2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Elmosolyodom, bár azért arra nem mernék mérget venni, hogy ideszoknék, vagy akár gyakori vendég lennék bármilyen szórakozóhelyen is. Most azt hiszem ez kell, hogy kiengedjem a gőzt, hogy kicsit kiadjak magamból minden bántatot és kétséget, hogy utána újra rendesen odatudjak koncentrálni arra, amit csinálok, ami a feladatom. De egyelőre most nem menne, mert túl sok bennem a kétség és talán ha kicsit elengedem magamat, akkor ez is csökken majd. Meglátogathatjuk apát, javulhat a mostani helyzet és idővel tényleg rendben lesz majd minden, legalábbis remélem. A világ már olyan sok vészterhes időt vészelt át és bár most is egy ilyenben élünk épp, de reménykedni kell benne, hogy jobbra fordulnak majd a dolgok, ahogyan Blaine sem esett kétségbe az iskola és a barátai elvesztése miatt, legalábbis nehéz róla elképzelnem ilyesmit. - Ebben akkor tökéletesen egyetértünk. - mosolyodom el én is, most már teljesértékűen nagyjából, aztán mehetünk is. Teljesen rábízom magamat. Nem vagyok én ebben profi, ő akármit is mond, hiába nem ismeri a várost, biztos, hogy jobb nálam a szórakozásban. Nekem most pont az kell, hogy kicsit próbáljak olyanná válni, mint ő, legalább egy kis időre, amíg tisztul a fejem és megnyugszik a lelkem. Nem csoda hát, hogy amikor megérkezünk egyből felhajtom az italt, bár rendesen marja a torkomat, mert ne mvagyok hozzászokva. Aztán majd kiderül, hogy milyen hatással lesz rám, hosszú távon. - Pedig én most nem akarok túlságosan magamnál lenni. Mármint... legalább valamennyire kikapcsolnék. - a mosolyom töretlen marad, az ital azért fejbekólint, de értem én, hogy mire céloz, viszont most nem érdekel. Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat és nem sok értelme lenne egy pohárral a kezemben a tömegben kóvályogni, inkább bevetem magamat a táncparkettre. - Szóval reggel mi? - nevetek fel mostmár és átölelve a nyakát kezdek el táncolni. Nem vagyok profi, de az ital azért segít, no meg ahogy látom itt azért nem épp az a fontos, hogy milyen figurákat ismersz. Blaine tekintete sem épp arról árulkodik, hogy nem fogom érdekelni, ha azt látja, hogy nem vagyok profi táncos. Valójában attól nem is félek, hogy vámpírként bármit tenne. Nem is tudom, talán butaság, de sose gondoltam rá így, hiába tudom már jó ideje, hogy micsoda, hiszen én védtem meg már akkor is, amikor gyerekként először találkoztunk. Ő csak Blaine, egy mókás srác, aki nem kifejezetten tűnik egy sötét vámpírnak, most meg főleg. Elkapom hát a zene ütemét és egészen összesimulva igyekszem felvenni a ritmust. Időnként nem tudom megállni, hogy ne hajoljak közelebb és csókoljam meg, hiszen annyira szorosan simulunk össze, ő pedig már a hátsómat markolássza. A jó ég tudja, hogy meddig maradunk itt így, hiszen már eddig is józanul is éreztem, hogy nehéz magamat visszafognom a közelében, hiába tudom, hogy a családom mennyire ellenezné ezt a kapcsolatot. De egyelőre maradni akarok, lehet, hogy még egy ital is belefér, aztán győzzünk visszaérni az Akadémiára. - Itt nincsenek szobák igaz? Ahhoz... vissza kell mennünk? - súgom a fülébe, bár ez most inkább kiabálásnak minősül, hiszen a zene kellően hangos és persze ezzel most már tényleg nyilvánvalóvá teszem, hogy egyáltalán nem vagyok ellenére, hogy együtt töltsük az éjszakát. Talán tényleg alhatok egy jót majd utána, ami mostanában nem nagyon sikerült.
- Ráadásul nem is vagyok régóta itt. Nem baj, majd ideszoktatlak. – Bólogatok mosolyogva, és nem haladok tovább az előző gondolatmenet mentén, habár éppen azon tűnődök, hogy ha Reese-t meg tudom győzni azzal, hogy ne féljünk, lehet, hogy én magam is felvállalom, amit az apám várna tőlem. Azt, hogy aurornak tanuljak, és már addig se jusson el az ügy, hogy meg kell gyógyítani az ártatlanokat. Megvédeni még azelőtt kell, hogy lecsapna rájuk a sebesülés. Szembeszállni a sötét varázslókkal. A játékos, hülyéskedős stílusomat aligha fogom aurorként is levetkőzni, de Reese mellé lehet, hogy kellene valaki, aki önbizalmat önt belé, ha már az apja sosem tette, és most így a kómában végképp nem túl rózsás a helyzet. – Akkor a beszélgetést legközelebb folytatjuk. Azt hiszem most amúgy sem azt akarok veled. – Kacsintok vidáman, ebből már láthatja, hogy már nekem is megfordult a fejemben, hogy ne csak egymás nyakán lógjunk, beleillesztve a csókokat. Most kell kiélni magunkat, egymásra vagyunk hangolva, így némi tánc után el tudnám képzelni, hogy valami vadabb módon is kieresszük a gőzt. Azt nem tudom ugyan, hogy hol, mert az akadémiai viszonyokkal még nem vagyok tisztában, lövésem sincsen róla, hogy van-e ott szobája, szabad-e hangoskodni, bajba pedig ennél jobban nem akarom sodorni. Miután célnál vagyunk, megrendelem az édes martinit, s látva, hogy milyen gyorsan benyakalja, leutánzom én is. – Hú, Reese édes, te aztán megkönnyíted a helyzetem. Legalább valamennyire maradj tudatodnál, ha nincsen semmi ellenállás, akkor nem birkózunk. – Nevetek rá, persze csak viccelve, tudom, hogy enélkül is sima ügy, hogy szerelmeskedjünk, ha odajutunk, ám kihasználni sem akarom azt, hogy pocsék a kedve, mert másnap netán rosszul érezhetné magát. Ám mivel már korábban is komoly témákról beszéltünk, így talán ennek nincsen jelentősége. – Ez most egy spontán buli, te meg kócosan, smink nélkül is vadító vagy. Na de ezt reggel megerősítem. – Húzom magamhoz, amikor már a táncparketten vagyunk. Itt aztán nem kell visszafogni magunkat, a szuggesztív zene közben a legtöbben úgyis a partnerükre figyelnem, lehetünk szemérmetlenek, ahogyan úgy összesimulunk, hogy az ágyékunk szorsan tapadva már-már párzási táncnak is beillik. A nyakát is csak azért nem csókolom meg, mert akkor úgyis beindulnak a reflexek, és legalább egy rövid ideig adjuk át magunkat a zenének. A formás hátsója azonban a kezembe illik, ahogyan a zene ütemére rázzuk magunkat. Vámpírként viszont nem merül fel, hogy igyak belőle, már jó régóta tudom kontrollálni akkor is, ha elengedem magam.
Azért még ha Blaine nem is ismeri annyira a környéket, mert még nem olyan rgen érkeztek, akkor is biztos, hogy sokkal jobban ismeri mint én, aki nem nagyon járok el szórakozni. Egyszerűen nem fér bele az időmbe és nem is volt rá eddig motivációm, de most úgy érzem, hogy muszáj kieresztenem a gőzt, mert szétrobbanok különben. Apa kómában, az Akadémia ijesztő, hogy fiatalokat engedjünk ki az utcára és én magam is bizonytalanná váltam a hivatásomat illetően. Mindig is apa volt az, aki miatt csináltam, hiszen ő volt, aki annyira akarta, hogy valaki legyek, de most hogy már ennyire közel vagyok hozzá és hogy ilyen rossz a helyzet, nem mindig vagyok benne teljesen biztos, hogy ez tényleg jó nekem, hogy tényleg ezt akarom, hogy... nem félek-e túlságosan attól, hogy én is úgy végzem, mint ő, miközben még alig éltem, mert mindig csak azt tettem, amit kell. - Látod azért mégis csak többeket ismersz, mint én és biztos, hogy több helyet is. - mosolyodom el halványan. Majd jobb lesz, jobban leszek, de most tényleg jól jönne hozzá egy ital, egy kiadós tánc és hogy kieresszem a gőzt és ezzel kicsit elfelejtsem azt, ami annyira félelmetes most. Az cseppet sem zavar, hogy csak egy robogója van. Engem sosem kényeztettek el indokolatlanul, szóval még ilyesmim sincs, meg hát boszorkány vagyok, valójában nincs is rá szükségem. Ismerem a hopphálózatot, Londonban is csak az Akadémia miatt töltök el most több időt, mint általában, amúgy nem szoktam. Ezért nem is ismerem annyira az itteni helyeket. Most a bukósisak hiánya se zavar, főleg hogy nem vagyok olyan sérülékeny, hogy szükségem legyen rá, de erről egyelőre még Blaine sem tud és valójában még én se vagyok vele teljesen tisztában. - Rád bízom, de nem zavar a tömeg. Azt hiszem, ahol sokan vannak és hangos a zene ott sokkal könnyebben kiürül a fejem is. - hát igen, most azt hiszem nem csendes sarkokra és beszélgetésre lenne szükségem, hanem eredelahajamat jellegű szórakozásra. Ahhoz pedig nem egy visszafogott hely kell, meg élőzene, hanem valami olyasmi, amihez egyáltalán ne mvagyok hozzászokva, és ami tényleg kimozdít most ebből a letargikus állapotból. Hamarosan pedig el is érjük a célt, miután átölelve a derekát szorosan hozzásimulva robogtunk végig a éjszakán és London egy részén. Azért már ez is kényelmes volt és kellemes, kicsit élvezni, ahogyan süvít a szél és azt sem tudom hová megyünk pontosan. Igazából akárhová vihetett volna, ha akart volna, most aztán egyáltalán nem szóltam volna semmit rá. Lekászálódunk a hát a motorrol, kicsit azért megigazítom a ruhámat. - Mondjuk nem öltöztem ki, de csak nem nézi senki. - bizonytalanodom el egy pillanatra, de csak ennyi. Nem merül fel bennem, hogy vissza kellene fordulni. Ha már itt vagyunk, akkor jöhet az az ital is. Na nem mintha ebben lenne bármi tapasztalatom. - Valami édeset, ami azért mégis hatásos. - súgom a fülébe, mert hát nem nagyon iszom, tehát jó eséllyel egy alacsonyabb alkoholtartalmú valami is bőven hatással lesz majd rám, viszont valami nagyon töményet meg lehet, hogy eleve nem is tudnék meginni. Az italomat nem nagyon akarom hosszan szürcsölgetni, úgy iszom meg, mintha csak víz lenne, hogy aztán megragadjam Blaine kezét és a táncolók közé vonjam. Tényleg nem akarok most mást, csak kikapcsolni és úgy látom, hogy az itteni fiatalság pont ezt teszi. A zene hangos és az itallal együtt remélhetőleg nem sokára már csak a döbörgést fogom érezni a fejemben, elűzve a zavaró gondolatokat.
