilyen az ágyban, most csak játszik egy szerepet, akkor nyilván vicces, de mivel ezt nem tudom megítélni, meg kell értenie, hogy legalább a távolságot tartsuk. Véla is, úgyhogy ha rá is erősít, akkor tényleg beférkőzhet a fejembe, amit nem akarok. Ahogyan eltoltam, az sem volt durva, csak amolyan jelzésértékű, hogy maradjunk profik. Mindenttől függetlenül hallgatózok, de már nincs rá szükség, hogy suttogjunk, mert a sötét vihar életre kél, a villámlás kettévágja az egyet, a kérdés pedig váratlanul is ér. – Konkrétan itt vagyunk a veszély torkában. – Bólintok elismerően, jó embert kaptam magam mellé, ez a nő gyorsan alkalmazkodik a rázós helyzetekhez. Vélhetően a feletteseim tudták, hogy mennyire nehéz velem, ráadásul azt is, hogy nem sokat ülök a fenekemen, valamibe úgyis belekeveredek. Mázli, hogy nem valami bólogató ostoba szőke jött hozzám, vagy valami vén szipirtyó, aki csak tollbamondás alapján gépel. – Anderson? – Döbbenten kérdezek vissza, most már biztos, hogy valaki időmágiával machinál, az pedig az egyik, ha nem legveszélyesebb üzem a varázsvilágban. Nem érdemes megbolygatni, hiszen minden esetben visszaüt. Automatikusan odanyúlok a megőszült tincshez, szerencsére az arcán nem látszik semmi ránc. – Azonnali kimenekítés..! – Kapom a nőt a karomba, ám előtte még a zsebemből egy apró faágat kapok elő, amit gyorsan a kezébe nyomok, majd ha már az ölemben van, rá is szólok. – Törje ketté. – Ha megteszi, akkor a folyosónkon találjuk magunkat, ahol segítségért üvöltök, medimágusért. Remélhetőleg az ősz tincset is vissza lehet fordítani, s nem valami olyan sötét mágiát kapott be, ami ha elterjed a szervezetében, felfalja testét az öregség.
Alapvetően vidám alkat vagyok, szeretem az életet, még a sajátomat is, hiába csapnak össze időnként a fejem felett a hullámok. Ahogyan egy japán mondás is tartja, hiába nem örülsz, hogy esik az eső, akkor is esni fog, akkor meg jobb ha inkább örülsz neki. Ez a feladat is elég hirtelen jött és még veszélyesnek is tűnik, de mégis megmosolygom időként ezt a nagy komolyságot, amit a főnök folyamatosan mutat. Tudom, neki ez a dolga, és hát azok után, amik történtek vele talán érthető is a viselkedése. Megkeményedett az évek során, az emberek megszoktak, főleg ha rossz dolgok történnek velük. Ha jól tudom a másik lánya életben van, a nagy kérdés, hogy vele vajon lazábban is tud viselkedni? - Igaza lehet, önnek van ebben tapasztalata. - bólintok végül. Nem vagyok auror, még terepen se voltam életemben sem, de talán tényleg így van, ha már valaki bejutott ide, akkor már nem igazán szórakoznak azzal, hogy titkolózzanak, hanem teszik, amit akarnak, mint ahogyan a szomszéd szobában is épp történik valami. Arról persze még sejtelmem sincs, hogy micsoda, ezt a részét is a főnökre hagyom, én a figyelemeltereléssel foglalkozom. - Bocsánat... - kapok észbe, amikor kicsit hátrébb tol. Látom rajta, hogy most mintha még az eddig megszokotthoz képest is keményebb lenne a tekintete. Sejtem, hogy én lehetek az oka, nehezen kezeli a helyzetet, amit valahol meg is értek. Egy pillanatig merengek csak el, hogy ezek szerint nincs fából, csak nagyon keménynek mutatja magát. Vajon milyen lehet, amikor nem ilyen? Aztán el is hessegetem a gondolatot - Sötét mágia? - a villámlás és a hirtelen sötét határására azért megrezzenek és ez ki is zökkent az eddigiből. Elhallgatok és igen azért kissé ijedten pillantok Darrenre. - Veszélyes lehet itt lenni? - nem látszik rajtam, hogy most akkor fejvesztve menekülnék, inkább csak kissé riadt, de mintha izgatott is lennék. Végül is én is jelentkeztem volna az akadémiára, de nem mentem át a rostán, úgyhogy maradt a titkárnői szerep, hogy legalább az események közelében legyek. - Uram... valami nagyon furcsát érzek... mintha... - sejtelmem sincs, hogy mi történik, csak azt érzem, mintha teljesen kezdenék legyengülni egyik pillanatról a másikra. Még sikerül ugyan ülve maradnom, de a kántálás odaát egyre hangosabb, most már kifejezetten fülelni sem kell hozzá. Én még ugyan nem veszem észre, de a hajamban megjelenik néhány ősz hajtincs is és kissé még így ülve is szédülök.
Észreveszem az elkapott pillantásait, amit nem tudok nagyon mire vélni. Mosolyog, mint a vadalma, holott az öltönybe szerencsétlenkedős mozdulatomon felül nincs mit viccelődni, de mintha mindent megmosolyogna, ami a helyzettel kapcsolatos. Értem én, hogy vidám alkat, meg hogy véla, de itt mi auror pozicióban járunk el. Szívesen rendre inteném, de félő, hogy a jellemén ez mit sem változtat, viszont én rángattam ide, amihez alkalmazkodik, igyekszik segíteni. – Kétlem, hogy ennyire túlbonyolították volna. Ha valaki bejut ide, akkor már aligha kell titkolóznia. Nem csodálkoznék rajta, ha mihamarabb elküldenének, csak nem akarták felhívni magukra a figyelmet, hogy nem engednek be. – Csóválom a fejemet a falat tapogatva, mert már most hallok valamit a szomszéd szobából, de még nem tudom, hogy mit. A furcsa kántálás olyan, mintha a francia meg valami délamerikai törzsi nyelv keveréke lenne, amolyan.. feketemágus zöngével. Időnként hátrapillantok a nőre, a kéjes nyögések kapcsán azért igyekszem kizárni a hangokat a tudatomból, de ez nem túl könnyű, én sem vagyok fából, akaratatlanul is felötlik bennem, hogy ezek csupán megjátszott eszközök, vagy tényleg ilyen, amikor valakibe nagyon belekapaszkodik. Végül megkeményítem a tekintem, összeszorított állkapoccsal koncentrálok, nehogy látszódjon rajtam a zavaron kívül bármi egyéb. Mivel közben odasuttog, rá is pillantok, egészen közel vagyunk egymáshoz, a vállánál fogva kicsit hátratolom, mert nyomozás ide vagy oda, a kettő együttesen már kezd sok lenni. – Valami… sötét mágia folyik odaát. – Suttogom vissza, és a szavaim folytán mintha csak ezt húzná alá valami természetfeletti erő, kint az ablakon át látható, hogy elsötétül az, mintha valami hirtelen támadt fekete felhő takarná el a napot. Villámlás szeli át az eget, szinte fülsüketítő a robaj, csoda, hogy nem töri be a vihar az ablakot. Letagadni sem lehetne, hogy valami démoni hatalom kerítette hatalmába a fogadót. Vagy maga a fogadó az, ami önálló életet él?
