2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A saját elképzeléseimet sosem akarnám másokra ráerőltetni, hiszen nem vagyunk egyformák. Igaz, hatással vagyunk a közösségünkre, és bízom benne, hogy Gemma is oldódik kissé, s nem minden vámpírt tart majd bestiának. Nem vagyok olyan naív, hogy azt higgyem, aki vérszomjas gyilkos, azzal elég elbeszélgetni, talán annak Marknak idő kell, hogy változzon, de mindenki megérdemli azt a bizonyos második esélyt. Az pedig, hogy meghal egy szerettünk, sajnos az élet szerves része. Bánkódni szabad, a múltban élni az én olvasatomban szigorúan tilos. Akit valaha szerettünk, az örökkön-örökké elkísér, de nem húzhat vissza. A pozitív gondolatok váltják meg a világot, nem a harag vagy a kín. – Nem csak Shannáról beszéltem. – Teszem hozzá hamiskás mosollyal, hiszen most már egyértelműen azon tűnődöm, hogy ha a szülei meghaltak, és már csak a sötét bátyja van neki, akkor valóban nehéz elfogadni a sorsát. Viszont ha olyan emberekkel veszi magát körbe, akik gyógyíthatják.. Talán ez az Andrew is hasonlóan sérült, és ha csak egymásba kapaszkodnak, attól csak a felszíni sebeket gyógyíthatják, a lelki mélységek megmaradnak óriási szakadékként. Onnan nehéz visszakapaszkodni. Tudom, hogy vannak, akik eleve ilyen közösségbe járnak, ahol megértik őket, de én mégsem ebben hiszek. Hagyni kell, hogy valaki felhúzzon a padlóról, és talán sem Shannának, se Gemmának nincs ilyen. – Most nincs igazad. Tudom én, hogy az érzéseket nem lehet megfogalmazni. Minden sokrétű, összetett. Csak azt mondom, hogy tudatosan kell döntéseket hozni. Elvonni a saját figyelmedet. Mondok egy példát. Ha tudod, hogy mitől van pocsékul, akkor írj egy listát azok ellenkezőjéről. Magány: közösségbe menni! Akkor is ha nem ismersz senkit. Gubbasztasz a fotelben? Táncolj! Már csak az újdonság varázsa is nyerő lehet, végső soron pedig eredményhez vezet. Ha ez egyszerűség, akkor magában hordozza az egyszerűen nagyszerű megfogalmazást. – Lassítok kissé, és meg is állunk a beszélgetés közepette. Tudom, hogy nem éppen a vámpírokkal való konktaktus híve, de mégis, miközben beszélek, barátian átkarolom a vállát, hogy érezze, van kire támaszkodni, még ha nem is ismerjük egymást. A mondandóm talán okoskodónak hathat, és betanultnak, mintha minden medimágus ezt szavalná, ellenben én magam miatt vagyok ilyen, ezért lettem gyógyító. Szeretek hatni. Aztán mégis elengedem, amint beérünk a jóslatok termébe, ahol meglepetten hallgatom, figyelve az apró fehér gömböket a polcokon. – Akkor.. a bátyád nem is a bátyád? Az igazi családod.. szörnyűségeket csinál? – Nem értem, hogy milyen jóslatról van szó, de biccentek, hogy Gemma nem akar róla mesélni. Várok azért, és tartom a frontot, ha meg akarná keresni a nevére szóló gömböt.
Talán igaza van és aki fontos nekünk nem akarná, hogy a múltbe temetkezzünk és képtelenek legyünk kilépni a gyász kínzó állapotából, de ezt az ember nem mindig tudja befolyásolni. Vannak olyan tragédiák az ember életében, amiket egyszerűen nem lehet csak úgy feldolgozni. A szüleim halála a mai napig fáj, ha arra gondolok, ami történt, ahogyan a fogvatartásom traumája se szűnik meg sosem, maximum megpróbálom magamban elnyomni és kezelni, már amennyire ez egyáltalán lehetséges. Valamennyit segített, hogy anyával beszélhettem és elbúcsúzhattam tőle, de meg nem oldotta a hiányérzetet, amit maguk után hagytak. - Talán igazad van, de nem mindig vagyunk képesek azt tenni, amit logikusan kellene. Néha a szív erősebb és ha megsérült nem olyan könnyű meggyógyítani. - azt hiszem Shanna még mindig lényegében egy nyílt, gyógyulni képtelen sebbel él együtt és nem tudja rendbehozni senki sem. Neki kell valahogy legyűrni ezt, de úgy nehéz, hogy folyton csak a harag és a remény között vergődik. Ezért ment utána egyedül Noxnak és ezért nem képes a munkán kívül mással foglalkozni, mert ez legalább leköti a gondolatait és nem azon jár az esze, hogy vajon valaha fel fog-e ébredni az, aki a legfontosabb neki. - Jók a meglátásaid Blaine, de mintha mindent jóval egyszerűbben látnál. Számomra kevés dolog fekete és fehér, túl sok azt hiszem a szürke. - pedig tudom, hogy könnyebb lenne döntés hozni és megpróbáltam. Nyitni a testvérem felé, elfogadni a bocsánatát, de attól még nehéz kitörölni a fejemben lévő képeket arról, ahogyan szinte vérengző vadállatként végzett a szüleinkkel, akik csak jót akartak nekünk, csak megmenteni minket egy rossz élettől. De ettől még, ha nem is vér szerint, de a testvérem marad és akarom, hogy az legyen, csak ezt a feszültséget tényleg nehéz kiírtani magamból, amit a jelenlétében érzek, vagy ha csak rá gondolok. A jóslatok terménél viszont mégis megtorpanok, hiszen talán még mindig ott van az, amelyik rólam róla. A bátyámét vélhetően nem emelhetem le a polcról, mert úgy tudom csak a jóslat létrehozója és az nyúlhat hozzá, akiről szól, de a sajátom, ha ott van... Bár hiszek anyának, de mégis csak kíváncsi lennék, hogy mi lehetett benne, amiért meg akartak menteni. Mi történt volna velem Dane családjában, ha velük maradok? - Ez egy elég kusza és bonyolult történet és nem biztos, hogy itt és most képes lennék beszélni róla, de van egy jóslat, ami elvileg rólam szól. A szüleim... valójában a nevelőszüleim a jóslat alapján mentettek ki az igazi családomból. - mondom el végül bár csak igen röviden összefoglalva, hiszen ez tényleg csak a családi drámám egészen kis szelete, részlete, de most nem is hiszem, hogy telve aggodalommal Andrew miatt is, képes lennék részletesebben mesélni azokról a rémségekről, amik történtek velem.
Elég jó emberismerő vagyok, ezért aztán örülök, hogy azt látom, hogy Gemma is egyetért velem, csak nehéz kimondania egy kollégájáról, hogy maga alá temette a múlt. Hiszen ezzel olyan, mintha ítélet mondanánk a sorsa felett, ami nem tisztünk. Én nem is akarok pálcát törni, csupán segíteni. Amolyan önjelölt hőslelkű lovag vagyok, bár amilyen szinten hülyéskedek sokszor, inkább udvari bohócnak mehetnék el. Mégis, van bennem valami furcsa megmentési kényszer, szeretek mindenkinek fényt vinni az életébe. Ami persze biztosan érdekes, lévén hogy vámpír vagyok, na meg még mardekáros is, ám hiszek abban, hogy nem a leosztott szerepek határoznak meg minket. Medimágusként ki tudtam teljesedni, és ha most auror is leszek, végképp nem munka lesz ez csupán, hanem hivatás. – Ezt.. nehéz így megítélni. Tudod én nagyon szeretek élni, és védeni másokat, de a halál elkerülhetetlen. Évekkel ezelőtt meghalt az anyám, de tudom, hogy nem szeretné, ha gyászolnék, ha valami gödörbe kerülnék. Ha meghalna bárki a környezetemben, nyilván sokk-ként érne, ám az élet oly rövid ahhoz, hogy a múltban éljünk. Nem, tovább kell lépni, még ha ez most nyers igazságként is hangozhat a részemről. – Igen, aki meghalt, arra örökké emlékeznünk kell, bennünk él tovább, de még a gyászév is extrém sok. Pár hét, esetleg néhány hónap, de több semmiképpen sem. Sosem leszünk ugyanazok, mint akik előtte voltunk, de minden megerősít, további tapasztalással tölt el. Én is elkeseredek, ha nem tudok megmenteni valakit, de élni kell, boldognak lenni. Ez nem naivitás a részemről. Nem lehet félelemmel, és sebekkel élni. Az önmarcangolás csak azoknak út, akik szeretnek szenvedni. Tudom, hogy ha anyám lát valahonnan, akkor büszke arra, hogy mit teszek másokért, éppen ezért is mentem vele, de vonakodva, hogy auror is leszek, ha sikerülne az akadémia. – Leegyszerűsítve két dolgot tehetsz. Vagy szembenézel vele, és elfogadod, hogy ilyen, hátha megváltozik. Vagy hátat fordítasz neki, nem tartva vele a kapcsolatot. Neked sem jó, ha feszült vagy miatta. Szinte maszírozható a görcs a válladban. – Kocogtatom meg a lány lapockáját játékos mosollyal, elvéve a helyzet oly szörnyű, borzalmas élét némi közvetlen viccel. Tudom, hogy velem kapcsolatban is van némi távolságtartása, ám én sosem fogadom el csak úgy ezt, szeretem áthidalni az ilyen szakadékokat emberséggel, boldogság bombákkal. Elfogadom, hogy nem egy szabályszegő, de én eleve úgy vagyok a szakmámmal kapcsolatban, hogy olykor húzni kell egy váratlant, mert ha mindig a tanultakhoz ragaszkodunk, azzal nem feltétlenül menthetünk életet. Most pedig szó szerint erről lehet szó, ha Andrew eltűnt, és minden perccel vesztünk az esélyekből. Ahogyan megtorpan, a híres vámpír érzékeim cserben hagynak, mert mögötte haladva ütközöm belé. Bizonyos helyeken nagyon puha, de miket gondolok én, ha mindketten foglaltak vagyunk? Pasi beidegződés. – Igen? Érdekel valami jóslat? Ha sietünk, megpróbálhatunk benézni. – Lépek kissé hátrébb, kiváncsi tekintetet meresztve. Miféle jövendölés árnyékolja be az életét? Ezek jellemzően nem szoktak túl fényesek lenni.