Örülök, hogy a stílusommal és a magabiztoságommal most én vagyok képest nyújtani a máskor oly határozott, komoly aurorlánynak. Azért is lettem medimágus, mert hiszek a gyógyulásban, a természet erejében is. Abban, hogy egy kedves mosoly többet számíthat akár egy bájitalnál is. Éppen ezért furcsa nekem, hogy ezt az átkozósdit erőlteti az apám, holott tudja, hogy én jellemzően diplomáciával oldom meg a harcokat is. Talán ebben Reese-nek van igaza, eljutott a világunk egy olyan pontra, amikor már a félelem az úr, s aki nincsen felkészülve arra, hogy a varázserejét bevesse, az nagyjából halott ember. Igen, talán az ő kedvéért elgondolkozom rajta, hogy legalább becsületből elvégezzem az akadémiát, noha maga a rendszer, vagy éppen Petra nem lesz éppen szimpatikus. Nem nehéz visszaemlékeznem az első igazi randinkra, a karneváli hangulat nekem is a kedvencem, még ha Derek óvott is tőle, hogy bármikor nekünk eshetnek a roxfortosok, akiknek nem jön be ez az integrációs program. Ám Reese már akkor is aurornak tanult, s olyan tekintélyt parancsoló lány, akit ha kaptam volna segítőnek, biztosan nem húztam volna az agyát. – Nem szoktam én gyakran belevetni magamat az éjszakai életbe, még csak néhány hónapja vagyunk itt. Ha jól akartam magamat érezni, azt veled tettem. Viszont tudok néhány helyet. – Bólogatok, és már fogom is kézen. Odapusszantok egyet az ajkára, kedves-sármos mozdulattal simítok végig az arcán, hogy letöröljem a könnyét, ám ideje indulni. Az éjszaka már elkezdődött, vissza is kéne érni, hiszen holnap egyikünknek sem lesz könnyű napja. Tegyük fel, hogy még egy napot bent maradok, Reese kedvéért, hogy tényleg csak a nehezebb kihívásoknál essek ki, átengedve a helyet a rátermettebbeknek. Mivel van nálam mugli pénz is, vissza se kell menni a szobánkba, különben sem akarunk feltűnést. A hátsó udvar felé vonom a hölgyeményt, ahol a robogóm van kitámasztva. Tudom, hogy nem egy nagy szám, de fiatal vagyok még luxuskocsikkal furikázni. Különben sem megyünk messzire, elég csak néhány utcányit. Felülök, aztán hátrafordulva húzom magam mögé. Sisak persze nincsen, de ha nyeregben van, akkor kilököm a támasztékot. – Tömeg legyen, ahol elvegyülgetünk, vagy beszélgetős élő zenés? – Kérdezek hátra, mielőtt megindulnánk. Igen, most tényleg jó lenne, ha a sok komoly dolog helyett el tudnánk dobni az agyunkat, levezetni az adranalint. Akár csak egy órára, mert hát nem vagyok én vak, láttam hogy nézett rám, simán felfogható a dolog afféle előjátéknak is. A csókjaink amikor éppen nem bújósak, egyértelműen azt vezetik fel, hogy passzolunk az ágyban is. Ám tekintve, hogy Reese olyan engedelmesen követ, a kezembe adja a választást, akkor legyen az őrjöngés. A Soho is itt van a közelben, már messziről hallatszik a dohhártya szaggató gépzene. Az egykori disco és a modern elektronikus hangzás keveréke. Nem túl sok dalszöveggel. Rátaposok a gázra, hogy a kocsik között cikázva pár perc alatt be is érjünk a neonfények világította sétálóutcára. Beállunk a szórakozóhely mélygarázsába, ott kamerákkal is figyelik a járműveket, onnan sétálunk fel. Belépvén meg is kapjuk a pecséteket a kezünkre, hogy aztán szemügyre vehessük a tömeget, a legtöbben korunkbeliek, izzadt-vongaló testtel követik a zene ritmusát. Mutatom Reese-nek, hogy igyunk valamit gyorsan, mert a bárpult még itt van a szélen, egyszerűbb most, mint később átvágni ennyi emberen.
Igaza van tudom, de mégis elég nehéz ez, hiszen én nem szoktam félni. Erős vagyok, erre tanított az apám és most mégis olyan bizonytalan kezd lenni minden, én is. Bíznom kellene magamban, a saját tudásomban, a képességeimben, de nehezen megy, hiszen ki tudja, hogy én mikor kerülök a Szent Mungóba, vagy azok, akiket majd kiengedünk az Akadémiáról. Fogom bírni lelkiismeretfurdalás nélkül, ha esetleg valaki majd kómába esik és pont én voltam az egyik, aki tovább engedte? - Igazad van, talán majd jobb lesz hamarosan, remélem. Biztosan egy kicsit most mindenki fél. - ki tudja, talán azok között is akad, akik ide jöttek tanulni, sőt bizonyára már a kiképzőink is féltek életükben. Valahogy úgy érzem amúgy ez sokkal emberibbé tenné őket, ha egyszerűen elmondanák. Most olyan távolinak tűnhetnek a diákok számára, Morgenstern és a többiek. Távolinak és tökéletesnek, pedig biztosan nekik is akadnak álmatlan éjszakáik. Biztos ők is forgolódnak időnként és aggódnak a miatt, hogy mi várhat rájuk, vagy mit hoz a holnap. Talán megpróbálhatnék beszélni egyikükkel. Talán nekem is könnyebb lenne, ha látnám, nem csak én aggódom, hogy nem csak bennem ültették el a félelmet. Bólintok végül Blaine szavaira. Azt hiszem megpróbálhatjuk, de nem ma. Ma valami más kell, hogy jobban érezzem magamat. Ma ki kell eresztenem a gőzt kicsit és ahhoz nem az ispotályba kell mennünk. Blaine ebben elég jó, aznap a karneválon, amikor először csókolt meg olyan könnyűnek éreztem magamat. Nem gondoltam semmire, semmi gondra és most jó lenne megint kicsit így érezni magamat, még ha ez holnapra el is tűnhet majd. - Táncolni... igen az jó lenne. Olyan helyre vigyél, amit nagyon szeretsz. Ahol jó a zene, a hangulat, az ital... Muszáj kiengednem a gőzt. Nem szoktam, de most muszáj. Készülj fel, hogy nem vagyok valami jó táncos, de most ez sem érdekel. - mosolyodom el végre rendesen. A szemem még kicsit ugyan piros, de már kezd jobb lenni a helyzet. Azt hiszem tényleg erre van most szükségem, kiengedni a gőzt, elengedni magamat és nem gondolni semmire és senkire, sőt talán kicsit nem is gondolkodni. Ha azt nézzük eleve nem is kellene Blainenel lennem, hiszen a szüleim nem támogatnák. Vámpír, nem olyan családból való, amit ők elvárnak, de ez most nem érdekel. Valami őrülten vonz benne, valószínűleg pont az a lazaság, ami bennem nincs meg. Ki tudja, talán jóirányban gondolkodik és egy kis tánc és pár ital pont jó alap lesz arra, hogy még egy kis ágytornával is megspékeljük a dolgot. Az aztán biztosan lemerítene annyira, hogy kiválóan aludnék kivételesen. Rám férne az biztos. Megfogom hát a kezét, hiszen ezúttal most teljesen rábízom magamat. Ő mondja, hogy hová menjünk és én követem szó nélkül.
Engem cseppet sem zavar, hogy ha bizonyos dolgokban komoly, mert tudom róla, hogy rendkívül érzelmes lány, bele tudja magát képzelni mindenki helyzetébe. Tette ezt velünk is, amikor megjelentünk páran az iskolában, hogy mi is ott fogunk tanulni. Fújolhatott volna sokakhoz hasonlóan, hogy csodabogarak, vállaltan vérlények, de ő simán érdeklődő volt, kiváncsi ránk, mint emberekre is. Azon túl, hogy gyönyörű, egyértelmű, hogy világmegváltó tehetség van a kezében. Lehet, hogy én vagyok az oldalán az, aki a lazaságával pont az oldalt erősíti a szemében, hogy mellettem boldog tud lenni, ám azt nem szeretném, hogy bennem csak azt lássa, aki mint valami önálló életre kelt csokoládé, csupán az adrenalinlöketért felelős. Igenis szeretek vele komoly dolgokról beszélni, gyógyítóként nagyon elhivatott vagyok, ám békés módszerekkel akarom megváltani a világot. - A félelem nem rossz dolog Reese. Tudatja, hogy élsz, és hogy élni akarsz. – Nekem medimágusként napi szinten kell szembenéznem a halállal, s legyűrni valahogy, bármennyire is hivatja a sebesültet, beteget. A félelem mondhatni jóbarát, be kell engedni, hogy uralkodhassunk rajta. Éppen ezért tudok laza, és vidám lenni, mert tudatában vagyok a képességeimnek, az akaratom pedig erős ahhoz, hogy tudjam, képes lehetek megoldani, amit csak lehet. Nem mondom, hogy mindent, nekem is vannak betegeim, akik nem élik túl, de ez afféle angyali hatalom, a védőszentjeként a karjaim között döglődőknek reményt tudunk adni. Reese pedig meg tudja védeni őket. Még ezt a pisztolyos mizériát leszámítva. Ez valóban komoly dolognak tűnik, de a kóma még talán visszafordítható, a halál már nem. – Oh nem, persze, hogy nem akarok én ilyen következtetéseket levonni. Valóban nem ismerem, lehet, hogy teljesen más, mint képzelem. Ettől függetlenül áll a javaslatom, rá tudok nézni, ha szeretnéd. – Lehet, hogy tévedek, és Reese apja sokkal keményebb jellem, nem is szeretné a lányát összetörve látni, de ha meg katonás jellem, akkor nem enyhülne meg, hanem szánalmasnak tartaná a helyzetet. Azt én is érzékelem, hogy a vöröske nem csak aggódik, hanem lelkileg is küszködik. Azt hiszem igaza van, nem biztos, hogy akkor érnénk többet, ha feleslegesen próbálkozunk, ám a komoly téma ellenére elmosolyodom. – A vidámparkba most ne menjünk, de vannak kisebb pubok, ahol lehet szolidan iszogatni, van zene is. Vagy.. az éjszakai élet vonz? Táncolnál? – Pussszantok oda az ajkára egyet, én aztán tényleg benne vagyok, hogy kitomboljuk magunkat. Elméleti szinten holnap már kirugatnám magamat, főleg, hogy Petra nem is mondta, hogy mennyi lett a pontom, de Reese annyira komolyan veszi a szakmát, hogy nem akarom, hogy úgy érezze, hogy én meg a hátam közepére sem kívánom. És holnap neki kemény napja lesz. Viszont.. ha úgy látjuk, hogy az éjszaka közepén visszaérünk, átgondolandó hogy akár össze is bújjunk, ha van saját szobája.
