2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Eszembe se jutott, hogy ő nem emlékszik még az alapvető infokra sem, szóval nem csoda, ha nem tudja, hogy miről beszélek a seprűt említve. Nem elvárható, hogy rövid idő alatt mindent megtanuljon, főleg ha ez nem feltétlenül alapvető. - Bocsánat, igen. Kviddics, varázslósport, elég híres, de tényleg nem olyan fontos. - bólintok egy félmosollyal, mert aztán e miatt tényleg ne érezze magát kellemetlenül. Bár a teljes igazat még mindig nem bököm ki. Nem tudom, hogy valaha tudok-e erről könnyedén beszélni, vagy mindig nehéz lesz. Egyszerűen csak úgy vagyok vele, hogy ha lehet, hogy nem is találkozunk többet, akkor minek erőltetni a komolyabb részleteket. Az mindenkinek csak kellemetlenebbé tenné, és hát így is elég zavarbaejtően indult a helyzet. - Csak megértenék, ha csak valami apróságról lenne szó. Mármint azért mégis csak nehéz neked ez az egész. Nem értem, hogy mégis mi a bajuk. Valami komolynak kell lennie, ha így viselkednek. - És én egyre inkább úgy érzem, hogy tudnom kell, hogy miről van szó, mert én nem úgy ismertem meg a nővéreket, hogy így viselkednének. Mégis csak egy betegről van szó, aki láthatóan nem képes gondoskodni még magáról, akkor mégis miért hagyják így magára? Miközben még azt se mondják el neki, hogy mi az oka. - Akkor ezt a részét kell nézni ugye? Hogy jól vagy. Nekem is mindig ezt mondták, bár néha... azért nehéz pozitívabban látni a dolgokat. - sóhajtok egy aprót, mert hát attól nem lesz neked jobb, hogy lehetne amúgy rosszabb is, tehát akár meg is halhattál volna, ha bár élsz, de sokkal nehezebb és bonyolultabb lett mindent. Ahogyan az én esetemben is lássuk be elég nehézkes lett az élet úgy, hogy minden nap újraindul. Nem mondom, hogy gondoltam már rá, hogy jobb lett volna, ha... de azért néha tényleg nagyon nehéz. Főleg, amikor olyan furcsa ürességet érzek, amikor tudom, hogy vannak dolgok, amiket tudnom kellene, mintha ott motoszkálnának a fejem hátsó részében, de egy nagy szekrényben lennének, ami zárva van és nincs hozzá kulcsom. - És, ha az nem hoz megoldást? Nem, ez akkor is tarthatatlan. Majd én... - állok ki mostmár határozottan és húzom ki magamat. Igenis tudni akarom, mert egyre jobban zavar a dolog, hogy senki nem mond neki semmit. Biztos, hogy én se bírnám, ha a helyében lennék. Szóval ha visszajuttattam az ágyába, bizony elindulok kifelé, hogy a hangot követve megkeressem a nővéreket és megkérdezzem, hogy mégis mi a jó életről van szó. Hosszú percek után térek vissza kissé gondterhelten és egy régebbi újságot szorongatok a kezemben. Picit azért látszik rajtam a kétkedés is, meg egy csepp idegesség, de végül odanyújtom Alejandronak az újságot. Egy cikk van benne arról, hogy ő afféle kezdő fiatal ügyvédbojtárként segít igen veszélyes alakokat megvédeni, mivel a cikkben arról van szó, hogy egy elég galád alakot húztak ki a csávából. Ki tudja, hogy ha több ilyen eset is volt, akkor esetleg nem volt-e bármelyikük rokona károsult valamilyen ügyben, amihez Alejandronak volt köze.
- Seprűről? Az.. valami sport, ugye? Hallottam már róla, igaz, nem sokat. Gondolom nem volt fontos a gyógyulásom szempontjából. – Húzom el a számat, azért elég komoly sérülés lehetett, de most úgy fest, minden rendben van nála, jár, és beszél, láthatóan teljesen magabiztos. A gyógyulási folyamat végén van, nála nyilván a medimágusok gyorsabban közbe tudtak lépni. Legalább nem érzem magamat olyan pocsékul, hogy mással is megesik az ilyesmi, ő pedig átérezheti, hogy milyen az, ha az ember ágyhoz van kötve. Csak az nem világos, hogy akkor miért tűnik olykor olyan bizonytalannak. Nyilván azért, mert mégiscsak egy idegen vagyok, aki szinte egy szál kórházi ruhában próbál eljutni a mosdóba. Amit végül pont az ő segítségével sikerül összehozni, úgyhogy hálálkodva mosolygok rá. Lövésem sincsen, hogy miért váltak kámforrá a nővérek. – Akkor még arra sem tudok gondolni, hogy mindenkivel ilyenek. Lehet, hogy mondtam valamit, amivel megbántottam őket. Bár tudnám. Sosem késő bocsánatot kérni.. – Ha csak sejteném, hogy ezzel mennyire belehibáztam a közepébe.. Ám nem sejtem, csak találgatok. Leginkább arra gondolok, hogy akaratlanul is mondtam valami a kórházi kezelésem alatt, ami nem tetszett valakinek. Az fel sem merül bennem, hogy az előző életem kapcsán nem voltam valami nem túl kedves alkat. Apa távollétére viszont azóta sincsen magyarázat. – És ez.. nem lenne neked.. ciki? Nem is ismersz, és nem kérhetek tőled ilyet. – Az más kérdés, hogy ő ajánlotta fel, mert olyan jótét lélek, de most amúgy is engem ugrál körbe mindenki, nem várhatom el, hogy valaki ilyen angyali legyen velem. Már így is biztosan feltartom, menne már a dolgára. – Szerencsére jó kemény a koponyám. Azt mondják, hogy kész csoda, hogy megúsztam. – Ha lenne legalább egy szabad kezem, akkor biztosan megkopogtatnám a bizonyos csontot, amiről lecsúszott az a két lövedék. Ha csak az egyik is valami lágyabb részbe fúródik, akkor már régen halott lennék. Vagy valami csúnyább kómában vegetálnék, mint egykor Liesel, de abból már nem lenne ébredés. Beérünk az ágyamhoz, ahol a segítésével leülök, és megnyomkodom az említett gombot. Még hallani is lehet, hogy pár szobával arébb valami jelez, de a nevetgélés ettől függetlenül folytatódik. – Látod.. megy ez. Nem akarnak jönni… Szólnom kéne anyának, hogy vigyen át máshova, ha tud. Ha ez megoldást jelenthet. – Húzom el a számat, tényleg tanácstalan vagyok, de ha mégis elmenne kiosztani a nővéreket, nyilván nem tudom visszatartani..
