2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Döbbenten meredek a saját kezemre, mintha a tenyerem vonalaiból akarnám kiolvasni, hogy mégis mi történt. Alex ugrik, hogy megölelje Danielt, én pedig csak aztán nézek fel, hogy megráztam egy kicsit a fejem. - Azt hiszem, hogy most nem vagyok éhes. - hárítom el az egyszer már megrendelt reggeli újrarendelését, s két kezemmel az asztallapra támaszkodva hátralököm a székemet, hogy legyen helyem feltápászkodni. - Ha megbocsátotok, evés helyett inkább járok egyet. - mentem ki magam a többiek társaságából, s megfontolt, lassú, de valójában nagyon is belső zaklatottsággal teli léptekkel elindulok kifelé a teremből. Kezeimet hanyagul nadrágom zsebébe süllyesztem, de amint megérzem a követ azonnal kiveszem onnan a kezem és inkább a farzsebembe dugom, mint a strucc, aki a fejét a homokba teszi hogy ne kelljen a valósággal szembesülnie. Egyelőre nem akarok tudomást venni arról a kőről, s szeretném elfelejteni a történteket is egy rövid időre. De amikor a nő, akinek a beszéde kudarcba fulladt korábban ismét a pulpitusra lép, megállok haladtamban, s gyomorgörccsel fordulok vissza a színpad felé, hogy aztán csak akkor induljak újra utamra, hogyha megbizonyosodom arról, hogy ezúttal nem szakad ránk az épület se és semmi más.
// Köszönöm a mesét és bocsánat a kései záróért!
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Brady egészen idáig Alex ellen pozíciónált most még is bevédi, amire egy kicsit felszalad a szemöldököm. - Nem bántani akartam és nem minden ötlete rossz, de ez hülyeség volt és kész. - válaszolom egyszerűen, nem tágítva, bár Savannah szótlan és igazából én az ő lelki világát akartam megnyugtatni, mint könyvtáros, hogy ne alázza egy diák az elméleti tudást úgy, ahogy van. Kicsit talán én is impulzív vagyok és hebrencs, lehet, hogy már meg se változom, hiszen huszonöt vagyok, két tinédzser gyerekkel és még is az, aki. Úgy tűnik, hogy nem véletlenül került ide a gyerek, mert látszik rajta a tudásszomj. Ahogy arról van szó, hogy miket tanulhatna tőlünk és nem arról, hogy egyedül marad a világ felelősségével a vállán, egészen felvillanyozódik. Bár lehet, hogy amiatt is, mert végül a kristály helyreáll, sőt, még a sérülései is kicsit elhalványodnak, ami nagyon is jó hír. - A pálcák is varázslények szőrével meg ilyesmivel működnek, nem? - mutatok rá, egy kis bátorító mosollyal, hiszen nálunk így megy a dolog, az pedig, hogy máshol hogyan, hát... fogalmam sincs. Pálcáról, hangszerről, sőt, ékszerről is hallottam már és valószínűleg a szimbolisztika szakon vannak még furcsaságok, de ez nem az én asztalom.
Amikor átlépünk a kapun, de a sima sétálás helyett, amivel az előző járt hirtelen rántást érzek a familiárisom minden erejével - és karmával - szorongatja a lábamat, attól rettegve, hogy elszakadunk egymástól, de a következő pillanatban... Újra az asztalnál ülünk Rómában és minden a legnagyobb rendben. Ezúttal eszemben sincsen habzsolni, sőt, a gyomrom még hosszú percekig forog, nem tudom, hogy a tér-idő ugrás miatt, vagy azért, mert látva a helyet felélénkül bennem az omlás, a kétségbeesés, Dany roncsolódott teste... - Hogy kerültünk vissza? Hiszen... Mármint, ugye nem csak én képzeltem az egészet a kristályokkal? Volt valami a kávénkban? - pislogok és csacsogok halkan, de a kezem kitapogatja a követ a zsebemben és amikor előveszem, de nem érzek rajta semmilyen mágikus dolgot kicsit elpislogok. - Azt mondták nem hozhatjuk magunkkal... - teszem hozzá, aztán én is követem Brady-t, hogy megkeressük Dany-t és Alex-szet is és biztosra menjünk, hogy mindenki rendben van. - Hé, Alex, ne fojtsd meg! - nevetek fel végre minden él nélkül, mintha minden ellentét hirtelen megszűnt volna, most, hogy ott vagyunk, ahol lennünk kell. Elég sokáig ott maradok, figyelve a fiatalokat, hogy tényleg minden rendben-e, Dany emlékszik-e valamire, aztán visszatérek Savannah-hoz, hogy ő döntse el, hogy akar-e előadásokra menni, várost nézni, vagy csak betokosodni a szobánkban, mindegyikre nyitott vagyok - bár leginkább a városnézésre, hogy elterelje a figyelmünket erről az egész kálváriáról.
// Én is köszönöm a mesét és a játékot mindenkinek! //
Ez az egész igen fura számomra, habár mindezt betudom annak, hogy még nagyon fiatal vagyok, szinte gyerek a társaimhoz képest. Ami eddig sohasem zavart, de itt és most határozottan nyomasztó szembesülni a korommal. Elvégre, ez az egész drágakő-mizéria és torony probléma meg az a kamasz srác... Soha életemben nem hallottam még ilyesmiről és egyszerűen túl sok ez számomra egyszerre. Szeretnék végre otthon lenni és Dany hülyeségeit hallgatni, vagy pedig Alba csacsogását figyelmen kívül hagyni. Most komolyan, bárhol szívesebben lennék, mint itt. Azért vetek még egy kósza pillantást az általunk helyrehozott kristály felé, miközben figyelmen kívül hagyom Jade felém irányuló szavait. Én továbbra is a gyakorlatot pártolom és feleslegesnek érzem, hogy ezzel kapcsolatban nekiálljunk vitatkozni. Különben se hiszem azt, hogy a fiú véleménye majd pont miattam fog megváltozni. Soha életemben nem voltam akkora hatással másokra, hogy miattam forduljon meg velük a világ. Kétségtelenül élvezném, ha így lenne, de ez csupán egy kósza álom számomra. Csak kifejtettem a sajátomat és ennyi. Semmi hátsó szándékom se volt vele, még abban az esetben sem, ha ez az imént pont úgy hangzott volna. Végül elindulok a többiekkel a portál irányába, miközben azért még búcsút intek a srácnak, akin határozottan látom, hogy fáj számára elengedni minket. Kissé meg is sajnálom, hiszen egyedül maradni egy ekkora helyen és egész életében a kristályt őrizni... Baromi unalmas meló lehet, ezt alá kell írnom magamban. Még én is inkább menekülnék innen, semmint maradnék, szóval - elképzelésem szerint - ő se igazán örül ennek az egész faramuci helyzetnek. Bár, sokkal könnyebb lehet, ha nincs kihez ragaszkodnia. Itt már semmi se olyan, mint máshol, szóval talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a hirtelen rántás már meg se lep. Tényleg nem. Számítottam rá valahol, habár a földet érés cseppet sem kellemes számomra, továbbra sem. Hányingerrel küszködve hunyom hát le a szemem, hogy pár pillanat alatt rendbe szedhessem magam, amikor pedig kinyitom, azt az aulát pillantom meg, ahol minden elkezdődött. Átélek hát sebtiben egy mini-szívrohamot, némi olaszos káromkodással megspékelve, miközben az a bamba képű pincér közelít felém, akit még akkor intettem le, amikor Paisley-lesre indultam. Ezúttal se fordítom vissza, helyette úgy zúgok el mellette, mint egy gumi ágyúgolyó, épp csak nem pattogok faltól-falig. Danielt veszem célba és rohadtul nem érdekel, ha a pultom üresen marad. - Danyyy! - vetem magam a nyakába, hacsak valaki más esetleg nem állítana meg közben, szorosan átölelve, mit sem törődve azzal, hogy esetleg félbeszakítom a mondandóját vagy megzavarom a résztvevőket. Vállaimat hirtelen a sírás kezdi el rázni és néhány kósza könnycsepp már le is gördül az arcomon, de továbbra se engedem el őt. Szorosan tartom, majdhogynem már megfojtom, de egyszerűen érezni szeretném, hogy tényleg él és lélegzik és ez az egész nem csupán egy hülye álom, amelyből nemsokára fel kell kelnem egy még rosszabb valóságra. A kő a zsebemben pihen, de egyelőre nem veszem elő, csupán az este folyamán realizálom majd magamban, hogy nem más, mint egy sima drágakő. Azt viszont már most sikeresen észreveszem, hogy a tragédia, amely az egész folyamatot elindította, ezúttal nem történik meg. Zavartan pislogva nézek hát körül, de őszintén szólva, örülök a dolognak. Eszem ágában se állt ismét egy ehhez hasonló élményt átélni.