Igen valószínűleg tényleg ez vonz benne, amiben annyira mások vagyunk, hiszen én mindig komolyan ragaszkodtam ahhoz, hogy mindent tökéletesen csináljak, hogy megfeleljek és már nem nagyon tudom, hogy milyen elengedni magamat, vagy lazulni, ahogyan ő tud. Nekem nem menne, vagy legalábbis nem tudom, hogyan kell, pedig most talán pont arra lenne a legnagyobb szükségem, hogy megpróbáljak nem arra gondolni, hogy mi sikerülhet rosszul, vagy hogy mennyire lehet ennek az egésznek rossz vége. Talán tényleg megpróbálhatnánk bemennk az ispotályba, hátha jut valamire. Még ha nem is, legalább lefoglalom magamat és talán az is több most, mint a semmi. Minden olyan bizonytalan és nekem azt kellene mutatnom az újak felé, hogy határozott vagyok és magabiztos, ami valahogy lehetetlennek tűnik jelenleg. - Tudom, hogy igazad van és pocsékul érzem magamat e miatt. Sosem féltem még, most pedig... és úgy érzem nem tudom legyőzni. - sóhajtok egyet, pedig tudom, hogy muszáj lesz, de ez egy érzés, amit nehéz legyűrni. Nem véletlenül mondják, hogy a legnehezebb mindig önmagad legyőzése, és én most ebben kicsit úgy érzem elvesztem, de lehet hogy pont azért, mert folyton csak erre koncentrálok és nem tudok másra gondolni. Túl kellene lendülnöm, vagy nem figyelni rá legalább egy ideig és akkor hátha könnyebb lenne és magától elmúlna. - Nem ismered az apámat Blaine, így kár róla ilyen következtetéseket levonnod. - vonom meg finoman a vállamat. Az apám azért igenis szerintem már gyerekkoromban is úgy gondolta, hogy auror leszek, hogy erre születtem és hogy nekem ez a feladatom. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha most így látna, hogy kételkedem. Bár sosem mondta ki nyíltan a szemembe, de tudom, hogy fiút szeretett volna és engem is mindig olyan katonás rendben nevelt, mintha csak fiúnak születtem volna. Nem hiszem, hogy örülne, hogy az érzelmek beleszólnak az életembe, annak pedig főleg nem, hogy félek. Pont e miatt gondolom úgy, hogy most az lenne a legjobb, ha kicsit elszakadnék ezektől a gondolatoktól és félelmektől és megpróbálnék ellazulni. - Azt hiszem most jobb lenne igen. Tudod... Emlékszel az első csókunkra a karneválban a tüzijáték alatt? Tudom, hogy nem lehet megismételni és nem is akarok bajba kerülni, de muszáj most elszakadnom ettől az egésztől. - mutatok körbe, de ez most érinti az akadémiát és úgy cakkompakk az életemet. A kötöttségeket, a kötelezettségeket és a folyamatos megfelelést. Muszáj egy kicsit csak magamnak lennem és nem foglalkozni semmivel és Blaine ebben igazán profi. El kell kicsit engednem mindent, ami zavar és ami most a fejemben kavarog, mert félek, hogy ha nem teszem, akkor egyszerűen szétszakít és lehet, hogy akkor tör majd rám komolyabban, amikor akár az életembe is kerülhet a gyengeség.
Nem csak arról van szó, hogy lelkes vagyok, sokkal inkább motivált, hiszen elég sokakat vissza tudtam már hozni a halálból, ez kellő magabiztosságot ad. Na nem azt mondom, hogy földre szállt angyal vagyok, de ha nem éppen a gyógyításról van szó, hajlamos vagyok a komolytalanságról. Igenis élvezni akarom az életet, békét hozni, vidámnak lenni, és igen, bulizni, lazulni. Mondjuk akikkel körbeveszem magamat, jóval komolyabb alkatok, Derek nem szívleli azt sem, ha valaki csúnyán néz rá, ránk, és úgy alapból sokan ki vannak készülve az iskolánk szétesése miatt. Kivülállónak számítunk, és egy új közegbe beilleszkedni, ráadásul vérlényként nem a legegyszerűbb. De nem nekem, én aztán nem szoktam senki véleményével foglalkozni. Legalábbis nem veszem magamra, talán Reese-nek is ez a laza határozottság jön be. A beköltözésem napján olyan keményen csókolt meg, hogy mindkettőnkben tudatosult, nem kell finomkodni. – Benned sem akarok semmi ilyet kelteni. Örülök, hogy nyitott vagy erre. – Bólintok sármos, kisfiús vállvonással. Tudom, hogy mennyire fontos neki az apja, és hogy inkább elfogadja, hogy egyszer majd megoldódik ez a kómás helyzet, mintsem küszködjön, és netán még rosszabb legyen a helyzet. Én is úgy igyekeznék felmérni, hogy csak akkor avatkozzak be, ha tényleg sikert remélhetek. – Ez emberfüggő. Valaki nincsen vele tisztában, és csak a hírnév érdekli. Engem pont nem. Viszont lesznek olyanok, akikkel ténylegesen nyertek, sokat nyertek. Az ő kedvükért kell fenntartani ezt a kiképzést. Nem szabad feladni a harcot, csak így van értelme annak, hogy tenni próbálunk. – Vélekedek most megmaradva a komoly vonalnál. Mindig hittem a saját hivatásomban, de az aurorokban is, ahhoz, hogy pont attól féljek, a kettő együtt sok lehet nekem egyszerre, de az apám ezt nem értette meg. Ő inkább valami medimágus helyszínelőt lát bennem, aminek van is realitása, én viszont túl nagy felelősségnek látom, hogy aurorként mégis találok valami haldoklót, akit eszközök híjján nem tudok megmenteni. Arra az ispotály körülményei valók. – Oh, de nem kell mindig megfelelni a szüleinknek. Mi is felnőttek vagyunk. Az apád sokkal jobban csalódott lenne, ha mindent ridegen kezelnél, és csakis a moralitás vezetne. Kétlem, hogy amikor a kislányát babusgatta, akkor már egy hidegfejű józan felnőttet látott volna bele már előre. Merj a gyereke lenni, aki aggódik. – Én sem tudok, sőt, nem is akarok mindig az apám szemében a tökéletes mása lenni, aki pont olyan, mint ő. Végülis nem az én életemet éli, így nem szólhat bele teljesen, hogy mit is teszek. Magamhoz ölelem, hogy bátorságot öntsek belé, kezdünk határozottan összeszokni, egy pár lenni. – Táncolni, tábortűz mellett hülyülni, szerintem ezt a legtöbben szeretik. Akartam volna valami hasonlót is ha már túléltük az első napot, de téged nem akartalak veszélybe sodorni, hogy égjen miattam az arcod. Inkább lazuljunk valamit az ispotály helyett? – Kérdezem most tőle, szívesen hagyatkozom rá, neki kell tudnia, hogy mit szeretne. Bizonyos dolgokban szeretek határozott lenni, ám az érzésein azért nem taposok át.
