2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Viviana Rennes professzorasszonyról köztudott tény, hogy igen kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik, ami külföldi iskolákat, egyetemeket, vagy gyógyászati kutató központokat illeti. Így természetesen senki sem csodálkozott, amikor az év vége előtt néhány héttel a tanáriban a professzorasszony tett közzé egy igen érdekes megívást. Méghozzá Rómába. A 3 évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Tanári és Iskolakönyvtárosi Konferenciára. Ezúttal a római varázslóképző a Scuole D'arte Magica vállalta magára eme nemes feladatot, melynek időpontja június harmadik hetére esik, éppen az iskolazárások után, a nyáriszünet kezdetén. Természetesen a professzornő mindent megtett, hogy minél nagyobb érdeklődést váltson ki a kollegákból, tanárszakos hallgatokból, akik közül néhányan szintén jelentkeztek. Többek közt hőseink is érdekes lehetőséget láttak a jelentkezésben valamilyen okból kifolyólag. Így természetesen hamar eljutott a hír Alex Maronihoz is, aki Dorától hallotta, hogy Linda mesélte, hogy Jack nővérének pasija azt hallotta a nővére egyik évfolyamtársától, hogy a barátnőjének a húga, aki tanársegéd az ereklyevadász szakon azt mondta valakinek, hogy a konferencián Grayson Paisley is részt vesz. Mi több még a második napon valami előadást is tart. Ami kezdetben akár igaz is lehetett, ám végül a Roxfort delegációjában való részvételt a férfi mégis lemondta egyéb elfoglaltságra hivatkozva. Ez utóbbi hír viszont már nem jutott el a kis bajkeverő hősnőnk fülébe, aki így remek alkalmat szimatolt arra, hogy bosszúságot okozzon az oly annyira utált férfinek. Az alkalom annál is inkább adta magát Alex számára, mert meglepetésére fogadott bátyja nem a bajkeverést, hanem az üzleti lehetőséget látta meg az eseményben. Így sikeresen összeütött egy a Maroni család számára igen jövedelmező kis szerződést a konferencia szervezők, és a családi vállalkozás között. Lényegében a Maroni cukrászat vállalta az egyhetes rendezvény időtartamára, hogy elkészíti a reggeli péksüteményeket, szünetközi büféasztalokat, és az ebéd illetve vacsora végi desszert kínálatot. Történetesen ma van a konferencia második napjának reggele, melyre hőseink ilyen-olyan okból sikeresen megérkeztek. A varázslóképző ebédlőjében a reggelire gyülekezők számára már Daniel mindent igyekezett előkészíteni, és hogy segítségére legyen magával hozta Alexet is, akit most a terem egyik végében álló hűtőpulthoz állított be, ha valamelyik vendég éppen hűtést kívánó terméket kívánna meg. A lány számára már csak az a kérdés, hogy mikor, és hogyan lógjon meg Dany felügyelete alól, hogy véghez vigye bosszantó kis terveit, mit sem sejtve arról, hogy aki ellen ezek irányulnának jelen sincs. Mindeközben unokabátyja azon van, hogy egy új oldaláról mutatkozzon be a Roxforti tanári kar képviselőinek, az állandó könyvtárazás, és kviddicsezés mellett. Mivel alig volt olyan nap a tanévben, hogy Dany ne fordult volna meg a könyvtárban, ezért Savannah már igen jól ismerheti a fiú érdeklődési körét, de arról fogalma sem volt, hogy a vendéglátásban is tevékenykedik nyaranta. Azonban most kedves, és udvarias mosollyal fogadja a Roxfort számára kijelölt asztalhoz reggelire érkezőket, ahogy arról érdeklődik, hogy szolgálhat-e még valamivel számukra?
Határidő: 11.12. Következő mesélői hsz.: 11.13. G. Acc.
Még mindig nagyon bizalmatlannak tűnök, de úgy fest, hogy nincs mit tennem, mert mindenki hajlik rá, hogy próbáljuk meg, amit az öreg mond, mentsük meg a mágiát, még ha nem is kapunk az istennek se kézenfekvőbb válaszokat, mint az eddigi nagyjából körvonalak. Sóhajtok hát egyet és végül megfogom Brady kezét. Ez legalább a dolog jó része, ha valaki figyelmes akkor még azt is láthatja, hogy talán egy egész leheletnyit elpirulok, de a kövem még mindig ott lebeg előttem és úgy fest, hogy az istennek se akar leszállni rólam. Jade persze már indulna is, csoda, hogy a kis állat sikeresen visszafogja. Vajon ő túlságosan meggondolatlan, netán ennyire bátor, vagy én vagyok túl bizalmatlan? Vélhetően a kettőnk elegye lenne a normális, de legalább meg van a két véglet, a többiek pedig megpróbálhatlan lavírozni közöttünk. Végül újabbat sóhajtok, Dany felé pillantok a búra irányába, majd az öregre. Igazából nem tűnik veszélyesnek, de hát sose tudhatjuk! Találkoztam már olyanokkal, akik nem tűntek annak... A legutóbbi kapcsolatomból szó szerint úgy kellett elmenekülnöm, pedig nem úgy tűnt az elején, mintha ilyesmire kellene számítanom és aztán mégis. - Jól van... nem sok választásunk van igaz? Ennél rosszabb csak nem lehet. - mormogom végül és Jade mellé lépek, majd végül még mindig egy kis hezitálással de elkapom a saját kövemet és a zsebembe süllyesztem. Úgy se hagy békén, amíg nem foglalkozom vele és elég idegesítő, hogy csak úgy köröz a fejem körül és jön utánam. Azt viszont meghagyom Jadenek, hogy ha akarja akkor aktiválja a kaput és megnézzük, hogy milyen torony az, ahol az ő köve van otthon. Nagyon remélem, hogy nem valami lávamező közepén van, sose voltam oda a túlságosan nagy melegért. Megszoktam már Angliát, a hűvösebb időjárást kedvelem, nem hiszem, hogy jól érezném magamat valahol, ahol a tűz az úr.
Savannah elutasítja a kaland gondolatát, de még így is látom, hogy forognak a fogaskerekek a fejében, miközben mennek a kérdés-feleletek, ahogy a tükör mutatta képeket is ignorálná, amivel mondjuk nagyon egyetértek. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a gyerkőcöket vagy a kórust és a drámakört, hiszen még diákként is túlbuzgó búgócsigaként szerveztem őket minden iskolai ünnepre - vagy nem is kellett rá ünnep - csak a hosszútavú álmaimban még mindig ott motoszkál, hogy igazi tanár szeretnék lenni, vagy... Vagy visszatérni az énekesi pályára? Akármelyik is, ha évek múltán még mindig csak kórust tartok az olyan érzés, mintha megrekedtem volna. - Nem szabad félni... - éneklem egészen lágy és halk hangon, egy bíztató pillantással, hiszen a zene volt/van/lesz a legfontosabb dolog az életemben, ha bátorság kell akkor is ehhez fordulok. Megertően szorítom vissza Savannah kezét és amikor Brady megjelenik teljesen analfabétán ahelyett, hogy elengedném a nőt és "átengedném" inkább afféle nagyölelésbe furakszok be én is, mert hát minél nagyobb az ölelés annál jobb és nekem is szükségem van rá. Aztán picit csodálattal a tekintetemben bólintok a tervre és Brady kezét megfogva körbeállom a nagy kristályt, ami az idő tornyának a magja lehet és a kórusvezetőtársam kövének a nagytestvére. - Azta! - szakad ki belőlem egy nagy sóhajjal együtt és majdnem eldobom a kezemben szorongatott vörös kristályt, amikor elkezdenek felfényleni és életrekel valami nem éppen mivilágunkbeli mágia. - Ennyi? Mármint, mi van, ha inkább csak... Visszamegyünk? Ha Brady megy be először az ajtón? - ömlik néhány kérdés, hiszen a világ megmentése nagyon is romantikus gondolat, de Savannah egyértelműen nem akaródzik elindulni az úton és nem lenne igazságos ráeröltetni. Bár... - A kristályokat megtarthatjuk? Annyira jó érzés, olyan meleg és... Nem is tudom, erősebbnek érzem magam tőle. - szalad ki a számon, az utolsó szavaknál a könyvtáros nőre pillantva, hátha ezekkel a szavakkal áthatolok at ódzkodáson. Mikor megjelenik a portál bizonytalanul odalépek és nem sokon múlik, hogy kapásból megtapizzam és ezzel valószínűleg életrehívjam, de a vöröspanda magabiztosan ragadja meg a zoknimat es húz vissza az utolsó pillanatban. - Jólvanna, én is meg akartam várni a többiek véleményét, esküszöm!
Az öregember határozott érdeklődéssel figyeli, ahogy a hatalmas kristály megjelenik. Régen volt már, hogy utoljára megjelent. Talán mintha a tekintetében valami melankolikus szomorúság is vegyülne a látványra. A számára fiatalok ténykedését is érdeklődő pillantással követi, de egyenlőre nem szól bele. Minta ő csak a lehetőséget teremtette volna meg, de innentől nem lenne befolyása az eseményekre.
Brady javaslatára körbe állnak, és megfogják egymás kezét. Brady valamiért úgy érzi ez jóval több, mint az átlagos drágakő mágia. Egyszerűen mintha valamiféle különös kapcsolatba került volna a nagy kristállyal. Érzi, hogy valami nagyon elromlott benne, és ez valahogy aggodalommal, és rossz érzéssel tölti el. Ám ezzel egyidőben Brian zárja a kört a mellette levők kezének megfogásával, és Brady a kristály aktiválására igyekszik koncentrálni. S mintha a kristályok segítenének neki, egyszerre mind az öt felfénylik, s mintha energiát irányítanának a nagy felé. Ekkor valami csodálatos módon fénylik fel, és kezd alakulni, pulzálni a Fő Kristály. Brady pedig valami mély nyugtató, megkönnyebbülést érez. Mintha most állt volna minden helyre. Amikor pedig arra a pillanatra koncentrál, amikor felálltak, akkor amolyan látomásként jelenik meg előtte a reggelizőasztal, a beszélgetésük, ami ezúttal nem marad félbe, a fiú is mellettük vidám mosollyal folytatja a felszolgálást, majd áll tovább a következő asztaltársasághoz... Mintha ez az egész epizód meg sem történt volna. - Dehogy érti. Még én sem értem, pedig több mint ezer éve tanulmányozom már a kérdést, és az iménti állítását. - jegyzi meg Brady felé fordulva szórakozottan az öreg, ahogy a kristály ismét életre kell. De mintha láthatólag ő is jobb színben lenne.