Elfogadnám ugyan, hogy a többiek tovább szeretnének menni, látom, hogy nyugszanak lassan a kedélyek, csak talán Alex az, akit az egész végeztével majd nagyon figyelni kell, nehogy nyomot hagyjon rajta, amivel mi felnőttek meg tudunk birkózni. Az elején az az zokogás, ami Savannah-ból kitört, Jade hüppögése.. Azt hiszem a kedvünk már nem lesz az igazi, azóta be vagyunk feszülve, de mégis tenni akarjuk a dolgunkat. Ehhez képest mintha az én kristályom lenne a legerősebb, mert a torony helyrehozásával mégis visszaáll az egyensúly, a kívánt továbbhaladás helyett máris ott találjuk magunkat a kiindulóponton. Azonnal pattanok fel, hogy megnézzem, hogy Daniel jól van-e, utána pedig azt, hogy minden rendben van-e az épülettel. Nem vagyok egy nagy rejtélykutató, de ha most előlről kezdődik minden.. Nem kéne beleragadni valami déja vu burokban. Ám láthatóan a kristályok ott vanna, immár sima kövekként, valamit mégiscsak tudtunk tenni. Szólni kéne az auroroknak, a helyi rendvédelmi szerveknek, de előbb talán nyugodjunk meg. Automatikusan hajolok oda Savannah-hoz (Jade ebből a körből most kimarad), hogy jól megölegessem, még egy puszit is nyomok az arcára, mint valami tini, hogy meggyőzödjek róla, hogy tényleg minden rendben van. Aztán a mai előadásokat szerintem ki is hagyjuk, közben pedig visszatér a nyomasztó érzés, hogy Sadie is Rómában van.
Kis diskurzus után végül a távozás azaz a továbbindulás mellett döntünk fogjuk rá, hogy egységesen. Én se vagyok biztos benne, hogy ez akár csak kicsit is jó ötlet, de nincs mit tenni kénytelenek leszünk valamit kezdeni az egésszel habár valójában eddig se voltak nagy teendőink, csak kristályokat pakoltunk a helyükre. Ez talán máshol is menne. A tovább jutás viszont nem úgy sül el, ahogyan gondolnánk. Nem jutunk új helyre. Nem derül ki, hogy Jade kristálya mire jó, helyette visszatérünk oda, ahonnan indultunk csak épp most minden olyan, mint mielőtt összeomlott az épület. Megkövülten nézek a többiekre és nem sokon múlik, hogy ne pattanjak fel és fújjak riadót, hogy mindenki meneküljön, mert össze fog omlani az épület. - Ez meg... mégis mi volt? - motyogom szinte csak magamnak és nyúlok közben a zsebembe, ahol érzékelhetően ott a kis kő, bár ahogy előveszem nem tünik se kristálynak, se mágikusnak, csak egy színes kőnek. A többiekre pillantok, hogy vajon ők is emlékeznek e arra, ami történt, és nálunk is ott e a kavics. Nem értem a dolgot, hiszen arról volt szó helyre kell tenni a kristályokat különben vége a világnak. Akkor most még se így van? Vagy elég volt kettőt helyre tenni?
- Nem is tudom. Talán ugyanúgy, mint itt. De az idő relatív. Talán az Idő csarnokából ugyanoda is vissza tudtok menni, ahonnan elindultatok. Akkor nem törik meg az idő folyama. - néz kissé bizonytalanul Savannah felé a fiúcska. Tisztán látszik rajta, hogy csak találgat, mert hát tőle még sosem kérdeztek ilyesmit. Aztán Jade válaszára egy pillanatra mintha kissé elszontyolodna, de aztán ismét élénken válaszol. - Van pálcánk. Csak mi kristályokat használunk fókusznak. De képzeljétek hallottam már olyan világokról is, ahol nem kristályokat, hanem mindenféle mágikus lény szőrét, tollát mely ilyesmiket használnak fókusznak. Ti hallottatok már ilyen helyekről? - kíváncsiskodik tovább Jade-től, aki olyan érdekeseket mond. Aztán kissé megszeppenve hallgatja Alex szavait, és azt ahogy Jade lekorholja a lányt. - Nagyon érdekes és furcsa világ lehet a tiétek. - összegzi végül kissé szégyellősen a hallottakat. Nem igazán akar belefolyni Alex és Jade szóváltásába. - A család jó dolog lehet. Nekem csak a mesterem van... volt. - mondja kissé szomorkásan a fiú. Talán már érzi a búcsúzást. A Jade által idézett madár is a fú vállára száll, talán hogy biztosítsa, nem marad egyedül. Egyéb iránt a kristályról nem tűntek el teljesen a karmolásnyomok, de már jóval nehezebben kivehetőek, mint korábban. Úgy tűnik, hogy azzal, hogy helyre állították valamilyen szinten a sérülést is sikerült korrigálni rajta, annyira, hogy mostanra alig észrevehetővé vált. Ki tudja, talán a mágikus kristályt mégsem olyan könnyű elpusztítani, és idővel talán teljesen regenerálódik. Ahogy pedig a kis kompánia ismét sorba áll a kapu előtt, hogy ezúttal Jade-t követve lépjenek át a kapun a fiú még suttog nekik egy halk "Viszlát"-ot.
Ám ahogy mind átlépnek a portálon úgy hirtelen megváltozik valami. Most nem olyan semleges érzés, mint a legutóbb. Sőt. Inkább olyan, mintha hirtelen megragadták volna őket, és hoppanáltak volna velük akaratuk ellenére. Ugyanazzal a gyomorfordító érzéssel. Amikor pedig következőleg kinyitják a szemüket, és kezdenek magukhoz térni, realizálandó, hogy mi is történt velük, akkor legnagyobb meglepetésükre ott találják magukat a római mágusképző ebédlőjében, ugyanannál az asztalnál, ahonnan órákkal ezelőtt elindultak. Daniel éppen kedvesen érdeklődik, hogy szolgálhat-e még valamivel számukra? Nem látszik rajta semmiféle külsérelmi nyom, sőt annak sem adja jelét, hogy bármire is emlékezne a toronyban történtekből. Az igazgatónő éppen fellép a pulpitusra, és elkezdi a mondandóját. Ezúttal azonban semmi sem szakítja félbe. Hosszasan beszél hőn szeretett városáról, és annak nevezetességeiről, melyeket a megváltozott programterv keretében szeretne bemutatni kedves vendégeinek. Majd átadja a helyét az igazgató helyettesnek, aki szintén elmond pár közérdekű információt, bár jóval tömörebben, mint felettese. Mindeközben pedig Alex is azon kapja magát, hogy ott áll a hűtőpultnál, ahova Daniel állította reggel, és éppen magához int egy pincér srácot, aki bárgyú vigyorral lesi a kívánságait, éppen mint amikor elindult innen Gray keresésére. Ami lényegi különbség csak, az az hogy mindannyian érzik még a gyomrukban a váratlan hoppanálás utóhatásait. Ám az események zavartalan mederben folynak tovább, és a katasztrófa, amit korábban átéltek, egyszerűen nem történik meg. Úgy fest, hogy az egész teremben csak ötüknek van fogalma arról, hogy itt nemrég egész másképp alakultak a dolgok. Ami érdekesség még feltűnhet a kis csapatnak bizonyságként, hogy nem csak képzelődtek az imént, ha a zsebükbe nyúlnak, akkor pontosan ott, ahova rakták megtalálják az öregtől kapott kristályokat is. Ám ha közelebbről megnézik, akkor most csak sima színes köveknek tűnnek. Nem fénylenek, nem csillognak, nem lebegnek, nem csinálnak semmi különöset, mint korábban. Mintha már nem is lennének mágikusak. Ezt leszámítva úgy tűnik minden rendben van, és minden jól halad a maga útján.
//Köszönöm szépen a részvételt! Remélem valamennyire élvezhető volt a kaland, és jól éreztétek magatokat. Folytatás mindenképpen lesz, amiben kiderülnek a most nyitva maradt kérdések, és pótlásra kerülnek az esetleges hiányérzetek. Szóval mindenképpen várom majd vissza egy következő körre a karaktereket. G. Acc.//
- Ha a Roxfort falai beszélni tudnának azokról az évekről! - engedek meg egy vigyort Brady szavainak hallatán. Egyértelműen nem Jade kamasz éveire célzok, hanem a magaméira, vagyis a többiek szemében cliffére, de ez most lényegtelen. Igazából csak a feszültséget szeretném oldani, ha esetleg támadt volna Alexben az előbbiek miatt. Tény és való, hogy szerintem is balgaságokat beszél, de Bradynek igaza van abban, hogy még csak gyerek. És nem is egy ősi egyetemes torony mágikus gazdája, szóval nem érzem szükségét jelenleg én sem annak, hogy felnövésre sarkalljam agyilag. A hebrencsségét Dany kapcsán az öreg tornyában elég volt lehűtenem. És nem kétlem, hogy később is lesz még rá alkalmunk. - Minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. - teszek hozzá ennyi biztatást a végére a fiú felé, majd mivel úgy tűnik, hogy mindenki az előre és nem a hátra felé teszi le a voksát, én magam is csatlakozom a visszaszerzett kristállyal a csoportosuláshoz. Titkon remélem, hogy Jade "tornyából" talán nem tovább hanem visszaindulunk majd, s akkor nem kerülök még közelebb ahhoz, hogy nekem is használnom kelljen a kristályomat. Tartok tőle, hogy mi várhat rá(m)nk egy olyan helyen, ami engem választott főnökül.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
- Ne értsetek félre, nem akarok gyávának tűnni, csak éppen úgy gondoltam, hogy maradjunk a kaptafánál. – Bólintva megadom magamat, tudom, hogy Savannah de még Jade sem azért szimpatizál velem, mert olyan bátor volnék. Leendő tanárként teszem a dolgomat, okítom a jövő nemzedékét, s most pont azt kell tennünk, hogy védjük Danielt amennyire lehet, közben pedig Alex s a fura fiú fiatalos hangulatváltozásait kezeljük le. Ha a felnőtt társaim hárman úgy érzik, hogy vágjunk bele, akkor eldőlt a kérdés, teljes szívemmel velük tartok. A szétválással csak forgácsolnánk az erőnket. Ugyan Cliffen kívül egyikünk sem komoly varázsló, de Jade baglya igazán látványos, még össze is csaptam a kezemet, amint megláttam. Tud ez a lány, az biztos! Viszont alaposan kiakad, ahogyan Alex elkezd valami általa kitalált elméletet mantrázni, mintha csak betanulta volna. Jade önérzete nem hagyhatja, hogy a Roxfortban tanultak ily módon le legyenek egyszerűsítve, és igaza is van, lassan már bólogatok, mint valami bari, aki a kolompost követi. Elteszem a saját fehér kövemet, még szükség lesz rá. Szemforgatva felsóhajtok, ahogyan nekem kell kimondanom az általunk meghozott döntést. – Nekünk a saját világunk az elsődleges, vannak szüleink, nem adhatunk fel mindent, számítanak ott ránk. – Igen, még Savannah apja is fontos ebből a szempontból. De ha nem ő, hát a saját szüleimnek bemutatnám, ami nyilván állati furcsa lenne, hiszen szívből utálják Sadie-t, amit nem igazán értek, hiszen a szőke menyasszonyom amúgy kedves a maga nemében. Na nem velem, és a barátaimmal, de valakivel biztosan, hiszen amúgy vidám teremtés. Mondjuk akkor, ha kijön a ruhaboltokból, és tele a kosara. Vagy a barátnőivel koktélozik. Ám a lényeg, hogy képes a boldogságra. Ettől függetlenül Savannah mint baráti minőségben simán eljöhetne egy kicsit családozni, ellazulni. – Jade, kedves.. Gondolj bele, hogy te milyen hebrencs voltál tizenévesen? Ne higgyük azt, hogy Alexnek csak rossz ötletei lehetnek. – Most én veszem át a békebíró szerepét, mert csórikámat már lassan mindenki leoltotta, engem is beleértve. Rossz helyzetbe került, hogy mindenki felnőtt rajta keresztül, s ő csak ötletel, próbál megoldást találni egy olyan helyzetre, amit még mi sem tudunk értelmesen kezelni. Mindenesetre én már jeleztem, hogy akkor ne forduljunk vissza, így átlépek a többiekkel a továbbvezető portálon, ám a fiú nélkül, akinek búcsút intünk.