Azért nem tudok nem elmosolyodni, bármennyire is nem szereti az ilyesmit, amikor végül mondhatni igazat ad nekem, legalábbis a maga módján visszafogottan. Jól esik, hogy az érveim érnek valamit. Végülis egy kezdő is jobb, mintha senki sincs, aki az utcára menjen és a rosszfiúk és lányok kezdenek elkanászodni. Sajnos, vérszagra gyűl az éji vad, ez nagyon igaz mondás. Tudják, ha gyengül a rendszer és ezt ki is használják, akkor pedig tényleg kell valaki, aki segít ezen és tesz azért, hogy ne legyen még nagyobb a zűrzavar, mint ami már most is kialakult. - Van ötlete uram, hogy hol? Pince, vagy padlás? Rejtett ajtók? - nem vagyok nyomozó, sőt még terepen sem votlam, ezért tippelgetek csak, vagy hát próbálok rájönni, hogy mire gondolhat, hiszen ezek szerint sejti, hogy valami van a háttérben és a barátja nem véletlenül küldte ide, csak úgy fest erre nehezebb rájönni, mint hogy bejutottunk és kész. Valami még kell, hogy közelebb kerüljünk a válaszokhoz, na de mi? - Igen uram, akkor én... - bólintok, talán azért mégis egy cseppnyi zavarral, bár igyekszem gyorsan elhessegetni. A fickó nagyon komolyan vesz mindent és ha ő is úgy látja, hogy ez megoldás lehet, hogy ne keltsünk feltűnést... Nem viszem azért túlzásba, de amíg ő a falra tapasztja a fülét és hallgatózik én az ágynál maradva igyekszem ügyesen úgy tenni, mint aki épp akció közben van és nagyon élvezi is azt. Kéjes hangokat hallatok időnként, nyögéseket, de nem viszem azért túlzásba sem, hogy ne legyen feltűnő, hogy a dolog szándékos és nem ösztönös. - Hall valamit odaátról? - kérdezem azért suttogva időnként azért mégis csak megszakítva a kéjes hangokat. Figyelek a főnökre is, nem szeretném, hogy kellemetlenül érezze magát, ha azt igényli kerülöm a szemkontaktust közben például. Azt sejtem, hogy nem az a nőcsábász típus és azt is tudom, hogy mi történt a családjával. A titkárnő dolga végül is az is, hogy tisztában legyen a főnöke dolgaival, hátterével, másképp nehéz alkalmazkodni. Róla pedig már hamar kiderült, hogy a munka a mindene, sok dolgom lesz hát helyette. Persze a mai akcióra igazán nem számítottam, főleg nem ebben a formában.
- Vészmegoldások.. kisebb ügyek. Talán igaz. Legyen akkor a felsőbb parancs szerint, kiképezzük őket, de rajtuk tartjuk a szemünket. – Bólintok, hiszen kész vagyok meghajolni az alezredes furcsa hepciája szerint, noha a nő vezetett rá a logikai útra. Az alezredes felé nem lehetnek kétségek, szó nélkül kell teljesíteni az agyszüleményeit, ám a nő felé azért elismerően bólintok. Bár csak hivatalosan katona, egészen jó stratéga lenne. Én szinte a harctéren nőttem fel Solomonnal, éveken át nem volt olyan nap, amikor nem használtuk a pálcánkat, és most sincsen békeidő, de szükség lehet olyan megoldásra, ahogyan a véla is mondja, ami nem tökéletes. – Szerintem ez már túlbonyolítás, és talán akik beengedtek, most nem is figyelnek arra, hogy befüztem-e, és hogy hogyan. Mindenképpen mi vagyunk a légy a levesükben. Viszont valahol tényleg jobban el lehet rejtve, amiért Solomon itt vizsgálódott. – Csóválom a fejemet, a plusz álcának már nem sok értelme van, de a nő már másodszor javasolja azt, hogy valahogy beleéli magát a jó ügy érdekében abban, hogy ő álcáz minket a hangjaival. Iszok egy kortyot a pezsgőből, ennyit megengedhetünk magunknak, aztán hallok valamit a szomszéd szobából, valami sutyorgást, de ha nem akarjuk, hogy lefüleljenek minket, akkor valamihez tényleg kezdeni kéne. – Kissé.. tapintatlan lenne ilyesmit hallani, de profik vagyunk, az auror hadsereg is megkívánja az inkognitót. Hajrá zászlós. – Egyezek bele s a falra tapasztom a fülemet, ahonnan egyre erősödő kántálás hallatszik a másik szobából. – Ade du damballa.. Ade du damballa.. – A vélára tekintve leteszem a pezsőt, és igyekszem felkészülni rá, hogy most kéjes hangokat fog kiadni, mert idejét sem tudom, hogy mikor hallottam hasonló hangokat. Valahogy nem fér bele az életembe, és különben is, egy családom volt, annak az idősebb lányomon kívül már vége van, lezártam magamban a romantikát, ezzel együtt minden ilyen gyengéd vonalat.
