2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szeretném Albának elmagyarázni, hogy miért ilyen Alex, és miért nehéz neki elfogadni, hogy van még egy húga, de ez bonyolult. Még nekem is. Jól ismerem Alexet, jobban, mint bárki más, de még én se mindig látok a fejébe. Például az a Pitonos eset... na azt nem tudtam volna megjósolni. Mondjuk úgy, hogy egyik lánynak sem fenékig tejfel az élet. Alex anyukája egy hárpia, Albáé pedig meghalt. Mind a kettő a maga módján szörnyű. Éppen ezért nem is nagyon hasonlítható össze. - Ahogy a volt vízilabda edzőm mondaná, Alex éppen kamaszkori idiotizmus nevű szörnyű betegségben szenved. Majd túl lesz rajta. Egy pár év alatt. Én egyszerűen azt mondanám, hogy így próbál az anyja ellen lázadni, csak éppen nem veszi észre, hogy rosszkor, és rossz módon csinálja. - azt nem teszem hozzá, hogy az edző szerint egy-két jól irányzott atyai nyakleves segít gyorsítani, hogy helyre rázódjanak a delikvens elkóborolt agysejtjei. Az már csak régi nosztalgikus emlék, hogy mi a barátaimmal is szintén kaptunk tőle egy-két taslit, ha késtünk edzésről, vagy épp megpróbáltuk elkajláskodni a bemelegítést. - Na látod. A mamád biztos nagyon boldog, és mosolyog, amikor azt látja, hogy boldog vagy. Akárhol is, és akárkikkel is legyél. Ő mindig veled lesz. Akkor is ha nem látod. - kap még egy puszit a feje búbjára az ölelés mellé. A halál szörnyű, és megfoghatatlan dolog. Főleg egy olyan kislánynak, mint Alba. Bár megkímélhetném ettől az érzéstől. A szomorúságtól, és hiányérzettől, mert ettől még nekem is összefacsarodik a szívem. Bár úgy lehetne itt köztünk, hogy az anyukája otthon várja Spanyolországban. Vagy esetleg vele együtt vendégeskednek nálunk. De sajnos ezen még én sem tudok változtatni. Hiába minden varázserő. - Ha kicsit nagyobb leszel, és már elsajátítottad az alapokat, akkor elmesélek mindent a familiárisokról, és ha még akkor is akarod majd, akkor azt is elmondom, hogy én hogyan idéztem meg őt. De ez nagyon nehéz, és bonyolult mágia, és nincs egyetemes recept. Mindenki másképpen csinálja, és ebből adódóan minden familiáris más. Az iskolában majd a felsőbb évesek mellett elég sokfélét fogsz látni belőlük. - mosolygok Albára, akit láthatólag teljesen lenyűgözött Mokó. És örülök is neki, hogy a kis menyétnek ennyire sikerül elterelnie a szomorú témától Albát. Szívesen megtanítanám neki a familiáris idézést, de ez neki elsőre még túl nagy falat lenne. Ezért mondtam neki, hogy később, ha már tudja az alapokat. Nem a kedvét akartam elvenni a dologtól. Alex is csak most kísérletezik a sajátja megidézésével. Persze, ha nagyon belelkesedik, akkor talán pont azért mert szeretne egy saját familiárist, hajlandó lesz jobban figyelni, és tanulni az órákon. Ki tudja? Bár igazából azt sem tudom, hogy az eddigi iskoláiban milyen tanuló volt. - Remélem most sem lesz. De ha mégis piszkálna valaki, akkor csak szólj nekem, majd jól az orrára koppintok. Rendben? - kacsintok egyet Albára. Igyekszem vidám, és mosolygós maradni. Akkor is, ha a témák amik felvetődnek, kevésbé azok. Szeretném, ha nem lennének kétségei, és hamar beilleszkedne, és nagyon jól érezné magát a Roxfortban is. Sajnos azonban garantálni semmit sem tudok. Erre nincsenek bűbájok. - Persze, hogy ott leszek, és ha szükséged van rám, akkor segítek. Bármiben, a nehéz házifeladattól az esetleges piszkálódókig, mindenben. - igyekszem ezt a lehető legmegnyugtatóbban mondani. Hiszen a kishúgom bármikor bármiben számíthat rám. Ez teljesen magától értetődő dolog. Még akkor is, ha én már az egyetemi képzésen tanulok, és máskor vannak az óráim, és jóval kevesebb szabály vonatkozik rám, mint rá. - Akár most is Hercegnőm. - állok fel, és nyújtom felé a kezem, hogy megfoghassa, és együtt mehessünk be süti és gépnézőbe. Utóbbit persze csak óvatosan, a biztonsági előírásokat betartva.
//Én is köszönöm szépen a játékot! Tényleg nagyon cikik együtt. //
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Ha tudnám, hogy nem egyszer gondolják úgy, hogy hasonlítunk Alexszel biztosan ellenkeznék, főleg mert szerintem én sose leszek olyan undok másokkal, mint ő. Meg aztán neki nem halt meg az anyukája, nekem meg igen és valahogy egyáltalán nem is érdekli ez. Úgyhogy nehéz elhinnem Danynek, hogy Alex tud kedves is lenni, mert eddig még nem igazán sikerült megtapasztalnom és nehéz megszokni úgy egy új környezetet, hogy folyton attól tartok valami miatt kiakad rám. - Talán... és ha nem? De miért lett ennyire undok, ha ott vagy neki te és Apuci is? Nem értem. - rázom meg a fejemet újra csak tanácstalanul, hiszen mintha Dany szavaiból úgy érteném nem volt mindig ilyen, de hát már régóta nem csak a gonosz anyukájával van, hanem itt vannak neki azok, akiknek fontos és ott a Roxfort is. Akkor meg miért változott meg? Lehet, hogy még kicsi vagyok és nem értek mindent, de akkor is próbálom megérteni a nővéremet, de nagyon nehéz, ha akármit csinálok, mindig csak ellenségesen tud viselkedni velem. Ezért is bukik ki belőlem, hogy nekem is hiányzik a Mamám, de nem vagyok e miatt másokkal bántó. - Igen, azt hiszem ebben igazad van. A Mama nem akarná, hogy szomorú legyek. Ő is azt mondta jó lenne, ha több időt tudna velem tölteni Apuci és végül is ez most így van, kivéve persze a Roxfortot. - húzom el picit a számat, de jól esik az ölelés. Igaza van, a Mama tényleg nem akarná, hogy mindig szomorkodjak, ezért nem is teszem. Megpróbálok alkalmazkodni ehhez az új helyzethez, csak hát azért még mindig nem örülök neki, hogy egyből el is kell mennem abba az iskolába és ott kell lennem szinte egész évben. Szívesebben maradtam volna itt Rómában, ha már végre lehetőségem van rá. Olyan, mintha Apucinak egyáltalán nem is lenne ideje rám és azért küld oda. - Akkor nem csak én csináltam, de azért igyekeztem. Volt, akit megkedveltem, bár sose maradtak sokáig. Azt hiszem a Mama se volt szerencsés a szerelemben, bár legutóbb azért... - elakadok és sóhajtok egyet, hiszen igazából a legutóbbi pótapukám rendes volt és én is kedveltem. Sokat foglalkozott velem és egyáltalán nem zavart, amikor hozzánk költözött. Igazából ő is hiányzik, csak nem tudom, hogy vajon ha ezt is kimondanám, akkor nem bántanám-e vele meg Apucit. Lehetséges, hogy még pár év és már apának szólítottam volna őt is, de lehet, hogy ez Apucinak nem lett volna jó érzés, ezért inkább erről nem nagyon beszélek, pedig őt is elveszítettem és azért kár, hogy nem mutat már új dolgokat, meg trükköket, mert hogy mindig szeretett bűvészkedni, habár nem mondom, hogy jó volt benne, viszont határozottan viccesen csinálta mindig. A kis menyét viszont egyből jó kedvre derít és kicsit kiveri a fejemből a balesetet és a sok változást, ami azóta történt. Arra viszont már meglepetten tátom el a számat, hogy nem is igazi állat. - Hű! Nem tudtam, hogy ilyet is lehet. Majd nekem is megtanítod, hogyan kell? - lelkesedem be, hiszen akkor ennek fényében nekem is lehet ilyen állati legjobb barátom, familiárisom, ahogyan ő mondta és ez határozottan izgalommal tölt el. Vajon nekem is ugyanolyan lenne, vagy más? Nehéz lehet varázsolni egy saját állatot magadnak? Arra persze nem is gondolok, hogy lehet hátránya, esetleg bármiféle hátulütője, de hát nem vagyok még elég idős hozzá, hogy mindent teljes részleteiben átgondoljak. - Az én iskolában sose volt senkivel gondom. Jó még elsőben párszor összekaptam Aliciával, de aztán az is megoldódott. - magyarázom az egyszerűbb végéről megfogva a dolgot, mert hát tényleg nem szoktam komolyabban konfliktusba kerülni másokkal. Vagy csak eddig elkerült a baj, vagy benne van, hogy alapvetően jó a természetesem, bár tudok nagyhangú lenni, de szeretem, ha sokan vesznek körül és ahhoz azért tudom, hogy az is kell, hogy alkalmazkodjam. A Mama pedig mindig segített ebben, mert figyelt rá, hogy időben érjünk mindenhová, hogy remek szülinapjaim legyenek, ahová meghívhatok akit csak akarok és persze ettől még inkább kedveltek, hogy bulit szerveztem, vagy hát a Mama szervezte, de én is mindig segítettem neki. Azért remélem, hogy abban a Roxfortban se fogok sok olyan gyerekkel találkozni, akik ennél nehezebb esetek. Engem nem szoktam nem kedvelni. Már azt is nehezen viselem, hogy Alex ennyire undok velem. - Remélem, hogy nekem is tetszeni fog majd. Azért még aggódom kicsit, de te is ott leszel és majd segítesz ugye? - mosolyodom el végül, de aztán kicsit az üzlet felé pillantok, mert már egy ideje ücsörgünk itt kint. - Mikor kóstolunk még sütit, vagy mutatod meg a gépeket? - pillantok rá kíváncsian, hiszen érdekelne, hogy mi van még odabent és hát szívesen ennék még ezt-azt. Az ebéd még odébb van és jó lenne addig is néhány édességet legalább egy-egy falat erejéig kipróbálni, vagy megnézni bent a munkafolyamatokat. Kíváncsi vagyok!
//Szerintem lehet ez egy záró, ha gondolod. Köszönöm szépen a játékot, remek volt! Nagyon cukik //
Én is kedvelem Albát. Igaz, egy ilyen cuki kislányt majdhogynem lehetetlen nem szeretni. Talán ezért is van könnyű dolgom még Alex-szel is, hiszen őt is láttam Alba korú cuki, aranyos kislányként. Szóval tudom, hogy mennyire ragaszkodik hozzám. Talán ezért is gondolom, hogy sokkal jobb lett volna akkoriban bemutatni őket egymásnak, hiszen akkoriban még Alex is egész más volt. Sokkal könnyebben, és nyitottabban fogadta a dolgokat. - Ha hiszed, ha nem, de Alex tud kedves, és figyelmes lenni. És hát tudom, hogy mennyire szeret, és ragaszkodik hozzám. Akkor is ha nem nagyon tudja ezt most kimutatni. Igaz, néha mi is összeveszünk, főleg amikor nem kap tőlem helyeslést a kamaszos lázadozó butaságaira, de ez nem változtat azon, hogy mennyire szeretem, vagy ő mennyire szeret engem. Sőt szerintem téged is szeret a maga módján, akkor is ha most még nem mondja. De talán egy kis idővel. - mosolygok biztatóan Albára. Hiszen neki még nem volt alkalma megismerni Alex jobbik énjét. Mégis azt gondolom, hogy amit az idősebb Maroni lány megbirkózik a ténnyel, hogy már nem ő a legkisebb testvér van rá remény, hogy jóban legyenek. Sőt, szerintem, ha valaki piszkálni, vagy bántani akarná Albát, akkor Alex lenne az első aki felfújja magát, és hülyére átkozza az illetőt, mert csúnyán mert nézni a kishúgára. Igen, én Alex igazi védelmező énjét is jól ismerem. Hiszen a bácsikám mindent megtett, hogy belénk nevelje a család fontosságát, és nem sikertelenül, azt meg kell hagyni. - Tudom. Nekem is nagyon hiányzik a kishúgom. Ez teljesen természetes. De olyankor igyekszem arra gondolni, hogy biztos nem szeretné, hogy szomorú legyek, inkább azt, hogy minél több boldog emléket szerezzek, helyette is. - ölelem meg most én, amikor érzékelem, hogy mennyire is hiányzik neki a mamája. Ami teljesen normális dolog. A baj az lenne, ha nem így érezne. Bár mondhatnám, hogy idővel ez könnyebb lesz, nem fog már hiányozni, és nem fog fájni, de ez hazugság volna. Pusztán megtanulunk ezzel a hiánnyal együtt élni. - Be kell vallanom, én minden pótapukámmal undok voltam, akit az anyukám bemutatott. Valamiért azt gondoltam, hogy az apukámnak rosszul esne, ha egyszer mégis haza jönne, hogy anya már mást szeret. Bár nem is értettem igazán az egész helyzetet. Igaz, anyám sosem volt túl szerencsés a szerelemben. Sok időbe telt rájönni, hogy az apukám nem fog haza jönni, és igazából senkinek sem teszek jót azzal, hogy mindenkit elüldözök anya mellől. - ha teljesen őszinte akarok lenni be kell látnom, hogy finoman szólva se voltam szent Alba korában. Anyám pasijait egymás után érték napi szinten a csínyem, ha a közelben voltam, egész addig, amíg fel nem adták, és le nem léptek. Igaz, idővel kinőttem ezt. Bár anyámnak nem lehetett egyszerű velem. Ahányszor megpróbálta elmagyarázni, hogy ez nem vezet sehova, csak duzzogva a szobámba vonultam. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy az apám elhagyott, és ez már így marad. Persze azért Alex érkezése az életembe szintén változtatott a dolgokon. Még ő is azt mondta, hogy legyek kedvesebb a pótapukákhoz, az nekem lesz jobb. Furcsa most ugyanazokat a szavakat Albától is hallani. Még hogy nem hasonlítanak... na persze. Nagyon remélem, hogy idővel ők is rájönnek erre, és rendeződik a kapcsolatuk. Bár tudom, most főként Alexnek kéne felnőnie egy kicsit. Vidáman nézem, ahogy a menyétke cukiskodva produkálja magát egy kis simogatásért a lányka ölében. Igen, ez nagyon megy neki. A hátára fordul, és a fekete gombszemeit meresztgeti Albára, hogy a pociját is tessék vakargatni. - Igazából sehogy. Ő egy familiáris. Én hoztam létre varázslattal az iskolában. Tulajdonképpen a lényem egy része. Ugyanúgy érzem, amit ő, és ő érzi, amit én. Persze van önálló tudata, és akarata. Azt teszi, amihez épp kedve van. Olyan, mint egy állati legjobb barát. - próbálom a kérdésre megfogalmazni, hogy mi is az a familiáris. Persze majd a Roxfortban úgyis tanulnak róla. Akkor biztosan pontosabb képet kap majd. Most talán ennyi elég. Az apja kedvességére tett megjegyzésre pedig csak mosolyogva tudok bólintani. Azt hiszem a család fontossága itt is remekül megmutatkozott. Lehetett akármilyen nehéz a helyzet, a bácsikám mindig ott volt biztos pontként az életemben. Ezt pedig sosem fogom elfelejteni. A baj csak az, hogy ezt inkább az apámtól vártam volna el... - Tudod, bizonyos szempontból a Roxfort ugyanolyan, mint bármelyik másik iskola. Pedig én jártam egy jó párba. Vannak kedves és vannak undok gyerekek is. A lényeg, hogy nem kell túl nagy figyelmet szentelni a piszkálódóknak. Inkább keress olyan barátokat, akik önmagad miatt szeretnek. Hidd el, lesznek sokan, akik kedvelni fognak. Minden mást pedig szép lassan fokozatosan megismersz, ahogy én is. - azt hiszem felesleges lenne elkövetnem ugyanazt a hibát, amit Alexnél, és csak a jó dolgokat mesélni neki. Biztos voltam benne, hogy a Hugrabugba kerül ő is, és amikor nem így lett, hát az elég rossz lehetett neki. Főleg, hogy a legundokabb házba került. Vagyis hát. Oké vannak normális mardekárosok, de a többségnek még mindig az aranyvér és származás a fontos. Erre nem készítettem fel annak idején Alexet, aki nagy naivan azt hitte, hogy majd mindenki szeretni fogja, ha elmondja milyen finomakat tud sütni a mugli apukája. Még mindig küzd azzal, hogy a háza nem igazán fogadta be, ami valljuk meg egy egészségtelen megfelelési kényszer nála, amit Lydia befolyása csak ront. - Nem állítom, hogy mindent könnyű volt megszokni, például a szeszélyes lépcsőket. Sokszor sok mindenre tátott szájjal bámultam, hogy hűha, meg nahát. Igazából szerintem olyan az iskola, mint egy mesebeli kastély, tele varázslattal, és meglepetésekkel. Néha még én is tudok csodálkozni dolgokon, hogy ilyen tényleg van? Pedig már a nyolcadik évemet kezdem meg ott. Bár szerintem ha már a nyolcvanadik évemet kezdeném meg ott, még akkor is tartogatna meglepetéseket számomra. Más szóval igen izgalmas hely, majd meglátod. - osztom meg vele, hátha kicsit nagyobb kedve lesz a dologhoz. Tudom, hogy most jobb szeretne itt maradni Rómában az apukája mellett, de hát a mágikus képességeit meg kell tanulnia uralni, és erre a Roxfort a legjobb hely.
