2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Viviana Rennes professzorasszonyról köztudott tény, hogy igen kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik, ami külföldi iskolákat, egyetemeket, vagy gyógyászati kutató központokat illeti. Így természetesen senki sem csodálkozott, amikor az év vége előtt néhány héttel a tanáriban a professzorasszony tett közzé egy igen érdekes megívást. Méghozzá Rómába. A 3 évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Tanári és Iskolakönyvtárosi Konferenciára. Ezúttal a római varázslóképző a Scuole D'arte Magica vállalta magára eme nemes feladatot, melynek időpontja június harmadik hetére esik, éppen az iskolazárások után, a nyáriszünet kezdetén. Természetesen a professzornő mindent megtett, hogy minél nagyobb érdeklődést váltson ki a kollegákból, tanárszakos hallgatokból, akik közül néhányan szintén jelentkeztek. Többek közt hőseink is érdekes lehetőséget láttak a jelentkezésben valamilyen okból kifolyólag. Így természetesen hamar eljutott a hír Alex Maronihoz is, aki Dorától hallotta, hogy Linda mesélte, hogy Jack nővérének pasija azt hallotta a nővére egyik évfolyamtársától, hogy a barátnőjének a húga, aki tanársegéd az ereklyevadász szakon azt mondta valakinek, hogy a konferencián Grayson Paisley is részt vesz. Mi több még a második napon valami előadást is tart. Ami kezdetben akár igaz is lehetett, ám végül a Roxfort delegációjában való részvételt a férfi mégis lemondta egyéb elfoglaltságra hivatkozva. Ez utóbbi hír viszont már nem jutott el a kis bajkeverő hősnőnk fülébe, aki így remek alkalmat szimatolt arra, hogy bosszúságot okozzon az oly annyira utált férfinek. Az alkalom annál is inkább adta magát Alex számára, mert meglepetésére fogadott bátyja nem a bajkeverést, hanem az üzleti lehetőséget látta meg az eseményben. Így sikeresen összeütött egy a Maroni család számára igen jövedelmező kis szerződést a konferencia szervezők, és a családi vállalkozás között. Lényegében a Maroni cukrászat vállalta az egyhetes rendezvény időtartamára, hogy elkészíti a reggeli péksüteményeket, szünetközi büféasztalokat, és az ebéd illetve vacsora végi desszert kínálatot. Történetesen ma van a konferencia második napjának reggele, melyre hőseink ilyen-olyan okból sikeresen megérkeztek. A varázslóképző ebédlőjében a reggelire gyülekezők számára már Daniel mindent igyekezett előkészíteni, és hogy segítségére legyen magával hozta Alexet is, akit most a terem egyik végében álló hűtőpulthoz állított be, ha valamelyik vendég éppen hűtést kívánó terméket kívánna meg. A lány számára már csak az a kérdés, hogy mikor, és hogyan lógjon meg Dany felügyelete alól, hogy véghez vigye bosszantó kis terveit, mit sem sejtve arról, hogy aki ellen ezek irányulnának jelen sincs. Mindeközben unokabátyja azon van, hogy egy új oldaláról mutatkozzon be a Roxforti tanári kar képviselőinek, az állandó könyvtárazás, és kviddicsezés mellett. Mivel alig volt olyan nap a tanévben, hogy Dany ne fordult volna meg a könyvtárban, ezért Savannah már igen jól ismerheti a fiú érdeklődési körét, de arról fogalma sem volt, hogy a vendéglátásban is tevékenykedik nyaranta. Azonban most kedves, és udvarias mosollyal fogadja a Roxfort számára kijelölt asztalhoz reggelire érkezőket, ahogy arról érdeklődik, hogy szolgálhat-e még valamivel számukra?
Határidő: 11.12. Következő mesélői hsz.: 11.13. G. Acc.
Szerző
Üzenet
Jade Wilson
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kristály Tornyok 2020-12-06, 10:16
Jade & a Kristályok
"Ducunt volentem fata, nolentem trahunt." - Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.
Jobb híjján színpadi légzéstechnikával nyugtatom magamat, hogy ne csak sírva kóvályogjak össze-vissza, hanem tényleg kiutat keressek Savannáh-val, amíg a bátrabban a halmot pakolják és kutatják át Dany testéért. Szörnyen sajnálom a lányt, a familiáris eltűnése nekem egyenlő a halállal, még sosem láttam olyat, hogy így a semmivé lett volna. A karomba kerül a kis szőrpamacsom és szinte plüssként szorítom magamhoz, ami lehetséges, hogy külső szemlélőként elég gyermeteg, de mióta megidéztem folyamatosan velem van, rengeteget segített, miközben mindenki más elhagyott, szóval... Értékelem és szeretem a kis lényt. - Esetleg ha egymás vállára állnánk, vagy valaki feldobna… - ötletelek teljesen butaságokat és cirkuszi ötleteket, amikre nyilván nem lennénk képesek, pedig elméletben nagyon szépen lebeg a szemem előtt. Amikor a csapat másik fele felvonja a figyelmünket az átjáróra bólintva követem a könyvtárosnőt és nagylevegőt véve mászok át én is, miközben egy reménykedő mosoly kerül az arcomra Cliff proff szavaira. - Igazad van! Hinnünk kell benne, hiszen most már igazán bármi történhetett! - bizakodok vele, mivel nem találták meg a fiú összetört testét. Bemászok Brady, majd Alex után, aki nagyon céltudatosan indult neki, bár a familiárisomat még mindig nem akarom elengedni és próbálom fél kézzel cipelni míg másik kezemmel lemászok, szóval nagyon szívesen elfogadom, ha valamelyik férfiember lesegít. Néhány pillanat erejéig őszintén elvarázsol a hely, ahova kerültünk, elvesztem minden motivációmat a sietésre és talán fel is torlasztom a mögöttem jövőket, remélhetőleg nem felbosszantva őket.
- Váó. Mi ez a hely? - szólalok meg csodálattal, egyáltalán nem ügyelve arra, hogy csendben maradjak és lopakodjunk. Még a hely akusztikáját is hallgatom kicsit, néhány hangot énekelve, mint valami Disney-hercegnő. Egészen addig élem a csodát, míg beljebb nem érve meg nem látjuk a szanaszét roncsolódott Dany-t lebegni valami üvegkoporsóban - én legalább is erre asszociálok a drágakőmágia helyett, pedig ahhoz még pont értek is a szakirányom miatt - és egy öreg mágust. A fiú látványa felkavarja a gyomromat és elszáll minden varázslatosság és csoda, kicsit felnyögök, aztán gyors léptekkel indulok neki, minden félelemérzet nélkül. - Mit csinált vele? Meg tudja gyógyítani, ugye? - asszociálok azonnal erre a burok miatt, talán tökéletesen naívan, és még meg is érintem az öreg varázsló karját, zubbonyát, akármi is van az alkarja táján, hogy magamra vonjam a figyelmét. A familiárisom persze totálisan ellenkezik, hogy idegenhez így odaszaladjak és ki is ugrik a kezemből, hogy bizalmatlanul pajzsot vonjon körém/körénk.
// Familiáris képesség: Mágikus védelem: Hasonlóan, mint a pajzs védelmet biztosít, ám ez mágikus támadásokra hat, azokat nem engedi át. //
Savannah próbálja kideríteni milyen bájitalt is talált. A fiolában egy halvány rózsaszín folyadék van, ami önmagában nem jelent semmit. Ám ha megszagolja az illata erősen emlékezteti valamire, amit már korában valamikor, valahol szagolt. De egyenlőre nem ugrik be neki, hogy mikor, és mi volt ez. Minden esetre erősen úgy érzi, hogy jobb, ha magánál tartja. Ki tudja mire lesz még jó.
Elsőként Brady tűnik el az átjáróba. Másodiknak Alex jelentkezik. Ám mielőtt követné a férfit még a szeme sarkából kiszúrja a fogadott bátyjának törött pálcáját. Ha akarja, ezt még magához veheti. Bár az látszik rajta, hogy varázsolni már nem fog vele. Mégis talán Dany örülne neki, ha visszakapná. Talán megjavítaná... Aztán Savannah is úgy dönt, hogy inkább az átjárót választja és nem kockázat az ablak fele mászással. Jade figyelmét is felhívják a többiek az átjáróra, és elég egyértelműnek tűnik, hogy mindenki arra akar menekülni. Akárhova vezet is az. Szóval, ha a lány is úgy dönt, hogy átlép, akkor már csak Debenham professzor marad hátra, aki vállalta a sereghajtó szerepét. Így utolsóként ő is beléphet az átjáróba, maga elé engedve a három hölgyeményt.
Az átjáró úgy fest valami portál, amin átlépve hőseink szinte rögtön egy egész másik helyen találják magukat. Maga az utazás pusztán néhány másodperc, és meglepő módon nem is éreznek semmi kellemetlenséget, mint mondjuk hopponáláskor, vagy zsupszkulcs használatakor. Ahogy alaposan körülnéznek, mintha minden átlátszó, és színes üvegekből, és tükrök váltakozásából állna körülöttük. A falak, az asztalok, a székek, a falba épített polcokon a különös használati tárgyak. Furcsa módon nem látnak ablakot, sem semmilyen fényforrást, mégis olyan mintha világos nappal lenne. A legküönösebb, és egyben legmegrázóbb felfedezés hőseink számára, hogy éppen szemtanúi lehetnek, ahogy egy ránézésre is végtelenül öregnek tűnő varázsló fehér talárban egy asztal fölé lebegteti Dany testét, ami ránézésre is csúnyán össze van törve. Szinte mindenhol csupa mély seb, és vér, több helyen nyílt törései vannak, ahonnan csontok állnak ki a fiú végtagjaiból. A srác egyértelműen nincs eszméleténél. De a mellkasa még fel-le jár, ha közelebbről megnézik. Lélegzik. A kérdés csak az, hogy meddig még? Túl lehet élni egyáltalán ilyen súlyos sérüléseket? A következő pillanatban pedig már egyfajta átlátszó, szilárd burok veszi körül, mintha csak valami ásványba zárt fosszília lenne. A fiú felett pedig megjelenik egy üveglapocska, amin képek villannak fel, a fiú életéből. Nem csak a múltja olyan fontos pillanatai, mint amikor az apjával játszott nyelvész játékokat, és Grayson karjaiban a vállára hajtva a fejét aludt el, vagy amikor először találkozott Alexszel, és kézen fogva elszaladt a lánnyal, vagy amikor nemrégiben Lucával beszélgetett a cukrászdában. Jövőbeli események is felrémlenek. Ahogy kézen fogva vezet egy szőkés kisfiút, miközben a másik karjában egy sötétbarna hajú kislány a vállára hajtott fejjel szundikál, vagy már lassan őszülő halántékkal a Roxfort folyosóin sétál és végül egészen öregemberként egy karosszékből, egy kis mosollyal tekint egy nagy nyüzsgő családra, mielőtt végleg lehunyná a szemét. Az öregember hol a képeket, hol a fosszílává merevedett fiút nézi. - Különös. Roppant különös. Ennek nem így kéne történnie. - mormogja, leginkább csak magának, mintha ügyet sem akarna vetni a hívatlan látogatókra. Még valami feltűnhet elsőre az öreggel kapcsolatban. Nem hagyományos varázspálcát használ. Inkább amolyan mágikus sétabotot, ami anyagát tekintve valamiféle fehér kőből lehet, és a tetejébe egy nagy kékes színű kristály van beépítve.