Úgy irigylem a lelkesedése miatt és még most is képes mosolyt csalni az arcomra, pedig kifejezetten rossz passzban vagyok, de neki még ez is megy. Valahogy fel kell állnom ebből, de egyelőre még nem tudom hogyan. Aggódom apa miatt ez is igaz, de közben még rosszabbul érzem magam azért, mert nem csak ez a gond, hanem a félsz is, ami nem hagy békén, hogy talán rég azt kellett volna mondanom, én nem ezt akarom. Itt vagyok Segítőként, nekem kellene jó példát mutatnom, de még sem érzem most ehhez az erőt magamban. Olyan reménytelennek tűnik minden és kilátástalannak. Lehet, hogy most kiképezzük ezeket az újoncokat és pár hét múlva majd ők is ugyanott fekszenek a Szent Mungóban, mert egyre terjednek ezek a rettenetes pisztolyok az utcán. Akkor hogyan fogok elszámolni a lelkiismeretemmel? - Azt hiszem tényleg tehetnénk egy próbát, csak csendben tegyük, hogy senkiben se keltsünk felesleges reményt. - és persze az sem biztos, hogy csak úgy bemehetünk és nem lenne esetleg baj belőle, hogy olyan betegek körül ténykedünk, akik körül nem szabad. Bár mondjuk az apám meglátogtása még nem feltétlenül lenne furcsa, vagy meglepő senki számára, bár az, hogy magammal viszek egy kvázi idegent... Nem tudom, lehet, hogy tényleg megérne egy próbát, de még mielőtt elindulunk csak úgy érzem, hogy valakinek muszáj elmondanom, ami ott dübörög bennem és annak ellenére, hogy Blaine mindent nagyon lazán kezel, most azért úgy érzem, hogy nagyon igyekszik kicsit azért átérezni a dolgot és segíteni nekem. - És, ha csak ők is áldozatok lesznek és nincsenek is tisztában az igazi veszélyekkel? Olyan fiatalok is vannak közöttük! - na nem mintha én öreg lennék, de akadnak akik szinte a minimum kort is alig érik el, sőt ha jól tudom van egy lány, aki protekcióval még fiatalabban jutott be, mint lehetett volna. Na most őt tényleg csak úgy jó szívvel az utcára küldenék? - Talán igazad van, már ha lenne most ilyesmire idejük. Kösz Blaine... megpróbálom összeszedni magamat. Apa biztosan csalódott lenne, ha így látna.- sóhajtok egy hatalmasat, hiszen nekem igenis fontos, hogy a családom mit gondol, de most nagyon nehéz teljesíteni, főleg hogy apa még eleve kómában is van. Félek tőle, hogy mi lesz, ha tényleg vége az akadémiának, hogy mi lesz, ha befejezem az iskolát és én is terepre megyek. Azért aggasztó, hogy a tapasztalt aurorok közül ennyien vannak kómában. - Na jó... mit szoktál csinálni, ha csak úgy el akarod engedni magad? - pillantok rá végül. Talán ez kellene, kicsit elfelejtenem a bajokat, az aggodalmat és kikapcsolni. Folyton kattogok és ez láthatóan nem sokat segít, de ha kicsit mást csinálnék, amit amúgy nem szoktam, amiben Blaine a profi, a mókában... Én sose voltam jó szórakozás tekintetében, mindig mindent túlságosan komolyan vettem, de most azt hiszem jót tenne, ha megpróbálnám elengedni magamat, vagy is a gyeplőt és hagyni, hogy valaki olyan vezessen, aki sokkal spontánabb és lazább nálam. Egyszer élünk, vagy mi.
- Oh, én mindössze fel akartam dobni a vizsgabiztosok mindennapjait. Nyolcszáz pályázót felmérni.. Biztos unalmas lehet. – Vonom meg a vállamat mosolyogva, mindez tényleg csak felvezetés, sokkal jobban érdekel, hogy mi van a dögös vörös lelkivilágával. Medimágusként mindig az empátia jellemzett, nem vagyok éppen egy komoly alkat, inkább a társaságot szeretem, a diplomáciai megoldásokokat a nyílt harc helyett. Nem akarok én taktikázni, a békére törekszem. Ehhez képest Reese olyan sötéten festi le a jövőt, hogy még én is meghökkenek. Inkább átölelem, hadd bújjunk össze kicsit, a múlt alkalommal olyan keményeket csókolóztunk, sőt, már többedszerre, hogy azon sem lennék meglepődve, ha felpörgetnénk a tempót, csak éppen megígértem, hogy nem zavarom össze, míg a kiképzés folyik. Ő pedig azt, hogy majd lop számunkra valami közös időt. Végeredményben mégiscsak az apja hogyléte a legfontosabb. – Ha nem is ma éjjel, de szívesen tennék egy próbát. Nem akarok kísérletezni, vagy hamis reményeket kelteni benned, mégis.. A mi mágiánk más. Ráadásul kombinálni tudom vámpírvérrel a meteorit pulzáló erejét, már számos olyan beteget visszahoztam a sír közeléből, akikre a legtöbben csak legyintettek. Nem állítom, hogy ezer százalékos módszer, de működhet a pisztoly miatt kómákban lévőknél is. – Bólogatok, arcomon magabiztos kifejezés, viccen kívül tényleg nem fintorgok. Igenis belegondoltam, hogy akár Reese apjánál jó pont lehet, hogy ha hosszútávon komolyra fordul köztünk, hogy tudok segíteni a tudományommal. Nem volt még nagyon komoly párom, de tekintve, hogy a saját apám mennyire vizslat mindenkit, aki a családunk közelébe kerül, ez máshol is így lehet. – Megértelek. Ez nem a rendszer hibája. Sokkal inkább a sötét varázslóké. Azoké, akik megtalálták a hibákat. Ha ők képesek voltak változni, felnőni ahhoz, hogy rést találjanak, az auroroknak is tovább kell lépnie. Nem mondom, hogy jó ötlet mindenkit az utcára küldeni, de ha.. Igen, lehet egy friss csapat, akik még lendületesen vágnak bele. Na nem én.. Nem akarnám más elől elvenni a helyet, viszont ha meg mégis segíthetek.. Feladni viszont nem kell. – Rázom a fejemet, vicces, hogy én győzködöm, hiszen nem is akarnék itt lenni, de közben meg az én hivatásom mások védelme, csak éppen az ellentétes oldalról, ha már sebesült valaki. Hogy eleve én húzzak fel pajzsot, vag ylőjjek pofán valami rossz arcot, amolyan érdekes megoldásnak tűnik, nálam biztosan van vagy száz rátermettebb. – Te már az vagy. Ráadásul a főnököd, az a Morgenstern, nem fiatal már. Biztosan sokat látott. Biztosan van ötlete erre a helyzetre is. És.. esetleg megkérhetnétek, hogy nektek, a már tapasztalt auroroknak is tartson kiképzést, a válsághelyzetre való tekintettel. Mi is szoktunk ilyet kapni, ha nagyon összeomlik a rendszer. Amikor az iskolám elpusztult, én magam is ott voltam a gyógyítók között. És te is képes vagy rá, végülis ezért élünk. Valahol mi vagyunk a jófiúk. Csak te vagy rosszkislány.. ! – Jó, azért itt tényleg beleviszek némi humort, mert kell az is, és a komoly téma ellenére igyekszem az élet napos oldalát látni, még ha én magam is tudom, alaposan sötét most a helyzet. Mégis látom azt, hogy nem kevesen vnanak, akik tenni akarnak. Most csak a kérdés, hogy mi a terve az estére. Én ráérek, mehetünk az ispotályba, vagy ha csak bújna, akkor nem ártana beszerezni valami szopogatható italt, amolyan búfelejtőként.
- Ennek hallottam hírét. Zsírkréta? - mosolyodom el, de persze érezni, hogy ez nem az igazi most, hiszen csak a vak nem látná, hogy nagyon szenvedek. Túl sok a kétség, ami most bennem gyűlik és nem tudom, hogyan kellene kezelnem őket, vagy hogyan tegyek rendet magamban. Olyan ijesztő az egész, pedig eddig nem féltem, de most nem tudom, hogy mégis hogyan temessem el magamban a félelmet. Griffendéles vagyok, bátor igaz? Most még sem érzem ezt a bátorságot, csak a bizonytalanság van meg, de az úgy présel össze, mintha ki akarná nyomni belőlem a szuszt is. Közelebb húzódom hozzá, amikor átkarol. Tudom, hogy mit mondott legutóbb is, hogy megpróbálna segíteni, hátha ő többet ér el. Nem arról van szó, hogy benne kételkedem, de hát ha esetleg sikerül is neki, akkor visszahozna mindenkit? És ha igen, akkor minden megoldódna? Nem tudom, hogy mi lenne, ami ezt a félelmet képes lenne feloldani bennem. Dolgozom most azon, hogy az újak is képezve legyenek, de mi van, ha én magam sem hiszek már ebben az egészben? Hogyan mondjam azt másnak, hogy küzdj, ha én attól félek, ha komoly éles helyzetbe kerülnék, akkor leblokkolnék és nem tudnék mit tenni? - Nem csak erről van szó, de... persze megpróbálhatjuk. Bízom benne, de... - nem jól magyaráztam volna? Lehetséges, hogy azt, ami bennem zakatol nem tudom most jól átadni neki. Mégsem indulok el kifelé most még, mert azt hiszem ezt képtelen lennék odakint kimondani. A végén még meghallaná valaki és akkor nem tudom, hogy mi lenne. Egyszerűen vannak dolgok, amiket én nem mondhatok ki, még visszajutna valakinek a fülébe, akinek nem kellene. - Aggódom apa miatt ez igaz, de az igazán nagy baj, hogy azt hiszem megcsappant a hitem a rendszerben. Túl sokan kerültek már a Szent Mungóba, és nem tudom, hogy hogyan kellene azt mondani nektek, újoncoknak, hogy tanuljatok és menejetek terepre és kockáztassátok az életeteket. Nem lenne könnyebb... engedni nekik? Feladni? - egészen elhalkulok a végére, már-már suttogok, annyira szörnyűnek tűnik ilyesmit kimondani. Visszaroskadok a pad szélére, még ha nem is ülök le teljesen, de mégis csak úgy érzem, hogy nem tartanak meg rendesen a lábaim, úgyhogy muszáj valami stabil, amire támaszkodhatok és most erre csak a pad van itt, mint alkalmas eszköz. - Nem tudom, hogy tudnék-e auror lenni. Olyan sebezhetőek vagyunk. - mondom ki végül most már konkrétan azt is, hogy elbizonytalanodtam, hogy rossz helyen vagyok. Egész életemben igyekeztem megfelelni a család hírnevének, de eddig nem értek ennyire rossz dolgok. Más olvasni arról, hogy milyen volt Tudjukki idején és egészen más átélni szörnyűségeket. Aztán pedig még inkább más, ha vele történik ilyesmi, sőt a szeretteiddel. Nem tudom, hogy képes lennék-e terepen cselekedni. Mi lesz, ha szembetalálom magamat egy olyan pisztollyal és én csak arra tudok gondolni, hogy az apám az ispotályban fekszik? Összeomlok, leblokkolok... könyörögnék, hogy ne bántsanak? Így mégis hogyan lehetnék jó auror?