Mondhatnám, hogy nem értek egyet Blainenel, de valójában tudom, hogy miről beszél. Shanna megszállott lett. A munkára koncentrál csak és azért ment neki meggondolatlanul annak a Noxnak is, mert úgy gondolta, hogy egyedül is elbánhat vele. Vagyis azt hiszem egyáltalán nem gondolta át, hogy mit tesz. Én pedig láttam a végeredményt. Ha nem megyünk el pont akkor hozzá Andrew-val, ki tudja, hogy mi történik vele annyira össze volt törve mind fizikailag, mint lelkileg. Most legalább az Akadémia leköti annyira, hogy próbáljon ne gondolni arra, ami történt, történik. - A várakozás már túl régóta tart. Teljesen érthető, hogy nehezen viseli és a munkába temetkezik. Te jobban bírnád, ha baj történne azzal, aki fontos neked? - mert hát ott van Reese, akinek engem hitt. Kétlem, hogy ő csak úgy tovább tudna lendülni, hogy történne valami a lánnyal, aki fontos neki. Nem tudom, hogy milyen erős közöttük a kapcsolat, szerelem-e, vagy ilyesmi, de én már most kezdek kifordulni önmagamból, hogy nem tudom hol van Andrew, pedig jól kell, hogy legyen, hiszen érezném, ha komoly baja esett volna. Nem is tudom, hogy mit tennék, ha tényleg a halál környékezné meg, ahogyan Jaket. A bátyámat érintő kérdésre hirtelen kapom oldalra a fejemet. Annyira, hogy ezek után talán butaság lenne tagadni, hogy részben bizony igaza van. Az arckifejezésemet nem tudom csak úgy egykönnyen palástolni. - Részben igen, pedig nem akarok, de tett dolgokat, amik... - elharapom a mondatot és megrázom a fejemet, hiszen erről nem beszéltem senkinek sem. Egyedől Andrew ismeri a történetemet, mert bízom benne annyira, hogy nem adná tovább. Ha bárki megtudná Mark komoly bajba kerülni, hiszen megölte a szüleinket, hideg vérrel, dühből. Nem játszhatná tovább az új családjával az aranyifjút. Egyébként is van más gondom bőven, Andrew és valamikor tényleg beszélnem kellene Danenel, hiszen most már biztos, hogy a féltestvérem. - Jól van. Én csak... nem vagyok jó az ilyesmiben. Szabályokat áthágni, meg minden. - na jah, mindig is azt tettem, amit kellett, követtem a szabályokat, megfeleltem a tanáraimnak, kivívtam a szüleim elismerétést. Nem igazán vagyok gyakorlott abban, hogyan kell ennek a szöges ellentétét csinálni. Ezért is nem ment jól a kutakodás, mert nem szoktam hozzá, hogy szükséges lenne bárhová is betörnöm, hogy információhoz jussak. Nem is csoda, hogy amikor elérjük a célt a szívem a torkomban dobog, hiszen oda próbálunk most bejutni, ami egyáltalán nem a mi dolgunk, legalábbis mások szerint. A fenébe is, be vagyok tojva, még ha próbálom is nem kimutatni, de tudom, hogy ezúttal muszáj azt tennem, ami nem feltétlenül helyes. - A jóslatok terme? - torpanok meg, ahogyan az eszembe ötlik a két jóslat, amiről a szüleim beszéltek, hiszen ők történetesen ott dolgoztak. - Talán, ha már itt vagyunk... - veszélyes tárgyaknál nem tudom mire juthatnánk, de ha ott van még a jóslat, ami alapján elhoztak a családjainktól. Markét nem nézhetem meg úgy sem, hiszen mindenki csak a sajátját veheti le a polcról, ha jól tudom, de a sajátomat... ha még ott van. Egyáltalán megtalálnám?
Bedobhatnám, hogy azért az én életem sem fenékig tejfel, hiszen az anyám a csapatunkat illetően külsős volt, őt valahogy nem hatotta meg, hogy itt mindenki vámpír, vérfarkas, és el is hagyott minket. Az apám onnantól kezdve magányos volt, a hugom pedig koalaként csüngött rajta. Így meg tudom érteni, hogy ha valaki fél, iszonyodik a vérlényektől, de én igyekszem pozitív maradni, másoknak segíteni. Ha csak arra vagyok most képes, hogy azt az elbénázott csókot jóvá teszem egy kis lelki támogatással, talán már az is elég lehet, de ha még meg is találjuk a pasiját, akkor igazán elégedett leszek. – Ne is említsd őt. Szegény ő teljesen a munkába temetkezett, pedig.. valahol egy aurornak ennyire nem szabad összeomlania, ha valami szörnyűség történik. Ahogyan egy medimágusnak sem. Aki másokért él, az vállalja azt, hogy szembenéz a halállal. Szeretném, ha lenne számára visszaút, de.. – Ingatom a fejemet, most már közelről és távolról is volt lehetőségem megfigyelni a parancsnok lányát, és bármennyire is meg akarom őt menteni, elkeserítő, hogy mennyire maga alá temették a démonai. – Akkor tőle félsz úgy igazán, ugye? – Egyből leesik, ahogyan hangsúlyoz. Az embernek rettentő lehet ráébredni, hogy ha a családjában fedi fel magát a szörnyeteg. Én is elborzadnék, ha kiderülne mondjuk a hugomról, hogy sorozatgyilkos. Mindazonáltal Gemma ha visszafogottan is, de elbeszélget velem, beavat abba, ami foglalkoztat, még a családi hátterébe is. Jól teszi, akkor fogunk tudni egymásnak segíteni, ha tudunk támaszkodni a másikra. Kissé előresietek, amolyan bohócos táncmozdulattal ugrok fel a levegőbe, hogy összeüssem a bokámat, de aztán bevárom őt. – Cöh.. hát mi történhet még? Apám már így is bevágott az akadémiára. Mivel tudna megbüntetni? Szobafogság? Különben pedig a szükség törvényt bont. Segíteni szeretnék. Bízz bennem, tudom, hogy mit csinálok. – Érintem meg finoman a vállát, egy lágy mosolyt is mellékelek, ahogyan a diplomata igazolvány nyakbaakasztóját átemelem a fejemen. Apám született életigenlő, nincsen rajta még védelmi bűbáj sem. Legalábbis látható jele nincsen. Ezzel már be fogunk tudni jutni a Rejtély- és Misztériumügyi osztályra, ami a legalsó alagsori szinten van. Intek, hogy kövessen, és vissza a lifthez. Amikor kiszállunk belőle, akkor egy talárba öltözött magas alak, és két biztonsági troll méreget minket. Merő véletlenségből az igazolvány hátoldalán van a fénykép, ám az éjszaka közepén az őrök kellően fáradtak, úgyhogy ha átenged a dokumentumból áradó mágia, nem azonosítják be az arcképet is. Átlépünk közöttük, majdnem lélegzetvisszafojtva. – Na eddig jó. A jóslatok terme gondolom nem érdekel, de van ott hátul egy nagy raktár, ahol a különösen veszélyes tárgyakat őrzik. Azt nézzük meg, vagy egyéb ötlet?
Meglepnek a szavai, de jól is esnek és valahol irigyelni kezdem, hogy ennyire pozitívan tud hozzáállni az élethez és úgy általában láthatóan mindenhez. Jó neki, de tényleg! Én is szeretnék ennyire határozott lenni és úgy gondolni, hogy minden rendben lesz, de őszintén szólva cseppet sem vagyok ebben biztos. Aggódom Andrew miatt és azt sem tudom, hogy én valaha leszek-e olyan, mint voltam. Még mindig félek a sötétben és nehezen oldódom idegenek mellett, főleg ha az illetőről kiderül, hogy vámpír. Nem tudom, hogy ez idővel teljesen megoldódik-e, de néha attól félek, hogy már sosem fog. Vannak az ember életében olyan komoly sokkhatások, amiket egyszerűen nem lehet csak úgy semmissé tenni, mintha nem is lettek volna. Mindenképpen nyomot hagynak, pedig néha annyira szeretném, hogy az egész eltűnjön, mintha meg se történt volna. - Hogy én? Oh nem hiszem, én nem vagyok olyan, mint például Shanna. - rázom meg a fejemet, hiszen mindig is úgy gondoltam ő sokkal inkább olyasvalaki, akire felnézhetnek mások, hiszen erős és még mindig kitart. Tény, hogy láttam, amikor összeomlott, ott voltam, hogy ápoljam, de még mindig úgy gondolom, hogy ettől eltekintve is őrült nagy lelki ereje van. Jake kórházban fekszik már túl régóta, de ő még mindig kitart és küzd és csinálja tovább, addig csak van benne erő. Egyszerűen nem tudom, hogy hogyan csinálja. - Tudom, hogy nem mind azok. A bátyám is... az. - bököm ki, bár tény, hogy Mark megmutatta a nagyon is szörnyű oldalát, ami igenis rettentően félelmetes volt, ahogyan elbánt a szüleinkkel. Azért én úgy gondolom, hogy igenis van bennük rossz. Egy olyan oldal, amit kezelni kell és elnyomni lényegében folyamatosan és ez biztos, hogy nehéz lehet. Ha pedig mégsem sikerül nekik, akkor durva dolgok történhetnek. Blaine igazán magabiztosnak tűnik, hogy az ő esetében nem történhet semmi baj. - Csak úgy ellopjuk? Nem kerülhetsz e miatt nagy bajba? - torpanok meg, hiszen alig ismerjük egymást és igazán nem akarom, hogy miattam valami nagy dorgálás legyen majd a része, ha visszajövünk. Lehet, hogy visszatudná csempészni, de ha nem, akkor ... Nem, ezt igazán nem várhatom el tőle így szinte ismeretlenül. Persze közben ott van bennem az is, hogy jó lenne, ha tudnék beszélni valakivel, aki segít, vagy találni egy aktát, amiben írnak arról, hogy Andrew most épp hol van és milyen ügyet kapott, de nem lehet minden áron.