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Kedvelem Danyt, mindig kedves és figyelmes. Nem sokon múlt eddig, hogy ne mondjam ki, hogy sokkal jobb lenne, ha ő lenne a tesóm és nem pedig Alex, de tudom, hogy ez elég undok dolog lenne a részemről, főleg most hogy tudom, hogy Alex anyukája nem valami kedves nő. Persze ettől még nem kellene neki is mindenkivel úgy viselkednie, hanem pont hogy próbálhatna kedves lenni, hogy legyenek barátai és kapcsolatai, de hát nem én leszek az, aki megértetem vele, hogy nem jól csinálja, amit csinál. - Értem azt hiszem, de neked nem fárasztó, hogy rendes vagy vele ő meg... Hát nem éppen az. Én próbáltam, tényleg, de mindenre úgy válaszol, mintha idegesítené már csak a jelenlétem is. Nem én tehetek róla, hogy a Mama meghalt és nekem is... rossz ez. Mármint jó, hogy megismertelek téged és, hogy apával is többet lehetek, de... hiányzik a Mama. - lebiggyed kicsit a szám, de csak egy pillanatra hagyok utat az érzésnek és nem lovallom bele magamat. Tényleg hiányzik nekem. Azért rengeteget voltunk együtt és arra gondolni, hogy már sosem hallhatom a hangját és nem ölel meg... Értem én, hogy Alexnek se könnyű, ha neki eleve nem ilyen kedves anyukája volt, de úgy érzem, hogy egyáltalán nem gondol arra, hogy én nem direkt akartam ezt. Ha választhatnék, akkor biztosan inkább lennék a Mamával, még ha ez azzal járna is, hogy nem találkozom Danyvel, és nem lehetek apával se annyit, mint most. Csak hát ez nem választás kérdése és én próbálok nem elkenődni, hanem ezt kiélvezni, ami most van, nem gondolva arra mi lehetne, ha nem történik az a baleset. - Amikor a Mama először mutatott be nekem pótapukát akkor én is rosszul éreztem magamat, csak először nem tudtam, hogy miért. Én is elég undok voltam, de a Mama elmagyarázta, hogy ugyanúgy szeret attól, hogy van egy bácsi is nálunk időnként, és így még valaki lesz, aki szívesen játszik velem, nem csak ő. - magyarázom puszta gyermeki logikával. Én végülis megértettem ezt, de a Mama nagyon türelmesen tudott mindent elmagyarázni és bár elsőre nekem se volt könnyű, de végül is igaza volt. Úgy nem kevesebb, hanem több szeretetet és figyelmet kaptam, mert mindig csak olyan fickót mutatott be nekem, akiben biztosnak érezte magát, hogy rendes lesz velem is. Azt hiszem Alex is ezt nem érti, hogy én nem veszem el tőle a figyelmet, hanem még adnék neki többet, csak hát neki nem kell. Bólintok végül a delfin dologra is, mert tényleg szívesen elmennék oda, csak nem akarom, hogy olyan helyet támogassunk, ahol nem tesznek jót az állatoknak. - Ez érthető! - nevetem el magamat, főleg amikor felmászik a kis szőrös jószág az ölembe, mert kicsit azért csiklandozza a lábszáramat, ahogyan felkapaszkodik. Simogatni kezdem már csak automatikusan is, nem is sejtve, hogy Apuci néhány hét múlva vesz nekem egy saját macskát majd, akit elvihetek magammal a Roxfortba. - Őt hogyan szelidítetted meg? - kérdem, hiszen nekem aztán fogalmam sincs familiárisokról és hasonlókról és nem is gondolok arra, hogy nem is igazi állatkáról van szó, hanem valójában egy varázslat teremtette. Hiszen teljesen igazinak tűnik! - Apuci tényleg nagyon kedves! - bólogatok helyeslően és hát tényleg szép tőle, hogy még Danyvel is foglalkozott annak ellenére, hogy nem is az ő fia. Bár nem teljesen értem, hogy miért nem az anyukájával volt akkor, ha az apukája elment, de erre most nem kérdezek rá, túlságosan leköti a figyelmemet a kis menyét az ölemben. - Tényleg? Akkor nem piszkáltak téged, hogy nem ismered ezeket a dolgokat? És nehéz volt megszokni? Mesélsz nekem a Roxfortról? - érkeznek is a kérdések lelkesen, ahogyan számított rá, de hát minden bizonnyal Dany tisztában volt vele, hogy ha egész napra vállalja, hogy mellettem lesz és felügyel rám, akkor még rengeteg kérdést fogok a nyakába zúdítani, mert hát azt már az érkezésem óta bizonyítottam, hogy a beszédkészégem az nagyon olasz.
Jó érzés, hogy képes vagyok Alba kíváncsiságát felkelteni, sőt fenntartani is. Persze az ennyi idős ártatlan gyerekekkel még könnyű. Mindenre kíváncsiak. Én is ilyen voltam ennyi idősen. Sőt még Alex is. Viszont az idősebb, kamaszok esetében azért nem lehet olyan egyszerű tanárnak lenni. Nem tudom, hogy képes lennék-e egy osztálynyi gyerek érdeklődését is így fenntartani. - Érted bármit Hercegnőm! - nevetve ölelem magamhoz, és még egy puszit is kap a feje búbjára, amikor oda rohan, hogy megöleljen. Ami határozottan jól esik. Persze olasz vagyok, szeretem kimutatni az érzéseim. Most pedig boldog vagyok, hogy Albával lehetek, és boldoggá tehetem ilyen kis apróságokkal is. Akkor viszont kissé gondterhelten sóhajtok fel, amikor Alex és az anyukája kerül szóba. Miként is magyarázhatnám neki el ezt az egészet. Hiszen még annyira kicsi, és naiv. - Igen, azt hiszem ez is az oka. Alex anyukájánál talán nem is ismerek ridegebb embert. Alex pedig képtelen megfelelni annak a tökéletes képnek, amit elvárna tőle. Ezért, azt hiszem így próbál lázadni a betarthatatlan értelmetlen szabályok ellen, és egy kis figyelmet kikövetelni magának. Számára azt hiszem nagyon is fontos, hogy érezze, hogy mennyire fontos, és mennyire szeretjük, mert az anyukája ezt nem érzékelteti vele, sőt szerinte ez egyenesen gyengeség, és rossz dolog. - talán nem kéne így beszélnem Alex anyukájáról, főleg Alba előtt nem, de ez az igazság. Így gondolom. És már most félek a pillanattól, amikor Lydia beállít, és megismeri Albát. Félek, hogy a gonoszkodó megjegyzéseivel a kislány ártatlan lelkébe tapos majd, ahogy annak idején az enyémbe is előszeretettel megtette, amikor éppen csak egy évvel voltam idősebb, mint most Alba. Félek, hogy az állandó becsmérlése rá, a bácsikámra, rám és úgy mindenre és mindenkire a nagy nyüzsgő olasz családunkban nem csak Alexre lesz újfent rossz hatással, de Albára is. Eleinte próbáltam megszeretni, aztán próbáltam tisztelni azért mert felnőtt, én meg nem, de mára már csak valami mély ellenszenvvel átszőtt sajnálatot érzek iránta. Alex pedig az, aki ennek az egésznek ártatlanul issza meg a levét. - Alex szerintem nem utál. Egyszerűen még rá kell jönnie, hogy téged nem helyette szeretünk, hanem vele együtt. Nem jobban, hanem ugyanúgy. Nem kell választani. A szeretet nem ilyen. Alex igazából szerintem egyszerűen csak attól fél, hogy most hogy itt vagy te is őt már senki nem szereti, és már senkinek sem fontos. Talán csak egy kis idő kell neki, hogy megszokja a helyzetet, és megtanulja kimutatni az érzelmeit, amiket most gyakran elnyom. - tudom butaságnak hathat olyasvalaki számára, aki szeretetben nőtt fel, hogy a szeretet kizárólagos dolog, és gyengeség is. De Alex számára Lydia folyton efféléket mond. És még ha Alex tiltakozott is ezek ellen, annyiszor hallotta, hogy már végül nem tudta kizárni őket, és beszivárogtak az elméjébe és a szívébe kétely formájába, mint valami méreg. - Akkor utána kérdezek, hogy hol lehetne utána járni ennek a delfinkérdésnek, és együtt megtudjuk, rendben? - mosolygok rá, amikor a delfinekkel kissé sikerül elterelni a témát a kellemetlen dolgokról. Igen, delfinekről határozottan jobb beszélgetni, mint Lydia undokságáról, amivel állandóan fertőzi Alexet is. Bár azért lássuk be, annyira nincsenek mély ismereteim a delfinekről. Szégyen vagy sem, de sose figyeltem igazán biológia órákon. - Ez egy nagyon jó kérdés. Még nem is nagyon gondolkodtam rajta. De azt hiszem Mokó megsértődne, ha nem ő menyétségét mondanám.- nevetem el magam, s mintha az említett megérezte volna, hogy róla van szó, gyorsan kerül elő, és felmászik Alba lábán a lány ölébe, és ott cukiskodva, próbálja a lányka figyelmét magára vonni, hogy tessék őt simogatni, és játszani vele. - Igen. Ő legalább igyekezett. Én viszont semmit sem hallottam róla. Ez pedig nagyon bántott, és szomorúvá tett. Akkor is, ha végül ide költözhettem, és az apukád mindent megtett, hogy ne hiányozzon annyira. - azt hiszem mindig rosszul esett a bácsikámnak, hogy ő volt mellettem, és mindent megtett értem, de látta a szomorúságot a szememben, amit az apám hiánya okozott. - Én sem ismertem semmit a varázsvilágból, amikor felvettek a Roxfortba. Apám még azt sem mondta el, hogy ő is varázsló. De ne félj. Szép lassan majd mindent megismersz. De ha kérdésed lenne, akkor azt nyugodtan felteheted nekem. - mosolygok rá. Bár lehet eme felajánlást meg fogom bánni, amikor egyszerre zúdul rám vagy ezer kérdésből álló áradat.