//Határidő: 12.10. Következő mesélői hsz.: 12.11. G. Acc.//
Alex válaszának végére biggyesztett nem is érdekelt elengedem a fülem mellett. Más esetben megfeddném tán érte kis azt tudom fricskával, de most nem az iskolában vagyunk, hogy nevelni akarjam, s tulajdonképpen nem is lenne értelme. A hirtelenkedése viszont még kárára lehet, így azért ezer szemem rajta lesz ezt megfogadom. Fene abba a francos megmentőkomplexusomba. Ez az, ami miatt cliffnek sem mondtam nemet még soha, pedig igazán megérdemelné a szemét. Vajon hogyha itt beadnám a kulcsot, akkor miképp boldogulna az életben? Az biztos, hogy nem engem gyászolna, hanem a könnyed létét, hiszen ha nem lennék mint ikerpalimadár, akkor a végén még felelősséget kéne vállaljon a saját tetteiért. - Én maradok a végére, de kérlek lény azért óvatos! - válaszolok Brady ki nem mondott tekintetrebbenésének jelentésére szavakkal, majd fordulok is Jade és Savannah felé. - Az meg mi? - veszem észre - ha észrevehetem - a bájitalt, s teszem fel ezáltal Savannahnak a kérdést. Hívogató mozdulatokat teszek feléjük kezemmel, majd az átjáróra mutatok, ahol Brady és Alex eddigre valószínűleg már eltűntek. - Gyertek erre! Akármi is ez, nem kellene szétszakadjunk. - magyarázom nekik, s hogyha elindulnak, akkor még mielőtt esetleg leereszkednének az átjárón, futólag mindkettejükre villantok egy vérszegény mosolyt bátorításképp. - Hiszek abban, hogy minden rendben lesz! - szólalok meg még. szeretném azt mondani, hogy nem hagyom, hogy bajuk essen, de sajnos nem vagyok abban biztos, hogy be tudnám tartani ezt az ígéretet, így inkább meg se mukkanok. Kviblinek lenni nem felemelő. Akárhogy is, én csak akkor ereszkedem alá a lelt mágikus átjáró bugyraiba, hogyha a roxforti delegáció összes tagja megtette ezt.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Úgy hányom félre a köveket, mintha az én életem múlna rajta, miközben igyekszem nem belegondolni abba, hogy miféle látvány fogad majd alattuk. Nem, Dany nem halhatott meg, hiszen még előtte állt a jövő! Már az egyetemre is felvették és megígérte, hogy megtanít kviddicsezni, szóval ajánlom neki, hogy életben legyen! Mert az ember az ígéreteit mindig betartja, főleg abban az esetben, ha azt az egyik családtagjának teszi. Különben is, mi tartana még itt, ha ő nincs többé? Visszafojtom a feltörni készülő könnyeimet, miközben erőteljesen az ajkamba harapok, hogy ne itt és most bőgjem el magam. Nem, Dany életben van, életben kell lennie! - Mi a... - szisszenek fel, amikor valaki maga felé fordít, majd döbbenten meredek a férfira. Fogalmam sincs azt illetően, hogy mit szeretne, de ezt a kis kérdést is teljes időpazarlásnak érzem. Ha Dany valóban a törmelék alatt van, akkor tényleg minden másodperc számít. - A terem túloldalán kell lennie egynek – felelem végül, miközben eszembe jut a két nappal ezelőtt tett látogatás. A fene se gondolta volna, hogy az a kis akcióm ilyen fontos lesz végül. - Volt ott egy ajtó, ami egy folyosóra vezetett, de fogalmam sincs, hogy ez vészkijárat volt vagy sem. Igazság szerint, nem is érdekel – teszem azért még hozzá, majd – ha a férfi hagyja – visszafordulok a halomhoz és gőzerővel igyekszem a beszélgetés alatti időkiesést pótolni. Legalább addig se azon kattog az agyam, hogy miként nézhet ki Dany a törmelék alatt. Az ablakra, amelyet eközben találnak, nem reagálok semmit sem, hiszen a kövek alatt sokkal fontosabb dolog rejtőzik. Egy átjáró. És mivel az unokatestvérem teste sehol sincs – amiért hálát adok az égnek magamban – ebbe ölöm minden reményemet. Nem érdekel hát egy kijárat sem, hiszen, ha Daniel életben van, csakis az átjáró túloldalán lehet. Én pedig akkor is meg fogom keresni őt, ha senki se tart velem. - Én is pont erre gondoltam – biccentek Brady irányába. - Dany biztosan ott van, meg kell keresnünk! - jelentem ki határozottan, ebből pedig mindenki rájöhet arra, hogy eszem ágában sincs elhagyni az épületet a fiú nélkül. Engem nem érdekel Grayson, ahogy az sem, hogy esetleg gyászolná az unokatestvéremet, ha valami baja esne. Nem, engem csakis Daniel érdekel, semmi és senki más. Vissza kell kapnom, úgyhogy habozás nélkül indulok el másodikként, hacsak ebben nem akadályoz meg senki sem. Előtte azért még alaposabban körülnézek magam körül, hátha találok valami hasznosat is a romok között. Talán van itt valami, aminek köze lehet az átjáróhoz vagy esetleg Daniel hagyott valamiféle nyomot maga után, hogy ne aggódjunk érte. Bár, elég egyértelmű, hogy az átjáró túloldalán kell lennie. A kérdés már csak az, hogy az omlás előtt vagy után nyílt meg ez a valami? Mert ha az utóbbi játszik, akkor igencsak horrorisztikus élményben lesz majd részünk, ha átérünk.
Gyorsan letörlöm a könnyeimet, mert az senkin sem segít, hogy ha most én is összeomlok. Ettől még nem vagyok érzéketlen, de a lányoknak támogatás kell, hogy számíthassanak kettőnkre. Miközben könnyeddé varázsolom a törmeléket, Cliff is segédkezik, arébb mozgatja őket, s Alex is pakolgat, mint az őrült, szerencsétlen Jade nem akarja visszatartani. Ezúttal én is azt támogatom, hogy a kislány még el tudjon búcsúzni, ha még az utolsó pillanatai vannak hátra a srácnak. A látvány itt most mit sem számít, csakis a tenni akarás. Cliff közben hideg fejjel kérdezgeti Alexet, s adja ki a két személyzetis fiatal nőnek a javaslatot, hogy hol keressenek kijáratot. Csoda, hogy ilyen profin felügyeli a helyzetet, de mégiscsak ő a rangidős, hiszen ő az egyetlen tanár, ráadásul már a negyedik x környékén járhat, hozzá képest mi is kölykök vagyunk. Végre sikerül annyira eltakarítani a köveket, hogy már lássuk, nincsen holttest, ellenben a csillogó portál meglepettséggel tölt el, még a lélegzetem is bennakad, ám Alex arcát figyelem, hátha ez neki is reménysugár. – Savannah! Jade! Találtunk valamit, gyertek. – Értem én, hogy kijáratot kéne találni, és a lányok az ablakokat vizslatták, de ha az egész hely valamilyen mágikus, jeges fuvallat alapján adta meg magát, akkor az egésznek az alapja itt lehet, a kapun túl. Ráadásul Daniel életben lehet, és Grayson elé csak akkor merek állni, ha vissza tudjuk élve hozni a fiát. Már így is botrányos, hogy megsérül a jelenlétünkben két gyerek. Vajon Sadie-t érdekelné, ha Rómában egy rámomló épület alatt lelném a halálomat? Biztosan mérges lenne, hogy még nem voltunk házasok, ezért nem örököl semmit. Vagy nem erre kéne gondolnom? Valahogy nem tudom elképzelni róla, hogy csak mert szeret, kisírá a szemét. Ellenben ha a halál közel van, mi van, ha nagyobb jelentőséget kéne tulajdonítanom Savannah csókjának? – Átmegyünk, jó? – Nézek körbe, és most nem kell lovagiasnak lenni, megyek előre, hiszen ha valami ártó varázs lenne, akkor ne a lányok kapják telibe. Azért vetek egy pillantást Cliffordra, amolyan „vigyázz rájuk, ha velem történne valami” jelentéstartalommal. A Savannah kezében lévő bájitalt már észre sem veszem.
Talán valahol tudat alatt azért eljut hozzám a tanár úr megjegyzése a huzatról, meg a légfuvallatokról, de egyelőre nem mutatom jelét, hogy kifejezetten hallanám, amit mond. Totál ki vagyok borulva, és ahogyan Jade én se lennék képes rá, hogy a törmelékhalom közelébe menjek. A többit is csak nagyon óvatosan nézem. Mázli, hogy nem találok leszakadt karokat, meg kilógó véresre lapított fejeket. Azzal nyugtatom magamat, hogy akkor ezek szerint mindenki jutott és nem arra próbálok gondolni, hogy annyira betemette őket a törmelék, hogy csak nem látszanak ki. Szóval egyelőre nem reagálok érdemben, nem is kérdezem meg, hogy jutottak-e valamire a férfiemberek, csak próbálok távol kerülni a kilapított Danieltől és a kiborult Alextől. Végtére is pár hete halt meg az anyám. Nem mintha megsirattam volna, de nem tesz jót most újfent szembenézni az elmúlással főleg egy olyan eseményen, ami minden évben igazi felüdülés szokott lenni számomra. Most nagyon nem úgy fest, mintha az lenne. Azért azokat a dolgokat, amiknek értelmét látom magamhoz veszem. Ha mindenki kijutott, akkor például valaki hiányolhatja majd a pálcáját és akkor majd visszaadom neki, a bájital pedig gőzöm sincs mit rejthet, de mivel az elméleti tudásom elég tág megpróbálom legalább hozzávetőleg a színe alapján azonosítani, hátha valamire jutok, hogy mondjuk egyáltalán érdemes-e kinyitni és megszagolni is, vagy alapból a képembe robbanna, netán mérgező a füstje. Bájitalokkal csak óvatosan. - Ott fenn... ott van egy ablak, de nem tudom, hogy fel tudnánk-e oda jutni. - szólalok meg először Jadenek intézve a szavaimat, de aztán elismételem hangosabban, hogy a többiek is hallják. Még azt ugye én sem tudom, hogy találtak egy másik kijáratot is, de ha megtudom majd, akkor jó eséllyel nem a kockázatos mászást választanám megoldásnak, hanem inkább a bár nem a legjobb irányba tartó lefelét, de legalább ott kisebb az esélye, hogy valaki lezuhan és összetöri magát a szemünk láttára.