Alapvetően mindig elég jól ment, hogy sikeresen lavírozzak a között, hogy megmondom az őszinte véleményemet a főnökömnek nem bántom meg vele. Most is igyekszem azért hangot adni annak, amit gondolok, de közben lehetőség szerint nem teljesen szembemenni a véleményével, amiből akár ugye rosszul is kijöhetek. - Ez igaz, de gondolom most szükség van a vészmegodásokra, még ha azok nem is tökéletesek. - ahogyan ő is mondja. Ha kevesebb az auror és ők is a fő problémára összpontosítanak, akkor igenis kellenek olyanok, akik a kisebb ügyekre befoghatóak, hogy ne szaporodjanak el esetleg az olyan kihágások, amikkel épp nem tud a parancsnokság foglalkozni. Ha más nem akkor minden bizonnyal a kissebb ügyekhez küldik ki azokat, akik mondjuk épp csak most fejezték be a gyorstalpalót, vagy legalább járórözni, hogy meglegyen a bűnözőkben legalább a félsz, hogy igenis elkaphatják őket. A helyszíni felderítés persze nem az én asztalom, ezért kissé bizonytalan vagyok benne, hogy mi is a teendő pontosan, habár igyekszem azért én magam is tevékeny részese lenni a jelenlegi munkának, bár egyelőre inkább ötletekkel, mint tettekkel. Ebben ő a jobb és mégis csak pont most beszéltünk arról, hogy képzetlen újoncokkal veszélyes próbálkozni, és jelenleg én is pont ide tartozom. - Talán pont ezt, hogy sok az idős vendég. És ha máshol van jobban elrejtve, amit keresünk? Ha megpróbálná álcázni magát? Úgy értem idősnek tűnne és azt hitetné el velük csak azért volt a fiatalos külső, hogy befűzzön engem? - vetem fel az ötletet. Mégis csak könnyebben körbe tudna szaglászni, vagy információhoz jutni, ha úgy nézne ki, ahogyan ők, főleg ha úgy gondolja, hogy ide magunk fajták nem szoktak betérni és még jelvényt is villantott, végképp nem lesznek nyitottak felé. - Biztos benne uram? - nyúltok a pezsgő után, bár kissé bizonytalanul, hiszen gondolom nem illendő, amikor elvileg dolgozunk, de olyan könnyedén tette. - Akkor várjunk valamennyit? Esetleg szükség van rá, hogy úgy tegyek, mintha mi tényleg... hogy ne legyen feltűnő, hogy csak úgy itt vagyunk? - vetem fel a lehetőségét, hogy esetleg figyelem eltereljek, vagy nem is tudom. Egyelőre még mindig nincs sejtésem róla, hogy pontosan mit is szeretne, no meg én miben tudok neki segíteni.
- Nos igen zászlós, viszont egy több száz éves hagyományt sem dobhatunk ki a kukába. A mugli hadsereg se lazul fel csak mert modern időket élünk. Ám abban igaza van, hogy sürgősen ki kell küldenünk valakit az utcára, mert ha nem tesszük, villámgyorsan nőni fog a szervezett bűnözés. Már most is rengeteg az olyan tömörülés, amely létre sem jött volna, ha több emberünk van. – Mormolódok elmerengve, nem a nőn akarom levezetni a tehetetlenségemet, csupán nem tudom, hogy mi lehet a gyors, és hatékony megoldás. Talán az, hogy a jelenlegi auror tanulókat kivenni az iskolából, a többi tárgyukat, ami nem elsődleges, félretenni, és olyan akadálypályákra, majd gyakorlati helyszínekre vinni őket, ahol felgyosíthatjuk az előmenetelüket. Ám most először a nő kap tőlem egy elismerő biccentést, nekem sem egy agyatlan titkárnőre van szükségem, hanem valakire, aki a cukiskodó mosoly helyett szervez, gondolkozik, tulajdonképpen a jobbkezem. Most magamat sem tudom trenirozni, hogy viselkedjek főnökként. Hiearchiában élek, mindig is voltak alattam, de egy irodában ülni, és jelentéseket írni inkább egy muglicég osztályvezetőjére hajaz, én pedig nem vagyok az. Jobb szeretem a terepmunkát, vagy legalábbis a gyakorlati feladatokat, mint egy asztal mögött döntéseket hozni. Talán ezért sem lennék jó ezredesnek, vagy feljebb. Nem egy makett körül nyerünk ugyanis háborúkat, hanem a csatatéren. - Nem is tudom Andrerson. Kinézek az ablakon. Látta, hogy csupa időskorú van? Mit talált itt Solomon? Az egész hely bűzlik a sötét mágiától. Ha erősítést hívunk, akkor aki itt mesterkedik valamiben, még leléphet. A többi fenti szoba biztosan nincs kiadva, ez nem olyan hely, láttam az arcokon, hogy nem egy órára szokás itt betévedni. Sokkal inkább rövid időre, csak éppen nem inni. – Kinézve az ablakon is csak azt látom, hogy ismét kopogtat egy idősebb úr, sétapálcával, valamit motyog, és már tárul is fel az ajtó. Mi az isten folyik itt? Végül lehuppanok a fotelbe, lehet, hogy várni kéne, legalább egy kicsit, amíg nem figyeli senki az ajtónkat, mert most biztosan mi vagyunk a fő attrakció. Végül egye fene alapon töltök a pezsgőből mindkét pohárba, noha szolgálatban vagyunk.
Igazán nem akarom én megpróbálni meggyőzni a véleményemről, de mégis csak úgy gondolom, hogy ez most egy elég kivételes helyzet és nem igazán tehet mást a Minisztérium, mint hogy vállalja a kockázatot, még ha az olyan nagy is, mint amilyennek ő beállatja. Talán igaza van, talán félresikerülhetnek a dolgok, de talán mégis csak hasznos lesz és végül minden jól alakul, és plusz emberei lesznek a parancsnokságnak, mert most már kezd egyre foghíjasabb lenni a csapat. - Tudja, mint sok más esetben itt is él, ha meg se próbálják... Igaz, hogy nem vagyok annyira bennfentes, mint ön, de az se jó, ha túlságosan megfogyatkozik a tapasztalt aurorok létszáma és nincs utánpótlás. - még ha az utánpótlás esetleg nem is tökéletes, de próbálkozás nélkül nincs siker és ha még több támadás történik akkor egy idő után elfogynak az aurorok, akik bevethetőek lesznek. Gondolom a Parancsnokság is tisztában van ezzel, ezért is vállalják a kockázatát annak, hogy esetleg olyanok is kikerülhetnek az aktív állományba, akik több veszélyt rejtenek, mint hasznot hoznak. - Ez így tényleg veszélyesen hangzik. - nekem pedig egyébként is az a dolgom, hogy azt tegyem, amit mond. Tény, hogy nem azért jöttem, hogy terepen gyakoroljak, viszont az is, hogy az eddigi állasaim során is megtettem mindent, amit kellett, hogy jól végezzem a munkámat. És ha jelen esetben ez azt jelenti, hogy terepen kell dolgoznom, hát megteszem, főleg mert én magam is jelentkeztem volna az Akadémiára, de azt mondták, hogy inkább a fiatalokat részesítik előnyben, bár az is lehet, hogy csak a vélaság miatt nem tartottak alkalmasnak. Ez talán már sosem derül ki. - Igazán jól áll... akarom mondani, fent csak zárt ajtók vannak. - mosolyodom el, annak ellenére, hogy biztosan nem fog tetszeni neki a megjegyzés, viszont rózsával a szájában nem tud azonnal kontrázni, maximum morcosan néz, de ez láthatóan egyébként is alapbeállítás nála. Egyelőre fent tehát tényleg nem találok semmit, azon túl, hogy tényleg időseket láttam én is csak odalent. Tényleg meglehetősen furcsa a hely. - Mit csináljunk, uram? - teszem fel a kérdést, amikor már bent vagyunk a szobában és átvettem tőle a pezsgőt, meg az epret, hogy letehesse a rózsát. Nagy a késztetés, hogy belekóstoljak a hívogató eperszemekbe, de végül türtőztetem magamat és nem teszem meg. Nem ezért vagyunk itt, tudom én. De még nem tudom, hogy pontosan miért. Esetleg körül akarna nézni, én pedig addig imitáljam, mintha... Mint mondtam igen sok mindent megtettem már, amit a főnökeim kértek tőlem, de ez azért mégis csak szokatlan feladat lenne még számomra is. Kicsit más, mint kávéért szaladgálni.