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Kíváncsian figyelem, amiket mesél. Azért érdekel, hogy milyen titkai lehetnep Apucinak a cukrászatot illetően, de remélem, ha elég nagy leszek, akkor majd tényleg mesél róluk és beavat, mint ahogyan Danyt is. Alexet biztosan nem érdekli az ilyesmi, őt még itt a cukrászdában se nagyon láttam azóta, hogy itt vagyok. Aztán persze majd kiderül, hogy esetemben ez nem változik-e, mármint a lelkesedés, főleg hogy még az is nagy kérdés, hogy miket fogok tanulni abban az iskolában, hiszen nekem még az egész mágikus világ teljesen új. - De jó! Köszi Dany! - lépek oda hozzá hirtelen, hogy megöleljem, amikor már nincs nálam a süti, hogy minden összemorzsáljak vele. Tényleg tök jó fej. Igazából Alexet leszámítva mindenkinek örülök, hogy megismerhettem őket és úgy látom azért ők is nekem. Mámint Apucin se látom, hogy rosszul érintené, hogy hozzá kerültem. Persze titkon még lehet, hogy így van vele, de nem látom rajta szerencsére és itt azért tényleg sok mindent megtapasztalhatok. Persze hiányzik a Mama, de próbálok arra koncentrálni, amik itt új dolgok és amik izgalmasak. Akkor talán nem agyalok túl sokat azon, hogy miért veszítettem el a Mamát. - Oh, sajnálom. Akkor Alex ezért olyan undok mindenkivel ugye? Az anyukája miatt? - gondolkodom el azon, amit Dany mondott az imént. A Mama engem mindig szeretett és minden megtett azért, hogy boldog legyek. El sem tudom képzelni, hogy milyen az, amikor az anyukád nem ezt teszi, amikor minden tilt és nem is szeret igazán. Egy kicsit talán megpróbálhatok más szemmel nézni Alexre, de azért nem könnyű, ha folyton piszkálódik, vagy odaszúrkál ezt-azt. Azért én még se tehetek arról, hogy az anyukája nem kedves vele eléggé, akkor miért rajtam vezeti le, vagy mindenki máson? - Majd... megpróbálok kedvesebb lenni vele, de olyan nehéz. - húzom el picit a számat. Átgondolva Alex helyzetét biztosan nem könnyű neki, de nekem se és rosszul esik, hogy még ő is csúnyán viselkedik. Én úgy érzem, hogy próbáltam kedves lenni vele eddig is, ahogyan mindenki mással, csak hát vele nem lehet, vagy valahogy nagyon nehéz. - Mindig úgy érzem, hogy utál és, hogy örülne neki, ha nem lennék itt. - vallom be őszintén, pedig ezt így még nem mondtam ki, csak Apucinak próbáltam elmagyarázni, hogy miért nem jövök ki túl jól Alexszel. Ezen persze nem segít a közös szoba sem, amin még osztozkodni is kell és még kevésbé tudunk egymástól távolságot tartani. Mintha akármit is tennék minden gond lenne neki. - Én se tudom pontosan, hogyan megy ez, de igen az jó, ha megkérdezzük. Ha nem bántják őket, akkor szívesen megnézem. - egyezem bele végül. Azért nem nehéz meggyőzni engem, meg hát Dany elég okosnak tűnik és nagyobb is nálam, szóval biztosan sokkal okosabb. Ha ő azt mondja, hogy ott nem ártanak a delfineknek, hanem segítik őket, akkor biztosan úgy is van. - Tudod a delfin az egyik kedvenc állatom. Neked mi? - merül fel bennem a kérdés, hiába fejteget ő tovább akármilyen más témát. Ha nekem egyszer valami eszebe jut és érdekel, akkor nem lehet csak úgy elterelni a figyelememet valami teljesen másra. Főleg, hogy szomorkás téma következik. Le is biggyed kicsit a szám, amikor az apukájáról mesél. - Tudod Dany, de ezt ne mond el neki, néha engem is bántott, hogy Apuci csak néha látogatott meg, de... ő legalább igyekezett ugye? - vallom be egészen lehalkítva a hangomat, mintha attól kevésbé lenne valóságos a tény, hogy igenis volt, amikor nem csak bántott, hanem kifejezetten mérges voltam rá e miatt. A Mama mindig igyekezett megnyugtatni és Apucit védeni, hogy jó oka van rá és hogy nem akar rosszat és amint tud majd megint meglátogat, de bevallom azért volt, amikor kifejezetten rossz kedvem volt napokig egy-egy látogatása után. Nem volt szép tőlem, hogy néha ezt a Mamán vezettem le. Már nagyon bánom. - Jól van, ha azt mondod, akkor biztos így lesz. Picit azért félek, hogy én nem ismerem ezeket a dolgokat még. Nem fognak e miatt megszólni? Vagy... tanítasz nekem ezt-azt a varázslókról? Apucinak kevés ideje van. - Alextől pedig hát bevallom nem igazán kérdeznék effélét, mert úgy se ülne le velem, hogy segítsen és kicsit elmagyarázza a dolgokat. Pedig azért nem lenne rossz felkészülni, mert ha majd mindenre meglepetten és tátott szájjal reagálok - ami így is benne van a pakliban -, akkor majd furán néznek rám. Nem tudom, hogy hány olyan gyerek lesz ott, mint én, akinek ez az egész varázslás dolog még új.
Bár egy kicsit más a veszélyérzetünk, én azért vagyok itt, hogy vigyázzak Albára. És ha még okoz is számomra némi fejtörtést, azért rendkívül élvezem a vele töltött időt. Elvégre 11 évet kell bepótolnunk. Szóval bőven van mit. Alexszel is kimaradt 9 év, amit már nem kaphatunk vissza, de vele már az évek alatt gyűjtöttünk bőven közös emlékeket. S bár most úgy tűnhet, hogy nem nagyon jövünk ki, de ez csak látszat. Valójában nagyon is ragaszkodunk egymáshoz. Tudom, hogy Alex számára én vagyok a legfontosabb, és azt is, hogy szüksége van rám, noha ezt nem mindig úgy képzeli el, ahogy kapja a jelenlétem. Most ugyan van egy kis mosolyszünet, de tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani vele. Előbb utóbb pedig remélhetőleg Alex önmagával is megbékél, és belátja, hogy nem kell mindenben az anyjára hallgatnia, és őt követnie. De ez nála egy sokszorosan bonyolult probléma, és nem ma fogom megoldani. - A legtöbbet. Legalábbis azt hiszem, de biztos nem lehetek. Az apád még nekem is képes meglepetéseket okozni. - az ajkamon kis mosoly játszik, és gondosan ügyelek rá, hogy semmiféle éle ne legyen a mondatnak. Bár mostanában azt hiszem ez nem csak pozitívan értendő. Noha gyakorlatilag a bácsikám nevelt fel, és ezért hálás is vagyok neki, de azt hiszem pont ezért is esnek annyira rosszul a kis titkai, amik szép lassan egymás után kezdenek kiderülni. - Szerintem annak az apukád nagyon örülne. - mosolyodom el, és hagyom rá a pályaválasztással kapcsolatos lelkesedését. Lehet, hogy cukrász lesz, és lehet, hogy nem, mert talál valami izgalmasabbat a Roxfort falain belül. Az idő majd eldönti. Nem tudom vigyorgás nélkül állni, ahogy felfalja a sütit mérsékelt morzsázással. Igazából kicsit emlékeztet magamra, és Alexre is, amikor kicsiként randalíroztunk itt, és mindenbe bele kellett kóstolni. És az is igazán aranyos tőle, ahogy a párnákkal lelkesen segít. - Persze. Ha szeretnéd, akkor délután, mielőtt hazamennénk elmehetünk oda. Azt nem ígérhetem, hogy biztos látunk majd delfineket, de ha szerencsénk lesz, akkor igen. - elég gyakoriak abban az öbölben a vad delfinek, de tény, hogy szerencse is kell a megpillantásukhoz. Nem minden nap, és nem minden órában mutatják meg magukat. Szóval nem biztos, hogy most is lesznek. De akár lesznek, akár nem, maga az öböl igazán festőien szép. Tulajdonképpen a helyi művészeti, és grafikus iskolákból sokan járnak ki festeni, és fotózni oda. Szóval Alba akár még igazi festőket is láthat vászonnal, meg festékkel, meg ilyesmi. Viszont a következő ártatlan kérdésére kellemetlenül fújok egyet. - Tudod, Alex kicsit kisebb volt, mint te, amikor megismertem őt, és az anyukáját. És hát, az anyukája nem kifejezetten olyan, aki értékelné az ilyesmit. Alexnek elég nehéz az élete az anyukája miatt. Nem szép dolog tőlem ilyet mondani, és ne mond ezt vissza Alexnek, de néha azt gondolom, hogy Alex anyukája nem is szereti igazán a saját lányát. Legalábbis nem úgy, ahogy kéne. Egyáltalán nem kedves senkihez sem. Még Alexhez sem. - tudom. Nem kéne ilyeneket mondani. De Lydia leginkább csak bántja Alexet. Mármint nem nem fizikálisan, azt sosem tenné meg. Nem nézném ki belőle. De a szavak néha sokkal jobban fájhatnak, mint egy-két pofon. Alex pedig mindig az én vállamon sírja el, ha összeveszett az anyjával. És rendszerint Alexnek adok igazat, hiszen Lydia irreális dolgokat vár Alextől, miközben a sárba tapossa az önértékelését. Meggyőződésem, hogy Lydia miatt vette Alex azt az ostobaságot a fejébe, hogy semmire sem jó, és semmiben sem tehetséges kivéve a szépségét, és semmire se viszi, hacsak nem veteti el magát egy gazdag aranyvérű hapsival. Én pedig kitartóan próbálom helyretenni ezeket Alex fejébe, de inkább kevesebb, mintsem több sikerrel. Ráadásul Alex anyja nagyon jó benne, hogy az első perctől engem hibáztasson a mindenért is. Szerinte én vagyok rossz hatással Alexre. Miattam nem tanul elég jól, miattam keveredik zűrökbe, és miattam mond ellent neki. Csak a saját szerepét felejti el ebben. Rám mutogat, ahelyett, hogy tükörbe nézne. De hogy magyarázzam el mindezt egy olyan ártatlan kislánynak, mint Alba? - Szóval amikor megismertem Alexet nem tudott úszni, mert az anyukája szerint az veszélyes, és nem is méltó egy lányhoz, hogy tudjon ilyesmit. Én pedig titokban megígértem Alexnek, hogy megtanítom. Az apukád nem is tudta, hogy Alex nem tud még úszni. Vagyis én mondtam el neki, kicsit később és ő megengedte, hogy én tanítsam meg rá Alexet. - fejezem be a történetet. Akkoriban Alex sokkal könnyebben kezelhető volt, mint mostanában, ez tény. Meg akarta lepni vele az apukáját, hogy ezt is megtanulta, és milyen ügyes lány. És sikerült is neki a segítségemmel. Néha azt kívánom bár többet látnám viszont az úszni tanuló lelkes, gyermeki Alexet. - Szerintem jó ott nekik. Tudod, nem minden helyen bántják őket. Vannak olyan helyek is, ahol ideiglenesen gondoskodnak a sérült állatokról, meggyógyítják őket, és aztán el is engedik őket. Mondjuk még sosem gondolkoztam túl sokat ezen a kérdésen. De tudod mit, elmehetünk, és megkérdezhetjük az ottani gondozókat. - sosem kérdeztem, vagy érdeklődtem a park gondozóitól a delfinek hogylétéről. Vagy a tartásuk körülményeiről, hogy teljesen őszinte legyek. Igaz, mi a barátaimmal sokkal többet jártunk a tengerpartra, és egy kis helyi uszodába, ahol a vízilabda edzések voltak, mint a nagy aquatikumba. - Ő úgy gondolja, hogy így volt a legjobb. Bár ebben nem értünk egyet. Sosem jó, ha egy gyerek szülő nélkül marad. - mondom csendesen, és áthajolva a kis asztalkán adok egy puszit Alba homlokára. - Az biztos, hogy segíteni fog. Elmegyünk az Abszol útra vásárolni, meg majd sokat játszunk, meg amit majd szeretnél. Jó lesz, ne félj. Én szeretem az iskolát. Sok barátom van ott. Idővel, ha beilleszkedtél neked is biztos sok barátnőd lesz, akikkel mindenféle lányos dolgot csinálhattok. - mondom bátorítólag, hogy kedvet csináljak neki a dologhoz. Bár Alex beosztási ceremóniája után már semmiben sem vagyok biztos. Annak idején egészen addig, amíg a fejére nem került a Süveg meg voltam róla győződve, hogy ő is Hugrabugos lesz, mint én, de sajnos nem így lett. Pedig néha úgy gondolom jobb lett volna neki.
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Na igen én egyelőre még mindenben kevésbé látom a veszélyeset és a rosszat, mint a jót, de legalább Dany tiszta fejjel van itt és úgy néz erre a kis együtt töltött napra és bár talán okozok neki időnként egy kis fejtörést, de remélhetőleg ő is élvezi, hogy pesztrálnia kell. Úgy látom, hogy Alex-szel nem valami jó a kapcsolatuk, ami persze egyáltalán nem lep meg, mert Alex totál kiállhatatlan! - Szóval te már tudod a titkokat? Mindet? - kerekedik ki a szemem, pedig gőzöm sincs, hogy mikről lehet szó, de azért a titok már önmagában is izgalmas dolog. Kíváncsi vagyok rá, hogy mikről lehet szó, meglepő összetevők, vagy csak olyasmi, amiből érdekes arányokat kell betenni egy sütibe? Na nem mintha értenék hozzá, hiszen eddig főleg kiskukta voltam, ami leginkább abból állt, hogy kinyaltam a tálakat, meg segítettem a díszítésben, ami magam persze iszonyú túlzó módján. - Lehet, hogy ha nagy leszek, akkor én is cukrász leszek majd, mint Apuci! - jelentem ki végül kihúzva magamat Dany előtt, amitől sikerül nagyobbnak tűnni minimum egy centivel. Ez persze nem sokat jelent, hiszen eleve nem vagyok egy égimeszelő típus, ő meg már szinte felnőttnek számít méreteket tekintve hozzám képest. Persze egyelőre még gőzöm sincs mi leszek, ha nagy leszek, főleg hogy a varázsvilágról se nagyon tudok semmit és hát ki tudja, hogy nem ragad-e majd meg valami olyasmi, amiről most még nem is tudom, hogy létezik. - Mennyei! - válaszolok kissé teli szájjal, aminek hála sikerül pár morzsát azért minimálisan kiköpködni, pedig nem akarom, de hát ez van, ha az ember nagyon válaszolni akar, miközben még épp eszik. - Bocs! - kapom a szám elé a kezemet, hogy gyorsan letuszkoljam a maradék falatot is, hogy segíteni tudjak a párnák kivitelében. A visszakérdezésre csak bólogatva kuncogok. Tényleg buta kérdés, hogy valaki, aki a tenger közelében él ne tudna úszni. Én is már kiskoromban megtanultam. A Mama is aggódós típus, de sose féltett túl, inkább mindent kipróbálhattam, csak mellettem volna. Néha sikerült azért egy-egy sérülést összehozni, de még élek nem? - De jó! Majd megmutatod azt az öblöt ugye? - pillantok el lelkesen a tenger vélt irányába a kis utcán, hogy aztán újra a meglepetésből egy kis döbbenetbe essek. - Te? Miért nem az anyukája, vagy miért nem Apuci? - ráncolom kicsit a homlokomat, hiszen engem mindenre a Mama tanított meg, amire nem ő arra pedig Apuci, amikor velünk volt és persze az is előfordult, hogy valamelyik aktuális pótapukámtól tanultam meg ezt-azt. Például szöget beverni nemrég tudok csak, azt nem a Mama tanította, hanem Alberto. - De ugye jól bánnak ott a definekkel? Azt hallottam, hogy az ilyen helyek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Alberto szerint be kellene zárni az összeset! - komolyodom el egy kicsit, mert hát a pótapukám nem igazán volt híve az ilyen helyeknek, de nem akarom azt sem, hogy Dany esetleg megorroljon rám e miatt, ezért gyorsan újra megszólalok. - De a csúszdák nagyon jól hangzanak! - szóval szívesen elmennék, sőt igazából a delfineket is szívesen megnézném, csak hát nem akarom, hogy bántsák őket, ahogyan Alberto mondta. Ha rossz nekik ott, akkor jobb, ha nem fizetünk azoknak az embereknek azért, hogy bántsák szegény delfineket. - Oh, sajnálom, de azért nem volt szép az apukádtól, hogy elment. - húzom el a számat egy kicsit, mert hát elég szomorú, hogy Dany ilyen helyzetbe került. Lehet, hogy akkor Apuci azért nem tudott engem idehozni sose, mert már eleve itt volt neki Dany, meg az anyukája, akiknek biztosan nagyon nehéz volt, hogy meghalt a testvére. Az viszont határozottan felvillanyoz, hogy Apuci is velünk jön és nem azt jelenti ez a plusz utazás, hogy megint el kell mennem máshová. Így azért egyből jobban hangzik. - Akkor majd nagy szemeket fogok mereszteni rá! És ott mit fogunk majd csinálni? Te szereted azt a Roxfortot, ahová majd nekem is menni kell? - kérdezgetem tovább, hiszen nagyon is érdekel, hogy milyen az az iskola. Én minden nap hazamentem anyához a suliból és még mindig nem tetszik, hogy most majd olyan helyre kell mennem, ahol nem lesz ott velem Apuci és ami ennyire távol lesz és nem jöhetek haza, csak néha egy-egy szünetben. Sőt még másokkal is kell osztozkodnom a szobámon. És mi van akkor, ha nem lesznek kedvesek?