Valójában még a mai napig se szívesen beszélek az állapotomról, ami butaság, hiszen attól nem lesz jobb, hogy nem mondom el, hogy mi a bajom. Csak hát az emberek mindig sajnálni kezdenek, aztán már egyből azon gondolkodnak mennyire bonyolult ez és olyan fárasztó mindig azt mondani, hogy nincs baj, ne aggódjon a miatt, hogy esetleg másnap nem ismerem meg. Nem muszáj elmagyarázni, hogy ismerjük egymást, vagy ilyesmi. - Igen, baleset. Leestem a seprűről és bevertem a fejem. Kómában voltam egy ideig, úgyhogy tudom milyen itt tölteni az idődet, bár utána én csak néhány napot voltam, már miután magamhoz tértem. - és igen a lényeget még mindig nem sikerül kiböknöm. Az a harpófogós eset, de hát könnyen lehet, hogy ezzel a sráccal nem találkozom többet. Nem tudom, hogy vajon az iskolába jár-e egyáltalán. Mondhatnám, hogy nem rémlik, hogy láttam volna, de esetemben azért ez teljesen normális, bár ha a baleset előtt találkoztunk volna, akkor emlékeznék rá, de akkor sem rémlik. A Roxfortba azért nagyon sokan járnak és ha nem egy évfolyamon vagy valakivel, akkor azért kis esély van az ismeretségre. - Velem azért kedvesek voltak, csak tudom milyen bent lenni. Tényleg nem tudom, hogy veled mi a gondjuk. - talán Alejandro szülei problémásak? Azért erre nem merek rákérdezni, mert nem hiszem, hogy kellemesen érezné magát, ha arról kellene beszámolnia, hogy a szülei nem valami rendesek. De azért tényleg nagyon fura, hogy miért undokok vele a nővérek. Megsérült és láthatóan nem tud gondoskodni magáról. Elég csúnya dolog így magára hagyni. - Szeretnéd, ha beszélnék velük? - végülis ismerek néhány nővért itt, és megpróbálhatom finoman megtudakolni, hogy mi a gondjuk Alejandroval, hátha akkor legalább annyival beljebb lenne, hogy tudná mi a gond. Ha már tudja az ember, akkor esetleg tud rajta változtatni. Na persze nem tudhatom, hogy a múltról van szó, amin már nem lehet. - Merlin szakállára! Egy pisztollyal?! - na jó ennyit én is tudok mugliismeretről és azért rendesen elkerekedik a szemem. Nagyon ijesztő lehetett. Ha jól sejtem akkor kész csoda, hogy egyáltalán túlélte a dolgot és itt van. A már csak a kisebb gond, hogy újra kell tanulnia az egész életét. Azért tényleg sajnálom szegényt és, amikor már felöltözött segítek neki kijönni a mosdóból, vagy akár kezet mosni, ha kell. Én is hallom a nevetést és azért erre már határozottan ráncolom a homlomat. Tényleg nem értem! - Na jó, ez tényleg nem fair! Ha nem elromlott a nővér hívód, akkor... - láthatja az arcomon, hogy egyelőre még segítenék neki visszamenni a szobájában, de szívem szerint már most mennék és megkérdezném, hogy mégis hogy lehentek ennyire undokok valakivel, aki ilyen pocsék helyzetbe került.