Csak magamat hibáztathatom, hogy kikértem a véleményét, hiszen onnantól el kell fogadnom, hogy olyat mond, amivel nem értek egyet. Ha csak magamban gondoltam volna át, és nem beszélgetünk, ezt megspóroltam volna. Egy pillanatig csúnyán nézek rá, aztán fújtatok egyet. – Az ördögbe is, valahol igaza van. Automatikusan nem, hiszen kísérletezni kell ezekben az időkben. Csak éppen ha olyanokat engedünk ki az utcára, akiket nyolc hét alatt félreismertünk, és nem készítettünk fel, nem csak a saját életüket veszélyeztetik. Mindenki másét is. – Ha már belemegyünk az érvelgetésbe, látnia kel, hogy én vagyok már harminc éve a pályán, neki a titkárnős hozzáállás aligha jelent olyan bepillantást az egészbe, hogy releváns véleményt tudjon mondani. Mindenesetre azt magamban nyugtázom, hogy nem egy buta szépség, komoly logika van abban, ahogyan érvel. Még hasznomra lehet amolyan szárnysegédként, csak aztán vakon kövesse a parancsot. – A legjobb. És az utolsó. – Mormolom, hiszen Solomonért tűzbe mennék, és az ő véleményét akkor is könnyebben megfogadom, ha ellentétes az enyémmel, mint bárki másét. – Olyasmi. Valami nem stimmel ezzel a panzióval. Solomon szerint sötét mágia lengi körbe. És túl közel van Roxmortshoz, ahova gyerekek járnak le. – Ebben kicsit vaskalapos vagyok, ha én valamit rossznak ítélek meg, akkor nincs az az isten, hogy bárki lemossa róla. A nő meglepően jól játssza a szerepét, de nem csoda, hiszen véla, a szenvedély élteti, azért vigyorog mindig mint a vadalma. Nekem viszont nem kell olyannak lennem még fakabátként sem, én vagyok az őrnagy, aki ide hozza a szeretőt, de attól még lehetek komoly. Bólintok a nőnek, és remélem észreveszi, hogy a söntésben csupa idős ember ül. Ha ez valami retró klub, akkor nagyon komolyan veszik magukat. Ide nem szoktak egy órás szobát kivenni. Miért néz engem mindenki? Megrendelem a pezsgőt és az epret, mellé egy rózsaszálat is kérek a számba, persze tövismenteset. Csodák csodájára az is van, de akkor is rohadt gyanus az egész. Aztán megyek a nő nyomában, ha már nála a kulcs.
Az azért nem tetszik, hogy ennyire negatívan vélekedik erről a programról és azért a véleményemnek hangot is adok, még ha csak visszafogottan is, mert hát nem szándékozom összerúgni a port a főnökkel már az első napon. Így is kihívás, hogy itt öltözködik előttem, hogy nem tetszik neki a mosoly, vagy a kedvesség, vagy hogy egyből terepre megyünk és nekem mindehhez alkalmazkodnom kell. Nem azt mondom, hogy ezzel különösebben probléma van, mármint alkalmazkodom én, csak nem könnyű közben még a véleményemet is végig magamban tartani, főleg nem mindenről. - De ez nem feltétlenül jelenti automatikusan, hogy az új rendszer rossz. - teszem még hozzá óvatosan, de tényleg nem szeretném összeakasztani a bajszunkat, ezért tényleg csak nagyon óvatosan teszek megjegyzéseket, hogy ne legyen gond. Egyébként is most a terepmunkára kell fókuszálnom és készülnöm, ami egyelőre még nem tudom, hogy miről fog szólni és miért kellek hozzá én. Mármint nem vagyok auror, megfigyelnem kell, vagy jegyzetelni? A szavaira csak bólintok, tenni azért, hogy ne kelljen elnézést kérnem... az könnyebb lenne, ha nem lenne a fickó ennyire kiszámíthatatlan, úgy nekem is könnyebb lenne alkalmazkodnom, de így azért sokkal nehezebb. - Jó barátja lehet, akiért olyasmit tesz, amiről még nem is tudja, hogy pontosan micsoda. - pillantok oldalra, még mindig a férfibe karolva az épület felé haladva. Akaratlanul is érzékelem, hogy attól, hogy sérült és hogy úgy fest íróasztal mögé igyekeznek toloncolni, mégis csak bőven ad a külsejére, hiszen a karja férfiasan izmos. Az a típus, akiben magassarkúban is gond nélkül megtudna kapaszkodni bárki és nem kellene attól félnie,hogy rossz terepen kimenne a bokája. Ezúttal azért előveszem a bájos mosolyomat, remélhetőleg most nem gond számára sem és igen végre csak ajtót nyitnak nekünk. Körbepillantok a helyen, tényleg idősek vannak itt főleg, de mi vajon mit keresünk? Valami szabálytalanságot? - Nézzünk körül? - szobát kért egy órára, de gondolom, ha fent leszünk akkor nem sok mindent tehetünk az ügy érdekében, még ha nem is tudjuk, hogy micsoda is az ügy. Én egyelőre játszom tovább a szeretőt, aki minden bizonnyal nem sokat tesz hozzá a helyzethez, mármint nem én fogom osztani a parancsokat a személyzetnek. - Ugye viszünk fel egy kis pezsgőt és epret szivi? - ezt már hangosan mondom ki, hogy okunk legyen a plut felé orientálódni első körben. Bár az se rossz megközelítés, ha én elindulok előre, vagy ő és a másik addig megvárja a pezsgőt, akkor a felfelé menő addig is nyugodtan körül tud nézni az emeleten, gondolom. Persze könnyebb lenne, ha tudnám, hogy mit keresünk.