- Most viszont menniük kell. A másik négy kristály a másik négy toronyhoz kapcsolódik. - mondja, s most először mintha némi sürgetés is lenne a hangjában. Mintha ő sem tudná, hogy mire is számítson a következő pillanatban. Tulajdonképpen ezzel a válasszal nem lettek közelebb a megoldáshoz azok, akik a másik négy kristályról érdeklődtek. Hiszen ezt már mondta egyszer percekkel ezelőtt is. Ám most az egyik üveg fal felé int a botjával, amin hirtelen egy portálszerűség jelenik meg. - Minden toronyban van egy ilyen portál. Ez köt össze. Aki elsőként lép át rajta annak a kristálya visz majd el a saját tornyába. De legyenek nagyon óvatosak. Nem tudom mi vár magukra a másik négy toronyban. Megszűnt a mágikus kapcsolatom a másik négy mesterrel. - az öreg tekintetéből az olvasható ki, hogy valami rossz történt, de ő sem tudja pontosan mi. Innentől hőseinken múlik, hogy teljesítik az öreg kérését, és próbálják menteni a menthetőt, vagy beérik csupán annyival, hogy az Idő Kristályt és talán Daniel sorsát helyre állítják...
//Határidő: 01.14. Következő mesélői hsz.: 01.15. G. Acc.//
Brian C. Debenham
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kristály Tornyok 2021-01-08, 10:23
Kivarom a kerdes es valaszaradatokat, mint ahogy a katedran is szoktam udot hagyni a fogaskerekeknek arra, hogy dolgozzanan. Nem vagyok hamari tipus, inkabb az ido es megfigyeles erejeben hiszek, s most is kifozetodonek bizonyul. Majdnem mindente megtudom ugyanis a valaszt azok kozul a kerdesek kozul melyek engem is foglalkoztatnak. Vagy ha meg nem tudjuk a valaszt legalabb a kerdest valaki felteszi. A kristalyt legszivesebben a tenyerembe zarnam es eltennem, hogy mindig erezzem ezt a bizsergetest amit a varazseronek hiszek, am nem azert vagyunk itt, hogy ezzel foglalkoztunk igy inkabb visszahuzom a kezemet es Bradyre figyelek. Amint javaslatot tesz a kezmegfogasra en magam is kozelebb lepek es bezarva a kort megfogom annak a kezet aki a vegere uresen marad. S ha nem kort alkotunk es nem jut a jobb meg bal kezemre is egy kez akkor szabad kezemmel megis a “kristalyom” fele nyulok es elkapom, hiszen akarhogy is, de talan tenyleg szuksegunk lesz rajuk az egyensuly kialakitasahoz akkor is, ha most kirantanak ebbol az idofolyambol minket.
A Jade nevű nő szavai mindent a feje tetejére állítanak bennem. Hát persze, hogy segíteni szeretnék rajta, de közben ott motoszkál bennem az a gondolat is, hogy mi van, ha akkor hal meg, amíg én nem vagyok mellette? Legszívesebben ketté szakadnék, hiszen egy részem útra kelne, de a másikat elrángatni se lehetne innen egy pillanatra se. Az iskolában erre nem készítettek fel minket. Sose kellett házi dolgozatot írnom arról, hogy mit tennék hasonló helyzetben. Sose értékelték ki a döntéseimet. Egyszer se mondta Filtwick professzor, hogy igen kislányom, ez a helyes lépés, ha Dany haldoklik. - Én megígértem, hogy vigyázok rá! - fakadok sírva, miközben átölel. Olyan kellemes érzés, de közben a bűntudat is mázsás súllyal nehezedik rám. - Ő mindig megvéd én pedig erre se voltam képes! – zokogom tovább, miközben folyamatosan a tükör által mutatott képek jutnak eszembe. A kisujj-eskü. Dany mindig tartotta az adott szavát, én pedig állandóan kihasználtam azt, hogy prefektus. Nem kellett volna. Nem kellett volna hagynom, hogy tisztára mosson a tanárok előtt, amikor alkalma nyílt rá. Ezzel csak magát keverte még nagyobb bajba, én pedig élveztem, hogy legalább a szüleim nem tudnak minden egyes hülyeségemről, mert ő tartotta a hátát, kezeskedett értem. - És még bocsánatot se kértem tőle a legutóbbiért – bontakozom ki hüppögve a nő karjai közül, hogy ismét Dany lebegő teste mellé léphessek, természetesen a burán kívül. Csúnya szavakat vágtam a fejéhez, nagyon csúnyákat. Hogy én csak egy Vittoria-pótlék vagyok számára, semmi több. - Meg szeretném menteni, hogy személyesen mondhassam el neki, mennyire bánom ezt az egészet – tekintek az öregember felé, miközben néhány kósza könnycsepp legördül még az arcomon. Nem vagyok hülye, nem érzem magam egy hős alkatnak, mindig is a saját érdekeim vezéreltek mindenben, de itt és most csak mi vagyunk. Ha lenne más, nálam tapasztaltabb ember a közelben, habozás nélkül sóznám a nyakába az én feladatomat is és maradnék az unokatestvérem mellett. De nincs. Fura dolog lehet ez a drágakő-mágia. Én ugyan nem tanulom és nem is áll szándékomban a későbbiek folyamán se felvenni eme tantárgyat, de amint ujjaim a sárga kristály köré fonódnak, szinte elveszek benne, a rezgésében, a mágikus erejében. Néhány információ villan be róla számomra, de még így se tisztázódik minden kérdésem. - És a többi szín mire utal? - teszem fel a kérdést. - A négy elemre? - tippelgetek bamba képpel hiszen ez lenne a logikus magyarázat. A kék a víz, a zöld a föld, a piros a tűz, a sárga pedig a levegő lenne? Vagyis a vihar. Villám. Inkább nem taglalom szóban, mert a végén még hülyébbnek néznek a kelleténél. - Ha visszamennek az időben, én is megyek – pillantok eltökélten a trióra, majd egy határozott mozdulattal fogom meg Jade kezét, hacsak valaki fel nem szólít a maradásra közben. Mégis úgy érzem, hogy Danielt egyedül nekem kell megvédenem, ezt pedig senki más nem teheti meg helyettem. Ha oka van annak, hogy a tükrök azt mutatták nekem, amit, akkor csakis ez lehet az oka. Az ígéretem. Be kell tartanom!
Nem voltam ugyan hollóhátas, ezért jól esik, hogy az eszemet dícséri. Ettől még nem bízom el magamat, a helyzet ugyanis kellően riasztó. A konferenciának annyi, Daniel életveszélyben, s nekünk kell a jövőnket is befolyásoló kristálytornyokkal kapcsolatban megvédeni akit lehet. – Értem, azt hiszem. Mégis, kétlem, hogy ennyire kőbe lenne vésve a sorsunk, hogy ha máshogy alakul, akkor ennyi mindenre hatással lehet. – Hümmentek, mert nehezen rakom össze a dolgot, ám a nagy tükörnézegetés közben észre sem vettem, hogy Savannah ismét maga alatt van. Jade ugyan támogatja, ölelgetni próbálja, de én lépek oda a két lány mellé. Kitárom a karomat, mert bár barátok vagyunk, tudom, hogy nálam könnyen vigaszra lel, talán a kollégák sem értik félre, egy ölelés is lehet baráti. És hát az is, én magam utasítottam el a közeledését, mert úgy véltem, hogy előbb magát kéne újjáépítenie, semmint ilyen törékeny állapotában holmi vonzalomra támaszkodik. Abban igaza volt, hogy Sadie egy igazi dög tud lenni, de meg kell vele beszélnem a dolgot, nem vagyok egy virágról virágra szálldosó típus. Ha még van rá esély, hogy rendbehozzuk, s megvalósítsuk a közös álmainkat, akkor nem szabadna elengedni egymást. Még akkor sem, ha a jövőbeni látomás azt mutatta, hogy nem Sadie a bizonyos fátyol alatt lévő menyasszony. Továbbra is erősködöm, hogy a jövő mozgásban van. Savannah azonban továbbra sem fogadná el, amit megértek, nekem sem világos, hogy mit értenénk mi a drágakőmágiához. -Valahogy aktiválnom kéne. Fogjuk meg egymás kezét. – Fogok rá két oldalról Savannah és Jade kezeire, az öklömbe zárom a fehéret, remélve, hogy a könyvtáros néni is így tesz végre a sajátjával. Jelenleg nincs más út, kicsit ránk van erőltetve mindez, ám ha ez kell ahhoz, hogy Daniel magához térjen, tegyük meg. Próbálom arra a pillanatra koncentrálni, amikor felpattantunk az asztaltól, akkor ha elkapom a rossz irányba rohanó Danyt, akkor van esélyünk élve kikeveredni innen. – Próbáljuk meg. – Veszek egy nagy levegőt, s magamhoz képest is komoly bátorítással bólintok Savannah felé, most rajtunk, de még inkább rajta múlik minden.