Annyira kínos, hogy valakinek a segítségére szorulok, akik pedig azért lennének itt hivatásszerűen, hogy engem ápoljanak, sehol nincsenek. Érthetetlen! Mégsem akarok most ebbe jobban belegondolni, biztosan valami nagyon sürgős esethez riasztották őket, csak ezt tudom elképzelni, és ha így van akkor megérthető, hiszen az emberélet az elsődleges. Az, hogy én ki tudok-e menni a mosdóba, már nem jelent azonnali beavatkozást. Miközben rá támaszkodom, még beszédbe elegyedünk, hogy aztán hálásan pillantsak rá, amikor segít a mosdóba érnek, ott elfordul, én meg már le tudok ülni egy kézzel levetkőzve. Gyorsan kicsurgatok, mert már régóta tartogatok, Liesel pedig szerencsére el tudja terelni mindkettőnk figyelmét azzal, hogy szóval tart. – Ez ha jól tudom, valami emlékezetkieséssel kapcsolatos osztály, hiszen én a sürgősségin kezdtem, de onnan hoztak át ide. Neked is valami baleseted volt? – Nem teszem hozzá, hogy már ha emlékszik rá, hiszen úgy láttam, vannak rajtam kívül is olyan betegek, akik csak elmondásból tudják hogy mi is történt velük a kórházba kerülést megelőzően. – Oh, tudod? Akkor veled is így bántak? – Azért az durván hangzik, de az is lehet, hogy csak félreértem, és simán csak empatikus alkat, aki szeret másokat felkarolni. Mint most engem, de még lövésem sincsen róla, hogyan háláljam meg, lévén a saját igényeimmel sem vagyok tisztában, nem hogy másokéval. Az egyik terapeuta azt mondta, hogy sajnos minden odaveszett, így egy új jellemet, gondolkodásmódot, éntudatot kell kialakítanom. Elsőre az tűnik bölcs megoldásnak, hogy másokat figyelek, esetleg másolok, és átgondolom, hogy mit érzek helyesnek, hozzám mi állna közel. – Éppenséggel nem tudom, hogy mennyire nehéz. Nyomasztó, hogy nem tudom, hogy milyen voltam. A baleset tényét elfogadom. Vagyis.. nem baleset. Megtámadtak, mugli környezetben. Azt mesélik, hogy valaki közelről fejbelőtt egy pisztollyal. – Próbálom elég objektíven, de azért remeg rendesen a hangom. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon, de olyan jól esik a törődés, ebben biztosan erősödnöm kell, mert nem elég fizikailag felépülni, meg kell találnom magamat, felépíteni valamit, amit egyszer már sikerült. – Igen, még beszélni sem tudtam, nem hogy cipőt kötni. Ebben azért szerencsém van, felnőttként az ilyesmi gyorsabban visszatér, de olvasni még nem tudok. – Immár a helyén van a ruhám, fel tudok tápászkodni, hogy elinduljunk visszafelé, és mintha a távolból női nevetést hallanánk, lehet, hogy a nővérek mégis a közelben vannak, csak éppen nem velem foglalkoznak. Összeakad Liesel-lel a pillantásom, amolyan lemondó a tekintetem, hát erről beszéltem. – Legalább te itt vagy, de nem várhatom, hogy az ágyam szélén ücsörögj minden ilyen alkalommal..
Ez tényleg nagyon fura, hogy nem volt senki itt, aki segítsen neki. Amikor én bent voltam akkor mindig volt, aki figyelt arra, hogy segítsenek, főleg mert az első hetekben, amíg nem állt be egy rendszer, teljes volt a káosz a fejemben, körülöttem és úgy általában velem. - Voltam, már csak ellenőrzésre járok vissza, bár nem sok értelme van. - vonom meg finoman a vállamat. Egyébként ismerős nekem ez a srác, az iskolában lehet, hogy láttam már? Végülis csak egy évfolyam van közöttünk, úgyhogy biztosan volt már rá példa, hogy összefutottunk. Azért egyelőre nem fejtem ki részletesen, hogy miért voltam bent. Van neki láthatóan egyébként is épp elég baja, nem hogy még az enyémen is gondolkodjon. - Talán, de tudom, hogy milyen érzés tanácstalanul egyedül lenni. Pocsék lehet. - lehet, hogy a többség tényleg nem segítene neki, és talán tényeg kicsit ciki a dolog, de ha egyszer nincs itt senki, aki segítene neki, akkor nem fogom én is annyiban hagyni, hogy oldja meg, ahogy akarja, hiszen láthatóan alig áll a lábán. A mosolyom is bátorító, hogy e miatt igazán ne aggódjon, engem nem zavar a dolog. - Oh igazán nem várom el. Nehéz lehet. Akarsz beszélni róla? - vetem fel, mert talán jobb, ha beszélgetünk miközben pisil és akkor egy fokkal kevésbé kényelmetlen, vagy pont hogy akkor jobban? A jó ég tudja, még nem voltam hasonló helyzeten, de az hallatszik a hangján, hogy nincs szegény valami jól és meg is értem, hogy nehéz most neki. Nem értem, hogy miért hagyják ennyire magára és miért nem segítenek neki, hiszen az itteni dolgozóknak az lenne a dolguk, hogy támogassák a betegeket, de neki meg egyedül kell boldogulnia, miközben alig áll a lábán. Azért ez elég nagy szemétség. - Két hónap? - döbbenek meg, hiszen az azért nagyon sok idő. Én csak pár hétig voltam az ispotályban, de az is lehetetlenül hosszú időnek tűnt. Attól féltem, hogy nem folytathatom a sulit majd rendesen. Bár persze eleve féltem visszamenni is, hiszen tudtam, hogy a környzetemnek nem lesz majd könnyű kezelni a helyzetet. - Liesel vagyok és már szerencsére jó ideje csak ellenőrzésre járok. Ennyire komolyan megsérültél? - furi azért, hogy a wc ajtónak beszélek, de most nem igazán lenne illdomos szemkontaktust tartani. Várok hát türelmesen, hogy ha készen van, akkor tudjon kapaszkodni belém és segítsek neki felállni, vagy ha már a helyén van a nadrágja, akkor újra belékaroljak és támogassam. Elég pocsék lehet, hogy menni se tud rendesen, de mégsem segítenek neki. Nem tudom napirendre térni e felett. Biztos, hogy szóvá fogom tenni, hiszen több ápolót is ismerek itt, van akivel jóban is vagyok szerintem, mert többen is kedvesen köszöntek, amikor megérkeztem. Nem tűntek rossz embereknek, és biztosan leírtam volna, ha valakit kerülnöm kell. Akkor meg miért hagyták magára szegény Alejandrot?
