2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Róma történelmi városnegyedében található, a mára már nem is oly kicsiny családi fagyizó a Gelateria di Maroni. A Maroni családban mára már generációkon átívelő hagyomány lett a fagylaltkészítés.
Az üzlet jelenlegi vezetője Luca Dario Maroni a kis családi vállalkozást hosszú évek kemény munkájával költöztette be Róma történelmi városnegyedébe, mindössze két éve, és tette a városrész egyik legismertebb és nem utolsó sorban legelismertebb fagylaltozójává. Mára már olyannyira kinőtte magát az üzlethelyiség, hogy a családon kívül is van 4 alkalmazottjuk, és még néhány helyi cukrásztanuló gyakornok is, akik mindig csodálattal figyelik Luca mestert munka közben.
Luca mester természetesen nagy hangsúlyt fektet a jelenkori trendekre, elvárásokra, és igényekre is. Talán ez is hozta meg számára a sikereket. Így kínálatában egyformán megtalálható a régi hagyományos családi receptek alapján készülő klasszikusok, a modern és könnyedebb irányzatú desszert hatású fagylaltok, sőt egy külön pultban, a legszigorúbb előírásoknak is megfelelő glutén, tej, tojás mentes fagylaltkülönlegességek is nagy választékban. Természetesen utóbbiak elegáns üveg kelyhekben, vagy elvihető műanyag poharakban tálalva.
A kiszolgálás mindig egy kedves mosollyal van egybekötve. Mindent a kedves vendégek érdekében. A gyermekeknek pedig mindig jut „véletlen” egy kis extra adag cukordrazsé, csokoládé öntet, vagy tejszínhab.
Ha pedig iskolai szünetben érkezel a városba, és térsz be a hangulatos kis gelateriaba, akkor még Daniel G. Paisleyvel is könnyedén összefuthatsz itt, aki ilyenkor szintén kisegítőként dolgozik kedvenc nagybácsija üzletében.
Magára az üzlethelyiségre a letisztult elegancia a jellemző. Mégis hangulatos, kedves hely, amit a friss kávé, és a fagylaltok édes illatának keveréke leng be. A teraszról pedig egyenesen pazar kilátás nyílik Róma csodálatos városára.
Történt már az elmúlt években sok minden ezen a teraszon a fontos üzleti tárgyalásoktól, egészen a romantikus lánykérésekig. Olyankor pedig mindig igen boldog és büszke rá a család, hogy egy kicsiny részben hozzájárulhatott ezen eseményekhez, és az emberek öröméhez.
Nagy örömünkre szolgálna, ha téged is vendégül láthatnánk eme varázslatos kis helyen Róma szívében.
Abból a sóhajból kiérzem, hogy Luca számára sem lehet sokkal könnyebb Alex nevelése, mint nekem az, hogy állandóan kihúzam a csávából. Tényleg szeretem Alexet, a mindet is megtenném érte, de végre be kéne látnia, hogy a viselkedése mennyi fejfájást okoz a szeretteinek. Ami meg a cukrászdát illeti. Nos, nem. Még meg sem fordult a fejemben, hogy valaha itt dolgozzam főállásban, az meg pláne, hogy egy nap Luca helyett én is vezethetném. Szeretem a cukrászdát, többnyire pultos vagy felszolgáló is szeretk lenni, de nem épp ezt akarom csinálni életm végéig. Ezt csak amolyan diákmelóként fogom fel, mert kell a zsebpénz. Sosem gondoltam rá másként. Persze az ember sosem tudja mit hoz a jövő. Egyszer Luca maga mesélte, hogy ő sem akart mindig itt dolgozni. Noha azt valami fura okból nem volt hajlandó elárulni, hogy mi akrt lenni helyette. Mondjuk számomra már annyira összenőtt a cukrászdával, hogy elképzelni se tudnám másnak. - Hát ez az. Butaság, de még mindig attól félek, hogy mi lesz, ha megint elhagy. Ha megind darabjaira törik az a porcelán... - sóhajtok fel. Valakivel meg kell ezt beszélnem. Valakivel, aki ott volt. Aki mindent látott. És Luca az egyetlen aki számára teljesen nyíltan kimondhatom a valódi félelmeimet, és kételyeimet. Az apámmal kapcslatban is. Az anyámról szóló kérdés viszont meglep kissé. Azt hitem, hogy őt magát fogja erről kérdezni. Végül mélyet sóhajtok, és az asztalon egy nem létező morzsát kezdek fixírozni, mintha én tettem volna valami rosszat. - Amennyire én tudom egyszer találkoztak. Vagyis annál ott voltam. Legalábis az elején. Nem sült el túl jól. Azt hiszem az én hibám volt... nem kellett volna... nem kellett vona eltitkolnom anyám előtt, hogy ő is ott tanít, ahova én járok. Aztán nem pont akkor kellet volna váratlan haza rángatom apámat, amikor a nagyi kórházban volt... pocsék időzítés volt tőlem, és elég rosszul sült el. Azt hiszem csalódást okoztam neki... - kezdek végül vallani a történtekről. Hiszen, ha Luca visszagondol az év közben egyszer hazajöttem anyámmal repülővel. Akkor amikor a nagymamám kórházban volt hasnyálmirigy gyulladással pár hetet. Azóta persze rendbe jött. És én boldog vagyok, hogy megint egészségesnek látom, - már amennyire a korhoz képest ez lehetséges - de még mindig rossz érzésem van az miatt, hogy megbántottam az anyámat, a titkolózással Grayről. És talán Gray is csalódott bennem. Végül nem tudom, hogy miről vitatkoztak, hiszen kiküldtek a lakásból "levegőzni". De semmi jó nem lehetett abból itélve, hogy végül Gray egyszeren visszament a Roxfortba, anyám meg poharakat tört... - Nekem mondod? Tapasztaltam. - fújok egyet, ahogy végül inkább másik téma, Alex kerül előtérbe. Amikor eltitkoltam anyám elől Grayt, akkor megfogadtam, hogy a családban nem titkolózom többé. Erre tessék. Ugyanazt a hibát követem el most is. Eltitkolom Alex dolgait Luca elől. Hát ennyit ér a belém vetett bizalom? - Nem tudom, hogyan értessem meg vele, hogy a szépsége és a vélasága nem minden. Ő több ennél, még ha ő maga nem is látja. És csak ezekkel nem is fog tudni mindent is elérni. Úgy nem, ahogy képzeli. Talán rossz bátty és rossz tanár vagyok. Taán Vitta is azért... mert én nem vigyáztam rá eléggé...- nem tudom honnan jutnak eszembe ezek a gondolatok, de valami mély keserű gombocot érzek a torkomban. - Alex olyan, mintha a húgom lenne. Pénz nélkül is kötelességem lenne segíteni neki. Én nem is tudom. Ez olyan, mintha kihasználnám a családom. Kihasználnálak téged. Én nem tudom mit mondjak...- az egyetm sok pénz. Tudom jól. Ahogy azt is, hogy a kedenc nagybátyám mindig is segített. Mindig itt volt. Stabil pontként. Nem csak anyagi értelemben. Egyszerűen talán sosem fogom tudni visszafizetni neki azt, amit értem, és az anyámért számtalanszor tett... Ezért is érzem most magam ilyen nem is tudom. Furcsán... És mindenképen hálásan.
