2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Viviana Rennes professzorasszonyról köztudott tény, hogy igen kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik, ami külföldi iskolákat, egyetemeket, vagy gyógyászati kutató központokat illeti. Így természetesen senki sem csodálkozott, amikor az év vége előtt néhány héttel a tanáriban a professzorasszony tett közzé egy igen érdekes megívást. Méghozzá Rómába. A 3 évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Tanári és Iskolakönyvtárosi Konferenciára. Ezúttal a római varázslóképző a Scuole D'arte Magica vállalta magára eme nemes feladatot, melynek időpontja június harmadik hetére esik, éppen az iskolazárások után, a nyáriszünet kezdetén. Természetesen a professzornő mindent megtett, hogy minél nagyobb érdeklődést váltson ki a kollegákból, tanárszakos hallgatokból, akik közül néhányan szintén jelentkeztek. Többek közt hőseink is érdekes lehetőséget láttak a jelentkezésben valamilyen okból kifolyólag. Így természetesen hamar eljutott a hír Alex Maronihoz is, aki Dorától hallotta, hogy Linda mesélte, hogy Jack nővérének pasija azt hallotta a nővére egyik évfolyamtársától, hogy a barátnőjének a húga, aki tanársegéd az ereklyevadász szakon azt mondta valakinek, hogy a konferencián Grayson Paisley is részt vesz. Mi több még a második napon valami előadást is tart. Ami kezdetben akár igaz is lehetett, ám végül a Roxfort delegációjában való részvételt a férfi mégis lemondta egyéb elfoglaltságra hivatkozva. Ez utóbbi hír viszont már nem jutott el a kis bajkeverő hősnőnk fülébe, aki így remek alkalmat szimatolt arra, hogy bosszúságot okozzon az oly annyira utált férfinek. Az alkalom annál is inkább adta magát Alex számára, mert meglepetésére fogadott bátyja nem a bajkeverést, hanem az üzleti lehetőséget látta meg az eseményben. Így sikeresen összeütött egy a Maroni család számára igen jövedelmező kis szerződést a konferencia szervezők, és a családi vállalkozás között. Lényegében a Maroni cukrászat vállalta az egyhetes rendezvény időtartamára, hogy elkészíti a reggeli péksüteményeket, szünetközi büféasztalokat, és az ebéd illetve vacsora végi desszert kínálatot. Történetesen ma van a konferencia második napjának reggele, melyre hőseink ilyen-olyan okból sikeresen megérkeztek. A varázslóképző ebédlőjében a reggelire gyülekezők számára már Daniel mindent igyekezett előkészíteni, és hogy segítségére legyen magával hozta Alexet is, akit most a terem egyik végében álló hűtőpulthoz állított be, ha valamelyik vendég éppen hűtést kívánó terméket kívánna meg. A lány számára már csak az a kérdés, hogy mikor, és hogyan lógjon meg Dany felügyelete alól, hogy véghez vigye bosszantó kis terveit, mit sem sejtve arról, hogy aki ellen ezek irányulnának jelen sincs. Mindeközben unokabátyja azon van, hogy egy új oldaláról mutatkozzon be a Roxforti tanári kar képviselőinek, az állandó könyvtárazás, és kviddicsezés mellett. Mivel alig volt olyan nap a tanévben, hogy Dany ne fordult volna meg a könyvtárban, ezért Savannah már igen jól ismerheti a fiú érdeklődési körét, de arról fogalma sem volt, hogy a vendéglátásban is tevékenykedik nyaranta. Azonban most kedves, és udvarias mosollyal fogadja a Roxfort számára kijelölt asztalhoz reggelire érkezőket, ahogy arról érdeklődik, hogy szolgálhat-e még valamivel számukra?
Határidő: 11.12. Következő mesélői hsz.: 11.13. G. Acc.
Csak azért tudom, hogy Jade-ből nem a cinizmus szól, mert már ismerem őt valamennyire. Kényszeredetten legyintek a kétkedő szavakra, én is úgy vélem, hogy alaposan bele lettünk keverve, mi, akik nem is értünk az ilyesmihez. Jobb lett volna beülni a konferenciára, hogy aztán jókat beszélgessünk egy finom kávé, helyi sütemények felett. Nem, teljesen más a helyzet, nekünk kell most helytállnunk, s immár Alex mellett a mesterét vesztett fiút is istápolni. Nem csodállom, hogy Jade próbálkozásán túl Savannah már kezdi elveszteni a fonalat, a szép nő láthatóan feszült, menne már haza. Időnként összenézek Clifforddal, már én is a tűrőképességem határán állok. Talán az aurorok fel vannak készítve az összetett történetekre, én viszont teljesen zagyvaságnak ítélem meg, hogy a mindennapjaink hátterében öt gigantikus hatalmú kristálytorony, a mestereik állnak. Tanultam már párhuzamos dimenziókról, de hogy pont mi lássunk a dolgok mögé, abszurdnak tűnik. Amíg a két fiatal nő kérdezgeti a fiút, én azért óvatosan tartom a távolságot, noha naív vagyok, most nehezen bízom. A saját fehér kristályom immár semmilyen aktivitást nem mutat, bábnak érzem magunkat, akik belekeveredtek a gigászi játszmába, s cél nélkül sodródunk. Igaza van a két nőnek, nem tudjuk még azt sem felmérni, hogy a fiatal srác igazat mond-e, így mi esélyünk lehet a nagyhatalmú krisálymestert megölő szárnyas lények ellen? Segítséget sem tudunk hívni, ez amolyan sakkmatt helyzetnek tűnik, nem csoda, hogy teljesen kétségbe vagyunk esve. Jelen állás szerint hagyom, hogy a többiek beszéljék meg a sráccal, amit csak lehet, én őrködöm. Alex úgyis a kristályokkal ügyködik, inkább vigyázom a lépteit.
Oké, talán érzéketlennek tűnhetek a Jade nevű nő szemében, de a srácot egyáltalán nem ismerem, semmit se tudok róla, ráadásul nekem Dany a fontos, nem egy vadidegen személy. Plusz adalékként még az is felmerül bennem egy pillanatra, hogy itt valami nagyon nem stimmel. - Az öregember egy szót se említett tanítványokról - vonom össze töprengve a szemöldököm, olyan halkan szólalva meg, hogy csak a tanárok hallják a szavaimat. Ez nem gyanús kissé? Ő csak a többi őrző sorsáért aggódott, semmit se mondott kamasz fiúkról. - Neki se volt tanítványa - csóválom meg végül a fejem, mintegy végszóként. Persze, lehetséges, hogy az iménti felvetésem súrolja a hülyeség határát, de ennél többet képtelen vagyok hozzátenni a történtekhez. Inkább mozgok elméleti síkon, semmint gyakorlatin, ami pedig a fiú gyászát illeti... Most úgy őszintén, ezt a bőgést én is le tudom rendezni, ha nagyon el szeretnék érni valami. Mondjuk, ha beigazolódik ama feltevés, hogy a kamasz ártatlan lenne, akkor én leszek az első, akinek a legnagyobb lesz a bűntudata a csapatból. Igyekszem hát egyszerre bízni és kellő távolságot is tartani tőle. A végén még Danielnek kell megmentenie engem. - A többi toronyban is vannak hozzád hasonló tanítványok? - szólalok meg hirtelen, figyelmen kívül hagyva a szárnyas kristályrombolókat. Aligha hiszem, hogy ők a mi gondunk lennének. Ha van hatalmuk a világok között mozogni, akkor mi aztán tényleg fenemód elit csapat leszünk ellenük, mit ne mondjak. Szóval, nem izgatnak. Sokkal inkább leköti a figyelmem az, hogy esetleg akadhat még pár rettegő gyerek a tornyokban. - Őket se vagy képes érzékelni? - vetem fel a következő lehetőséget. - Csak, hogy tudjuk, jól vannak-e - teszem még hozzá hirtelen. A végén tényleg ismét felmerül benne, hogy mi is meg szeretnénk támadni őket és semmit se lesz hajlandó mondani számunkra. Igyekszem minden kétségemet levetkőzni, amikor a fiú elveszi tőlem a követ, de azért a legapróbb mozdulatát is figyelemmel kísérem. Nem szeretném magam szorult helyzetben találni, így hát nem árt az állandó gyanakvás részemről. Ha esetleg úgy döntene, hogy támad, nem fogok habozni. Nem tanultam ugyan önvédelmet, de vannak olyan tulajdonságaim, amelyek ebben a helyzetben felettébb jól jöhetnek számomra. Fürge vagyok, szóval kitérhetek a támadása elől, ez pedig jelenthet számunkra némi előnyt. Ha sikerülne elkapnia, csak akkor lennénk igazán nagy bajban, mert a fizikai erőm nem valami herkulesi. Visszaveszem tőle a kristályomat és némileg sikerül is megnyugodnom, hogy ismét nálam van. Amikor azonban a pulthoz lép és a saját kristályát a mélyedésbe illeszti, bizonytalanul pillantok rá. Erős a késztetés arra, hogy kövessem a példáját, de nem áll szándékomban vakon ugrani a mély vízbe. - Nem mintha nem bíznék benned, de honnan veszed, hogy ezzel nem okozunk még nagyobb bajt? - szólalok meg és nem mozdulok egy tapodtat sem. Még annak ellenére se, hogy az ösztöneim azt súgják, ezt kellene tennem. Ujjaim ráfeszülnek a kristályom kemény felületére, hátha így könnyebb lesz számomra felülemelkedni ezen a kényszeren. Valahogy nem tetszik ez az egész helyzet. Talán csak egy jól kitervelt csapda, amibe nagyon nem szabadna belesétálnunk...