Mivel én abban nőttem fel, hogy másoknak segítsek, magától értetődő, hogy nem érzem rosszul magamat amiatt, hogy valaki tartózkodó, netán fél tőlem, mert vámpír vagyok. Gemmának most nem a fizikai vonalat kell gyógyítani, hanem lelki problémái vannak, és én mint medimágus erre is fogékony vagyok. Eleve a társaság közepe szoktam lenni, mondhatni hallgatnak is rám mások, noha kicsit berzenkedek még attól, hogy esetleg majd átvegyem apám helyét. Viszont a medimágián túl aurornak is lenni komoly felelősséget jelent, ezt már kezdem is elfogadni, összemosni, így magától értetődő, hogy ajánlkozom a nyomozásban is. Szerencsére Gemma túltette magát az álmosságom okozta elcsattant csókon, láthatóan nagyobb problémái is vannak, minthogy felképelje a támadót. És láthatja, hogy én egyből bocsánatot kértem, van is valakim, na meg nem vagyok rossz ember, hogy segíteni akarok neki. A feloldódása mégis sok időt fog felemészteni, ezt mégsem érzem problémának, nekem erről szól az életem. Na nem úgy kezelem magamat, mint egy menhelyes állatorvos, aki akkor boldog, ha az eb végre csóválja a farkát, de valami nagyon hasonló az életérzés. – Tudom, napi szinten olyanokat gyógyítok, akik valamiben rosszul jártak. Hiszek abban, hogy lehetünk a támaszai másoknak, te például lehetsz simán példakép is, amilyen elszánt vagy. – Bólintok mosolyogva, ezt nem bóknak szánom, valahol viszont úgy érzem, szüksége van némi lelki támogatásra is. Nem csak mert eltűnt a pasija, vélhetően van benne egy nagy adag bizonyítási vágy, akárcsak Reese-ben. Mintha minden sarokban ellenségeket látna, azt akarom bizonyítani, hogy néha bizony megpihenhet. Na nem most, hiszen ezt az Andrew-t elő kell keríteni! – Nem szavakkal akarlak meggyőzni róla, hogy nem minden vámpír szörnyeteg. Hátha a tettek is magukért beszélnek. – Bólintok, itt nem csak magamra értem, hanem az apámra is, aki még inkább elhivatottabb, mint én. Ő aztán benne van a sűrűjében, sosem kellett volna úgy győzködni, vagy zsarolni az auror akadémiát illetően, mint engem. – Hát nem túl befogadó a világotok, de.. elfogadtam. Van, akit ez jobban izgat. Van egy barátom, Derek, ő vérfarkas, és nagyon provokatív. Úgy véli, hogy ha valaki csúnyán néz rá, akkor már vitatja annak is a jogosultságát, hogy köztetek élhetünk. Igyekszem őt gyakran lenyugtatni. – Ingatom a fejemet, lehet, hogy ez másnak menne, kevesebb konfrontációt szülne, én viszont a nyílt kártyák híve vagyok, sokkal rosszabb lenne, ha utólag derülne ki, hogy mi vagyok, akkor a gyanusítgatás, feljelentgetés. Pont az történne, amit el akarunk kerülni. Hogy a titok miatt féljen tőlünk valaki. Kopogatok, amint Gemma befejezte a mondandóját, de nem jön válasz, apám most máshol lehet. Itt pedig eleve nem működnek a telefonok. Benyitok hát, hiszen ezek az irodák nincsenek kulcsra zárva. – Nincs itt.. Akkor bevállalom, hogy elvisszük a kártyáját. – Talán kicsit kockázatos mindez, de milyen büntetést tudna kiagyalni számomra, amikor eleve benyomott az akadémiára? Egy vidám mosolyt villantok Gemmára, engem nehéz kibillenteni a jókedvemből.
Észre sem veszem, hogy folyton elnézést kérek tőle, amiért esetleg bántóan fogalmazok. Könnyen kimondom most, ami eszembe jut és az sajnos nem a legjobb, ha az a téma, hogy van egy klán, ahol mindenkit vámpírrá változtatnak akkor is, ha az illetőt meg se kérdezték. Amúgy is honnan tudhatják, hogy mind tudják majd kezelni ezt? Mi van, ha valakinél rosszul sül el és képtelen lesz majd legyőzni a vérszomjat és ezzel veszedelmes vadállatot hoznak létre? Olyan érzésem van, mintha erre egyáltalán nem is gondolnának, pedig biztosan minden rendesen át van rágva, főleg, ha még senki se lépett fel komolyabban ez ellen. Na persze az más kérdés, hogy végezni akartak velük mind egy szálig... mi ez, ha nem komolyabb fellépés? - Lehet, de tudod az emberek félnek és talán még nem elég kétségbeesettek ahhoz, hogy bármit kipróbáljanak, vagy már nem mernek reménykedni. - amit valahol megértek. Volt idő, amikor én se gondoltam, hogy valaha kibékülünk majd a bátyámmal, hogy képes lesz újra visszatérni arról az útról és végre nem gyűlölködve beszélni a szüleinkről, de úgy tűnik, hogy mégis csak sikerült neki és akkor talán minden más is lehetséges. Nem mondom, hogy Blaine megtudná gyógyítani azokat az embereket, de okkal nem haltak meg. Persze lehet, hogy másképp gondolnám, ha az én egyik családtagom feküdne ott kómában. Lehet, hogy én se engednék senkit a közelébe, nehogy az utolsó reményszilánk is elvesszen, ha elszúr valamit. - Tudom, de ez nem itt a folyosón fog megoldódni, miközben épp egy vámpírhoz indulok, vagyis egy újabbhoz. - sóhajtok egyet, hiszen ő lehet, hogy medimágus, de nem hiszem, hogy rendben tudná kezelni az élet ilyen mélyen gyökerező problémáit, mint amik nekem is vannak. Most egyébként is egészen más az, amire koncentrálni próbálok. - És nem féltek tőle, hogy bárhol is lesztek újra ez történik? Azért mégsem egy... megszokott közösség a tiétek. - kérdezem óvatosan, hiszen az már egyértelmű, hogy vannak ellenségeik és hát lássuk be igazából ez nem is olyan meglepő. Viszont az is tény, hogy visszafordítani ezt már úgy sem lehet és ha ilyen életet élnek, hát úgyis így marad. - Nem lenne könnyebb titokban tartani? - teszem még hozzá halkan, mert biztosan nem a legvonzóbb senki számára sem, hogy rejtőzködjön a világ elől, viszont a jelenlegi helyzetük nem túl rózsás. Bőven akadnak, akik még a mai napig sem támogatják, hogy egy vérfarkas rendes állást kapjon, nem hogy egy vámpír. - Megerősített igen, és a támaszom is, bár neki is akadnak démonai, amikkel meg kellett küzdenie. Remélem, hogy nem egy ilyen ragadta el. - hiszen tudom, hogy Andrew családja nem volt népszerű az utolsó éveikben, miután az apja sötét utakra tévedt. Nem tudom, hogy e miatt bajba kerülhetett-e esetleg ő is. Nagyon remélem, hogy nem erről van szó, hanem tényleg csak nincs módja, vagy engedélye rá, hogy üzenjen. Persze ebben az esetben nem kellene keresnem, de ezt nem tűnik olyan egyszerűnek megtenni, mint kimondani.
Nem várom, hogy megértse, nem is erőltetem rá a múltam ezen részét. Nekem természetes, neki visszataszító, és maradhatunk is ebben. Bólintok, maradok vidám, jelezve, hogy nincs ezzel semmi baj, hogy neki ez ennyire szokatlan, és furcsa. Ha barátkozik, ismerkedik az ember, gyakorta szembesül olyannal, amibe nem tudja, vagy alig tudja magát beleképzelni. Gemmát figyelve érzékelek benne valami görcsöt, ami talán ki sem maszírozható, hiszen lelki alapokon nyugszik. Nem csak erre az Andrew-s eltűnésre vonatkozik, ezt már jelzik is az empatikus érzékelőim. Reese sokkal nyugodtabb, az biztos, neki inkább csak az apjának való megfelelési kényszere van, de viszonylag stabil az életútja. Gemma ellenben szorong, démonokkal küzd, és medimágusként adja magát a helyzet, hogy odaálljak mellé, segítsek a magam bohó módján. - Tudod az a baj, hogy ha mindenki így látja, sok idő fog eltelni, és akkor talán már késő is lesz. Mindenesetre én ezt nem sürgetem, nem is lehet. Csak sajnálatos, hogy senki nem akar kockáztatni, pedig benne lenne az esély, hogy egy magamfajta sikerrel jár. – Ingatom a fejemet sajnálkozóan. Ha nekem egy szerettem kómában feküdne, akkor mindent megtennék érte, akár még kockáztatva is, hogy rosszabbul lesz. Vagy hogy törvénytelent teszek. Ám az itteni aurorok azt hiszik a pisztoly miatt, hogy a medimágusokban teljes mértékben bízhatnak, holott a nyakláncomban lévő meteorit por már számos helyzetben bizonyult erősebb varázsfókusznak, mint bármely földi. – Megértelek, mint ahogyan azt is tudnod kell, hogy süt rólad, hogy mindennek abban van a gyökere. Azt kell tudnod megoldanod. Benned van a lehetőség, csak nem biztos, hogy szembe tudsz vele nézni. – Magamhoz képest egészen komolyan beszélek, mellé besorolva gesztikulálok. Láthatja rólam, hogy csak mert vámpír vagyok, teljesen emberként viselkedem, és vélhetően mivel engem direkt így neveltek fel, kontrollálni is tudom, noha nem fogom tudni csak úgy meggyőzni erről, hiszen vámpírként még nem látott. – Mesélek akkor inkább én, hátha így jobban megértesz. Nem az átváltoztatásról, arról úgyis lehetnek sejtéseid. Tudod mi egy zárt közösségben éltünk, de nagyon szigorú szabályok szerint. A Durmstranghoz tudom hasonlítani, amolyan katonás elvárás volt, ehhez képest a Roxfort bulis diákszálló. Apám mindig is küzdött érte, hogy beilleszkedjünk, mások segítségére tudjunk lenni, ám rendkívül sok ellensége volt az iskolának, mígnem ezek összefogtak, és földig rombolták. Alig százan maradtunk. Ez sem túl szívderítő, de.. én igyekszem mindennek a jó oldalát nézni. – Teszem végül hozzá elmosolyodva, szét is tárom a kezemet. Lassan átérünk a minisztériumhoz, ahol engem apám lévén simán beengednek, Gemmának is csak egy igazolványt kell villantani, de őt is ismerik már arcról minimum. Apám a nemzetközi máguskapcsolatok osztályán dolgozik, mínusz harmadik emelet, így liftezünk lefelé. – Ez a te párod tudott végül segíteni? Sok a gondod, de ő a támaszod is egyben?