- Elsőre nem ő ugráltatott, hanem a német csaj. Azt hittem megleptem pár ponton, de talán saját magamat is. Vicces volt. De most ne rólam beszéljünk. – Legyintek viszonzozva a mosolyát, nem kell erőltetni, ha nincsen jó kedve. Odaülök mellé az asztalra, biztosan pakolászott valamit. Kérdőn nézek rá, ha szükséges, akkor simán segítek, már dolgom most úgy sincs, s talán neki sincsen ellenére a társaság. Ilyenkor nem biztos, hogy jó ha egyedül van, mert szinte biztosan az apjával van valami gond, legalábbis nincs jó hír. Tudom, hogy Reese a komolysága mellett mennyire érzelmes, családcentrikus, ebben azért én is ilyen vagyok. Még ha nem is értek egyet apával, itt vagyok, próbálkozok nem pofákat vágni. – Nagyon sajnálom. Mondanám, hogy édesapád vállalta, de nyilván neked, a lányának nem könnyű elfogadni, ha történik vele valami. Szeretnék segíteni. – Bólintok, ki is tárom a karomat, hogy átkaroljam, legalább nem játssza itt a rendíthetetlen kősziklát, és előttem igenis képes törékeny, bánatos csajszinak mutatkozni. Ettől csak még inkább tetszik, még ha ez butának is tűnik, de azzal, hogy rám bízza, hogy erősnek mutatkozzak mellette, igen, azt sugallja, hogy komolyan gondolja velem, nem pedig csak elküld a fenébe. Felsóhajtok, belefúrom az arcomat a hajába, hogy így összebújjunk, én aztán tudom, hogy az ember pillanatok alatt elveszíthet mindenkit. Nekem számos barátom halt meg, holott pár napig tartott csupán az iskolánk teljes pusztulása. Nem azt mondom, hogy maroknyian maradtunk, lehetünk vagy nyolcvan, és már egyre többeket vesznek fel a Roxfortba, de ha belegondolok, hogy nagyjából tízszer ennyien lehettünk.. A többség ott lelte halálát a romok alatt. Kész csoda, hogy mi túléltük. Na és persze apa, s a többi felnőtt, aki megpróbált mindent, hogy mellénk álljon. Az apák igenis fontosak. – Ahogyan a múltkor javasoltam, megpróbálhatok segíteni. Ha be tudsz juttatni az ispotályba. Tudom, hogy ott mindent megpróbáltak már, de.. nekünk más a mágiánk, mint a többségnek. Egy meteorit mágikus komponenseit felhasználva varázsolunk. Semmit nem veszíthetsz, de hátha.. Nem akarom, hogy reménykedj, viszont amennyire nem érdekel aurornak lenni, hosszú évek óta gyakorlom a medimágiát. Gyerünk. – Pattanok le az asztalról, a nyakamból előveszek egy medált, amit még az anyámtól kaptam. Az ékszer önmagában csupán szép, de van benne fiola szinten benne van a meteorit egy szilánkja, amit a legkíválóbb tanulók kaptak meg annak idején. A fontosabb varázslatoknál olykor bele szoktam fűzni, mintegy fókusznak.
Tényleg riadt tekintettel nézek fel, amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó, pedig Blaine nem akar semmi rosszat, de bárki más is lehetett volna, nekem pedig az a dolgom, hogy ne mutassam ki, hogy mit érzek, hogy hogy érzem magamat, hogy mi mardos legbelül, pedig iszonyatosan kínoz és úgy érzem, hogy a félelem csak napról napra jobban megpróbál bekebelezni és már nem tudom, hogy mit kellene tennem ellene. Persze még így is próbálom nem kimutatni, hogy baj van, de Blaine azért nem vak, még ha mindig próbál is mindent elviccelni és szórakozásnak venni. Azért ettől még tisztában van vele, hogy ha a másik nincs a legjobb állapotban. - Igazából most ez a dolga, hogy ugráltasson titeket, ahogyan nekem is. - préselek ki magamból legalább egy halvány mosolyt, hiszen Blaine olyan édes. Mint egy játékos kiskutya, akinek senki se tudná elvenni a kedvét semmitől, pedig lássuk be rémes dolgok történtek vele, amikor gyakorlagilag földig rombolták az iskoláját és ő mégis pozitív próbál maradni, annak ellenére is, hogy ide küldték, amihez egyáltalán nem fülik a foga. Amikor az arcomra simítja a tenyerét halkan felsóhajtva simulok bele, mint egy macska, aki most pont erre a pátyolgatásra vágyik. - Nem, az ő állapota változatlan. - rázom meg végül a fejemet és próbálom megemberelni magamat, mert ha ki akarom mondani azt, amit érzek akkor muszáj leszek erőt venni magamon és abba nem fér bele a sírás. - Én... nekem... biztosnak kellene lennem magamban és hinni ebben az egészben, de egyre kevésbé megy. Shanna nem tudom, hogyan csinálja, olyan erősnek tűnik, pedig Jacob is... Nem tudom van-e értelme és azt hiszem... félek. - egész halkan suttogom az utolsó szót, mintha bűn lenne kimondani. Itt ez a sok kadét, úgy érzem, hogy nem tudják mire vállalkoznak, hogy meghalhatnak, vagy kilátástalan helyzetbe kerülhetnek, mint oly sokan mások és ránk is ez várhat. Bohóckodunk itt, gyakorlatlan fiatalokat próbálunk kinevelni és mintha csak egy játék lenne, egy verseny választunk közülük olyanokat, akik majd az életüket fogják kockáztatni másokért. Vajon értik ezt egyáltalán? Lesz alkalmuk felfogni, vagy átgondolták rendesen? Odaállt valaki eléjük, hogy megrázza őket, hogy minden részletét lássák ennek az egésznek, hogy mennyire veszélyes? Engem egész életemben arra neveltek, hogy harcoljak, hogy auror legyek, ahogyan az apám is, de ő is esendő, őt is eltalálták, akkor én aki fel sem érhetek hozzá... nekem mégis mi esélyem lenne, ha szembekerülnék egy pisztollyal? Én is ott fogom végezni a Szent Mungóban úgy, hogy egész életemben csak dolgoztam és küzdöttem, hogy minél jobb legyek és úgy fogok gyakorlatilag meghalni, hogy nem is éltem igazán. Ez pedig egyre inkább megrémít.
Hát ez a riadt tekintet halál cuki, nem csoda, hogy ilyen mély érzéseket táplálok a dögös vörös irányában. A külső csak egy dolog, de azon kevesek egyike volt, aki az integrációs program kapcsán nem aggodalmaskodott, nem nézett ránk ferde szemmel, hogy a lerombolt varázslóiskola számtalan túlélője közül hetet Dumbledore meghívásos alapon a saját tanulói közé eresztett. Pedig aztán Derek nem éppen egy békés alkat, én viszont tudok rá hatni. A mai nap végén sikerült békére bírni, és visszaküldeni a Roxfortba, holott nem igazán volt ínyére, hogy pont őt vonták be az akadálypályába, hogy megmentsem. Ő aztán nem egy megmentendő bajba jutott hölgy. Viszont legalább Reese is tisztában lehet vele, hogy nincsen körülöttem más lány, ő meg amolyan eltitkolt szerelem, és segítőként eleve fura lett volna, hogy őt menteném meg. Igen, ez is tetszik benne, hogy olyan erős jellem, hogy komolyan veszi a hivatását, s hogy nem adja fel, hogy valahogy felébressze az apját. Valamelyik nap tényleg elmehetnénk az ispotályba, nekem különleges varázslataim vannak, hiszen abból a lezuhant meteoritból, amire épül sok varázslatunk, lehet, hogy újat tudok mutatni. Amivel eddig más még nem próbálkozott. – Sz’asz. Azt hitted, hogy Morgenstern. Tudok annyira kemény, és fenyegető lenni, még kérded sem kell. – Közeledek fülig érő mosollyal, hogy aztán észrevegyem a könnyeket a szeme alatt. Gyorsan visszavedlek normális emberré, és feldobom magamat egy asztalra mellette. – Én se tudom, hogy sikerült. Az a lány tiszta dinka, nagyon imád másokat ugráltatni. Majd holnap kiesek, ez mindegy is, nincs mit rajta ünnepelni. – Simítom a kezemet az arcára, gyengéden letörlve a könnyeit. Más dolog a hülyéskedés, a komolytalankodás, de tudok én fókuszálni, másképpen nem is menne a diplomácia, vagy a medimágia. – Édesapáddal van valami? Rosszabbodott az állapota? – Másra nem tudok gondolni, biztos, hogy ilyesmi történhetett, ez pedig azt jelenti, hogy akár most is érdemes lenne mennünk, engem az sem zavar, ha nem érek vissza reggelre. Észre se veszem, hogy se puszi, se csók, különben is, ezek mind külsőségek. Ha valaki igazán fontos, akkor a lelki bajai van, hogy előbbrevalók mint holmi nyalakodás.
Ennek a napnak is lassan vége. Sikerült megszelektálnom a csapatomat, bár nem volt könnyű. Volt néhány kiemelkedően jó és kiemelkedően rossz, a többiek viszont valahol az átlagos környékén, és pont e miatt volt kitalálni ki legyen az a húsz, aki elhagyja az akadémiát. Szívem szerint csak a jókat hagytam volna meg, de hát nem rajtam múlik és végülis tényleg jár nekik még egy esély. És persze voltak pillanatok, amikor legszívesebben mindegyiküknek azt mondtam volna, hogy egyszerűen menjenek haza, hiszen mit akarnak pontosan? Ez az egész nem olyan egyszerű, mint hiszik. Elveszíthetnek mindent, ha valami rosszul sül el, az életüket is, vagy végezhetik úgy, ahogyan már épp elegen a Szent Mungóban. Nem rémíti meg őket? Mert engem halálosan és ez ebben az egészben a legrosszabb, hogy nekünk nem szabdna ezt mutatni. Nem tudom, hogy Shanna hogy csinálja. Nem beszéltem vele valójában még sokszor, azóta sem, hogy mindketten Segítők lettünk, de Jaket ismertem, volt hogy falazott nekem, amikor megkértem, rendes srác volt... bár nem is tudom, hogy a múltidő stimmel-e egyáltalán, hiszen ő is kómában van, ahogyan apa is és talán soha nem ébrednek fel. Mi lesz akkor velük? Ott maradnak a Szent Mungóban örökké és csak lassan megöregszenek, vagy meghalnak majd? Mi van, ha nem térnek magukhoz? Amikor nyílik az ajtó riadtan pillantok fel. Már megvolt az eligazítás, leadtam a névsort, tudom, hogy kiket kapok majd a következő körben és azt is, hogy milyen feladatok lesznek, amiknek a részleteit mi dolgozzuk majd ki újfent. Nem értem, hogy ki jön be, hiszen direkt egy üres irodát választottam, hogy ne kelljen azonnal visszamennem a szobámba. - Blaine? - tudatosul bennem, hogy ezek szerint még mindig itt van. Nem akartam megtudakolni, hogy a többi csapatból ki maradt bent, vagy esett ki, az talán túlságosan nyilvánvalóvá tette volna, hogy kifejezetten egy valaki sorsa érdekel. Ezek szerint még nem sikerült kirúgatnia magát, pedig nagyon igyekezett már a megnyitón is. Talán... jobb is lenne. - Ezek szerint bent maradtál. Nem ünnepeled meg a társaiddal? - pillantok rá, miközben gyorsan megtörlöm a szememet. Bár a hangomon is jól hallani, hogy nem vagyok éppenséggel a legjobb formában, sőt igen a szemem alól hiába törlöm le a néhány kósza könnycseppet, aminek utat engedtem, attól még nyilvánvaló, hogy sírtam, vagy legalábbis engedtem egy kis időre a gyengeségnek. Most pedig hozom a formámat, mint mindig. Próbálom gyakorlatilag elküldeni Blainet, pedig tudom én jól, hogy annak örülnék a legjobban, ha inkább itt maradna, de hát ő mindig olyan lazán és komolytalanul kezel mindent. Igazán nem kellene a nyakába zúdítani a bajomat, van neki most elég azzal, hogy itt van.