Örülök, hogy a könyvtárosnő is beszáll abba, hogy kicsit visszafogjuk Alex kiakadásait, mert a gyerek lehet jobban frászba van már tőle, mint magától a felelősségtől, ami rá nehezedik, és ez nagyon rossz indítás. Brady válasza nem győz meg, habár próbálok megértő lenni én nem túl hevesen ellenkezni, főleg, mert Savannah kimondja a gondolataimat. - Pontosan, azért a döntésért is felelősséget kéne vállalnunk és együtt élnünk, ha elindulunk vissza és senki nem tudja átvenni a helyünket. Végül az élőlényidézéshez folyamodom, hogy a fiú ne érezze olyan szörnyen tanácstalannak magát és olyan magányosnak se, még ha nem is tudom meddig fog tartani. - Szívesen megtanítanám, de sajnos azt sem tudom, hogy pálcahasználó vagy-e. - vallom be, egy kicsit zavartan. - Tudod, mi évekig tanuljuk a varázslatokat, amiket a született varázserőnkkel és a pálcánkkal hozunk létre, nem csak hiphop. - teszem hozzá, azért még ennyit magyarázva, hiszen fogalmam sincsen, hogy ők csak a kristályokkal machinálnak vagy pontosan mit is csinálnak. Alex elméletes butaságára kicsit elpislogok.
- Ne tanítsd hülyeségre, jó? Mind a kettő ugyanúgy fontos, lehet, hogy te valamit megtanultál a gyakorlatban, de ötször gyorsabban megtanultad volna, ha van, aki bemutatja vagy olvasol róla. - vonom össze a szemöldököm és Savannah felé pillantok, mert a nő a könyvtáros, Alex pedig konkrétan hülyeségnek tart minden írott tudást?... Én se voltam magolós mintadiák hosszú ideig, szívesebben jegyeztem meg az előadást, mintsem a könyvből bogarásztam volna ki az információkat, de ilyen szélsőségekben gondolkozni már nekem is meredek, hiszen élő szóban meghallgatva is elmélet az elmélet. Vajon bukdácsol a Roxfortban szegény? Mindegy, ez most nem fontos. Mindenki berakja a kövét és elkezd kialakulni a beszélgetés, hogy előre, vagy hátra, miután helyreáll a főkristály. Azért miután elraktam a visszalebegő vörös kövemet, érdeklődve kilesek, hogy eltűnik-e a karmolás, amit a fiúk láttak, mielőtt még visszatérnék az agyaláshoz, hogy mi legyen. Látványosan a homlokomra csapok, amikor Alex újra megszólal, de akármennyire feltűnő a drámaiság, ezúttal nem mondom ki a gondolataimat. A világegyetem mágiáját tartja egyensúlyban a torony, biztos majd beugrik valaki helyettesíteni, amikor nyaralni van kedve, miközben még akkor se érkezett ide senki, amikor konkrétan... meghalt az elemek kristályának mestere avagy mesternője. Nagyobb az esélye, hogy mi találjuk meg vissza az utunkat valahogy, minthogy ő a mi világunkba, amiről valószínűleg fogalma sincs, hogy melyik. Mert... ugye már nem vagyunk a földön? Már a Róma alatti is úgy festett, mintha átpottyantunk volna menet közben egy másik világba, de ez a hely a portállal meg a másfajú elhunyt mesterrel - aki egyik pillanatról a másikra felszívódott amúgy -, meg aztán főleg. Engem meggyőzött a fiú, hogy menjünk tovább, szóval a megnyíló portálhoz lépve az egyik kezemben a kristállyal a másikat hátra nyújtom, hogy megint kialakuljon a kis vonat, mint azelőtt, hogy idejöttünk. Brady nagyon haza akar menni és a szétválást alapvetően hasznos lenne, hiszen hírt tudnánk adni, de eddig mindenhol mind az öten kellettünk és valószínűleg ez később se lesz másként. Vagy mindannyian tovább megyünk, vagy mindannyian visszafordulunk, tehát ameddig nincs meg a láncolat és nincs benne mindenki, addig csak nézek rájuk várakozva, de nem indulok el - vagy ha Brady egyértelműen kimondja, hogy nem hajlandó jönni, akkor előre engedem, hogy együtt visszaforduljunk. Ha és amennyiben mindenki benne van és legyőzték a belső démondaikat, én elköszönök a fiútól, egy bíztató ügyesek lesztek felkiáltással, hogy érezze, hogy a bagoly ott van neki, és átlépek.
Ha egy pillanatra is képes lennék elfelejteni Dany látványát, ahogy a búra alatt fekszik összeroncsolódott testtel, akkor én is Jadehez hasonlóan cselekednék. Minden erőmmel azon igyekeznék, hogy elvonatkoztassak a zord valóságtól. Hiszen a világ létezése a tét! Igen nagy teher nyomja a vállunkat, amit ép ésszel talán nem is leszünk képesek felfogni. Tényleg sokkal jobb lenne jelenleg egy tündérmesében élni, ahol tudjuk, bármit is teszünk, úgyis happy end lesz a vége. Ez azonban a valóság, itt nekünk kell cselekednünk annak érdekében, hogy minden helyre jöjjön. Ez a kisfiú pedig valamiféle kiválasztott, habár még ő se tudja pontosan, mit kell tennie. Egy röpke másodperc erejéig még az is eszembe jut, hogy én erről nem szeretnék tudni. Nem szeretnék tisztában lenni azzal, ha majd visszatérek a saját világomba, hogy mi is rejlik pontosan a színfalak mögött. Valamiért nehezemre esne könnyű szívvel elfogadnom ama tényt, hogy egy tizenéves kiskamaszon múlik az egész világunk sorsa, akinek még nem sikerült teljes mértékben átvennie a tudást a mesterétől. És ha mi tovább állunk? Mégis ki fogja őt tanítani ezek után? - Én benne vagyok abban, hogy forduljunk vissza - szólalok meg csendesen a Brady nevű férfi szavai hallatán, habár kétségtelen számomra, hogy az én véleményem jelen pillanatban fabatkát sem ér. Tizenhat éves vagyok, ha nagyon kardoskodnék a továbbmenetel mellett, akkor is visszavisznek Rómába. És igen, haza akarok menni. Mert fáradt vagyok és kimerült, mindennek tetejébe pedig én se vagyok egy világmegmentő. Csak egy lány, aki örül, ha nem bukik meg az év végi vizsgáin és nem füleli le valamelyik prefektus a folyosón az éjszaka leple alatt. - Az elmélet magolás - jelentem ki határozottan. - A mi világunkban léteznek emberek, akik elmélet nélkül is tökéletesen képesek végrehajtani bizonyos magasabb szintű mágiákat. Az elméletet én szavak összességének tartom, amivel nevet adunk a dolgoknak - vonom meg a vállam. Én se tanultam ki, miként kell kilógnom a folyosóra, mégis képes vagyok rá. Azt meg ne felejtsük el, ha lennének Rendbontás címmel futó tanórák, az elég hülyén nézne ki. De nem is ez a lényeg. Az én felfogásom szerint mindig is a gyakorlat lesz a fontosabb. Oké, nem minden helyzetben jó arra fektetni a hangsúlyt, de ha harcra kerül a sor, akkor az ember nem a bemagolt mondat alapján igyekszik majd végrehajtani egy bűbájt vagy átkot. A csuklómozdulat a lényeg, amely a gyakorlás révén automatikusan jön. - Szerintem sikerült helyreállítanunk - szólalok meg, amint minden drágakő a helyére került és rajtam is úrrá lesz az a különös, kellemes érzés. Egy hosszú pillanatig úgy is érzem magam, mintha tényleg nem történt volna semmi sem az égadta világon. Mintha Dany problémája annyira távoli lenne, hogy már-már nem is érdemes vele foglalkozni. Az okozná, hogy sikerült megjavítanunk a Fő Kristályt ebben a toronyban? - Ő a családom - felelem a fiú kérdése hallatán. Nem szeretném megbántani, tényleg nem, de talán képes felfogni az indokainkat. - Neked is van családod valahol, nem igaz? Tudnod kell, mennyire fontosak tudnak lenni. Te is megmentenéd őket, ha bajba kerülnének, nem? Akárhonnan is jött a srác, akármelyik világból is származik, lennie kell ott számára fontos embereknek is. Ha más nem, akkor a mestere miatt tisztában lehet azzal, milyen az, ha valaki kötődik valakihez. Látszólag nem kedvelem Albát, mégis fontos számomra. Ha a kislány feküdne a búra alatt, akkor is ugyanezt tenném meg érte is. - Ó! - hagyja el egy csalódott sóhaj az ajkaimat, amikor meghallom ama információt, hogy talán Daniel érdeke az, hogy az összes tornyot helyreállítsuk. Ezek szerint még itt leszünk egy jó ideig. Össze is szorul a torkom egy pillanatra és legszívesebben elsírnám magam a felelősség súlyától. Tényleg nagyon-nagyon kimerült vagyok és cseppet sem érzem úgy, hogy nekem ez menne. Mégis, ha szükséges, Dany kedvéért összeszedem magam. - Mi nem hiszem, hogy eljöhetünk ide, de te talán meglátogathatsz minket néha - pillantok körbe tanácstalan képet vágva. Melyik portál felé vegyük az irányt? - Majd addig helyettesít valaki. Ha lehetséges. Mindenesetre várom, hogy a felnőttek meghozzák a maguk döntését ebben az ügyben. Mint kiskorúnak, nem sok beleszólásom van a dologba, szóval - akármi is lesz a végső szó - engedelmesen követem majd őket. Bárhova. És abban reménykedve, hogy visszakapom Danielt. Mert vissza kell kapnom!