Igyekszem segíteni a lánynak talpra állni, de a könnyes tekintetemből egyértelművé válik neki, hogy szándékosan nem fordítom Dany irányába és amikor kitör belőle a sírás egy világ dől össze bennem. Amarát látom a karjaimban, amikor hiába vártuk Alistair-t haza a kviddics megnyitóról és jött a hír, hogy az egész stadion elpusztult és nem találják… Úgy sírt, olyan rettenetesen el volt keseredve, hiszen még csak tizenöt évesek, gyerekek és most Alex és Daniel… - Ne, ne menj oda… - próbálkozom, de esélyem sincsen megállítani, a lányt fűti az adrenalin én pedig hiába vagyok tíz évvel idősebb, ha ő közben tíz centivel magasabb. Tehetetlenül elengedem, a familiárisom így nem tudja gyógyítgatni, de nem fogok egy gyászoló fiatallal hadakozni. A halomra képtelen vagyok ránézni, pedig a tanártársaim is azon dolgoznak, kivéve Savannáh-t, aki a törmelékek között kering. Próbálom letörölni a könnyeimet és mély levegőkkel nyugtatni magam, mintha csak a egy fellépés előtti lámpalázon emelkednék túl. Milyen régen is éreztem olyasmit! Ez most sokkal szörnyűbb, de a nőnek igaza van, ha mi talpon vagyunk, akkor más is lehet, ráadásul ki tudja, hogy jön-e még egy kör, amikor már tényleg leomlik ez az egész a fejünkre. Cliff proff higadtan gondol is arra, hogy kikérdezze a fiatal lányt, aki nem csak a diákunk, de itt a személyzet tagja is, nekem ez eszembe se jutna, szívem szerint csak kimásznék akármilyen lyukat találok a falban, legyen az leomlás vagy ablak, amit be kell törnünk, teljesen mindegy, csak jussunk ki és hívjunk segítséget. Nem valami elegáns, de az életösztön attól még dübörög! Picit el vagyok kanászodva, hiszen Alex faképnél hagyott, a halomra nem merek nézni, az ablakot nem látom meg, de addig is kicsit összeszedem magam, és ugyan nem kezdem el mondani a lánynak, hogy a halál az élet rendje, de elkezdem emésztgetni a dolgot, még ha nem is értjük, hogy miért történt mindez. Még a familiárisom is egészen elszontyolodva kaparja össze a péksütit és kezdi el jobb híjján majszolni, hiszen Alex rá se pillantott. Minden esetre végül Savannához csatlakozom, hiszen lyukakat és ablakokat kutatva én is elkezdek keringeni, mint gólyafos a levegőben, így ha esetleg felvonja a figyelmemet arra, hogy ő talált egy ilyet segédhezhetek. Nem tudom hogyan, ha nem működik annyira a mágiánk, de megoldjuk. Ha tudnám, hogy közben a többiek már találtak átjárót, akkor nem lenne a kis fejem teli olyan butaságokkkal, mint ablakon meg lyukon kimászni, de hát nem tudom!
Úgy fest a kis csapat egy szörnyű tragédia szemtanúja lett, ám nem törődnek bele ilyen könnyen.
Savannah egyéb túlélők után kezd kutatni. S bár konkrét túlélőket, vagy holttesteket nem talál egy elveszített varázspálcát, egy bájitalos fiolát, ami ki tudja kié lehetett, és mi van benne, meg néhány használható apróságot csak megpillant a törmelékek közt. Egy ponton pedig, mintha apró kis légáramlatra figyelne fel. Ahogy felnéz láthatja, hogy fent egy nagyobb törmelék hegy tetejénél egy betört ablakon át jön a levegő. Ám elég kicsi maga az ablak, és elég kockázatos lehet neki indulni megmászni a törmelékeket.
Jade Alexnek próbál segíteni a familiárisával együtt. Ám úgy tűnik a lány nem tart igényt rá, a famit is elhessegeti maga mellől, így az nem tud gyógyítani. Bár a lány sérülései nem is annyira súlyosak, hogy akadályozza bármiben is. Talán még egy nagy adag adrenalin is segít neki, hogy elnyomja a fájdalmait. Innentől persze Jade-en és a familiárisán múlik, hogy Alexnek, és a két férfinek próbál segíteni, vagy Savannah-hoz csatlakozik a kutatásban.
Bradley varázslata részben jár sikerrel annyiban, hogy a törmelékek jelentősen veszítenek a súlyukból, így Debenham és Alex segítségével relatíve gyorsan képesek a törmelék jelentős részét eltakarítani. Debenham képessége is aktiválódik, ám csak a kisebb 1 kg-os törmelékdarabogat képes vele arrébb lebegtetni. Szerencsére ez nem nagy probléma, hála kollégája varázslatának.
Ekkor állítja meg Alexet Debenham, és tesz fel neki egy fontosnak látszó kérdést, amire a lánynak eszébe juthat, hogy amikor két napja Daniellel itt jártak, akkor sikerült pár percre leszakadnia fiúról, és akkor a Nagyterem túloldalán találta magát, aminek a végében volt egy ajtó, ami egy folyosóra vezetett. De azt már nem tudta felderíteni, hogy az hova vezetett, mert Daniel rábukkant, és indultak is.
Ellenben Bradley - amíg Alex és másik kollégája beszélgetnek - valami egészen különös dologra bukkan ott, ahol korábban a hugrabugos fiú holtteste volt sejthető. A srácnak, vagy a testének nyoma sincs a törmelékek alatt, ám valamiféle mágikus átjáró tárul fel a talajon a szeme láttára. De vajon hova vezet? Mi ez az egész? Ez nyelhette el a fiút is? Ha igen, akkor felcsillanhat a remény, hogy még életben van? Vajon mitévők lesznek most hőseink?
//Határidő: 12.03. Következő mesélői hsz.: 12.04. G. Acc.//
Sosem voltak jók a megérzéseim, de annál azért egy fokkal jobbak, mint a nem létező varázsképességeim, éppen ezért valahol mintha szükségesnek éltem volna meg nemcsak a diákok keresését szemmel, hanem a megtorpanást is. Engem igazol a majdnem-lett helyünkön a kőomlás, de nem tudok örülni neki, mert van szerencsétlenségünk végignézni egy diákunk tragédiáját. Ezen a ponton örülök annak, hogy nem erősködtem és elfoglaltam a delegációban Paisley helyét, mert bár nekem nincs saját gyermekem - és lássuk be, 40 vagyok, valószínűleg már nem is lesz, hisz nem vagyok én Hugh Heffner vagy Faludy György - azt azért át tudom érezni milyen lehetne végignézni a saját fia feltételezhető halálát. Jade és Savannah összezuhanása és Alex kétségbeesése teljesen érthető, nem is feddem meg őket, inkább igyekszem megacélozni magamat, s Bradynek kezdeni segédkezni a törmelék elpakolásában. Közben mintegy eleddig szunnyadó vulkán éled fel telekinetikus képességem - sosem használtam direktben, hiszen nem is tudok róla, hogy rendelkezem mágikus adottsággal - és míg a kezemmel nagyobb kődarabokat mozgatok, a maximum 3 kilós kis törmelékeket is megmozgatok (ha sikerül egyáltalán). - Próbáljatok odafigyelni honnan éreztek huzatot. Arrefelé ahol légrés van ott lehet a kijárat is talán. - fordulok a lányok felé, s célzok ezzel nekik arra, hogy inkább a vészkijárat felőli oldalon nézelődjenek, így kívánva megóvni őket attól, hogy esetleg velünk együtt ráakadjanak a szerencsétlenül járt hugrabugos holttestére (amit remélek, hogy nem találunk meg, mert amíg nincs test élhet a remény, hogy még életben van). - Próbálj koncentrálni! - állítom meg (ha kell, akkor erővel) Alexet és fordítom magammal szembe abbahagyva egy időre a törmelékeltakarítást. - Ha hirtelenkedünk azzal mást nem érünk el csak hogy minket is betemet és nem marad egy csepp esélyünk se megmenteni Danielt! - próbálok hatni rá. - Volt valami vészkijárat a catering-személyzet által elfoglalt helyiségek irányában? - próbálom feltérképezni, hogy lehet-e hátsó kijárat. Ha Alex emlékszik, akkor egyrészt elhinthetem számára, hogy talán Danyre nem ráesett a törmelék, hanem hátrafelé ki tudott hengeredni alóla, másrészt pedig jó ha mi is tudjuk hányfelé képzelhető el, hogy kijussunk a csapdából.