Én ugyan nem tudom, de Liesel jól sejti, teljes mértékben szándékos volt, hogy magamra hagynak. Mintha azon nővérek, akik utálnak, egy műszakba kérték volna magukat, hogy testülegileg fellépve hagyjanak magamra. Mit sem sejtek a múltamról, és hogy mennyi emberrel voltam lekezelő, bántó, és ez most érik be, amikor tehetetlen vagyok. Ha legalább elmondták volna, hogy miért ilyenek velem, biztosan megszívlelném a dolgot, sőt, bocsánatot is kérnék, még ha olyanért is, amiről fogalmam sincsen, hogy miért tettem. A szőke lány kérdésére tanácstalanul vonnám a vállamat, ha nem kéne a mankóra, na meg rá támaszkodnom. – De igen, van, csengettem, hangoskodtam, nem jött senki. Nincs szobatársam sem, ez így annyira.. Rossz. Helyzeted? Te is ápolt vagy? – Lepődöm meg, ezek szerint nem látogató, vagy lehet, hogy már nem kell feküdnie, ezért mászkálhat utcai ruhában. Látszólag egészségesnek tűnik, talán én is eljutok hamar idáig. – Köszönöm, segítőkész vagy, biztosan ciki, ha valaki így segítséget kér. – Nem akarom sajnáltatni magamat, a szagom az még csak egy dolog, de utána kiderül, hogy könnyítenem kell magamon, hát ezt már végképp nem várhatnám tőle. Látszik rajta, hogy átfut rajta a komoly zavar, de még ekkor sem adja fel, megoldásokon tűnik. – Igen, az jó lesz, és hidd el, tartozom neked, majd valahogy kárpótollak, ha rájövök, hogyan is építhetném újra az életemet. – Teszem hozzá kissé lemondóan, de kétlem, hogy én vagyok az egyetlen az ispotályban, aki ilyen reménytelen helyzetbe kerül. Az viszont már foglalkoztat, hogy neki mi lehet a baja. Látom, hogy olykor tolnak a folyósón láthatatlan bogarakkal hadakozó betegeket, ezért olyasmire tippeltem, hogy valami emlék osztályon lehetek, mentális betegségek, vagy mi. Igaz, nekem inkább járni, és mozogni kell újra tanulni, na meg olvasni, ilyesmik, az emlékeimet pedig a medimágusok szerint már nem szerzem vissza, újakat kell szereznem, vagy olvasni magamról, ha már tudok olvasni. Addig anyám jótékonyan csak érintőlegesen mesélt magamról, a múltamról, de még minden nagyon ködös. – Oh, rendben, ez jól hangzik. – Bebotorkálunk a fiú mosdóba, ahol most nem tartózkodik senki, ez nem is a szobához tartozik, hanem valami központi hely lehet betegeknek, de csak egyetlen piszoár, és wc kagyló van. A segítségével odabotorkálok, aztán a mankót a falnak támasztva megvárom, hogy megforduljon, úgy kapaszkodok a derekával, a másikkal pedig nagy nehezen letolom az alsógatyát, hogy helyet foglaljak. – Addig megmondod a neved? Én Alejando vagyok, ha igaz. Lassan két hónapja itt, főleg az anyám látogat. – Közben csurgatok, végre megkönnyebbülök, de próbálom szóval tartani, amíg véghezviszem a műveletet. Addig nem kell őt fognom, csak simán magamat tartom, hogy ne bukjak orra, vagyis pont a fenekébe fejelnék.
Tényleg elég különös, hogy nincs senki a folyosón, mintha szándékosan tűntek volna el, ami azért elég csúnya dolog lenne. Én úgy emlékszem, amikor itt voltam, akkor mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Nem volt okom panaszra. Jó persze a kómás időszak alatt nem emlékszem rá, hogy mi történt, hiszen nem voltam magamnál, de a családom se mesélt semmi kellemetlent. Bár persze kétlem, hogy ilyesmivel terheltek volna, örültek, hogy magamhoz tértem és jól vagyok végre. Viszont, hogy most miért ilyen csendes minden, amikor láthatóan ennek a srácnak még nem kellen egyedül lennie, na az nagyon fura és érthetetlen számomra. - Tényleg elég különös. Egyszerre mentek volna szünetre? Nincs olyan kis jelződ a szobádban? Nálam volt külön bűbáj arra is, ha megpróbáltam elhagyni a szobát. Csak az elején, nem úgy kell elképzelni, mintha börtön lenne, csak a... helyzetem miatt. - na igen a memória zavar elég veszélyes. Azt mondák az én biztonságom érdekében van szükség rá, hogy ennyire komolyan biztosítsák a szobát, hiszen ha egyik reggel pánikba esem, hogy hol vagyok és elindulok kifelé, miközben még nem vagyok teljesen jól... Tényleg úgy volt biztonságosabb. Az első hetek ilyen szempontból rémesek voltak és félelmetesek. Mindig úgy ébredni, hogy nem tudod miért vagy ott ahol, nem valami kellemes. - Semmi gond, egyáltalán nem vészes. - nyugtatom meg és a válla alá nyúlva igyekszem segíteni neki, hogy eljusson oda, ahová szeretne. Bár azt hiszem elsőre, hogy a szobája lenne a cél, ha ilyen ramatyul van, de úgy tűnik, hogy egyáltalán nem. Azért szó se róla kissé zavarba jövök a hírtől, hogy a mosdóba akarna elmenni és, hogy úgy fest nem elég ügyes még ahhoz, hogy ezt önállóan véghez tudja vinni, viszont még mindig nem látok senkit a folyosón és azt hiszem eléggé bántó és kellemetlen dolog lenne részemről, ha gyorsan megpróbálbám őt lepasszolni. - Nem is tudom... ha nincs itt senki, megpróbálhatjuk. - köszörülöm meg kicsit a torkomat. Bevallom fiút még eddig csak maximum fürdőnadrágban láttam, arra sem emlékszem, mivel Keith volt az és miután az összes vele kapcsolatos lap eltűnt a füzetemből... Persze ezeket nem szoktam elégetni, vagy ilyesmi. Az összes meg van egy dobozban, de a doboz helyéről csak a naplób legvégébe írtam és amíg nem akarom, hogy ezekről a fájó emlékekről tudjak addig ott jó helyen is vannak. Talán ez csalás is egyben, hiszen más nem teheti meg, hogy csak úgy kitörli a saját fejéből a csalódásokat, de talán én megtehetem, hiszen eleve elég bonyolult az életem kapcsolati szempontból. - Esetleg megfordulok, te pedig a derekamba kapaszkodsz. - az most hirtelen eszembe sem jut, hogy akkor meg pont a hátsómat kapja majd szemmagasságba, de ha meg szemből próbálok segíteni neki, akkor egyrészt bonyolultabb a becsukott szemmel módszer nekem, és hát ő meg pont a mellkasomat kapja az arcába, ha úgy próbálom megtartani. Talán könnyebb, ha kapaszkodik a derakamba. Nem vagyok szakavazott a témában sajnos és hát ápoló sem, hogy az ilyesmi ne hozzon zavarba. Persze gondolom neki is épp annyira kellemetlen lehet.