Azért úgy istenesen megrökönyödöm Alexet hallva. Persze értem én, hogy mindenki frusztrált, én magam is az vagyok, és én is mennék már haza, mert nem érzem, hogy lenne itt helyem, de ez nem jelenti azt, hogy valakit lekorholnék azért, mert szintén ki van borulva, mint ez a szegény kölyök. Alext se korholtuk le, amikor kiakadt, mert azt hitte, hogy Dany meghalt. - Azért neki se könnyű, még ha nem is bízom benne. - pillantok a hirtelen lánykára, aki ilyen keményen beszél, miközben nem rég még ő maga is padlón volt és megpróbált kézzel méretes sziklákat arrébb pakolni, amire eleve semmi esélye nem volt. Brady szavaira bár hezitálok, de látszik rajtam, hogy én is szívesebben adnám fel. Nem vagyok hős, sőt még csak tanár sem és a mágiám is világ életemben elhanyagolható volt. Most is csak pislogok a Jade által idézett bagoly láttán. A kristály hiába áll helyre, én is azt hiszem ehhez kevesek vagyunk, de... - És, ha nem jutunk ki a teremből, ami összeomlott időben, hogy segítséget kérjünk? Ki tudja mennyi idő telt el otthon, vagy hogy mi lesz Daniellel. - sóhajtok egyet, egyetértően a professzor szavaival, aki szintén erről érdeklődik. Csábító a feladás, hogy visszaforduljunk és hagyjuk, mert nem nekünk való ez és túlságosan nagy falat, de ha ezzel egyértelműen rosszat teszünk másoknak és akár még Danielnek is... Azt sem engedhetjuk, hogy Alex egyedül menjen tovább, főleg hogy az ő kristályát már felhasználtuk, tehát még három lehetőség van hátra, Jade, a prof és én. - Nekünk is meg van az életünk és talán nem is maradhatnánk itt, de azt hátha tudod, amíg itt vagyunk a mi világukban ugyanúgy telik az idő? - pillantok még a kiskölyökre, de aztán Jadere siklik a tekintetem. Az előbb ő volt, aki Alexszel sietősen indult volna el, úgyhogy én miután eltettem a kristályomat nem indulok el a kapun át, hogy az ahhoz köthető helyszínre érjünk, hanem megadom a lehetőséget Jade számára, hogy elsőként lépjen át, bár a tekintetem már kellően rezignált, hiszen úgy fest nincs választásunk, hiába érzem úgy, hogy alkalmatlanok vagyunk erre az egészre.
- A mesterem szerint az eméleti képzés mindennek az alapja. Ha azt nem értjük, akkor a gyakorlat sem fog működni. Te nem így gondolod? - néz a fiú Alexre, ahogy az felhorkan. Persze az elég nyilvánvaló, hogy akárki is volt a mestere, és akármilyen ember, azt figyelmen kívül hagyta, hogy esetleg nem lesz képes befejezni a gyermek oktatását. - De ha olyasmit rontok el, amit nem tudok helyrehozni? Nem maradhatnának velem? - néz Brian-re a gyerek a mondata hallatán. Nyilván nem szeretne egyedül maradni, erre a helyzetre még nem készült fel. Persze valahol már azt is sejti, hogy a látogatói nem maradhatnak itt soká. Ekkor azonban Jade varázsol, méghozzá egy baglyot. Szerencséje is van, mert tökéletesen sikerül az élőlény idézés. Talán annyit már helyre állítottak, hogy visszatérjen a rendes mágikus képességük - már akinek van - vagy csak az öreg fókusz kristályai segítettek, de minden esetre a varázslat szépen sikerül. A bagly tesz egy kört, és a fiúnál állapodik meg, aki nagy csodálkozó szemekkel nézi az állatot. - Hűűű... ezt hogy csináltad? Meg tudsz rá tanítani? Kérlek! - csillan fel a gyerek szeme, őszinte tudásvággyal. Nyilván még soha senki nem idézett neki állatkákat. Persze arról fogalma sem lehet, hogy Jade ezt az egyetemi képzése alatt tanulta, és fejlesztette tökélyre. Nem éppen alap varázslat, amivel ő még csak ismerkedni kezdet.
Idő közben pedig Savannah és Brady is úgy döntenek, hogy a helyére teszik a saját kristályaikat. Amikor pedig az utolsó is helyre kerül, akkor a pult, és maga a Fő Kristály is vakítóan felfénylik, de csak néhány pillanatra. Ezt követen a Fő Kristály, csak úgy, mint az előző toronyban lüktetve, pulzálva kel életre. S a fiún is és Alexen is egyfajta különös nyugtató érzés fut át, mintha minden a helyére került volna. Ahogy pedig ez megtörténik a kis fókusz kristályok is visszalebegnek a saját választott gazdájukhoz. Mintha csak ők is várnák, hogy mi lesz ez után? A szemfüleseknek pedig feltűnhet, hogy a lepel és az alatta lévő halott eltűnt a nagy fényben. Talán egyesült valmi mód a kristályával. - Ez szuper! Ti olyan okosak, és ügyesek vagytok! Nem maradhatnátok mégis itt velem? Kérlek! Nagyon sokat tanulhatnék tőletek, és a barátaim lehetnétek! - néz könyörgő, de egyben lelkes hangon a fiúcska végig a társaságon. És lassan az éppen megnyíló portál elé kezd orientálódni, hogy elállja vendégei útját. Brian újabb kérdésére viszont kissé csüggedten válaszol. - Az a fiú, ott a másik toronyban fontosabb, mint én, ugye? Valójában őt akarjátok megmenteni és nem engem. Én nem tudom biztosan. Én csak a Négy Elem Csarnokát ismerem. Azt sem tudom, hogy a fiú mágiája kapcsolatban áll-e az elemekkel. Szerintem csak az Idő Csarnokának mestere tudja biztosan, hogy lehet visszacsinálni. De talán, ha az összes Kristály helyre áll, akkor a fiú élete is. Főként, ha nem kéne haldokolnia. - végül szomorkás arckifejezéssel, de eláll a portál elől. A megidézet bagoly, pedig leszáll a vállára. Talán a fiú és a tornya a kis bagollyal együtt rendben lesznek. - Azért még látjuk majd egymást valaha? - tesz fel egy naivnak látszó kérdést még, a nyilván távozni készülő csapat számára. Most már a kis csapat döntése, hogy merre is indulnak tovább, vagy éppen vissza az előttük álló portálon keresztül.
//Határidő: 03.05. Következő mesélői hsz.: 03.06 G. Acc.//
Brian C. Debenham
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kristály Tornyok 2021-02-26, 22:45
Szeretnem azt mondani a kolyoknek hogy minden rendben lesz es ugyse fog hibazni de az hazugsag lenne. Marpedig eleget hazudok a kiletemrol es a nem letezo magiatudasomrol igy inkabb nem akarom szaporitani a sort. Valamit viszont valaszolni illik szoval sohajtok es kicsit zordan de megis batoriton megveregetem a vallat.