Nem túlságosan zavartatom magam, hogy egy szál alsóban lásson abban az egy pillanatban, amíg el nem fordul. Katona vagyok, megszoktam, hogy villámgyorsan kell átöltöznöm, döntéseket hoznom, ebbe a szemérmesség még véletlenül sem fér bele. A karom ugyan fáj, de ez most másodlagos, nem az elegancia a lényeg ott, ahova megyek. Nem vártam, hogy a nő gyorsan reagál, hiszen én rángatom dróton. A cipőjét illetően irodai munkára készült, amit meg is értek, de én nem tudok megülni a fenekemen, a minisztérium végülis azért fizet, hogy magamtól is utánajárjak a rázós eseteknek. Csak nem gondolták, hogy őrnagyként, és kiképzőként várni fogom majd a fenti bürokrarikus parancsokat? – Igen, talán nem kéne őket annyira lenéznem, csak hát az olyan vén csontok, mint én és Solomon még a régi rendszer szerint kaptunk képzést, és ezt is várjuk el. Kiváncsi leszek hogy őt felkérték-e ugyanerre. Ha igen, van rá remény, hogy egy érdemi szakaszt képzünk ki. Ha nem.. Akkor még a kiképzőket is tovább kell képeznem. – Most ébredek rá, hogy túl sokat beszélek, holott nem szoktam, Solomonal is csak csendben sörözünk, vagy peceázunk, nagy ritkán nosztalgiázva emlegetjük fel a saját csapatunkat, amiből már csak mi ketten élünk, noha nem vagyunk a nagyszülő korban. És remélem Kathleen nem is tesz azzá idejekorán. – Ideje formát bontani zászlós. A bocsánatkérés felesleges, tegyen azért, hogy ne kelljen kérnie. – Fedem meg hárítóan, nekem aztán nem tartozik felelősséggel az érzéseivel, csak tegye, amit mondok. Így aztán elengedem a fülem mellett, hogy mennyire előnyösnek tartja a szerelésemet, hiszen az auroroknál terepen ilyesmi az érdemes, nem az öltöny, noha vannak, akik elegánsnak akarnak mutatkozni, de én nem a mágiaügyi miniszter alá, hanem a varázsharcügyi miniszter alá tartozom. – Olyasmi Andreson. A minisztérium a mugli rendőrség, és hadsereg keveréke, egy különálló, egyedi szervezésű gárda, akik mindenre felkészülnek, hogy megvédjék a civileket. – Te jó ég, már megint miért jár ennyire a szám? A nő csak rövideket kérdez, én meg azon kapom magam, mintha mindent meg akarnék tanítani neki, már az első napon. – Ezt én sem tudom. Ám itt kell lennünk. – Kopogtatunk, de már itt feltűnik, hogy nagyon is sok az idős vendég, akik a panzió körül botorkálnak. Egy arc jelenik meg a kopogtató helyén egy kis ablakon, aztán felvonja a tekintetét. – Ez egy idős klub uram, nincsen ide bejárásuk. – Előkapom az auror jelvényt, és a nő felé biccentek, aki a karomba kapaszkodik, amolyan félig szigorú, félig cinkos pillantással. – A minisztérium megbizottja vagyok, és csak egy órára kellene egy szoba. – Az illető bólint, és morgolódva ajtót nyit. Ha ez így megy tovább házkutatási parancsot kell hoznom..
Na jó nem gondoltam volna, hogy terepruha kell már az első napon. Sőt igazából eleve nem gondoltam volna, hogy bármikor is ilyesmire lenne szükségem, ezért gyanútlanul csak a cipőm magassarkán változtatok, ő pedig simán nekiáll öltözködni. Egy pillanat múlva már hátat fordítok neki, hiszen lényegében előttem tolja le a nadrágot és egyértelmű, hogy nem nagyon szeretne időt szánni még arra sem, hogy megvárja, amíg kimegyek. Ezek szerint fontos lehet ez a valami. Beharapom a számat, nagy levegő, hogy amikor már elkészülve mellém lép csak akkor pillantsak oldalra. - Igazán... előnyös. - nyelek egyet, mert hát no azért mégis csak meglepő volt ez a dolog így hirtelen. A fene se gondolta volna, hogy a mai nap így alakul majd. - De, ha sikerül mégis csak segíthetnek, nem? Mármint... túl sokan hiányoznak és nem tudni, hogy hányan fognak még. A végén egyszerűen összeomlik a hivatal. - nem akarom én ezt túllagódni és biztos vagyok benne, hogy a háttérben zajló eseményekről mindössze csak töredék információim vannak, de a tördék infok is arra mutatnak rá, hogy igen nagy kulimászban van a központ, hiszen egyre több auror hiányzik, van a Szent Mungóban, arról nem beszélve, hogy akik még dolgoznak jó eséllyel közöttük is akad, aki fél és e miatt visszafogja magát, vagy inkább megy el szabadságra. Nem lehet őket kárhoztatni, sokuknak családja van. - Bocsánat, nem számítottam rá, hogy... nem is tudom, mindig irodában dolgoztam. - maximum időnként küldenek el kávéért, vagy hasonló, de ez új nekem, hogy terepre kell mennem, főleg hogy ilyen terep cuccban, mint ami rajta is van, de gond nélkül megfogom a karját, hogy egy pillanat múlva már Roxmorts mellett legyünk egy kis domboldalon. Meglep, de minden bizonnyal az ő hatásköre elegendő ahhoz, hogy hoppanálhasson a Minisztériumban. Ha jól tudom ez a legtöbbek számára nem lehetséges. - Szerető? Oh, nyomozni fogunk? Vagyis, igen uram! - na jó, azért látszik rajtam, hogy lelkes vagyok és felspannolódtam a hírtől, hogy valaminek utána kell járnunk. Persze nem én leszek itt a fő ész ebben a dologban, de az is valami, hogy terepen és élesben nézhetem meg, hogy milyen is ez. Simán belekarolok hát újra a férfibe és mosolyogva még kissé rá is játszva a helyzetre lépdelek a földön, mint aki nagyon félti a cipőjét. Ennek fényében lehet, hogy jobb lett volna, ha maradok a magassarkúnál akár. - És pontosan mit kell kiderítenünk? - hajolok kicsit közelebb. Igen az izgatottság túlságosan erős és e miatt van, hogy nem teljesen gondolom át, hogy esetleg gondot okozhat neki az efféle közelség és közvetlenség még az előtt, hogy odaérünk, de lássuk be ha nem most kérdezek, akkor ott már nem fogok tudni.