Talán Jadenek igaza van abban, hogy a hely akár még szép is lehetne. Ha ez egy turista látványosság lenne, ahová azért jössz, hogy megnézd mennyire csodálatos, akkor más lenne a helyzet, de hát nem rég majdnem meghaltunk, Daniel élet és halál között lebegett, most pedig egy fura küldetésben kell részt vennünk, mert nincs más, aki csinálja helyettünk. Képtelen vagyok a hely szépségeivel foglalkozni. - Attól, hogy valami szép, még lehet veszélyes, Jade. - pillantok le a mélységbe. Lehet, hogy ő nem gondolt bele, de őszintén nem hiszem, hogy ha megbillen és kizuhan, akkor mondjuk visszapattan, vagy ilyesmi. Akkor már kétlem, hogy szépnek látná a helyet, ha a halálba zuhanna épp, bár az ő esetében... ki tudja. Mindenesetre én továbbra is óvatosan közelítem meg a fiút és ha elég jók lennének a reflexeim, akkor inkább fognám vissza Jadet, hogy ne ugráljon oda istápolni, mert hát semmit se tudunk róla. Akármit mondhat, mi meg csak úgy elhisszük. - Ha elmenne, akkor a toronyban nem maradna senki, tehát ha igaz, amint az öreg mondott, akkor nem mehet el csak úgy. - pillantok Bradyre és amúgy se lenne jó ötlet, ha Alex (és Jade) mellett még egy gyerekre vigyáznunk kellene. Így se vagyunk éppenséggel profik, láthatóan mind fenemód bizonytalanul állunk az egészhez, úgyhogy nem lennénk a legjobb gyerekfelügyelők, főleg nem egy veszélye helyen. A szárnyas lényekre azért rendesen elkerekedik a szemem és nem tudom, hogy most hazudik-e, vagy képzelődött. Tudom, a mágia sok mindenre képes, na de olyan valakik, akiknek csak úgy szárnyuk van... nem furcsa mégis? - És, ha megpróbálnál jobban koncentrálni? Ha az utódja vagy, talán képzés nélkül is megkaptad az... erejét, mert meghalt. - pillantok a mostmár lepellel letakart alakra a földön. A fene tudja, hogy pontosan hogy is működik ez, de hát nem rittyenthetünk neki ide valami tanítót csak ügy a semmiből, többet pedig nem tudom, hogy mit tehetnék. Akaratlanul én is időnként körbepillantok, hátha azok az alakok még itt vannak és... - Téged miért nem öltek meg? Ha te vagy a mester utódja, akkor... Elrejtőztél? - na jó, akkor sem tetszik, hogy Jade ennyire közelről istápolja a kölyköt. Nem tudunk róla semmit! Mi van, ha ő is rosszfiú, vagy lepaktált velük? Ha azt akarták, hogy annyi legyen a toronynak, akkor bizonyára nem hagyják életben azt, aki tovább őrizheti, vagy csak úgy vélték egy gyenge gyerek nem árthat nekik? De hát azok, akik világuralomra akarnak törni, nem igazán arról híresek, hogy kegyesek a gyengékkel és ártatlanokkal, hanem elpusztítanak mindent, ami veszélyforrás lehet.
A fiú akit találnak halálra rémültnek látszik. De egyáltalán nem tiltakozik, amikor Jade mellé guggol, és megöleli. Sőt elfordul a halott mestertől, és egészen belefúrja az arcát Jade ölelésébe. Úgy tűnik kell neki néhány perc, mire összesedi magát annyira, hogy a felé elhangzó kérdésekre válaszolni tudjon. De, ahogy kicsit összeszedi magát ismét, megpróbál mindekinek választ adni. Miközben hol Savannah-ra, hol Brian-re néz. - Nem tudom kik voltak voltak. Furán néztek ki. Volt szárnyuk. Nem tudom melyik a világuk, nem mondták a nevét. Csak hogy a Rendjük fog mindenek felett uralkodni. Ilyesztőek voltak. A mesterem elbújtatott a pult alatt. Nem láthattak. Aztán... a mesterem meg akarta állíani őket de... Elrontották a kirsályt, és elmentek. Szörnyű volt. - rázza meg a fejét, és újra könnyeket kezd törölgetni a szeméből. Láthatóan felzaklatta még csak a visszaemlékezés is. Majd Brady felé fordul. - A mesterem egyszer azt mondta, hogy a tornykat nem szabad magukra hagyni. De ha mester leszek, akkor nem leszek egyedül, mert a többi mesterrel kapcsolatban leszek. Mindig érzem majd őket. Amolyan mentális kapcsolatban. De nem érzem a többi mestert. Én.. nem tudom, hogy a kristályok, vagy miatam lehet? - néz kétségbeesetten Bradyre, mintha ő tudná a választ rá. Ám neki csak az ugorhat be, amit az öreg mondott az elöző toronyban, hogy most először nem érzi a többi mestert, ezért nem tudja mi vár rájuk. Talán ha helyre állnak a kristályok, akkor az a mentális kapcsolat is, és segítenek majd a kölyköt is képesek lesznek tanítani. Ha pedig Brady eltöpreng azon, hogy visszafordíthatná itt is az időt, akkor a kristályára fogva érzi, hogy ez itt nem fog működni. A saját meglévő képességeit képes felerősíteni továbbra is a kristálya, de nem a saját tornyában van, így nincs közvetlen kapcsolatban a saját főkristályával. Időközben Jade jobban megnézi a halott nőt, és azon túl, hogy észre vesz néhány emberitől eltérő jegyet, mint a furcsa kopoltyű szerű vágat a nyakán, nem vesz észre rajta túl sok rendkívüli dolgot. Nincsenek külsérelmi nyomok, nyilván mágiával ölték meg, de hogy mifélével az kérdés. Sikerül rá leplet idéznie, így legalább szegény gyereknek nem kell tovább néznie. A fiú végül kíváncsian veszi el Alex kövét, és a zsebéből előhúz egy másik sárga követ. Valamivel nagyobbat Alexénál. - A mesteremé volt az a kristály. Ezzel tudta irányítani a tornyot, és a főkristályt. Nem tudom pontosan, hogyan csinálta. Még nem jutott el idáig a képzésem. - mondja Alexnek kissé elbizonytalanodva. De végül int Alexnek, és a pulthoz lép. A kisebb kristályt visszaadja Alex kezébe, ha a lány hajlandó odaállni mellé. A pulton egyébként több mélyedés is van, pont olyan formájuak, mint a kristályok. A központi nagyobb mélyedésbe is helyezi a srác a nagyobb kristályt. Alex valahogy úgy érzi a többi kristályt is az irányítópult mélyedéseibe kellene rakni. Brien közben a környezetet nézi, de egyenlőre semmi gyanúsat nem lát.
//Határidő: 02.12. Következő mesélői hsz.: 02.13. G. Acc.//
Jade Wilson
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kristály Tornyok 2021-02-05, 09:49
Jade & a Kristályok
"Ducunt volentem fata, nolentem trahunt." - Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.
Szabályosan meglepődöm, amikor Savannah utánam kap és megfogja a karomat és visszafordulva nem csak rajta látom a döbbenetet, hanem lényegében mindenki máson. A félelemérzetem gyakran megkérdőjelezhető és az egyszerű magasság nem üti meg a küszöböt, de nem rázom le magamról az érintését, nem akaratoskodok. - Azért nagyon szép ez a hely, akármi is legyen a körítés a világmegmentős küldetéssel, nem? - kérdezem, mintha ezzel akarnám arra terelni a gondolatait, hogy ne a félelemre és az aggodalomra koncentráljon, hanem arra, hogy segíthetünk másokon és egyelőre minden rendben van. Mondjuk ahogy megtaláljuk a fiút egy pillanatra azért kibillenek a szivárvány hozzáállásomból és nagyot nyelve tartom vissza az együttérzéstől megindulni vágyó könnyeimet. - Persze, hogy nem fogunk bántani. - vágom rá azonnal és leguggolok mellé, alapból sem vagyok valami fenyegető a nyílt természetemmel, ráadásul a kedves mágiával megfűszerezett hangom miatt remélhetőleg tényleg megbízik bennünk és nem ijeszti meg a kis csapat. Ha figyelnék arra, hogy Alex hogyan reagál és hogy azok után, hogy ő milyen pánikban volt Dany miatt a kisfiú veszteségét milyen könnyedén elsöpri lehet, hogy beajánlanám az iskolapszichológusnak, nem mintha velem minden rendben lenne, de... Mindenki elkezd beszélni, kérdezgetni, én csak hallgatok és ha engedi a gyerek, akkor megölelem és megsimogatom a fejét ismeretlenül is, elvonom a halott mesterétől, hiszen már igazán nincs mit tenni érte... vagy... Amikor Brady említi a kristályát felé pillantok. - Vajon van rá mód, hogy még is csak használjuk újra? Hogy visszatekerjük az időt és ideérjünk még mielőtt a gonoszok megjönnek és segítsünk nekik? Vagy legalább figyelmeztessük őket, hiszen nem vagyunk harcosok. - nézek a férfira, de az egész lehet teljesen sületlenség is. Lehet, hogy a kristálya már csak egy dísz és semmi haszna nincsen ebben a toronyban, bár mi is éreztük a jótékony erejét az övében, még ha konkrétan nem is csináltak semmit, szóval... Reménykedem, ez vagyok én. Erősen kattogok azon, hogy miket mondott korábban a szakállas muksó és nagyon is dereng, hogy azt mondta, hogy a mester sosem hagyhatja magára a tornyot, márpedig akkor a gyerek se jöhet velünk, hiszen ő az egyetlen, akinek legalább valami fogalma van arról, hogy betöltse a helyet, akit erre szántak. - Mindent ki fogunk találni majd együtt, nem hagyunk magadra. - mondok én csak ennyit, hiszen így is eléggé rosszul van és ha még én is bedobom az ötleteimet és érzi, hogy fogalmunk sincsen a válaszokról, akkor végképp idegösszeomlást kap. Alex kiadja a kezéből a kristályt, amit furcsállok, mert Brady is maga oldotta meg a feladatot és nem odaadta a fehérszakállnak, viszont Cliff prof kérdése érdekesen hangzik, bár nem tudom hogyan lehet a világokat megkülönböztetni, számozással? Vagy az, amelyikben a ferdetorony Párizsban van és nem Pisában vagy az, ahol a Fuji kitört és felperzselte Japánt, vagy... szóval a mi világunkhoz viszonyítva? De ki mondja, hogy ez a fiú a mi világunkból való, hogy ezeket tudja? Na jó, már az én fejem is kezd zsongani a sok-sok gondolattól, de ahelyett, hogy kimondanám őket most elengedem a fiút és a pálcámat elővéve a halott mesteréhez hajolok, szemügyre veszem a lélegzetemet visszatartva, aztán ráidézek egy könnyed bűbájt, ami lepelként befedi és eltakarja előlünk, hogy békében nyugodhasson és ne a tekinteteink kereszttüzében legyen kitárulkozva.