Lövésem sincsen róla, hogy egykor milyen kapcsolataim lehettek, erről még nem mesélt senki. Csak a minimális logikám segíthet abban, hogy tippelgessek; nem a legjobbak. Vannak ugyan kedves nővérek, de olyan sokan csúnyán néznek rám, mintha valami rossz ember lennék. Bár emlékeznék, hogy megmagyarázhassam, én nem úgy gondoltam! Bármit is tettem, nyilván nem gondoltam meg a súlyát, hogy nem bántunk másokat, hiszen most annyian segítik a felépülésemet, fel sem tudom ép ésszel fogni, hogy más ne legyen segítőkész. Rossz belegondolni az egészbe, hogy valamiért utálnak, sőt, gyűlölnek, és még csak nem is tudok róla. Párszor már nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, de anyám mintha valami új életet látna bennem, egyfolytában mosolyog, de könnyes a szeme, én pedig nem értem. A fejem még sajog olykor, de kemény a koponyacsontom, a mugli orvosok kiváló munkát végeztek, csak éppen annyit már tudok, hogy ha a medimágusokhoz kerülök azonnal, most jobbak lettek volna az esélyeim, hogy tudjam, hogy ki vagyok. Járni tanulni kell, az izmaim még sehol sincsenek, csak fekszem itt naphosszat, és már rettentően unom magamat. Nem csak az unalom, hanem a kényszer is küld olyan útra, amit még nem tudok megtenni. Kezdek arra is gyanakodni, hogy direkt jöttek most olyan nővérek, akik nem bírnak, hogy elfelejtsenek segíteni. Szomorú, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Kérjek bocsánatot valamiért, amit nem is tudok. Mivel innen már végképp nem megyek tovább, csak dörömbölök, s legnagyobb meglepetésemre egy velem egykorú lány jelenik meg a semmiből, még éppen időben, mert lassan már dőlök el, mire a vállam alá nyúl. – Jaj de jó, köszi! Köszönöm! Nem tudom, hogy hol van mindenki. – Csóválom a fejemet, áthelyezve az egyensúlyomat most már rá. Nem vagyok nagydarab, de kicsi sem, úgyhogy nem lesz egyszerű dolga. – Feküdni? Pont attól vagyok már elfáradva. És bocsánat a szagom miatt, ritkán mosdatnak meg úgy tényleg. – Nem vészes, de már alaposan bele vagyok izzadva ebbe a kórházi hacukába. Szinte hülyén érzem magamat, hogy egy idegenre szorulok. – Ööö.. nem! Vagyis igen, csak előbb ki kéne mennem a mosdóba. Nyilván nem kérhetek tőled ilyet, még tartani sem tudom magamat. Vagy nem nézel oda, ilyesmi? – Kérdezem kissé sután, lehajtva a fejemet, állati ciki ez így, nem az ő dolga lenne, hiszen nyilván ő itt látogató. Vagy ő is beteg lenne? Nem, utcai ruha van rajta, azt hiszem valakinek a rokona, barátja. Lehet, hogy a fiújához jött, én meg itt feltartom, de hülye helyzet!