ϟ”A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.”ϟ
- Nem állt szándékomban – sóhajtok egyet Dany tanácsa hallatán. Alex önfejű, az pedig elég egyértelmű számomra, hogy nem a cukrászat álmai munkája. Pont emiatt sem erőltetem. Dany azonban megállná a helyét a fagyizó élén, habár ezt még ő maga se látja át teljesen. Kell neki pár év, hogy tanuljon és próbálgassa a szárnyait. Elég egyértelmű azonban számomra, hogy előbb-utóbb, de itt fog kikötni. Most még más szeretne lenni, ahogy egykor én is, de végül rájöttem, hogy a családi vállalkozás a nekem való szakma. Nagy eséllyel vele is ez fog történni. Legalábbis nagyon remélem. Dany örömét csak némán figyelem, miközben magamban somolygok. Igen, bízom benne. Ahogy abban is, hogy lesz annyi esze, hogy nem mászik rá idő előtt a kislányra. Talán egyáltalán meg se fogja tenni. Úgy érzem hát, hogy egy próbát megér a dolog. A kísértés nagy úr, de ha ő ezt az akadályt sikeresen veszi, akkor sokat fog belőle tanulni. Mindenek előtt azt, hogy sokkal jobb problémamentesen a nyári szünet, mint a csajozós zűrökkel. Annak idején én is vétettem egy-két nagyobb hibát, amikor a szememben a cukrászda csak afféle kötelező családi munka volt. Minden lány, akit anyámék alkalmaztak, az ágyamban végezte. Később már olyanokat vettek fel, akik egyáltalán nem voltak az eseteim. Mit ne mondjak, jó volt zokogós jelenetek nélkül végigtolni a műszakokat. - Ha össze is ragasztod, törékeny marad – csóválom meg a fejem komoly képet vágva, elvégre engem igazán érint a dolog. Az unokahúgom meghalt, az unokaöcsém lelkileg megsérült valamennyire és a húgom... Nos, azt hiszem, ő volt az, aki a legtöbbet szenvedett ezzel. Dany kicsi volt még, amikor ez történt, úgyhogy nem emlékezhet arra, ahogy az anyja sírva kereste a lányát. Az esőben kóborolva akadtam rá, ahogy egy szál köntösben, mezítláb szólongatta Vittoriát. Azóta szerencsére rendbe jött, de ha Paisley mellette lett volna, talán meg se történik a dolog. - A húgod a te szenvedésedet se látta volna szívesen, Dany. Mondjuk úgy, hogy ez a Grayson hibát-hibára halmozott a történtek után. Nem bánom, ha beszélgettek, de ne éld bele magad túlságosan. Ha ismét elhagy... A világ végére is elmennék és az életet is kiverném belőle, ha újra cserben hagyja őt. Egy alkalom bőven elég volt ebből és noha Dany azóta már felnőtt, még mindig a történtek hatása alatt áll. - Anyád beszélt már vele? - teszem fel a kérdést, miközben a fiú arcát tanulmányozom. Talán szokatlannak hathat, hogy nem én kérdem meg ezt a húgomtól, de lássuk be, vannak témák, melyeket nem szívesen boncolgatok neki. Azt hiszem, Grayson pont egy ilyen témakör. Jobb nem feltépni azokat a sebeket és aligha hiszem, hogy képes lenne indulatok nélkül előadni a dolgot. - Majd igyekszem beszélni a fejével – bólintok egyet Dany szavai hallatán, habár – igazság szerint – én se látom értelmét annak, hogy apa-lánya beszélgetést tartsak Alexnek a tanulásról. Egyik fülén ki, a másikon be, semmivel se vagyok képes hatni rá. Nem mondom, hogy annyira rosszak a jegyei, de lehetne sokkal jobb is. - Tudod, ő azt hiszi, hogy ha vélaszármazék, az mindenhez belépőt jelent – jegyzem meg némileg elégedetlenkedve. Nem mintha nem lenne benne valami, hiszen az anyja részéről a családja véla felmenőkkel rendelkezik és elég sikeresek, vagyonosak. Mondhatnám, hogy a szépség nem minden, de ebben a világban kit szeretnék átverni ezzel a szöveggel? Minden a külsőségekre épül. Vannak azonban dolgok, amiket Alex nem fog tudni megszerezni csak a külsejével. Ezt pedig ő képtelen megérteni. - Állapodjunk meg annyiban, hogy te segítesz Alexnek a tanulásban, én pedig neked a tandíjban – vetem fel számára az ötleteé. - Kisegítelek és nem is kell visszaadnod, rendben? Vedd ezt köszönetnek, hogy ennyit robotolsz és meg az unokahúgodra is igyekszel vigyázni. Ami azért nem lehet annyira egyszerű... Danyt mindig is arra neveltem, hogy valamit valamiért, így talán ő se fogja annyira kellemetlenül érezni magát, hogy fizetem az egyetemi alapját. Ha csak úgy odaadnám neki, minden bizonnyal elutasítaná.