// Bűbájlepel - kitalált varázslat (Látványmágia), szó szerint egy lepel jelenik meg, a megidézőjétől függ, hogy mekkora, áttetsző vagy sem és hogy milyen színű, de jellemzően ezüstös fehér. Varázserő: 20 pont, Bűbájtan 45 pont //
Azért lepucérodni nem óhajtok, szóval csak a mandzsettagombomat szórom el morzsaként, elég az arra, hogy megjelöljem hol is cseppentünk bele ebbe a hidas mizériába. Bár perszhe aztg nem tudom, hogy az előző toronyba hogy juthatunk vissza, hiszen annak a kristálya egyikünknél sincs. Szegény Brady, ha tudná, hogy kivel van személyemben dolga, esélyesen leverné a víz. Épp mint engem, ha tudnám, hogy miként tekint rám. A felelősség súlya így is összenyom, mert úgy kell tennem, mintha nagyon is tudnék varázsolni, bár legalább a pálca eljátszott és tájátszott hiánya felmenthet kicsit. Azt meg remélem, hogy ezek a tornyok vagy toronylakók nem szagolják ki, hogy annyi mágia sincs bennem, mint egy sajtos szendvicsben.. Jade kihajolását látva majdnem odaugrok, de mivel nem tudom mennyire stabilak tényleg ezek a hidak inkább nem adom elő a beugrós Libellét. Pláne, mert Savannah vissza is húzza, szóval a biztonságba helyeződéstől én is megnyugszom valamennyire. Kis híján felröhögök a helyzet abszurditásán. Szegény gyermek, azt hiheti, hogy jöttek megvédeni ls megmenteni, de ha magamból indulok ki: mi sem áll messzebb az igazságtól. - Kivéve a sajátjukat.. tudod melyik a "saját" világuk? - jut eszembe egy teljesen lényegtelen kérdés, melyet azért fel is teszek. Brady felvetése nagyon is tetszetős, ha sikerül visszajussunk a vénemberhez, akkor ő talán taníthatná. De ha magunkkal visszük nekünk kell megvédeni is, s ez azért okoz némi fejtörést. De egyelőre nem vészmadárkodom, csak a környéket pásztázom, hátha feltűnik valami gyanús.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Alex nagyon előresiet, mi viszont némiképpen lemaradunk, a lassú, megfontolt lépdelést választjuk, hiszen ha az idő kristályát már uraljuk, minek kapkodni? Ha azt választottuk, hogy helyrerakjuk a krisálytornyok problémáját, akkor valahol akkor is aurorként kell gondolkoznunk, ha történetesen nem vagyunk azok. A mágiáink erősen korlátozottak, szerencsére Cliffről sem tudjuk, hogy kicsoda, mert akkor törne csak ki a pánik, ha kiderülne, még annyira sem tud varázsolni, mint mi, holott afféle csapatvezetőként tudok most rá gondolni. A gyereksírás már meg se tud hatni, mert olyan sok túláradó érzelemben volt részünk az elmúlt alig két órában, hogy már kezdek is belefásulni, csupán Alex ökörös makacsága visz minket előre. Olykor hátranézek, hogy Cliff mit csinál, Savannah pedig Jade-et óvná a leesés veszélyeitől, olykor azért összeakad a tekintetem a csinos könyvtárosnénivel, az a lefátyolozott menyasszony nekem akkor is gyanus volt. Lehet, hogy ő lesz az? A saját kövem marad a zsebemben, már elvégezte a dolgát, remélhetőleg többet már nem kell játszanunk az idővel. Gyorsan a nő után is sietek, amikor megpillantjuk a könnyhullajtó fiatalt, és némiképpen megütközve tárom szét a karjaimat. – Azért vagyunk itt, hogy helyreállítsuk a kristálytornyok egyensúlyát. Az idő kristályának működése már rendben van. Hogy ki lehet az, aki téged mesterré avathat? Talán egy idősebb de még élő mester, ha velünk tartasz. - Dobom be az ötletet, a vén apóka, aki minket eligazított, hátha felvesz maga alá padawaant. Viszont alaposan körbenézek, ha megölték az öreg nénit, és nem csupán a vénségtől halt meg, lehet, hogy nekünk is van félnivalónk? Vagy.. mi van, ha maga a fiatal srác lenne az, aki fel akarja borítani a kristályok harmóniáját? Nem árt az óvatosság.
Őszintén szólva csak azért vetem bele magam ebbe az egészbe, hogy később ne róhassák fel számomra a tartozásomat. És az is esélyes, hogy így sokkal könnyebben visszakapom Danielt abból a halott állapotából. Egyszóval, ismét csak a saját, önző szándékaim vezérelnek, semmi más. Nincs bennem a hajlam arra, hogy világmegmentő legyek, hiszen jól érzem magam így is. Vagyis, nem teljes mértékben, de hát eddig is túléltem valahogy, nem igaz? Ha pedig Dany nincs mellettem, akkor felőlem akár az egész világ a lábaim előtt heverhetne, már az se hatna meg. Kell az unokatestvérem, mindennél jobban! Nem hallom meg a figyelmeztető szavakat, hiszen a lábaim továbbra is előre visznek. Minden félelmemet legyőzve lépkedek előre, teljes mértékben alárendelve magam a kristály hívó szavára. Különös, legalábbis bizonyára annak érezném, ha képes lennék józan ésszel és tiszta fejjel gondolkodni. Ez viszont elég nehezemre esik, a gyereksírás pedig egyenesen meg se hat. Sose voltam oda a kölykökért, nincs bennem semmiféle anyai ösztön, szóval ezt a felnőttekre bízom. Az én feladatom egyelőre teljesen más. Szinte azonnal megtorpanok, amikor a boltív alá lépve újabb híd jelenik meg és egy kör alakú hm... vezérlőterem? Némileg habozva álldogálok hát egy helyben, amíg a többiek utol nem érnek engem. Ennek oka pedig nem más, mint egy síró kiskamasz, aki jelen pillanatban is egy öreg nő testét szorongatja. A jelenetből ítélve nyilván nem születésnapot ünnepelnek együtt. Minden ellenérzésemet félreteszem azonban, amikor a kő azt sugallja felém, hogy a fiú irányába kell megindulnom. Ismét csak elég erős a késztetés, noha tényleg nem állt szándékomban kisfiúkat pesztrálni, de ha így hamarabb letudhatjuk a dolgot, hát legyen. Utána megyek és hazaviszem Danyt, a többiek pedig csinálnak, amit szeretnének. Nem hiszem, hogy a többi toronyba nekem is velük kellene tartanom. A kérdései özöne hallatán, amelyet szinte a semmiből zúdít ránk, már-már a nyelvem hegyén lenne egy igen csípős válasz, de inkább lenyelem ezt a késztetést. Szerencsétlen eléggé sokkos állapotban van, hiszen nemrég megölték a mesterét, amit nyilván végig is kellett néznie. Pech. Nem hiszem hát, hogy szüksége lenne némi Alex-litániára. Igyekszem hát a lehető legegyüttérzőbb arcomat magamra ölteni. Csak lesz valami haszna, nem igaz? - Én erre nem tudok válaszolni - ingatom meg a fejem, majd lassan a fiú elé sétálok, leguggolok hozzá, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön, majd folytatom: - De van nálam valami, ami talán a tiéd - nyújtom ki beszéd közben a tenyerem, melyen a sárga kristály hever. Őszintén szólva elég nehezen válok meg tőle és számítok némi hajtépkedésre is, de egy kis késztetés is lappang bennem, miszerint ez az ő tulajdona. - Talán ez a valami választ adhat neked. Én nem tudom használni - vonom meg a vállam egy keserű mosollyal karöltve. Nem vagyok valami nagy tehetség semmiben sem. A bájitaltan még oké, de semmi több nem szorult belém. A drágakő mágiáról pedig ne is beszéljünk inkább. - Ezzel helyre lehetne hozni a Fő kristályt, nem igaz? - teszem fel a következő kérdésemet, noha egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezzel a lehető legjobb embert céloztam meg.