- Akkor el lesz rontva. Majd helyrehozod es tanulsz belole.
A kristalyok a helyukre kerulnek, tortenik ami tortenik, s bar talan ott vagyunk ahol az oreg szivar szerint lennunk kellene en megis inkabb Savannah es Brady velemenyez osztom annak kapcsan, hogy nem kene eroltetni ezt a vilagmegvaltast mert elegge messze allunk az utokepes csapattol. Jade baglyanak megjeleneset majdnem tatott szajjal sikerul vegig nezzem ha sikerul a varazslat, majd vegul visszarendezem a normalisba arcvonasaimat.
- Egyetertek, de meg elotte kerdeznek valamit. - jelzem Bradynek hogy en is a tavozas mellett vagyok, am nem rohannek info nelkul vissza se.
- Abban a toronyban ahonnan a kristalyok vannak, fekszik egy fiu. Elet-halal, mult-jovo kozott lebeg ha jol ertettem a helyzetet. Mondd meg hogy segitsunk rajta. Mester vagy mar, tudnod kell. - nezek a fiura segelykeron de valahogy megis szigoruan. Ha kapok valamifele valaszt akkor reszemrol is faklyas menet es mehetunk visszafele. Nem akarok szetvalni igy remelem a tobbiek is megvarjak amig informalodom Dany erdekeben egy kicsit amolyan hatha alapon.
Meghallgatom Jade válaszát, nagyon emésztenem kell, hiszen látom, hogy Savannah közben ismét a sírás határán van. Cliffet elvesztettük, hozzánk hasonlóan tanácstalan, csupán próbál a számunkra kitaposott ösvényen végigmenni, ám az öreg kristálymester vélhetően rosszul választotta meg azokat, akikre megmentőként tekint. Alex kislány, akinek az iskolában a helye, nem egy letakart holttest mellett egy másik rémült fiatalt kéne lelkileg támogatnia. Túl kevesek vagyunk ehhez, ezért Jade szavaira megrázom a fejemet. – Erősnek kell lennünk. Pont ez benne a kemény. Olyan döntést hozni, hogy ha belevágunk, de nem elégségesek hozzá a képességeink, sokkal nagyobb kárhozatot hozhatunk bárkire. Vállalnátok a kockázatot, hogy bízhattuk volna inkább hozzáértőkre? Talán gyávaság, de én nem tudnék ezzel együtt élni. Megtettük amit lehetett. – Savannah szavaira bólintok, nem csupán a barátságunk miatt, ténylegesen egyre gondolunk most. Van értelme lelkileg még jobban beleroppannunk? – Menjünk vissza. Értesítjük a minisztériumot, az aurorokat, drágakőmágusokat, bárkit, aki érdekelt lehet a dologban. – Én magam nem tudok mit mondani a fiú helyzetére, nem tudjuk, milyen hatalommal bír. Ha eddig túlélte, talán eddig is. Esetleg velünk jöhetne vissza az első őrzőhöz, de Alex-nek és Cliffnek is igaza van, erősnek kell lennie, ezért ebben a döntésben nem veszek részt. Körbenézek a társaimon, hogy vajon támogatnak-e. Mindenesetre a helyére teszem a saját kristályomat, úgy fest ez elkerülhetetlen. Ha már megnyílik a portál, azt érdemes választanunk, ami visszavezet az öreghez. Ha valaki nem tart velem, velünk, hát szétválunk, de jó eséllyel Savannah és én visszafordulunk.
Néhány pillanat erejéig kiszakadok a nyomás alól, és csak Brady válaszára figyelek, hiszen nem vagyunk gépek és látom, hogy nincsen rendben. Amikor a vállamra teszi a kezét türelmesen és támogatóan pillogok rá, egy pillanatra sem zavar, hogy nem a kezemet fogja, hanem a vállam. - Nem vagy idióta, Brady, és én se vagyok éppen a hősök hőse, hiszen zenész vagyok, látványmágus. Azért még is csak tanultunk egysmást a Roxfortban, hogy ha nem is vagyunk hősök, ne legyünk teljesen gyámoltalanok. Erős vagy! Hidd el! - próbálom visszacsalni bele a lelket, ahogy lényegében mindenkivel tettem, akin észrevettem, hogy kezd összeomlani. Használ vagy sem, én Alex-hez lépek és beteszem a rubintvörös követ, aztán helyet adok a többieknek. - Sérült? Mármint, olyan kardos angyalosan, vagy olyan karmos hárpiásan? - nézek a férfira, nem mintha nagyon számítana, hiszen angyalok sem léteznek és olyan hárpiák sem, szóval nyilván fogalmam sincs, hogy melyikkel mit kell kezdeni és mi a különbség. Meghallgatom Cliff prof lelkesítőjét a fiúnak, ami persze egy férfiasan szigorú verziója annak, amit én mondtam volna, de így is nagyon színpadiasra és drámaira sikerül, amire szinte ábrándosan felsóhajtok. Muszáj így néznem a helyzetet. Muszáj beleképzelnem magam egy tündérmesébe, elvonatkoztatni a valóságtól, kiszűrni a lehetőségeket és a jó dolgokat, különben... ha végignézném az életemet enélkül a szemlélet nélkül igen csak tragikus lenne. A kisgyerek még mindig bizonytalan és most Alexen a sor, hogy felcsattanjon és mivel nagyon nem hiszek a "tough love"-ban, tehát abban, hogy a keménység elfogadható, ha az ő érdeke és tanító jellegű. Igen, én a pátyolgatós fajta vagyok inkább. Lehet, hogy a Látványmágia szakon nagyobb hangsúlyt fektettem a zenére - tehát a hang és a dalmágiára -, de öt év alatt bőven volt időm elsajátítani a többi tantárgyamból is egy jó nagy szeletet. - Nem tudom, hogy mennyi ideig képes melletted maradni, de talán így nem leszel annyira magányos. -
szólok a gyerekhez, mielőtt a pálcámmal el nem kezdek bonyolult alakzatokat leírni és valami szikrázó pamacsból egy bagoly alakja bukkan elő. Az élőlényidézés nem egyenlő a familiáris idézéssel, bár hasonló, nem véletlenül sikerült olyan könnyen életre hívnom a szőrpamacsot a lábamnál, de talán segít. Talán. A bagoly felröppen és ívben körbe repül az egész csapaton, aztán huhogva száll le a fiú mellett, mintha pontosan tudná, hogy ott a helye. Már ha sikerül a varázslat és minden jól megy. Ha már idejöttünk én nem mennék tovább anélkül, hogy a főkristályt helyre nem pofozzuk, amiben Brady még hátravan, aztán majd a többség - vagy a magabiztosabb - dönt, hogy visszaforduljunk és megpróbáljunk az előző helyről visszajutni Rómába, vagy menjünk tovább világmegmenteni. Nekem a kisfiú még mindig egy áldott kicsi lélek, akit tutujgatni kell és remélhetőleg már ott van rá a bagoly.
// Látványmágus: "Élőlényidézés (részlet): Speciális ága az illúziómágiának, amivel speciális lényeket hozhatunk létre, melyek minden esetben valamilyen különleges tulajdonsággal rendelkeznek. Ide tartozik a familiáris idézés is, ami egy hosszútávú egyedi varázslat, afféle kísérő állatot hoz létre gyenge mágikus erővel." A Bölcs Bagoly - Az állat kisugárzása afféle ösztönösséget ad, hogy jó döntést hozz, a huhogásával vagy csak úgy a jelenlétével. - kitalált. //
Oké, nagyon úgy tűnik számomra, hogy tizenhat éves korom ellenére én vagyok itt az egyetlen, aki nem szorul lelki segély szolgálatra. Őszintén szólva, jelen pillanatban nem is bánom, hogy nem ölelgetnek úgy, mint egy öt éves kislányt, hiszen itt és most tényleg nem szeretném azt érezni, hogy én vagyok az egyetlen, aki teljes mértékben magába zuhanna néhány jó szó nélkül. Erős vagyok, anyám mindig is ilyennek nevelt, most pedig nálam van a sárga kristály, amely ehhez a toronyhoz kapcsolódik. Bedugok ezt és azt, majd mehetünk a dolgunkra. Vagyis, csak mehetnénk, mert egy kamasz srác is a nyakunkban maradt. Vele mégis mihez kezdjünk? - Elméleti - horkantok fel gúnyosan a szó hallatán. Sose értettem ezeket a hülyeségeket, hiszen én mindig is a gyakorlati dolgokat részesítettem előnyben. Nincs bajom az elmélettel, tisztában vagyok ama aprócska ténnyel, hogy van, amihez az is szükséges, de némi gyakorlati jellegű képzést is kaphatott volna, ha már ennyire hatalmas súlyt helyeznek a vállaira ilyen fiatalon. Ennyire nem számítottak arra, hogy lesznek, akik megpróbálnak majd ide berontani? Tényleg nem történt még semmi ilyesmi, amióta ezek a tornyok léteznek? Röhög a vakbelem... Legalább a kristály helyreállítását kitanulhatta volna, ha mást nem is. - Vagy, ha lehetséges, akkor kérj valaki mást a helyedre - kotyogok közbe, teljes mértékben hanyagolva a bátorító szavakat. Ha nem szedi össze magát időben, akkor felesleges itt lennie. Talán van valaki más, aki nála sokkal alkalmasabb lenne erre a feladatra. Fogalmam sincs azt illetően, miként is választják ki a torony őreit, de hogy a tanításukat rossz alapokra helyezték, az is biztos. - Ne nyafogj, hanem csinálj valami értelmeset is! - emelem fel a hangom, talán kissé szigorúan, de itt és most a bőgéssel és a könnyekkel nem sokra megyünk. Oké, én is elsírtam magam, amikor észrevettem Daniel testét, teljes mértékben összeroncsolódva, de most itt vagyok, szóval ennyire a srác is összeszedheti magát, nem igaz? - Ha már minden rendbe jött, meggyászolhatod a mestered - teszem végül hozzá kissé együttérzőbb hangon. Megértem, miként érez, tényleg, de a világ sorsa a tét, a mi világunké is, azt pedig csak nem szeretné, hogy elbukjunk, nem igaz? A nagyobb kristály halványan pislákolni kezd, szóval sikerült elérnünk valamit, amikor pedig a Savannah nevű nő is bedugja a maga kövét a megfelelő helyre, némán sóhajtok fel magamban. Oké, eddig sínen vagyunk. Vetek azonban egy bizonytalan pillantást a srác irányába, mintegy gyanakodva méregetve őt. Szemmel szeretném tartani és továbbra is azt a nézetet vallom, hogy talán ő is olyasvalaki, aki ártani szeretne a világoknak. Ezt azért nem hangoztatom, de jobb félni, mint megijedni, nem? Végig őt követem hát figyelemmel, amíg a többiek is végeznek a dolgukkal. Fogalmam sincs, merre szeretnének innen tovább menni, de a fiút jó lenne magunk mellett tartani. Maximum, majd a küldetés legvégén visszarugdossuk ide.