Kis mosolyra húzódik a szám a dicséretre. De nem igazán tudom mit feleljek rá. Számomra természetes dologgá vált, hogy a családban számíthatunk egymásra. Talán pont azért, mert Luca ennyiszer emlegette. Mert mindig itt volt, ha szükségem volt rá. Így úgy tűnik fair-nek, ha ő is számíthat rám. Aztán elnézek az Alex után csukódó ajtó felé. - Még gyerek. Majd megkomolyodik, csak idő kell neki. Ahogy nekem is. Ne szidd meg nagyon érte. - veszem a védelmembe az unokahúgimat. Ugyanakkor magamban azt kívánom, hogy bár már ott tartanánk. Mért érzem a közeledő vesztünk? Rendben én sem voltam éppen szent az ő korában. De én legalább tényleg tartottam az erős közepest, nem csak füllentettem itthon. Minden kis diákcsíny ellenére, amiben benne voltam, mert hát akadt belőlük szép számmal. És nagyjából 5. év közepétől tényleg elkezdtem komolyan venni a tanulást, amitől az átlagom is nyilván sokat javult, ha nem is egyik napról a másikra. - Tényleg megengeded, hogy nálam lakjon? Én... köszönöm, és a bizalmat is... nem fogok csalódást okozni! Te vagy a legjobb! - egy pillanatra tényleg meglepődés ül ki az arcomra. Tulajdonképpen valahol mélyen valami jóleső melegséggel tölt el a "megelőlegezett bizalom" kifejezés. Igazából nem tudom, hogy mikor és mivel érdemeltem ki nála ezt, de most le se tudnám törölni a képemről a boldog mosolyt. Bár igazából magam sem tudom a nagy öröm forrását beazonosítani, Lizzy nálam lesz, vagy Luca ennyire bízik bennem? Vagy mindkettő? - Tudom. Emlékszem. - komolyodok el végül a témaváltásra. Ahogy arra is emlékszem, hogy Lucának hányszor kellett az én könnyes szemeimet is néznie, ahogy az apámat kerestem, aki nem volt sehol. - Mindannyiunknak fáj, ha Vitta haláláról van szó, vagy arról ami utána történt a családunkkal. De mondjuk úgy, hogy a büntetésem a beszélgetésre is alkalmat adott. - folytatom végül egy kelletlen sóhajjal a történetet. - Azt hiszem ő így látta helyesnek. Így próbálta megkönnyíteni mindenkinek a gyászt. Nem mondom, hogy megértem, vagy egyetértek az érvelésével, mert nem. Egyszerűen csak megpróbálom elfogadni. Ennek ellenére még mindig igen ingoványos talajnak érzem a kapcsolatunkat. Azt mondják, ha egy porcelánkancsó összetörik, akkor hiába ragasztod össze a darabjait, már sohasem lesz a régi. Most olyan, mintha cserepeket próbálnánk összeragasztgatni, és még ez sem megy olyan könnyen viták nélkül. Tudom, hogy Vitta utálna így látni minket... de... - egy keserű sóhajjal csóválom meg a fejem, ahogy hátra dőlök a székben. Egyszerűen nem tudom hogyan folytassam. Hiányzik a húgom, fáj, hogy Gray lelépett az életünkből, és csak évekkel később bukkant fel újra, akkor is csak egy bizarr véletlen folytán, és még jobban fáj, hogy nem tehetek ez ellen semmit sem. Képtelen vagyok megjavítani a dolgokat. Így végül máshonnan folytatom. - Elég nehéz vizsgák voltak, de túl vagyok rajtuk. Azok pedig RBF-ek. Rendes Bűbájos Fokozat. Azok sem éppen a 7 év legegyszerűbb vizsgái. Nekem is okoztak pár álmatlan éjszakát. - jegyzem meg. A kérésre viszont megint előre dőlök, és limonádés pohár szélével kezdek játszani, mint aki nem is tudja mit mondjon... Vajon azért kéri ezt, mert a kezébe került valahogy Alex igazi bizonyítványa? Nem. Akkor biztos nem így kérné... Fene. Éreztem én, hogy baj közeleg... Most hogy vágjam ki magunk? - Tudod, hogy szívesen segítek. Sőt korábban is ajánlottam már neki. De ezt vele is megbeszélted? Ehhez azért ő is kell, különben annyi értelme van, mintha egy kaktusznak magyaráznék. - ez ugye még nem hazugság? Elvégre tényleg felajánlottam már Alexnek is, igaz az ő hozzáállása már teljesen más kérdéskör. - Voltaképp... az egyetemi tandíjhoz hiányzik még valamennyi... tudom, hogy nem használhatlak ki, és tekinthetlek egész életemben a privát bankomnak, meg kell állnom a magam lábán... de ha addig kölcsön adnál a tandíjra, már az is éppen elég nagy szívesség lenne...- na igen, ez megint egy kényes pontja a beszélgetésnek. Valahányszor pénz kellett a bármire is, és nem volt elég, akkor Lucához szaladtam. De lassan ki kéne ezt már nőnöm. A magam lábára állni, és boldogulni. Nekem segíteni anyának, ha úgy adódik. Egyszerűen az én dolgom. Ami pedig Alex korrepetálását illeti... nem a pénz miatt csinálnám. Szeretem a kis butus húgomat. Azt akarom, hogy jól sikerüljenek neki a nyamvadt RBF-ek. Persze korrepetáltam már másokat is ebből abból, adtam idegen nyelv leckéket is pénzért, de ők nem a családom voltak. Ezért nem is jelentett gondot pénzt kérni tőlük... de Alex, az mégiscsak Alex...