Mivel a nő varázsolgat, de csak cipőt, így időm sincsen, hogy a távollétében átöltözzek, ő meg itt vigyorog mint a vadalma az irodámban, felállok, és kiszedem a szekrényből a terepruhámat, ami a szokásos katonai barna-zöld foltos egyenruha, fekete bakanccsal. Intek neki, hogy forduljon el, de nagyjából semmi reakcióidőt nem vagyok neki, már tolom is le a nadrágom, hogy kibújjak belőle. Erőt veszek a karom fájásán, és ezúttal gyorsan sikerül kibújni a hivatali öltözékből, hogy egy percen belül már a terepszinű ruhában lépjek mellé. Még megtehetném, hogy a sapkát is felhúzom, de vagyok olyan rangban, hogy a vállapom alapján is mindenki ismer, ráadásul meleg is van. - Azért, mert az alezredes ki akarja próbálni, hogy működőképes lehet-e egy ilyen utcai osztag. Tudja zászlós, szerintem sem kell egyetem, hogy valaki auror legyen. Régebben a Roxfortban már negyediktól auror tárgyakat tanultak a gyerekek, ha ilyen szándékuk volt, majd a végzés után átjöttek gyakorlatra, végül pedig a terepre. Ám amióta létezik az egyetem, átalakult az oktatás, és abban a három évben tanulnak meg mindent.. Most viszont olyanokat fogunk felvenni, akik sosem készültek auror pályára, de nyolc hét áll rendelkezésünkre, hogy gatyába rázzuk őket. Szó szerint ostobaság. Ám a parancs az parancs, amit nem áll módunkban megkérdőjelezni. – Foglalom össze az agállyaimat. Itt ténylegesen várható az életveszély, pálcát fognak majd rájuk, gyilkosokba, erőszaktevőkbe botlanak majd, és el fog szabadulni a káosz. Nyolc hét alatt kiválasztani nagyjából húsz embert, aki ezzel szembenézhet.. Teljesen esélytelennek látom a dolgot. - Nem ilyen ruházatra gondoltam, de mindegy. – Ebből látszik, hogy tényleg nem katona, mert nem kirándulni megyünk, de nem akarom még jobban leszúrni, irodai munkára osztották be, csak azzal nem számoltak, hogy nekem vannak egyéb feladaim is, ahol jól jöhet egy jobb kéz. – Egy régi barátom megosztotta velem az aggályait. Ennek nézünk utána.. – Nyújtom a karomat, és ha elfogadja, akkor Roxmorts mellett egy kis domboldalon állunk, ahol egy fogadó pihen meg. Végignézek a nő ruháján, és mártír arccal szólalok meg. – Akkor eljátssza a szerető szerepét zászlós. Értve?
Sosem gondoltam magamat gonosznak. Szenvedélyesnek igen, de ez az, amit már jó ideje igyekszem normális keretek közé szorítani. Épp elég, hogy volt e miatt egy fiatalkori botlásom és most van egy gyerekem valahol a nagyvilágban, akiről semmit sem tudok, még csak azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Hogy szoktam-e gondolni rá? Olyan rég volt már, de talán néha, azért felmerül bennem milyen lenne anyának lenni. Nem mintha alkalmas lennék rá, túlságosan hamari vagyok és néha csapongó, kivéve persze a munkámat. Hiába irigylem azt a kötött életformát, a rendes családot, amit már láttam másoknál, nem tudom, hogy tudnék-e olyat élni, noha mint említettem már jó ideje igyekszem visszafogni magamat. Ez mondjuk talán a korral is jár, de persze azért teljesen még sem hazudtolhatom meg magamat. - De nem ezért van ez a képzés? Felkészíti őket és kiszórja azokat, akik egyáltalán nem alkalmasak. - vagy eleve rosszul képzelem és ha már valaki bekerült ide, akkor is lehe tauror, ha nem elég alkalmas rá? A fenébe, hogy nem vagyok valamivel fiatalabb, mert akkor én is itt lehetnék most az tanoncok között, azon a listán, de így esélyem se volt, meg hát előképzettségem és tapasztalatom sincs, bár ahogyan a főnök beszél mintha arra nem is lenne teljes mértékben szükség, vagy legalábbis amennyire ő elvárná. - Oh rendben van, akkor hozom a szendvicset és a pogácsákat is, hátha ön is megéhezik. Az ugyan nincs, de... - a kezembe kerül a pálcám, igazából elég jól varázsolok, úgyhogy bár a szoknyához nem illik, de egy pillanat múlva már lapos talpú villan a lábamon, bár nem sport cipő, de a magassarkúból alakítottam át a megfelelőt. - Mit nézünk meg? - sorolok be mellé, ha már elküldte az üzenetet, én pedig bedobtam a táskámba a szendvicset és a pogikat az asztal fiókjából, hogy aztán a táskát a vállamra kanyarítsam. Nem gondoltam volna, hogy bármikor is terepre megyünk majd, de határozottan izgatott vagyok és nagyon nehéz levakarnom a kíváncsi mosolyt az arcomról, pedig tudom, hogy az lenne az elvárás, hogy nagyon komoly legyek.