Egy cukrászda egyszerre lehet izgalmas, és csupa csoda hely egy gyerek számára, és veszélyes is. Vannak szabályok, amiket idővel Alba is meg fog tanulni. Az egyik ilyen például az ékszerviselés tilalma. De most egyszerűen csak próbálom majd érdekessé tenni neki a helyet. Körbe mutogatni, hogy mi micsoda, és mennyiféle munka is van egy ilyen helyen. Mert hát munkafolyamat akad szép számmal. Ami az ebédet illeti, még én sem néztem meg a mai menüt. Van egy kis trattoria* a közelben, ahonnan dél körül hoznak ebédet minden dolgozónak, cserébe tőlünk visznek desszertet. Elég jó kis üzlet mindenkinek. Hmm... talán megnézhetném az étlapot, és össze kéne szedni a rendeléseket, hogy leadhassam telefonon. - Rendben. - kacsintok rá egy kis mosollyal. Bár élek a gyanúperrel, hogy a nagy és veszélyes kifejezés a kettőnk szótárában némileg mást jelent. De hát azért vagyok itt, hogy figyeljek rá, nem igaz? - Hát persze. Az apukád imádja tovább adni ezeket. Sőt biztos, hogy kapnék a fejemre, ha megtudná, hogy elárultam előre neked valamit ezekből. - mosolygok rá cinkosan. Pusztán azért, hogy fenntartsam az érdeklődését, és a kíváncsiságát. Sajnos Alex érdeklődése nagyjából pár hétig tartott. Vagy hát szerintem ott vesztette el, amikor először kellett büntetésből dolgoznia is. Azóta hallgatom, hogy nem igazság, hogy ingyen kell dolgoznia nyáron. Azt viszont nem nagyon tudom megértetni vele, hogy ha nem keverne állandóan zűrt a suliban, akkor nem lenne állandóan büntiben, és cukrászda helyett mehetne a barátnőivel amerre akar. Kis mosollyal nézem, ahogy Alba eltünteti azt a kis cukormázas sütit. - Na milyen? - kérdezem tőle vidáman. Tudom milyen, de igazából Alba véleményére vagyok kíváncsi. Persze ha szeretne, akkor a nap folyamán visszatérhet ehhez a sütihez, vagy kóstolhat mást is majd. De mint említettem elég nagy a választékunk, és nem kell mindent egy nap alatt felfedezni. Albának évei is vannak rá, hogy mindent kiismerjen. Többek közt a kínálatot. Odakint a teraszon, amikor a kedvenc helyéről mesél, akkor érdeklődéssel hallgatom, majd szélesen el is mosolyodom. - A delfinek tudnak úszni? Apropó szereted a delfineket? Van egy öböl a közelben, ahol időnként látni őket. Elárulok egy titkot, én is imádom a tenger illatát. Az egyik barátom apukája vizímentő a tengerparton. Gyerekkorunkban sokat lógtunk a nyakán. Ő tanított meg úszni, meg szörfözni minket. Alexet meg később én tanítottam. - nosztalgiázok el egy kicsit. Na igen. Akkoriban Alex még egészen másmilyen volt. 9 évesen fogalma sem volt róla, hogy milyen, ha az embernek vannak barátai, mert az anyja szerint rossz hatással lettek volna rá. Nem tudott úszni, mert az az anyja szerint veszélyes, és egy rakás dolgot hírből sem láthatott, nem hogy kipróbálja, mert az anyja... nos hagyjuk is. Az a nő nem ér annyit, hogy egy ilyen szép napon felhúzzam magam rajta, és azon ahogy szegény Alexszel bánik. - Képzeld van nem túl messze egy Aquatikum. Van ott delfin-show, papagáj-show, vízi vidámpark, hatalmas csúszdákkal, és mindenféle vízi játékkal, meg medencékkel, ahol egész nap lehet úszni, meg játszani. Ha szeretnéd az egyik nap elmehetünk oda. Mit szólsz? - a hely érdekessége, hogy főleg helyiekkel van dugig. Turistáknak alig-alig siekerül felfedezni, pedig tényleg nagyon klassz hely, és remélem ezzel sikerül felvidítani, és felcsigázni kicsit a lánykát. De ahogy az apám kerül szóba, egy kicsit szomorúan csóválom meg a fejem. - Valóban nem volt szép dolog. De ez ennél sokkal bonyolultabb, és nehezebb. Tudod, amikor kicsi voltam, akkor volt egy húgom. Vittoriának hívták. Szép, és aranyos volt, mint te. De aztán nagyon beteg lett, és ő... ő is elment, úgy mint a mamád. Utána az apukám, és az anyukám nagyon sokat veszekedtek. Nem igazán volt jó senkinek sem akkoriban. Végül az apukám elment, és évekig nem is hallottam róla. Addig, amíg nem találkoztunk a suliban, ahova te is jársz majd szeptembertől. - mesélem el végül, bár az arcomon egyértelműen látszik, hogy mennyire elszomorít ez az egész, noha megpróbálok mosolyogni. Szomorú ami a húgommal történt, de az, hogy mindez a családom teljes széteséséhez vezetett már tragikus. Tudom, hogy Vitta nem ezt akarta volna. Az apám lelépett, az anyám érzelmileg labilis, és gyakorlatilag a bácsikámnak kellett felnevelnie. - Ne aggódj. Az apukáddal lehetsz. Ő is velünk utazik. Csak így kicsit zsúfoltan leszünk. De ha ennyire nem szeretnél Alexszel lenni, elárulok valamit, de ezt nem tőlem hallottad, oké? Ha az anyukámra is ilyen hatalmas, kétségbeesett szemeket meresztesz majd, akkor talán rá tudod venni, hogy vele alhass a hálóban. - kacsintok rá. Elvégre a nagy ártatlan szemekkel való zsarolás művészetét nagyjából 18 éve űzöm vele szemben, és általában be is jön. Nagy a baj, ha nem.
//*trattoria: tipikus teraszos olasz kisvendéglő típus//
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Azért kezd úgy tűnni, hogy bár egy pillanatra elbizonytalanodtam, de azért Dany mégis csak jó fej. Abban lehet, hogy tényleg igaza van, hogy veszélyes dolgok közelébe nem kellene menni, csak hát olyan komolynak tűnt a hangja, hogy már azt hittem túlságosan sok lesz majd a mit nem szabad, a mit szabadhoz képest és az nem lenne olyan mókás. A süti viszont segít, amit megkóstolhatok és a lehetősége is annak, hogy még mást is lehet majd, csak azért kellene ebédelnem is. Remélem valami finom ebéd lesz, mondjuk tészta, az olaszok sok tésztát esznek, én pedig szeretem a tésztát, bár a Mama sose örült, amikor magában ettem. - Jól van, igyekszem nem a közelébe menni annak, ami nagynak és veszélyesnek tűnik. - mosolyodom el, bár azért azt mindketten tudjuk, hogy egészen más elképzeléseink vannak arról, hogy mi a veszélyes, meg mi nem, de hát ez már más tészta. Mindenesetre azért figyelek, amikor körbenézünk és amikor mutogat ezt-azt és ez a titok dolog is érdekesen hangzik, bár jó eséllyel én még ezeket úgy se jegyezném, vagy érteném meg. Sokkal jobban szeretek sütit enni, mint arról tanulni, hogy az miért olyan, amilyen. - A család? Akkor majd én is megtudhatom idővel ezeket a titkokat? - pillantok rá kíváncsi pislogással, mert azért az izgalmasan hangzik, hogy olyasmit tudjak, amit szinte senki más nem, csak néhányan. Alex is tudja vajon ezeket a titkokat? Bár őt lehet, hogy nem is érdekli, mert még nem láttam sokszor, hogy lelkesen segített volna itt. Úgy látom, hogy Danyt sokkal jobban érdekli ez a hely. Apuci biztosan neki már sokmindent elmondott azokból a titkokból, hogy ő is tudja őket és majd tovább adhassa. Óvatosan benyúlok hát és kiveszek egyet abból a rózsaszín mázas virág forma sütiből. Két falat az egész, úgyhogy viszonylag mérsékelten morzsálok vele és hát tényleg nagyon finom, úgyhogy még lehet, hogy ma visszafogok térni hozzá, habár tényleg sokminden van, amit megkóstolhatnék itt. - Egy kis kávézó. Tudod pont úgy helyezkedett el, hogy a teraszról egy kis utca vitt le a tengerhez és pont rá lehetett látni a vízre. A Mama mindig azt mondta, hogy sose akarna máshol élni, mert imádja a tenger illatát. Te tudsz úszni ugye? - oh én sokat jártam le a tengerhez a Mamával. Egészen kicsi koromban megtanított úszni és sose történt semmi baj, maximum hogy elfáradtam. Majd remélem, hogy itt is lehet fürödni valamikor, bár tudom, hogy nyáron mindenki nagyon elfoglalt, mert sok a vendég és sok a munka, és persze Apucinak még az iskolát is intéznie kell. Azért most is igyekszem, hogy amikor a Mamára gondolok ne menjen el a kedvem, de azért picit mindig látszik rajtam, hogy hiába jó dolgokon jár ilyenkor az eszem, szép emlékeken, azért mégis csak bepróbál tolakodni az a tény is közéjük, hogy ez már a múlt és már sose fogunk abban a kávézóban sem ülni a Mamával. - Oh, de miért ment el? Fontos dolga volt? Velem se volt sokat az apukám tudod, de... mindig azt mondta, hogy egyből jön, amikor tud. Téged miért nem látogatott meg? Ez nem szép dolog. - magyarázom a magam naiv, gyermeki hozzáállásával. Az persze nem tölt el örömmel, hogy máshol leszek két hetet. Alig volt időm, hogy itt legyek, és aztán megint nem lehetek Apucival és még Alexszel is leszek egy szobában. Cseppet sem jó hír. - De miért kell máshol lennem két hétig? Persze biztosan kedves anyukád van, de... tudod... - elakadok egy pár pillanatig csak nézem a tovacikázó macskaköveket. - Én mindig el akartam jönni ide és most, hogy itt vagyok nem maradhatok, mert el kell mennem abba a buta iskolába. Azt hittem a nyarat legalább végig Apucival tölthetem. Ez így nem igazságos! Nem lehetek legalább veled egy szobában Alex helyett? Légyszi! - lebiggyed kicsit a szám, aztán nagy kérlelő boci szemekkel nézek Danyra. Bennem az fel sem merül, hogy ő fiú és, hogy ez e miatt esetleg kellemetlen lenne neki, de hát ott is Alexszel kell lennem és itt se maradhatok, ez tényleg igazán nem fair.
A hangulatingadozásokhoz azt hiszem volt már alkalmam hozzászokni. Alex elég gyakran produkál ilyesmit az elmúlt hmm... 5-6 évben. Azt hiszem az idősebb húgom megedzett az évek alatt ilyen tekintetben. A fiatalabbat pedig még ki kell ismernem. Alig tudok róla valamit, azt leszámítva, hogy most kezdi majd a Roxfortot, és eddig Spanyolországban élt az anyukájával. Minden bizonnyal elég nehéz lehet neki megszokni egy új környezetet, új családot, és úgy általánosságban teljesen fejtetetőre állt életet. Ha valaki megérti ezt a családból, az én vagyok. Elvégre a húgom halála az én életemet is alaposan felforgatta. Többszörösen. Sosem egyszerű és könnyű ez a helyzet. - Csak olyasmit tiltok meg, ami veszélyes lehetne, vagy egyáltalán nem lenne jó számodra. Egyébként szabadon felfedezheted a cukrászdát. Rendben? - mosolygok rá barátságosan. Azt azért nem szeretném, ha a forgó habverők, vagy automata késgépek közelébe menne. Bár vannak biztonsági rácsok stb. és a legtöbb mellett egy-egy felnőtt is dolgozik, akik figyelnek, de azért láttunk már csodát. Egyszer egy tanuló csaj nem akarta levenni gyűrűit, hiába mondta neki a bácsikám, hogy itt ez a szabály biztonsági okokból, és hát... óriási mázlia volt, mert kis híján elvesztette az egyik úját. Szerencsére elég gyorsan kórházba került, és elég jó sebészek vannak a Római mugli kórházban. Szóval ennyit az ékszer viselésről. Persze ilyen történetekkel egyenlőre nem akarom ijesztgetni Albát. - Persze. Itt rengeteg titok van. Titkos receptek, és módszerek. Olyanok, amiket csak a család tudhat. Persze a szeretet és a lelkesedés ezeknek a nagyobbik fele. Jól mondta a bácsikám.- borzolom össze kissé a haját, és nyomok egy puszit a homlokára. Csak úgy, hogy érezze, hogy szeretem, és törődöm vele. De persze ez nem változtat azon, hogy még rengeteg dolgot meg kell tudnunk egymásról. Kiismerni egymást. Ezt pedig csak sok szeretettel, és még több türelemmel lehet. - Megkóstolhatod. - bólintok rá egy kis mosollyal. Igaz vannak alkoholos sütijeink is, de Alba szerencséjére ez pont nem az. A színes cukormáz miatt a gyerekek számára ez a darab igen kedvelt. Sokat adunk el belőle. Persze minden sütihez tartozik kis táblácska is, ami hirdeti a vásárlók számára az olyan alapvető információkat, hogy egyes sütik tartalmaznak-e alkoholt, vagy esetleg valamilyen allergén anyagot, mint glutén, laktóz, mogyoró stb... Illetve van egy teljesen külön hűtőpultunk a teljesen mentes süti és fagyi variánsoknak. Elvégre lépést kell tartanunk a kor igényeivel. A bácsikám számára azt hiszem ez a hozzáállás hozza az igazi sikereket, amitől ilyen népszerű ez a hely. Kissé mosolygok, ahogy Alba elkezdi kipakolni a párnákat, én pedig közben kinyitom a hatalmas napernyőket is gyakorlott mozdulatokkal. Majd segítek a Törpillának a párnákkal. Ahogy az utolsó is a helyére került, és ő megcsodálta a helyet, majd lehuppant, úgy ülök le vele szembe én is kicsit. - Igen, elég sokan járnak ide, különösen késő tavasszal és nyáron. Milyen volt a kedvenc helyetek? Mesélsz róla? - kérdezem barátságosan mosolyogva a kicsi lányra. Elvégre meg kell ismernünk egymást, és valahonnan el kell ezt kezdeni. Viszont a következő kérdésére aprót sóhajtok, de azért belefogok a válaszba. - Tudod, az apukám nagyon régen, még amikor kisebb voltam, mint most te, akkor elment, és évekig semmit sem tudtam róla. Most a Roxfort egyetemi képzésén tanít, és hát a kapcsolatunk eléggé... hogy is mondjam, olyan mint egy érzelmi hullámvasút. Még tanuljuk kezelni egymást azt hiszem, és ettől olyan néha fent, és többször lent érzésem van. Az anyukám most Londonban él, a nyár utolsó két hetét nála töltjük majd, és akkor őt is megismerheted. Nagyon fog szeretni téged, és mindent elkövet majd, hogy a kedvedben járjon. Persze néha kissé túl aggódja a dolgokat, és túlfélt olyasmitől is, amitől nem kéne, de ennek megvan a maga oka. De azért azt hiszem kedvelni fogod. Sajnos elég kicsi a lakás, szóval ott is Alexszel leszel összezárva, de azért fel a fejjel, nem lesz olyan rossz. - adok egy kicsit felületes választ. De azt hiszem ennyi most elég Alba számára. Nem most van itt az ideje, hogy belemenjünk a miértekbe, és a mélyebb érzelmeimbe a dolgokkal kapcsolatban. Nem kell, hogy még az én gondjaimon is járjon a kis agya.