Igazából már nem sok értelmét látom annak, hogy itt legyek, de fél évente kötelező eljönnöm egy kivizsgálásra, pedig úgyse találnak semmit és úgyse változik semmi. Ami persze pocsék érzés, hiszen sokszor annyira szeretném, ha minden normális lenne. Nehéz elfogadni ezt az egészet, pedig tényleg igyekszem. Vannak jobb és rosszabb napok. Most egy ideje már pocsék a kedvem, azt hiszem hetek óta mindig ballábbal kelek, legalábbis ezt írom le minden nap végén. Talán kezdek fáradni, vagy van valami olyasmi a múltban, amit nem sikerült feldolgoznom, de okkal eltűntettem még a nyomait is? Ez olyankor történik meg, akkor tépek ki egész lapokat, ha valaki megbántott. Persze jelenleg nem tudok róla, hogy a görög srác volt az, Keith, aki a csodás nyár után egyszerűen fogta magát és felszívódott. Elindult megkeresni a testvérét, vagy rájött, hogy ez az egész mégis csak túl bonyolult... nem tudom, mármint igazából azt sem tudom, hogy felszívódott csak az üresség van meg bennem. Az elmém eltárol bizonyos dolgokat, de nem úgy, mint hogy mások, hiszen az eseményeket elfelejtem, de vannak érzések, amik valahogy mégis megmaradnak és minden alkalommal, ha egy fiú rájön, hogy túl bonyolult ez az egész így neki, olyankor marad utána egy űr és az fáj. Nagyon tud fájni! Sóhajtva köszönök el és lépek ki az ajtón, nem is olyan messze onnan, ahol Alejandro épp kilép a szobájából. Egy sarokkal arrébb, úgyhogy nem látok rá, és a lift irányába indulok. Tudom a járást, utána olvastam az orvosi dolgoknak még reggel, ez segített és persze azt mondták, mint mindig. Nem tudni az okot és nem tudni mikor lesz jobb, hiszen nem tudjá mit kellene gyógyítani. A doki szerint megpróbálkozhatnánk egy kísérleti bájitallal, ami serkenti az elmét, de egyelőre nem akarom kipróbálni. Vannak mellékhatásai, és ki tudja, hogy nem lenne-e csak rosszabb tőle. Ahogyan viszont a lift irányába indulok meghallom a zajt, mintha valaki ütögetne valamit és nem úgy fest, mintha egy kiskölyök szórakozna csak. Megfordulok hát a lift irányából és a sarkon befordulva már meglátom a srácot, aki hasonló korú lehet, mint én és láthatóan nincs valami jó bőrben. Gyorsítok a lépteimen. - Jövök, segítek! - szólalok meg, vagy hát kiáltok oda és végül már futólépsre is kapcsolok, hogy időben odaérjek, ha eltalálna esni, akkor segíthessek neki. Ha kell, akkor a válla alá nyúlok, bár valószínűleg nem lesz könnyű megtartanom, de azért reméljük sikerül megtámasztanom annyira, hogy ne essen el. - Nem festesz valami jól. Hová akarsz menni? Gondolom feküdnöd kellene. Visszakísérjelek? - hadarom szinte egy szuszra és ha elfogadja, akkor tényleg segítek neki, hogy visszakísérjem a kórterembe és pihenjen inkább efféle akciók helyett. Emlékszem még, amikor én töltöttem itt heteket. A kóma, amikor a szüleim és a testvérem minden áldott nap itt rettegtek, hogy mi lesz velem, hogy felépülök-e, aztán a lábadozás, amikor olyan nehéz volt olyan sok fekvés után lábraállni. Arról nem beszélve, hogy el kellett fogadnom a helyzetemet. Emlékszem, hogy a szüleim akkor is mindig nagyon igyekeztek erősnek mutatni magukat, de tudom, hogy anya sokat sírt. Láttam a szemén, hiába nem tette soha sem előttem. Nem tudom, hogy ő elfogadta-e mára a helyzetet. Őszintén szólva kétlem, de legalább már azt elértem, hogy ne kísérjen el minden egyes kivizsgálásra. Ilyenkor megszoktak várni odalent a büfében.
Rettentően unom már magamat, holott nem sietek sehova, hiszen nem ismerek senkit, nincs hová mennem, senkivel nem vagyok jóban. Legalábbis nem emlékszem rá. Azt tudom, hogy nem vagyok gyerek, legalább az értelmi képességeim megmaradtak, csak valahogy a magam számára is koloncot jelentek, egész nap csak fekszem, próbálok tanulni, de még a betűkkel is nehezen boldogulok. Kétlem, hogy az a nagymenő voltam, akinek hisznek engem, vagy úgy megváltoztatott a sérülés, hogy minden mehetett a kukába. Ráadásul semmit nem értek abból, hogy egyes medimágusok miért néznek rám olyan csúnyán, mintha minimum gyilkos lennék. Tudtommal azért nem voltam olyan.. gonosz. Vagy de? Bárcsak valami derengene, de még a nevem is olyan idegenül cseng. Állítólag igen lassú a folyamat, amíg tényleg mindent érteni fogok, de ismét meg kell tanulnom járni, olvasni, varázsolni. Legalább már a beszéd megy, az alig pár hét volt, az agyam kétségbesetten próbált kommunikálni. Most sem tudok a fenekemen ülni, ki kell mennem a mosdóba, és nem akarok mindenhez nővéri segítséget. Már nem pizsamában mászkálok, hanem egy kórházi ruházatban, kék egyberuha, csak egy alsógatya van alatta, hogy gyorsan le lehessen tolni. Mankóval bicegve próbálom megkeresni, hogy hol lehet a mosdó, mert eddig mindig kísértek, támolygok rendesen, még nagyon keresem az egyensúlyt, de félő, hogy ez még nagyon korai, durván el fogok esni, ha nem segít valaki. Körbenézek, de senki nincs a folyosón. Hát ezt nagyon benézhettem, kár volt egyedül elindulni. Veszek egy nagy levegőt, az egyik mankóra támaszkodva a másikat felemelem, és elkezdem ütni a falat, hátha valaki meghallja a durva hangot, és odasiet, valahogy nem akarok kiabálni, az olyan ciki lenne, és méltóságon aluli..