ϟ”A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.”ϟ
- Rendes fiú vagy, Dany, de mindennek van határa – sóhajtok egyet, noha eközben valamiféle mosoly is bujkál a szám szegletében. Igen, szoktam mondogatni, méghozzá elég gyakran, de soha életemben nem hittem volna, hogy ezt én is visszakapom majd egyszer. - Lassan kezd az az érzésem támadni, hogy kihasznállak. Alex például pont most lóg ki a haverjaival cigiszünetre – bökök fejemmel a cukrászda irányába, ahol Dany még éppen láthatja, ahogy a lány háta mögött becsukódik az ajtó. Ő ugyan nem dohányzik, de minden adandó alkalmat kihasznál a lógásra. Valahogy nem álmai munkája az itteni. Nem mondom, hogy csalódtam benne, hisz pont erre számítottam, amikor beállt dolgozni. Még kamasz, érthető hát részéről, hogy ennyire lazán kezeli a dolgot. Alex-szel ellentétben azonban Dany képes értékelni a kemény munka gyümölcsét, amiért igenis becsülöm az unokaöcsémet. - Ha nagyon szeretnéd, megszállhat nálad – hagyom végül rá a dolgot. - Nem örülnék neki, ha miattam menne tönkre a nyári szünetetek – teszem azért még hozzá Dany képe láttán. - Eddig nem volt semmi gond veled ilyen téren sem és megelőlegezek számodra annyit, hogy bízom benned. A szobát pedig kiadom majd másnak – vonom meg a vállam. Nem nagy bevétel, általában nem sokat kérek érte, főleg a diákok esetében. Hagyok számukra annyi örömöt, hogy tényleg legyen némi bevételük a munkából. Ráérnek még később ráébredni a szomorú igazságra, miszerint a kemény munka nem mindig egyenlő a megélhetéssel. - Majd elhagyta – mutatok rá a szomorú tényre, amikor Dany kissé védelmébe veszi azt a tökfejet. Igazság szerint, ha én látnám meg valahol, annak nem lenne szép vége. Elég élénken emlékszem még a húgom könnyeire, amikor közölte velem, hogy a pasas elhagyta. Ahogy arra is, amint elmesélte a történteket. - Összetörte anyád szívét és téged is magadra hagyott. Pont a legnehezebb helyzetben. Számomra mindig is a család volt az első, ezért se értem hát, hogy Dany miért nem teszi azt, amit én tennék a helyében. Nem érdekelnének a következmények, laposra verném azt a tahót. Aki így elbánik a húgommal és a fiával, az nem érdemel mást. Pedig mennyire bizonygatta a lánya halála után, hogy örökre velük marad! Ez az egyetlen ígéret tartotta a testvéremben a lelket. Hogy lesz mellette valaki, a fián kívül. Mert hiába a gyerek, ha egy társra is szükségünk van mellette, aki támogat minket a nehézségekben. Ez pedig én voltam Paisley helyett. Nem mintha bánnám, de neki kutya kötelessége lett volna a(z) – elvileg – szerettei mellett maradni. - Nem lep meg, hogy fáj neki az igazság – állapítom meg Dany válasza hallatán.- Tudja ő is, hogy amit tett, az nem helyes. Mondjuk, annyi gerinc lehetne benne, hogy megpróbálja veled kettesben tisztázni a dolgokat. Mert – gondolom – erre még nem került sor, ha a fiúnak az óra kellős közepén kell kimondania, ami nyomja a lelkét. Paisley igazán megtehetett volna annyit, hogy félrevonja és megmagyarázza számára a miérteket. Dany ezt nyilván értékelte is volna és akkor nem hozná kínos helyzetekbe mindenki előtt. A pletykák bizony szárnyra kelnek ennyitől is. - Már csak a neve alapján se tűnik egyszerűnek – vágok egy fintort a RAVASZ szó hallatán. - Alex is folyton panaszkodik valami RFF miatt. Nem mintha annyira izgatná magát rajta, szóval erre vonatkozna a következő kérésem is... - kis szünetet tartok, hiszen már így is leterhelem a fiút a nyári szünetei alatt, de nem lehetek folyton a lányom nyomában, nem ellenőrizhetem, mennyit készül az RBF-re. - Megtennéd, hogy segítesz neki? Szívesen fizetek, ha gondolod, tudom, mennyire kell a pénz és hogy már így is rengeteg szívességet teszel nekem. Tényleg kellemetlenül érzem magam kissé, hiszen Dany valóban minden percét a cukrászdában tölti, alig tudom elküldeni egy-két nap szabadságra néhanapján. Alex azonban jövőre kezdi az ötödik évét az iskolában, az pedig komoly menet lesz számára, ha mindent a megszokott mederben folytat tovább. Ha viszont lesz valaki, aki a körmére néz, talán kissé komolyabban veszi a dolgokat.