//Telekinézis 1. szint Tárgymozgatás az elme erejével. Alacsonyabb szinten hozzánk közel lévő kisebb tárgyak mozgatására ad lehetőséget, esetleges hibákkal, magasabb szinten már akár kősziklák mozgatása is lehetséges, vagy épp valaki fojtogatása az elme erejével, afféle jedi erő. 1. szint: Kisebb tárgyak (kődarab, pálca, pohár) mozgatása, lebegtetése. Veszélyes tárgyak esetében lökés is lehetséges, ilyenkor támadni lehet üvegcserepek, vagy éles tárgyakkal. A mozgatott tárgy súlya maximum 3 kg.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Az életveszély ellenére is a kijárattal ellenkező irányba kezdek el futni, hiszen nem hagyhatom itt Danielt, egyszerűen nem visz rá a lélek. Ebben pedig szerencsére senki se akadályoz meg, hiszen mindenki saját magával van elfoglalva. Jobbra-balra lököm az utamba akadó embereket, miközben ezerrel dolgozik bennem az adrenalin. Normális esetben nem boldogulnék velük, de most készségesen térnek ki az utamból. Fejvesztve rohannak a vészkijárat felé, miközben az épület darabjai engedelmesen hullanak alá a magasból. - Húzzunk innen! - teszem még hozzá, miután – hatalmas megkönnyebbülésemre – megtalálom az unokatestvéremet, ő pedig karon ragad. Nem ellenkezem, azt hiszem ez az első olyan eset, hogy valamiben egyetértünk egymással. Engedelmesen követem hát őt, a lényeg az, hogy már megvan és semmi baja. Dany pajzsa igencsak gyengécskére sikeredik, én pedig némi aggodalommal pillantok felfelé. A jelek szerint már nem sok időnk van, hiszen a plafon elég szépen megrepedt és lassan egyre nagyobb darabok hullanak ránk. Megszaporítom hát lépteimet, hogy még időben kijuthassunk ebből a földi pokolból. A következő pillanatban pedig mintha minden lelassulna körülöttünk, ez pedig nem csak Dany famíliárisának köszönhető, hanem valami egészen másnak is. A kis menyét próbálkozása nem jár teljes sikerrel, képtelen annyi időt nyerni számunkra, amennyire szükségünk van. A tekintetem a tanárokra vetődik, akik minket szemlélenek, a rá következő másodpercben pedig egy igen erős lökést érzek a hátamon, majd szó szerint sikerül megszemlélnem közelebbről is a padlót. Hatalmasat lendülök előre, majd terülök el, miközben a hátam mögül fülsüketítő robaj zaja üti meg a fülemet. Lehunyom a szemem, miközben abban reménykedem, hogy nemsokára meghallom Daniel hangját, de semmi... A szívverésem felgyorsul, a torkomban valamiféle gombóc jelenik meg, de valahogy nem visz rá a lélek, hogy hátrapillantsak. Sejtem, mi vár rám, amint megfordulok, de mintha ezzel képes lennék megakadályozni az elkerülhetetlent. - Dany? - intézem kérdésem a fiatal nő felé, aki elém lép, hogy segítsen, majd hirtelen elsírom magam. Nem vagyok teljesen hülye, sejtem, hogy a törmelék maga alá temette, de még mindig reménykedem a csodában, noha a lelkem mélyén sejtem, hogy ezt nem élhette túl. - Meg kell keresnünk! – nyelem vissza a könnyeimet és fordulok meg elszánt tekintettel, ha a nő hagyja, de amikor megpillantom, hogy a famíliárisa köddé válik, az én térdeim is megremegnek. - Nenenene – ismétlem a szavakat, Jade iménti példáját követve, a könnyeim pedig utat törnek maguknak és csak úgy zubognak alá az arcom két oldalán. - Nem, ez csak egy rossz álom, valami hülye vicc, igaz? - kérdem kétségbeesetten, ha pedig Bradley varázslata sikerül, akkor én vagyok az első, aki a törmelékeknél terem, hogy elpakolja azokat az útból. Ha valaki ebben megakadályozna, az magára vessen, ütök, rúgok és harapok is egyszerre, ha szükséges. Egyszerűen nem vagyok hajlandó az unokatestvérem nélkül elmenni innen, hiszen ő a bátyám és családtagokat nem hagyunk hátra, nem igaz? Tehát, ha mindenféle akadályt sikerül legyőznöm, sietek el Jade famíliárisa közeléből, ügyet se vetve az általa adott péksüteményre, ami más esetben igen cuki gesztus lenne a részéről, de most csak óvatosan söprök egyet rajta a lábammal, ha esetleg útban lenne. - Oké, Dany, tarts ki, itt a segítség! - szólalok meg, amint ott termek, majd igyekszem minél hamarabb elpakolni róla a törmelékeket, még abban az esetben is, ha a bűbáj kudarcot vallott volna. A kisebb darabokkal még boldogulok és talán már az is hatalmas dolog ebben a helyzetben, ahol minden gramm számít.
Kezdek jobban lenni, az idegességem elszállóban van, ahogyan Jade áldását adja, lehet, hogy még amolyan előválogatónak, diszlettervezőnek fel is kérjük. Savannah pedig lebecsüli magát, nem azért kértem meg őt, hogy szövegkönyvet keressen, hanem hogy együtt legyünk, hogy ne legyen olyan magányos, hasznosnak érezze magát, de tényleg tud érdemben hozzátenni, ez nem csupán mondvacsinált alibi. Könyvárosként a vérében van az irodalom. Tudja, hogy hogyan kell felépíteni egy művet, a hangsúlyokat biztosan át tudja adni a fiatalabb diákoknak, egy beállítást is szépen meg tud komponálni. A szokásos kishitűségét pedig majd valahogy kiírtjuk. – Köszönöm nektek, akkor majd.. – Nem fejezem be, mert félbeszakít minket a katasztrófa első lépcsőfoka. A hideg fuvallat lehet, hogy csupán jelzés volt a lavina előtt. Felpattanunk, ám Cliff mégis visszamenne a két ottmaradt diákért, akiket mi későn vettünk észre, Alex elszáguldott mellettünk Danielért. A hatalmas robaj maga alá temeti a fiút, aki utolsó erejével lök egyet a mardekáros diáklányon. Megdöbbenve kapom a szám elé a kezemet, jeges félelem hatol a szívemig, ahogyan közelebb óvakodok, Alexet Jade próbálja támogatni, de az ő s Savannah szeméből is dől a könny. Én magam Savannah karját támasztom meg. – Úristen.. Grayson fia.. – Személyesen ugyan nem vagyok közelebbi kapcsolatban a tanárral, de mégiscsak egy kolléga valahol. Az most nem érdekel hogy minket fog vádolni, sokkal inkább a halál gyilkos szárnyai borulnak ránk, megfordul velem a világ, én magam is könnyekben török ki, túlságosan érzékeny lelkű vagyok, hogy csak itt tartsam magam, de a három hölgy kedvéért végül megemberelem magamat, és amíg Savannah körbejár, én félhangosan szólalok meg. – Életben lehet. – Tör ki belőlem az egykori griffendéles, s bár éreztem, hogy a mágiám némiképpen megcsappant, de könyörgöm, tanárnak készülök, hadd értsek annyira a mágiaelmélethez, hogy sikerülhet még valami. Ráadásul a bűbájokhoz s az áltváltozásokhoz értek leginkább, ezért megpróbálom átváltoztatni a törmeléket tollpihére, hogy félre tudjam tolni őket. Felkészülök arra, hogy Danielt holtan találom alattuk, ami a lányoknak is sokkoló lehet, de ha kis esély is van rá, hogy él, meg kell mentenem. Ha a mágiám nem működik, akkor puszta kézzel kezdem lepakolni a köveket, amit meg tudok emelni. Azért óvatosan, hogy ne ártsak, nagyon összetörhette magát. A familiáris eltűnése azt is jelentheti, hogy olyan durván beájult, hogy a halál közelében van, így a lelke már nem tartja össze az állatkát.
Már nincs alkalmam rá, hogy én is bővebben kifejtsem a véleményemet színdarab ügyben, főleg hogy igazából Brady ötlete volt, én inkább csak a nem zenei részében segítek, no meg hogy jó szövegkönyvet találjak, amiből dolgozhatunk. De hát már nincs időm, hogy ezt ki is mondjam, csak néhány pillanatig örülök neki, hogy Jade is értékeli az ötletet, viszont az épület omladozni kezd és pillantok múlva már a többi sikítozó vendéggel együtt rohanunk a kijárat felé, amíg a tanárkolléga meg nem szólal. Igen, hiszen ott volt még Dany is, de én elsőre eleve arra gondolok, hogy mégis csak helyi, tudja, hogy mi merre. - Biztosan másik kijárat felé szaladtak! - mert hát igen én is úgy gondolkodom, mint Jade, hogy ha már még itt is dolgoznak akkor ismerik a helyet és talán tudják merre van a legközelebbi ajtó és arra mentek. Mi sem tehetünk mást, mint hogy rohanunk, de ha egyszer látom, hogy a többiek nem teszik akkor ez engem is megtornapásra késztet és úgy fest mázlink van, mert körülöttünk is újabb plafon és faldarabok hullanak le, amikor aztán kiszúrjuk a gyerekeket is rohanni, majd a nagy lökés és... - Jézusom! - sikítok fel, amikor tudatosul bennem a tény, hogy az a baromi nagy darab pont Danyre zuhanhatott, hogy aztán a familiárisa a szemünk láttára tűnjön el, ami ugye nem jelenthet mást, mint hogy... A zaj végül elhal és még arra is van esély ezek szerint, hogy akár másokat is látunk itt-ott kilógó testrészekkel betemetve, hiszen elég sokan voltunk a teremben és ha nem futott mindenki sokkal gyorsabban, mint mi, akkor most egy csomó hulla van mindenfelé, vagy legalábbis sérültek és ájultak és... Összeszorítom a fogaimat, már-már fájdalmas olyannyira, mert hát itt van Alex és nem most kellene totálisan összeomlani bár nem vagyok távol tőle. A könnyeimet én sem tudom visszatartani, miközben Jade megpróbálja Alexet felszedni a földről. - Talán... más is túlélte... - nyögöm ki végül el-, elcsukló hangon, na persze itt most nem Danielre célzok, hiszen ő jó eséllyel nem. Szóval próbálom a sokkos állapotot úgy kezelni, hogy legalább lefoglaljam magamat, bár kissé úgy festek most, mint aki kábé céltalanul mászkál a romok között és embereket keres, hátha valahol moccan valaki, vagy felnyög, vagy tudomisén. Na persze, ha mindezek után majd látok valahol valami kilógó emberi maradványt, akkor igen nagy rá az esély, hogy minimum helyből elájulok.
Hatalmas szikrázó szemekkel pillogok Brady-re, ahogy elkezdi mesélni a terveit és egyértelmű, hogy a többesszám nekem is szól! - Ez nagyon jó ötlet, annyi klasszikust vittek már színpadra és annyi vár még a sorára! A karácsonyi musical is nagy siker volt, úgy örültem, hogy az a kedves bolgár lány, Dorina is kiállt a színpadra egy kis magabiztosságot gyűjtve! Alig várom, hogy elke… - na ennél többet már igazán nem tudok csacsogni, mert jön a világvége. A vörös szőrpamacs szedi a kis lábait a brióssal, velünk együtt, miután néhány egysorossal leszóltuk a rómaiak építészeti és mágikus tudását is, de amikor Cliff proff felhívja a figyelmünket a fiatalokra felsikkantva fordulok vissza az ajtóban megtorpanva a többiekkel. - Jajj, ne, gondolod, hogy… ? - szalad ki a számon, de ahogy esik szét az egész épület lehet, hogy a hangzavar el is nyomja. Ahogy visszafordulok és meglátom Alex-Dany párost, ahogy menekülnek, a pillanatot, amikor Dany ellöki az unokahúgát és kipulzál a familiárisából az időfagyasztás - amit jól ismerek, hányszor használtam, hogy könnyebb legyen a peluscsere az ikreknél! - néhány pillanatra megdermedek és ha akarnék se tudnék mást nézni, csak ahogy Dany-t maga alá temeti minden és a familiárisa a szemünk láttára foszlik a semmivé, szóval… - Nenenenene… - gördülnek ki az első könnycseppek, ahogy képes vagyok a pislogásra. Eszembe se jutott, hogy a fiatalok egymást fogják keresni ahelyett, hogy a vészkijáratok felé mennének, hiszen még a legkisebbek is tudják, hogy minél előbb ki kell menekülni az épületből, de… úgy tűnik premier plánban végignéztük egy diákunk halálát. A térdeim megremegnek, úgy botladozom könnyes tekintettel Alex-hez, aki végig csúszott a padlón, hogy felsegítsem, képtelen vagyok odamenni a halom törmelékhez, ami a fiatal fiút rejtheti. Hiszen a familiáris megszűnt, tehát… - A-alex, ugye? Segítek… - szipogom, de úgy segítem fel szándékosan, hogy az ajtó felé nézzen, amerre szaladt, és ne a háta mögé. A familiráisom szomorúan teszi le a lány előtt a briósát, mintha ezzel akarná vígasztalni és gyógyításba kezd, bár valószínűleg nem nagy sikerrel, miközben az arcomon csak úgy patakzanak a könnyek, nem igazán meg a pókerarc és a megnyugtatás, hogy nincsen semmi baj.
