Főkarakter: Carmen Wilkes
Teljes név: Darren Blackwell
Születési hely és dátum: 1980. június 12. USA, Louisiana, New Orleans
Csoport: Griffendél
Patrónus: Nyúl
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 8. évfolyam (tanár szak)
Képesség: Nem lett meg, de egyszer kísértetvadász lesz
Mágikus adottság: Nem lett meg, de egyszer légmágus lesz
Kiemelkedő tudás: Átváltoztatástan - Kiemelkedő
Kihez tartozol?: [You must be registered and logged in to see this link.]
Jellemed kifejtése
A Griffendél a bátrak és erősek háza. Valahol megértem, hogy miért oszthatott ide a Süveg. Erős vagyok, fizikai és mentális értelemben is egyaránt. Emellett pedig elég nagy a hangom, vidám személyiség vagyok, aki könnyedén megtalálja a helyét egy közösségben. Sokak szerint ezzel a vidám kisugárzásommal vonzom magamhoz az embereket, mert viszonylag sokan vesznek körül. Mondhatjuk, hogy eddig tényleg elég tipikus Griffendéles vagyok. Még az az enyhe nagyzolási vágy is megvan bennem, ami még a házunkat szokta jellemezni. Persze, nem csak ennyi vagyok én, még ha sokak szerint
Darren csak ennyi. Igazság szerint, én mindig is úgy gondoltam, hogy elég árnyalt személyiség vagyok, mert, ahogyan képes vagyok vidámnak lenni és derűlátónak, úgy képes vagyok átmenni egy teljesen gyanakvó, sokat filozofáló vonalra is. Minden csak attól függ, hogy hogyan kelek fel reggel. Bár, sokkal pontosabb, ha azt mondom, sokban függ attól, hogy mit álmodtam az éjszaka. Már kiskorom óta ugyanazokat a rémálmokat látom, ezek után nem vagyok képes felkelni, mosolyogni, és mindenkit szeretni. Egyszerűen minden jobban érdekel, mint az emberek, borongós lesz a hangulatom. Furcsa, én is tudom, emiatt is kezdett el érdekelni a pszichológia. Talán kíváncsinak is nevezhetem magam, végül is, sokat kutattam, kérdezősködtem ezeknek az álmoknak a megfejtése után, hogy miért is leszek ilyen nyomott utánuk. Tudni akarom, mert minden egyes alkalommal intenzíven ég bennem egyfajta hiányérzet, amikor így ébredek. Legyűrhetetlen, erős mentális fájdalom, amit nem akarok érezni. Akármilyen erős is vagyok, a fájdalmat nehezen tudom kezelni. A fizikait, és a mentálisat is. Talán az álmok hatása, hogy, amikor vért látok, egyszerűen rosszul leszek. Szédülök és elkap a hányinger, rosszabb esetben el is ájulhatok. Azt hiszem ez lenne az én gyenge pontom. Meg, ha már gyenge pont, akkor azt hiszem nevezhetjük azt is annak, hogy nagyon könnyen ki lehet zökkenteni a koncentrációmból, ami egy varázspárbajnál, vagy bájital készítésnél igencsak kellemetlen tud lenni.
Megjelenés
Tipikus ír kinézetem van, talán voltak is a felmenőim között. Legalább is azt olvastam egy könyvben, hogy a géneknek elnyomó többségben kell lennie ahhoz, hogy valaki olyan vörös, göndör tincseket örökölhessen, mint én. Pontosabban, csak a vörös hajnál kell annak lennie, hogy mindkét szülőnek, a göndörnél elég, ha a nagyszüleim között volt valakinek ilyen frizurája. Emellett még, ami még az ír származásomra utalhat, az a magas, nyúlánk alkatom, ami a hízásra abszolút képtelen, ahogy az izmok felszedésére is... Alapvetően, pont ezek miatt jöttem rá elég hamar, hogy csak örökbe fogadtak. Elvégre, az
apám tipikus szőke haja, kék szeme, és enyhe sörhasa mellett én eléggé furcsán mutattam. És, bár régen csak egy szerény mosoly játszott mindig az arcomon, amint elkezdtem a Roxfortot, és megtaláltam a hangomat, sikerült egy életvidám, másokat is könnyedén mosolyra fakasztó kifejezést is megtanulnom. A szerény mosolyomat is ott tartogatom a tarsolyban továbbra is, de azt inkább a dicséretekre, és bókokra inkább. Sokak szerint gyakran sikerül fellengzős, önelégült képet is vágnom, amit néhanapján még a tükör előtt is próbálgatni szoktam. Nem teljesen értem, hogy pontosan mikor is vághatok ilyen fejet. Én gyakran csak egy-két nagyon halovány szeplőt, a szemöldököm összenövését, vagy a nyúzottságot vélem felfedezni a tükörképemen, de semmi mást.