Nem a legkönnyebb dolgunk. Én túlságosan óvatos vagyok, ellenben a másik két lánnyal a csapatban, akik az óvatosságtól olyan távol állnak, mint Makó Jeruzsálemtől. - Alex! Kérlek, maradjunk együtt! - szólok kissé erélyesebben a lány után, amikor megindul tovább annak ellenére, hogy mi többségében megtorpanunk egy pillanatra. Akkor pedig már majd a frász tör ki, amikor Jade nekiáll kihalyolni a mélység felé, hogy onnan nézelődjön. Automatikusan kapok a karja után és húzom kicsit vissza. - Biztosan nem lentről jön. - veszek egy nagy levegőt, hiszen nem vagyok én ehhez hozzászokva. A könyvtár egy nyugodt és békés hely, ott a legkellemetlenebb, ami történhet velem, hogy Hóborc összekeveri a könyveket, vagy felborít egy polcot és tovább tart a rendrakás, mint általában szokott. Itt viszont konkrétan életveszélyben vagyunk már nem először és az egész annyira bizonytalan és zavaros, hogy őrülten vágyom vissza a könyvtárba. Más kalandokról olvasni, mint átélni őket. Egyelőre én a saját kövemet nem vizsgálgatom, hogy mit jelenthet akkor a színe, ha nem az elemeket. Mindig próbálok az adott feladatra fókuszálni, ami most az, hogy ne zuhanjunk le. Aztán megjelenik az orrunk előtt a fiatal gyerek, az időssel a karjai között. Elszorul a szívem, ahogyan nézem a jelenetet. Még épp csak magunkhoz tértünk, miután azt hittük Dany halott és most itt egy újabb drámai jelenet. - Kik... kik jártak itt pontosan? - bököm ki végül, bár ha jól sejtem, akkor úgyis Alexen a sor, hogy a saját kristályát valahogy összehozza az ittenivel. - Talán tudunk segítni. - teszem még hozzá, bár persze egyikünk se maradhat itt, mint a tanítója. Pech, nem tudom, hogy ezek után ez hogyan oldódik meg. A mesterét megölték, gondolom nincs itt valami pót tanító és nem tudjuk, hogy ő mennyit tud ennek a toronynak a kezeléséről.
Alexnek bár tériszonya van, végül a kő késztetésére mégis elindul a hídon, nyomában a többiekkel. S bár számára az első lépések nehezek, és ijesztőek lehettek, egy idő után azt veszi észre, hogy nem is esik nehezére követnie a köve hívását. Mintha az még a félelmei legyőzésében is segítené. De legalábbis jobban tud egy felé fókuszálni, még hozzá az irányra. Különös módon a többiek is akik a hídra lépnek érezhetik, hogy az meglehetősen stabil. Még kicsit sem inog meg a lépteik alatt. Debenham professzor minden gond nélkül talál olyan helyeket, ahova a gombokat helyezhet jelölőként, a korlát bizonyos mintázataiban. Már amennyi van neki. Ekkor hallják meg a síró gyermek hangokat. Ám akárhogy nézelődnek senkit sem látnak maguk körül. Legalábbis első ránézésre. Savannah talán meglepetésére viszont a kifinomultabb hallása azt súgja neki, hogy a gyerekhang iránya pontosan középen lenne a kristály fölött a semmiben. Ám mintha Jade hangjára kissé halkulna, majd el is halna a hang. Brady lényegében egészen jól be tudja lőni az irányokat. Alex viszont megállíthatatlanul lépked addig, amíg el nem éri a következő arany boltíves kaput. Ám amikor pontosan a boltív alá lép, akkor váratlanul megjelenik középen pont a kristály felett egy hatalmas kör alakú platform, és egy újabb híd, ami összeköti az eddig láthatatlan platformot Alex kapujának oldalával. A platform közepén valamiféle irányító pult féle van, és mindenféle műszer. Nyilván az lehetett a torony központja minden tekintetben. Ám ami sokkal érdekesebb, vagy inkább megrázóbb lehet, hogy a platform padlóján egy ránézésre 12-13 éves srác szorít magához a padlón egy már halott nőt. A nő egyéb iránt rettentő idős lehetett így ránézésre is. Legalább annyira, mint az előző torony "Gandalf"-ja. A vörösre sírt szeme, és az hogy még mindig erősen szipog, ahogy szembe találja magát a kompániával elárulja, hogy ő volt a hang forrása. Az kérdéses ugyan, hogy Jade hangjára a fiú maga tette láthatóvá a helyet, vagy Alex aktiválta a platformot és a hidat azzal, hogy a kapu alá állt, de talán ez nem is számít jelenleg. A kristálya egyértelműen mutatja, hogy a fú felé kell mennie. Talán ő lesz a kulcs. A fiúnak pedig szinte kérdés nélkül is elég szépen megered a nyelve, ahogy közelebb érnek hozzá, amit csak időnként tör meg némi szipogás tőle. - Tényleg nem akarnak bántani? Nem fognak engem is megölni? Tényleg segíteni jöttek? - néz kétségbeesetten Jade irányába, mintha tőle várna nyugtatást. Hiszen az előbb is az ő hangja hatott rá. - A Mesterem azért hozott ide, hogy én legyek a torony következő Őrzője, és kitanítson... mielőtt... mielőtt késő... De már az... Jöttek azok az félelmetes alakok, és megölték a mesterem, és elrontották a kristályt. Azt mondták örökre véget vetnek a mágiának minden világban, kivéve a sajátjukat, és így mindenek felett ők uralkodnak majd... Mi lesz most? Mit csináljak? Helyre lehet hozni a kristályt? És most ki fog tanítani, hogy a Négy Elem Csarnokának mestere lehessek? - a gyerek kétségbeesetten néz egyik idegenről a másikra. Aztán valamiért Alex kristályán állapodik meg a tekintete, de nem szól többet. Viszont a lánynak valahogy az az érzése, hogy a sárga kristály, a fiú, és a központi Fő Kristály valahogy kapcsolatban vannak. A kérdés már csak az, hogy hogyan?
//Határidő: 02.04. Következő mesélői hsz.: 02.05. G. Acc.//
Jade Wilson
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kristály Tornyok 2021-01-29, 10:24
Jade & a Kristályok
"Ducunt volentem fata, nolentem trahunt." - Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.
Egy picit sokára esik le, hogy Brady mit mond az aurorokról, talán azért, mert Savannah végül igazat ad nekem és ez teljesen meglep. Mármint, khm, biztos voltam benne, hogy meg tudom győzni, persze, kétségem se volt… Hiába pörögtem rá a világ megmentésére, azért tisztában vagyok vele, hogy konkrétan négy olyan Roxforti dolgozó van itt, akik közül senki nem gyakorlati mágiát, plusz egy gyerek. Tényleg nem vagyunk aurorok, de ez nem jelenti azt, hogy haszontalanok vagyunk, vagy hogy esélyünk sincsen helyre billenteni a világ egyensúlyát csak… valószínűleg nem úgy fogjuk csinálni, ahogy a profik, akik öt perc alatt végeznének. Alex eddig nem akarta otthagyni Dany-t most pedig hisztizik, hogy menjünk már, ami kicsit összezavar ugyan, de minden esetre örülök, hogy megfogja a kezem és hogy Savannah a másikra fog, az övére Brady és vélhetően az övére pedig Cliff prof, de igazából annyira előre figyelek, hogy akár az is lehet, hogy nagy férfiúi büszkeségből meg se fogták egymás kezét, mindegy is. Az új helyen a többség kicsit megretten a magasságtól, de én nem csatlakozom hozzájuk, ugyanolyan bátran és káprázatosan csillogó szemekkel fordulok körbe, mint amikor leértünk az összeomlott iskola alatti járaton keresztül az előző helyre. Ugyan az éneklés most elmarad, de így is izgatottan nézem a hidat, a kristályokat, a mélységet, még ha valójában nem is vagyok az a röpködős típus, a seprűn is éppen hogy csak megmaradok. Viszont az, hogy a bűbájokban és az elemekben remekelek azért ad egy támpontot, hogy ne annyira féljek a zuhanástól. - Lehet már megbeszéltük, csak nem figyeltem, de ezek szerint a négy maradék szín nem a négy elem lesz, mert itt van az összes. - jegyzem meg, már ha rálátni egy helyből mindenre, ahogy a korlátba kapaszkodva futtatom a tekintetemet. A kezem a zsebembe csúszik és előveszem újra a piros követ, hogy jól megbámuljam. - Ha nem tűz, akkor mi vagy? - billentem félre a tekintetem, aztán elindulok Alex-et követve én is, hiszen az előzőnél Brady állított mindent helyre, most pedig a fiatal lányon a sor. Az izgatottság egy csapásra megszűnik, amikor meghallom a síró gyermek hangot és hiába kéne valakinek Alex-szel törődnie és nem engedni el egyedül, de a jelenlévők közül csak nekem van gyerekem - akármilyen bonyolult is a történetünk azzal, hogy két évig voltak csak a kisbabáim, most pedig hirtelen tinédzserek - és azonnal rájuk asszociálva én is odakapom a fejemet. Eszembe se jut, hogy utat jelöljek vagy bármire figyeljek a környezetembe, az én lábamat úgy viszi egy síró gyerek hangja, mint Alex-et a kristályok vonzása, jó nagy fejfájást okozunk majd a többieknek, akik nem ilyen felelőtlenek. - Nem akarunk bántani, nem kell tőlünk félned, nyugodtan előjöhetsz, bármi baj van, segíteni jöttünk! - trillázok Savannah hahó-ja után és az arra érzékenyek vagy akik tudják, hogy milyen képességekkel rendelkezem sejthetik, hogy ezek nem csupán egyszerű szavak, sokkal nagyobb az erejük, mágiával átitatva. Talán ebben a toronyban egy gyerek az őrző a szakállas muksó helyett? Elég abszurdnak hangzik, de ősöreg bölcs mágusnak nyoma sincsen, csak szellemgyermek sírásnak, szóval ki tudja. Félelemérzet nélkül hajolok ki újra hídról és próbálom megtalálni a hang forrását, ha kell elismételve más szavakkal, de ugyanolyan értelemmel a szavakat, amiket mondtam, hátha életjelet ad. Lehet kiábrándító bűbájt használt, lehet van olyan láthatatlanná tévő köpenye, lehet hogy valami speckó metamorfmágus, aki beleolvad a környezetébe, lehet hogy… mindenre gondolok, csak arra nem, hogy csapda lenne vagy valami ijesztő szellem.