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Tizenegy vagyok, elég gyorsan ingazodik az aktuális hangulatom és ez csak az évek múlásával egyre rosszabb lesz, legalábbis állítólag. Persze nem akarok olyan lenni, mint Alex. Ő rettenetesen undok és elviselhetetlen. Remélem, hogy én azért ennyire nem fogok majd elromlani. Most is próbálok alkalmazkodni, nem mutatom látványosan, hogy nem tetszik, hogy fognom kell Dany kezét, de a boltban már kicsit elmegy a kedvem, amikor kiderül, hogy nem csinálhatok bármit, hanem szabályok vannak, meg veszélyes gépek és egyébként is jól meg kell gondolni, hogy mit lehet és mit nem. Ez azért annyira nem fair! Nagy vagyok már és tudok vigyázni magamra. Ezért is szegezem neki a kérdést, mert hát olyan komolyan beszél, mint ahogyan a Mama szokott, amikor elakart nekem magyarázni olyasmit, amit elsőre nem akartam megérteni. Persze olyankor másodszorra sem akartam, de úgy csináltam mintha, hogy leszálljon rólam. Ez a taktika mindig beválik. - Hát jó, remélem. Nem fogok örülni, ha mindenre nemet mondasz. - vonom meg lazán a vállamat, de azért a szememben ott csillog már egy kisebb mosoly, főleg amikor arról magyaráz, hogy a hátsó bejárat különleges és nem azért ott megyünk be, mert nem mehetünk elől, hanem mert ez így sokkal érdekesebb. Hümmentek hát egyet és jobban megnézem magamnak ezt a hátsó bajáratot. Tény és való, hogy innen sokmindent látni, amit a másik oldalról nem. Jártam én már cukrászdában, de sosem gondoltam, hogy a másik oldalon ilyen sok polc van és ennyi holmi. - Titkok? Ezt Apuci is mondta, hogy vannak titkos hozzávalók, amikről senki sem tud. Bár ő mindig azt mondta, hogy egy csipet szeretet és egy marék lelkesedés. - mosolyodom el most már jóval szélesebben, főleg amikor a csokis sütit nő is elénk toppan és Dany láthatóan beleegyezik, hogy én is vegyek egyet belőle. Illedelmesen meg is köszönöm, hogy aztán mérsékelt morzsálás közepette kezdjem el majszolni. Azért próbálom a kezemet a szám alá tartani, de így is megy valamennyi a földre, nem tehetek ellene sokat. - Jujj az a virág formájú pici olyan szép! Azt megkóstolhatom? Egyelőre az az utolsó jó? - igyekszem azért nem az üvegre tapadni belülről, de hát na sok finomság van már most kipakolva ide. Az edények nem is érdekelnek annyira, de az a falatnyi kis virág formájú, ami jó eséllyel kb. két harapás lesz majd nagyon is. Pont illik a ruhámhoz és az íze is biztosan csodás, mint ahogyan itt mindennek. Arra nem is gondolok, hogy esetleg lehet olyasmi is, ami inkább csak a felnőtteknek jó, mert mondjuk valamilyen alkohollal van keverve, de Dany úgyis szól, ha valami nem nekem való és biztos, hogy nem ízlene, mert mondjuk keserű. Amikor szól gyorsan felkapom a párnákat, persze ha elvehettem a virág alakú sütit, akkor gyorsan betömöm a számba és csak utána, hogy aztán az unokatesóm után induljak ki a teraszra és ahogyan mutatja úgy pakolom ki sorban a párnákat. Már persze, ha elbírom mindent, mert azért még van miben fejlődnöm, ami a magasságot illeti. - Tényleg szép, egészen messze ellátni. Sokan járnak ide ugye? - le is dobom magamat az egyik székbe, hogy úgy nézegessem az időnként elhaladó embereket. Gondolom a többség inkább előlről látszik, mármint ott nagyobb a tömeg, hiszen arról mennek be az emberek, habár lehet, hogy eleve a teraszra is beülhet, aki akar. Ennyire még nem ismerem ezt a helyet. - Nekem is tetszik! Tudod a Mamával is volt egy kedvenc helyünk odahaza, egy kicsit hasonlít rá. - mosolyodom el, bár azért ezúttal látszik egy csepp rossz érzés is a mosolyomban. Igykeszem én nem elkámpicsorodni, amikor a Mamára gondolok, de azért nem megy mindig ugyanúgy. Hiányzik és van, hogy éjjel úgy ébredek fel, hogy egyszerűen elfelejtem azt meghalt. Amikor pedig rájövök... hát az elég pocsék érzés. - Dany... - kezdek bele óvatosan. - Neked hol vannak a szüleid? - nem tudom, hogy mennyire illik az ilyesmit megkérdezni, de hát ha jól tudom, akkor ő nem a testvérem, akkor hát nem Apuci fia, de akkor miért van mégis itt egész nyáron velünk? Neki is meghalt a Mamája? Akkor biztosan sokkal jobban megérti, hogy mit érzek, mint Alex.
Szerencsére Albának nem igazán van beleszólása a kézfogás dolgába. Mármint általában igyekszem mindenki minden igényét figyelembe venni, de nem ebben az esetben. Nem igazán hat meg, hogy mennyire kelletlenül vagy sem fogja meg a kezem. Nem tudom, hogy Alba pontosan mekkora városban nevelkedett eddig, és mennyire volt ott nagy tömeg, és mennyire kószálhatott ott egyedül. De most rám lett bízva, én felelek érte, és Róma meglehetősen nagy város. A történelmi negyed a belváros közepén pedig állandóan tele van turistákkal, és emberekkel, gyakorlatilag napi 24 órában. Elég egyetlen másodpercre elfordulnom, és nem egymásra néznünk, hogy pillanatok alatt úgy elvesszen a tömegben, hogy sose találom meg. Nem szívesen mennék érte a mugli rendőrségre, vagy ilyesmi. Szerencsés esetben. Arról nem szólva, hogy mit kapnék azért otthon, ha rögtön első húzásként elhagynám. Nem. Ezt biztosan nem játsszuk el. Így Alba kénytelen lesz tűrni a kézfogásom, egészen addig, amíg be nem megyünk a cukrászdába. Ott viszont kicsit szabadjára engedem majd. - Ez miatt ne aggódj! Rengeteg mókás dolgot találunk majd neked. Meglátod. Egy dolgot nem fogsz. Unatkozni. Megígérem neked. - kacsintok vidáman a kislányra, ahogy érzem, hogy kezd csappanni a lelkesedése. - Felnőtt? Sok mindent mondtak már nekem, de ilyet még nem. Szerintem az apád tudna ezzel vitatkozni.- nevetem el magam a kérdésre. Nem akarom kinevetni vagy ilyesmi. De egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy jót kacagjak a kérdésen. - Nos, talán kezdek felnőni, ezért lehet. De a jó hír, hogy még nem felejtettem el, hogy milyen gyereknek lenni.- kuncogok még egy kicsit rajta. Nos, igazából gyakorlatilag mindig a hátsó bejáratot használom. Talán csak megszokásból. Igaz, azt nem is használhatja akárki. Csak a személyzet, és a szállítók. - Elől bárki bejöhet, de itt csak a különlegesek, mint mi.- vigyorgok a kislányra, ahogy beterelem a hátsó bejáraton. - És azt sem láthatják akárkik, hogy itt hogyan készülnek a finomságok. Csak a különleges beavatottak. Itt őrizzük a titkainkat, ha úgy tetszik. - súgom neki csak úgy bizalmasan, mintha szörnyen fontos titkot osztanék meg. Közben pedig máris kiszúrják a lánykát mellettem, és az egyik mosolygós cukrász nő egy hatalmas tálca csokis sütit tol a kislány elé. Amikor Alba rám néz, akkor vidáman bólintok, hogy vegyen bátran. Sőt én is csenek egy sütit magamnak. - Láttál már cukrászdát pult mögül? - kérdezem, miközben kivezetem a kislányt az eladó térbe a pultok mögé. Kívülről csak üvegen keresztül láthatóak a sütemények, és fagylaltok tömkelege, de innen be is lehet nyúlni az üvegpultokba. Amit meg is mutatok, hogy hogyan nyílnak a hűtőpultok. Némelyiknek van egy-egy kis trükkje. Ha Alba pedig szeretne valamit a pultból, akkor egyenlőre hagyom, hogy vegyen. De a lányka felfedezheti a kintről nem látható pult alatti polcokat, amikbe mindenféle akad. Üveg kelyhek, konyharuhák, kanalas fiókok, szívószálak, tányérok... - Gyere kinyitjuk a hátsó teraszt is. Gyönyörű ilyenkor. Kérlek, hozd azokat a párnákat.- mutatok az egyik pult alatti polcon lévő ülőpárnákra. Én pedig közben egy kulcsot veszek elő, amivel a hátsó teraszra vezető üvegajtót ki is nyitom, az ajtószárnyakat pedig kitárom a lányka előtt. A terasz pedig tényleg gyönyörű, virágokkal, szép asztalokkal, és székekkel, amikre kiülve pazar látvány fogad a történelmi városnegyedre. - Minden székre teszünk egy-egy párnát. Ugye milyen szép innen a kilátás? Szeretek itt kint időzni.- néha titkokban is, amikor lógni támad kedvem a sok munka elől. Nem mintha erre túl gyakran lenne esélyem, de néha azért sikerül csennem magamnak néhány szabad percet. - Nos, gyönyörű hercegnőm, hogy tetszik az egyik kedvenc helyem a városban? - teszem fel a kérdést neki mosolyogva. Talán kicsit bókolva is neki. Elvégre biztos nem lehet könnyű dolog egy idegen helyre, idegen emberek közé beilleszkedni.
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Azért látszik rajtam, hogy egy egészen kicsit kelletlenül fogom meg Dany kezét. A Mama kezét mindig fogtam az utcán, de mondjuk az ideiglenes apukáimét sose szerettem és már egyébként is nagy lány vagyok. Magam választom ki a ruháimat is, nem kell nekem fognia a kezemet. Nem fogok csak úgy elszaladni, vagy ilyesmi. Csacsogni viszont szeretek bár Dany kicsit lelomboz azza, hogy más az itteni sütés, mint otthon és hogy nem biztos, hogy könnyű lenne segítenem. - Rendben. Remélem találunk valamit, mert nem hoztam semmit magammal. Lehet, hogy kellett volna? - azért most kicsit elgondolkodom, mert bár nálam van a tündéres varázspálca, viszont nem hoztam se színezőt, se mást otthonról, és hát ha nem segíthetek sütit sütni, akkor mégis mivel fogom majd elfoglalni magamat? Egy kicsit első blikkre azért csalódott vagyok, főleg hogy hátul megyünk be, mint valami betörők. Azt hittem, hogy Dany azért sokkal bennfentesebb itt, de úgy fest, hogy Apuci azért bízott rá, mert nem volt más. Na igen, úgy fest, hogy útban vagyok csak. Hiányzik a Mama, vele sose éreztem így magamat. Ezek után már csak hab a tortán, hogy az unokatestvérem úgy kezd el nekem magyarázni, mintha ő maga is minimum felnőtt lenne, pedig még csak majdnem az ugye? Én is ilyen hamar ilyen komoly leszek majd? Nagyon remélem, hogy nem. Az rémes lenne! - Oké. - válaszolok most már azért kissé megcsappant lelkesedéssel, főleg mert eddig még senki se dicsérte meg a ruhámat, pedig igazán csinos és tündéres és tele van csillámmal, meg flitterrel és még tiara jellegű hajpántom is van. Azért nem könnyű nekem megfelelni, főleg hogy lássuk be épp egy teljesen úgy helyet kell megpróbálnom megszokni, ami már alapból se könnyű. - De miért beszélsz úgy, mint a felnőttek? - szegezem neki a kérdést mostmár kissé megcsappant lelkesedéssel, bár aztán ahogyan beljebb megyünk időnként körénk sereglenek, amitől azért visszaér a szín és a lelkesedés az arcomra. Szeretem, ha próbálnak nekem kedveskedni, de azért mégis kissé megszeppenten nézek fel Danyre, amikor kínálgatnak, hiszen azt mondta, hogy nem ehetek csak úgy mindent össze és hogy majd ebédelnem is kell. Lehet, hogy nem is lesz olyan jó ez a mai nap, mint ahogyan számítottam rá?