Cseppet sem bánom azokat az alkalmakat, amikor Luca bácsikámmal hosszabb beszélgetésre nyílik lehetőség. Ugyanakkor teljesen természetes, hogy ha munka van, akkor munka van. Szerencsére most úgy fest az előbbi van soron. Csak ne Alexről akarjon faggatni. Már lassan nem is tudom, hogy mit kamuzzak, hogy fedezzem a Roxfortos hülyeségeit? Előbb útobb csúnyán bele fogok ebbe keveredni. Akkor pedig mindketten bajban leszünk. Az egyetem végéig mosogathatok... Vajon mikor nő már be a feje lágya a kishúgomnak? - Nem te szoktad mondogatni, hogy a család arra való, hogy mindig számíthassunk egymásra? - remélem ez akkor is eszébe jut majd, ha egyszer lebukunk Alex-szel. Lassan túl sok levél lapul már az íróasztal fiókomban. Miért van az a kellemetlen érzetem, hogy a nagybátyám többet sejt mint kellene a Lizzyvel való kapcsolatomról? És mire ez a szigorú pillantás? Oké értem. Az üzlet, az üzlet. Az emberek pedig nem kíváncsiak a dolgozók szerelmi drámáira. De nincs itt semmi szerelem, és semmi dráma. - Jó ötlet lesz! Lizzy nagyon szorgalmas, és én segítek majd mindent megtanulni neki. Nem lehet ránk egy rossz szavad sem! Becs szó! - vágom rá valahogy túl hevesen. Magam sem értem, hogy miért. Olasz vagyok eleve hevesebb a hűvös angoloknál, de tényleg csak ennyi lenne? - Igazából... említettem neki, hogy van egy vendégszobád, de ha az foglalt, akkor megkaphatja az enyémet. - egy hosszú pillanatig csalódás ül ki a szabad vendégszoba hallatán az arcomra. Azon is elondolkodtam, hogy azt mondom, hogy már megbeszéltük Lizzyvel hogy nálam alszik. Lizzynek meg azt, hogy foglalt a vendégszoba. De az nem lenne tisztességes. Ezen felül nem is értem még magamat sem, hogy mért szeretném ennyie magam mellett tudni Lizzyt. Talán csak Gilly miatt féltem ennyire? Hiszen nálam senki se tudja jobban, hogy igen is nagyon szereti Lizzyt, még ha most nincs is rendbe a kapcsolatuk. Láttam Gilly szemében a félelmet, amikor a VMS-en majdnem elvesztette a húgát. Ezt az érzést pedig nálam senki sem ismeri jobban. Szóval, bár végül győzött az igazmondási kényszerem, jobb lesz más téma után nézni. Mert hát, ha Lizzy Luca bácsi vendégszobáját kapja meg, akkor esélytelen lesz bármi is... de milyen bármi is? Áhhh... hagyjuk már... - Talán. De akárhogy is, anyám összes pasija közül be kell látni, hogy ő állt hozzá a legközelebb. - oké. Ebben talán az is benne van, hogy én sem adtam egyiknek sem esélyt sem. Sőt kisgyerekként mindent elkövettem, hogy megszabaduljak tőlük. A klasszikus juharszirup az aktatáskábantól a leeresztett autókerék gumiig mindenfélét kitaláltam, hogy elüldözzem őket. Igaz azóta már kinőttem ezeket a gyerekes húzásokat, de még mindig nehezen tűröm a pasikat anyám körül. Nem arról van szó, hogy ne szeretném boldognak látni, épp csak egyik sem elég jó hozzá... - Az attól függ. Hogy definiálod a beszélgetést? Ha tekinthetjük kommunikációnak, hogy dühödten óra közepén vágtam csúnya dolgokat hozzá olaszul, ő meg természetesen megbüntetett... - el is titkolhatnám ezt a csúnyábbik epizódot, de jól esik valamiért kimondani. Így egy kis sóhajjal folytetom. - Mondjuk úgy, hogy dolgozunk a kapcsolatunkon. De az egész olyan, mint egy nagy érzelmi hullámvasút. Viszont az a javára írható, hogy segített felkészülni a Ravaszokra, azok a záróvizsgáim, meg az egyetemi felvételire. - időnként elfelejtem, hogy Luca mugli, de igyekszem mindig visszatérni a varázsvilágban használt szavakra, és megmagyarázni a jelentésüket. Ami meg az egyetemet illeti, nos a felvételi megvan, már csak a pénzt kell összeraknom...