Hát őszintén szólva nem tudok egyelőre mit kezdeni ezzel az egésszel. Mármint, hogy szándékosan változtatnak át valakit vámpírrá, hogy afféle családdá váljanak általa. Nekem ez akkor is nagyon furcsa és mondhatnám akár morbidnak is. Biztos, hogy nem engedném. Persze, ha ebben nősz fel és így mossák át az agyad... Mert egyelőre nem tudok erre másképp nézni. Blaine teljesen lazán beszél róla, mintha normális lenne egy átokkal megfertőzni valakit. Tudom, hogy vérfarkas klánok is akadnak, akiknél ez így megy, de hát a farkas harapást is nem véletlenül hívják átoknak. Nem értem, hogy valaki hogyan adhatja ezt tovább önként a saját gyerekének, hogy egész életében kénytelen legyen önkontrollt tanulni, vagy együttélni a tudattal, hogy ha nem sikerült, akkor ártott valakinek. - Ne haragudj, de ez nekem akkor is furcsa. - rázom meg végül a fejemet. Bármennyire is normálisnak tűnik ez számára, én biztos, hogy nem tudnék így állni hozzá és ott van a nyelvem hegyén a kérdés is, amit végül még sem teszek fel, de vajon a saját gyerekét, ha egyszerű ember lesz majd, ő is átváltoztatná, hogy direkt nehezebb életet adjon a kezébe? Akárhogy is nézzük a vérlényeket még a mai napig is megvetik és kitaszítják, hiába vannak már törekvések arra, hogy a társadalom egyenrangú tagjaivá váljanak, de kétlem, vagy legalábbis nem tudok róla, hogy ez a törekvés magas szintet ért volna el és talán még sok év, vagy sosem következik ez be. - A medimágusaink úgy vélik azt hiszem, hogy mindent megtesznek, amit lehet és... Talán idővel teret engednek másnak is, amiben nem hiszenk, de hátha. - az azért rendes dolog, hogy segíteni akarnak, de valahol érthető, ha a medimágusaink nem akarnak úgy feltűnni, mintha nem lennének alkalmasak a munkájukra és máshonnan kellene nekik segítség, főleg egy általuk ismeretlen különös anyagból, mint valami meteor. Végül én is iszom egy kávét vele, mert ártani nem árthat és kicsit talán segít rendbeszedni a gondolataimat, amire szükségem van az előtt, hogy még egy vámpírral találkozzam, főleg hogy az a vámpír Blaine apja, akivel egyáltalán nem értek egyet abban, hogy a gyerekét is átváltoztatja holmi összetartozás jeleként. Jó azt nem tudom, hogy Blaine így született-e, mert persze az is lehet. - Hm..? - pillantok oldalt meglepetten, a feszültségem szinte tapintható, de a furcsa kérdés azért eléggé kizökkent. - Nem is tudom, ez már olyan távolinak tűnik. - gondolkodom el kicsit, miközben akaratlanul is emlékek szöknek a gondolataim közé, amiben épp a bátyámmal játszunk az udvaron nem sokkal azelőtt, hogy ő elkezdi a Roxfortot. Féltem tőle, hogy olyan sokáig nem látom majd, de a szüleink - a nevelőszüleink - mindig ügyesen megnyugtattak, hogy nem lesz semmi gond. Furcsa, idilli gyermekkor volt, de azóta annyi rossz történt már, hogy mintha a rossz megpróbálná egyszerűen kitörölni a jó dolgokat a fejemből. A szüleim mosolygós arca helyére önkéntelenül is becsúszik a kép, amikor Mark nekik esett. A sok vér, a kiabálás, anya sikítása... Egészen elmélázok, talán egy perc is eltelik így és ha Blaine újra hozzám szól biztos, hogy megrezzenek. - Ne haragudj. A gyerekkorom... ez elég bonyolult. - veszek végül egy mély levegőt, hogy megpróbáljam a pocsék emlékeket visszagyömöszkélni a mélyre, ahol a helyük van, hiszen most Andrewra kell koncentrálnom és nem arra mészárlásra, amit a bátyám művelt.
- Oh, úgy aztán nehéz lesz segítenem. – Hümmentek egyet, nyilván ha valaki ilyen eszközhöz nyúl, és nem sötét varázsló, akkor csak valami gyors, és hathatós megoldás kell neki, nem ássa bele magát. Az, hogy közben meg tőlem, mint vámpírtól fél, vagy legalábbis tart, teljesen logikus, még akkor is az lenne, ha nem lennénk rossz tapasztalatai, de egyértelműen látom, hogy valami személyes trauma érte. Nálunk a családban, átok vagy sem, inkább hagyományként gondolunk rá, hogy aki nem születik a vérség alapján klánbelinek, azt idejekorán beavatják, átváltoztatják. Ha generációkra visszemenőleg ez a helyzet, az már egyértelműen természetes, nem félelmetes, ha ebben nő fel az ember. – I-igen. Így elvesszük az élét a vérnek, a vérszomjnak, és inkább amolyan családi összetartozást kell elképzelned. Figyelünk egymásra, úgy növünk fel, hogy megtanuljuk uralni az ösztönöket. Mint egy összetartó falka, akik nem hagyják hátra a sebesültet, hanem segítik, felkarolják. – Nyilván vannak olyan szektaszerű vámpír és vérfarkas klánok, családok, akik véres áldozatokban látják a felemelkedésük kulcsát, de mi a jófiúk vagyunk. Még Derek is a maga bunkó stílusával. Azt hiszi attól lesz kemény, ha beszól másoknak. Ezt mindig humorral igyekszem tompítani. Több-kevesebb sikerrel. Vizslatom a sötét szemek pillantását, Reese hozzá képest egész könnyen vette, hogy vámpír vagyok, de nyilván ő azért, mert emlékezett rá gyermekkorunkból, amikor megmentett. Egy új ismerősnek ezt sokkal nehezebb beadni, de nem erőltetek semmit. – Ahogy mondod. A mi esetünkben meg ez különösen így van, hiszen a mi mágiánk fő fókuszát egy meteorból nyert nem evilági anyag adja. Míg ti unikornisszőrt, sárkány szív izomhúrt használtok a pálcátokba, mi a meteoron talált port, és a rajta élő különös élőlényeket használjuk magnak. Ezért is ajánlkoztam már, hogy rá tudnék nézni a kómába esettekre, hátha olyan gyógyítási formulával fel tudok ébreszteni valakit, amit még nem próbáltak. Ebből nem kértek a medimágusok, úgyhogy.. – Vonom a vállamat vidoran, így már a fokkal jobb, hogy a kávé lecsúszott, még ha nem is hat azonnal, de legalább a folyamat már elindult. A lányon látom, hogy nagyon tartozkodó, amin az sem segített, hogy félkómásan odapuszantottam, de hátha tudunk haverkodni azzal, hogy segítek. – Amíg nem érünk oda, meséld el dióhéjban, hogy milyen volt a hat éves Gemma..
Talán kicsit erősen korholom le ezúttal is, pedig igazán nem áll szándékomban, csak hát elég indulatos vagyok ebben a jelenlegi ijesztő helyzetben, hogy nem tudom, hogy Andrew hol van és mi van vele és hogy hogyan kerítsem elő, ha egyszer nem kapok róla információkat sem. - Igazából én sem ismerem őket pontosan. - teszem aztán hozzá már valamivel enyhültebben, hiszen tényleg én sem tudom, hogy a sötét mágia, amit Adrew alkalmazott vajon hogyan is működik pontosan, főleg hogy fejleszteni is tudtuk, hiszen az elején tényleg nem távolodhattunk el egymástól pár méternél jobban, de azóta jelentősen javult a helyzet. A kapcsolat meg van, de már nem korlátoz be annyira, viszont talán e miatt nem is olyan erős? Nem tudom, hogy képes lennék-e érzékelni, hogy merre van, de azt érzem, remélem, hogy nem esett baja, mert azt azért mégis csak tudnám, hiszen rám is hatással lenne gondolom. - Családi hagyomány? - kerekedik el a szemem, miközben végül magamnak is veszek egy adag kávét. Az illat csábító és talán segíteni fog, hogy ne csattanjak fel annyira minden miatt, arról nem is beszélve, hogy nem árt, ha van amikor segít, hogy egy kicsit nyugodtabban tudjak gondolkodni. - Tehát azt is átváltoztatják, aki nem is születik vámpírnak? Ez nem... - elharapom a mondatot, mert nem épp kedves dolgok jutnak az eszembe és mégis csak segíteni akar nekem, akkor talán nem kellene azzal nyitnom, hogy elég beteg dolog a családja részéről egy kvázi átkot tovább örökíteni direkt, de ha jól tudom akad ilyen vérfarkas klán is, vagy lehet, hogy nem is egy, ahol szintén hasonló elven működve örökítik tovább egymásnak az átkot. Bevallom számomra az is teljességgel érthetetlen. - Oh, de akkor sem hiszem, hogy lenne valami a szobájában és elég messze is van innen. - azért a Roxfort még sem az a hely, ahová az ember csak úgy elugrik. Az se biztos, hogy egy akadémiai hétvégi kimenőbe beleférne, hogy elmenjen megnézni nincs-e valami Adrew szobájában és hát tényleg nem hiszem, hogy lenne. Az viszont tényleg érdekel, amikor elindulunk, hogy vajon miért van az apjának ilyen kártyája. Biztosan jó oka van rá és persze a Minisztériumnak is, hogy vámpírként ilyen lehetőséget kap. - Így már értem. Ha jól tudom titeket olyan szinten kezelnek egyesek, mint a varázslényeket ugye? - muszáj nyitottabbnak lennem tudom. Nem minden vámpír rossz, még ha ettől még ott is van bennem az a feszült érzés, ami mindig, de az évek során már sokat sikerült ezen csiszolnom. A megjegyzésére azért nem futja többre, mint egy kényszerű mosoly. Tény, hogy vámpírok közé sikerült keverednem, de ha ez az út ahhoz, hogy megtudjam hol van Adrew, akkor... úgy tűnik, hogy nem tehetek mást, mint kibírom és nem pánikolok be. - Kösz, igyekszem! - bököm ki végül, de a kávés pohár kidobása után azért mégis csak a zsebeimbe süllyesztem a kezemet és ez egyértelműen valamiféle tartózkodás jele részemről.