Azt hiszem ez a nyár a megrázó meglepetések nyara. Nem is tudom, hogy hol kezdjem a felsorolást. Ott van Cody felbukkanása, aztán a csúnya vitánk Alexszel, ami után még mindig nem érzem, hogy az igazi lenne a kapcsolatunk. Bár ezúttal ki fogom várni, amíg ő jön bocsánatot kérni. Aztán az aprócska ironikus tény, hogy sikerült összejönnöm az exem húgával. Mindennek tetejébe jött a hír, hogy van egy eddig nem ismert unokahúgom. Hogy fogadtam? Azt hiszem elég vegyes érzelmekkel. Mármint úgy értem, hogy mérges vagyok a bácsikámra, amiért nem mondott semmit az elmúlt 11 évben Albáról. Szerettem volna, ha bízik bennünk annyira, hogy haza hozza, és bemutatja. Úgy értem az elején, még pici baba korában, nem most. Könnyebb lett volna feldolgozni. Főként Alexnek. Mégis az az érzésem, hogy most sem tette volna meg a bemutatást, ha nem kényszerül rá, hogy magához vegye a lánykát. Persze mindez nem Alba hibája. Rá nem is haragszom. Sőt. Az első perctől fogva igyekeztem kedvesen, szerető bátyusként viselkedni vele. Ettől még furcsa, hogy most ismét egy 11 éves új családtagot kell megismernem, méghozzá előröl, mert fogalmam sincs, hogy például miket szerethet, vagy miket nem. Mégis, valahogy kicsit emlékeztet a kicsi édes 9 éves Alexre, akit megismertem. Néha komolyan nem tudom, hogy hova tűnt az az Alex. De nagyon szeretném viszont látni. - Azért egy cukrászdában sütni egész más dolog, mint otthon. Itt hatalmas üstök vannak tészta keverésre, meg keverőgépek. De majd meglátod. Ha viszont nagyon szeretnéd, akkor találunk neked valami elfoglaltságot, amiben segíthetsz. Jó? - mosolygok kedvesen a mellettem sétáló kislányra. Sőt a biztonság kedvéért még a kezét is megfogom, mert hát nem szeretném elveszíteni Róma hatalmas forgatagában. Ma az én gondjaimra van bízva, amíg a bácsikám elintéz néhány hivatalos dolgot. Alba cuki lelkesedése viszont egészen magával ragadó. Én ennyi idősen legfeljebb büntetésből tettem be a lábam a cukrászdába. Ami lássuk be, gyakrabban volt, mint szerettem volna. Persze azért az utcán új szenzációként megjegyzik Albára, hogy milyen cuki kislány, és hát tényleg az. Persze, ha valami nem illendő, vagy csúnya dolgot mondana valaki, azt biztos nem hagynám szó nélkül. De szerencsére semmi ilyesmi nem történik. A hátsó ajtóhoz vezetem Albát, viszonylag ritkán használom a főbejáratot közlekedésre, hacsak nem a napi felszolgálás miatt kell arra kilépnem. Aztán ahogy a Törpilla nyafogós hangon megszólal leguggolok hozzá, de már természetesen én is érzem a frissen sülő piskóta édes illatát. - Egyezzünk meg, rendben? Kóstolgathatsz, azt amit szeretnél, de csak mértékkel. Ha azt mondom elég, akkor elég. Nincs semmiféle nyafogás. Rendesen kell ebédelned, és nem szeretném, ha sok édességtől elrontanád a hasad. Eleget leszel még itt, hogy mindent végig kóstolj, nem kell egy napra besűríteni mindent. Ja, és minden felnőttnek szót kell fogadnod bent, nem csak nekem. Ha ezt betartod, akkor jó kis mókás napunk lesz, ígérem. - mosolyodom el. Nem nagyon szoktam díjazni a nyafogást, többnyire Alex sem megy sokra vele, szeretném ha Alba is megtanulná, hogy nyávogás helyett elég szépen kérnie. Arról nem is szólva, hogy egy cukrászdában azért akadnak veszélyes dolgok is, mint forgó gépek, éles kések. De biztos találunk majd valami elfoglaltságot a Törpillának. Odabent pedig csak többedik nekifutásra sikerül körbevezetni a lánykát, és megmutatni neki, hogy mi hol van, melyik terem mire való, mert valahogy mindig egy kisebb csődület közepén találjuk magunkat, ahogy a dolgozók elkezdik körberajongani az új kicsi hercegnőt. Mert hát ő itt még nem tartozik a megszokott látványhoz, velem ellentétben. Néhányan pedig máris nagy lelkesedéssel kínálgatják a különböző nyalánkságokból. Úgy érzem ma elég körülményesen fogok kijutni a pultba a szokott helyemre. Igaz, ma semmi sem indult a megszokott módon.
ϟ”A testvér olyan, mint egy legjobb barát és egy családtag keveréke.”ϟ
Apuci ma nem ér rá. Azt hiszem az iskolával kapcsolatban kell valamit intéznie, úgyhogy egy kis hezitálás után végül úgy döntött a családi kupaktanács... na jó, valójában apuci és Dany, mint legidősebbek, hogy nem lesz gond, ha ma az unokatesóm vigyáz rám. Alex állítólag nincs jól, bár szerintem csak kamuzik és ki akarja húzni magát a munka alól, és ha már nincs otthon senki, akkor pihenne és nem csinálna semmit egész nap. Szóval ennél sokkal jobb alternatívának tűnt, hogy bejöjjek a boltba és segítsek, vagy legalábbis megpróbáljak nem láb alatt lenni és persze reggelire és ebédre is sütit egyet. Na jó, ez utóbbi ötletemet még nem mondtam el senkinek, de Dany biztosan nem mond majd nekem nemet, ha megkérdezem. Csak be kell dobnom a mama kártyát és simán megsajnál és azt választhatok, amit csak akarok. Tudom, hogy apuci fenemód finomakat süt, mert nálunk is nem egyszer megmutatta, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy itt is minden csodálatos és iszonyatosan finom. Még az se rettent el, ha esetleg estére megfájdul a hasam. Megéri! - Ugye én is segíthetek? Apucinak már segítettem régen párszor. Tudod apróságokban. Tésztát keverni, meg... lenyalni a maradék tészát, ilyesmi. - sietek be Dany mellett az üzletbe, ami persze már nyitva van, de hát tőlem nem várta el senki sem, hogy hajnalban keljek és nyitásra itt legyek. Az azért nagyon durva lett volna. Egyébként kiöltöztem a mai nap kedvéért, meg hát amúgy is ilyen kedvem volt ma. Az utcán páran azért megbámultak, de szerencsére még vagyok elég fiatal ahhoz, hogy a többség biztosan olyasmiket mondhatott olaszul, hogy "Milyen édes!" és "Jajj, de cuki!" Dany arcán legalábbis nem láttam, hogy szörnyülködne és ha valaki csúnyát mondana, akkor biztosan nem hagyná szó nélkül ugye? Végülis apci azt mondta, hogy érezzem magamat otthon és hogy nyugodtan kezeljem úgy Danyt, mintha csak a bátyám lenne. A bátyusok dolga pedig az, hogy megvédjék a kisebbet ugye? Természetesen a szép ruha mellé tiarát is felvettem, vagyis hát egy tiara jellegű hajpántot, bár a varázspálcámat hajlandó vagyok időnként letenni, ha segíteni kell valamit. - Danyyyy, ugye majd lesz olyan, amit megkóstolhatok? Annyira finomak az illatok! - szólalok meg nyafogós hangon, amikor beérünk és nem sok híja van, hogy a hűtőpult üvegére tapadjak és úgy csorgassam a nyálamat a sütikre és mindenféle finomságokra. Az biztos, hogy megkóstolnám sorban akár mindegyiket! Na jó, talán azt a furát nem, amin olyan sok mag van, de a többit biztosan!
Tárgy: Re: Gelateria di Maroni – Róma 2021-02-27, 16:55
Alexandra & Devan
[You must be registered and logged in to see this image.]Az olaszországi utamat nem feltétlen ilyennek képzeltem el. Főképp nem egy velem egykorú alkalmazott heves mérsékletéből fakadó mentális leépítést. Igazából fittyet hányok az ilyesmire és inkább elengedem a szított tüzet, mintsem több fát pakoljak rá. Úgyse fogok vele találkozni Olaszországon kívül, akkor miért is kellene bárminemű figyelmet és érzéseket táplálni irányába? Nem tudok dühös lenni, a figyememet pedig most sokkal érdekesebb dolgok kötik le. Tehát sakk-matt mindkettőnknek, de se ő, se én nem fogunk vérig sértetten hazamenni ma este. - Nem is tudom... Talán mert gondterheltnek tűnsz és mintha nem járnál a jelenben. Ez csak egy megfigyelés.- vonok vállat és esek is neki a fagylaltnak. A hűs, krémes kanálnyi falatok igazán jól esnek és pillanatok alatt le is hűtenek a kinti melegtől. Valószínűleg ezt már idebent kellene elfogyasztanom, mert odakint valami undorító pacává olvadna. -Neked is legyen szép napod.- biccentek mielőtt sarkon pördülne. Nem tulajdonítok több gondolatfoszlányt az irányába, inkább teljes figyelmemet a szórólapokra és a fagylaltom utolsó falatjaira szentelem. Rengeteg a látnivaló itt és nem tudom lesz-e elég időm, mire apám visszatér. Azt mondta az Akadémiára is akart volna menni, csak hát nem úgy jöttek össze a dolgai, ezért valami letűnt korokbéli romhalmazhoz utazott "kincsvadászni". Igazából én már kinőttem a gyűjtögetést és a kalandvágyam is alább hagyott az évek során. Inkább varázslósakkal és városnézéssel ütöm el az időt, már ha a korábbihoz akad partner. Itt, Olaszországban aligha hiszem, hogy varázslókba ütközhetnék. Nem is ez a cél. Egy kicsit talán jobb is lesz, ha távol tartom magam a mágiától. Jót tesz a felfrissülés.
//Eljutottam idáig is. Köszi szépen a "bemutatkozó" játékot. //
Azért a mosolya és a feltartott kezei igazán meglepnek, mintha legalábbis megadná magát velem szemben. Nagyon helyes! Úgy tűnik, ezt a szócsatát is én nyertem, szóval van miért büszkének lennem magamra. Ha az ember lánya egy beképzelt, aranyvérű ficsúrral van összezárva két kerek hétig, akkor nem árt, ha legalább a szájkarate terén igen gyakorlott. Tud ez is hasznos lenni, mi több, néha sokkal hasznosabb, mint a fizikai ellenállás. Beismerem, azon a téren semmi esélyem sincs mások ellen, szóval nem is olyan nagy gond tehát, hogy ennyire felvágták a nyelvem. Néha simán elég egy-egy csípősebb megjegyzést elengedni a piszkálódókkal szemben és már kész is a győzelem. Jó, a Jenkins-féle alakok ellen ez igen kevés, de az esetek nagy részében igazán hatásos tud lenni. Büszkén kihúzom hát magam, ügyet sem vetve a félrebillentett fejére és az engem méregető tekintetére, majd fordulok is sarkon, hogy minél hamarabb túleshessek a kötelező - és esetemben igencsak kellemetlen - konyhalátogatáson. Apám ugyanis képes mindig mindenhol ott lenni, még abban az esetben is, ha sehol se látom, úgyhogy talán csodálkoznom se kellene azon, hogy szinte rögtön el is kap egy kis gyors helyrerakásra. Kilátásba is helyezi hát a szobafogságot a mai estére, ha nem kérek bocsánatot a sráctól. Felettébb vonzó ama gondolat, hogy ezt ne tegyem meg, de Rómában nem működnek azok a trükkjeim, amelyeket Bécsben simán lenyomok anyám torkán. Itt nem lógok meg, mivel drága unokatestvérem valahogy mindig sejti, hol keressen. Bár, ma este talán annyira nagy kedve nem lesz utánam kajtatni, mert a szöszi griffendéles csajszival megy a karneválra, szóóóval... De nem, ennyit nem érdemes kockáztatnom. Kezembe veszem hát a tálcát, rajta a rendelésekkel, majd küzdöm is át magam az asztalok között, hogy végül mindent a fiú elé pakolhassak le. A hirtelen jött kérdésén annyira meglepődöm, hogy egy pillanatig szinte pislogni is elfelejtek. Jó, ehhez én nem igazán szoktam hozzá. A hozzá hasonló korú srácok, akik betérnek ide, azok vagy a barátnőjük szájában vannak végig, vagy valami tahó udvarlási módszerrel próbálnak meg felszedni engem. A minden rendben kérdés nem szerepel a listámon. - Miért ne lenne? - eresztem le beszéd közben a tálcát magam elé, habár igencsak nagy a kísértés részemről arra, hogy itt és most levessem magam a vele szemben lévő székre, majd elmesélhessek neki mindent. Hogy Galen mekkora egy tahó és hogy még Dany sincs velem jóban, az iskolai teljesítményemről pedig inkább ne is beszéljünk. Ő meg csak hallgasson meg és ne ítéljen el a tetteim miatt. Mert az igenis nagyon jól esne számomra, ha legalább egy olyan ember lenne ezen a rohadt világon, aki nem azért tud maga mellett, mert eszközt lát bennem, hanem azért, mert képes annak látni, aki tényleg vagyok. De ez az én örökségemmel lehetetlen, szóval csak összeszorítom az ajkaim és megcsóválom a fejem. Igen, szeretnék beszélgetni, de nem vele. - Majd igyekszem - mosolyodom el őszintén, félretéve minden személyes előítéletemet vele szemben. Legalább nem próbálja meg mindenáron azt bizonyítani, hogy ő a jobb. Ez azért szimpatikus benne. - És további kellemes napot! - teszem azért még hozzá búcsúzóul további mosoly kíséretében. Hátat fordítok tehát neki, majd térek vissza Ariadnához, hogy a ma esti karnevál részleteit rágjuk át alaposabban. A pulton könyökölve diskurálok hát vele, kezem mellett az üres tálcával, miközben - pár perccel később - egy másik pincérnő elő is libben a fiú cannoliával, majd adja át azt számára. Őszintén szólva nem figyelem, amint távozik, annál sokkal jobban leköt a csacsogás.