Bár Bradynek igaza van, nem sok választásunk van, de rajtam mégis eluralkodik valamiféle dac és ez most a látomástól olyan erősnek tűnik, hogy akkor is ha értelmetlen képes lennék most leülni ide és addig várni, amíg nem kapunk valami épkézláb választ. A lányka szavaira is csak bólintok, teljesen érthető, hogy nem akarja itthagyni csak úgy az unokatestvérét, amikor még mindig nem lehet feltétlenül bizodalmunk a fickó felé. Mi van, ha pont ő próbálja elpusztítani a mágiát és mi fogunk segíteni neki beteljesíteni ezt a tettet? Nem! Igenis mondjon valami épkézláb választ csak akkor vagyok hajlandó bármit is tenni. - Azért lehet öt, mert ő nem mehet el innen, nem? - pillantok ezúttal szimplán az eddigiek és a logika alapján a tanárúrra. Még mindig nincs bizodalmam az egész irányába, de az öregnek gondolom nem kell kő, ha egyszer amúgy se mehet innen ki, bár még azt se tudjuk pontosan, hogy hol is van az az innen. Jade bátorító közeledése azért jól esik, de már magamtól is igyekszem kihúzni magamat, mintha azokat a képeket nem is láttam volna. Az anyám volt ez egyértelmű és rémes gyerekkora volt, ami szintén, de... de ez nem indok mindenre. Az én gyerekkorom is rémes volt, ők tették azzá az apámmal, én még sem lettem olyan, mint ők... ugye? Vagy én is olyan lennék idővel? Ijesztő a gondolat, ezért próbálom kizárni a fejemből és csak megszorítom Jade kezét. - Igen, semmi baj. Ezt sem tudjuk mi igaz abból, amit láttunk. - kötöm az ebet a karóhoz továbbra is, hiszen csak képek voltak, amiket bárki odavetíthet, ha akar. Miért lenne egyértelmű, hogy ezek tényleg a múltat, vagy a lehetséges jövőt mutatják? - És a többi? Melyik mihez kapcsolódik, hogy lehet visszaállítani? - kérdezek én is tovább, de a többiekkel ellentétben még mindig nem vagyok hajlandó megfogni a saját kristályomat. Bizalmatlan vagyok, egész életemben az voltam és egy ilyen feszült helyzetben ez nem lesz könnyebb. Nem vagyok sem kalandor, sem harcos lelkületű, ha az lennék, nem hagytam volna, hogy éveken át terrorizáljanak a szüleim. A türelmem fogy, a többiek érdeklődőbbek, én még mindig nagyon zárkózottan állok ehhez az egészhez, hiába a familiáris sertepertélése a lábamnál, még így is érezhető, hogy milyen végtelenül feszült vagyok.
Alex kissé lenyugszik, legalább is kevésbé kiabál, de ugyanolyan konok, és persze, hogy megesik rajta a kis szívem. - Megértjük, igazán, mindannyian megértjük, de ha tényleg tehetünk valamit az érdekében, akkor nem akarsz mindent megpróbálni, amit csak lehet? - kérdezem tőle, hátha felébreszthetem a reményt benne, ami már bennem ott motoszkál, hála a kőnek, ami a kezemben olyan jó érzéssel tölt el. Odalépek hozzá, és ha engedi, akkor szorosan megölelem néhány pillanatra, ha kell, akkor újra kisírja magát vagy egy kis melegséget érezzen és biztonságot - nem mintha utóbbival szolgálni tudnék, de az illúzió is lehet elég, mondá a látványmágus. Lehet, hogy a tanárok nem szoktak csak úgy diákot ölelgetni, de ez most egy halálközeli élmény és még úgy se vagyok tanár, szóval legalább élvezzem ki az előnyét is. A többiek persze nem annyira lelkesek a kaland esélyétől, mint én, de én képes lennék csutkára elhinni, amit a Gandalf mond, szóval Savannah szavaira csak kicsit megszeppenve bólintok, hogy igyekszem nem kérdések nélkül fejest ugrani abba, amiket beszél. Annyi viszont tény, hogy a kő, amit mindenki kapott, nagyon is különleges és ugyan nem vagyok egy született szarka, néhány pillanatra el tudok veszni a bámulásában, miközben a kérdések és a válaszok pattognak a felek között. Próbálok belelesegetni mások tükrébe, itt egy esküvő, ott egy tanári szoba, csak átsuhanóban vagyok így nem tudok ki venni semmi fontosat, de amikor meglátom, hogy Savannah összetörik azonnal megállok mellette és felajánlom a szolgálataimat - ölelést. Vagy legalább is mellé lépek, és ha szüksége van rá, akkor végigsimítok a karján vagy megfogom a kezét. - Jól vagy? - kérdezem halkan, suttogósan, de hát a teremnek csudálatos az akusztikája, szóval valószínűleg mindenki tisztán hallja. Az, hogy látom, hogy a sírás határán van jócskán visszavet a kalandvágyból, képes lennék az egészet “várakozásra” tenni és egy forrócsokival megbeszélni, hogy mit látott, de hát ez egy igen naiv gondolat. Az idő fogalmából túl sok mindent nem fogok fel, Ivor is akart már mesélni síkokról, világokról, mindenről, de nem vagyok vele túlságosan kompatibilis, egyszerűen elvesztem az érdeklődésemet, pedig most illene figyelni. Amikor mindenki ráfog a kristályára végre és megjelenik az a hatalmas az én szemeim is akkorára tágulnak és újra lepillantok a szikrázó vörös kőre a kezemben. - Oké, a fehér az idő és éppen itt vagyunk és Brady, tiéd a fehér kő, ami azt jelenti, hogy… Mit is jelent? - vezetem végig, csak hogy teljesen elvesszek a végére, aztán Brady felé pillogjak. - Gondolom, akkor te tudnál csinálni… valamit. - szólalok meg újra, miközben újra visszafordulok Savannah-hoz, megnézni, hogy mennyire van maga alatt és a familiárisom is ott sertepeltél, ugyan a péksüteménynek már annyi, de hozzádörgölőzve a nő lábához, mint valami macska.
A tükrökön nincs külön mágia, így csak Jade társain múlik, hogy mennyire engedik közel magukhoz a lányt, hogy bepillanthasson a tükrük által mutatott képekbe. Aztán Jade kérdésére az öreg felé fordul. Amikor pedig a kristályát vizsgálja, akkor megállapíthaja, hogy a színe pont olyan, mint a rubinté, de egyszerre sokkal keményebb ásvány, nagyjából mint a gyémánt, és mégis mintha molekulái sokkal gyorsabban rezegnének a normálisnál, és ezért valami módon sokkal jobban kapcsolódik a mágiához, mint a normális drágakövek. A lány fejébe talán az a gondolat is szöget üthet, hogy honnan tudja ezt? Hiszen bár tanult az egyetemen drágakő mágiát, de messze nem ilyen szinten. Mégis teljesen biztos abban, amit érez a kővel kapcsolatban. - Az egyensúly mely a mágia áramlását biztosította megsérült. Senki sem tudja mi lesz most. - válaszolja, de látszik az arcán, hogy maga sem elégedett ennek a válasznak a mélységével, és pontosságával.
Ám Savannah is kifakad, így az öreg most rá függeszti a tekintetét. - Nem kell bízniuk bennem. De válaszolni kellő alapossággal sajnálatos módon akkor sem tudnék minden kérdésükre, ha a következő 150 évet a tanításukkal tölteném. Ami azt illeti a képeket a tükrök mutatják nem én. Boccsásson meg nekik. De már több mint százezer éve nem volt vendégük. Érthető hát, hogy izgatottak lettek. Amit viszont mutatnak, azt mindig okkal teszik. Ábár az okot már maguknak kell megfejteniük. - igyekszik egy barátságos nyugtató mosolyt küldeni Savannah felé, miközben a kezével int a tükröknek, hogy most hagyják a vendégeket.
Brady kérdésére pedig hozzá fordul, hogy egy hosszú percig fürkészően nézzen rá. - Maga abban hisz, hogy a sorsunkat magunk alakítjuk. A jövő pedig folytonos mozgásban van. Nem de? A kristályok nem véletlenül választanak. Sokan azt gondolják az idő linális és előre halad. De az igazság sokkal összetettebb ennél. A fiú idejét, és sorsát erőszakkal szakították meg idő előtt. Ahogy számtalan más időt és sorsot a maguk idejében. Ahhoz, hogy a fiú élete a helyére kerüljön vissza kell állítani az egyensúlyt. - fog magyarázatba. Ám még mindig azzal az arkifejezéssel, mintha csak igen butitott verziót próbálna előadni. - Okos megállapítás, ha az eszét is használja. Valóban. Minden kristály egy emberhez kapcsolódik. Egy toronyhoz. Ezt is beleértve. - erősíti meg Alex szavait. Ám a kérésre, hogy lássa Dany jövőjét, csak megrázza a fejét. Nyilván úgy gondolja, hogy a lány már így is túl sokat látott. Alex is ráfog a saját kristályára, és nagyjából ugyanazt érzi, amit Jade is, amikor ráfogott a sajátjára.
Amikor Brian megfogja a kristályt, akkor különös jól eső érzet fogja el. Olyasmi, amit eddig nem tapasztalt még. Mintha mindig is az övé lett volna a kő. Mintha mindig kapcsolódtak volna valami furcsa módon. Nem tudná szavakba önteni, de mintha valahogy jobban tudna koncentrálni, és fizikálisan, mentálisan is jobban érezné magát.
Ekkor Brady is ráfog, és rákoncentrál a saját kristályára, és bár ugyanazt a jóleső érzést, ő is érzi, amit Jade, Alex és Brian is amikor ráfogtak a kristályra. De mindezek mellett valami egész különös is történik. A terem közepe táján megnyílik a padló, és egy hatalmas kristály emelkedik ki. Ám ez méretre valóban hatalmas. Lassan forog körbe, de Brady valahogy így is azt érzi, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Minta nem élne?? - A Fő kristályokkal történt valami. Minden Fő kristályt helyre kell állítani. A fehér az Idő Kristálya.