// Hangmágus 2. szint, részlet: Meggyőzés: Hangja olyan rezonanciákat bocsát ki, amivel beszéde meggyőzőbbé válik, mint az átlagé, kisebb dolgokra képes rávenni bárkit. //
Amint átlépünk a portálon és megérkezünk valamiért állandósul a döbbent vigyor a képemen. A többieknek ha feltűnik, akkor eladhatom a helyzet faramucisága miatti reakciónak, ám én tudom, hogy minek szól. Aki nem szokott a hoppanáláshoz, hiszen nem tud, annak minden ilyen utazás felér egyfajta vidámparklátogatással. A gyomrom szerencsére erős, így nem kellemetlen az utazós élmény, hiába újszerű. Én a körhintát is a végtelenségig bírom, s a hullámvasútnak egyenesen szerelmese vagyok. Ebből adódik, hogy majdnem én leszek az új Jade, mert amikor meglátom a hídhálózatot, az orrom alatt elmormolok egy Ez nagyon állat!-ot. Persze nem indulok neki ész nélkül semminek, inkább kivárok, hisz ez Alex tornya ha minden igaz. Amit teszek az csupán annyi, hogy a sor végére maradok - úgyis csak libasorban tudunk menni a hídon, másképpen nem nagyon érdemes és elméletben megjelölöm a kiindulóhelyünket. Vagyis hát gyakorlatban is megteszem, de csak annyival, hogy a lehető legaprólékosabban megfigyelem a környezetet, s kenyérmorzsa meg X-elővarázs helyett letépek egy gombot viselt ingem mandzsettájáról, s ha találok rá megfelelő helyet, akkor a fahíd egyik deszkarésébe nyomom mintegy jelölőként. Ki tudja, hogy mennyire lesz hasznos, ha tudjuk merről is érkeztünk.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Végül az dönt, hogy hárman vagyunk a kettő ellenében, sőt, csupán Cliff ellen, mert Alex esetében valóban nem gondolom, hogy a kicsi lány dönthetne ilyen fontos kérdésben. Nem akarom én őt a szőnyeg alá söpörni, de talán kamaszként nem méri fel, hogy nem a saját szeszélyes érzései alapján kéne meghoznunk azt a választást, hogy ne csupán hazamenjünk, másokat is próbáljunk megmenteni a magunk ügyetlen módján. Jade és Savannah is próbálkoznak, holott előbbi inkább a kórust felügyelni, utóbbi pedig szeretett könyvei társaságában ücsörögne. Cliffet ugyan nem ismerem túlzottan, hiszen ő tanár, és nem velünk múlatja az időt, de mégiscsak egy a célunk, egyszer én is az ő szintjén szeretnék lenni. Elég erős, elhatározott jellem, amolyan aranypáncélos lovag, amivé én is majd akarok lenni. Még előttem áll ugyan a Sadie kérdés is, amiben teljesen bizonytalan vagyok, de úgy vélem, hogy járt utat a járatlanért nem szabadna elhagynom, ezért is teszem félre a kérdést, hiszen a szőkeséget eleve nem izgatja jelenleg, hogy mi van velem. Viszont bele kell számolnom, hogy ha valami olyan helyzet állna fent, ahonnan nincsen menekvés, talán mégiscsak Savannah felé kéne nyitnom? Hogy legalább arra a röpke időre átgondoljuk, mi lett volna ha? Mindenesetre átlépünk a portálon, én magam is megtántorodok kissé a mélységtől, ugyanakkor nem is tudom, hogy mire számítottam. Egy kellemes fagyizásra? Közben azért felmerül bennem, hogy mi van, ha ez maga a konferencia része? Csupán nem elméleti előadások vannak, hanem bedobják a mélyvízbe a varázsvilág tudományos témái után érdeklődőket? Nem, csak nem olyan beteg az elgondolás. Akkor viszont éles a feladat, s nekünk bizonyítanunk kell rátermettségünket. Elengedjük hát egymás kezeit, s megindulunk a nagyon magabiztosnak tűnő Alex után, ám a síró gyermekhang egyértelműen jelzi, valami nincs rendben. Hogy kerülne ide fel egy baba? – Alex.. nézzük meg. – Szólok a vélalány után, óvatosan egyensúlyozva fogom meg a kötélhíd korlátját, de azért csak ügyesen, nehogy meglökjem társaim egyikét. Én a pálcámat húzom elő, s az irányokat próbálom belőni, hogy ne veszítsük el a tájékozódásunkat. Igyekszem tehát lekövetni, hogy honnan indultunk, s aztán Savannah nyomában indulok a sírás nyomában.
Ó, nem állok én neki visszakozni, elvégre eszem ágában se volt meghátrálni. Az öreg megmentette Daniel életét, én pedig valamilyen úton-módon az adósa lettem, amely gondolat egy cseppet sem villanyoz fel. Tönkrement a másik négy torony? Egye fene, hát menjünk, elvégre tényleg nem szeretném, ha évek múlva ismét felbukkanna az életemben, bevarrni rajtam a tartozásomat. Induljunk hát tiszta lappal. Elsőként lépek át a portálon, ezzel elérve azt, hogy - elméletileg - a sárga kristályhoz kötődő toronyba érkezzünk. Említettem már, hogy mindenféle mágikus módon történő utazás után rosszul vagyok? Kivétel ez alól a seprű, de ez a hirtelen helyszínváltás megvisel kissé. A víz is kiver, amikor megpillantom, hol vagyunk, habár ez nem a látványtól van. Savannahnak igaza van, akadnak köztünk tériszonyosak is. Elsősorban én. A térdeim megremegnek egy pillanatra és nem sok kell ahhoz, hogy seggre huppanjak, amikor lenézek és megállapítom, mennyire magasan is vagyunk tulajdonképpen. - Ó, istenem - hunyom be a szemem szorosan, majd igyekszem úrrá lenni a remegő testemen. Szédülök, annyira szédülök! Igyekszem azonban mély levegőt venni és valameddig elszámolni magamban. A seprűn való tériszonyomat sikerült leküzdenem annak idején Madam Hooch segítségével a repüléstan órák alkalmával, de ez most azért valami egészen más. És teljesen új. A gond itt csak annyi, hogy elvileg az én kristályomhoz kapcsolódó toronyban vagyunk, szóval nekem kellene a toppon lennem. Aha, kellene. Érzem a kristályból áradó késztetést arra vonatkozóan, hogy elinduljak, de a lábaim nem mozdulnak. Egyelőre lehetetlen feladat számomra félretolni a magasságtól való félelmemet és erre fittyet hányva végigrohanni ezen a francos függőhídon. Maradok hát egy helyben, egészen addig, amíg ez a késztetés egyre erősebbé nem válik. A lábaim erősen remegve ugyan, de megmoccannak, habár minden egyes lépéssel valamiféle belső harcot kell vívnom magam ellen. Igyekszem ugyan nem lenézni, amikor a hídon haladunk át, de már maga a tudat, miszerint mekkora magasságban lehetünk, teljes mértékben kiborít. Mégis, ez az érzés annyira erős, hogy szerintem akkor is előre tartanék, ha a szemem láttára omlana a semmibe minden. - Oké, talán mondanom se kell, de itt valami nagyon nem stimmel - közlöm a társaimmal, habár véleményem szerint erre már maguktól is sikerült rájönniük. A hangom meg-megremeg, az egész testem szintén remeg, mint a kocsonya, de töretlenül haladok előre, miközben legszívesebben leülnék egy helyben, hogy kisírhassam magam és valakit megkérjek arra, hogy vigyen vissza Danyhez. Fura ez a kettősség bennem, hiszen normális esetben nem tenném ezt, de a késztetésnek egyszerűen lehetetlen ellenállni számomra. Nem sokkal később az én fülemet is megüti a síró hang, de valamiért nem érint meg különösebben, hiszen továbbra is engedelmeskedem annak a láthatatlan erőnek, amely azt súgja számomra, hogy mennem kell. Nem állok hát le a többiekkel nézelődni és kideríteni a hang forrását, hiszen továbbra is úgy lépkedem előre, mint aki transzban van és csakis egy dolog köti le a figyelmét. Ez pedig nem is áll olyan messze a valóságtól. Előre és előre, semmi más nem érdekel.