Tárgy: Re: Gelateria di Maroni – Róma 2021-02-16, 19:55
Alexandra & Devan
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem is értem hogy van mersze egyáltalán így beszélni, hisz' nem több egy dolgozónál. Hacsak nem egy álcát felvett római istennő, de akkor sem lehetne Jusztícia, ahhoz ő egyáltalán nem elég igazságosztó. Azt viszont rögtön látom rajta, hogy elég pocsék élete lehet, ha ennyire kivetül a modora a munkahelyi életére is. Figyelmen kívül hagyom a trükkös, pökhendi megszólalását és inkább csak némán, oldalra billentett fejjel nézek rá, azon töprengve vajon melyik oldalról kellene megközelítenem ezt a beszélgetést ahhoz, hogy a végén ne egy tűzokádó sárkánnyá váljon. Félreértés ne essék, szeretem a sárkányokat, csak nem a két lábon járókat. Valahol a nagy fixírozásom közepette szólalhat meg a munkatársa. Szóval Alex... Raktározom is el magamban az információt, majd feltartott kezekkel, már-már védekezően mosolyodok el, ezúttal valamennyivel őszintébben. Mindenkinek lehet rossz napja, de azt ne rajtam töltse le, főleg így, hogy nem is ismer még. Ez a baj az olaszokkal. Annyira heves vérmérsékletűek, hogy nem látnak a fejükből gőzölgő füsttől. Az utolsó hozzászólását nem értem, viszont felismerem, hogy német. Valószínűleg nem a szemem színét dicsérte. Ezen magamban jót mosolygok és ameddig az egyik széken üldögélve várom a rendelésemet, addig figyelembe veszem az asztalokon lévő választékkal teli kis újságokat és hirdetéseket. A napokban kerül megrendezésre egy bizonyos Caracalla fesztivál, ráadásul a Kolosszeum is nyitva lesz az éjszaka folyamán a turistáknak. Egyik sem hangzik rosszul, apám úgyis valahol ereklyéket hajkurászik, ameddig én kiélvezhetem az olasz levegőt. - Egy pohár jeges víz is jól jönne, Grazie. -nyomom meg a végére a köszönömöt. Aztán csak hanyagul hátradőlök a székemen és elkezdem babrálni ingem gombjait, hogy aztán félig-meddig kibújva belőle legalább pár szalvétával fel tudjam itatni a korábbi rám döntött italok nagyját. Elég kellemetlen így itt ülnöm, egy hatalmas folttal az ingemen. Valószínűleg jobb lesz, ha odakint a tűző napon inkább csak a derekam köré tekerem, hogy ne legyen feltűnő. Ennyit arról, hogy majd teszek egy jó kis sétát a környéken... Előtte mehetek vissza a lepukkant épületbe átöltözni és legalább lefürdeni a ragacsos érzés miatt. - Tökéletes. - veszem át rendelésemet és csippentem is le a cseresznyét a tetejéről, hogy egy falásra bekaphassam azt. - Elnézve. Nem egyszerű a vendéglátói ipar, ha nem kedveled az embereket. Minden rendben? -kérdezem meg tőle is jól van-e, ha már képes volt ennyire kiborulni. Nem veszem személyesnek a bunkózását. Az évek alatt megtanultam, hogy sose velem van a baj és mindenkinek meglehetnek a maga trigger pontjai, amitől elveszíti a kontrollt. - Nem, köszönöm. -biccentek egyet. - Ne dolgozz túl keményen. - teszem még hozzá, mielőtt lelécelne. Sosem szerettem rossz szájízzel magam mögött hagyni az embereket. Kiskoromban talán túl goromba voltam, mostanra viszont megtanultam hogyan kell megbocsátani és elfogadni a dolgok rendjét. Hozzá is fogok a fagylaltnak, mielőtt még elolvadna a kezemben. Ugyan azt mondtam nem fogok borravalót hagyni, most mégis előhúzok pár eurót, ami akár a rendelésem ára is lehetne. Lefektetem az asztalra, majd ha megérkezik a cannoli is, csak akkor állok fel, hogy távozóra foghassam.
Egy pillanatra megrándul a szám széle a fiú válasza hallatán. Na, nem mintha annyira viccesnek találnám... Nem. Inkább csak amiatt, mert felettébb bosszantó a mondandója. Az a fagyos mosoly pedig! Most komolyan engem áll szándékában ezzel sarokba szorítani? Hát akkor közlöm kisapám, hogy rossz emberrel kezdtél! És ezt pillanatokon belül lesz is alkalmad megtapasztalni. - Látta esetleg a kinti táblán a cukrászda szó mellett a mosoda megjelölést is? - vonom fel a szemöldököm kérdő pillantást vetve irányába, valamiféle fantasztikusan lehengerlő gúnyossággal a hangomban. Apám mindig azt mondogatja, hogy a vendég az első és a vele szembeni tisztelet, de az én szememben csakis az számít szívesen látott vendégnek, aki nem áll a képembe, amikor rükvercbe teszem magam egy tálcányi itallal a kezemben. Ez a srác pedig határozottan tett azért, hogy rajta landoljon az italok mindegyike. Kész szerencse, hogy nem a szokásos tömeg nézte végig a kis műsorunkat. Legalább nyugodtan tombolhatok vele. - Ó, könyörgöm, beszéljen vele! - csapom össze a tenyerem színpadias boldogsággal az arcomon, szándékosan az általa használt magázódó stílust használva a szavaim közben. - Idehívjam esetleg? - teszem fel a kérdést, már-már készségesnek mutatkozva. - Nekem csak jót tenne, ha nem kellene itt maradnom és... - Alex! - emeli fel a hangját Adriana, aki eddig minden bizonnyal a pult mögül fülelt. Ez azért némileg visszaránt a földre, hiszen igencsak szokásom túlpörgetni magam apróságokon és nagy eséllyel most is pont ez történt. Bár a fiú szavai és stílusa határozottan követel némi helyrerakást részemről, de ezt egyelőre félre kell tennem magamban. A végén még nem mehetek a karneválra, ami eléggé megviselne, hiszen eddig mindig Danyvel mentünk el arra az eseményre és most se áll szándékomban megszakítani ezt a hagyományt. Még nélküle sem. - ...kiszolgálnom a hozzád hasonló tahókat - fejezem be végül, némileg puffogva és németül a mondandómat, amit a srác már nagy eséllyel nem ért. A hangnememből azért kitalálhatja, hogy nem pont a két szép szemét és a fagyos mosolyát dicsérgettem, szóval gond egy szál se. És egyelőre apám három órás esti különkiadását is megúszom a cukrászda vendégeivel való helyes hozzáállásról. Úgy tűnik, lemaradt a műsorról. - Kér még valami mást esetleg? - váltok át hirtelen egy ezerwattos mosolyra, de a tekintetemmel ölni lehetne. Szívesen megkérdezném, hogy a cseresznye is gluténmentes legyen-e, de abban az esetben ismét csak újabb vitatkozni valót zúdítanék a saját nyakamba. Lenyelem hát eme késztetésemet, majd - amint elmondja, mit is szeretne még - fordulok sarkon, hogy leadhassam a rendelését. Nem sokkal később pedig már azokkal a kezemben térek vissza, majd adom át számára. - A cannoli készülőben - közlöm vele, végül - mivel apám elkapott a konyhán és kilátásba helyezett némi szankciót, ha továbbra is így viselkedem a vendégekkel - kezdem el fixírozni az egyik hatalmas kirakatablakunkat, melyen át ki lehet látni az utcára. Az ott sétáló emberek sokkal jobban lekötnek, ráadásul nem olyan ciki őket nézni, miközben nagy nehezem nyögöm ki a következő szavakat: - Elnézést az iménti kellemetlenségért - hadarom el egy szuszra. Oké, a nehezén már túl vagyunk. - Hozhatok esetleg még valami mást is? - teszem fel a kérdést, hogy minél hamarabb kereket oldhassak az asztalától. Majd átpasszolom őt valaki másnak a továbbiakat tekintve.
Tárgy: Re: Gelateria di Maroni – Róma 2021-02-16, 05:14
Alexandra & Devan
[You must be registered and logged in to see this image.] A lehengerlően csodás, a magával ragadó, az egyetlen, az örök város: Róma. Nem, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom imádom a helyet. A maga kellemes, napsütötte partjai és ez a rengeteg olasz kaja rögtön levett a lábamról. Bár apám itt hagyott ebben a lepukkant motelben, ami alapból tele van graffitizve és halál biztos vagyok benne, hogy az olasz maffiának is itt van a székhelye. Le Tre Sorelle a Testaccio... Maga vagy a tömör gyönyör, ha már a turisták nem bírják kiperkálni magukból azt a csekély összeget, melyet más, igényesebb szállóhelyek kérnek. Mi sem vagyunk a gazdagság csúcsán, mivel a szüleim sem erőltették a Nott vezetéknevemből fakadó előnyöket. A halott, valódi szüleim végrendeletét sem találtuk meg, vagy legalábbis a fogadott szüleim hallgatnak róla, nehogy hátat fordítsak nekik a vagyonnal. Fogalmam sincs mi jár néha a fejükben, főleg azóta, hogy újra brit földre fogok lépni. Anyám teljességgel megőrült, amikor én eldöntöttem visszatérésemet. Mintha ezzel mindent romba tudnék dönteni, főképp az elképzelésüket a jövőmről. Minél idősebb lettem, annál jobban kezdtem átlátni a dolgokat és az fix, hogy valami gáz van. Hogy mi is az pontosan, még nem tudom, ám ha visszatérek a tanyára, talán még van némi esély arra, hogy megmaradt az a láda, tele a szüleim hagyatékával. A Nott-ok hagyatékával. Most inkább kiélvezném a nyaram utolsó hónapjait úgy, hogy ilyeneken ne aggódjak. Már megváltoztam. Felnőttem a feladathoz annyira, hogy ne vegyek mindent véresen komolyan, csak épp annyira, amennyire hasznot tudok húzni belőle és javamra fordíthatom. Szükségem van a pihenésre és lazításra mielőtt megkezdeném a Roxfortos éveimet ismét... Hogy hiányzott-e a hely? Fogjuk rá. Inkább Katherine-re volnék kíváncsi, ha már ő volt az első az életemben, aki ténylegesen megtörte a jeget. Laza, sportos, mégis olaszos, félig kigombolt inges öltözékben érkezek meg a belváros sétálóutcáinak egyikébe. Nyári séta a napsütötte macskaköves utakon fagylaltal megspékelve. Pontosan erre van szükségem e forró nyári napon. Oly' elragadó ez a hely, hogy az már festői szépséggel terül elém. Főképp ez a meglehetősen kikandikáló fagylaltüzlet táblája, ami csak úgy vonzza a tekintetet. Ó, igen! Az olasz gelato maga a tökéletesség. Nem habozok egy percig sem, már lépem is át a küszöböt és állok sorba amögé a pár ember mögé, akik viszonylag hamar sikerrel járnak és végül hatalmas fagylaltgömbökkel a kezükben távoznak. Szinte érzem már, ahogy torkomon szép lassan lecsúsznak a fagyos falatok, s már sorra is kerülnék, csak hát a jó öreg életnek más tervei vannak a mai napra. A forró italok cseppet sem égetnek meg, tekintve, hogy százhúsz fok is lehetne odakint, tehát ez mellékes, a jeges shake már más tészta, az egy kicsit hirtelen éri a bőrömet a leforrázás után. Kelletlen grimasszal hátrálok el és próbálom valamennyire legalább a tárcámat szárazon tartani. Nem... Nem fogok kifakadni, inkább előveszem a legjobb arcomat a helyzethez és mosollyal pillantok az eladó lányra. Nem az a halál kedves mosoly, inkább a kitépematorkod típus, amivel kellőképp bűntudatot lehet éreztetni másokkal. Meglep a nyugodtsága, s bár az ő hibájából adódott ez a baleset, úgy érzem az ingyen választék nem a legrosszabb tragédia, ami velem történhet. - Egy ruhatisztítást minimum, bár ha ez nem lehetséges, maradnék a mogyoróvajas gelatonál, tölcsérben, gluténmenteset természetesen. Csokiöntettel és megtenné, hogy tesz a tetejére tejszínhabot, ami szintén gluténmentes, és cseresznyét is? Oh, és ki ne hagyja a cannolikat, azokat elvitelre kérem. Szép, igényes dobozba csomagolva. Megoldható vagy beszélnem kellene a tulajjal milyen kétbalkezes alkalmazottja van?- felelem elővéve a tökéletes olaszom, továbbra is fagyos mosollyal arcomon. A helybéliek annyira harciasak és hevesek tudnak lenni, hogy néha csak le kell szerelni őket egy hideg zuhannyal. Massachusettsben szerencsére volt alkalmam olaszokkal találkozni és tanulni is valakivel, így seperc alatt megtanulhattam a nyelvet akcentus nélkül közel négy év alatt. Azért akadnak szavak, melyeket még nem ismerem, viszont az alapok és a beszélgetéshez szükséges tudás megvan. - Tudod, bella, ha jobban figyelnél a munkádra, talán legközelebb még hagynék is egy jelentős összegű borravalót, de így... - sóhajtom színjátszva felháborodott arcomat, míg szépen helyet is foglalok a legközelebbi kisasztalnál.
Nyár. Róma. Vakáció. Ez az a három szó, melynek hallatán a legtöbb diák máris ezerrel pörög és alig várják az utolsó tanítási napot, velem ellentétben. Én ugyanis sokkal szívesebben maradtam volna a kastély falain belül, semmint repülőre üljek és ide utazzak. Arról természetesen nem is beszélve, hogy előtte kőkemény két hétig kellett Herbs bamba képét elviselnem és úgy tennem, mint aki élvezi a társaságát. Ami végtére is nem volt olyan vészes... Néha. Leginkább az esetek enyhe részében. Amikor normális volt, habár fogalmam sincs, milyen gyógyszert szed ennek érdekében, de gyakrabban is bekaphatna pár levéllel. Mindenesetre - sajnos - gyakrabban volt egy tahó, mint nem. Szóval nem lettem vele sokkal előrébb. Ráadásul, még az iskolába visszatérve is alakítanom kell a szerepet, aminek fogalmam sincs, mi lesz a vége. Tud ő rendes is lenni, a gond itt csak az, hogy ritkán hajlik abba az irányba. Oké, kell az a pénz, de nem minden áron. Van egy határ, amit meghúzok vele kapcsolatban és ha csak egy milivel is lépi át, magára vessen. Mert hogy mindent én se vagyok hajlandó elviselni, az is biztos... Ma azonban korán kellett kelnem, hogy időben a cukrászdába érhessek és magamra ölthessem azt a borzasztó műmosolyt, amit bőven volt alkalmam gyakorolni Galen oldalán az utóbbi két hétben. Még csak pár napja vagyok itthon, de már az utazásom másnapján munkába kellett állnom, ráadásul Dany szóba se áll velem, ami annyira nem is baj, ha azt vesszük alapul, hogy mennyire haragszom még most is rá. Amiket egymás fejéhez vágtunk, nem pont kis dolgok, úgyhogy kerülöm, amikor csak lehet és láthatóan ő is ugyanezt teszi velem kapcsolatban. Nem baj, jön még kutyára kamion, ahogy az az elképesztően bölcs mondás is tartja, én pedig szinte teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy Dany lesz az, aki bocsánatot kér majd tőlem és nem nekem kell meghunyászkodnom előtte ebben a tekintetben. - Két kávé és egy tejszínes shake rendel - lépek a pulthoz, amely mögött az egyik gyakornokunk helyezkedik el. Meglepő módon ma apám ide osztott be, holott alakult ki már miattam tömegverekedés, de ez mellékes. Örülök annak, hogy végre nem a konyhán kell robotolnom és unalmas feladatokat végeznem. A cukrászda ma úgyse annyira forgalmas, a legtöbb ember készül az esti karneválra, ahol nekem is feltett szándékom megjelenni. Csak előtte lenyomom a mai műszakot, utána irány haza és valami csini ruci, hogy belevethessem magam a nyüzsgő tömegbe. Ott meg már mindig akad pár balfék, aki meghív egy-egy italra, szóval nem is nagyon szükséges pénzt kérnem apámtól. Imádom a karnevált, a jelmezeket, a színes forgatagot! - Köszi, Adriana! - villantok egy széles mosolyt a fiatal lány felé, amint elém helyezi tálcán a kért italokat, majd pördülök is meg vele villámgyorsan, hogy utána mindhárom pohár elegáns ívben szállhasson valaki más ingére. Konkrétan, egy mögöttem álló valaki más ingére. Meglepetten és lassított felvételben nézem végig, amint a felsője és nadrágja nagy részét elöntik a forró löttyök, majd desszertként még a jeges shake is bemutat rajta egy elegáns landolást, én pedig - a műsor végeztével - halált megvető nyugalommal fordulok a döbbenten pislogó pultos lányka irányába: - Készítenél ezekből még egy adagot? - teszem fel olyan hangnemben a kérdést, mintha mi sem történt volna az elmúlt percekben. Végül komótosan sétálok hátra, majd pár pillanattal később egy törölközőt nyomok a - vélhetőleg - tőlem kissé idősebb srác kezébe. - Nesze fogd, vaksikám - szólalok meg. - A cukrászda tulaját ismerve nyertél a mai napra egy ingyen süteményezést a bénázásoddal - teszem azért még hozzá a kötelező információt, amely él ezekben az esetekben. - Szóval, mit kérsz? - döntöm oldalra a fejem, miközben magamban az ellen küzdök, hogy hangosan felröhögjek az elázott kinézete láttán.