//Brady: Hsz írás után dobj egy 10 oldalú kockával, úgy hogy választasz 3 jó számot és 2 rossz számot. Határidő: 01.07. Következő mesélői hsz.: 01.08. G. Acc.//
Egy részem érti és megérti Alexet, de akkor sem hiszem, hogy a legjobb megoldás, hogyha letámadjuk a mukkát ezzel a fajta hirtelen viselkedéssel. semmi haszna nem lesz az egésznek, ha az idült korú megsértődik és a végén még azért hagyja sorsára Danyt, mert felszívta az arcát a mardekáros lány kirohanása miatt. Hagyom, hogy Jade vegye át a tutujgatós stafétát Alex mellett, én magam hátrébb lépek ezzel is teret adva, de végül gondolok egyet és mégse hátrálok, inkább oldalvást kikerülve őket próbálok közelebb orientálódni a mágushoz úgy, hogy a Daniel nevű biotérelválasztóhoz képest a többiekkel átellenes, az öreggel azonos oldalon legyek, hátha innen szemlélve feltűnhet valami, ami a másik látószögből nem világlott ki igazán. Amikor a mágikus képek megjelennek kvázi lever a víz. Zavartan próbálom elhessegetni a képeket rákoncentrálással, mindennel, de ha nem sikerül akkor csak nemes egyszerűséggel testemmel óhajtom kitakarni azt a többiek elől. Nem igazán lenne jó, hogyha leolvasnák a Brian nevet bármilyen képzelt tanári személy ajkáról, hiszen nem itt és nem most szeretnék magyarázkodni és előállni egy lehetséges kamu sztorival a majdani névváltoztatásomat - jó vicc - illetőn. Mindenesetre szöget üt a fejemben az egész, amit láttam, de tudatosan nem lamentálok rajta, próbálok nem foglalkozni vele, hátha akkor a megugrott pulzusom is a helyére áll. Figyelve az öreg szavait óvatosan a "saját" kövem felé nyújtom a kezemet, felfelé tartott tenyérrel, szinte hívogatón. Nem olyan nagy gáz, hogyha a beste elutasít, mint nem mágiatudó személyt, hiszen a többiek sem tudnak sokat a kövek működéséről, így majd ráfoghatom, hogy nem jelent semmit, akármi is történjék. De mégis.. nagyon érdekel, hogy a fókuszkristály hogy reagál arra, ha kviblivel hozza össze a sors. - A talán édeskevés, de több, mint a semmi. Pontosan mit vár tőlünk? Ez itt öt kristály, de magával együtt hatan vagyunk.. - jut eszembe egy kis fejszámolás. A többi, lényegesebb dolgot a többiek úgyis megkérdezték már, így én inkább a leosztott szerepekben való részvételéről kíváncsiskodom.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Nem érdekel, ki mit mond vagy gondol rólam, hiszen itt és most nem igazán hatnak meg az észérvek. Fogalmam sincs, milyen más módon kellene még reagálnom arra, hogy az unokatestvérem, akire szinte - amióta csak ismerem - , a bátyámként tekintek, jelenleg is egy üvegbúra alatt fekszik. Itt és most az az üvegkoporsó ugrik be lelki szemeim előtt, amely alatt Hófehérke is hevert a mesében. Danynek ez lenne a végzete? És ők még komolyan elvárják tőlem, hogy hagyjam itt egy ismeretlennel meghalni? Még ha itt is kell bevégeznie, akkor is megérdemli, hogy legalább egy családtagja mellette legyen, nem igaz? - Mellette a helyem – szólalok meg a felnőttek szavai hallatán. Ők ezt nem érthetik. Ugyanezt várnák el saját maguktól, ha az ő szerettük lenne életveszélyben? Képesek lennének akkor is józan ésszel átgondolni a helyzetüket? Valóban én vagyok a hibás, amiért így reagálok arra, hogy Dany összetörve hever előttem? - Nem szeretném magára hagyni. Vele – vetek egy dühös pillantást az öregember felé. Nem bízom benne. Láthatóan van hatalma, de nem sok jelét mutatja, hiszen Danielt se képes helyrehozni. Akkor miért is kellene hinnem neki és a szavainak? Amikor képtelen vagyok Dany jövőjét felfedni, kissé csalódottan kámpicsorodik le a szám széle egy pillanatra. Jó lenne tudni, mi várhat még rá, ha ezt az egészet túléli. Hogy miért is kellene küzdenem, ha belemegyek ebbe az egészbe. Igen, célok kellenek számomra. Az a két kisgyerek... Talán az övéi lennének? Az unokatestvéreim? Már pont venném el az ujjaim a hideg felületről, amikor ismét képek tűnnek fel, immár egy tükörben, amely előttem lebeg. Ezek azonban nem a jövőt mutatják, ahogy elsőre számítottam rá. Nem. Ez Dany és az én múltam. Az első nap emléke, amikor találkoztunk egymással és esküt tettünk egymásnak. Hogy mindig vigyázunk a másikra. Megremeg hát a szám széle egy pillanatra, amikor Dany gyerekkori arcával nézek farkasszemet a tükörben, de szinte pillanatok alatt összeszedem magam. Nem szabad sírnom mások előtt, ezt már sikerült megtanulnom a mardekárban. Emiatt pedig kissé megedzettek az évek. Még úgy is képes vagyok tartani magam, hogy Daniel talán haldoklik. Nem, nem siratom meg, mert még van esély arra, hogy túléli ezt az egész kalandot. - Ezek szerint mindegyik kristályt csak egy ember képes irányítani? - teszem fel a saját kérdésemet, miközben nagy kegyesen elveszem a levegőből a sárga drágakövet. Nem sok mindent értek, hiszen túl fiatal vagyok még hozzá, de a szavaiból ezt veszem le. Hiszen a kristályok célzottan állapodtak meg mindegyikünk előtt. - Megteszem, de csak egy feltétellel – vetek egy határozott pillantást a botos férfi felé. - Mutassa meg nekem Dany jövőjét. Kérem – váltok kissé könyörgő hangnemre, miközben kezemben a saját ékkövemet szorongatom. A múltat már ismerem, a jövő pedig... Szívem szerint a sajátomat kérném, de ha bepillantást nyerhetnék Danielébe, talán választ kapnék néhány olyan kérdésemre is, amelyre az öreg csak rébuszokban felelget. Mert nekem reménykednem kell és nem indulhatok el úgy, hogy közben állandóan azon agyalok, mi lesz az unokatestvérem sorsa. Azt mondta, talán meggyógyíthatja, ha teljesítjük a feladatunkat. De én egy egyszerű talánnal nem érem be. Látnom kell őt épségben, egészségesen. Még ha a jövő formálható, akkor is.
Megrándul az arcom, amikor Alexből kitör az állat. Tipikus mardekáros mentalitás. Az köztudott a lánykáról hogy voltak vélák a felmenői között, de egy szép, szimmetrikus arc nem jogosítja fel, hogy így beszéljen, még a krízis ellenére is. Cliff az, aki felnőttként, profi tanárként szereli le a csitrit, így mi az érdemi dolgokkal tudunk foglalkozni. Jade tessék-lássék ugyan megpróbálja elvonni Daniel lebegő teste mellől, én magam a falba fagyott tárgyakat figyelem, ám végül hátat fordítok nekik, s a levegő drágakövek közül a fehéret nézem. A megjelenő tükör azonban oly látomást mutat meg, amely sziven üt. Egyfajta jelzés is lehet, hogy nem Sadie az igazi, de én sosem szoktam feladni, és úgy a helyes, ha az ember harcol a szerelmért. Amíg nem vagyok benne tökéletesen biztos, hogy a mardekáros menyasszonyomnak nem kellek, addig miért adnám fel? Ráadásul a jövő mindig mozgásban van, Savannah éles hangneme viszont visszarángat a józan valóságba, nagyon is korrekt a kérdése. – Azt hiszem, az csupán egy apró lépés, hogy megmentette Danielt, de a bizalomhoz valóban nem elég. Hogyan tudjuk ténylegesen visszahozni az élők közé? – Rázom én is a fejemet. Túlságosan komoly kijelentés lenne velünk azt tudatni, hogy Daniel élete is összeköttetésben van a kövekkel. Cseppet sem érzem magamat hősiesnek, pláne nem kiválasztottnak, hogy ilyesmibe fogjak. A griffendélbe osztott be a süveg, ám ez nem jelenti azt, hogy egyike lennék azoknak, akik megmentik példának okáért a mágiát a pusztulástól. Mintha egy érzelmi hullámvasútra ültünk volna fel amióta felálltunk az asztaltól. Danielt halottnak hittük, s a viszontlátása iránti örömünk megint reményvesztett búba csap át. Az én érzékeny lelkemnek a kórusos kicsik tanítása fér bele. Ha csak arra gondolok, hogy Savannah és Jade hogy zokogott... Hogy fogjuk ezt kiheverni? És lássuk be, csak az elején vagyunk, ennél azt hiszem sokkal komolyabb dolgok fognak történni. Most már tornyok is szóba kerülnek, nem csak kövek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megmarkolom a fehér követ, s a varázserőmre fókuszálva megpróbálom valahogy aktiválni. Mivel nincsen választásunk, végülis mindegy, hogy hiszünk-e vagy sem.
Úgy tűnik, hogy Brady is arra gondol, amire én. Mi van akkor, ha a mágia valahogy eltűnik a világból? Mind szimplán muglik lennénk, vagy sokkal komolyabb kárt okozna? Hiába gondolkodom nem jut eszembe semmi sem, hogy olvastam volna ilyen kristályokról, vagy tornyokról. Ettől még nem jelenti, hogy az egész badarság, az is lehetséges, hogy szimplán erről senki se tudott vagy csak nem egy szimpla könyvtári könyben tartanak róla információkat, amit bárki elolvashat. A professzor kellően lekorholja a kissé túlfűtött Alexet, így én ilyesmihez már nem társulok be, csak próbálom továbbra is felmérni a helyet és a kristályomat nézegetem, bár még mindig nem fűlik a fogam hozzá, hogy a kezembe is vegyem. Ismeretlen dolog, ismeretlen anyag, a fene tudja, hogy nem árt-e nekünk. Csak azért, mert itt ez az öreg, aki elmondja a maga verzióját, sose lehet tudni, hogy nem nagy humbug-e az egész és pont hogy ha segítünk neki akkor teszünk rosszat. - Nem tudhatjuk Jade, de ettől még nem biztos, hogy minden szava igaz. - adok hangot azért mégis csak a bizalmatlanságomnak, hiszen úgy fest a vörös hajú kolléganő könnyedén elhisz minden szót, de hát lássuk be nem ismerjük a fickót, azt sem tudjuk, hogy kiféle-miféle és bár jól hangzik, amit mond és lehetne benne ráció, de nem tudja alátámasztani semmivel. - Úgy tűnik, hogy ezekre a kérdésekre Ön tudja a választ, de még sem mondja el. Miért tegyük, amit kér, ha nem lehetünk biztosak abban, hogy amit mond igaz? - pillantok végül az öregre, amikor a kérdéseimre kérdésekkel felel. Hát na nem mondom, hogy én vagyok a világon a legbizalmatlanabb ember, de azért egy ismeretlen idős pasasban csak nem lehet gondolkodás nélkül megbízni. Mi van akkor, ha az egész nem igaz? Elég jól adja elő az tény, de valami jó lenne, amitől tényleg biztosak lehetünk benne, hogy ha segítünk neki azzal nem ártunk a világnak, vagy épp Danielnek. Aztán jönnek a tükrök és én elképedve nézem végig az... anyám történetét. Újra könny szökik a szemembe és nagyot kell nyelnem, hogy a gombócot visszatoljam, hiszen épp csak néhány napja volt a temetés, az anyám temetése, ami cseppet sem volt olyan, mint egy normális temetés. - Nem... ezt nem csinálhatja! Nem játszhat mások érzéseivel úgy, hogy képeket mutat nekik csak úgy. Mondja el végre azt, hogy mit akar és hogy miért higgyünk magának! - most már kissé megemelem a hangomat. Az érzelmi löket, amit kaptam az anyám képeivel éppenséggel nem a leghiggadtabb énemet hozza ki belőlem. Azért nem kezdek el olyanmódon kiakadni, mint Alex, ennél már felnőttebb vagyok, de akkor sem tetszik, hogy csak ködös válaszokat kapunk, de nem derül ki, hogy mindez mit jelent és az sem, hogy mit vár tőlünk mit tegyünk ezekkel a kristályokkal, vagy hogyan segítsünk a fiún, őt akár az összes szerettünkön, hiszen ha itt baj történt, akkor történhet máshol is, a Roxfortban, a Minisztériumban, az Abszol úton... És ha már történt is?