A bizalmam nekem sem alakult ki az egész üggyel kapcsolatban, ahogyan a tanárúrnál sem, de nincs mit tenni, ahogyan Brady mondja jobb lenne öt auror helyettünk, de sajnos csak mi vagyunk itt. Mi, akik nem vagyunk épp a legalkalmasabbak egy efféle küldetésre... vagy mire. Egyikünk se hős alkat semmilyen szempontból. Hogy ez gyávaság, vagy csak kishitűsét, netán reálisan mérjük fel a nem létező képességeinket, ez végülis nem számít, csak hogy így van. Még Jade és Alex a leglelkesebb a maguk módján, csak hát nem feltétlenül jó az sem, ha ők meg fejjel a fallal mennének meggondolatlanul akármit csinálni. Elindulunk hát, hogy kikössünk végül a másik toronyban, ami nem csak egy szoba, mint előzőleg, hanem elég tekintélyes méretű ezekkel a függőhidaggal. Egyből a többiekre pillantok akad-e köztünk tériszonyos. Ebben a szedett-vedett bandában egyáltalán nem leppe meglepő, ha valaki az lenne és így még nehezebb helyzetbe kerülnénk. - Csak, hogy ez se legyen egyszerűbb. - húzom el a számat egy pillanatra. Oké biztonságosnak tűnnek, de a jó ég tudja, hogy tényleg azok-e és azt se tudjuk, hogy pontosan mit is kell tenni, hogy helyre álljon az a középső kristály. Nem hiszem, hogy elég lesz megfogni megint egymás kezeit és koncentrálni. Alexre pillantok hát, ha ez az ő tornya, akkor talán van róla valami sejtése, vagy megérzése, hogy mit kell tennünk. Ha tehát ezt a tudtunkra adja és elindul, akkor követem, kapaszkodva, lassan és óvatosan. Azért mégis csak baromi magasan vagyunk! Akkor torpanok csak meg, amikor meghallom a síró gyerek hangját. Ösztönösen állok meg és elég hirtelen, úgyhogy remélem, hogy nem siet mögöttem senki se annyira, hogy nekem ütközzön, de bizonyára egy kötélhíd azért nyekereg erősen, és ha újra csend lesz, akkor a sírást is jobban lehet hallani és kivenni az irányát. - Hahó! - kiáltom el magamat, hátha kapunk valami visszajelzést és közben ösztönösen hegyezem a fülemet, hogy be tudom-e tájolni, hogy merről jön a hang.
//Animágus III. Alakváltás nélkül is használhatja az állati alakja állati képességeit, pl. a macska sötétben látását, vagy egy kígyó hőérzékelését. (Jelen esetben az őz esetleges kecses lépteire, ügyességére gondoltam, és a hallására.)//
Az öreg kissé megkönnyebbültnek látszik, ahogy a csapat végre dönt. Méghozzá úgy, hogy segítenek helyrehozni, ami elromlott. Noha még ő maga is csak az utóhatásokkal szembesült eddig. Az okokkal nem.
Alex végül úgy dönt, hogy ő lép át elsőként, noha Jade fogja az egyik kezét, és szorosan követi. Ahogy a többiek is. Maga az utazás semmivel sem kellemetlenebb, mintha a hopp-hálózattal utaztak volna kandallótól-kandallóig. Ahogy azonban egymás után lépnek ki az átjáróból - még mindig fogva egymás kezét, már akik megfogták valakiét - egy egészen más fajta toronyban találhatják magukat. Magas függőhíd vezet körbe a csarnokon. Helyenként egy-egy kapu szerű átjáróval, aminek a túloldalán folytatódik a híd, végül körbe ér oda, ahol vannak. Ha körbetekintenek a függőhídon - ami egyébként elég biztonságosnak tűnik- akkor először a híd külső oldalán magas sziklafalak tornyosulnak. Az első kapu után változik a helyzet, és egy vízesés váltja fel a sziklákat. A következő kapu után vastag tűzoszlopok jelennek meg. A tűzet pedig fehér ide-oda sodródó bárányfelhők váltják fel. Néha egy-egy finoman borzoló légáramlatot még néha meg is érezhetnek, de nem kellemetlen módon. Belülre letekintve viszont egy ugyanolyan hatalmas kristályt látnak, mint amit az imént hoztak helyre. Szó szerint a semmiben lebegni.
Alex azonban érzi, hogy a kis sárga kristálya arra készteti, hogy induljon el a hídon, mintha csak vezetni akarná valahova. Minél tovább ácsorognak egy helyben nézelődve, a mardekáros lányka annál erősebben érzi ezt a lüktető késztetést. Ugyanakkor Bradyhez hasonlóan őt is nagyon rossz érzés fogja el, ahogy a működésképtelen Fő Kristályra néz. Mintha nem így kéne lennie.
Ha elindulnak a hídon, akkor nem sokkal később már valami különös módon mintha egy síró gyerek hangját hallanák, ám látni nem látnak senkit sem. Még is az a különös megérzésük, hogy nincsenek egyedül a toronyban.
//Alex: Hsz írás után dobj egy 10 oldalú kockával, úgy hogy választasz 3 jó számot és 2 rossz számot.
Határidő: 01.28. Következő mesélői hsz.: 01.29. G. Acc.//
Úgy fest, nem igazán lehet megoldást találni, hiszen Alex és Clifford inkább a visszavonulás mellett van, ám a két fiatal roxfortos nőci mégiscsak hollisztikusabban gondolkozik. Én egykor griffendéles voltam, mégsem vagyok az a hősies alkat, így vissza kell nyelnem a sóhajomat. Nyilván sokkal egyszerűbb lenne meg nem történtté tenni mindent, mert Sadie-vel egyébként is beszélnem kéne, hogy nagyon széthúzunk mostanában, s az a fura látomás, hogy az esküvőmön nem ő lesz, de közben nem merem átélni azt, hogy ha netán Savannah lenne. Elnyomtam magamban az éledő vonzalmat, hiszen lojálisnak kell lennem a saját választottamhoz, hiszen minden kapcsolat kompromisszumokra épül. Akkor is, ha Sadie ebből a szempontból sem partner. Még nem tudom, hogy melyik kettős mellé kéne állnom, de végső soron tudnék ülni a babérjaimon Rómában a konferencián, hogy tudom, tehettem volna másokért? Aligha hiszem. A többiek arcát fürkészem, s végül engem is az az érv győz meg, hogy megakadályozhatjuk, hogy valami szörnyűség történjen. – Bár lenne inkább öt auror helyettünk. Csináljuk. – Felelem végül én is belemenve, arcomon elszánt kifejezés játszik. Mivel eddig is fogtam Savannah kezét, el se engedem, csak bátorítóan meredek Alex-re, hogy mennünk kell. Lássuk be, itt most ő a gyerek, mi felelünk érte, és közvetve Danielért is. Cliff az előbb jól kiosztotta, nem akarom én is felemelni a hangomat, de simán rá fogok dörrenni, ha tovább folytatja a makacskodást. A lényeg, hogy Danielt már meg tudtuk menteni, legyen elég neki most ennyi, de a többiben már nincsen döntési lehetősége. Ha emberéletekről van szó, akkor nem fogjuk beszámítani az esetleges szavazatát. Bólintok Jade-nek, hogy menjen, s mi követjük, ha kell magunkkal cibálva a kislányt.
Inkább legyek paranoiás, mint kellemetlenül meglepődött, így élek, ezért is kérdeztem azt, amit. Az öreg mondjuk nem győzött meg a panelmondataival, mert kicsit olyan nekem, mint egy rossz verkli - vagy csak én vagyok teljesen sügér ahhoz, hogy megértsem, bár mágiaelméletből egész penge vagyok, de ezek a fókuszkritályok olyan magasak nekem most mint majomnak a színes TV, ami utóbbit csak azért ismerek, mert néhanap tényleg a British Libraryben dolgozom, amikor Cliff éppen úgy gondolja hogy megváltja a világot, s kegyeskedik megtartani egy-két óráját.. (ami után hónapokig vezekelhetek, mert valakit tuti megsért, amilyen paraszt tud lenni) - de annyi baj legyen, nem fogom hátráltatni a csoportot, mert abban igazuk van, hogy jobb híján tennünk kellene valamit. Hagyom hát Alexet és Jadet kibontakozni, belemegyek a kézfogóba, s bár még mindig semmi bizodalmam ebben az egészben, igyekszem nem kimutatni az ellenérzéseimet. Van bennem egyfajta kíváncsiság azt illetőn, hogy hova is érkezünk, s mi módon. Ha tudnék hoppanálni, akkor felmerülne bennem, hogy vajon ez az utazás ugyanolyan lesz-e, de így mondjuk ki: inkább dupla bennem a gyomorgörcs és az izgalom, mint annak lenni kellene.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Igazság szerint soha életemben nem voltam egy önzetlen alkat, elvégre mindig mindenben a saját céljaim vezéreltek. Nem érdekelt, ki mit szólt, amíg nekem hasznom származott a dologból vagy csak egyszerűen jól éreztem magam. A szüleim se voltak képesek hatni rám, pedig hányszor küldetett anyám nekem rivallót év közben! Szerintem rekedtre ordibálta magát, de mást nem igazán ért el vele. Vagy unott képpel hallgattam végig a mondandóját, vagy felvettem a nyúlcipőt és elhúztam onnan a csíkot. Bár, egy idő után az se volt megoldás, elvégre megbűvöltette őket, hogy a levelek utánam jöjjenek. A jó öreg Lydia... Van ám esze, meg kell hagyni. - Én benne vagyok a többi torony helyreállításában - vonom meg végül a vállam, nem sokat habozva a válaszomon. Dany immár biztonságban, én pedig - akármennyire is rühellem beismerni az ilyesmit - hálával tartozom az öreg fószernek. Különben is, annyira nem lehet kellemetlen a világot megmentő hős képében tetszelegni, nem igaz? Ha ott is annyi a feladatunk, mint itt, akkor aligha lesz akadály számunkra néhány sérült torony vagy a fene se tudja mi... Kibillent világegyensúly. Ráadásul, nem szeretek másoknak tartozni, az pedig igen komoly terhet róna rám, hogy megmentette az unokatestvéremet. Mi van abban az esetben, ha évtizedek múltán állít be és hajtja be rajtam vagy másokon az adósságot? Nem, jobb az ilyesmit minél hamarabb letudni. Amikor visszatartanak a kérdések özönéig, nem ellenkezem, de az egy helyben való toporgásomról mindenki számára világos lehet, hogy már nagyon mennék és nem az illemhely irányába. Járkálok hát, mint a tojós galamb, miközben fél füllel a válaszokat hallgatom. Nem izgat a kristály, nekem tényleg eszem ágában sincs megtartani, szóval nem fogok trükközni a leadásánál. Nekem se esne jól, ha Dany helyett egy próbababát kapnék vissza. A Jade nevű nő olyan iramban hadarja el a mondandóját, hogy egy röpke pillanatig értetlenkedve meredek rá, miközben magamban a szavait illesztem össze értelmes mondatokká. Amikor pedig végre sikerül, megragadom a kezét, csak hogy megnyugodjon végre és elindulhassunk. Nem vagyok hülye, nekem se áll szándékomban elveszíteni őket, mert ki véd meg, ha rosszul sikerül valami? Ők a felnőttek, én a diák, jóformán sikerült szert tennem egy, kettő, három... Négy testőrre! - Csak csináljuk már! - morranok fel, amikor Jade mindenkihez intéz egy-két kedves szavacskát, majd indulok is a portál irányába. Na, te vén fazon, tuti nem fogsz a nyakamra járni az adósságom miatt. Helyreállítjuk a tornyokat, Dany is rendben lesz, minket ünnepel majd a világ, egyszóval minden a kedvem szerint alakul. - Majd jövünk - fordulok még hátra, végül - remélhetőleg a többiekkel a nyomomban - lépek át a portálon, hogy végre véget vethessünk ennek az egész őrületnek.