// Familiáris képesség - Gyógyítás: A familiáris gyógyító erővel bír, reális keretek között képes rá, hogy gyógyítson valakit (nem csak a gazdáját), de ez kiveszi az erejét, utána pihennie kell, nem tudja használnia képességeit. Amennyiben valakit halálos sérüléstől ment meg ő maga pusztul el helyette. //
Daniel boldog, és kedves mosollyal szolgálja a ki a tanári asztaltársaságot. Így pillanatokon belül az asztalra kerül a kikért üres tea, és virslis croissant is, hála a fiú udvarias felszolgálásának. Közben pedig már az igazgatónő is lelkes beszédbe fog. Ám mindez az idilli béke nem tart soká, mert valami különös csontig hatoló érzés keríti hatalmába teremben tartózkodókat, az épület pedig megremeg, és úgy fest egyenesen a fejükre akar zuhanni…
Míg a tanári kar egyértelműen a kijárat felé veszi az irányt (még Jade familiárisa is, akinek sikerül még egy brióst lopnia) Daniel egyértelműen a másik irányba indul Alex nevét kiáltozva, hiszen nemrég még a terem másik végében hagyta a lányt. Végül valahol a terem közepe fele a rossz látási viszonyok ellenére is sikerül egymásra találniuk. - Ki kell jutnunk! - a fiú a bal kezével talán a szükségesél nagyobb erővel ragadja meg a lány karját, és már futólépésben húzza a kijárat felé, hogy utolérhessék a menekülő tanáraikat. Közben pedig a jobb kezében már ott a pálcája, hogy valamiféle védőpajzsot idézzen kettejük felé, ami megóvja őket a lezúduló törmelékektől, ám ez is igen csak haloványra sikeredik. A nagyobb darabok ellen nem nyújt védelmet, tehát a párosnak igen csak szednie kell a lábát, ha ki akarnak jutni épségben… Eközben a tanári delegációnak - nagyjából együtt mozogva - éppen csak néhány lépéssel sikerül elhagyni az ebédlőt, és kijutni az előtte lévő tágasabb aularészbe. Ekkor torpan meg, és néz vissza Debenham professzor a két fiatalt keresve, ezzel megtorpanásra késztetve a többieket is. Talán éppen szerencséjükre.
Így éppen láthatják, amint Daniel familiárisa megérezve a közeledő katasztrófát időfagyasztással próbálkozik időt nyerve gazdájának, ám mintha a kis menyét képessége is erősen legyengült volna, így nem képes megállítani az időt, pusztán lassítani azt. Tehát a felnőttek jóformán lassított felvételként láthatják, és élhetik meg, - ám tenni már nincs idejük semmit sem, hisz a familiáris varázslata őket is éri - amint Daniel szemében egy utolsó felismerés, és elhatározás szikrája gyullad ki. Minden csepp fizikai erejét összeszedve hatalmasat taszít hátulról Alexen, akit eddig igyekezett a megfelelő irányba terelni. Így a lány a lendülettől hatalmasat esik előre, de éppen hogy centikkel kikerül az éppen lezúduló törmelékhegy hatósugarából. Tulajdonképpen, ahogy földet ér, pusztán néhány kék-lila zúzódást szenved, de semmi komolyat. A familiáris varázslata megszűnik, és ahogy a lány és a tanárok visszanéznek, ott ahol a fiú volt pusztán pillanatokkal ezelőtt, most már csak hatalmas leomlott kövek, téglák, és törmelékek vannak. Ám ha közelebbről is megnézik, akkor a törmelékek közt találnak egy ketté tört varázspálcát, és egy fájdalmasan felnyüszítő menyétet. A varázspálca még szikrázik egyet, majd végleg eltűnik belőle minden mágia. Ezzel egy időben a familiáris még egy utolsó fájdalmas nyüsszentést hallat, és egy halk pukkanással enyészik el a semmibe. A felnőttek pedig már jól tudják mit is jelent ez.
Ha a sokk után a felnőttek elkezdik felmérni a terepet gyorsan rájöhetnek, hogy vége a katasztrófának. Vagy legalábbis az első hullámnak. Nem esik több törmelék a nyakukba, és olybá tűnik minden mozdulatlanná dermedt. Ha körbepillanatanak, akkor tudatosulhat bennük, hogy az egykori aulában vannak, ám minden lehetséges kijáratot méteres törmelékhegyek torlaszolnak el. Vélhetően, ha nem torpannak meg visszanézni a fiatalokra, akkor már valamelyik másik törmelék kupac alatt lennének ők is. Nagyon úgy tűnik csapdába kerültek a valaha szebb napokat látott aulában, miközben felvetődik a kérdés, hogy ezt az egész katasztrófát talán csak ők öten élték túl? És ha igen, akkor hogyan juthatnak ki?
//Határidő: 11.26. Következő mesélői hsz.: 11.27. G. Acc.//
-Ezt jó hallani! - mosolygok Paisley juniorra hálásan. A virslis croissant mellett teszem le a voksomat, s bár nincsenek tőle annyira elragadtatva az ízlelőbimbóim, mint egy rántottától lennének, attól még jóllakom vele. Jade lagymatag kávébabszörnyeit látva mosoly tolul képesebbik felemre. Nem, mintha nekem lenne alapom kinevetni bárkit a sikertelensége miatt, hiszen lilám nincs hogy kéne kinézzen egy rendes kávéhabszülemény, szóval a mosolyom annak szól, hogy tetszik ahogy a kórusvezető elszórakoztatja kissé gyermetegen magát. Mondanék is rá valamit, de ekkor a színpadon zajló beszéd helyett másféle - és nem pozitív előjelű - érdekesség hívja fel a figyelmemet az olasz precizitásra, vagyis annak a hiányára. Nevezetesen a huzat. Megborzongok, kissé el is húzom a számat amikor nyúlnék a zakómhoz, hogy összébb húzzam magamon, erre annak sikerül leszaggassam az utolsó, haldokló cérnaszál által tartott gombját. Ez az ami felhívja figyelmemet arra, hogy van karma. Hiszen a pálcámat ugyan. Nem felejtettem el, csak eljátszottam, hogy igen, de feledékenységem másvalamire kiterjedt, méghozzá a gombvarrásra. Pedig indulás előtt, amikor pakoltam még eszemben volt. -A kis falánk! - szalad ki belőlem kacaj a szöktetett briós láttán, de arcomra is fagy a törmelékeső megkezdődtekor. -Osztom az elhatározást! - értek egyet a csinos könyvtárossal, s én magam is felpattanok, hogy csatlakozzam asztaltársaim meneküléséhez. Brady kérdésére futólépésben már majdnem válaszolok, amikor eszembe jut valami, így hát más az, amit futtában a többiektől kérdezek. -Dany és Alex? - ők is az iskolához tartoznak a fejemben még akkor is, hogyha jelenleg a Maroni-klánként vannak jelen. Valahogy nem lenne szívem itt hagyni őket, épp ezért meg is torpanok, hogy visszapillantva röpkén felfedezem-e őket. Persze arra azért figyelek, hogy ne essen semmi a nyakamba, ha nagyon életveszélyes lenne a helyzet folytatom utamat én is a törmelékeső alól kifelé, amerre a többiek.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Valamiért sejtem, hogy Dany ezúttal tündökölni fog a reflektorfényben, szóval nem is lesz olyan nehéz számomra megpattannom a pult mögül. A pincér bamba vigyorral az arcán foglalja el eddigi helyemet, én pedig gyorsan elvegyülök a tömegben, még mielőtt unokatesóm észbe kapna és keresni kezdene engem. Nincs nehéz dolgom, fürge vagyok és vékony, hamar utat török magamnak. Szerencsére pillanatok alatt az asztaltársaság közelében találom magam, de az a bizonyos professzor még sehol sincs. Lábujjhegyre állva próbálom kiszúrni magamnak, de semmi... Talán még szökkenhetnék is párat, hogy jobban lássak, de akkor Daniel bizonyára észrevenne engem. Nem, lapítanom kell, nehogy lebukjak. A végén még a fülemnél fogva rángatna vissza a helyemre. Nem sokkal később azonban megüti fülemet az olasz iskola igazgatónőjének hangja, én pedig – fél füllel bár, de – figyelek rá. Remélem, hogy elejt pár hasznos információt Dany volt nevelőapjának hollétéről, de semmi. Nem mond konkrét nevet, se semmit, csupán annyit, hogy a délutáni program megváltozott. Elhúzom hát egy pillanatra a szám szélét, hiszen nem tetszik a mondandója, ahogy az sem, hogy voltaképp a semmiért vállaltam be ezt az igen nagy melót. Városnéző túra? Kösz, nem, Rómát már vagy ezerszer láttam már. Vissza is indulok hát a helyemre, de a fura érzés hatására hirtelen megtorpanok és fázósan kulcsolom össze magam előtt a kezem. Csodálkozva nézek körbe, hiszen egyszerűen képtelen vagyok hova tenni a dolgot. Nem lehet ennyire hideg! Odakinn jóformán a hőség tombol, idebenn pedig van valamilyen hűtés ugyan, de ez... A végtagjaim egy pillanatra megdermednek, én pedig csak egy helyben álldogálok, magamban azt latolgatva, hogy most mitévő legyek. Valahogy nem tartom normálisnak a dolgot, ráadásul a mágikus erőm is csökkenni kezdett. Nem vagyok profi ebben, de a hirtelen fáradtságot egyszerűen nem tudom másra vélni. Még az is megfordul a fejemben, hogy odamegyek Danyhez és megkérdem tőle, mi lehet ez, de végül győz a józan eszem. Ha nem talál a helyemen, hamar rájön, hogy sántikálok valamiben. Elsőként tehát vissza kell mennem a pult mögé, majd onnan kérdezősködni, mintha el se mozdultam volna a helyemről. Igen, ezt kell tennem. Már pont indulnék meg ismét, amikor a kastély omladozni kezd és pont előttem egy jókora vakolat hullik le a magasból. Nem vagyok ijedős alkat, de most igen fürgén pattanok hátrébb, rémült tekintetet vetve a veszélyforrásra. Ez ki is nyírhatott volna! Ekkor azonban még egy dolog bevillan: Dany! Te jó isten, ha ott is agyonüti valami... - Daniel! - kiáltom el magam, majd a menekülő tömegre ügyet sem vetve indulok meg abba az irányba, ahol az unokatestvéremet sejtem. Időközben a pálcám is a kezembe kerül, én pedig habozás nélkül lökök félre mindenkit, aki az utamba áll. Meg kell mentenem, mert néha annyira bele tud merülni a szónoklataiba, hogy talán észre se vette, hogy az épület omladozni kezdett. Nagy eséllyel még mindig az olasz reggelik jellemzőit sorolja, teljes átéléssel. Még kész szerencse, hogy engem is magával hozott. - Lumos Maxima! - szólalok meg, hogy lássak is valamit, hiszen a füsttől nem sok mindent vagyok képes érzékelni a környezetemben. Szinte fojtogat, de én nem adom fel, továbbra is a kijárattal ellentétes irányban tartok, arrafelé, amerre Danielt sejtem. A pálcám végéből feltörő fény azonban épp csak pislákol, igen gyengén. Nem sokat segít hát számomra és kezdek kissé kétségbe is esni. Kimenekült volna már?