ϟ”A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.”ϟ
Jó látni, hogy Dany ennyire szolgálatkész, hiszen – amint meghallja a hangom – már csukja is be a könyvét, majd állna fel a helyéről, habár – nyilván a limonádék láttán – a mozdulat közben meggondolja magát és ülve marad. Nos, igen, ha itallal a kezemben érkezem, akkor ott egy kissé hosszabb beszélgetés van kilátásban. Nem percenként huppanok le ugyanis az asztalokhoz iszogatni. - Megérdemled – felelem kurtán a köszönetnyilvánítás hallatán, majd én is helyet foglalok Danyvel szemben. - Nagy a hajtás, de rád mindig számíthatok. Pont ez az oka annak is, hogy félretettem az egyetemi tanulmányaira, az ő tudta nélkül. Minden bizonnyal nem örülne a hírnek, hiszen itt is megkapja a maga fizetését, de valahogy egész életemben felelősnek éreztem magam érte. Ez a helyzet pedig akkor se változott meg, amikor megszületett a lányom. Danyre továbbra is a fiamként tekintek. - Nem sajnálom – pillantok unokaöcsémre ártatlan képet vágva, amint majdnem tévútra megy a limonádé. Vagyok annyira tapasztalt, hogy tudjam, mit is jelent ez a reakció pontosan. Voltam én is kamasz, még ha néha nem is hiszik el sokan rólam. - Akkor ismét felteszem a kérdést – szólalok meg a magyarázat hallatán, majd igyekszem kissé szigorú képet ölteni. Danyvel szemben valahogy ugyanis sose ment az ilyesmi. - Biztos vagy benne, hogy jó ötlet a volt barátnőd húgával dolgozni? A srác egész szépen belejön a magyarázkodásba, én pedig fapofát vágva hallgatom végig a mondókáját. Kissé mulattat is, hogy ennyire próbálja meggyőzni magát valamiről, ami nem is igaz. Pedig értelmes gyerek, mindig is az volt, a lányok meg gondot okoznak neki? Bár, halványan ugyan, de emlékeztet valakire... - Haverok. Oké – biccentek egyet, mintha immár teljesen tiszta lenne a kép számomra, noha még mindig ott motoszkál bennem az a gondolat, hogy Dany talán nem csak így gondol a kislányra. A szerelmi ügyei általában nem érintenek, egészen addig, amíg Angliában hagyja őket. Rómában kissé már több gondot képesek okozni számomra. Mindenesetre, ha saját magát győzködi a lánnyal való viszonyáról, akkor ott nincs még semmi komoly. Talán a nyári szünetet kibírják anélkül, hogy összemelegednének. - Nekem már az is bőven megfelel, ha fele olyan lelkes, mint te – szólalok meg ismét. - Van már hol laknia? A vendégszobám még üres, talán beköltözhetne. Fogalmam sincs, miként beszélték meg ezt. Ha a kislánynak munka kell, hozzám jöhet, ha pedig szállás, akkor is. Habár, van egy olyan sanda gyanúm, hogy Dany már felajánlotta számára a saját szobáját. Én is pontosan ugyanezt tettem volna az ő korában, az ő helyzetében. Van egy lány, aki tetszik, de igyekszem csak barátként gondolni rá, de azért bennem motoszkál, a mi lenne ha kérdés is. Ergó, jó lenne a közelemben tudni, hátha egyszer alkalmam nyílik a dologra. Az én vendégszobámban ugyanis esélytelen lenne bármit is művelniük. - Értem – biccentek egyet, habár az „apámtól” szó hallatán egy pillanatra megrándul a szám széle. Még mindig neheztelek a fickóra, amiért évekkel ezelőtt magára hagyta a húgomat és annak a fiát. - Talán ezt az apa elnevezést elsőként ki kéne érdemelnie, nem gondolod? - sóhajtok egyet végül, elvégre képtelen vagyok megállni azt, hogy ne kössek bele a dologba. Ismerem a helyzetet, az én lányomat is az anyja neveli, de nem léptem le és tartom velük a kapcsolatot. Mi több, Alex a nyári szüneteit teljes egészében nálam tölti és ő is segít a cukrászdában. Bár, ő és Dany elég különbözőek, hiszen Alex leginkább a bajkeverő géneket örökölte. Az anyja nem győzi bontogatni a Roxfortból kapott leveleit. - Volt már alkalmatok hosszabban is beszélgetni? Nem kerül téged? Ezt a témát még nem igazán boncolgattuk, hiszen egy levélben nem illik ilyesmit megbeszélni, szóval megvártam az első adandó alkalmat, amikor személyesen is felhozhatom számára a kérdést. Fogalmam sincs arról, Dany miként reagált a férfi felbukkanására, én személy szerint szinte dühöngtem. Ha már egyszer lelépett évekre, akkor legyen szíves és tartsa is ott magát, ahol eddig volt. Csak felkavarta az állóvizet, a húgom érzelmi élete pedig enélkül is pont elég labilis.
Amikor meghallom a nevem rögtön becsapom a könyvem, és már állnék fel. Egy pillanatra a jól ismert hangra azt hittem, hogy Luca csak simán vissza akar küldeni a pultba dolgozni. De ahogy meglátom a limonádét, már érzem, hogy ez most egy hosszabb kör lesz. Így simán csak bevárom, amíg a kedvenc nagybácsim elém rakja a limonádét, és leül velem szemben. - Köszönöm. - húzom magamhoz a limonádét, és bele is kortyolok. Luca néha gondolatolvasónak bizonyul, ez most tényleg nagyon jól esik a nyári hőségben. Ugyanakkor többnyire csak akkor ül le limonádézni velem, ha hosszabban akar beszélgetni. Nem mintha bánnám ezeket az alkalmakat. Főleg mert az év nagy részében úgyis távol vagyok a Roxfortban, és olyakor többnyire csak levelezni tudunk. - Már megszoktam a tempót. - vonok vállat egy kis mosollyal. Valójába gyerekkoróm óta volt rá bőven időm. Luca tett róla. Sosem kivételezett velem, csak mert az unokaöccse vagyok. Mindig is ugyanannyit várt el tőlem, mint az összes többi gyakornoktól. Én azonban ezt sosem bántam. Legfeljebb csak akkor, ha büntetésből a mosogatóba rakott. Azt valahogy sosem szerettem. - Hogy... mi? kh.. mi.. nem... - egy pillanatra limonádéstól akadok fenn a kérdésen, és majdnem félre is nyelem azt. Így inkább lerakom a