Magam sem hogyan, de továbbjutottam az első napon. Ez messzemenő következtetéseket még nem enged levonni, hiszen sokan kiestek, de még többen maradtak bent. Úgy fest, hogy Petra figyelme nem rám, a notirus lázadóra fókuszált, hanem a még inkább kezdőkre. Medimágusként, vámpírként ha akartam volna se tudtam volna megfúrni még jobban a teljesítményemet. A beszólások pedig úgy fest, nem elég ütőerőt képeznek, hogy csak úgy kirúgjanak. Reese-re se akartam ráhozni a gázt, hogy valami olyan botrányt csinálok, hogy teszem azt, kiszeret belőlem. Nem vagyok én rossz ember, sőt, eleve másokon segítek, de ez nem nekem való. Végül pár embert rá tudtam venni, hogy a sikeres próbák után üljünk ki az akadémia hátsó részére dumálni, meginni egy-két sört, különben sem vagyunk még aurorok, hogy megrójjanak ilyesmiért, ha pedig mégis, hát bevállalok mindent én, hátha végre kitesznek. De nem, semmi ilyesmi nem történt, itt valóban teljesítményre megy a dolog. Végül a sörözés nem csap át vad bulizásba, el is köszönök a cimboráktól, s elindulok vissza a főépületbe. Holnap ilyenkor jó lenne már otthon, de legalábbis a Roxfortban lenni. Ám a lépcsőkre lépvén úgy döntök, hogy vissza az egész, a földszinti irodák felé moccanok inkább. Hátha Reese itt van, és igenis érdekel, hogy milyen napja volt. Nem tudom, hogy merre esik itt a járás, de egy próbát megér, remélhetőleg nem a szőke banyába botlom bele megint, az nem lenne túl fényes lezárása a mostaninak. Így hát végigmegyek a folyosón, ahol a kiképzőket, és segítőket sejtem, s random bekopogok az egyikbe. Semmi osonós mozdulat, tehát ha valaki erre is jár, nem merülhet fel, hogy valami szemétségbe készülök, még az eddigi teljesítményem alapján sem. Kiváncsi vagyok, hogy a dögös vörös mindentől függetlenül hogy vélekedik rólam, a jelöltekről, s úgy általánosságban hol érzi elhelyezve magát az egészben. Csak csinálja, amit feladatul kapott, kreatív ötleteket fűz bele?
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Lehet, hogy nagyon klisésnek hangzik, de ott dübörög bennem az érzés, hogy nekem erre nincs időm. Az Auror Akadémia egy dolog, foglalkozni kell vele, de hogy olyanok is jelentkezzenek, akiknek semmi keresnivalójuk itt, az már más tészta. Közben még mindig nem tudtunk meg többet a rúnafegyverekről, senki sem tért magához majdnem két és fél év alatt, nem tudom, hogy hogy fogunk utat találni Jake-kel egymáshoz, meg kell találnunk Annabelle-t is, lezárni azt a dobozt, amit kinyitott, hogy vége legyen a mágikus anomáliáknak, ott van Vanessa is, aki nyilvánvalóan nincs megelégedve a Roxforttal, mint az újabb börtönével és szeretne kijárni, de egyszerűen képtelen vagyok mindenhol ott lenni. A lista megy tovább és tovább, és semelyik pontján nincsen rajta, hogy egy ex-Testvériségissel veszekedjek a folyosó közepén, vagy éppen pesztráljam, mert segítségre van szüksége. Magát nevezte betört kutyának… ez is szép. A nevetését természetesen nem viszonzom még csak mosollyal sem, ahogy egyre inkább meg akarja mondani, hogy miként is bánjak vele egyre jobban csíkká szorítom össze az ajkaimat. Azt még le tudnám nyelni, hogy elege van abból, hogy kidumálja magát mindenből, de biztos, hogy nem fogok a kezébe útmutatót adni se ahhoz, hogy a kiképzésen jól teljesítsen, se ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni a tényen, hogy milyen utat járt be. - Találd ki magadtól. - mondom elutasítóan, egy kicsit sem értékelve se a stílust, se azt, hogy ennyi beszélgetés után se sikerült “elijesztenem” a céljától és eszében sincsen visszakozni attól, hogy az akadémia diákja legyen. Így is a nyolcszáz jelentkezőből csak körülbelül 25 fogja végigjárni az egészet és megkapni az akadémiai papírjait, tehát vajmi kevés esélye van elérni, akkor minek nekivágni… Ahogy elöntenek az érzések Jake-kel kapcsolatban, szinte úgy érzem, mintha megfulladnék, márpedig nem fogom a gyengeség ilyen jelét mutatni, nem és kész, összeszedem magam, ahogy látom, hogy Ronanen is átfutnak az érzések és ő is egy mély lélegzettel gyűjt erőt, mielőtt megszólalhatna. Elképesztő, hogy amikor ő mondja ki, amit mindenkinek szajkózok, amit magamban mantrázok hónapok óta, akkor a lelkem olyan visszhangot ver még is, amit nem kellene: A kóma nem halál… csak még senki nem ébredt fel belőle. Ahhoz képest, hogy csak nekem jött a folyosón így is már éppen eleget beszéltünk, eszemben sincsen visszatartani, bár a megjegyzésére megforgatom a szememet, de a mappám marad a kezemben, nem vágom utána. - Remélem nem kell majd szavadon fogjalak. - mondom csak utána, és őszintén remélem, hogy nem ez lesz a legközelebbi alkalom, ahol találkozunk. Bár ha kiderül, hogy tényleg bajt keverni van itt, akkor legalább jöhet az “én megmondtam”. Egy ideig még nézem, ahogy távozik, még a familiárisommal is összenézek, felmerül bennem, hogy utána küldöm, de aztán csak halkan felsóhajtva visszafordulok a hírdetőtáblához és folytatom a papírok rendezését, míg nem végzek és térek vissza a Roxfortba, hogy újra meglátogassam azt a furcsa folyosót, Jake reményében.
// Játék lezárva, a helyszín szabad. //
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Mivel nem teszi fel a kérdést, így választ sem kap a miértre, tehát marad félre értve a dolog, hogy mire is kíváncsi voltaképp. Látom megakad a lényegen.. Azért egy kissé erőtlenül és nem is kifejezetten jókedvemben de valami nagyon rövid nevetésféle felszakad bennem pillanatra egy röpke fejcsóválással, aztán felhomályosítom, mert ezek szerint a nyílt kártyák se sikerültek olyan nyíltra számára. - Nem a képzésről gondolkozom így. Úgy értem, veled szemben. Mert jelenleg olyan mintha ezt várnád tőlem. Mintha folyamatosan sarokba akarnál szorítani. - veszek egy lasabb mély levegőt csendben - Én pedig csak annyit kértem, hogy ezt ne csináld! Senki előtt nem tudok és nem is akarok a végtelenségig önigazolni. - igen.. Épp most "szóltam rá" a parancsnok lányára lényegében..és nem megkértem illedelmesen mint egy kisdiák. Persze tudom hol a helyem a ranglétrán. Nem volt a hangomban tiszteletlenség. De, most már úgy elég volt. Rohadtul! Talán bűntudatot, vagy frusztrációt kéne éreznem emiatt, de.. Miért éreznék..? Ronan nem tett semmit... Mondjuk az az idióta akkor is érezne.. Nem kapok választ így újra felteszem a kérdést - Tehát mit vársz tőlem, hogy "tovább tudjunk lépni"? - őszintén érdeklődve várom a válaszát, bár számára lehet ez a stílus már pimasz... Vagy pofátlan ki tudja? Illik egyáltalán ilyet kérdezni az én helyzetemben? Épp nem érdekel, ha ezt is passzolja akkor lehet tényleg siman csak.. a nyakamra fog lépni még párszor. Arra meg, jobb felkészülni. Aztán kiszalad a száján valami aminek következtében talán most először nagyon is valós, elevenembe találó érzések ütköznek ki úgy.. A mimikámon és a testtartásomon egyaránt. Düh, tehetetlenség, gyász. Ami egészen más jellegű, mint amit az ember az ikre iránt érezhet. Hiszen Scathach is kómában fekszik a Millennium óta.. Ronannek pedig fogalma sem volt...mert egy bamba fasz... hogy miért nem talált volna nála viszonzásra... De végül csak veszek egy néma mély levegőt. - Egyikőjük sem halt meg. A kóma sem halál. - mondom ki, de csak össze harapom az állkapcsom. Aztán ránézek én nem kerültem a tekintetét egészen az utolsóig. De most valami át szakad bennem úgyhogy ideje távoznom. Azt sem gondolom, hogy most itt a folyosón kéne leállnunk trécselni a veszteségeinkről... - Nos akkor.. Viszlát később! Esetleg egy kihallgató szobában két kávé mellett az asztal két végén. Elvégre lehet... Mindkettőnknek csak a megszokott környezet hiányzik. - szemtelenkedek még egy sort aztán sarkon fordulok és ezzel lényegében én le is lépnék. Nem igazán várok az utolsóra választ... Legfeljebb hogy valamit utánam vág...