Életed fontosabb állomásai
8 éves korom előttről nemigen vannak emlékeim. Howard az, aki elsőként felbukkan közöttük, valamint, még pár fehér köpenyes férfi, akiket, ha a kórházban meglátogatom az
apámat, biztosan köszöntök. Állítólag sokat segédkeztek a felépülésemben, amikor még én is ott voltam abban az egy évben, szóval, mondhatjuk, hogy hálás vagyok neki. Bár, nemigen emlékszem rá. A rendes, tiszta emlékek csak olyan 8 és fél éves koromtól kezdtek el megjelenni. Legalább is, az otthoni fényképeket nézegetve ezek azok, amiket képes vagyok felidézni. Valamint, Howard elmondása szerint akkor kezdtem el abbahagyni a gyógyszeres kezelést is, mivel onnét már nem volt rá szükségem. De, hogy miért is szedtem... Nem tudom, a mai napig. Mindig is érdekelt, de Howard mindig húzta a száját, amikor megkérdeztem, az egyik rossz napján, amikor nagyon sokadszorra és nagyon sokája húztam-nyúztam, hogy árulja el, nagyon rám kiabált. Olyan 10 éves lehettem maximum, akkoriban még elég félénk, és akkor nagyon megijedtem tőle. Sírni is kezdtem, azt hiszem akkor történt az is, hogy megmutatkoztak a mágikus képességeim. Berobbantottam pár ablakot, bár, akkoriban még nem volt akkora jelentősége, és inkább csak a félelem az, ami beette magát a szívembe. Azóta nemigen érintettük ezt a témát. Persze, nagyjából 14 éves koromban elmondta az egyértelműt miszerint örökbe fogadott, de, mint korábban is meséltem, ezt már régen tudtam. Túlságosan is mások vagyunk, ő egy tipikus, napsütötte amerikai, én pedig egy sápatag ír.
Akkoriban viszont azt is elárulta, hogy pontosan mi is a munkája. Talán, csak érdekességnek szánta, mindig az a típus volt, aki szeretett dicsekedni azzal, hogy mennyi mindenre képes. Például, a mugli eszközök megszereléséhez. Ezeket nekem is mind megtanította, elvégre, csak 10 és fél éves koromban jöttünk rá, hogy valójában én is varázsló vagyok, addig, meg utána is inkább mugliként kezel engem. Ugyanis, ha nem mondtam volna, Howard mugli. Semmit nem tudott a varázsló világról, de meglepően jól fogadta, amikor McGalagony professzor felbukkant, hogy bevezessen a Roxfort rejtelmeibe. Fene nagy szíve van, és hát gyerekorvos, képesnek kell lennie alkalmazkodni az adott helyzethez. Még akkor is, ha nem hisz abban, amit hall, soha nem hangoztatná, csak elfogad úgy, ahogy vagyok. Ezért is tisztelem őt annyira, és ez a tulajdonsága segített át sok nehéz időszakomon. Azokon, amikre nem emlékszem, valamint, a rémálmok utáni nehéz napokon. Ugyanis, már nagyon régóta furcsa álmaim vannak. Gyilkosokról, vérontásról, és egy kislányról, a kórházhoz közeli játszótéren. Howard szerint túl sok horror filmet nézek, de szerintem ez nem véletlen. Ő maga tanítottam, hogy semmi sem lehet véletlen, mindennek megvan a maga oka.