Az éneklés egy kicsit rendbetett már, mintha néhány hang elég lenne ahhoz, hogy erőt merítsek - de hát ez mindig is így volt! Ha egy-egy pillanatra összekapcsolódik Brady-vel a tekintetem, akiben ugyanúgy meg van a zene szeretete, akkor elmosolyodom, legszívesebben megölelném, minden hátsó gondolat nélkül, de hát jönnek a képek, az öreg, így marad csak a mosoly. Savannah jóval okosabb és lényegretörőbb kérdéseket tesz fel ahhoz a reménykedő pislogáshoz képest, amit én produkálok, de ez így van jól. Nem tekintem magam butának, de pontosan tudok, hogy ő kimondottan okos, nem csak az olvasottsága miatt, hanem amúgy így, így én csak megfogom a gyönyörű kristályt és egy halk sóhaj szakad ki belőlem, ahogy visszatér a mágikus hatalmam, vagy annak egy része. Kicsit elpislogok, amikor Alex teljesen kiakad, már Brady is helyretette kissé és most Cliff proff is nekiesik megregulázni, de lehet, hogy az aggódó lányon a szigor nem segít. - Tudod, néha tenni kell a szeretteinkért és nem várni, hogy más megmentse őket helyettünk. Azt mondta, hogy nem tudja meggyógyítani, hogy csak mi tudunk segíteni rajta, miért hazudna? - mondom közelebb lépve a lányhoz, hiszen egyelőre nagyon úgy fest, hogy csak elvonszolni lehetne Dany mellől, amit azért egyikünk sem akar. Annyit pedig tudni lehet a régi mesékből is, ha öt kristály van, mind az öten kellünk. A bizalmamat az idős varázslóba fektetem, de hát ez vagyok én, mindenkibe megbízom, főleg, aki ilyen szép kristályokat osztogat és azzal kecsegtet minket, hogy a segítségünkkel Dany rendbejöhet. Még ha nem is értem egyelőre, hogy mit is kell tennünk pontosan. Ha egy kicsit is kíváncsibb lettem volna a világra, illetve a világokra, akkor talán Ivor mesélhetett volna a párhuzamos univerzumokról és talán az egyikben előfordult volna ilyen kristálytorony, de a tudásvágyat a gyerekek nem éppen tőlem örökölték. Egész életemben a zenével foglalkoztam, a nevetéssel és az örömmel, amit közölni akarok, a Látványmágus szakkal és… nos, a fiúkkal is, nem véletlenül lettem gazdagabb a tizenkettedikes záróvizsgámra az ikrekkel. Nem kapok választ a kérdésre, hogy mit is jelent a piros, de amikor mindenki más elé beúszik a kristálytükör kíváncsian lesek bele a többiekébe - ha tudok persze és nincsen rajta valamilyen ige, hogy mindenki csak a sajátját lássa. A történetet közben egyre elragadtabban hallgatom, olyan, mintha egy tündérmese elevenedne meg, ami nagyon is a profilomba vág. - És mi történt most? Miért kezdett el összeomlani felettünk az egész, talán ezek a Kristály Tornyok is veszélyben vannak? - jönnek a kérdések, ahogy a leselkedésből visszatérek a varázslatos kő forgatásához. Drágakőmágia, a Látványmágia része, de kétlem, hogy egész egyszerűen beazonosíthatnám, hogy ez csak egy rubint és ezt-meg-ezt tudja, az túl egyszerű lenne, de azért a fényforrások felé tartom és alaposan szemügyre veszem, miközben a varázsló válaszát várom, és persze a többiek reakcióját a tükreikre.
// Látványmágus mester, Drágakőmágia az egyik egyetemi tantárgy, de ezen kívül csak csacsogás. ^^ //
Ahogy Jade magához veszi a követ érzi, hogy csak úgy vibrál benne a mágia, és máris, mintha sokkal jobban képes lenne fokuszálni, koncentrálni. Mintha a mágikus képességei is valamennyire erősödtek volna, vagy legalábbis, mintha közel normálisan működnének ismét. Egész kellemes, jóleső érzés a tenyerében tartani a piros kis drágakövet. Mintha mindig is hozzá tartozott volna. Ez az érzés kicsit arra emlékezteti, mint amikor 11 évesen a varázspálcáját vásárolta, és meglelte az igazit.
- Mit gondol mi a mágia, és hogyan keletkezett? Hogyan működhet, hogy baj történhet vele? - tesz fel fontosnak látszó kérdéseket Savannah felé az öreg, mintegy kérdéssel felelve a kérdéseire. - Az egyensúly igen. Fontos, hogy egyensúly legyen. Bonyolult és alkalmanként nehéz döntéseket követelő egyensúly. De talán még nem lehetetlen. - néz ezúttal Brady felé, mintha egyetlen szóban megragadta volna a lényeget. Mindeközben nem feledkezik meg Jade kérdéséről sem, ám még úgy érzi nincs itt az ideje, hogy felfedje a választ a kő színével kapcsolatban. Ha eljön az ideje, akkor úgyis tudni fogja.
Mindeközben Alex a búrával van elfoglalva. Ám csalódnia kell. Nem jelennek meg újabb képek Danielről, vagy a jövőjéről. Pusztán a sima hideg felületet tapintja. Az egyetlen, ami történik, hogy Savannah, Brady, Brian, és Alex elé is elé lebeg egy kis tükör, ami különös képeket kezd mutatni. Savannah különös módon nem saját magát látja, vagy múltját, jövőjét. Egy barnahajú kislányt, aki épp hatalmas pofont kap, vélhetően a részeg apjától. Aztán lassan változik a kép a lány idősebb, egy fiúval találkozik, csak azért, hogy ne legyen otthon. A következő képen pillanatban pedig már egy jól ismert női arccá idősödik a lány, ahogy hangosan veszekedve próbálja távol tartani a férjét a kiságyban síró csecsemőtől. Bizonyos módon saját magától is távol tartva a gyermeket. Hirtelen az egész egyetlen szomorú történetté áll össze. Az anyja történetévé. Brady egy gyönyörűen feldíszített templomot lát. Vélhetően a saját esküvőjét. Ám a mennyasszonyon fátyol van, ahogy felé lépked, innen nem tudja biztosan megállapítani a személyét. Talán nem is ez a fontos részlet. Inkább az, hogy ki nem lehet biztosan. A jelenlegi mennyasszonya. Hiszen ennek a nőnek, aki lassan közeledik felé más a testalkata, a magassága, a mozgása. A templomi vendégek közt, akik látszódnak a képen egyetlen egy sincs, akit a jelenlegi mennyasszonyához tudna kötni bármilyen szinten. Brian a Roxfort tanári szobáját látja. Néhány kollégája éppen megszólítja valamiért az idősebb verzióját. Hiszen annak a Brainnek már kezd őszülni a haja, akit lát. Ami roppant különös, hogy a saját nevén szólítják. Nem Cliffén. Noha valós hang nincs a képekkel, mégis jól le tudja olvasni a kollegái szájáról a saját keresztnevét. Az esedékes heti ügyeleti rend táblájához lépve is a saját nevét pillantja meg rajta. Nem a testvéréét. Alex egyetlen múltbeli emlékképet lát viszont. Azt a pillanatot, amikor Daniel kézen fogja, és elrohan vele, majd elbújnak az őket kereső felnőttek elől. A pillanatot, amikor a két gyerek kisujja egymásba fonódott, és komoly képpel tettek esküt, hogy örökre megvédik egymást. Akkor és ott abban a pillanatban változott meg mindkettejük élete, örökre és visszavonhatatlanul.
- Túl fiatal. Túl hirtelen. De majd beérik. - néz Alexre az öreg, ahogy a lány kifakad. Nem tűnik mérgesnek a lány kirohanása miatt. Inkább türelmesnek. Talán túlságosan is. - Nem tudok a fiún segíteni. Ha az egyensúly helyreáll, akkor talán a fiú sorsa is. Igen. - próbál finom utalást tenni Alex felé, hogy talán ahhoz, hogy segíthessen Danyn, meg kellene értenie, hogy mi történt. - Ezek fókuszkristályok. Kapcsolódnak a mágiához. És kapcsolódnak az emberekhez. Ilyenek irányítják a tornyokat, csak erősebbek. Valaha számos ilyen torony volt, számos dimenzióban, bolygón, létsíkon. Térben, és időben. Akkoriban ez a hely tele volt élettel, és mágiával. Ezer-meg ezer különböző mágiahasználó faj élt és keveredett a tornyokban. Nyüzsgő, de veszélyes világ volt. A mágia nem olyan volt, mint most. Mára pusztán 5 torony, és 5 emlékőrző létezik és létezhet. Savannah nem emlékszik, hogy valaha olvasott volna ilyen helyekről, de úgy tűnik az öreg végre kész válaszokat adni. Vagy ha ő nem, akkor az időnként rejtélyesen megjelenő tükrök.