Megértem Dany kétségeit, hiszen teljesen természetes, hogy így érez a történtek után. Grayson elhagyta őt és az anyját, az unokaöcsémben pedig mégis van annyi, hogy igyekezzen megbocsátani számára. Csúnya kimondani, de nem sokan tennének így. A húgom például egyszerre gyűlöli és szereti is a férfit. Nem irigylem a helyzetét, annyi biztos. Bár kétségtelen, hogy igen nyögvenyelősen fog köztük haladni bármi is, hiszen nem egy kis tragédián estek át mindannyian. Ha a család egyszer szétesik, akkor igen nehéz utána újra megteremteni a bizalmi alapokat. Főleg abban az esetben, ha nincs köztük erős érzelmi kötelék. Fogalmam sincs, mi játszódott le a férfiban, amikor elhagyta őket, de én a mai napig képtelen vagyok napirendre térni a volt feleségem halála felett. Habár, Alex formájában kaptam némi kárpótlást, de vele kapcsolatban is érzek némi bűntudatot. Tíz évig nem voltam mellette és érzem, hogy nem úgy kötődik hozzám, mint kellene. Talán Dany sejt, esetleg tud valamit, de egyszerűen képtelen vagyok rákérdezni. Nagybácsiként teljes mértékben megállom a helyem, de apaként igencsak a penge élén táncolok. És fogalmam sincs arról, mibe is kellene kapaszkodnom. Türelmesen várom vissza unokaöcsémet az asztalhoz, miközben a szavain rágódom. Jelentenek számára még valamit? Hát tessék, itt lett volna az alkalom bizonyítani. Tudta jól, merre találja a családját, mégse toppant be hozzájuk egyetlen alkalommal sem. Soha. Éveken keresztül támogattam a húgomat, hallgattam az érzelmeit, védtem és óvtam a nevelt fiát, ő pedig... Hol is volt? Nem állítom, hogy egy gyerek halála nem viseli meg az embert, de helytelen lépést tett, ebben biztos vagyok. Ennek az egésznek nem csak ő esett áldozatul. Két embert hagyott hátra, miután eltemették Vittoriát. - Ez meg mi? - pillantok szemöldök ráncolva a vaskos kötetre, amelyet Dany ebben a pillanatban helyez az asztalra és nyit ki előttem. Egy különleges kulcsot rejt, noha hasonlót még soha életemben nem láttam még azelőtt. Amikor ismét kapcsolatba kerülök a mágikus világgal Dany révén, igazán nehéz úgy tenni számomra, mintha semmi közöm se lenne hozzá. Adni a hülyét, miközben igenis tisztában vagyok azzal, hogy mi micsoda. - Valami mágikus tárgy? Ostoba kérdés, hiszen érzem a belőle való vibrálást, amit a mágia jelenléte okoz, noha mugliként nem érezhetném, Dany szemében és tudatában pedig az vagyok a születése óta. Ahogy a családoméban is, hála annak a jól összehozott felejtő-bűbájnak. Néha komolyan fontolóra veszem, hogy ismét elmegyek az Abszol-útra, beszerezni egy új pálcát a kettétört helyett, de mit tennék az eddig felépített életemmel? Nem, én már soha többé nem fogok abba a világba tartozni. Itt a helyem, Rómában, egyszerű cukrászként. Azonban, ha Dany vagy Alex komoly bajba kerülnének, habozás nélkül sietnék a segítségükre, ebben biztos vagyok. És ha kell, mágiával védeném meg őket, még abban az esetben is, ha ezzel azt érném el, hogy hátat fordítanak nekem. - Gyerek voltál, Dany – szögezem le, amikor Vittoriára terelődik a téma. - Most talán másként látod és érzed, de szerintem nálad jobb testvért keresve se találhatott volna. Rengeteg időt töltöttem velük, amikor nem kellett dolgoznom és igen, összevitatkoztak néha, de mindketten védték a másikat a maguk módján. Tipikus testvéri viszony volt kettejük között, ami nem olyan vészes, amilyennek most ő látja. A bűntudat azonban mindent felnagyít és eltúloz. Daniel akkor is így érezne, ha megkapta volna A világ legjobb bátyja kitüntetést és mellé egy érdemrendet. - Tudod, a családodként nem szívesen mondom, de ideje visszamennünk dolgozni – mosolyodom el egy röpke pillanatra. - Az egyetemi alap nem terem meg magától, szóval induljunk – állok fel az asztaltól, majd megvárom, amíg az unokaöcsém is így tesz. Az a kulcs azonban, ami a válaszokat rejti... Dany kapta és az ő ügye ez, de miért érdekel mégis annyira, hogy Paisley milyen kifogást talált az eltűnését illetően?
Szerintem nincs olyan ember, akiben ne hagyna mély nyomokat, ha a szeme láttára hal meg a testvére, az apja (vagy legalábbis az a személy, akit egész életében annak tekintett) meg csak úgy lelép egyetlen szó nélkül évekre. Valóban nehéz még hallani is Luca álláspontját az apámról. Mégis tökéletesen értem őt. Hiszen pontosan ugyanezek a gondolatok már az én fejemben is éppen elégszer cikáztak át. Főként Gray újra felbukkanásakor. S bár sokan hiszik azt, hogy az olasz pasiknak csak az egy éjszakás kalandok számítanak. Legyen egy aktuális szerető és kész, mert szinte folyton flörtölnek valakivel, vagy rosszabb esetben múló kamasz / fiatalkori állapot. De ez csak sztereotípia. Az igazság az, hogy az olaszok nagyon is mély érzésű emberek, akinek a család jelent mindent. Ez egy olyan szó, ami szent és sérthetetlen. Ha elkötelezed magad valaki mellett, akkor ki is tartasz mellette. Bármilyen nehéz is legyen. Mert az élet sosem arról szól, hogy rózsaszín ködben mindig minden happy. Gray viszont durván megsértette ezt a kimondatlan szabályt, amikor lelépett. - Tudom. Mégis remélem, hogy nem így van. Hogy jelentünk még neki valamit. Bármit. Hogy nem tűnik el, nem fordít hátat nekünk újra. De félek is attól, hogy mi lesz, ha mégis így lesz. A hiú reménytől, és az újabb csalódástól. - tudom. Ő maga mondta, (nem is egyszer) hogy itt lesz. Az irodájában bármikor megtalálom. Nem tűnik el. De ezt ígérte egyszer anyámnak is az esküvőjükön, mégis megszegte ezt az ígéretet. Végül is felállok. - Mindjárt jövök. Egy perc. - és egyszerűen elindulok hátra az öltözők irányába. Végül akármilyen meglepő, vagy nem meglepő egy vaskos könyvvel a kezemben térek vissza. Ez azonban kicsit más, mint, amit az asztalon hagytam. Vagyis nagyon is más. Ahogy az asztalra helyezem, és kinyitom Luca számára is láthatóvá válik, hogy ez nem hétköznapi olvasatra szánt könyv. Tekintve a lapjai egy kulcsot rejtenek. - Ezt ő adta. De nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok a válaszokra, amiket ezzel megtalálhatok. - nem kellett zseninek lennem, hogy egyetlen pillanat alatt felfogjam, ez egy mágikus kulcs, amihez egy mágikus zár tartozik. Az irodájában. Ha készen állok rá. De vajon fel lehet készülni az ilyesmire? És ez vajon tényleg azt jelentené, hogy nem fog csak úgy lelépni? Ugye megvár a Roxfortban? Vajon mi lehet, olyan súlyos igazság, amit csak ilyen formában hozhat tudtomra? Számos kérdőjel kavarog bennem ezzel kapcsolatban. Ezek pedig jól kivehetőek a tekintetemből is, szavak nélkül is. Nem mutattam még meg senkinek ezt a könyvet. Még Alexnek sem. Ismerem az ő álláspontját enélkül is. De úgy érzem, hogy végre beszélnem kell róla valakivel. Az egyetlen emberrel, akiben bízhatom, és aki megért, mert mindig itt volt, hogy támogasson. - Úgy gondolod? Akkor is talán helyesebb lett volna elmondani. Én csak meg akartam óvni a lehetséges csalódástól, de így meg pont bennem kellett csalódnia... Mindig ennyire nehéz, és bonyolult felnőttnek lenni? - néha azt kívánom, hogy bár megint az a kiskölyök lehetnék, akinek a legnagyobb gondja az életben, hogy a húga folyton elszedi a kedvenc cuccait. Akkoriban minden sokkal könnyebb és egyszerűbb volt. Elég volt gyereknek lenni. Most pedig azon agonizálok a bácsikámnak, hogy mennyire rosszul sült el az anyám és a nevelőapám találkozása, és lehet, hogy miattam. Elég faramuci helyzet. - Tudom. De azt hiszem Alex attól is tart, hogy semmi máshoz nincs igazi tehetsége a szépségen kívül. Ami persze nincs így, csak még keresi a megfelelő utat. Ami a húgomat illeti, néha még most is úgy érzem, hogy lehettem volna jobb bátya is... tudom hogy a betegség ellen semmit sem tehettem, és az apám sem, mert akkor megtette volna. De valahogy mégsem így érzem sokszor. - voltál már valaha úgy, hogy a felnőtt józan eszed tudott valamit, de az érzéseid egész mást sugalltak? Valahogy én is így vagyok Vittoriával. - Mondtam már, hogy mennyire hálás vagyok érte, hogy te vagy a családom? - tudom, hogy amikor ezt az ellentmondást nem tűrő hangnemet használja, akkor nincs értelme vitatkoznom. Mégis hálás vagyok érte. És egyszerűen boldog, hogy ilyen családom van. Így a legtermészetesebb módon helyezkedem úgy, hogy megölelhessem.
ϟ”A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.”ϟ
Danielt hallgatva most látom csak át igazán, hogy mekkora törést jelentett számára ez az egész história. Reménykedtem abban, hogy idővel leülepszik ez az unokaöcsémben és képes lesz elfelejteni a történteket, de gondolhattam volna, hogy Vittoria halála mély nyomokat vésett a lelkében. Ezzel együtt pedig Paisley felbukkanása is a vártnál komolyabb traumát hozott felszínre benne. A mai napig nem volt képes túllépni a csalódáson, ami annyira talán nem is csoda, hiszen alkalma se nyílt arra, hogy a férfival beszélje meg a történteket. - Nem butaság, az azonban már annál inkább, hogy ismét érzelmi kötődést vársz el tőle – sóhajtok egyet, hiszen nehéz a tényekkel szembesítenem őt, de még mindig sokkal jobb ez, mint a váratlan csalódás. Vagyis, inkább a nagyon is várt. - Bocsáss meg, Daniel, de ő szerintem már túllépett rajtatok. A húgod halálát nyilván számára is nehéz volt feldolgozni, de te és az anyád nem sokat számíthattatok neki, ha ennyire könnyen hátat fordított nektek annak idején. Nehéz számomra kimondani ezeket a szavakat és neki talán még nehezebb hallania, de kell lennie valakinek, aki szembesíti a kegyetlen tényekkel. Más lenne a helyzet, ha a férfi kereste volna őket, esetleg megindokolta volna a tetteit, de nem. Évekig várt vele és gyanítom, hogy most is csupán a véletlen műve volt, hogy az iskolában futottak össze egymással. Ha ezt előre sejtette volna az a Grayson, akkor nagy eséllyel máshol keres munkát. Gyáva alak, hiszen még a húgom is túl nagy falat volt számára a tragédia után. - Szerintem ebben a helyzetben nincs helyes megoldás – csóválom meg a fejem. - Az ember próbál jó döntést hozni, de igazság szerint olyasmi nem létezik. Ha hamarabb szóltál volna erről anyádnak, akkor most azért hibáztatnád magad. Igen, emlékszem anyám betegségére, hiszen heteket töltött a kórházban, nekem pedig még azalatt is a fagyizót kellett üzemeltetnem, holott legszívesebben egész nap az ágya mellett ültem volna. Arra azonban már sokkal kevésbé, hogy Paisley Rómába utazott volna. Nyilván Dany és a húgom ezt az információt eltitkolták előlem, ami a lehető legbölcsebb döntés volt részükről. Azt, amit tőlem kapott volna, nem rakja ki egyhamar a polcra. Nem csupán tettekkel lehet bántani másokat. A szavak is ütnek, néha sokkal komolyabb sérülést hagyva maguk után. - Ebben nem te vagy a hibás – csóválom meg a fejem határozottan, hiszen erről valóban nem Daniel tehet. - Tudod, Alex tíz éves koráig azt se tudta, ki az apja. Nem csoda hát, hogy az anyja nevelése ütközik ki rajta. A vélák ilyenek és ő is abban a környezetben nőtt fel. A szépség minden számukra. Csak rendet kell tennünk a fejében és minden rendbe jön. Vittoria miatt pedig eszedbe se jusson magadat hibáztatni! Beteg volt és ez ellen nem lehetett mit tenni. Még a nevelőapád se tudta volna megmenteni semmilyen hókuszpókusszal sem. Ebben biztos vagyok. Nincs olyan varázslat, ami egy halálos betegséget képes lenne semmissé tenni kockázatok nélkül. Igen, esélyes, hogy az unokahúgomnak lett volna esélye életben maradni, de semmiképp se következmények nélkül. Ezzel nagy eséllyel Gray is tisztában lehetett. Nem pont a szívem csücske a férfi, de gyanítom, hogy nem véletlenül engedte el a lányát. - Az én kötelességem pedig az, hogy mindkettőtökről gondoskodjak – zárom rövidre a témát ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem hagyhatom, hogy anyagi okok miatt ne végezd el az egyetemet. Különben is, a család arra való, hogy mindig számíthassunk egymásra – hozom fel azt, amivel nemrég pont Dany érvelt.
Tényleg nagyon cikik együtt. 
//
Köszönöm szépen a játékot, remek volt! Nagyon cukik 
//
)
)