Valamint, egyszer, amikor éppen haza jöttem a második évemről a nyárra, éppen kitakarította az irodáját. Rengeteg archivált kórházi papírral teli doboz volt az irodája előtt, amit néha napján magánrendelőként használt. Azt mondta, hogy éppen átrendezi a szobát, csak el kell ugornia pár dologért a szupermarketbe. Én szorgos, segítőkész gyerek révén elkezdtem odébb pakolászni, hogy jobban elférjen, de véletlenül kiborítottam az egyiket. Sietve össze akartam szedni, nehogy megint leszidjon, de az egyik papíroson megakadt a szemem. Egy vékony, sápatag, enyhén szeplős, vörös hajú, kék szemű kisfiú nézett vissza a képről, ijesztően halott tekintettel. Hasonlított rám. Vagyis, nem egészen, de láttam némi hasonlóságot a fiatalkori képeim, és ezek között. A fiú neve Abel Heartstrings, és véletlenül ugyanazon a napon születtünk, bár, a város nem stimmel. Ez pedig elfolytotta a gyanút, miszerint én lennék, pedig, nevetségesen sok volt a hasonlóság közöttünk. Bár, arra nem volt időm, hogy a régi képeimhez mérjen az övét, de még az is teljesen kiakasztó volt, hogy az álmaim, és az ő múltja egészen hasonlóak. Igaz, én nem emlékszem az álmaimból semmilyen maffiára, vagy pénzügyi nehézségekre, sem pedig szolgálókra, csak a vérre. Rengeteg vérre, és egy halott, vörös hajú nőre... Viszont, nem tudtam túl sokáig bogarászni a lapok között, mert hallottam, amint az autó megállt a feljárón, így csak rádobtam a többire és gyorsan a helyére csúsztattam a dobozt.
Még a szobámba is volt időm felslisszolni, és az utazás okozta fáradtságra fogni, hogy nem akartam vacsorát, de másnap már szembe kellett vele néznem. Bűntudatom volt, amiért belenyúltam a holmijai közé, már csak azért is, mert tudom, hogy mennyire szent és sérthetetlen dologként kezeli a munkáját. Valamint, féltem is, hogy leszidna, valamint, féltem, hogy az a valkai tényleg én vagyok. Bár, az ép eszem azt súgta, hogy lehetetlen, elvégre, másvárosban születtünk, viszont, azok a kísérteties hasonlóságok... Ijesztőek, azon kattogott egész nyáron az agyam, hogy vajon ki is lehet az a fiú. Rákérdezni viszont nem kérdezhettem, mert akkor lebuktam volna. Howard is észrevette, hogy kicsit furcsán viselkedem, de megpróbáltam a rémálmokra fogni a dolgot, több-kevesebb sikerrel. Ő valószínűleg a kamaszkor számlájára írta a dolgot, így megúsztam a faggatózást. Persze, attól még ugyanolyan stresszes volt ez az egész helyzet. Hála az égnek, az iskola valamelyest elterelte a figyelmemet, de csak addig, amíg véletlenül bele nem botlottam a nyolcadik évem alatt egy egészen ismerősnek ható lányba. Sohasem láttam, ezt biztosan állíthatom, már csak azért is, mert Mardekáros, velük ritkán vegyülök. Mégis, a pillantása, a járása, és, ahogyan ráförmed másokra, valahogyan olyan, mintha már láttam volna valahol...
Azóta figyelem őt, néha meg is szólítom. Olyan ismerős érzést kelt bennem minden egyes alkalommal, amikor csak hozzá szólok. Igaz, kissé kesernyés, kissé nosztalgikus érzés, olyan, mint egy emlék. Egy, eddig sohasem látott emlék. Ezért is érdekel annyira. Szeretnék emlékezni, szeretnék új dolgokat megtanulni magamról, elvégre, ő tudhat valamit, amit én nem. Van rá esély, ugye? Én úgy érzem, hogy mindne egyes alkalommal, amikor csak beszélek vele, valami újszerű történik. A bennem lezajló érzések, sőt, mintha az álmaim is változnának valamelyest. Néha jobb, néha rosszabb irányba. Viszont, még így is tetszik a változás. Mindig is szerettem az új, izgalmas dolgokat, talán ennek köszönhető, hogy ennyire ragaszkodom ehhez a dologhoz. Vagy, mert merem megkérdezni Howardot... Van rá esély, hogy mind a kettő nagy szerepet játszik a dologban. Viszont, egyszer mindenképpen le kell majd ülnöm, és megbeszélnem vele ezt a dolgot. Ehhez viszont még erőt kell gyűjtenem. Sokszor megpróbálkoztam már vele, hogy megpróbáljam rávezetni a dologra, de hol ő nem volt kapható rá, hol én futamodtam meg. Gyáva vagyok, nem akarok semmi rosszat hallani, bármit, ami kizökkentene a megszokott, normális életemből. Ez vajon rossz, vagy éppen normális hozzáállás lehet?