Amikor visszakozik egy kicsit fellélegzem, nagyon fontos a véleménye és elképesztően nehéz helyzetben érzem magam, hogy ennyire utálják egymást. Nem is jó szó talán az utálat, csak... nem értik egymást, sértettek, szükségük lehet valakire, aki közvetít közöttük. Talán csak egy kis idő kell, türelem, és még a végén barátok is lehetünk így hárman. Vagy... vagy nem, valószínűleg hiába reménykedem. - Köszönöm, ígérem, hogy nem fogom. Sokszor helyezem mások érdekeit magam elé, tudom, de ez nem azt jelenti, hogy feladom önmagam, csak azt, hogy ezt akarom tenni, ez vagyok én. - válaszolom kicsit szerényen elmosolyodva. Tény, ami tény, hogy néha elszalad velem a ló és akkor is menni akarok és segíteni, amikor már a saját egészségemet sodrom veszélybe, mint amikor a Camdeni tűzvészbe rohantam be, vagy amikor az álmok éjszakáján még a küzdelmek után elmentem segíteni a Griffendél-toronyba, a Gyengélkedőbe, akármennyire kimerített az egész. - Ó, sajnálom. Én el se tudnék képzelni csak durvaságot. - vallom be, picit elpirulva a gondolatra, hogy Peter és Joyce milyen vehemenciával eshet egymásnak, aztán egy pillanat se tellik bele, hogy saját magamat lássam, ahogy Wyatt a falhoz nyom és... Rendben, el tudom képzelni! A szívverésem egészen felgyorsul a képsorokra Joyce-ról és Peterről, majd Wyattről, de ez nem jelenti azt, hogy be tudnám érni ennyivel. Soha nem voltam az egy éjszakás kalandok híve, nekem szükségem van a testi vonzódáson kívül sokkal többre. Hát nincs is valami hosszú listám a fiúkról, akikkel kapcsolatba kerültem. Az, hogy a szülei előtt jövök egyszerre tölt el hálával és nagyon, nagyon sok szomorúsággal. Tudom, hogy nincsen szüksége arra, hogy megszánjam, egy erős, független nővé cseperedett, de akkor is gyengéden megszorítom a kezét és mielőtt akárhová indulnánk felé fordulok, hogy jó hosszan magamhoz öleljem. A közelsége megnyugtat, mint mindig, ő és Sidney jelentik nekem a falkát, amire egy évtizedig vártam kétségbeesetten és most végre megkaptam. Nem tudom, hogy közre játszik-e az otthon érzésében, hogy alfa, hogy tudat alatt még is csak hatással van rám született farkasként, hiába nem akar kiemelkedni közülünk és akar egyenlőséget, de azt tudom, hogy nem a képességeiért szeretem és ragaszkodom hozzá, hanem önmagáért, és ennyi elég is. - Nem kell elfelejtenünk semmit, rengeteget tanultam tőled ma is. - válaszolom csendesen, egy kedves mosollyal engedve el, aztán felállok, hogy a tálcákat összeszedve visszavigyem a konyhásoknak, még ha senki másnak eszébe se jut a kantinban, aztán én visszatérjek a napi feladataimhoz elköszönve a legkedvesebb barátnőmtől.
// Én is köszönöm a játékot, sajnálom, hogy ilyen nagyon lassan ment a záró, mindig beúszott elé egy közös, mire ide jutottam volna. //
Nem akarom én lebeszélni Wyattről, sem pedig rábeszélni, talán Emma az egyetlen, akinek a boldogsága számomra kiemelten fontos. Hogy ezt velem teszi, vagy mással, lehetne mindegy, ha neki attól jobb. Igen, önző vagyok, hogy rátelepszem, hogy kisajátítom, jobban, mint egy barátnőnek illene, ez több annál. Testvérnek mondhatnám magunkat, hiszen jobban kötődöm hozzá, mint Annához, vagy Jennyhez, de abban igaza van, és magamtól is kimondom, hogy ezzel csak megfojtom, megmérgezem, ha olyan burkot képzek körülötte, amibe csak nekem van esélyem belépni. Mintha egy őrzött kis kanári lenne, akinek a kalickája nekem van nyitva, így kedvemet lelhetem benne. Ez cseppet sem helyes, és ritka alkalmak egyike, amikor elfogadom, hogy rosszul kezelem a helyzetet. Ő volt az első, akinek azt is beismertem, hogy rossz vezető voltam. Túl görcsösen akarok mindent, ami az üzleti életben jól sül el, mert törtetőnek, de sikeresnek könyvelnek el. Ám az érzelmek terén nem vagyok jobb egy dackorszakos kislánynál. Most akarom, és kész! - Ettől még próbálkozhatsz vele, hátha kisül belőle valami. Ne add fel önmagad. – Bátorítom arra, hogy velem is azt teszi, hogy érzelmileg igyekszik egyensúlyban tartani. Viszont ez azt is jelentheti, hogy nem feltétlenül Emma az, akit így szeretek, hanem egy álomkép, egy illúzió, hogy valakinek én vagyok a fókuszpont, ha már a családom ennyire eredményorientált, és belém is ezt nevelték. Az más kérdés, hogy a Brekinridge hagyományok ellenére bennem valami más is van, valaki igazán sötét. – Áh, Peter… Vele amolyan se veled, se nélküled a kapcsolat. Néha arra vágyom, hogy törékeny nőként kezeljen, ne csak valami birkózópartnernek, de aztán átgondolom, kell-e nekem olyan gyengédség? Lehet, hogy nem is tudnék mit kezdeni vele. – Csóválom a fejemet, Peter sosem kezelt érzelmi alapon, mint Emma, sosem voltak cuki, édes érintések, még barátilag sem, csak a nyers adok-kapok. És vele beszélni ezekről értelmetlen, mert hasonlóan sivár lehet érzelmileg, mint Wyatt. Azt hiszem eleve a fiúkkal van gondom, ez már egyre jobban kiütközik. Nem tudnak lenyűgözni, dédelgetni, mint ahogyan a griffendéles másik felem teszi ezt velem. – Nekem meg a szüleim előtt. – Bököm ki, egy pillanatra tényleg láttatva vele egykori nagyon pici önmagamat. Nem a baltás lányt, aki szeret ölni, nem is a született vérfarkast, hanem azt, amilyen minden lány picként hasonló lehet. Védtelen, aki még a saját tetteiben sem biztos. – Ahogy én is érted. Felejtsük el akkor ez a mait, majd összeszedem magam. – Talán volt benne némi vallomás is, hogy nekem máshogyan van rá szükségem, attól félek nem érti, vagy nem akarja érteni. Az ebéddel már végeztem, bevárom őt, hogy aztán távozzunk, és folytassunk mindketten a napunkat.