Tudom, hogy eleve jó társaság vagyok, a közelemben még azok is könnyen oldódnak, akik rühellik a mardekárosokat, netán a humort, vagy éppen vámpír fóbiások. Minden hátrányból előnyt tudok kovácsolni, és még a Bestia is egészen enyhülten viseltetett az irányomban, noha ott eleve jó pont volt, hogy bálványozom a sikereit. Végülis minden fiú falára kell valami csajos poszter, hát mit tagadjam, én az erős nőkért vagyok oda, még ha a kiképző enyhén maszkulin jellem is. De ott van Reese is, aki a lelkizésein túl egy dacos, előremutató jellem, aki tenni akar másokért. Hát ez a zsáner, mit csináljak. – Oh, vágesz, akkor jól összeilletek, ha ilyen komolyak vagytok. – Ami persze fura, mert Reese pont azt bírja bennem, hogy tudom őt oldani, igaz, nekem is megvan az az oldalam, amely a hivatástudatról szó, a messzemenő pacifizmus, a gyógyítás szeretete, és hogy valahogy jobb hely legyen általam a világ. - Jól van, csak dobálom be az ötleteket, hátha valami megakad a hálóban. Fogalmam sincsen, hogyan működnek ezek az összekapcsolós mágiák. – Felelem csitítóan, mint aki érti, hogy mennyire feldúlt az állapota. Nem olyan gyógyítónak vallom magamat, aki csak összeférceli a másikat, de közben szarik a lelkivilágára. Azt gondolom, hogy a test és lélek harmóniája együtt értendő. Nem működik egyik nélkül a másik. Fizikai kontaktust már nem létesítek, talán a társaságom is elegendő most. Mindenesetre itt nem jutunk semmire, nekem meg kell a kávé, így megindulunk az automata felé, azt gondolom, hogy ennek a Gemmának sem ártana egy, de ha az illattól nem indul be rá, akkor nem tukmálom, úgyis ő fizet. – Uh, az durva lehet, ha közben meg bárkivel összefuthatsz. Ne aggódj, ne veszem elítélőnek. Ha rossz tapasztalataid vannak, akkor nyilván érthető is. Nálunk, az én iskolámban családi hagyomány volt, konkrétan klánként éltünk. Ám az épület elpusztult, ezért vagyok itt. – Alapvetően vidám vagyok, ezt már kicsit komorabban teszem hozzá, de hát nyilván van neki baja éppen elég, nem kell még a sajátommal is terhelnem. Elérünk az automatáig, benne nem látom a hajlandóságot, hogy inna, azért én is csak egy jó erős feketét választok, semmi flanc, most nem a szertartás, hanem a hatás az értéke. Köszönetteljesen bólintok, aztán megdörzsölöm az államat. – Én viszont fiú vagyok, és történetesen mardekáros. – Nem teszem hozzá, hogy ez a Gemma kísértetiesen vonzza a típust, hiszen viccesen jönne ki, noha inkább véletlen. Mindenesetre azon túl, hogy az iskolában érdemes lenne beilleszkednem, kénytelen-kelletlen végzem ezt az akadémiát is, ahonnan az elején ki akartam rugatni magamat. Lássuk; azért vicces volt Petra hajába lőni a rágót! De a lényeg, hogy a némi álmosságot leszámítve szívesen segítek a csókosszájúnak megtalálni a pasiját. – Ő amolyan békefenntartó diplomata. A vámpírok és egyéb vérlények ügyeit képviseli, elsimítja az ellentéteket. Nyilván ő sem védene olyanokat, akik ösztönből gyilkolnak, de elfogadtat minket. -Átsétálunk az akadémiai szárnyból a minisztériumi parancsnokságra. Ez nem London mugli oldaláról bejutható járat, hanem egy hátsó épületcsoport, ahol van átjárás. Ám mivel éjszaka van, vagy lassan hajnalodik, a recepciós koboldnál be kell írni magunkat. Ám tekintve, hogy kadét vagyok, és az apám itt dolgozik, ráadásul Gemma is aurornak tanul, minden kekeckedés nélkül látogatói kitűzőt, így némi liftezés után máris a Nemzetközi máguskapcsolatok osztályán találjuk magunkat. Apám szobája nincsen messze, és már a folyosón vidáman bólogatok a lánynak. – Ez amolyan kihívás túra neked, lévén apám is vámpír. De azért csak bátran, mi vagyunk a jó fiúk!
Lassan kezdek lehiggadni és bólintok megtapogatva a zsebeimet. Van nálam valamennyi apró, hogy szerezzünk neki egy kávét, bár nem erre készültem, de talán tényleg két szem többet lát, mint egy és elkél a segítség azért. No meg az se árt, ha nem borulok ki teljesen és esek neki bárkinek, akibe belebotlom. Jó azért annak elég kicsi az esélye, hogy mondjuk valaki újfent véletlenül lesmárol, de ki tudja, hogy idegességemre bármilyen más eseményre hogyan reagálnék. Jobb nem kockáztatni. - Nem, ő nem olyan típus, aki bármiféle buliba keveredne. - húzom el a számat, bár nem tudom, hogy ezt most konkrét bulira értette, vagy pedig esetleg arra, hogy valami balhéba keveredett és azért nem tudott menni. Andrew nem az a bulizós típus, aki azért tűnne el, meg aztán nem is olyan, aki egy szó nélkül felszívódna és nem jelentkezne. Épp e miatt aggódom, hogy valami komoly baja történt esetleg és azért nem tud szólni, hogy hol van. - Nem, ha tudnám, akkor most szerinted itt keresgélnék? - válaszolok kissé talán megint élesen a buta kérdés hallatán. Ha olyan egyszerű lenne, hogy megtudom határozni, hogy merre van, akkor már rég megtettem volna és nem akták között próbálok kutatgatni, hátha jutok valamire, főleg hogy ahogyan ő is mondja kis esély van rá, hogy pont az akadémián találok valamit. De a Parancsnokságra nem juthatok be csak úgy és akkor meg mégis kihez forduljak. Ez se volt jó ötlet, de... nem volt más ötletem egyelőre. - Értem, csak tudod nem igazán... bírom a vámpírokat. - akaratlanul is megborzongok, de nem lépek még hátrébb. A bátyám is az és eltudom viselni a jelenlétét már, nem félek tőle, de azért egy ismeretlen srác egészen más tészta. Az újabb kérdésre végül cska megrázom a fejemet és betolom az utolsó fiúkot is. Tudom, hogy igaza van és itt nem találok semit, de tényleg nem tudtam, hogy mi lehetne ezen kívül más működőképes megoldás sajnos. - Griffendéles vagyok és még lány is. - vonom meg a vállamat, szóval nem sok esélyem lenne bejutni egy Mardekáros srác szobájába, hogy feltúrjam, szóval nem, ott még nem jártam. Egyébként is a legtöbb időnként Londonban töltjük már, alig járunk be a suliba, így nem is hiszem, hogy lenne ott bármi, ami fontos. - De kétlem, hogy lenne értelme. - a felajánlására viszont már meglepetten pillantok rá. Nem számítottam rá, hogy kapcsolatai is vannak és be is veti, amikor most képeltem fel. Jó végülis volt rá okom, de akkor is meglepő. Tudom, hogy nem minden vámpír rossz, de attól még nehezen tudom az előítéleteimet elrendezni magamban. Végül persze utána indulok, mert itt úgyse jutok semmire, akkor pedig tényleg mást kell megpróbálni. - Kösz... miért van az apádnak diplomata igazolványa? - pillantok oldalra, amikor kiérünk a folyosóra. Először persze gondolom a kávéra lesz szükség, de remélem, hogy azt gyorsan felhajtja majd és mehetünk is tovább. Jó lenne minél előbb megtudni valamit, vagy azt megtudni, hogy ez újabb zsákutca. De képtelen vagyok csak úgy ülni a hátsómon és várni, hogy mi történik.
Nagyot fújtatva felborzolom a hajamat, ebből már úgysem lesz szunya. Ásítok egy látványosat, a könyökömet a szám elé hajtva, a másik kezemmel pedig dörzsölöm a szememet, mintha a nyomkodástól jobban fel tudnék ébredni. A nagy nyújtózkodás után végül elégedetlenül felmordulok. – Jól van, ha már így alakult, akkor járjunk utána. Ejtsünk útba egy kávé automatát, remélem van nálad néhány knút. – Én csak egy rövidnadrágban és egy pólóban vagyok, ezt viseltem alvás gyanánt, csupán egy edzőcipőt húztam fel. Kész vagyok segíteni, holnap úgyis csak néhány elméleti óta lesz, azt akár át is aludhatom, ha nem akarom megerőltetni magamat. A barna hajú, riadt tekintetű lánynak sokkal szívesen segítek, hogy legyen meg az ismerőse, jó eséllyel a pasija. Reese is nyilván ugrana az ilyesmire. – Ne is beszélj múltidőben, meglesz, és nyilván semmi baja. Jóval többen kerülnek valami hülye buliba, mint hinnéd. - Attól, mert nincsen sok barátja, kerülhet olyan helyzetbe, hogy nem ad magáról hírt. Netán átment fantomba, ha nem akart a lánnyal együttlenni? Ez is rendkívül életszerű, de ezt már ki sem mondom. Az itteni aktákból nem sok okosat tudunk meg, ezért inkább intek, hogy induljunk el kifelé, ismerkedjünk össze, na meg a már említett kávé, viszont ahogyan az összeköttetést említi, azon felvonom a szemöldökömet. – Ez érdekesen hangzik Gemma.. Be is tudod tájolni őt? – Ha nem érzékeli őt, az nem jelenti azt, hogy nem próbálhatja meg! Arra, hogy majdnem összetojja magát, amikor megtudja, hogy vámpír vagyok, nagylelkűen széttárom a kezemet. – Nyugi, nyugi, nem úgy van, ahogy gondolod. Ez egy hivatalos vámpír és vérfarkas klán, nálunk az egész iskola ilyen volt, mondhatni, családilag tették hivatalossá, hogy mindenki együtt viselje a terhet. – Félmosollyal rántom a vállamat, a nyakamban lévő orvosi fiolára mutatok, hiszen medimágus is vagyok. Van hozzáférésem vérhez, így nem kell megtámadnom senki. Az más kérdés, hogy ha valaki elég őrült, akkor pusztán a vágy miatt megteszi. Én ellenben a darkos jófiú vagyok. – Andrew Calver. Ismerős a neve, mardekáros. A Roxfortos szobájában keresgéltél már? Vagy.. ha aurornak készülsz, és szándékosan nem mondanak el neked valamit, nem az akadémián kéne kutatkodni. Az apámnak van egy diplomata igazolványa, mert amolyan békefenntartóként működik, azzal bejuthatunk a minisztériumba. Elkérem tőle. Jössz? – Ezek jutottak most hirtelen eszembe, de közben sürgetően intek neki, hogy ezek után már tényleg a kávénak kell jönnie!