Jól esik Brady közeledése és hogy próbál megnyugtatni. Kár lenne tagadni akár magam előtt, hogy valamiféle féltékenység mardos, amikor látom, hogy Jade a kezét szorongatja, pedig tudom, hogy a kis vörös nem akar semmi rosszat, csak hát most egyébként is elég feszült a helyzet és őszintén szólva engem sem épp világmegmentésre készítettek fel, meg halálos veszélyre. Ha értenék az ilyesmihez, akkor aurornak mentem volna, de ilyesmi sose fordult meg a fejemben. Egyszerű könyvtáros vagyok, még csak nem is tanár, hogy kezelni tudjak egy ilyen feszült helyzetet, hiszen Jade jól mondja, talán a többi toronyban még rosszabb a helyzet és a lepel alatt is ott fekszik egy halott! - Bármi, de ez... nem nekünk való. - sóhajtok egy hatalmasat, hogy aztán Jadere pillantsak, hiszen tökéletesen egyetértek a szavaival, amit egy bólintással jelzek is. Hát igen itt ez a kölyök, ha tudták, hogy fontos a kitanítása, akkor miért nem mondtak el neki minden fontosat? Azért a tanítója elég idős volt, nem gondolt rá, hogy esetleg feldobja a talplát mielőtt még mindig fontos információt átad és akkor a kiskölök szintén itt marad tudás nélkül? Nem értem a dolgot, de nincs mit tenni, legalábbis nagyon úgy fest hogy nem tehetünk azon kívül túl sokat, mint hogy a megjavítjuk ezt a krisztályt, bár ezt se mit tesszük, hanem a kristályok, amiket kaptunk, mert különben az életben nem jutunk haza és lesz minden normális. Aztán nagyon meg fogom gondolni, hogy jövőre eljövök e a konferenciára, pedig eddig mennyire szerettem! A helyére teszem hát a saját kristályomat is.
Talán Jade rátapint valamire, amikor a kezdi fejtegetni, hogy az összedolgozás a kulcs, és mind az öt kristályra szükség van a Fő kristályok helyrehozásához. Persze a kérdés is jó, hogy mért nem avattak be senkit, például a fiatal tanítványt. De talán nem is ez a legfőbb probléma. A Fő Kristályt szemmel láthatóan megrongálták. Ami csak újabb kérdéseket vet fel. A türelem pedig nem a kis csapat tagjainak fő erőssége. Valahol ezt a fiú is érzi. Bár hiába vár pont Alextől támogatást. Úgy látszik a lány kevésbé empatikus vele. - Én csak nem rég óta vagyok itt. Épp csak a kristály mágia elméleti alapjait kezdtem tanulni. A mesterem azt mondta majd mindenbe a maga idején avat be. Ha már elég érett leszek. Van időm szép lassan fokozatosan mindent megtanulni a maga idején... - úgy tűnik a fiú mestere az időt illetően tévedet. Azt hihette bőven van ideje kiképezni az utódját, de ez már nyilván nem lehetséges. De megmagyaráz egy-két dolgot. - Én... én nem vagyok benne biztos, hogy menni fog? Mi lesz, ha hibázok, és elrontok valamit? - néz szerencsétlen gyerek Brian felé a szavai hallatán. Nyilván nem készült fel rá, hogy ilyen korán, ekkora felelősség szakad a nyakába. Mégis amikor Alex behelyezi a kristályát a helyére, mintha egy kicsit megkönnyebbülne. Végül Jade és Brian is követik a mardekáros lány példáját. A Fő Kristály pedig lassan pislákolni kezd. Mintha erőlködne, hogy életre kelljen, de még nincs elég ereje hozzá. Így pedig Savannah és Brady kezében a döntés, hogy a saját kristályaikkal végleg helyrehozzák-e az itteni Fő Kristályt. Vagy tovább gyanakszanak. Azzal egy időben pedig, hogy Alex is a helyére teszi a maga kristályát egy kapu is megjelenik a platform, és az ide vezető híd metszéspontján. Pont ugyanolyan, amin az előbb átjöttek az egyik toronyból a másikba. Minden bizonnyal ezen keresztül eljuthatnak a következő toronyba, ha itt végeztek. Vagy akár vissza az előzőbe. A kérdés csak, hogy mi lesz most? Hogy dönt a kis csapat? Megjavítják a Fő Kristályt, vagy tovább mennek? Ha igen, melyik irányba? A fiút megpróbálják magukkal vinni, vagy bíznak benne, és itt hagyják?
//Határidő: 02.26. Következő mesélői hsz.: 02.27. G. Acc.//
Majdnem kicsúszik a számon, hogy kurvára kvibli vagyok, s erősen alsó ajkamba kell harapjak azért, hogy ne mondjak meggondolatlanságot. A helyzet amelybe keveredtünk olyasféle felelősségérzettel tölt fel, mely összenyom, s melyre egyáltalán nem vagyok se kész se méltó. Inkább játszom a testőrt némán, mintsem szórjam a szitkokat, melyek eszembe jutnak. És közben persze próbálom elhessegetni a "mit tenne most Clifford?" gondolatokat a fejemből, mert tudom, hogy a nagy büdös semmit se tenné, hiába tudna esetleg bármit. Nem az a fajta, aki felizgatná magát valaki halálán vagy a világ mágiájának sorsán. - Akárhogy is, de a kristály sérült. - célzok a megpillantott karmolásnyomokra, de nem mondom többet. Amikor Alex a kristálylyukakat nézegeti én magam is közelebb lépek hozzá, s már a jelzésének felhangzásakor szinte gondolkodás nélkül helyezem a kristályomat a saját színével ellátott lyukba. Sajn os attól tartok, hogy mást itt nem tehetünk, s osztom a többiek véleményét, hogy mielőbb jó lenne eltűnni innen. - Immár te vagy a mester, ha kiképeztek rá, ha nem. Ne azzal törődj mit tenne a mestered, hanem azt tedd, ami neked eszedbe jut. Lehet, hogy nem lesz helyes, lehet, hogy nem mész vele semmire, de akkor is tettél valamit. Így válsz majd önerőből mesterré. Nem azzá, akivé nevelni akartak, hanem azzé, akivé váltál önmagad. Légy büszke és foglald el a téged megillető helyet! - fordulok a kétségbeesett kölyök felé. Mindazt mondom neki, amit magamnak is mondtam, amikor először bedobott Cliff a katedra mély vizébe. Azóta sok év eltelt, s összeszedtem magam. Neki is így kell tennie. Mert mi elmegyünk - remélhetőleg - de ő itt marad. És nem segítünk rajta azzal, hogyha a végtelenségig tutujgatjuk és sajnáljuk szegényt.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Én is kilesek a korláton, az egész számomra annyira misztikus, hogy az öreg barlangja, és portálja után itt vagyunk a semmi közepén, angyalokról beszélgetünk, az idő szövetnének szétszakadásáról. Mindent uraló kristályokról, és mestereikről, a háttérben pedig valami gyilkosság is kezd kibontakozni, furcsa lények karmolják a kristályokat, én őszintén szólva nagyon nem vagyok képben. Arra szerződtem, hogy tanár legyek, azon belül is a vidám, felemelő tárgyakat adjam át, nem csoda, hogy Jade-hez nagyon hasonlatos a mentalitásom. Fejben már inkább ott vagyok, hogy Savannah-val szervezzük a musicalt, erre valaki kiragad minket a saját időnkből, Daniel majdnem meghal, Alex végighisztizi az egészet, de már kezdem őt is érteni. Ezen a ponton jön oda hozzám Jade, mint valami kismókus, a kezem után nyúl, próbál lelkileg is pátyolgatni. Kedvesen elmosolyodva inkább elhúzom, majd a vállára teszem a kezemet, noha fel sem merül bennem, hogy Savannah most legbelül lehet, hogy összeomlik. – Nagyon kedves tőled Jade, de mindezeken túl nincsen semmi bajom. Konkértan egy idiótának érzem magamat, aki csak tanítani akar. Mit keresünk mi egyáltalán? Nem vagyunk hősök. Legalábbis én tuti nem. – Nézek végig a társaságon, nem akarom gyávának beállítani magamat, de akkor is, nyomasztó, hogy ennyire inkompetensek vagyunk a témában. Lehet, hogy aurornak születni kell, az éles logika sem biztos, hogy tanulható, de ha rajtunk megy el a kristálytornyok helyreállítása, vajon tényleg mi leszünk a felelősek? Akaratunkon kívül sodródtunk ide, igazából Daniel számít csak, a legjobb lenne hazamenni, és ráállítani másokat. Észlelem, hogy Alex is egyre beletörődöbb lesz, mégsem mellé lépek oda Jade mellől, hanem a felcsattanó Savannah a célom. Megértem, hogy már ő is bele van szakadva az egészbe, az előbb úgy zokogott, hogy szinte idióta vagyok, ha nem őt választom, de bármi is legyen, előbb mindenképpen esélyt kellett adnom Sadie-nek, hiszen nem ugrálunk ágyból ágyba. Ha Alex végre be tudja dugni a kristályt a helyére, alig várom, hogy megoldást hozzon a tette. A mester nélküli fiút is csak szánni tudom, de kifogytam az ötletekből, elég rossz a rendszer, ha nem kommunikálnak egymással. Mindenesetre körbenézek a korlát irányából, hogy ha bármi karmos lény gyalázhatta meg a kristályokat, akkor van-e ilyen magasságban valami fészek, odu, fecskék az eresz alatt, ilyesmi. – Remélem mielőbb kijutunk innen. Tudom, hogy nyugtalan vagy, megértelek. Inkább a musical, ugye? – Kérdezem bátorítóan elmosolyodva, még ha fel is vannak most húzva az idegeink, akaratlanul is megérintem a vállát, na nem úgy, mint Jade-nek, barátain, ebben valami több van, noha ez most nem akaratlagos.