Gyorsan felhörpintem a kávét, a hálás mosolyon megakad a tekintetem, de már nem teszem szóvá. Vélhetően ő megszokta már, hogy a közvetlenségével mint véla mindig célt ér, de ha jobban belegondolok, nem az a csábítós típus, legalábbis abból, amit megfigyeltem belőle. És titkárnő, tehát nem feküdt le mindenkivel csak hogy feljebb jusson a ranglétrán. Egy véla, aki nem él vissza az erejével. Ékszere lehet, hiszen a minisztérium területén ez alapvetés, hogy ne csábuljon senki el mágia erejével, de magánemberként is kordában tudja tartani, hogy ne ez határozza meg az életét. Különösen nagy akaraterőről árulkodik, hiszen a vélák szenvedélyes, és egyben gonosz lények is tudnak lenni. - Az alezredes nem így gondolja. Szerinte az utca embere is lehet auror, hogy példát mutasson. Ezzel pedig mindenkit veszélybe sodor, hiszen olyanokat küld életet menteni, és nyomozni, akik maguk is megmentésre szorulnának. – Jól mondja, de néhány kivételtől az alábbi listában én találok csiszolatlan gyémántokat. Talán én vagyok a túl szigorú, de ez elhivatottság kérdése, egy életen át tartó tanulás, nem lehet nyolc hét alatt átadni érdemi tudást. Hogyan másszunk falat, hogyan kapaszkodjunk meg a kötélen. Ilyenre elég lehet. De a halálos átkok kivédésére nem. - Nem magamra gondoltam zászlós. Vannak előre összekészített hidegélelmi csomagok, de ha hozott szendvicset, talán elég lehet. Továbbküldöm még a listát, mert nem vagyok vele elégedett, addig megnézünk valamit, amit egy régi barátom említett. Nincsen valami kényelmesebb ruhája? Sportcipő, ilyesmi. – A listát berakom egy borítékba, és kilépve a folyosóra a belső papírrepülők egyikére bízom, itt nincsenek baglyok. Nekem is át kéne öltöznöm, de majd terepszinűbe, és ha a nő nem hozott olyan ruhát, amit összekoszolhatom, leküldöm a ruhaellátó osztályra.
Volt már néhány érdekes főnököm, úgyhogy nem jelet gondot több dolgot is beegyensúlyozni, ezúttal még a pálcám sem kell hozzá, hogy könnyítsek a saját dolgomon, de azért egy hálás mosoly mégis csak előkerül, amikor elveszi legalább a poharat tőlem, bár minden bizonnyal ezt úgy sem fgja értékelni, hiszen ahogyan a szavaiból kivettem az ilyesmi itt nem megfelelő viselkedési mód. Pocsék lehet ennyire komolynak lenni, vajon ez munkaköri dolog nála, vagy otthon is ugyanígy viselkedik a lányával? Mert azt már tudom, hogy van egy lánya és hogy elég komoly trauma érte. Azért az meglep, hogy miután mindent lepakolok és átadok neki még a véleményemet is kikéri, hiszen ez határozottan úgy hangzik. Viszont egyelőre le nem ülök, mert talán csak ennyit szeretne, aztán majd nem akarja, hogy zavarjam, ezért megállok a szék mögött és a kezembe veszem a papírt, hogy átfussam a listát. Tényleg elég vegyes társaság annyi szent. - Elhivatottság és rátermettség. A jó jelölteknek felkészültnek kell lenni és kiváló varázslóknak és boszorkányoknak. - szünetet tartok. Jó erre a kérdésre nem számítottam, nem tudom, hogy mit kellene hozzátennem, lehetséges, hogy totál sületlenségeket mondok. Valahogy úgy sejtem, hogy ő eleve nagyon szkeptikusan áll az egészhez és le fog korholni, hogy a lelkesedés önmagában semmit sem ér, ha nincs mögötte megfelelő szorgalom és kellő tudás. - Én úgy gondolom, az egyik legfontosabb mégis az, hogy segíteni akarjanak másokon. - bököm ki végül. Valahol legalábbis én is e miatt szerettem volna jelentkezni, csak hát a korhatár... Én már nem vagyok ahhoz elég fiatal, hogy csak úgy új pályára lépjek, pedig tudom, hogy menne és elhivatottság is van bennem, de be se adhattam a jelentkezé lapomat, azért jelentkeztem végül a titkárnői posztra. Így legalább a sűrűjében lehetek, ha nem is úgy, ahogyan akartam. - Van egy szendvicsem és egy fél zacskó pogácsa, még reggelről. Éhes? Be tudom hozni, már ha szereti a szardiniát. - eszembe sem jut, hogy arra gondol nekem lesz-e valamit ennem. A legtöbb esetben a főnökeimet sosem érdekelte, hogy én mikor mit csinálok, csak az volt a lényeg, hogy megtegyem azt, amit ők kértek. Az ő ebédjük, az ő kávéjuk, hogy én mikor iktatom be a saját szükségleteimet az senkit se érdekelt. Simán végig nyomom a napot úgy, hogy pár falat reggeli után, csak egy-egy falatot kapok be futtában napközben és csak este eszem otthon, már ha akkor még van energiám ilyesmivel foglalkozni.
Bólintok, noha úgy vélem, hogy az igyekezet az több mint kevés. Parancsot kell teljesíteni, ha esik a hó, ha fáj a hasa, tehát nem mindig ideálisak a körülmények, de a magunkfajta lenyeli a keserű pirulát, hiszen pont problémamegoldónak kellünk, a saját ügyünk eltörpül majd a köz ügye után bőven. Mindenesetre a nő még mindig nem indul, amit vaskosan metsző pillantással kísérek, de ezúttal nem sürgetem, láthatóan össze kell szedni a gondolatait. A karom egy fokkal jobb, most, hogy sikerült meglepően könnyen beigazítania a felső szárába, a fájdalom azonban nem szűnik meg, ezért kénytelen vagyok csillapítani, hiszen ha éjszakába nyúlóan dolgozunk majd, nem vonhatja el a tekintem. Végre elválunk, a kávé már sürgető lenne, de addig a listát nézem meg, amit a nő hozott. Aktákat is kaptam hozzá, nekem nem kell hozzá sok idő, hogy kiszúrjam a lényeget. Az új alezredes parancsára bárki jöhet, aki alkalmasnak tartja magát, hogy végignyomja a nyolchetes alap kiképzést. A fő aktát viszont a nőtől várom, mert az a szűkített lista, amit már megfuttattam példának okáért Solomonnal, de még Griffinhez is beküldtem, hátha lesznek megjegyzések, ezért a papír kalandos úton jut vissza majd hozzám. Ám visszatérve az irathalomra, vannak benne kövérek, különböző bőrszínű vállakozók, bizonyítani vágyó sportolók, és még sorolhatnám. Kész csoda, hogy ha ebből kialakul majd egy húsz-harminc fős kezdő osztag, akivel dolgozni is lehet. A nő pár percen belül valóban visszatér, és el kell ismernem, gyors volt, s polipként egyensúly a sok hoznivalóval. Közelebb lépek, és elveszem a papírpoharat először, és vizet töltve bele felhajtom a bogyókkal. Remélhetőleg hamarosan enyhül a kín. A kávé a következő, aztán helyet foglalok odabólintva neki. – Akkor halljuk, fussa át a szűkített listát. Mire van szükségünk auroroknak ahhoz, hogy magunk közé emeljünk jelölteket? Mi a rosta feladata? – Kérdezem a kávét kortyolgatva, várva azt, hogy ebből is felkészült. Hiába, hogy csak titkárnőként állítja be magát, nekem szükségem van arra, hogy hangosan gondolkozhassak. Egyébként a medimágusi szobában kapott válaszokat, nagyvonalakban elmesélték a balesetet, ami Kathleen mentésénél ért engem, és azt is, hogy vélhetően ez már nem fog enyhülni. – Csomagolt ebédet? – Kérdezek rá, hiszen ha ki kell mennünk terepre, akkor nem szánhatunk rá időt, hogy beüljünk a minisztérium éttermébe. De tekintve, hogy ez az első nap, még nem biztos, hogy készült.