Ahogyan Cliff megérkezik, őt is megtisztelem azzal, hogy felállok egy pillanatra, és csak akkor foglalok helyet, amikor már ő is lecsüccsent. Egészen összeöltöztünk, én magam is a sportosan elegáns viseletet követem. Körbenézek a többiek reggelijén, még mindig nem érett meg az idő, hogy egyek is valamit. A kérdésre, hogy mit kezdünk majd a délelőttünkkel, a lányokat figyelem, ők már követik is a menetrendet, így Clifford kérdése azt hiszem engem annyiban érint, hogy majd sodródok az árral. Az ott sertepertélélő Daniel vagy Alex segítségét kérem, hogy egy üres, maximum tejjel hígitott teát fogok kérni, hogy valami nyugtató legyen a gyomromban. – Egy kicsit felkavarodott a hasam azt hiszem. Talán semmi komoly. – Viszonzom Savannah pillantását, ő már ismerhet annyira, hogy nem szoktam elhagyni magamat, sőt, idegeskedni sem szokásom, ám most megfeszül az álkapcsom. Neki nem kell magára venni, nem tudna olyat tenni, amivel elriaszt, vagy akár csak felhúz, így kizárásos alapon most Sadie keze lehet a dologban. – Engem valami pedagógiai továbbképzés érdekelne, de szívesen megyek veletek, ha mást találtok. – Szólok oda a többieknek, remélve, hogy lassan megérkezik a teám, ami ha igen, lassan kortyolgatva fogok bele, az olaszok reggeli költeménye ezúttal álom marad. Talán estére már meg tudok kóstolni valamit, a helyi pizza komoly reménnyel kecsegtet. – Igen Jade? Nos arról volna szó, hogy néhány kicsit meghívnék szülői engedéllyel, no meg ha te is rábólintasz. Savannah kiválasztana egy irodalmi művet, és együtt betanítanánk a két kórus ügyes énekeseinek egy musicalt. – Nem hagyom, hogy Savannah kihúzza magát a dologból, mintha mindez csak szakmai diskurálás lenne a két kórusvezető között. Picit megérintem hát a könyvtárosnő vállát, hogy igenis nézzen csak oda, itt most ő az egyik főszereplő ebből a szempontból. A füstfelhő s a jeges fuvallat elsőre fel sem tűnik, utóbbit hidegrázásnak vélem, biztosan a rosszullétemet húzza alá, ám amikor már az egész kastély is beleremeg a szónok szavai után, akkor én is felpattanok, a lányok nyomában sietek. Ehhez képest egy kis gyomorrontás nem fontos. A kijárat felé igyekszem, noha még nem ismerjük teljesen a szállodát, de azért a menekülési útvonalra minden felnőtt okosan odafigyel. Ha Jade és Savannah nem jó irányba galoppozna, akkor rájuk szólok, hogy gyorsan váltsanak irányt, de Cliffet se hagyjuk hátra. – Te jó ég, mi történhetett? – Kérdezem félhangosan, varázsolni eszembe sem jut, a római építészet még ha mágikus is, világhírű, itt valami tényleg nagy zűr történt. Megtehetném, hogy beszállok a mentésbe, de vendég vagyok itt, hátha megoldják a helyiek. Ráadásul az idegeskedés annyira ráment a gyomromra, hogy még mellémenne valamelyik varázslatom.
Brady megérkezik, nem hiába tekergetem a nyakamat és nézelődöm gyakran a bejárat irányába és egyedül van! Mintha ennek örülnöm kellene. Egy baráttól ez csúnya dolog ugye? Azért még se mszép tőlem, ha örülök annak, hogy a párja már megint gondolom nem tudott időt szánni rá, hogy együtt töltsék az időt, miközben ha jól tudom ő is épp Rómában van.. vagy volt. Azért ennyire nem figyeltem. - Szép jó reggelt! Ez igazán kedves, köszönjük! Jól vagy? Elég sápadtnak tűnsz. - mérem végig kissé aggódó pillantással a kollégát. Látszik rajta, hogy valami nem kerek. Tegnap nem volt alkalmunk beszélni az érkezés után, nekem pedig épp eléggé lefoglalta a figyelmemet Jade egész estés csacsogása, úgyhogy nem is próbáltam meg este már körülnézni az épületben. Az érkező tanárúr azért kap tőlem néhány határozott bólintást is. - Tökéletesen egyetértek, de azért akad itt pár sós finomság is szerencsére! - célzok a rántotta témára és közben megered Dany nyelve is, ahogy felsorolásba kezd, hogy miket lehet még itt enni, ami nem feltétlenül édes. Én is inkább a sajtós dolgok felé húztam első körben, bár egy kis tányérra nem tudtam megállni, hogy ne tegyek ki magamnak egy kis desszertnek valót is. - Én biztosan beülök a délelőtti előadásra. - válaszolok a férfinek, miközben Jade láthatóan Bradyvel csacsog el. Biztosan a színdarabról szeretné kikérni a véleményét. Ezek szerint még eddig nem beszélték meg, akkor tényleg ideje, bár sokáig nem jutnak el, mert megérkezik az igazgatónő is, hogy megnyissa a konferenciát. Én is elhallgatok és inkább a sajtos-fokhagymás cipómmal foglalatoskodom. Nem tervezek ma senkivel sem csókolózni, úgyhogy remélhetőleg a fokhagyma nem okoz majd gondot. Sokáig viszont nem tart a beszéd, mert konkrétan a tányéromba hullik egy darab a plafonról, én pedig ijedten sikkantva fel ugrom hátrébb a székemmel együtt, miközben Jade familiárisa már épp a briósát menti. - Jó ég! Úgy látom a varázslás sem az erősségük! - kontrázok rá az építészeti problémára. Én nem próbálkoztam a kávé habjának variálásával és bár a fura fuvallat megcsapott, de egyelőre nem esik le, hogy ez bizony a mágikus erőnk visszaszorulását eredményezi, viszont az látom, hogy az épület összetartása nem megy épp a legjobban a szervezőknek. A székem jó eséllyel már a hátraugrásnál felborult, úgyhogy nincs mit tenni futólépésre kapcsolok Jade-de legyütt. - Tűnjünk el innen mielőtt az egész ránk omlik! - én azért nem ragadok meg az asztalról semmit sem, annyit nem ér nekem egy étel sem, csak a kollégákra vetek egy futó pillantást, de biztos vagyok benne, hogy mindenki egyszerre mozdul, hogy minél előbb kijussunk innen. Eszem ágában sincs varázslással próbálkozni.
Pedig igazán képes vagyok együttérző lenni és letekerni kissé a pörgést, ha a hangulat úgy kívánja, így hát ha tudnám, hogy Savannah-nak szüksége lett volna egy kis támogatásra, akkor bizony kevesebbet beszéltem volna Amaráról és Alistairról és többet hallgattam volna. Brady ahogy megjelenik egy bókkal indít, amire kicsit felkuncogva kihúzom magam, de egyértelműen a pillantásait a könyvtárosnőre pillogtatja, nem rám, szóval… megindulnak a fejemben a fogaskerekek. Megérkezik Debenham professzor is, ő a feketebárány talán a kis delegációnkban, mert alig tudok róla valamit. A Bestiamester szak éppen olyan, amihez a legkevésbé se szagoltam hozzá soha, a látványmágiára és a tanár tárgyakra koncentráltam, egy csipetnyi elemi mágiával, mert egy csomó látványelemnek nagyon ütős alapja lehet. - Jó reggelt mindenkinek! - mondom a pasikat egy kalap alá véve, aztán végighallgatom a kaja tanácsokat és végül egy briósnál és a Savannah által is említett cantuccininél kötök ki. Dany valószínűleg még a sajtoskenyeret is úgy adná elő, mintha mennyei manna lenne, így egyértelműen megkordul a pocim, mielőtt belevetném magam a péksüteményekbe és az édes kávéba, amit ő maga készített nekem. - Köszönöm, csodálatos. - dicsérem meg egy széles mosollyal, aztán hálásan átveszem Savannah-tól a brossúrát, de kicsit gyanakodva pillantok fel belőle, mikor meghallom Brady kérdését. - Hajaaajjj, mit csináltál? - jön a drámai kérdés, miközben élvezettel beleharapok a briósba, amit megpakoltam habbal és néhány eperrel is, remélve, ha nem szokás, akkor se fog senki nagyon szívbajt kapni. - Most nyári szünetben mindenki kapott egy kis feladatot, hogy próbáljon meg saját dalt írni, amit majd előadnak nekem szeptemberben, de… bökd ki, miért érdekel? - billentem félre a fejemet, vidám tekintettel, aztán Clifford kérdésére adnék választ, de túl sokáig csacsogtam Brady-vel, közben a színpadra mászott a vendéglátó iskola igazgatónője. Az elején még minden koncentrációmat ráfüggesztem, de aztán szépen lassan újra elkezdek majszolni és végül miközben ő beszél, addig én a pálcámmal játszva a kávé habját - mielőtt még lefalnám róla teljesen -, pillanatról pillanatra más alakba formálom, de valahogy mindegyik egyre satnyább és satnyább lesz. A furcsa bénultság ahogy átjár hatalmasakat pislogok a társaimra, aztán az egész hely elkezd omladozni. - Te jó ég, azt hittem az olaszok tudnak építkezni! - kiáltok fel és amikor az első darab plafon zuhan bele a tányéromba halkan felnyüsszentek. - A briósom… A familiárisom szerencsére jobban észnél van, ugyan ő is kicsit koki, szóval amikor elkezd villámgyorsaságra kapcsolni az az első, hogy a székről mellőlem az asztalra ugorjon és elemeljen egy süteményt, mielőtt a pusztítás martalékává válna, és csak azután fogja menekülőre, a kis karmával térden kaparva, hogy csipkedjem magam. Felugrok, és a többiekre pillantok, aztán megcélzom a legközelebbi kijáratot ahelyett, hogy hősködnék, mert egyrészt már a kávéhabból tudom, hogy valami nincs rendjén, másrészt engem gyerekek várnak haza, nem lapíthat ki egy leomló gerenda!