poharat, hogy úrrá legyek a másodpercnyi zavaron, amit magam sem értek igazán. Nem kéne, hogy feszélyezzen ez a kérdés. Végül veszek egy nagy levegőt, hogy elkezdjem elmagyarázni a valós helyzetet. - Tulajdonképpen Lizzy nem a barátnőm, és sosem volt az. Csak haverok vagyunk. Ennyi. Oké. Lizzy tulajdonképpen a volt barátnőm húga. A nővérével jártam egy ideig, de Gilly most egy varázstárgy készítő kurzuson van, és esze ágában sincs ide jönni. - magyarázom a helyzetet egy leheletnyivel nagyobb lendülettel a szükségesnél. Csak tudnám, hogy mért érzem úgy, hogy Luca bácsi akárhányszor néz rám ennyire kutató pillantással rögtön át is lát rajtam. Talán csak képzelem. - Nem fog semmi sem érzékenyen érinteni, és nincsenek magánéleti problémáink, mert sosem voltunk együtt. Csak kollégák leszünk. Vettem. Nem fogod megbánni. Ígérem. Lizzy nagyon maximalista típus úgy mindenben. Annyira lelkes, hogy hetek óta azzal nyúz, hogy tanítsam olaszul. Sokkal jobban fog igyekezni, és dolgozni, mint én vagy bármelyik gyakornokod... - vajon kit és miről is akarok ennyire túlmagyarázva meggyőzni? Őt, hogy vegye fel Lizzy-t, vagy magamat, hogy semmi sincs köztünk. De tényleg nincs? Ő még mindig Gilly húga. Tabu. De akkor mi volt az ott a lépcsőn? Csak az alkohol tette volna? Mért kapom magam azon, hogy várom, hogy itt legyen? Na és az olasz tanulás? Nem Lizzy az első, akinek idegen nyelvleckéket adok, valószínűleg nem is az utolsó, de akkor mért érzem úgy, hogy vele ez más? Hálásan kapok a mentőövként dobott könyv téma után. - Tulajdonképpen az apámtól kaptam kölcsön. Egy óhéber könyv, az egyik cikkhez, amit le kell fordítanom annak a londoni újságnak.- válaszolok teljesen őszintén. Anyámnak akárhány pasija is volt az életben, csak egyetlen egy volt köztük, akit "apámnak" tudtam nevezni. Grayson. Ezt pedig Luca is nagyon jól tudja. Ahogyan azt is, hogy most a Roxfortban tanít ő is. Elvégre valakinek muszáj volt elmondanom. Ahogy azt is lelkesen meséltem el, hogy jelentkeztem alkalmi műfordító gyakornoknak egy londoni újsághoz, és több jelölt közül engem vettek fel. Ez az első komoly cikkem. Elvégre valahol el kell kezdenem a karrierépítést. Még ha Luca sokkal szívesebben látna itt, mint egy londoni újságnál. Tudom én, még ha nem is mondja ki.
ϟ”A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.”ϟ
- Lazíts, Dany – jelenek meg a teraszon, kezemben két pohár frissítő limonádéval, melynek egyikét unokaöcsém elé teszem le, végül én magam is helyet foglalok az asztalnál. Szívem szerint nem engedném számára, hogy könyveket hozzon be magával és ezekben a kurta szünetekben is azokat olvasgassa, de őszintén szólva, sajnálnám megfosztani attól, amit ennyire szeret. - Túl sokat dolgozol, legalább ilyenkor pihenj. Jó, a tempót én diktálom, ezt aláírom és általában kevés szünetet engedélyezek magam számára, de felnőtt vagyok, enyém az üzlet, mindez az én érdekem. Dany még fiatal, nem rajta múlik a boltom sorsa, nem kellene így lestrapálnia magát. Bezzeg a többi gyakornok minden adandó alkalommal kilóg egy kis szünetet tartani, de a húgom fia olyankor is dolgozik, amikor nincs rendelés. - Ez az Ollivander lány... - húzok elő a zsebemből egy önéletrajzot, amit még Dany csúsztatott az asztalomra munkába állás előtt. Nyilván nem volt alkalma személyesen nekem átadni, hiszen nem mindig vagyok a helyemen. - A barátnőd, igaz? Kutató pillantást vetek unokaöcsém felé, majd ismét átfutom a sorokat. Roxfort. Ollivander. Mintha Dany az év közben írt egyik levelében említette volna már ezt a nevet. Úgy rémlik, hogy jártak is, de végül szakítottak egymással. - Biztos vagy benne, hogy jó ötlet a volt barátnőddel dolgozni? - vonom fel a szemöldököm. - Nem igazán szeretnék beleszólni, de az ilyesmi sose vezet semmi jóra. Sok fiú udvarol a pultban álló lányoknak, nem szeretném, ha ez érzékenyen érintene téged. Danyt ismerve nyilván jó viszonyban váltak el egymástól, de – őszintén szólva – a sebek ott maradnak, még abban az esetben is, ha nem történt semmi komolyabb. A leveleiből pedig úgy tűnt számomra, hogy nagyon szerette a kislányt. Nem csoda hát, hogy nem szívesen engedem össze őket és pont Rómában. Az olasz vér kiütközik itt is, ha pedig csinos lányt lát valaki, máris jönnek a kedves szavak és az ártalmatlan flörtök, melyek bármikor átcsaphatnak valami komolyabba is. - Szívesen felveszem, de csak abban az esetben, ha a magánéleti problémáitokat küszöbön kívül helyezitek le – összegzem végül a döntésemet, a lehető legkomolyabb arcot felvéve hozzá. Az üzlet az üzlet, a vendégek pedig nem szívesen térnek be olyan helyre, ahol érezhető a munkatársak között lévő feszültség. - Itt kollégák lesztek, nem pedig exek vagy szeretők. De ezt minden párral tisztázom, akik ide szeretnének jönni dolgozni. Danyvel sem kivételezem, hiába az unokaöcsém, neki is tiszteletben kell tartania a szabályokat. Nem mintha eddig panaszom lett volna rá, de az érzelmek sok mindent kihoznak az emberekből, tudom jól. A húgom például képtelen lenne megállni egy féltékenységi jelenetet, bárhol is kapja el. Csak reménykedni merek abban, hogy ezt Dany nem örökölte. - Kié a könyv? - bökök fejemmel a vastag kötet felé, mintegy más mederbe terelve a beszélgetésünket. A mai kioktatás immár megvolt, ideje hát más témákat is elővennem. A suliból hozta volna? Vette? Megszoktam már, hogy a zsebpénzét szereti a tanulmányaira fordítani, nyilván az itt keresett összeget is arra teszi félre.