Tudod mit okoz az;
Amikor elismered, hogy egy antagonistáknak is lehet igaza? Nemcsak a hőst fizikailag pusztítja el, hanem igazából a hős értékeit pusztítja el.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Nem érti a lényeget, vagy csak elengedi a füle mellett. Nem azt kérdőjeleztem meg, hogy ide hogyan csatlakozott, hanem azt, ha egyszer amnesztiát kapott, akkor miért nem olyan papírokkal, hogy tovább tudja élni az életét, mint a tanúvédelmi programokban. Miért nem hawaii-on keveri a koktélokat, vagy nem tudom, miért van itt a szemem előtt, Londonban, ahol a Testvériség és a Minisztérium legaktívabban egymásnak feszül. Ha elkezdene fizikai fölényt fitogtatni, akkor egészen biztosan szemberöhögném, hiszen tetőtől talpig boszorkány vagyok, az izmozás olyan szinten mugli dolog a mágia erejével szemben, amit mondhatni ilyen formában eléggé lenézek. Természetesen elvégeztem a fizikai kiképzéseket, jó kondiban vagyok, tudok harcolni, de a mágia az első. Nem válaszolok, nem mondom ki, hogy az én szememben is áruló és hogy jobban örülnék, ha a világ másik felére szökne, hiszen ezt már kimondtam korábban. Arra, hogy ugyanazért vagyunk itt egy kicsit összeszűkítem a szememet és ahhoz képest, hogy kissé macskásnak hat a tekintetem, farkasszemezésbe kezdek, mintha azt latolgatnám, hogy igazat mond, vagy hazudik. Hiszen lényegében tényleg ezt latolgatom. Egész addig nem is szólalok meg, ameddig meg nem hallom, hogy… - Betört kutya? Tessék?! - szakad ki belőlem, akármennyi ideig is sikerült hallgatnom és kicsit elcsendesülnöm. - Ha így gondolkozol a kiképzésről akkor rajtad már az se segítene, ha teljesen kicserélnének. - válaszolom, de most már nem olyan ingerült a hangom, inkább csak frusztrált és kimerült, mély levegőkkel nyugtatom magam, ahogy az elmémet is elkezdem kicsit csitítani. Annyira fontos volt nekem egész életemben, hogy mindenkivel jó kapcsolatot építsek ki, hogy megfontolt legyek, logikus, tanult és felkészült, most pedig a folyosó közepén lényegében veszekszem egy ex-Testvériségissel. Ez nem én vagyok… nem ilyen voltam… De akkor sem fogom felajánlani a segítségemet, illetve belemenni abba, hogy segítek, ameddig nem magyarázza el, hogy azt a betört kutyát mégis hogy értette, mert egyelőre ha hozzám osztják be, akkor azt nem fogja megemlegetni. Nem sóhajtok fel hangosan vagy látványosan, de érezhetően megváltozik a hangulatom, ha a gyászról beszélünk. Kicsit mondhatjuk talán úgy, hogy magamba szállok, megszakítva a szemkontaktust és a faliújságra meredve, mintha bármi új vagy ismeretlen lenne a papírokon, amiket feltűztem. Én a férjemet veszítettem el, amikor a rúnafegyverrel lelőtték, a legjobb barátomat, akivel elválaszthatatlanok voltunk kiskorunk óta, ő pedig az ikertestvérét, aki Grindelwald mellé állt és ki tudja, hogy hova tűnt a Szent Pál Katedrális robbanása előtt. Valahol a lelkem mélyén ott van, hogy hiába az ő oldalán egy alvilági veszett oda, az én oldalamon pedig egy hős, lényegében, az elvesztésük fájdalma lehet hasonló, ha nem éppen olyan fájdalmas. - Még nem biztos, hogy meghalt. - válaszolom, ezúttal éppen olyan csendesen, mint ő, bár elég nehéz kibogarászni, hogy Ronan ikertestvéréről beszélek, vagy sem. Hiszen Jake sem halt meg, hiába tekint rá mindenki úgy, ahogy az összes kómásra, halottként. Nem az, és ha az álmom igaz volt, akkor újra rá fogok találni a folyosókon, és ha ez megtörténik kitaláljuk majd valahogy, hogyan is térhet vissza hozzám. És vissza fog térni. Mi mindig megtaláljuk egymást.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
- Azért engedték, hogy csatlakozzak, mert Kingsley-vel beszéltem, hülye lennék ezzel szórakozni. Papír és név nélkül pedig nem, nem vesznek fel csak úgy akárhová a jelenlegi közhangulat miatt. A minisztériumtól amnesztiát kaptam, nem kevés fenntartással, a Testvériség szemében pedig áruló vagyok. Szökevény. Ennek ellenére szeretnék kezdeni valamit az életemmel. - szakad ki belőlem bár még mindig csak halkabban, hiszen Shannaval állok szemben. Egyrészt rangidős auror lassan, a tapasztalataival mindenképp, másfelől nő. Bennem pedig bennem van, hogy nőkkel se nem emelgetjük a hangunkat, se nem fitoktatjuk a fizikai fölényünket hobbiból vagy puszta indulatból. Így tehát hiába taposunk egymás egójába újra és újra, úgy döntök az okos enged szamár szenved elven, hogy ideje engednem. Hiszen látszik, hogy ő a büdös életért nem fog, abban az esetben azonban lassan de biztosan ki fogjuk nyírni egymást. Arra hogy minek lenne itt csak sokatmondóan nézek rá. - Úgy vélem akkor ugyanazért állunk most itt. - szögezem le határozottan és hagyok némi szünetet is, hogy beérjen a gondolat. Nem gondolom, hogy ez egyenes út lenne egy.. nem túl barátságos keringőre, így én minden szívfájdalom nélkül "mertem". Az utolsókra csak nézek rá, de nem azért mert nem tudok rá mit mondani, inkább csak az, hogy Ronannak tényleg ezt kéne elviselnie és kiállnia ha ő lenne itt?? Ez komoly?! A vállaim kissé megzuhannak és ha már nyílt kártyákat tereget akkor én is megteszem. - Remek. Nekem nincs bajom veled. Viszont.. nem erősségem a végtelenségig meghunyászkodni senki előtt. De annak érdekében, hogy ne akard kitörni a nyakamat, ha esetleg hozzád osztanának, mi lenne, ha segítenél? Bevallom fogalmam sincs mit kellene tennem az ügy érdekében, hogy mondjuk önmagam maradjak közben. Ne egy betört kutya. - teszem fel végül neki a kérdést, ami már egyfajta célzás arra, hogy hajlandó vagyok együtt működni vele, ha ő is hajlandó ilyesmire. - Sejtem, hogy ezerszer rosszabb dolgokon mentél keresztül.. - egy nagyon mérsékelt együttérzés megcsillan a hangomban. - De ezt légy oly szíves és ne rajtam verd le! Én is küzdök egy csomó mindennel. Én is gyászolok. - mondja ki egészen halkan, aztán vállat von, hiszen senkit nem érdekel ezzel tisztában van. - Mindegy. Csak próbáljunk meg valahogy együtt működni.
Tudod mit okoz az;
Amikor elismered, hogy egy antagonistáknak is lehet igaza? Nemcsak a hőst fizikailag pusztítja el, hanem igazából a hős értékeit pusztítja el.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Nem, tényleg nem követtem le az életét. Éppen gyászoltam. Még mindig kvázi gyászolok. Minden energiámat abba fektettem, hogy először Nox-ot kerítsem elő, aztán abba, hogy felálljak a bukásból, majd abba, hogy túléljem a kviddics arénát és elkapjam Annabelle-t. Nem az ő életével törődtem, ahogy az iskolával se különösebben, az évek múlásával egyre kevesebb az elmélet és egyre többször járok csak be vizsgázni. Ronan és az ikertestvére, Jude, soha nem voltak a radaromon és talán ez nem is volt véletlen, ha jobban felfigyelek rájuk, akkor talán arra is, amit csinálnak. - Iskolát nem fejezhetted be, egy normális állást helyes papírok nélkül nem tudsz szerezni, de a hivatalos aurorkötelék kiképzésére felvettek? - kérdezek vissza, de azért látszik rajtam, hogy egyetlen foknyit megilletődtem attól, hogy nem ment végig a papírmunka az amnesztiájával túlságosan jól, ha ennyire nincsenek lehetőségei az életre. Akkor se változik a tény, hogy szívesebben látnám valami haszontalan helyen, mondjuk egy Pennaboltban, mintsem a Minisztériumban vagy az Akadémián, de akkor is elgondolkoztató. - Nem vagyok szörnyeteg... - válaszolom vissza, mert a szavaival egy kissé sikerül beletalálnia és nem az erősségem az elengedés - mint láthatjuk is. - Én is a jobb jövőben reménykedem, különben minek lennék itt? A kérdés talán költői, de kihúzom magamat és megadom a lehetőséget, hogy megválaszolja, ha meri. Soha nem mondanám, hogy az ő esetében az Azkaban vagy a dementor-csók lenne a megfelelő lépés, fiatalon szervezték be, kimosták az agyát, de azt se fogadhatom el csak úgy, vállrántással, hogy rablóból pandúrrá avanzsálódik a szemeim előtt. Ezzel még meg tudnék küzdeni, de ahogy kekeckedő szavakkal teszi fel az új kérdést minden, ami elkezdett meglágyulni bennem újra megkeményedik. - Melyik részét nem értetted annak, hogy nem vagy szívesen látott itt? - kérdezek, válaszra se méltatva. Mindig is büszke voltam arra, aki vagyok, hogy egyszer a jövőben talán igazi hőssé válhatok és a szavai olyan mélyen sértik az egómat, amit már nem tudok lenyelni. Egy baráttól lenyelném, megfontolnám, megrágnám, megérteném, de tőle... Tőle nem megy. - Soha nem mondtam, hogy senkinek nem adnék esélyt. Csak neked nem akarok. - mondom ki végül őszintén, mert bár átszalad rajtam, hogy elég, ha a tekintetem sugallja, de legyünk egyenesek, legyen csak érthető ez a beszélgetés. Nem vagyok rossz zsaru, még a saját szakállamra is csak egyszer cselekedtem egyedül és csúnyán meg is égettem magamat. Nem fogom engedni, hogy ilyenekkel dobálózzon, ebben a hangnemben csak úgy, még akkor se, ha neki is van kit gyászolnia. Sőt, jelen pillanatban nem is jut el teljesen a szívem mélyéig, hogy Fionn meghalt, akit követett és hogy az ikertestvéréről se tudni semmit, akivel olyanok voltak - legalábbis kinézetre -, mint két tojás, tehát biztosan egykoron közel álltak egymáshoz. Nem ezekről beszél és így csak a kekeckedő köpönyegforgatót látom benne, nem az embert.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Az, hogy leengedi a kezét, nekem csak annyit mutat, hogy nem fél. Bár érzem, hogy pattanásig van feszülve. Nem gondolom, hogy itt és helyben pálcát rántva nekem esne. Nem ostoba én pedig nem támadok neki. Semmiféle fenyegető mozzanatom sincs. Nyilván a Minisztériummal nem fog megtörténni... Hát persze. De inkább nem hozom fel, hogy azért a Minisztériumon belül is van jó pár rés ahonnan nem hogy szivárognak dolgok, de egyértelmű, hogy a Minisztériumra is változás vár még ha nyíltan így nem is fog váltás bekövetkezni. Egy kissé megelégelem, a meghunyászkodott szerepét, de nem húzom fel magamat mint ő. Próbálja vissza fordítani a kérdést. - Nem fejezhettem be az iskolát. Azonnali eltávot kaptam... értelemszerűen.. És igen, munkát vállaltam, mert valamiből meg kell élni, de tudod papír nélkül; név nélkül ez annyira nem zökkenőmentes. - javítom ki. Ennyire elvakította volna a düh, hogy fel sem tűnt neki, az incidens után nem mehettem vissza még levelezőre sem a suliba, holott háztársak voltunk..? A névvel kapcsolatban eszembe sem jut, hogy esetleg félre értheti, vagy magára veheti. Azért az utolsóra össze szalad a szemöldököm és egy kissé mogorva képpel nézek rá - Tudod örülök, hogy a Minisztérium nem teljesen van azon az állásponton mint te. Nagyon sokan ítélődnének halálra, vagy életfogytiglanságra úgy, hogy semmi mást nem tettek, csak egy jobb jövőben reménykedtek. - mondom csendesen, kifújom a levegőmet félig megadóan félig inkább úgy, hogy "engedd el". - Melyik részét nem értetted annak, hogy Fionn álma és a jelenlegi Testvériség nagyon messze állnak egymástól? - vissza veszek a hangnemből - Ha senkinek sem adsz esélyt a változásra, előbb utóbb te leszel a "rossz zsau" csak mondom...