Nem is ismer és mégis úgy fest, hogy bajba kerülne miattam. Rendes srác, de még így is van bennem egy jó adag tartózkodás, hiszen nem tudok róla semmit és csak úgy belevonni a saját dolgomba azért így eléggé necces. Főleg, hogy talán teljesen feleslegesen aggódom, akkor pedig értelmetben bajba kevernem még magamon kívül őt is, ha esetleg lebukunk. Hülyeség, hogy az esetleges későbbi munkámat kockáztatom azzal, hogy most itt vagyunk, de tényleg nem tudom, hogy mit tehetnék, ha nem mondanak semmit Andrewról és már napok óta nincs róla semmi hírem. - Próbáltam, de nem mondanak semmi hivatalosat és sajnos nem volt túl sok barátja, akik mondhatnának róla valamit. - sóhajtok egyet, hiszen Andrew mindig is magának való volt, Shannát pedig nem szívesen zargatnám egyelőre ezzel, hiszen rém pocsék állapotban volt nem is olyan régen még. Nem akarok még több gondot okozni neki, főleg úgy, hogy talán okom sincsen rá, hogy kérdezgessem. Inkább megpróbálom magam megoldani, legalábbis amennyire esély van rá. Ha nem jutok semmire itt em, akkor valószínűleg kénytelen leszek majd hozzáfordulni, de amíg nem muszáj, addig próbálkozom más úton. - Igen, elvileg titkos és nem mondanak róla semmit. Sajnos én még nem vagyok auror, csak leszek jövőre, de még az sem jelenti azt, hogy mindenről tudhatok. - húzom el a számat, de tudom, hogy milyen felmászni a ranglétrán, főleg ha az embernek nincsenek komoly rokoni kapcsolati, sőt az én családom amúgy is felettébb zűrös. A bátyámhoz is fordulhatnék akár, mert a pénze és a kapcsolati révén talán segíthetne, de Markkal még épp csak kezd alakulni a kapcsolatunk és én nem akarom elszúrni, meg aztán lehet, hogy nemet mondana, amit nem akarok kockáztatni. A kérdésére csak tanácstalanul rázom meg a fejemet. Honnan tudnám miért nem mondanak semmit? Engem védenek, vagy őt, ez egyelőre rejtély és félek tőle, hogy addig nem is derül ki, amíg nem találom meg Andrewt. Talán nem is szabadna beleütni az orromat, de mégsem ülhetetek csak úgy tétlenül! - Gemma és akit keresek Andrew, Andrew Calver. - nézegetem tovább a fiókokat, miközben sikerül elszólni magamat agyalás és motyogás közben, ami talán nem a legjobb, de ha segítséget várok azt hiszem mégis csak illő lenne többet mondanom egy névnél. Amikor viszont kijelenti, hogy vámpír érzékelhetően megrezzenek és elsápadok. A bátyám is az és azért már egy fokkal jobban kezelem ezt, mint pár hónapja, de azért ösztönösen lépek hátrébb egyet. Tudom, hogy nem lenne itt, ha veszélyes lenne, de... ez nem a logikáról szól. - Nem én.. én nem tudom őt érzékelni, de össze vagyunk kötve igen, varázslat útján. - kissé lassabban beszélek most, amiből leszűrheti, hogy a vámpír info nem hatott rám jól, de ha elég jó emberismerő akkor azt is, hogy valami olyan is lehet a háttérben, ami nem biztos, hogy csak úgy nagydobra verhető, hiszen nem sokan tudják a kettőnk között lévő kapcsolatot, lévén sötét mágia átal jött létre. Nem olyasmi, amit az ember egy auror központban csak úgy bátran nagydorbra ver.
Nem tudom, hogy azért akart lekoptatni, mert feleslegesen ne üssem bele az orromat az dolgaiba, ha már a szájára cuppantam, vagy mert túl udvarias, hogy segítséget kérjen. Bízom benne, hogy csakis az utóbbi, azt pedig el tudom hárítani, lévén segítőkész alkat vagyok. Jó, van benne némi lelkiismeretfurdalás is, hogy így belemásztam az aurájába, de felnőtt, érett módon kezelte, semmi üvöltözés, nekem támadás, inkább csak amolyan felháborodás volt, amit gyorsan kezelt is, én pedig azonnal bocsánatot kértem. De ha nincs is szó arról, hogy tovább is ezen rugózzunk, a durva álmosságon túl kezdek már ébredezni, egy bónusz kávét nyilván bedobhatnék, de hátha magamhoz térek, ha kicsit lefoglalom az elmémet. Felkapom a fejemet, ahogyan tovább turkál, de mégsem koptat le kifejezetten, ezért bátorkodom maradni, sőt mellé is lépek, a zártnak tűnő fiókokat fizikailag, és varázslattal is nyitogatom, feszegetem. – Nézd, én nem vagyok, sőt, jó eséllyel nem is leszek auror, de nem a hagyományos módon kéne elkezdeni? Megkérdezni, hol járt utoljára, kikkel beszélt, ilyesmik? – Csak tippelgetek, de ez a lány most eléggé feldúltnak tűnik, viszont elég tudatos, hogy ő maga is auror legyen, és ezeket a köröket lehet, hogy már megfutotta, tehát a tippjeim vélhetően zsákutcát jelentenének. Lehet, hogy semmit nem érek azzal, ha ostoba kérdésekkel bombázom, de mi van, ha az is lelki támogatás, ha nincsen egyedül. – Mit jelent, hogy nem adnak ki róla semmit? Titkos ügybe csöppent? Te is auror vagy, nem? – Ez azért durván aggasztó, hogy ha házon belül is titkolózás van, és egy hivatalos személyes sem tudhat róla érdemit. Nyelek egyet, most nem sugárzik rajtam a bátorító mosoly, igyekszem inkább nyugalmat erőltetni magamra, nézve, hogy mit csinál, mit keres, de közben őrködni is. – Megbízást, aha. És azt hiszik, hogy ha titkolják előled is, azzal téged védenek? – Csóválom a fejemet, nagyjából összerakható, hogy valami közeli hozzátartozója, netán pasija az illető, nevet nem kérdezek, hiszen be sem mutatkoztunk még egymásnak, bár olyan szempontból mégis jó lenne tudni, hogy mit is keresek a sok papír között. – Blaine vagyok, Blaine Mitchell. Mi a neve az illetőnek? – Bólintok, értem én, hogy miről van szó, és mivel arra tettem fel az életemet, hogy másoknak segítsek, ez egyértelműen előrébbvaló, mint az akadémián való gyakorlatozás. Nem biztos, hogy most arra van szüksége, hogy valaki itt terhelje a jelenlétével, aki még csak nem is auror, de egy próbát megér. – Éreznéd? Valami megszeghetetlen eskü, vagy más összeköt titeket? Az irányát nem tudod behatárolni? Szívesen segítek megkeresni. Csak ejtsünk útba egy kávéautomatát, és már ébren is vagyok. És csak hogy tudd, vámpírrá lettem pár éve, családi hagyomány, de ha besegíthetnek ezek az adottságot, szívesen ajánlkozom. – Kicsit megrázom magam, hogy kifújjam a fáradtságot a tagjaimból, már egy fokkal éberebb vagyok, remélem, hogy elfogadja a támogatásomat.
Segíteni akar, de mégis szabadokozom. Nem ismerem és ki tudja, hogy nem akarna-e ártani, vagy beköpni, nem is tudom. Bár nem úgy tűnik és a csók miatt sem haragszom már annyira vészesen, még ha nem is tetszett igazán, hogy nem nézte meg jobban, hogy kit csókolgat. Az viszont biztos, hogy jó lenne minél előbb megpróbálnom megnézni az itteni aktákat, hátha találok valamit. Amíg nem jutok semmire, addog nem megyek el, de azzal, hogy győzködni próbál csak erőteljesen hátráltat és ez most annyira nem tetszik. Sóhajtok hát végül, mert láthatóan hiába igyekszem lerázni, nem igazán megy. Ennyire kárpótolni akarna azért, mert megcsókolt véletlenül? - Nem tudom pontosan. Talán semmit, de... nem adnak ki róla olyat, amit használni tudnék és talán... Nem tudom. - akadok el időnként. Újra csak ideges leszek, ha arra gondolok, hogy miért nem hajlandóak rendes tájékoztatást adni. Hiába próbálkoztam több irányban is, egyszerűen nem mondtak semmit, ami rém idegesítő. Tudom, hogy még nem dolgozom itt, de annak is hamarosan eljön az ideje, Andrewval pedig összeköltöztünk, mégis csak jogom van tudni, hogy milyen ügy miatt kellett felszívódnia. - Valaki, aki fontos nekem néhány napja kapott egy megbízást és azóta nem jött haza. - ebből már nagyjából le lehet szűrni, hogy az a valaki nagyon fontos nekem, főleg hogy hazavártam, tehát együtt élünk. - Valamilyen ügyben nyomoz, de nem tudom hogy milyen ügyben és nem mondtak semmit a Parancsnokságon, mintha valami titkos nyomozás lenne, de... de engem csak értesítene. Félek, hogy baja esett, bár azt elvileg érezném, de ha fogságba került, akkor meg kell találnom. - hiszen Andrew és közöttem különleges kapocs van, bár eddig még csak tippelgettünk, hogy vajon mi lenne, ha egyikünk meghalnak, akkor a másik is, vagy érezné? Fél szívvel lehet egyáltalán tovább élni? Talán tényleg tudnék róla, ha baja esett volna, vagy ha nem élne, akkor már én sem, de akkor is tudnom kell. Ha bajba került, akkor meg az a legkevesebb, hogy megpróbálom megtalálni és megmenteni. Nem ülhetek csak úgy ölbetett kézzel, hogy várjam a híreket.