//Határidő: 12.28. Következő mesélői hsz.: 12.29. Kicsit kitoltam a határidőt a Karácsony miatt, mivel pont 24.-25.-re esne, de most az ünnep miatt igyekszem rugalmasan kezelni a határidőt. G. Acc.//
Kissé azért zabszem van a senki se kíváncsi a máséra testnyílásomban ettől az egész szituációtól. Valahol remélem titkon, hogy a mágia nem működik egyáltalán úgy, ahogy aztg a többiek ismerik és ahogy azt hiszik, hiogy én is ismerem, mert akkor nem derül ki, hogy mennyire haszontalan vagyok. Persze az is bennem van, hogy akkor meg kisebb eséllyel tudunk Danielnek segíteni, úgyhogy kettős érzéssel viaskodom magamban. Bárhogy is lesz, a fiú élete előrébb való Clifford titkánál, tehát ha ki kell derüljön, hogy kvibli vagyok, hát legyen. Sajnálnám elhagyni a Roxfortot emiatt, de nem vagyok önző, hogy az én lelkemen száradjon akárki halála is azért, mert a bátyám egy link alak és miatta én magam is hazugságban élem a napjaim. Elképesztően idegesít, hogy nem jövök rá a bájital milyensélgére, pedig nagyon ismerős. És ez elméleti tárgyrész volna, amiben pedig elvileg jó vagyok egészen addig, amíg nem kell pálcasuhintással életre hívni a hatóanyagokat. - Rossz nyavalya egye meg! - morgom az orrom alatt a magam szidalmazását, amiért ily ostoba vagyok még a bájitalhoz is. Kissé bocsánatkérőn pillantok Savannahra, de felesleges volna ragozzam, hogy nem találtam megoldásra, nyilvánvaló lesz abból, hogy dohogok, mint a bolhás kutya és nem mondok semmi használhatót. Az öreg szavaira elkerekednek a szemeim. Nem hangzik jól a "meg nem is" kitétel, s a drágakövek elénk lebegése sem tölt el bizalommal. Viszont Alex kirohanása sem visz minket szerintem előrébb, így a lány mellé lépve próbálom menteni a menthetőt. - Alexandra Maroni, ebből elég! - dörren a tanárhangom. A középső nevét csak azért nem használom, mert speciel nem tudom, de különben végigmondanám a teljes nevét, hogy még szigorúbbnak tűnjek. - Bölcsebb volna, hogyha lehűtenéd magad és nem az indulataidat, hanem az eszedet használnád. azzal talán segíthetnél Danielen. - feddem meg, s próbálom felhívni a figyelmét arra, hogy nem üdvös felhúzni az öreget, mert ha zabos lesz biztosan nem segít. - És mit kellene kezdjünk velük? - fordulok ezúttal a kövek kapcsán az öreghez, hátha méltatja válaszra a kérdést. S remélem Bradynek is megválaszolja, hogy drágakőmágiás kérdését. Na meg.. remélem a többiek vágják a drágakőmágia részleteit, mert ha rajtam a világ szeme, akkor szarban.. akarom mondani bajban leszünk.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Szinte meg se lepődöm azon, hogy az anyag felülete, amely Dany testét veszi körbe, teljesen szilárd. Így hát képtelen vagyok átnyúlni rajta. Egyelőre nem tehetek hát semmi mást, mint magatehetetlenül szemlélem az unokatestvérem szétroncsolódott testét, miközben a könnyeimet nyelem vissza. Eszembe jut, hogy mágiával felrobbantom, de jó ötlet lenne ez egyáltalán? Még a végén súlyosbítom szegény Dany helyzetét. Amilyen állapotban jelen pillanatban is van, megölném. Nem teszek hát semmit sem, csak a könnyeim potyognak némán, miközben elfordítom a fejem. A látvány számomra is rémes, eddig is leginkább csak a jövőfilm kötött le. Azok a gyerekek.... Lehetséges volna? - Mégis mi a fészkes fenét akar mondani azzal, hogy egyszerre él és nem él? - csattanok fel hirtelen, minden más információt figyelmen kívül hagyva. Semmit sem értek, szokás szerint ismét én vagyok az, aki a legkevésbé tájékozott, de nem is ez a legfontosabb szempont számomra. - Ne rébuszokban beszéljen, hanem gyógyítsa meg őt! - csapok indulatosan az öklömmel a burokra, arra azért vigyázva, hogy ne vigyek bele akkora erőt, hogy bármilyen baja is eshessen ennek a valaminek. - Ha maga nem képes megmenteni, akkor ki képes rá? He? Zagyvál itt össze-vissza hülyeségeket – csóválom meg végül a fejem könnyes tekintettel, hogy ismét Dany felé fordulhassak. Meggyógyítom és kiviszem őt innen. Ha kell, felbolygatok mindent ezen a helyen, amit csak tudok és megtalálom a megoldást. Mert itt kell lennie valahol, nem igaz? Ebben a csarnokban. De nélküle nem mozdulok egy tapodtat sem. Nem fogom itt hagyni, erre az öreg fószerre bízva, aki jóformán semmire se alkalmas. A kristályok megjelenése meglep ugyan, de – a többiekkel ellentétben – eszem ágában sincs az előttem lebegőt elvenni vagy bármilyen szinten is jobban szemügyre venni. Nem érdekelnek. Nem kell, nincs rá szükségem. Egyedül Danielt kérem vissza, hogy elhúzhassunk végre innen. Haza. És eszméletlenül rosszul esik számomra, hogy még csak meg se érinthetem. Annak idején kölcsönös ígéretet tettünk egymásnak arra vonatkozóan, hogy megvédjük a másikat. - Dugja fel magának a köveit – morgom indulatokkal teli hangon és legszívesebben megfognám a sárga színben játszó holmit, hogy jó messzire elhajíthassam magamtól. Mégis mi hasznuk lenne? - Az biztos, hogy én egy tapodtat se mozdulok innen. Nem hagyom őt magára – makacsolom meg magam, egy pillanatra se véve le tekintetem a buráról, amely alatt jelenleg is Daniel hever. - És el fogom érni, hogy rendbe hozza őt. Mert meg kell tennie. Nem hagyhatja meghalni! Ha kell, akkor elveszem tőle a botját és addig püfölöm, amíg nem teljesíti a kérésem. Valamiért biztos vagyok abban, hogy képes lenne rá. Vagy én próbálok meg varázsolni vele. Annyira nem lehet bonyolult. Közben azért igyekszem alaposabban megvizsgálni a bura felszínét, itt-ott megnyomkodva azt, hátha valamitől működésbe lép és mutat legalább még néhány képet Daniel jövőjéből. Annyira jó volt őt látni gyerekekkel és öregen... Szinte megnyugtatott.
- Nyugodj meg Alex, amíg él, addig van remény, hogy fel is gyógyuljon. – Próbálok távolabbról odaszólni a mardekáros kislánynak. Átérzem az aggodalmát. Mi négyen azért vagyunk itt felnőttként, hogy mindent meg tudjunk tenni azért, hogy visszajussunk a saját világunkba, és egyben Danielért is felelősek vagyunk. Cliff szavaira bólintok, az időmágia ugyan nem a szakterületem, ám igaza van a kollégának, hogy ha látni a jövőjét, akkor sikeresen meg tudunk menekülni. Ám mi van, ha mindez csupán egy lehetséges alternatíva? Jade szépen csengő dalolása legalább felvillanyoz, remélem Savannah is kissé jobban van, oda is megyek hozzá, hogy lelkileg is támogassam. – Nézd csak. Mintha.. valami megbolygatta volna a világunkat. A mágia talán kezd eltűnni.. – Ilyen mágikus viharról nem hallottam, ami elérte a bolygónkat, és visszájára fordít mindent. Mi lesz akkor a varázslényekkel? Nyomtalanul eltűnnek? Mindenesetre az édes nőci felé igyekszem a magabiztos, támogató barát szerepét továbbra is sugározni, a korábbi hasfájásom már a múltté, van most nagyobb bajunk is. A saját jövőm tükre láthatóan nem jelenik meg, de talán jobb is, így én tudom alakítani. Közelebb lépek én is a levegő kövek felé, Jade a pirost vágja zsebre, Savannah a kéket pöckölgeti, én most még nem nyúlok egyikért sem, a fehérre csupán egy pillantást vetek, ez a szín jelzi a fény és jóság megtestesülését, amiben maradéktalanul hiszek. Alex Daniel tárolóját nézegeti, ám kétlem, hogy most tehetnénk érte valamit. Mintha az öreg be akarna vonni valamiben, ami Daniel útját is elősegítheti visszafelé. Jade és Savannah kérdései helytállóak, a magamét csupán a biztonság kedvéért teszem hozzá. – Drágakőmágiával megoldható, hogy helyreálljon az egyensúly? – Biccentek a kövek felé. Az öreg valahogy nagyon ezekben az elemi drágakövekben hisz, és ha van is hatalma felettük, besegíthetünk. Ha körbenézek, a három felnőtt segítőkész, alázatos alkat rajtam kívül is, ha most a nyakunkba kell venni a világ sorsát, rajtam nem fog múlni, noha nem vagyok éppen egy komoly varázsló.
Nem lesz könnyű menet, hogy mindenki ennyire hirtelen. Jade teljes átgondolás nélkül indul el előre, Alex pedig máris a búrát tapogatja, aki mellé mivel besorol a prof én inkább tisztes távolból nézelődöm. Így is épp eléggé fura a helyzet és bevallom őszintén még megnyugodnom se sikerült teljesen, a roncsolt test látványa pedig nem olyasmi, amit egykönnyen fel tudok dolgozni. Azért megpróbálok kicsit körbenézni, de csak nézelődöm és nem nagyon nyúlkálok vagy megyek közelebb. Sosem voltam kalandor lélek, úgyhogy nem mondom, hogy kifejezetten élvezem a helyzetet az idegen hellyel, meg úgy általában az egésszel. Egy mások számára unalmas konferenciára készültem, nem pedig leomló épületekre és roncsolt testek látványára. A bájitalt természetesen odaadom a profnak gond nélkül, hogy ő is megnézesse, hátha többet tud kihozni belőle, mint én, vagy könnyebben felismeri. Olyan rém idegesítő, hogy ismerős az illat, de még sem tudom hová tenni bármennyire is igyekszem. Az öreg viszont legalább végre megmoccan, hogy válaszoljon nekünk, amire azért rendesen elkerekedik a szemem és kutatni kezdek a memóriámban, hogy hallottam, olvastam-e róla már esetleg valahol azon túl, amit a fickó mond el, netán magáról az öregről. Nekem is egyből az jut eszembe, amit Jade kérdez, de csak bólogatok a szavait hallva, nem vagyok papagáj, hogy elismételjem. - Kristálytornyok, ezek pedig kristályok. Ugye nem rajtunk fog múlni, hogy elpusztul-e a mágia? Túl nagy felelősség! Mit kezdjünk velünk? - pillantok a kőre, ami előttem lebeg és történetesen kék, de egyelőre csak egészen óvatosan egy ujjal pöccintem meg, nem nyúlok ki érte, hogy elkapjam, mint Jade. Nem tartom jó ötletnek a hirtelen mozdulatokat, főleg hogy még mindig annyi a kérdés és azt sem tudjuk miért kerültünk ide. - A kastély azért omlott össze, mert valami baj van a mágiával? - teszem fel a kézenfekvőnek tűnő kérdést, hiszen az az épület nem omolhatott össze csak úgy és hát láttam, amikor mindenki más próbálkozásai varázslatok terén eléggé gyéren sikerültek. Talán ez a fickó így akart megmenteni minket azzal az átjáróval, na de hol a többi vendég? Ők remélem kijutottak!