Volt már pár nehéz eset a főnökeim között, de egyre inkább úgy sejtem, hogy ezúttal tényleg komolyan próbára lesz téve a türelmem. Ez a fickó még az eddigi nehéz eseteknél is nehezebb. Segítséget láthatóan nem kér és valószínűleg majd elfogadni se nagyon fog, viszont nagyon komolyan veszi magát és tőlem is ezt várja, pedig én csak próbálom oldani a hangulatot, hogy mindenkinek könnyebb legyen. Azért ez nem olya rémes dolog nem? - Értem uram, igyekszem mindenben Önhöz alkalmazkodni. - bólintok végül. Szóval tesszük, amit kell és úgy látom jól teszem, ha itt is, ahogyan az előző előtti munkahelyemen készülük rá, hogy egész nap maximum stikában jutok majd kajához. Tudom én, hogy nem alapvető szükséglet mondjuk az ebéd, de szerintem ez a fickó is morcosabb, ha még csak nem is eszik. Remélem azért a kávé majd valamennyit javít az alaphangulatán, vagy ilyesmiben ne is reménykedjek? Gőzöm sincs hogy mire számítsak, de inkább arra, hogy nem fog oldódni egy könnyen, vagy egyáltalán a hangulat és tényleg olyan lesz a hely, mintha én is épp valami katonai kiképzőtáborban lennék. Ettől még persze, ha nem is tetszik neki akkor is segítek az öltöny levételében és szépen a helyére is teszem. Mégse szenvedjen vele, ha már ennyire nehézkesen mozog. Bizonyára ez is kellő feszültséget okozhat benne. Inkább lenne terepen, nem pedig egy irodában, de gondolom erre nincs módja, ha még egy zakólevétel is gondot tud okozni. - Rendben sietek vissza! - már perdülnék is meg, aztán az ajtóban torpanok meg, amikor utánam szól. Bólintok, aztán be is húzom magam mögött az ajtót és percek múlva térek csak vissza, immár a kávét egyensúlyozva, a bogyóval egy másik kis papírpohárban és persze ott van a hónapom alatt az asztalról közben felkapott papírhalom is, amit már elküldtek nekünk. Azért azt megpróbáltam még kicsit megérdeklődni a medimágusi szobában, hogy mi történhetett a fickóval, amiért ennyire szét van esve a fizikai állapota. - Remélem így minden rendben lesz uram. Másra esetleg szüksége van még? - állok meg az asztal előtt, miután mindent lepakoltam elé.
Amit ő feszült légkörnek érez, az nekem az egész életem velejárója. Én ilyen vagyok, katonás rendben dolgozom, és ha a nő ezt kellemetlennek érzi, akkor nem való ide. Ám valamiért mégis hozzám rendelték, nyilván az adminisztrációban jeleskedhet, így szükségem lehet rá, noha egyedül is el vagyok, ha szükséges, bár az valóban hiányozna, hogy nincs kivel megosztanom a gondolataimat. Tudom, hogy ez neki sem komfortos, de egy munkahely nem feltétlenül a jókedvről szól. És tekintve, hogy ha késve is, de megkapjuk a feladatokat, itt fogunk éjszakázni. Bólintok, amikor végre tudja, hogy hol a helye, és alkalmazkodik az általam követett világképhez, legalább nem fogunk veszekedni. Ugyanis semmi kedvem ahhoz folyamodni, hogy valaki mást kérjek helyette. Azzal is csak a macera van, itt neki kell alkalmazkodnia. - Akkor a következőt tanulja meg zászlós. Nem használunk a parancsnokságon olyan szavakat, mint mondjuk a de. A kávé, ebéd, másodlagos dolgok, nem személyes dolgokat szolgálunk, hanem a hazát, egy eszemét. Ettől függetlenül nem árt, ha figyelembe veszi, hogy a napirendemet, de az egyéni igények rugalmasak kell, hogy legyenek. – Állok fel, és kezdek járkálni, mert az öltöny szára nem akar úgy megnyílni előttem, hogy a karom beleférjen, nem hajlik arra, amerre én akarom. – Menjen csak. – Bocsájtanám el, amikor odalép hozzám, és kisegít a kínos helyzetből. Fáj ugyan a karom, de legalább nem kell erőlködnöm, hogy tovább akadjon. Így morranás nélkül szorítom össze a fogamat, állom a nő tekintetét, mert ha választ vagy köszönömöt vár, akkor azt lesheti. Még az öltöny utolsó ráncát is kisimítja, ami mesteri mozdulat, de egy pillantáson kívül mást nem kap. – Felesleges. Tehát akkor a kávé. És a lista. Addig hadd gondolkozzak. – Nem ülök már vissza, csak kinézek az ablalkon. Ugyan a föld alatt vagyunk, de mágiával a londoni utcakép tárul a szemem elé. Ha akkor jön meg a parancs, amikor nincs itt a nő, akkor még az is lehet, hogy majd elsietek, ha valami halaszthatatlan érkezik, de a listát mindenképpen látnom kell. És bevenni valami fájdalomcsillapítót. – Anderson. Valami gyulladáscsökkentő, izomlazító bogyót a medimágusi osztályról. Mehet. – Szólok még utána, mielőtt kilépne az irodámból. Remélhetőleg a levakarhatatlan mosoly nélkül.