Tudod mit okoz az;
Amikor elismered, hogy egy antagonistáknak is lehet igaza? Nemcsak a hőst fizikailag pusztítja el, hanem igazából a hős értékeit pusztítja el.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Nem mondom, hogy egyszerűvé teszem, hogy nyugodtan visszahelyezkedhessen a mindennapokba és megbánja a bűneit. Valójában már azzal, hogy a katedrálisban a mieinknek segített és utána a tárgyalások során elmondott mindent és amnesztiát kapott lezártnak kéne tekintenem a történetét és ennyi. Ezt kéne tennie egy minisztériumi dolgozónak, aki hisz a vezetőség döntéseiben, és valahol mélyen ezt tudom is, csak nem alkalmazom. Bólintok a névre, bár belül kicsit talán összetörök, mintha tényleg lett volna esélye, hogy csak úgy leadta a papírját és átcsúszott. Kingsley-nek nem tudok ellentmondani, jóval felettem áll a ranglétrán és azzal, hogy a parancsnok lánya vagyok akkor sem élnék így vissza, ha megkínoznának. Hogy is szokták mondani? A barátaidat tarts közel, az ellenségeidet még közelebb, és még mindig nem jött el az a pont, hogy máshogy tekinthessek rá, hogy biztos legyek abban, hogy nem csak megjátssza a pálfordulást most, hogy nincsenek nagyon jobb lehetőségei. - Igen, ezek szerint fogunk. - válaszolom, nem sok örömmel a hangomban. Ott az ígéret, hogy szemmel fogom tartani, és ha így lesz, akkor nem fog a familiárisom vijjogni, hogy megkönnyítse a dolgát. Amikor közelebb lép lazán leengedem a kezemet magam előtt, ami lehet annak is a jele, hogy nyitott vagyok a szavaira, vagy inkább annak, hogy így a szabad kezemmel könnyebben elő tudom venni a pálcám - nézőpont kérdése. Ő olyan visszahúzódó, szinte meghunyászkodó, én pedig pattanásig vagyok feszülve, hiába láthattam Jake-et, egyszerűen nem volt elég. Ha megtalálom azt a folyosót, amiről beszélt, és ott olyan lehet, mintha hús-vér lenne... De akkor sem fog felébredni, nem lesz normális életünk. - Nem tudom... - mondom először egy kicsit elbizonytalanodva, halványan visszavonulót fújva. - De ez a Minisztériummal nem is fog megtörténni. - teszem hozzá, ezt még magabiztosabban. - Miért nem elég neked az, hogy szabadon járhatsz-kelhetsz, hogy befejezhetted az iskolát és elmehetnél dolgozni, miért akarsz az akadémiára jönni, kihívni a sorsot magad ellen? Még is hogy bízhatnék benned, hogy a képzés elvégzése után a régi társaiddal szembefordulva meg tudod tenni, amit kell? - fordítom vissza a kérdéseket, hiszen élhetne normális életet, miért kell mindig... a szemem előtt lennie?
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
A hangneme épp olyan számon kérő, mint a közös nyomozás alkalmával. Amit igyekszek ignorálni. Őszintén szólva pillanatnyilag fellángol bennem, hogy mennyire igazságtalan ez azzal a nyomorulttal szemben. Ronan Fionnban hitt. Semmi köze nem volt Grindelwaldhoz, pont Fionn miatt nem is lehetett volna. Így akaratlanul is a testvérem védelmére-vagyis a "magam" védelmére kelek egyenlőre csak fejben. - Kingsley-vel beszéltem. - tényleg vele beszéltem ez ügyben. Tudtam, hogy olyantól kell engedélyt kérnem, aki ismeri az ügyemet, nem csak felületesen és elég nagyágyú ahhoz, hogy csak úgy ne lehessen eltörölni a szavát. Persze Shannaban ez szülhet egy újabb tüskét, hogy jahj hát persze kihez máshoz mentem volna puncsolni de nem érdekel. - Oh! Akkor ezek szerint fogunk még találkozni itt. - mondom halovány reménnyel. Végül beállhat némi csend. Aztán halkabbra veszem a hangomat és egy fél lépést teszek közelebb felé, bár ügyelek, hogy a személyes terébe ne lépjek be. - Nézd én.. Sajnálom ami történt. Igyekszem azóta nem rossz döntéseket hozni. De.. te mit éreznél, mit tennél, ha mondjuk a Minisztériumból amiben addig hittél, egyszer csak kitörne valami más.. amiről nem is tudtál hogy ott növekszik és eltöröl mindent?
Tudod mit okoz az;
Amikor elismered, hogy egy antagonistáknak is lehet igaza? Nemcsak a hőst fizikailag pusztítja el, hanem igazából a hős értékeit pusztítja el.
Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.
Nem is azért vijjog a madár, mert gyanús lett volna, amit tett, hanem azért, mert szimplán éppen annyira ellenszenves a másik számára is valószínűleg, mint nekem. Még is csak a lelkem egy darabja, és Ronan a Testvériség tagja volt, soha nem fogom megbocsájtani neki, hogy így elárulta a varázsvilágot és a minisztériumot. Tucatnyi törvényt szeghetett meg, ha nem is tett semmi rosszat - tehát konkrétan nem támadt meg senkit mondjuk -, akkor is már a támogatásával és a munkálkodásával tucatnyi embert sodort veszélybe, hiszen a pisztolyokat is ők fejlesztették ki, ők kezdték el használni ellenünk, aurorok ellen. Igazából egyértelmű, hogy bármiért is van itt, az akadémiával kapcsolatos, hiszen itt vagyunk az épületben, még is kiütközik, hogy nem vettem elég mélyen részt a szervezésben, mert akármennyire tűnik bűnbánónak, ellépek a faliújságtól és úgy ölelem át magam előtt a pergamen-köteget, mintha a karjaimat fonnám össze várakozóan. - Ez nagyon... nemes tőled. - válaszolom, de nem túl sok meggyőzöttséggel. Már egy küldetés alkalmával megjelent segíteni Daphnenak, Padmának és nekem, de ott is éppen annyira nem éreztem a létjogosultságát, mint itt. A Testvériséghez tartozott, miért adunk neki újabb és újabb lehetőségeket bizonyítani? A bűnei nem múlhatnak el csak úgy, nem kaphat amnesztiát - amit lényegében már meg is kapott, de ez nem jelenti el, hogy én felejtek. - Még is ki fogadta el a jelentkezésedet? - kérdezek rá, komolyan érdekel, hogy mennyire jön felső körből az utasítás. Talán csak átcsusszant a szűrőn, véletlenül, mert nem figyeltem és olyan fogadta el, aki nem volt tisztában az egész történettel, talán hazudott benne, elhallgatta a Testvériségit és csak a tanulmányait sorolta, talán... Gyűjtöm a kifogásokat, hogy mi történhetett, hogy megmagyarázzam még is miért van itt előttem. - Kiképzőnek jelentkeztem és ugyan még maga a kiképzés nem kezdődött el, de van már mit kihírdetni. - válaszolom, akárhogy is legyen, ha felvették, akkor a házirenddel kapcsolatos papír és a pergamenek nagy része a kezében majd rá is érvényes lesz. Akármennyire nem szimpatikus a dolog, nem gáncsolnám el úgy, hogy szándékosan elhallgatok előle valamit vagy félreinformálom. Rá kellett jönnöm, hogy a hirtelen felindultságból cselekvés, pláne a hirtelen bosszú nagyon vissza tud sülni. Nem akarok huszonévesen megkeseredetté válni, csak... nagyon nehéz. Most nézek csak végig rajta, a tartásán, a halkságán, talán már így is éppen elég agresszív voltam a kérdéseimmel. De baj lenne, ha elijeszteném? Tényleg szükségünk van minden segítségre, még olyanra is, mint az övé?
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
️️️️