A nyári szünetek szokásos csapdája. Tudod, amikor azt hiszed, hogy lazíthatsz kicsit, későn kelhetsz, és szórakozhatsz. Csak aztán rájössz, hogy minderre nincs pénzed. Ezért dolgozni kezdesz, és mire lenne pénzed élvezni az életet, addigra újra itt a suli. Na nem panaszkodásképpen. Csak időnként jó volna megtörni ezt az ördögi kört kicsit. Addig amíg fiatal vagyok, és mindenféle dolgot kipróbálnék. Java részt olyanokat is, amiket nem vallanék be anyának. Túl aggódna, és túlféltene. Ez pedig neki, és nekem se használna. És persze itt a fagyizó. Amióta beköltöztünk Róma belvárosába sokkal több a munka. Oké. Luca bácsinak sokkal több a munka. Én csak szünetekben járok ide. De a történelmi városnegyed pazar kilátása tömegével vonzza a turistákat, így szinte egész nap nincs megállás. Mindig van mit csinálni. De azt hiszem örülhetünk, hogy ennyire jól megy az üzlet. Ma pedig különösen szép napsütötte idő van, ezen a kellemes mediterrán vidéken. Ha van amit sokkal jobban szeretek Itáliában, mint Angliában akkor ez az. Utálom az esőt. Ezt a szép derűs időt kedvelem. Ilyenkor még az emberek hangulata is sokkal jobb. Legalábbis az enyém biztosan. Végre van egy kis déli holt idő két turista roham között. Így egyszerűen úgy döntök, hogy élvezem pár percig a napsütést. Kilépek a gyönyörű teraszra, egy vaskos ó héber nyelvészeti könyvvel, amit apától kaptam kölcsön. Legalább a pár perc nyugalmat felhasználhatom arra, hogy egy kis részt áttanulmányozzak belőle. Kényelmesen elhelyezkedek az egyik asztalnál, kinyitom a könyvet. Mégis pár percig csak a nyüzsgő, pezsgő olasz életszemléleten elmélkedem, ahogy nézem a festői környezetet, és az imitt-amott felbukkanó embereket. Majd egyszerűen elengedem a gondolatot, és a könyvnek szentelem a figyelmemet. Mindössze a fehér ingemre csíptetett szürke névtábla árulkodik róla, hogy nem csupán egy unatkozó vendég vagyok, aki jobb híján olvasásba merül a mindennapok kihívásai elöl.
ϟ”A gyerekek sosem voltak valami jók a szüleikre való hallgatásban - de sosem mulasztják el utánozni őket.”ϟ
Róma történelmi városnegyedében található, a mára már nem is oly kicsiny családi fagyizó a Gelateria di Maroni. A Maroni családban mára már generációkon átívelő hagyomány lett a fagylaltkészítés.
Az üzlet jelenlegi vezetője Luca Dario Maroni a kis családi vállalkozást hosszú évek kemény munkájával költöztette be Róma történelmi városnegyedébe, mindössze két éve, és tette a városrész egyik legismertebb és nem utolsó sorban legelismertebb fagylaltozójává. Mára már olyannyira kinőtte magát az üzlethelyiség, hogy a családon kívül is van 4 alkalmazottjuk, és még néhány helyi cukrásztanuló gyakornok is, akik mindig csodálattal figyelik Luca mestert munka közben.
Luca mester természetesen nagy hangsúlyt fektet a jelenkori trendekre, elvárásokra, és igényekre is. Talán ez is hozta meg számára a sikereket. Így kínálatában egyformán megtalálható a régi hagyományos családi receptek alapján készülő klasszikusok, a modern és könnyedebb irányzatú desszert hatású fagylaltok, sőt egy külön pultban, a legszigorúbb előírásoknak is megfelelő glutén, tej, tojás mentes fagylaltkülönlegességek is nagy választékban. Természetesen utóbbiak elegáns üveg kelyhekben, vagy elvihető műanyag poharakban tálalva.
A kiszolgálás mindig egy kedves mosollyal van egybekötve. Mindent a kedves vendégek érdekében. A gyermekeknek pedig mindig jut „véletlen” egy kis extra adag cukordrazsé, csokoládé öntet, vagy tejszínhab.
Ha pedig iskolai szünetben érkezel a városba, és térsz be a hangulatos kis gelateriaba, akkor még Daniel G. Paisleyvel is könnyedén összefuthatsz itt, aki ilyenkor szintén kisegítőként dolgozik kedvenc nagybácsija üzletében.
Magára az üzlethelyiségre a letisztult elegancia a jellemző. Mégis hangulatos, kedves hely, amit a friss kávé, és a fagylaltok édes illatának keveréke leng be. A teraszról pedig egyenesen pazar kilátás nyílik Róma csodálatos városára.
Történt már az elmúlt években sok minden ezen a teraszon a fontos üzleti tárgyalásoktól, egészen a romantikus lánykérésekig. Olyankor pedig mindig igen boldog és büszke rá a család, hogy egy kicsiny részben hozzájárulhatott ezen eseményekhez, és az emberek öröméhez.
Nagy örömünkre szolgálna, ha téged is vendégül láthatnánk eme varázslatos kis helyen Róma szívében.