Felemelem a kezemet, már az első pillanatban megadtam magamat, hiszen az, hogy hátulról magasságra, és a félhomályban hasonló hajszínűnek tűnt, még az álmosság ellenére sem feltétlenül elfogadható indok, de mégsem vágott pofon, a tökönrúgás is elmarad, egy kiabáláson kívül semmi retorzió. Sőt, úgy tűnik, van nálam nagyobb baja is. Gálánsan ajánlkozom hogy maradok, még akár azt is, hogy bevállalom, hogy elviszem helyette a balhét. Meg van lepve, azt hiszem el akart zárni, hogy egyedül maradjon. Viszont az arcomból egyértelműen az süt, hogy én magam sem vagyok nagy szabálymániás, éppenséggel kiváncsi vagyok, hogy mit kutathat. Mondjuk egy nagyobb csésze kávé nem ártana, az alvásról nem is beszélve, de mivel ittam némi vért, hátha majd az dolgozik bennem. -Nyilván meg, el is hiszem. – Bólintok, de mégsem távozok. Inkább figyelem, hogy milyen fiókokat nyitogat, milyen aktákat nézeget, hátha valamit én találok meg, így a kezébe nyomom olykor, amit találok. Nem mondom, hogy profi problémamegoldó vagyok, de társasági, és központi figura, ahogyan már az itteni társaim is megismertek. Attól pedig nem kell tartania, hogy ismét rávetem magamat, leszámítva a nagy számat, én vagyok a jó fiú, némi darkos beütéssel. - Ez nem csak kárpótlás. Medimágus vagyok a civil életben, szeretem mások életét rendbehozni. – Némi egózás is van benne, sokan mondták már, hogy én mit keresek a mardekárban? Lényegében semmi jelentősége a házaknak, a mi iskolánkban különben is más rendszer alapján mentek a dolgok, de most ide osztott be a Süveg. Hát szíve joga. Felvetem a tekintetemet, nem tudom, hogy most gőgösnek tart vagy segítőkésznek, ha ezek után is azt mondja, hogy húzzak el, hát nem fogok erősködni, legfeljebb tényleg visszafekszem aludni, ki tudja, hogy milyen lesz a holnapi kiképzés. – Keresel valakit? Eltűnt személyről van szó? Milyen infókat találhatunk a fiókokban? – Vetek oda egy érdeklődő pillantást, Reese apján túl másokkal is szörnyűségek történnek, lassacskán igyekszem én is bevonni magamat a nyomozásba, s nem utólag segíteni a sérülteken. Még nem döntöttem el, hogy tényleg auror leszek de, de már erősen gondolkozom rajta. Végülis akkor is lehet nevetni, bulizni, jól érezni magunkat.
Nem akarok ennyire kifakadni, de túlságosan ideges vagyok ahhoz, hogy higgadtan tudjam kezelni, hogy valaki csak úgy szájon csókol a semmiből. Normál esetben lehetséges, hogy csak meglepődnék, vagy rászólnék és elfogadnám a bocsánat kérést, hiszen láthatóan nem volt szándékos, de ez most nem normál eset. Tényleg jól láthatja rajtam, hogy határozottan nem vagyok jól és kész csoda, hogy nem akadtam ki ennél jobban is. Ezért is sóhajok végül, amikor megkérdezi, hogy segíthetek-e, de persze elsőre csak megrázom a fejemet. Nem ismerem, szóval eszem ágában sincs belerángatni olyasmibe, amihez nincs köze. Gondolom van elég dolga az Akadémián. Azt mondják nagyon kemény menet itt lenni. Nem véletlenül olyan sok emberből annyira kevesen maradnak végül a legvégéig. Milyen fájdalmas is lehet az utolsó körökben elvérezni! Engem nem érint, de attól még át tudom érezni. Ezért sem akarom belerángatni a srácot semmibe, meg aztán nem is ismerem, hogy csak úgy elmondjam neki, hogy rosszban sántikálok. - Megtudom oldani, kösz. - hárítom végül el a felajánlását, de elég makacsnak tűnik és nem tágít azonnal, pedig az előbb azért érezhető volt, hogy nagyon hiányzik neki az a Reese, hiszen igen hevesen tapadt az ajkaimra helyette. Aztán persze lehet, hogy a másik Griffendélesnek épp dolga van, a srác meg unatkozik annyira, hogy a helyett, hogy felforgatja a fél akadémiát, inkább nekem segít. Ettől még persze mindig nem akarnám bajba keverni, de valahogy úgy sejtem van a dologban tapasztalata, mert elég könnyen levágja, hogy miért is vagyok itt. - Hm? - lepődöm meg a szavai hallatán először, hiszen így már tényleg egyszértelmű, hogy sejti, hogy nem azért vagyok itt, hogy betűrendbe rendszerezzem az aktákat. - Miért tennéd? Mondtam, hogy nem haragszom, úgyhogy igazán nem kell belekeverednek semmibe sem. Ez... az én bajom. Valakit keresek és talán itt vannak válaszok, de nem minden fiókhoz lehet hozzáférni csak úgy. - mondom ki végül, bár még mindig nem mondom ki nyíltan, hogy elfogadom a segítségét, de azért látszik rajtam, hogy aggódom annyira azért, akit keresek, hogy végül hajlandó lennék elfogadni a segítségét, ha úgy közelebb jutok a megoldáshoz.
Nem csak arcról, hanem már az ajka puhaságáról, ízéről is egyértelmű a különbség, de olyan álmos vagyok, s minden olyan gyorsan történik, hogy esélyem sincs megítélni, hogy milyen is volt, hiszen nem szokásom kihasználni a helyzetet. Vagány srác vagyok, simán rá tudok mozdulni bárkire, aki tetszik, viszont ha együtt vagyok valakivel, szó sem lehet kicsapongásról. Ezért aztán úgy hőkölök hátra, hogy majdnem beverem a fejem a falba. Bízom benne, hogy nem azt hiszi, hogy azért teszek így, mert undorodnék tőle, tényleg csupán a félreértés miatt. Ráadásul hevesebben reagál, mintha csak simán lekapta volna valaki, s nem is arról lehet szó, hogy szűzies életet élne. Nem, a haragon túl mintha valami szomorú szikra is táncolna a szemében. Valahogy medimágusként jó emberismerő vagyok, hogy ezekre az érzésekre jól rezonáljak. - Ahogy mondtam, sajnálom. Véletlen volt, nem neked szántam. – Igyekszem higgadt maradni, nem megkérdőjelezni a csalódottságát. Nehezen leszek indulatos, hiszen amikor gyógyítok, nem ragadhatnak az érzéseim, amikben muszáj megértőnek lennem, elfogadnom mások szenvedését. Most is ebből merítek, ki kell tombolnia magát. Lelkileg biztosan megbántottam, nem a fizikai atrocitás az érdekes, hanem az, hogy behatoltam az intim aurájába, ami a lányoknak különösen fontos. Nekem csak viccesen kínos a helyzet, magamból viszont nem indulhatok ki. – Igen, Reese az egyik auror segítő, itt lehet valahol, mindjárt megnézem. Igen, látom, hogy teljesen ki vagy borulva. Valahogy segíthetek? Amikor nem nézek be ilyen bődületes baromságokat, akkor egészen jó fej vagyok. – Térítem el a társalgásunk vezérvonalát más irányba, noha az idegessége talán szintén nem túl jó téma, de ha abban tudok neki segíteni, akkor feloldozást nyerhetek a bénázás alól, addig talán Reese is megkerül. Lehet, hogy már edzést tart egy csapatnak, akkor pedig kár lenne most őt zavarni. Megdörzsölöm a szememet, a három kávénak hatnia kell perceken belül, addig odalépek mellé, megnézem milyen fiókokat húzogat, de azt is, hogy most nem nyúl semmihez, ez pedig azt feltételezi, hogy nem akar nyomot hagyni. Betörő lenne a kishölgy? Vagy valami elzárt anyag érdekli? – Együtt könnyebb. Ha elkapnak, mindent magamra vállalok, így rendben?
Nem vagyok épp a legjobb kedvemben. Andrew lassan egy napja eltűnt. Persze azt mondják, hogy nem erről van szó, hogy valamilyen nyomozásba vonták be, mert nagyon kevés az ember, de nekem se jelezett sehogyan sem és hogy annyira inkognitós ügy legyen... Azért jöttem, hogy beszéljek a bátyámmal. Több a pénze, komolyabbak a kapcsolatai és talán valamit tudna tenni az ügy érdekében. Én még nem vagyok ehhez eléggé valaki, hiszen még a sulit se fejeztem be és nem jelentkeztem az Akadémiára se segítőnek, pedig biztosan sokat dobott volna a a későbbi előmenetelemen, de egyszerűen nekem sincs mindenre időm, no meg ki akartam élvezni a nyarat legalább amennyire lehet. Ez most viszont ugrott, mert aggódom és azt mondják Mark is épp házon kívül tartózkodik. Jellemző! Jó tudom, van elég baja, a cégügyekkel és tudom is én még mivel, hogy ilyen fontos ember lett, de én ettől azért nem vagyok sokkal boldogabb. Ide is azért tértem most be, hogy kicsit körülnézzek, hátha van arról valami info, hogy Mark mikor jön vissza, lehetőleg a nélkül, hogy valakit kérdezgetnem kellene az ügyben. Épp az iratospolc előtt állok, amikor valaki szó szerint letámad hátulról. Meglepődni is alig van időm és valakinek a szája máris az enyémre tapad, én pedig meglepetten nyitom tágra a szemeimet, de azt egyből felismerem, hogy nem Andrew került elő mégis. - Mi a franc? Normális vagy? Talán nézd meg, hogy kit támadsz le! Jesszus! - förmedek rá majdnem kiabálva. Eleve ideges vagyok, úgyhogy nem jön a legjobban, hogy még valami meggondolatlan gondolom én kadét is betámad embereket. Arról hallottam pletykákat, hogy van azért néhány renitens, sőt olyan is, aki ki akarja rúgatni magát, de őszintén szólva nem foglalkoztam sokat az Akadémiás ügyekkel. Shannával beszélek időnként, próbálok azért figyelni rá, azóta, ami történt, de azért nem mászom a nyakára, mert a végén még zokon venné. Tudom, hogy sokkal erősebb annál, mintsem pátyolgatásra lenne szüksége. Úgy kell csinálni, hogy ne nagyon tudjon róla. E miatt nem terhelem a mostani gonddal sem, van neki magától is elég. Pedig jó eséllyel könnyebb dolgom lenne, ha bekopogna az pajához, hogy esetleg van-e valami infoja Andrew hollétéről. - Bocs... - fújom ki végül hirtelen a levegőt. Azért még se kellene kiabálnom, főleg hogy bocsánatot kért. De legalább pofont nem kap, ennek azért örülhet. - Kicsit ideges vagyok. Keresd meg inkább azt a Reeset. - mondom végül, mert hát gondolom arra a lányra ácsingózik. Ha jól tudom az illető még a háztársam is, futólag azért ismerem, látásból, bár nem mondanám, hogy hasonlítunk, de talán hátulról, ha a fényviszonyok is olyanok, vagy a srác túlságosan ki van éhezve... a jó ég tudja, nem az én dolgom. Bár a feje azért eléggé olyan, mint aki aludt vagy két órát, úgyhogy talán erre foghatja azt, amit csinált. Mindenesetre én visszafordulok a fiókokhoz, arra számítva, hogy távozik. Olyan bűbájjal kellene feltörni, aminek semmi nyoma nem lesz, de persze ehhez az kell először, hogy a csókkirály távozzon. Azért még se kutakodhatok valaki szeme láttára. Az egyenlő a lebukással.