//Alakformálás a kávéhabra - Bűbájtan - 45 pont, de kijátszottam, hogy satnya. Familiáris képesség: Villámgyorsaság: Képes az idő tört része alatt eljutni egyik pontból a másikba és megtenni dolgokat. A sebessége az alap sebességének 3-szorosára nő. - igazából csak sütit lop aztán menekül. //
Dany kedves, és udvarias mosollyal fogadja a Roxfort tanári képviseletét. Sőt, amikor az olasz reggeliről kérdezik, akkor igen lelkes magyarázatba fog a hagyományos olasz péksütemények ismertetéséről, mint a brioche (briós), bombolino (fánkféle), biscotti (kekszek), vagy a cantuccini, ami egy fajta mandulás keksz, aminek említésével Savannah könnyen leolvashatja Dany arcáról, hogy szerzett egy elismerő jó pontot a srácnál. A rántotta említésére pedig Debenham professzor felé fordul egy kis mosollyal. - Ami azt illeti, az édes péksütemények mellett tudok néhány sós változatot is ajánlani. Bár hagyományosan többnyire édes péksüteményeket fogyasztunk gyümölcsökkel, ezúttal gondoltunk a külföldi vendégekre is. Így készítettünk virslis croissant, sajtos-fokhagymás cipót, sonkás-paradicsomos csigát. Ha szabad megjegyeznem, a régió legjobb péksüteményeit a bácsikám készíti, legyen szó édes, vagy sós verzióról. Úgy fest, hogy a fiúban egy igazi kereskedő is elveszett, mert még beszélni is úgy képes a hagyományos olasz reggeli pékárukról, hogy már attól mindent meg akarjanak kóstolni a jelenlevők. Sőt még finoman közbe is szúr némi reklámot a kis családi vállalkozásuk számára, amit mindenképp érdemes felkeresni, ha az olasz desszertvilágra is kíváncsiak. Közben pedig még Jade kávéjáról sem feledkezik meg. Tökéletesen készített habos, és édes kávékülönlegességet szervíroz a kórusvezető lány elé, melyet ő maga készített, amolyan rögtönzött kis látvány kiszolgálás keretében.
Talán ez Alex szerencséje is, mert úgy fest a Roxforti asztaltársaság kellően leköti fogadott bátyát, ahhoz hogy a lány nyugodt szívvel akciózhasson. Bár Dany talán gyanakodott kissé a lányra, amikor túl hamar igent mondott a segítségre, amit máskor addig húz, hogy már ne legyen rá szükség, de ennek a hangocskának, most nincs ideje teret adni. A leintett pincérfiú engedelmesen áll be a helyére némi bárgyú vigyorral egybekötve. Ahogy a lány igyekszik elvegyülni a jövő menő kisebb tömegben valahogy szinte észrevétlen egész közel kerül a Roxforti asztaltársasághoz, ám akárhogy figyeli őket, még mindig nem látja Paisley professzort körükbe. Ekkor lép fel a nagyterem közepén elhelyezkedő pódiumra az olasz magáusképző igazgatónője Valentina Bianchi és udvariasan igyekszik az éppen reggeliző társaság figyelmét magára vonni, ahogy éppen azt kezdi mágikusan felerősített hangján ecsetelni a jelenlevőknek, hogy sajnos némi változtatást kellett eszközölniük a mai programtervben. Így a délelőtti előadásokat bár terv szerint megtartják, ebéd után viszont a csütörtök délutánra tervezett városnéző kulturális programok fognak következni, mint múzeum látogatás, és a helyi igen híres könyvtárban való vezetett túra.
Az igazgatónő olaszokra jellemző közvetlen és nyílt beszédességgel folytatná még mondandóját, ám hirtelen mintha valami jeges fuvallat szaladna végig a termen, és az itt jelenlevőkön. Mind jól érzik a szinte csontjaikba hatoló hatást. Mintha valami szörnyű fagyos bénultság kerítené őket hatalmába. A terem összes résztvevője (kivéve talán Debenham professzort, aki kvibliként van jelen, így ő csak némi hideget érez, mintha huzatban ülne, de egyebet nem) úgy érzi, hogy jelentősen gyengültek a mágikus képességeik. Nem tűntek el, de valahogy mintha nem is lenének képesek megfelelően használni őket. Valami biztos súlyos dolog történhetett. Ám hőseinknek nincs idejük ezen lamentálni, mert a következő pillanatban a hatalmas kastély megrázkódik, és mindenhonnan fojtó füst tör fel, és törmelékek kezdenek hullani a fejükre, mintha a kastély is össze akarna omlani mágia nélkül. Az igazgatónő és néhányan hősiesen próbálják varázslattal egyben tartani a termet addig, amíg a vendégek menekülő utat találhatnak, ám mintha a varázslataik csak árnyékuk lenne annak, amire valójában képesek…
//Aki varázsolni akar az megteheti, a varázslata sikerül is, ám sokkal gyengébb, kezdetlegesebb verzióban, mint szerette volna.
Határidő: 11.19. Következő mesélői hsz.: 11.20. G. Acc.//
Fantasztikus. Ja, nem. Inkább tragédia! A Roxfort falain kívül még soha nem kellett eljátszanom, hogy a bátyám vagyok tanári - jó vicc - minőségében. Erre jött a hír, hogy Paisley kolléga nem tud csatlakozni a delegációhoz, így kellenék én, vagyis Clifford Debenham professzor, hogy erősítse jelenlétével a csoportot. Arról szerencsére le tudtam beszélni mindenkit, hogy az előadásába is beugorjak, hiszen a szakunk köszönőviszonyban sincs egymáséval és hát nem is tudnék a témába belemenni, mert egy kanyi kukkot nem vartyogok olaszul, így elég viccesen venné ki magát az olasz és angol, nyelv összehasonlításának előadása a számból. Be vagyok tojva. Az este egy részét azzal töltöttem, hogy Brady szeme láttára serényen kerestem a poggyászomban a varázspálcámat - vagyis azt, ami Cliffé, s amit én úgyse tudnék használni, vagyis hát mindenkinek jobb, hogyha nem is próbálkozom titkolt kvibli létemre ilyesmivel - majd konklúzióra jussak: az bizony a Roxfortban maradt. De ugyan kit érdekel? Úgyse hiszem, hogy szükségünk lenne rá egy tanároknak rendezett rendezvényen. Egyébként jól megértjük egymást a szobatársammal, a bátyámnak csak a nevét használom, de nincs az a hatalom, ami miattg a bugris modorát felvenném, szóval alapvetően nem vagyok rossz társaság. És varázselméletből is képben vagyok, szóval tanárnak sem vagyok megköpködhető. Csak varázsolni ne kelljen ténylegesen! Amire kikászálódom a zuhany alól, Bradley már nincs a szobában, így magamra kapva egy póló-zakó-farmer-tornacsuka lezser eleganciáját nem sokkal a kolléga után én is csatlakozom a hölgykoszorúhoz. - Boun giorno! - köszönök elővéve valami kis olaszt, amit vagy jól hallottam fél perccel ezelőtt a lobbiban és tényleg jó reggeltet jelent vagy most küldtem el a kutyájukat kozmetikushoz. Vigyorom elárulja, hogy ennél többet ne is várjanak tőlem ezen a nyelven. Magamhoz veszek egy csésze kapucsínót, s kissé bizonytalanul, de elemelek egyet az édes reggeliznivalók közül. - Megvallom egy jó rántottáért eladnám a lelkemet is, de próbálok asszimilálódni. - jelzem ekképp, hogy utánanéztem ám az olasz reggelizési szokásoknak, s tudom, hogy itt az édes reggeli dívik, hát alkalmazkodom, a jó öreg angol reggelit meghagyva az otthoniaknak. Legfeljebb majd tízóraira bekapok valami sósságot is, csak nem égetnek el máglyán érte. - Mik a terveitek a napra? - dobom be a kérdést, hiszen hát nem egysíkú a program, lehet dönteni az előadások között, úgyhogy tényleg érdekel melyikük mire nézne be.
[You must be registered and logged in to see this link.] ● Come in un film ●
Clifford nagyon hasonló jellemre, mint én, vélhetően ez, vagy a vakvéletlennek köszönhető, hogy egy szobába pakoltak minket. Késő estig beszélgettünk, ez pedig jól jött, mert alaposan elrontottam a gyomromat. Lehet, hogy csak az idegeskedés az oka, mert amikor írtam Sadie-nek, hogy pont oda szól a konferencia, ahol ő is bevásárló-nyaraló körúton van a barátnőivel, sajnálkozva jelezte, hogy bizony pont elkerüljük majd egymást, mert a körút folytatódik, és Párizsban lesz a következő napokban. Gondoltam jó lenne egy kicsit romantikázni, végre együtt lenni, de kezdem azt hinni, hogy Savannah, a kívülálló nagyon is jól látja, a szőke, egykori mardekáros szépség csak a pénzemre, meg a biztonságra hajt, de amúgy nagyon is lepattint. Kedvetlenül írtam vissza, hogy oké, akkor majd később találkozunk, de belül rágom magamat rendesen. Azt tudom, hogy Savannah és Jade is jön, ez legalább vigaszt nyújt, mindkettőjüket kifejezetten kedvelem. A másnap reggelén még mindig fáj a gyomrom, nem kívánom a reggelit sem, a kávé pedig vélhetően mindent felforgatva, de a konferencia érdekel. Némiképpen sápadtan lépek ki a folyosóra, hogy elinduljak a nagyterembe, ahol a reggelit szolgálják fel. Kár lenne kihagyni az olaszt gasztronómiát, de erőltetni sem érdemes. Elegáns inget, s nyakkandőt vettem fel, Cliff még a zuhany alatt. – Jó reggelt a hölgyeknek. Nagyon csinosak vagytok. – Foglalok helyet az egyik üres széken. Savannah sötéten csillogó szemeibe fúrom a tekintemet, hogy aztán elmosolyodjak, egy fokkal máris jobban vagyok, hogy látom őt. – Jade, nagyon örülök, hogy te is itt vagy. Hogy megy a kórus rád eső része? Lenne ugyanis egy óriási kérésem. – Vezetem fel a dolgot, hátha így diplomatikusabb a dolog, és nem csak levélben értesítem, hogy behúztam tőle pár tehetségesen énekelő fiatalt. Daniel és Alex felé nemet intek a fejemmel, most valahogy semmi sem csúszna le a torkomon, legfeljebb egy ízesítés nélküli tea, Ám az illlatok olyan finomak, hogy mégiscsak a két fiatal nő tányérját vizslatom, még nem sikerült dönteni. Jó lenne megkérdezni, hogy áll a gyásszal, jobban van-e, de pusztán tapintatból nem Jade előtt faggatom, majd esetleg kettesben, ha úgy hozza a helyzet.