//Az enyém a kééék Mágiatörténet: 45 pont, intelligentcia 35 pont, mugliismeret 30 pont, nem tudom melyik a hasznosabb hogy hallhatott-e a helyről, vagy a fickóról. //
A bámészkodásban teljesen lemaradok a bájitalról, de nem is baj, hiszen az ilyesmihez hozzá se szagolok. Azt tudom használni, ami fel van címkézve leírással és ennyi, de hogy egy löttyről felismerjem mi van benne, az esélytelen, így hát… Azon, hogy Alex-ben feltámadt a visszhangom normális esetben vidáman felkuncognék és nevetve megjegyezném, de ez a helyzet minden, csak nem normális. Ahogy próbálgatom a hangomat és a kristályokról tisztán visszatér hozzám minden dallam egészen elbűvöl a dolog, de elfeledném, ha nem lebegne be elém az a tükör. Talán a tragédia, amit éppen most élünk át, vagy valami egészen más teszi, még is akármennyire csodálatos, hogy ezzel talán betekintést nyerhettem a jövőbe, hiszen idősebbnek tűnök és közben felvillannak Dany képei is, fogalmam sincsen, hogy örüljek-e. Az ikrek születéséig az volt az álmom, hogy zenész legyek és azzal szórjam a szeretetet a világon, a születésük után pedig a Roxfort biztonsága vonzott, ott akartam elhelyezkedni, hogy Bűbájtant, Hangmágiát vagy Dalmágiát oktassak. Imádom a kórust, a gyerekeket, de az a jövőkép azt sejteti, hogy évek múltán se sikerül elérnem az áhított pozíciókat és megragadok ott, ahol vagyok, kisegítő-tanárként, szakkör vezetőként. Na de nincs időm elmerülni ebben, mert a kép továbbsuhan, én meg megyek számonkérni a szakállas pasit, hogy mit csinál Dany-vel. Igazán fantasztikus a képzelőerőm, de még így is kiesik a szemem a helyéről, amikor meghallom a válaszát. - A micsoda? - bukik ki, szinte a fülemben zsong, hogy vajon most ki fogja - vagy éppen mindenki - visszhangozni a kérdést. Egy kristálytorony, amiben egyszerre létezik a múlt, a jelen és a jövő? Még alig száradtak fel a könnyeim, Dany még összeroncsolódva lebeg előttünk a kristálykoporsójában, amit Alex meg is érint, és én mégis kicsit letaglózva pislogok az elragadtatástól. Mikor beáll az a szünet és csak néz minket, természetesen nem bírom ki hogy ne szólaljak meg. - Mi elhagyhatjuk. Mi megmenthetjük. Ugye? - kérdezem gyorsan, reménnyel a szívemben, nem csoda, hogy utána megkapjuk, hogy hirtelenek vagyunk, hiszen én már le is tapiztam a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét, Alex pedig a koporsóhoz nyúlkált, tényleg nem vagyunk a legnyugodtabbak. De legalább szépek. És a többiek pedig okosak. Amikor felröppennek a kristályok kissé összeráncolom a szemem, mindegyiken megakad a tekintetem, az összes gyönyörű, de a piros az, ami előttem állapodik meg, én pedig reflexszerűen ki is nyúlok érte, hogy megérintsem. Azt mondta, hogy öt torony van, talán ez az öt szín képviseli mindegyiket. - Mit jelent ez a piros? - kérdezem meg, abban a pillanatban, hogy magamhoz veszem, már ha csak úgy elvehető és nem szilárdan lebegnek előttünk. Fogalmam se volt, hogy ilyen hely létezhet, természetesen nem olvastam róla és teljesen süsü vagyok, hogy mi történik, de biztosan azért fogalmazott úgy és azért lebegtette ki a köveket, mert ez segíthet. Meg kell valahogy mentenünk Dany-t, ez nem kérdés, szóval akármi is jöjjön, habár tisztában vagyok vele, hogy talán a többiek szemében nem vagyok egy ideális utitárs kalandra, én azért akkor is készen állok.
Jade a hangját próbálgatja, és megállapíthatja, hogy a hely akusztikája páratlan. Sosem hallotta még ilyen tisztának, és gyönyörűnek a saját hangját. Még ha csupán pár énekhangot adott ki akkor is. Ekkor pedig egy kis tükör lebeg a szeme elé. Amit azonban lát benne, az saját maga néhány évvel későbbi verziója, ahogy egy nagyobb diákkórussal, a világ egyik legelismertebb Bécsi Mágus Operaházában lép fel. Aztán a tükör megpördül és eltűnik.
Brady a többiekkel ellentétben a helyet kezdi felderíteni. Ugyan kifejezett kijáratot nem talál, mintha minden egyes folyosó ugyanoda abba a központi aulába vezetne vissza, ahova hőseink tévedtek, de valami mást megállapíthat. Noha számos mágikus tárgyat lát a falakba süllyesztett kiszögellésekbe. De a legtöbbről fogalma sincs mi lehet, még nem láthatott hozzájuk foghatót. Aztán megpillant egy kristály Földgömböt, amin kék kis pöttyök világítanak, méghozzá jól ismert mágus településeken, és varázsló iskolák helyein. Azonban ezek a pöttyök egymás után kezdenek kialudni. Ami még érdekes, hogy a földgömb lassan forog ugyan, de pont az ellenkező irányban, mint kéne az asztronómiai ismeretei alapján.
Ha Debenham professzor megnézi a Savannah által talált bájitalt, akkor ugyanaz a különös érzete támadhat, mint a nőnek. Tudnia kéne, hogy ez micsoda, szörnyen ismerős, biztos találkozott már vele valahol valamikor, de nem tudná megmondani mégsem, hogy mi lehet. Mégis jobb, ha maguknál tartják. Ki tudja mikor, és mire lesz jó.
Amikor a kis csapat több tagja is az öreggel és azzal kezd foglalkozni, hogy mit művelhet Daniellel, akkor az öreg végre megfordul, hogy feléjük nézzen. A tekintete olyan, mintha csak egy végtelenül türelmes apa, próbálná megmagyarázni az izgága, türelmetlen csemetéinek, hogy mennyi kettő meg kettő. - Ez a hely az Idő Csarnoka. Itt egyszerre létezik múlt, jelen, és jövő. Az öt kristálytorony egyike, mely hívatott megőrizni a mágia folyamatos fejlődését, átalakulását. - nem tűnik úgy, hogy az öreg bármelyiküknek ártani akarna. Így a mosómedve is megnyugodhat. Nincs szükség semmi ellen mágikus pajzsra. Az öreg tekintete azonban Alexre vetül, aki éppen a búrán próbál átnyúlni. Ám a keze pusztán a hideg, áttetsző kő sima felszínét tapintja. Így nem képes fogadott bátyja kezét sem megfogni. - A fiú egyszerre él, és nem él. Ahogyan a jelenje, vagy a jövője is egyszerre létezik, és nem létezik. Ez nincs rendjén így. Nem vagyok képes tehát meggyógyítani sem, vagy megmenteni a sorsát. Én nem hagyhatom el ezt a helyet. Rövid ideig tűnődve nézi a kis csapatot. - Túl fiatalok. Túl hirtelenek. De legyen hát. - csóválja meg a fejét, mint aki nem biztos benne, hogy jó ötlet-e az amire készül. Majd int az egyik kristálykiszögelés felé a botjával, mire az áttetszővé válik, és 5 kisebb színes kristály lebeg elő, és áll meg a levegőben 5 hősünk orra előtt.
//Egy kis játék: Mindenki dobjon a hsz-e előtt egy 6 oldalú kockával. Én pedig megmondom, hogy melyik színt kapta. Ettől függ, hogy ki melyik kristályt kapja.
Határidő: 12.17. Következő mesélői hsz.: 12.18. G. Acc.//
- Jól tetted, hogy magadhoz vetted. Esetleg megszagolhatom? - fordulok Savannah felé érdeklődve. Ha megengedi, akkor megszimaptolom óvatosan a bájitalt, hátha sikerül felismerjek belőle valami összetevőt. elméleti mágiából elég jó vagyok, ha már a gyakorlattal ilyen csehül - vagyis csehmentesen kb - állok. Amikor leérkezünk az átjáról, akkor attól azért, hogy Jade dalolni kezd kvázi jobban megdöbbenek, mint a helytől, ahova érkezünk, s kell pár pillanat az utolsó visszhang elhalása után is, mire magamhoz térek és nem érzem úgy, hogy szemeim akkorára vannak tágulva, mint két jókora pocsolya. Mit ne mondjak találkozom furcsaságokkal, de azért az még nekem is faramuci, hogy az akkusztikát teszteljem egy ilyen szituációban. Bár legalább nem sír, úgy látszik kissé összeszedte magát. Az is valami, nem irigylem hát Jadetől az alkalmi megkönnyebbülést. Továbbra is a sereget hajtom, így mire én beérek a csarnokba addigra már Alex előáll Jade visszhangjának, Savannah érdeklődik arról ki a botos öreg, s hol a fityfenében vagyunk, Brady pedig kutatni kezd, így nem marad más hátra, mint hogy tüzet oltani próbáljak, nevezetesen a hirtelenkedő hölgyszemélyek után. - Óvatosan! - feddem meg Alexet, amiért a burához nyúlkál. Legszívesebben ellökdösném onnan, de nem akarok túlkapást elkövetni, így inkább csak mellé lépek, hogyha történik vele valami, akkor idejében reagálhassak rá. És így elég közel vagyok Jadehez - akit a familiárisa véd szerencsére - és a pálcás Rafikihez is. - Ha a jövőjéről is látunk képeket, akkor egyértelműen nem halott, s nem is lesz. - jegyzem meg hangosan némi eltúlzott torokköszörülés után, hátha ezzel meg tudom egyrészt nyugtatni az aggódókat, illetve hátha a beszéddel kizökkentem a transzból Mr. Nemígykellenelennie-t. Figyelem mikor enyhül szorítása a botján, ugyanis nagyon szeretném kikapni a kezéből (hogy azzal csapdossam meg, mielőtt bárkinek ártani akarna) , de amíg nem tudom, hogy mi a fenére is jó a cucc, addig nem hirtelenkedek. Bár attól úgyse kéne félnem, hogy a kezemben életre kel a holmi, hisz varázsolni pálcával sem tudok, így azok se reagálnak rám. Gondolom a mágikus bot is tojná le a fejemet, hisz kvibli vagyok.