Pokoli éjszakám volt a dinókkal, a nagyjából nulla alvással, úgyhogy amióta kitámolyogtam az ágyból, döntöm magamból a kávékat, amiket Adorával előzetesen megbeszéltünk. Viszont ha úgy döntök Reese kedvéért, hogy auror leszek, akkor a mai napomat is úgy kell intéznem, hogy bent maradjak. Nem is tudom hirtelen, hogy csak kiképzés lesz, netán valami elméleti oktatás, vagy pedig folytatódik a tényleges kiesés. A megivott három kávé bőven nem elég, ha az ember durván el van fáradva, inkább vért kéne innom, attól jönnék úgy tényleg rendbe, de erre most nincsen lehetőség. Mégis úgy döntök, hogy kivánszorgok, megkeresem Reese-t, hogy legalább beszéljünk, hogy elmondhassam neki ezt az egész dínós kalandot, és legalább vele indítsam a napot. Az irodák felé vezető folyosón meg is pillantok egy karcsú, vörösesbarna alakot, biztosan ő az. Így a hajnali félhomályban nem látom teljesen, hogy mennyire vörös, de ő kell, hogy legyen, legutóbb is itt találkoztunk. Mögé sietek, hogy megszólaljak, mielőtt még megpenderítem. – Hát itt vagy, szép jó reggelt. – Fordítom magam felé a derekánál fogva, hogy a mozdulat közepette félig becsukjam a szemem, és egy határozott, kemény csókot nyomjak az ajkára. Még az a jó, hogy csak félig, de így is késik a reakcióidőm, ahogyan hátrahőkölök a csók után, a szám elé kapva a kezemet. – Baszki, te nem Reese vagy, ez kurva kínos, bocsánat. – Tartózkodóan emelem a magasba a kezemet, hogy megadom magam, csak tökön ne rúgjon. Nem is nagyon ízlelem, hogy milyen volt a csók minősége, hiszen félig még alszom, egyszerűen eltévesztettem a házszámot. Amilyen ösztönlény vagyok, most jól mellément mindez, nem kéne csak úgy rutinból másokat csókolgatnom. Remélem Reese is csak nevetni fog ezen, ha ezt elmesélem, bár ő elég komoly típus, de engem meg ismer, nem vagyok csalfa lény, csak éppen most durván leharcolt. Ám ha ez a csaj itt elkezd sikoltozni, hogy szatír, vagy ilyesmi, akkor minden igyekezetem ellenére tényleg kivágnak az akadémiáról.
Lehet, hogy beüt majd az alkohol és az is benne van a pakliban, hogy holnap esetleg kevésbé rossz kedvűen és tisztább fejjel úgy gondolom majd, hogy elhamarkodtam, de erre látom most a lekissebb esélyt. Hiába, hogy a családom nem támogatná ezt, hiába, hogy azt sem tudom, hogy Blaine családja hogyan viszonyulna hozzám, főleg hogy csupa vámpírról van szó, most valahogy egyik sem érdekel. Eddig is nagy hatással volt rám, azóta, hogy visszatértek az iskolába, ahogyan ezt ő is nagyon jól érezte. Nehezen állok el neki és hogy ennek pontosan mi az oka, ezen még nem gondolkodtam. Lehet, hogy tényleg apuci kislánya vagyok, aki mindig azt tette, amit kellett, amit mondtak neki és Blaine a maga laza felszabadultságával valahogy gond nélkül ki tud ebből rántani és mellette sokkal szabadabbnak érzem magamat, most pedig erre van a leginkáb szükségem, hogy azok a sötét fellegek kicsit eltűnjenek a fejünk fölül. - Igen, azt hiszem erre már rájöttem. - nevetek el, hiszen eddig se kellett neki kétszer mondani semmit és ő aztán nem fogta vissza magát, amikor legutóbb is félrehúzta ma folyosón, hogy megcsókoljam. Végülis kettőnk közül én kockáztatok többet, mert ő amúgy is ki akarta rúgatni magát, bár ahhoz képest egészen jól teljesít. Nem mondom, hogy örülnék, ha mégis maradna, ha ő nem akar, de bevallom azért jó lenne, ha minél tovább bírná. Ez a nyár annak ellenére, amik történtek egészen izgalmas is lehet ezekkel a kis lopott pillanatokkal, amiket együtt tölthetünk és bevallom nagyon is feltüzel az, hogy most is gyakorlatilag tilosban járok. Nem szokásom. Sose szöktem még ki sehonnan, nem hágom át a szabályokat, most mégis rettenetesen jól esik. - Jól hangzik, úgyis sokáig tartana most még visszamenni az Akadémiára. - csókolom meg újra, szinte falva az ajkait. Azt hiszem nem fog már kelleni még egy ital, bőven elég lesz ez az egy is. Érzem, hogy kicsit a fejembe szállt már így is, de pont annyira, hogy a sok zavaros gondolatot kitakarítsa, ami most pont jól jön. A szobában pedig már bátran eshetünk egymásnak. Az mondjuk biztos, hogy nehéz lesz ezek után majd visszamenni az akadémiára, de talán reggel is visszaszökhetünk, ha elég korán kelünk. Persze most pont nem ilyesmi gondolkodom, sokkal jobban lekötnek az ajkai és ahogyan nekem feszül. Még fel is sikkantok, ahogyan felkap, de hát vámpír, nem kell meglepődnöm rajta, hogy ez nem okoz neki gondot. - Kiversz mindent a fejemből, ami zavar ugye? - csókolom meg, átkarolva a nyakát. Tényleg kell ez most, egy meggondolatlan, vad éjszaka, amikor nem számít semmi, amikor eltűnik kicsit minden baj és gond, mintha nem is lenne odakint semmi, csak mi ketten idebent és kicsit megszűnne a világ.
//Köszönöm szépen a játékot, remek volt! Jöhet az ungabunga //
Azért nem semmi, hogy Reese így nyakalja a piát, pedig elméletileg hozzá sincsen szokva. Azt nem mondanám, hogy jókislány, vagy papa kedvence, mert legutóbb is úgy magához rántott csók közben, hogy biztosan nem szívbajos, de azért meglepődök kissé. Nem gondolom alkoholistának sem, szimplán már csak felnőtt, aki került olyan helyzetbe, hogy aurorként felejteni akart, ezért korlátozottan hozzászoktatta magát. Nekem vámpírként nem különösebben árt, csupán az érzékeimet, a szenvedélyemet élesíti, noha én is be tudok spiccesedni. Abban igaza van, hogy olyan komorak a fellegek manapság, hogy már ki kell kapcsolnunk, s tegyük azt mindenképpen együtt. – Én is erre gondoltam. – Viszonzom a mosolyát, nem kell nekem egy leszedált, teljesen kidőlt lány, hiszen Reese annyira erőteljes, hogy komolyan mondom, szinte provokálja azt, hogy én se fogjam magamat vissza vele kapcsolatban. Arról sejtelmem sincsen, hogy mennyire törhetetlen, de nem azt sugallja, hogy finomkodnunk kéne. Mikor éljük ki magunkat, ha nem most. – Na azért ennyire nem lehetsz meglepődve. A vörös hajad olyan, mint bikának a posztó. – Nyalok bele a nyakába, miközben ropjuk, s ameddig még engedi a kitartásunk, lenyomunk néhány, ezeknél nem is kell fix lépés, csak úgy rázza az ember. Hogy aztán eljőjjön az a pillanat, amikor át kell kapcsolnunk valamil másba. A csókolózáson túl már többet azért itt nem illene, mert én sem nézném jó szemmel, ha valaki nyílt színen tovább is megy. Ha pedig bárki attól tartana, hogy kihasználom őt, hát nincsenek lelkiismereti gondjaim, felnőtt nő, ráadásul felelős pozicióban, bőven el tudja dönteni még féljózanul is, hogy mire kellek neki. Sejthető: mindenre. Jókat beszélgetünk, tartalmasak az időtöltéseink, az apjának is megpróbálok majd segíteni, ő pedig inspirál arra, hogy komolyabban vegyem az életet. – Itt nincsenek, de a közelben van egy ifjúsági szálló. – Nevetem el magamat, jó, azért valamennyire mégiscsak ismerős vagyok errefelé, s nem azért, mert másokkal már kipróbáltam. Medimágusként jártam már az ispotály környékén, az is erre van, így bájitalokhoz, gyógynövényekhez szükséges komponensek tekintetében nagyjából képben vagyok, hogy mi merre. Kézen fogom, hogy kihúzzunk a tömegből. A motor maradhat ahol leparkoltam, két perces séta nagyjából, hogy aztán már be is jelentkezzünk a szállóba. Fiatalok vagyunk, nem szúrunk szemet, ráadásul gyakoriak itt a túristák is, s tiszta helynek tűnik. Egy kisebb szoba elég lesz, nem kell ide négy ágy. Hogy aztán hamarosan már nyissunk is be oda. Nem gondolom, hogy ez csak amolyan olcsó megoldás lenne, de nem akarom hírbe hozni az akadémián, főleg, ha ott példának okáért vékonyak lennének a falak. Miután becuccoltunk, akkor folytathatjuk ahol a táncparketten abbahagytuk, immár blúz alá betévedő ujjakkal, szorosabban összesimuló ágyékkal. Aztán gondolván egyet a combja alá nyúlok, hogy a levegőbe kapva szorítsam magamhoz a lábai közé préselve magam.
//