Az valahogy az öreg számára is egyértelmű lehet, hogy ezek a kövek, ha egyáltalán rajtuk múlt, nagyon nem jól választottak. Ha nem ők döntöttek, csak épp ezt dobta a gép nekik, akkor nem túl szerencsések. Lássuk be nem vagyunk ütőképes csapat. A leglelkesebb egy fiatal lány, aki maga is még diák és tapasztalatlan. A csapatban erős a kétkedés, a sok kérdés és igen talán többségünk legszívesebben hátraarcot vágna és elpucolna innen, vagy pedig olyan meggondolatlanok, mint Jade vagy Alex. Nem tudom, hogy mégis mit tudnánk ebből kihozni, de egyelőre nem fűzök túl sok reményt a sikerünkhöz, de mégis úgy döntök, hogy akkor legyen. Nem, azért azt nem venném a lelkemre, ha miattam történne valami durva, ha miattam omlana össze egy újabb épület és lelnék újabb emberek a halálukat, még ha talán már azt, ami történt helyre is tudtuk hozni az eddigiekkel. - Jadenek igaza van és... mi vagyunk most itt, akkor nem tehetünk mást, mint hogy mi vállaljuk. Hátha rosszabb már nem lehet akkor se, ha nem sikerül. - vagy ha az egész kamu, netán kihasznál minket az öreg de ezt már nem teszem szóvá. Tehát egyetértek Jade-del, bár még mindig úgy érzem, hogy bármi más is lehet a dolgok mögött, szóval nem sok a bizodalmam az egész helyzet felé, de nagyon úgy fest, hogy tényleg nem tehetünk mást, tehát mennünk kell, ha tetszik, ha nem. Ha tehát a többiek is egyetértenek és mindenki úgy gondolja, hogy érdemes megfogni egymás kezét, akkor újra megteszem. Végülis így a biztos, hogy együtt maradunk és nem szakadunk el egymástól, legalábbis ha minden igaz. Elkapom hát Jade kezét újra és Bradyét, ha ő áll valahol mellettem és mehetünk be azon a kapun Alex vagy Jade után, amelyikük végülis leboxolja egymást között, hogy előre menne.
Nekem eszembe se jut, hogy a kapu szétválasztana minket, szóval amikor meghallom Brian kérdését hirtelen kapok egy kis frászt, de úgy tűnik, hogy a szakállas muksó úgy értette, ahogy én, már ezt a részét. Az első, aki megy, az irányít, de mindenki ugyanoda jut, máshogy eszembe se lenne belevágni a kalandba, engem két gyerek vár haza, még ha már nem is a kisbabáim és tökéletesen felcseperedtek nélkülem és most néha olyanok a közelemben, mint két riadt őzike, akiknek fogalmuk sincsen, hogy mi történik, de… akkor is a gyerekeim és végre esélyünk van együtt élni és újra megismerkedni. - Azt hiszem már a kérdés is hülye volt, persze, hogy vissza kell adnunk a végén. - mondom kicsit megvonva a vállamat, leheletnyit csüggedten, de érthető. Nem kaptunk egyértelmű választ, vagy csak éppen nem figyeltem, hogy a fehér az idő, de a többi a négy elemre utal-e vagy egészen másra, ráadásul olyan jó érzés tapizni, hogy arra számítok, hogy a másik torony is ugyanilyen lesz, csak más színű, kiemelkedik egy döglödő nagy kristály, körbeálljuk és mehetünk is a következőre, ami nagyon is egyszerű feladatnak hangzik. Aztán persze mindannyian tudjuk, hogy amit megálmodok az szép és jó, de sosem a valóság. - Ha csak annyit kell tennünk, hogy elvisszük a kis köveket, körbeálljuk és koncentrálunk és minden helyreáll, akkor nem lesz semmi baj. Kirázzuk a kis ujjunkból. Dany-t már képes biztonságba helyezni és lehet, hogy a többi torony miatt is sérültek meg emberek. - ébred fel bennem a buzgóság és a tenni akarás, mert tényleg az lebeg a szemem előtt, hogy ugyanezt a semmiséget kell eljátszanunk és húsz perc és végeztünk, ennyi. Ezért pedig minek harcolni ellene? - Cliff proff, akármennyire csábító gondolat, hogy felejtsük el ezt az egészet és menjünk vissza csak egyszerűen a kongresszusra, mintha mi se történt volna, mi van, ha a többi kristálytorony döglődése miatt újra valami felborul és emberek sérülnek meg? Szerintem essünk neki. Alex, ha nagyon akarsz, menj előre, de fogd meg a kezem, mert ha mégis elszakadnánk és én szajkóztam legjobban, hogy menjünk nem tudom mit csinálok. - dől belőlem a szó először Cliffordra pillantva, aztán Brady-re és Savannáhra, aztán tovább Alexre, aki az imént még jönni se akart most pedig a tanárnak kell visszatartania a zabszemet a seggében, hogy ne szaladjon át a portálon csak úgy. Kinyújtom a lány felé a kezem, ha a többiek akarják akkor a másikat pedig Clifford felé, hogy az egész csapat kézenfogva egy sorban menjen át a kapun, bár ez valószínűleg teljesen felesleges kis óvintézkedés. - Kérlek, Savannah… mi van, ha minden toronyban vannak sérültek és katasztrófák? - pillantok a nőre kérlelően, miközben Alexre rátapadok, ő az egyetlen, akinek nincsen lehetősége dönteni, hogy fogni akarja-e a kezem, fogja és kész, ha át akar menni.
Az öreg lassan csóválja meg a fejét. Úgy látszik már nagyon elszokott a társaságtól, és attól, hogy bármit is magyaráznia kell, bárkinek. - Sajnálom. Bár adhatnék több lehetőséget, vagy több választási alternatívát. Bár többet segíthetnék. - amolyan együttérző kifejezéssel néz Savannah-ra. Érzi jól, hogy a nő nem bízik benne, és nem akarja igazán ezt az egészet. Talán hiba volt idehozni? Ha így is volt, már késő változtatni. Inkább a jóval imperatívebb Jade felé fordul. - Ha Ő megy be elsőként, akkor a kristálya ide hozz vissza mindenkit. Az első belépő kristálya vezeti a többit. - néz jelentőségteljesen Brady-re. Ezt ennél jobban nem fogja tudni egyértelműsíteni, akárhányszor kérdezik meg. Ám a tekintetébe némi kétségbeesés vegyül Jade kérdései hallatán. Végül sóhajt, és úgy dönt válaszol a lánynak. Elvégre mégis joga van tudni, mielőtt döntést hozna. - Most, hogy az Idő Fő Kristálya helyre állt, már én is visszanyertem annyit az erőmből, hogy mindenkit haza tudjak küldeni, oda, és akkor ahonnan jött. A fiút is. Dönthetnek úgy, hogy visszamennek. Nem kényszeríthetem magukat, hogy tovább segítsenek. Tudom, hogy sok az amit kérek. De ha nem áll helyre a másik négy kristály is, akkor senki sem tudja mi fog történni. Ilyenre még nem volt példa, amióta ez a hely létezik. Talán egyetlen világ, köztük a maguké sem lesz olyan, mint volt. - látszik az arcán, hogy kétségbe esik a gondolattól, hogy a fiatalok, akiket ide hozott, most hogy megtudták van választásuk el fognak menni. Akkor pedig magára marad egy olyan problémával, amit nem tud egyedül kezelni. - Nem. Sajnálom. A fókuszkristályok nem hagyhatják el a tornyokat. Nem volna biztonságos. Rossz kezekben beláthatatlan szörnyű dolgokra képesek. Mielőtt haza küldeném magukat vissza kell adniuk. - az öreg ezúttal is őszintének tűnt. Megérti milyen kötődni egy varázstárgyhoz. Különösen egy ilyenhez. Neki számos mágikus ereklyéje és tárgya van. A kristályokat sem szívesen adta ki a kezéből. Erre sem volt példa az elmúlt több mint ezer évben, amióta itt van. Mégis erre kényszerült. - Nincsenek mások. Csak maguk, a másik négy mester, és én. De a többi mesterrel megszűnt a kapcsolatom. Hosszú ideje, most először nem érzem őket. Ez nagyon aggasztó. Ha átlépnek a kapun, akkor legyenek nagyon óvatosak. - talán próbálhatna más világokról hozni más lényeket. Angyalokat, nimfákat, tündéket. De közel sem biztos, hogy segítenének. Ahogyan jelenleg semmire sincs garancia, még arra sem, hogy biztonságban ide tudná őket hozni. - Úgy értem, hogy minden kristály egy emberhez, és egy toronyhoz kapcsolódik. - válaszol türelemmel Brian kérdésére is. Bár ezzel talán a férfi nem lett sokkal okosabb. De nem valószínű, hogy ennél bővebb magyarázatot kap. Ellenben Briannek sikerül elállnia Alex útját. Legalábbis egyenlőre, amíg döntést nem hoznak. Így egyenlőre még senki sem lépett át a kapun. Hiszen Jade-et a saját familiárisa, Alexet Brian akadályozta meg ebben. Legalábbis ideiglenesen. Így jelenleg az öreg várja a csapat döntését. De az elég egyértelmű, hogy ő merre terelné ezt a döntést.