//Bájitaltan 35+10 pont
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Amikor körülnézek, megpillantom Dany kettétört pálcáját, amit habozás nélkül kapok fel a törmelékek mellől. Fogalmam sincs, mire megyek vele a későbbiek folyamán, de úgy érzem, ha ilyesmit itt hagyok, akkor azzal az unokatestvéremről mondok le. Szóval, ez az – immár értéktelen – fadarab jelenti számomra Danielt. Ha baja esik, akkor neki is, szóval biztonságban szeretném tudni. Az életem árán is vigyázni fogok erre a törött pálcára, hiszen célommá vált visszaadni a tulajdonosának. Igen, Dany bizonyára meg fogja tudni javítani. Vagy ha ő nem is, akkor az az Ollivander-lány lepasszolja majd a nagyapjának, aki pillanatok alatt rendbe teszi. Az átjáró másik oldalán felbukkanva elfogadom a felém nyújtott kezet, majd óvatosan lépkedem előre, mintha bármelyik pillanatban aknára léphetnék. Fogalmam sincs, hol vagyunk tulajdonképpen, még soha életemben nem láttam ezt a helyet, még a tankönyvekben sem. Minden annyira színes és a tükrök... Más esetben megállnék egy pillanatra gyönyörködni magamban, most viszont csupán átsiklik a tekintetem a tükörképem felett, hogy minden mást szemügyre vehessek. - Mégis, mi ez a hely? - címzem szavaimat a felnőtteknek, elvégre mégis ők itt a tanárok, valamelyikük talán képes lesz erre magyarázatot adni számomra. Gyermekkoromban rengeteg mesét hallgattam anyámtól, különféle misztikus helyekről és lényekről, de igazság szerint egyik se foglalta ezt szavakba. Mintha olyasmit fedeztünk volna fel, amit még senki más sem láthatott előttünk. A dalocska, amit a fiatal nő énekel kissé meglep és szívem szerint rászólnék, hogy nem koncertet tartani jöttünk ide, de inkább lenyelem az indulataimat és teljes erőmmel Danyre koncentrálok. Nem fogok itt és most leállni vitatkozni egy dalos pacsirtával. - Hé! - kiáltom el magam hirtelen, a lehető leghangosabban, amikor nem messze tőlünk megpillantok egy fura figurát valami hosszú bottal, aki az unokatestvérem testét lebegteti egy asztal fölött. Rohadtul nem örülök a látványnak, hiszen fogalmam sincs az öreg szándékairól. Dany igen rossz és súlyos állapotban van, a csontjai itt-ott kiállnak, a teste tele zúzódásokkal és sebekkel, mindez azonban másodlagos számomra, hiszen még él. A mellkasa fel-alá jár, ezzel is jelezve, hogy magától vesz levegőt, úgyhogy – bármennyire is csúnyák a sebesülései – sietek hozzá közelebb. - Mégis mi a jó francot művel vele? - címzem szavaimat az öregembernek. Ekkor azonban egy burok veszi körbe őt, én pedig meglepetten pillantok a Dany felett megjelenő lapocskára, amin az élete eseményei villannak fel. Legalábbis így sejtem, hiszen én is ott vagyok, az első közös élményünk. - Az ott Dany? - tátogom döbbenten, amint megpillantom két kisgyerek társaságában. - Túl fogja élni, igaz? - teszem fel némileg izgatottan a kérdést, hiszen ez csakis a jövő lehet, ami azt jelenti, hogy az unokatestvérem nem hal meg. Folytatja az iskolát, gyerekei lesznek és öregkorában fog örökre elszundikálni. - Figyel rám maga egyáltalán? - fakadok ki, amikor észreveszem, hogy az öreg maga előtt morog csupán, de semmire se reagál. Tekintetem a búrára téved, majd egy pillanatra hozzá is érek. Ránézésre szilárdnak tűnik, de ki tudja, talán át tudok nyúlni rajta. Meg szeretném érinteni Daniel kezét, hogy érezze, mellette vagyok és minden rendben lesz. Hogy semmi baja nem fog esni és különben is... Megvédem mindentől, még ettől a furcsa idegentől is, ha esetleg ártani szeretne neki.
Bólintok Cliffordnak, s közben összeszorítom az ajkamat, nehogy ha megszólalok, remegjen a hangom. Itt most erősnek kell lenni, nem szabad, hogy a lányokon urrá legyen a kétely, hogy Daniel esetleg mégis halott. Nem, életben kell lenni. Bevárom, míg a tétova Jade is csatlakozik, nem fogjuk tudni feldobni, és egyébként is, arra kell menni, ahol Dany eltűnt. Most nem a kijárat a lényeg, hanem hogy úgy álljunk az apja elé, hogy ha meg is sérült, mégiscsak életben van. Ki tudja, hogy mi rengetette meg ennyire alapjaiban az épületet, az a jeges fuvallat nem volt éppen kellemes dolog, remélem nem lesz benne ismét részünk. Oldalt pillantok Savannah-ra, a bájital most nem tud lekötni, csupán a nő sötét szemeibe fúrom a saját tekintemet, s bíztatóan biccentek, hogy minden rendben lesz. Közben én magam is hőn áhítom, hogy lássam még őt az életben. Leérünk a tükörterembe, nyújtom a kezemet a mögöttem érkező Alex, Savannah, majd Jade számára, hogy ne essenek el mászás közepette. Ha mindenki lent van, csak akkor nézek körbe, kissé le is árnyékolom a szememet, hogy ne vakítson el a hirtelen jött világosság, lévén fent a ránk omlott épületben majdnem félhomály volt. Közelebb lépve megkönnyebbülten törlöm meg a homlokomat, amin már szinte fénylik az izzadtság, oly idegesen lépdelek percek óta, álkapcsom is gyakorta megfeszül, csoda, hogy a fogaimat nem csikorgatom. Daniel életben van, noha nem a legjobb bőrben. Már éppen kérdeznék, ám a felette végigsuhanó emlékek, s jövőkép láttán görcsbe rándul a gyomrom, mintha az öreg valami révész lenne, aki át akarná vezetni a fiút a holtak folyóján. Ám amíg nincsenek Dany szemén érmék, addig csak van remény. Akaratlanul is Savannah felé sandítok, ha a teremben netán az én jövőm is felsejlik, vajon mit fogok látni. Nem is tudom, valamiért mégsem az rémít meg, hogy Sadie-t látom menyasszonyi ruhában, inkább az, hogy ha Savannah törölgeti mellettem valami kisgyerek orrát. A végén még kiderülne, hogy titkon mikre gondolok. És ha éppen ez lenne az, ami leleplezné a helyes utat? A két nő megpróbál kérdezősködni, s Danyt figyelni, én viszont kissé arébb lépek, és a helyet veszem szemügyre, hogy azon kívül, amin bejöttünk, van-e kijárat. Nem vagyok még gyakorló tanár, ám a hely mágikus adottságait próbálom felmérni, hogy érzem-e magamban a varázserőt, és hogy egyáltalán mi is lehet ez a hely.
Jade ötleteire nem is tudom hirtelen hogyan reagáljak. Egyelőre alig állunk a lábunkon, a többiek épp Danyt próbálják kiásni, vagy ami maradt belőle. Igazán abszurd ötlet, hogy álljunk egymás vállára, főleg hogy nem vagyunk akrobaták, úgyhogy talán még két ember sem sikerülne, nem hogy több, nincs ehhez kellő egyensúly érzékünk. - Azt hiszem ez nem lenne járható út. - rázom meg végül a fejemet, de sokat nem is kell vacillálunk, hiszen meghallom Brady hangját, hogy találtak valamit, úgyhogy hátra is fordulok. Azért még megejtek egy pillantást az ablak irányába, de végül annyiban hagyom. Úgy se jutnánk fel és mivel Danyt nem találták meg és valószínűleg ott tűnhetett el az átjárónál nem is kérdés, hogy arra kell mennünk. Szóval, ha kell akkor finom noszogatással, de Jade-del együtt visszasétálunk a hármashoz, ahogy a tanárúr kérdésére feltartom a bájitalt. - Nem tudom pontosan. Bájital, de nem tudom kié, csak találtam. Az illata olyan nagyon ismerős, de nem akar eszembe jutni, hogy honnan. Valahogy úgy érzem hasznos lehet még. - bármennyire is butaság puszta megérzésekre hagyatkozni, amikor most omlott ránk majdnem egy épület és pár perce még azt hittük, hogy egy diák meghalt és még ki tudja hányan, mi pedig itt rekedtünk, de még sincs más lehetőségünk, mint ahogyan ők is mondják reménykedni, hogy minden rendben lesz. Az átjáró másik oldalán talán már ott lesz Dany is épen és egészségesen, ezt kell remélnünk! Jade után indulok hát a túloldalra, persze azért aggódó tekintettel személve, hogy Brady előre megy, de nincs más út, és amikor átérek legalább mindenki jól van. Kivéve Danyt, mert azonnal látszik, hogy ő rettenetesen fest. Nem gondolkodtam sohasem gyógyítói pályán és ennek jó oka van, nem igazán bírom a sérülések látványát, úgyhogy meg kell kapaszkodnom a hozzám legközelebb álló karjába, aki nem indul el felfedezni a szobát, vagy nekiesni az öregnek, mert úgy érzem mentem kicsúszik a lábam alól a talaj. Rettenetes a látvány, ahogyan még a csontok is kiállnak itt-ott. - Jézusom... - motyogom nagyot nyelve, és a pillanatnyi rosszul lét abban is megakadályoz, hogy Jade után nyúljak, aki naivan simán előre megy az öreg fickóhoz, akiről semmit se tudunk. - Kicsoda maga és hol vagyunk? - azt már meg se merem kérdezni, hogy a képek, amiket valahogy láttunk a búra körül mit jelentettek, arra pedig már Jade rákérdezett, hogy tud-e segíteni, mármint ha egyáltalán, amit csinál segítség.
//