A kisfiú körülbelül azokat mondja védekezésképpen, amiket gondolok, szóval bóloatva támogatom és simogatom a hátát vagy a haját, miközben nem olyan bizalmas tekintettel méregetik a többiek. - Hát, amúgy... - kezdenék bele, mivel én kezdtem el beszélni az angyalokról és nekem szól a kérdés, de Alex pofátlanul ellopja a lehetőséget. Kicsit összevonom a szemöldökömet, de nem szólok bele, alapvetően mindig adok másnak esélyt arra, hogy szóljon, vagy csillogjon a színpadon előttem, utánam, mellettem, csak... csak ez még is csak fura volt. Alex úgy, ahogy van fura, pedig én aztán tényleg sok mindent el tudok nézni valakinek, inkább ne is nézzük végig a baráti társaságomat. Próbálom nyugtatni a fiút, de lassan már engem is nyugtatni kell, mert már a szemem előtt lebeg, hogy minden toronyban valami borzalmat fogunk találni és már nagyon szeretném, ha túl lennénk az egészen. A mesterét már nem hozhatjuk vissza úgy tűnik, de ez nem jelenti azt, hogy nem leszünk talán a következő helyen egy kicsit szerencsésebbek. - Ebben igazad van, hiszen ide is csak azért kerültünk, mert Alex akart előremenni, ki tudja ők melyikhez tartanak. - bólintok Savannah-nak, aztán jön az a néhány rövid pillanat Brady-vel, de meglepetten rezzenek össze a nő hangjától. Eddig is ideges volt, de nem jellemző, hogy felcsattanjon, legalább is eddig nem így ismertem meg. Nagyon úgy néz ki, hogy mindenki rosszul van, hiába okozott egy kis felüdülést, amikor megkaptuk a kristályokat. Lehet, hogy a mágiánkat kicsit helyrebillentette, de attól még élénken élhet még bennünk az omladozó épület Rómában, Dany összeroncsolódott, lebegő teste és a képek, amiket láttunk és ami az én fejemet is kissé összezavarta és elégedetlenséggel töltötte meg - pedig általában úgy igyekszem pozitívnak lenni! Alex mellé lépek és kicsit furcsállva nézem meg a mélyedéseket. - Ez annyira hülyeség. Neki nem mondtak el semmit semmiről, de amúgy ahhoz, hogy helyrehozza bárki a főkristályát kell hozzá mind az öt kő, hogy összedolgozzanak. Akkor még is miért nem meséltek erről egy tanoncnak, akin az egész világegyetem mágiája múlhat? - beszélek, kicsit talán drámai hangon, költői kérdéssel tűzdelve, de menni akarok, megelőzni ezeket a nem-éppen-jó-angyalokat, helyreállítani az összes kristályt és végre valahára hazaérni. Vagy hát nem haza, hanem vissza Rómába, bár nem tudom, hogy ezek után mennyire tudnék figyelni az előadásokon úgy igazán. Szóval miután még egyszer megforgattam a rubintos fényében gyönyörködve, belerakom a kristályomat a megfelelő helyre és helyet adok a többieknek is, hogy feltöltsünk minden rekeszt.
Fenemód jó érzés lehet világmegmentői ambíciókkal rendelkezni, a gond itt csupán annyi, hogy nem vagyok egy hős alkat. Nem véletlenül kerültem annak idején a mardekárba és talán az se a véletlennek köszönhető, hogy a süveg habozás nélkül rikkantotta a ház nevét, amint a hajamat érintette. Akkoriban még nem értettem a dolgot, azóta viszont sikerült rájönnöm, hogy tipikus mardis vagyok. A saját érdekeimet helyezem előtérbe másoké helyett. Mert nem érdekel senki más. Csakis én vagyok a fontos. Most is csak azért vagyok itt, mert tartok attól, hogy később még leverhetik rajtam azt, hogy Daniel életét megmentették. Tehát, ismét csak én vagyok a főszerepben. Pedig megtehettem volna azt is, hogy visszamegyek abban a francos időben és még azelőtt elhúzzuk onnan a csíkot, mielőtt bármi baj történne. Az épület evakuálását megoldották volna a tanárok, én pedig Danyt csábítottam volna ki valamivel. Bár, mostanában eléggé fasírtban vagyunk, de az biztos, hogy valamit mindenképp kitaláltam volna. - A mi világunkban ők jó fiúk, legalábbis a legendák szerint, de itt talán más szerepet töltenek be - vonom meg a vállam a gyerek kérdése hallatán. Talán, ahonnan ő jött, nem léteznek, vagy nem szólnak róluk vallási mesék, mint nálunk, a mugliknál. - De igazság szerint ők leginkább mesebeli lények, nem valóságosak - bizonytalanodom el egy röpke pillanatra. Én még eggyel se találkoztam, a Roxfortban nem is hallottam még a nevüket sem, szóval a mágikus világban nem is fogadják el a létezésüket. Anyám erre mondaná, hogy az ostoba muglik babonája ez csupán, semmi több. - Szóval, tisztázzuk a helyzetet - emelem meg a hangom. - A te feladatod lenne őrizni egy hűdefontos kristályt, de másról fogalmad sincs? Nem tudod, hogy létezik még négy ilyen? Tanultál te egyáltalán valamit a mesteredtől? Ez az egész kezd igen kusza lenni, hiszen a fiú olyasmiket mond számunkra, amely igencsak gyanúba keveri a normális emberek szemében. Jadet ebbe most ne vegyük bele, mert ő láthatóan igen közvetlen és nyílt másokkal szemben, amit én - személy szerint - óriási hibának könyvelek el magamban. Az még oké, hogy az iskolában jópofizik, de itt ez nem így működik. Mindenki gyanús. Mindenki. - Ja. Tökre - vonom meg a vállam arra, miszerint rossz érzés, hogy a kristály nem működik. Marha kellemetlen lehet, meg kell hagyni, de engem annyira nem érint. Nem én vagyok a tanítvány, nem az én mesterem halt meg és - őszintén szólva - a gyász közben nem azon kattogna az agyam, hogy miként hozzak helyre egy ilyen nagyra nőtt valamit. - Nem volt valami informatív a mestered - sóhajtok egyet lemondóan, miközben nagy nehezen a pult elé lépek, de azért még alaposabban körbenézek. - Nem hagyott valami használati útmutatót arról, hogy mit kell tenned ebben a helyzetben? Vagy nincs erre valamiféle garancia? Mert nem áll szándékomban pont nekem megmókolni valamit, amihez halvány dunsztom sincs és még életemben nem hallottam róla ezelőtt. Most is csak egy kamasz utasításait követem. Egy gyerekét, mondhatni, holott nem sok korkülönbség akad köztünk. De lassan határozottan kezdem átérezni Herbs helyzetét velem kapcsolatban. Kb. ugyanígy lehet ő is azzal a három évvel, ami köztünk van. Hiszen nekem is gyereknek számít ez a srác! - Vérprofi vagyok elromlott kristályokban, nem kell aggódni - tekintek le a mélyedésekre némileg kétségbeesetten. Észreveszem viszont a véseteket, miközben bizonytalanul pillantok a csapat irányába. - Öhm... Talán elkelne itt egy kis segítség - jegyzem meg, miközben a sárgát a megfelelő mélyedésbe helyezem, a megfelelő véset fölé. - Szükségünk lesz a többi kristályra is - jelentem ki határozottan, némi sürgető éllel a hangomban. Ha el szeretnénk innen menni, akkor cselekednünk kell, most. Nincs időnk az értetlenkedő kérdésekre, amúgy se lennék képes választ adni rájuk, szóval remélem, nem állnak neki hülyeségeken agyalni.