//Határidő: 01.21. Következő mesélői hsz.: 01.22. G. Acc.//
- Hogy érti, hogy a saját tornyába? - hangsúlyozom ki a saját szót, visszakérdezve ezzel a cselekvés helyett. Nem arról van szó, hogy gyáva volnék (bár az aggaszt, hogy lebukom esetleg, mint kvibli), de a tudatlanságot kifejezetten nem kedvelem. Egyelőre azt sem tudom, hogy a kristály, ami úgy tűnik fenemód engem választott mégis minek a köve és mi lesz, hogyha birizgálom azon felül, hogy elég erőssé és magabiztossá tesz épp, de ez lehet simán beetetés. - Tehát ha belépünk, akkor mindenki odakerül majd, ahová az ő kristálya viszi, ergo mind külön toronyba kerülünk, vagy annak a kristályát követjük, aki először belép közülünk? Határozottan nem mindegy szerintem, hogy ezen kérdésekre milysen választ kapunk, így hogyha lehet, akkor addig nem kellene átlépjen egyikünk sem, amíg az öreg meg nem szólal. Ha tehát valaki megpróbálja korábban, azt szándékomban áll visszatartani. Nem végleg, de a lehetséges válaszokig mindenképp. Hiszen jó lenne, ha tudnánk, hogy legalább nagyjából mire vállalkozunk. Utána viszont igazat adva a többieknek én is a "lesz ami lesz, mást úgyse tehetünk" elvet vallom, s követem azt, aki először belép. Ha Jade, akkor őt, ha mégis Brady akkor őt, ha pedig Alex mindenkit megelőz, akkor pedig őt. A kristályt pedig, ami engem választott nem hagyom itt, az ingzsebembe süllyesztem, mert ki tudja? Lehet, hogy hasznunkra lesz, tudjon akármit is ez az izé.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Megnyugtat a Jade nevű nő jelenléte és miután kibontakozom az öleléséből, hogy máshoz léphessen, csupán futólag törlöm meg a szemem sarkát. Anyám mindig azt tanította, hogy erősnek kell lennem, olyasvalakinek, aki szembeszáll az egész világgal és főként nincs szüksége férfira ahhoz, hogy boldoguljon. Ez eddig nem is jelentett gondot számomra, hiszen már az iskolában is sikeresen kamatoztattam eme tanítását, de most Dany hever előttem, ez azért felülír bennem egy-két dolgot. Nem áll szándékomban árral szembe menni, de ha szükséges, megteszem ezeket a lépéseket is. A felnőttek túl sokat kérdeznek és mellé rengeteget haboznak, én viszont igen meggondolatlan tudok lenni alkalomadtán. Ami azért – valljuk be – néhány esetben jól is jön számomra. Ha mindent a szabályoknak megfelelően követtem volna, most nem lennék itt és nem tudnám, hogy van még remény Daniel megmentését illetően. Beállok hát a körbe, majd megfogom a hozzám legközelebb eső kezet. Igazság szerint ismét csak a saját fejem után mennék, ahogy annyiszor tettem már évek óta, de ha azt veszem alapul, hogy mi is a tét, akkor igen hamar alábbhagy a lelkesedésem. Végül felfénylik a kezemben tartott kristály, én pedig érzem az energiát, amit kibocsát magából. Értetlenül meredek hát rá, hiszen soha életemben nem volt dolgom drágakövekkel. Főleg nem mágikussal Ez most akkor normális? A többiek arcára pillantva azonban pillanatok alatt realizálom, hogy nincs semmi baj. Senki se esett pánikba, úgyhogy csak nyugi, Alex! - Megtartani? - kerekedik el a tekintetem a nő kérdése hallatán. Igen, kellemes érzés az ujjaim között szorongatni ezt a valamit, de az, hogy haza is vigyem... Számomra elég morbid ereklye lenne. Elvégre, Dany nem messze ettől az izétől haldoklik, folyamatosan az jutna eszembe a sárga kristályról, hogy min kellett keresztülmennie. Legszívesebben elhajítanám és még egy exmemoriant is kérnék valakitől, de sajnos nem tehetem. Erősnek kell lennem, különben az unokatestvérem bánja. - Én köszönöm, de nem kérem – rázom meg végül a fejem némi hezitálás múltán. - Csak legyünk túl ezen az egészen és menjünk haza. Mindannyian – teszem azért még hozzá gyorsan, nehogy a végén még apám házánál lyukadjak ki a portálon átlépve. Dany nélkül. Tippem sincs, mit tennék abban az esetben, de nyilván világgá mennék, hogy soha többé ne kelljen az ismerőseim szemébe néznem és megmagyaráznom számukra, hogy mi is történt tulajdonképpen. Igazság szerint engem nem érdekel, melyik toronyban kötünk ki, ha átlépünk a portálon. Mindenki habozik, ami ismét csak teljesen jellemző a felnőttekre, de valakinek lépnie kell és ha más nem, akkor én leszek az. Elengedem hát a többiek kezeit, majd indulok el az átjáró irányába, a tétovázó Jadet is megelőzve. Legszívesebben azt az alakot lökném át, akinél az Idő kristálya lapul, hogy visszamehessünk, de ő láthatóan nem igazán indul neki. Ha időközben senki se tart vissza, akkor némi hezitálás után bár, de belépek abba a valamibe. És persze, ha próbálnak visszatartani, akkor kézzel-lábbal ellenkezem. Valamit tennünk kell!
Nem nagyon tudok mit mondani arra, hogy Alex elsírja magát. Én ugyan empatikusnak vallom magamat, Brian is szépen igyekezett lenyugtatni a mardekáros lánykát, ám talán Jade az, aki leginkább tudja pátyolgatni. A nagy kristály megjelenése is mutatja, mennyire komoly dologról van szó. Ezek szerint lehetsége, hogy végig kell járni a maradék négy tornyot is? Valahogy nem fűlik a fogam az egész megmentősdihez, a gyomrom fájdalma a helyzet súlyosságát illetően tovaszállt, de sosem gondoltam volna, hogy úgy, hogy a tanári pályára léptem, ilyen komolyságú dolgokban kell döntést hoznom. Brian is már sürgetné, hogy induljunk, tegyük a dolgunkat, de Savannah bátortalan meghátrálása engem is bizonytalankodásra késztet. – A látomás szerint.. semmissé tehetjük Daniel balesetetét. Próbáljuk meg, de.. a hogyan továbbot nem másoknak kéne? Nem vagyunk se drágakőmágusok, a többi mágiaágban sem tudom, hogy mi milyen alapon hozhatnánk emberi életekről... – Próbálok kibújni, lehet, hogy tényleg gyáva vagyok. S ahogy nyújtom a kezemet a többieknek, Savannah úgy elpirul, hogy magam sem értem miért, simán sikerül leutánozni. Ez csak barátság! Már magamnak is súlykolnom kell, s komolyan erőt venni magamon, hogy ne az őzikeszemű legyen előttem, ha netán becsukom a szememet, hanem a kissé hideg, s gyakorta másokkal is szenvetlenül bánó Sadie. Én azonban lojális vagyok, noha itt párkapcsolatról, nem pedig üzleti elköteleződésről van szó, de kitartok a választásom mellett. Majd az idő fogja eldönteni, hogy volt-e értelme. – Nem sok, ahogy mondod.. Mégis, ha másoknak csak így tudunk segíteni. – Bólintok, és ahogyan a többiek is sejtik, nekem kell előre mennem. Aztán átgondolván, a látomásból az derül ki, hogy az idő talán helyre is állt, ezért előzékenyen átadom az elsőséget Jade-nek, aki már nagyon menne. Mivel nem vagyunk nagy mágusok, én sem tudom, hogy mire számítsak.