Nyár, Róma, vakáció. Úgy érzem, ez sok diák szemében egyenlő a szabadsággal, de nem az enyémben. Ha Rómában vagyok, akkor a szabadidőm nagy része munkával telik, amit apám cukrászdájában kell töltenem. Nem állítom, hogy nem szeretem, de sokkal szívesebben aludnék hajnali 11-ig, semmint hogy már 5-kor kikeljek az ágyból. Az az állandó rohanás, öregem! Mindig van valami, ami nem várhat egy percet sem. Múltkor például a kávémat kellett a pulton hagynom, mire valaki fogta és lenyúlta... Komolyan mondom, az ilyennek legszívesebben a nyakát tekerném ki. Most azonban eljött az én időm. Rómában ugyanis valami hiperszuperunalmas rendezvény vette kezdetét, tele szintén hiperszuperunalmas emberekkel, akiket érdekel ez a valami. Dany pedig fogta magát és szerzett egy jó pontot apám szemében. A vizsgái mellett valahogy még arra is jutott ideje, hogy összehozzon egy kis rendezvénybüfét vagy hasonlót... Az ötlet jó, sok péksütemény fogy, tekintettel arra, hogy a legtöbb figura külföldről érkezett és kíváncsiak az olasz életvitelre is. Engem azonban egyetlen ember érdekel. Grayson Paisley. A férfi, aki elhagyta az unokabátyámat, majd fogta magát és csövezni kezdett a Roxfortban. És ha Dora információi helyesek, akkor ma még előadást is fog tartani. Már nem azért, de lesz egy kis meglepetésem számára. Terveim szerint annyi kínos kérdést fogok feltenni neki előadás közben, hogy sírva megy majd le a pódiumról. Ezeknek többsége pedig a családot fogja érinteni. Danyt nem avattam be a terveimbe, hiszen ő láthatóan túl lelkes a sajátjaitól és egyébként se örülne a hírnek. Bár, szerintem gyanakodott, amikor csak fél napos gondolkodási idő után vállaltam el, hogy segítek neki. Általában addig töprengem az ilyesmin, amíg már nincs rám szükség. Jelen pillanatban a hűtőpult előtt állok és mindenkit elhajtok onnan, aki fagylaltra vagy valamilyen más desszertre vágyna. Vagyis, leginkább csak olyankor, amikor Daniel pont nem figyel, mert valamilyen más dolga akad. Ha felém pillantana, akkor ezerwattos mosollyal az arcommon szolgálok ki mindenkit. Csak sürgök-forgok, de amint elfordul, magamra veszem a takarodjinnenvagykitekerem a nyakad arcot és árgus szemekkel figyelek. A taktika hatásos, elvégre azok se mernek a közelembe jönni, akik láthatóan végre eltökélték magukat valamilyen szinten. Én pedig azt lesem, mikor toppan be Dany ex-mostohaapja, hogy utána ne veszítsem szem elől. Már egy jó ideje a helyemen állok, összesen pár embert kiszolgáltam már, de a férfi még mindig sehol. Talán már itt lenne, csak elvesztettem a tömegben? Nem ártana kissé alaposabban körülnézni, de itt álldogálva ez nem fog menni. Pedig itt lenne az alkalom, hiszen Danielt már két nő is szóval tartja, én pedig.... - Hé, te! - intek le egy pincérfiút, aki felém fordulva megdermed, majd – amint megpillant – engedelmesen indul el irányomba, teljesen elfeledkezve a vendégekről. - Add ide azt a tálcát! - kapom ki a kezéből a süteményes kóstoló falatokat, majd ha semmi akadálya, a srácot állítom be magam helyett a pult mögé. - Maradj itt és szolgáld ki a vendégeket! - utasítom, mire ő bárgyú vigyorral bólogatni kezd. Igen, ezt az oldalát imádom a vélaságomnak. A pasik a lábaim előtt hevernek és bármi hülyeséget megtesznek számomra. Ha Dany nem figyel, rögtön el is vegyülök a tömegben, a tálcával együtt, amit az első adandó alkalommal odahajítok az egyik asztalra, miközben én is bekapok egy szelet süteményt. Ha valaki más is enni szeretne, akkor szolgálja ki magát, nehogy már még én járkáljam le a lábaimat. Nekem más dolgom van, történetesen Grayson Paisley személyében. Mostanra már itt kéne lennie...
Nem mondom, hogy nem voltam kicsit elkenődve, hogy Lilja még sem tudott jönni, pedig olyan jó lett volna! Két éve sikerül összespórolnom annyit, hogy elmenjünk együtt egy angol körutazásra, az valami fantasztikus volt, de sosem gondoltam volna, hogy van olyan indok, amiért kihagy egy római utat és hát mégis. Ez annyira nem fair, hogy pont most van náluk családi banzáj, amit nem lehet elnapolni sem. De nem volt mit tenni, számomra nem volt kérdés, hogy megyek. Minden évben ott vagyok a könyvtáros találkozón, mert legalább kimozdulok kicsit, és mivel Brady azt mondta, hogy ő is jön, nem is volt kérdés, hogy ott a helyem. Az utóbbi hetek egyébként is katasztrofálisak voltak, bár elég jól haladtunk a színdarab szervezésével, viszont az anyám halála és a családom totális érdektelensége újfent rendesen rányomta a bélyegét a hangulatomra. Úgy gondoltam, hogy ez az út majd egy kicsit megint visszaráz a normális kerékvágásba. Sikerült azt a buta csókot is kiverni a fejemből, hiszen Bradynek menyasszonya van, én meg csak ki voltam borulva, nem volt szó többről. Az esti beszélgetés persze inkább arról szólt, hogy hallgattam Jade meséjét a gyerekeiről. Azt hiszem azért most már sikerült felfognom hogy is van ez a hirtelen nagyok lettek dolog, legalábbis nagyjából. Azért még mindig vannak ködös pontok, de nem akartam azért faggatni. Én meg nem sokat mesélek általában magamról, még sem a legjobb beszéd téma a pár hete halt meg az anyám, akit egyébként se sirattam meg, mert sosem szeretett... Kétlem, hogy jó alaphangulatot adott volna. - Ha jó tudom a cantuccini valami isteni finom mandulás keksz, mindenképp kóstold meg! - szúrok közbe, de épp csak egy futó megjegyzést, hiszen most nem az én posztom a válasz adás, de hát sokat olvasok, és természetesen amikor megtudtam, hogy Róma lesz a célpont azért utána néztem még inkább az irány irányú infoknak. - Jó reggelt Daniel! Te mit ajánlanál? Annyira mesésen néz ki minden! - elveszek azért egy tányért, de egyelőre még én sem tudom, hogy mit ragadjak magamhoz, annyira jól néz ki minden és hát nem úgy kellene innen hazamenni, hogy felszedek vagy öt kilót és nem férek bele a ruháimba. A halk kérdésre elmosolyodom. Na igen Jade igen hirtelen épp az ellentétem, hiszen én mindent igen lassan rágok meg és sokáig tervezek és a bizonytalanságom is kimagasló. Mondjuk sosem lenne bátorságom megcélozni egy tanári állást, hiába elég nagy a lexikális tudásom. Gyorsan előszedem a táskámból a kis prospektust, közben azért lopva körbepillantok, mert lassan biztosan Brady is megérkezik. Sejtelmem sincs, hogy vajon magával hozta-e a menyasszonyát, vagy lehet-e ilyesmit egyáltalán. Róma gondolom pont olyan hely ahová egy olyan nő szívesen elmenne. - Én kettőt is szereztem tegnap, tessék! Délelőtt lesz egy előadás, a diákok túlterhelésének elkerüléséről, de a többi része szabad, a délután jobban tele van pakolva előadásokkal. - természetesen azt is simán fel tudnám mondani fejből, de nem akarom túltolni a tudálékosságot sem, és ha már adtam egy füzetkét Jadenek akkor ő is meg tudja nézni egyáltalán mi érdekelné.
Elvégeztem a Látványmágia mesterszakot úgy, hogy az utolsó szemeszterben egyszerre az utolsó trimeszterben is voltam és a záróvizsgáról egyenes út vezetett a Gyengélkedőre, hogy a nem éppen ideális körülmények között világra segítse Cody és Madame Pomfrey az iker gyermekeimet. Még ha nem is tűnök mindig annak, egy kis harcos vagyok, és most, hogy a gyerekeim hirtelen tinédzserek, teljesen önállóak, és minden egészen "normális" attól eltekintve, hogy semmi se normális, a cél amit kitűztem az, hogy a kisegítő tanárból egyszer igazi tanárrá lépjek elő. Túl fiatal vagyok, kissé kelekótya, aprócska és életvidám, ezen nem tudok és talán nem is akarok változtatni, de valahogy meg kell mutatnom a vezetőségnek, hogy komolyan gondolom a tanári pályát, nem viccből járok be a látványmágia ötéves képzése után most még a tanárszakos tárgyakra is a szakkörtartások mellett. És hát... ezért vagyok most itt. Együtt érkeztünk a konferenciára a jelentkező tanárokkal és adta magát, hogy egy szobában legyünk elhelyezve Savannah-val is, így az este kicsit volt időnk beszélgetni a nap közben hallottakról és persze a gyerekekről is, hiszen a gondolataim a lehető legindokolatlanabb percben vesznek tűkanyart, hogy hirtelen róluk kezdjek el csacsogni. Legutóbb, amikor távol voltak tőlem tíz évvel idősebben tértek vissza, szóval... Remélem, hogy egy Római kirándulás után nem arra érek haza, hogy már unokáim vannak. - Köszönjük Dany, van olyan, ami tipikusan római péksüti reggelire? Imádom a croissant, de hát az francia és ha rómában vagyunk csináljunk úgy, mint a rómaiak. - mosolygok rá vidáman, miközben a tekintetem végigszalad a többi tanáron, az egész asztaltársaságon. Mióta a gyerekek, nos, nagyok, azóta egészen leszoktam a kávéról, de most még is csak kikérek egyet, valami jó habosat, jó édeset, amitől másnak hirtelen olyan cukorsokkja lenne, hogy azonnal beájul, de nekem tökéletes, hiszen a sok energiámat valaminek táplálnia kell. - Mi van a mai programtervben? Elhagytam a brossúrámat. - fordulok Savannah felé, suttogósra véve, nem akarom leégetni magamat, mert azzal inkább azt bizonyítom, hogy tényleg nem vagyok alkalmas az egész tanárosdira.