Tehát elbújt, legalábbis ezt mondja és egyelőre próbálunk hinni neki, bár a jó ég tudja, hogy ez mennyire jó ötlet. Én is úgy érzem, mint Jade, hogy toporgunk, egy helyben, és csak kérdezgetjük ezt a fiút, miközben ki tudja, hogy mi történik máshol. Talán a többi tornyot már megtámadták, talán még van amelyikhez előbb odaérhetünk, de az öregnél eleve nem volt senki, mégis leállt a kristály, itt meg úgy fest, hogy kellettek hozzá ezek az alakok. Nem teljesen értem, de hát nem is vagyok aurorbeállítottságú nyomozó. - Azt nem tudhatják mi a sorrend, hiszen még mi sem tudjuk, de az igaz, hogy jobb lenne minél előbb menni. Alex sejted, hogy mit kell tennünk? - pillantok a lányra ezúttal már azért jóval sürgetőbben, hiszen ez az ő helye mondhatni. Talán van sejtése, hogy mi a következő lépés, hiszen ennyi erővel leülhetnénk lenyomni egy kanasztapartit is, mert már percek óta csak beszélgetünk, miközben nem tudjuk, hogy odakint a világra milyen hatással van az, ami itt történik. Azért lopva futólag valószínűleg akaratlanul is észreveszem, ahogyan Jade besorol Brady mellé, hogy megpróbálja nyugtatni és megfogja a kezét is. Kellemetlen, mardosó érzés jár át, ahogyan kiszúrom a mozdulatot, még ha csak baráti is, még ha Jade alapjáraton mindenkivel ennyire nyitott, hiszen velem is ilyen volt, amikor az öregnél kiborultam az anyám múltja láttán. - Csak tegyünk valamit és menjünk! - csattanok fel, elkapva a tekintetemet, kissé talán paprikásabban, mint kellene, de ezt könnyen foghatjuk arra is, hogy kezdek türelmetlen lenni, hiszen olyan érzésem van, mintha csak ide-oda lökdösne minket valami felsőbb hatalom, mi pedig csak követni próbáljuk a ki nem mondott utasításokat. Felettébb frusztrálóvá kezd válni e miatt a helyzet.
A fiú, igyekszik kézségesen válaszolni mindenkinek. Noha határozottan érzi az ellene támadt bizalmatlanságot. Így ösztönösen hátrál is kicsit, a pult felé. A kis csapat tagjainak is kerüli a tekintetét. Inkább a földet bámulva szólal meg. - Engem nem láttak. Elbújtam a pult alatt. Nem tudták, hogy itt vagyok. Elő kellett volna jönni, és segíteni a mesteremnek... - szipogja kissé megrendülten. Mintha bűntudata lenne a történtek miatt. Pedig vélhetően, ha előjön, akkor már nem élne. Feltéve persze, hogy a gyanakvóknak nincs igazuk, és nem a gonoszakkal van. Amire egyenlőre semmi garancia. Aztán Jade felé néz, és a kérdéseire meglepett kérdésekkel válaszol. - Angyalok? Mik azok az angyalok? Gonoszak? - néz csodákozással a tekintetében. Talán ott, ahonan ő jött nincsenek angyalok, így nem tudja mik azok. De aztán Jade másik nyugtatónak szánt megállapításra is kérdéssel válaszol. - Milyen öreg? Én csak a mesterem ismerem. Nem tudom ki az az öreg. - jegyzi meg. Talán tényleg nem ismeri a másik tornyok lakóit, vagy tényleg nem az akinek mondja magát? - Nem tudom, hogy kik vannak a többi toronyban. A mesterem szerint még nem vagyok elég érett, hogy kapcsolatba lépjek velük. - fordul Alex felé, amikor a többi tanítványról érdeklődik. Majd ismét Savannah felé néz. - Én próbáltam jobban koncentrálni, de csak a csendet éreztem, meg hogy nem jó a Fő Kristály. Rossz érzés így, hogy nem műkődik. - néz el Alexre, mintha tőle is megerősítést várna a szavaira. És továbbra is sürgetőleg int a mardekáros lánynak, hogy lépjen mellé, és segítsen neki. - Nem tudom. Csak úgy érzem. A mesterem azt mondta, hogy ha bizonytalan vagyok, akkor a fókusz kristályok majd segítenek. - ez végül is nem tűnik olyan nagy butaságnak, hiszen a kristályok okozta megérzések eddig is segítettek. Alex pedig egyre inkább érzi a késztetést, hogy helyezze a kristályt az egyik mélyedésbe. De azt is észre veszi, hogy a mélyedések alatt különböző színű vésetek vannak. Talán mindegyik fókusz kristályt, amit az öregtől kaptak, a megfelelő színű jel fölötti mélyedésbe kell helyezni? Eközben Brady és Brian amolyan testőrként vigyázzák a csapatot, és gyanakodva nézelődnek körül. Magán a platformon semmi gyanúsat, vagy érdekeset nem találnak, de ha valamelyikük, vagy esetleg mindketten kimenek a platform szélét szegélyező korláthoz, és lenéznek a Fő Kristályra, egyszer csak ahogy lassan fordul a levegőben megpillanthatják, hogy a kristályon is vannak valamiféle mély karmolás nyomok. Talán azok a lények, amikről a fiú mesélt próbálták így is tönkre tenni a kristályt? De miféle lények lehetnek, amik még egy masszívnak látszó kristály felszínét is így meg tudják sérteni?
//Határidő: 02.19. Következő mesélői hsz.: 02.20. G. Acc.//
Jade Wilson
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kristály Tornyok 2021-02-10, 11:26
Jade & a Kristályok
"Ducunt volentem fata, nolentem trahunt." - Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.
Egy pillanat erejéig ahogy hallgatom Savannah szavait azért megcsillan a tekintetemben az értelem, de gyorsan tovaszáll. Nem arról van szó, hogy klinikailag hülye vagyok, hanem arról, hogy a veszélyérzetem igen csak... felületes. A lehető legnagyobb odaadással próbálom a gyereket megnyugtatni, eszembe se jut, hogy ő lenne a gonosztevő, ahogy az többeken átszalad, de Savannah megjegyzésére, hogy a torony nem maradhat egyedül sajnálattal, de bólogatok, én is így értettem. - Szárnyuk? Mint az... angyaloknak? Vagy mint a tündéreknek? - kerekedik el a tekintetem, nem mintha annyira fontos lenne, mert azzal se vagyok előrébb, ha válaszol, akkor se fogom tudni, hogy mi az angyalok világa vagy melyik síkon vannak gonosz tündérek. Akkor is, a kép, hogy a muglik által úgy magasztalt Isten angyalai ilyenre képesek, vagy hogy egyáltalán van olyan világ, ahol léteznek, elképesztő. - Azt hiszem az öreg is azt mondta, hogy nem érzi a többieket, nem benned a hiba, ne aggódj. - nyugtatom még mindig puhán és kedvesen, pedig a többiek megkezdték a kínvallatást. Aminek van ám értelme, hiszen csak azzal leszünk előrébb, ha nem csak üldögélünk és hüppögünk, de na, egy síró gyerek eléggé beletalál a gyengepontomba. Az egyikbe a sok közül. Ahogy kicsit eltávolodom tőle, hogy a mesterét illedelmesen befedjem megint jön egy kis meglepődés a kopoltyú láttán és kiszakad belőlem egy "Ó!", de ennél nem több, csak lefedem. Végül is az unokatestvéreim is vízi lények, sellők, szóval olyan nagyon nem kell fennakadnom azon, ha nem volt teljesen ember. Nem értek ahhoz, hogy meghatározzam a halálát és még nem is találkoztam holttesttel korábban, így hát amúgy se tudnám közelebbről megnézni, egyszerűen képtelen lennék rá. Amikor előkerül egy nagyobb sárga kristály és Alex-nál is ott van a fókuszkristály, vagy hogy is hívták, én már várnám, hogy na, minden a helyére kerül, de a lány visszakozik és a bizalmatlanság egyre nagyobb éket ver közénk. Már nem felém, hanem a fiatal felé. Eszemben sincsen a társaim ellen fordulni és erőnek erejével lenyomni Alex kezét, de azért megint ott van bennem az az érzés, ami a másik toronyban is. - Mi van, ha már a következő toronyhoz tartanak és meg tudnánk előzni őket, de ahelyett toporgunk? - kérdezem a lányokra pillantva, mert ők a nagyobb szószólók, a férfiak egészen elcsendesedtek. Oda is lépek Brady mellé, hogy könnyedén a kezébe csúsztassam a kezem, vagy a kajára, kicsit felvonva magamra a figyelmét az érintéssel. - Minden rendben van? Mármint, tudom, hogy nem, de jól érzed magad? - kérdezek rá, mielőtt teljes némaságba burkolózhatna percekig. Valami véleménye biztos van, valami biztosan jár a fejében, és eszembe se jut, hogy inkább valakiről van szó, Savannah-ról. De hát tudjuk, hogy mindig az utolsó pillanatban esik le, ha az orrom előtt bontakozik ki a románc vagy képes vagyok rossz embereket összenézni, vagy belezúgni a foglaltakba. Brady is egészen helyes, de mindenki tudja róla, hogy menyasszonya van, ezért sem esik le a titkos románc, ami kialakulóban van közöttük.
//