//Köszi, ebből még lehet valami. Vagy nem.. //
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Mindig is ilyen voltam, talán mondhatnánk, hogy ez örököltem édesanyámtól, hiszen ő is gyógyító volt, de azért nem követtem tökéletesen az útját. Hiszen ő egy közösségen belül a muglik szavával élve "háziorvos" volt a farkas falkánkban és így dolgozik ma is azon kívül, ezzel szemben én viszont a Szent Mungóban a baleseti ellátásokban segédkezem és az Aurorok mellett, ha szükségük van gyógyítóra. Vagyok olyan bátor, mint más Griffendélesek, csak egészen másként. Persze az is lehet, hogy csupán a süveg vétett, ki tudja már? Lehet, hogy egyszerűen a Hugrabugban lett volna a helyem, hiszen amikor a szelídséget is egyszerű naivitásnak nevezik az is olyan rosszul esik. Még mindig érzem, ahogy a pír az arcomra kúszik, pedig olyan nehezen pirul el valaki, akinek ilyen tónusú a bőre és még is... Az, ahogy Wyattről beszélünk zavarba hoz, de az sem kevésbé, ahogy megjegyzéseit van, hogy nem tudom hova tenni. - Lehet, hogy igazad van, hogy tényleg csak az hajt, hogy segíthessek rajta. Mi van, ha megtalálja önmagát, ha lesz egy fényes jövőképe és... és én nem is leszek benne... - bizonytalanodom el, de én magam se értem, hogy mit érzek a gondolattal kapcsolatban pontosan. Szinte lelkiismeretfurdalásom van már attól is, hogy ezt kimondtam, mintha az lenne a következő, hogy szándékosan nem segítek rajta, pedig soha, de soha nem tennék ilyesmit senkivel! Akkor sem, ha elveszíthetem, ha már nincs szüksége rám, ha nincsen baja. Hiszen ezzel élek minden nap, ha megkedvelek egy beteget akkor is előbb utóbb elhagyja majd a Szent Mungót és már nem lesz az életem része... jobb esetben makk egészségesen, felgyógyulva. Amikor felnevet, valójában a saját kárára, nem tudok vele nevetni, sőt még el sem mosolyodom. Nem arról van szó, hogy megilletődöm a lehetőségtől, hogy ő az, akivel lennem kéne, az az igazság, hogy én tényleg nem lépnék magamtól soha így talán ezeket fel sem fogom. Inkább arról, ahogy magára tesz megjegyzést. - Ne beszélj így magadról, Joyce. Még is miért járna bárki is rosszul veled? Biztos vagyok benne, hogy Peter is a tenyerén hordozna, ha... hagynád neki. - billentem félre a fejemet, hiszen mindig olyan magabiztosnak mutatja magát, de hát ez éppenséggel annak az ellentéte volt. Mintha nem is tudná, hogy mennyi értéket képvisel, a bátorsága, az ereje, hogy ennyi idősen nem hogy függetlenedett a családjától de saját vagyont is épített, hogy befogadott, a kezdeményezése a vérfarkaslányokkal, napestig tudnám sorolni. Azt hittem tudja magáról mindezt, de nagyon úgy tűnik, hogy még sem. Ahogy összehajolunk és erőt gyűjtve kibököm mennyire bánt, ha naivnak nevez, igazán nem ezt a választ várom. Joyce mindig meg tud lepni, és ez talán még egy vonása, ami felkerülhetne a listájára. - A szüleim után te állsz hozzám a legközelebb az egész világon. - válaszolom szelíden, őszintén, hiszen az, amit Wyatt iránt érzek talán csak rajongás, talán soha sem lesz viszonzott, viszont ő a legjobb barátnőm, persze, hogy az ő véleménye a legfontosabb. Ahogy a szemeimbe néz úgy én is az övébe és mintha valami kimondatlant látnék a szemében vagy csak egyszerűen most kezdenének el derengeni a szavainak valós értelme. Aztán a pillanat tovább suhan, ahogy elfordítja a fejét. - Nem vagy rossz ember, de abban igazad van, hogy nem sajátíthatjuk ki egymást, ahogy Junipert sem szabadott volna elijesztened. Ez nem jelenti, hogy kevésbé szeretnénk egymást, mert... mert én is meghalnék érted, ha kell, Joyce. - válaszolom végül, a kezeimmel végigsimítok az övén, nem akarom, hogy anélkül távozzon, hogy erről biztosíthatnám. Képtelen vagyok mást ígérni, arra reagálni, hogy talán tényleg komolyan gondolta, hogy Wyatt helyett... nem, ez túlságosan kusza még. Hozzá hasonlóan nekem se voltak korábban közeli barátnőim és talán tényleg nem úgy viselkedünk, ahogy kéne, túl sok a bújás, az együttélés, az együtt alvások, de ebbe eddig én őszintén bele se gondoltam, csak meg akartam nyugtatni az érintésekkel és a saját lelkemben tátongó ürességet is betölteni az övével. Csak nem mindegy, hogy a falka hiányát tölti be a barátságával... vagy egy egészen másféle hiányt, ami Gavin óta bennem maradt.
Tudom, hogy Emma az empatikus képességei miatt sokkal jobban rezonál az emberekre, én viszont nem vagyok az, és sosem voltam! Egy ösztönlény, aki emberi álarcot húzott, a humanoidok között nőtt fel, de ettől még az állatias énem az uralkodó, ezt kell felügyelnem, elnyomnom, ami sokszor működik is. Ám egy ideje, egy jó ideje valami más is velem tart, mint egy kérlelhetetlen árnyék, és olyan tettekre sarkall, ami ellen nem is akarok ellenkezni. Lehetnék én a fiatal, bájos szöszi, akinek mindenki látni akar, de kétlem, hogy az én sorsom belejárója a tündérmese meg a románc lenne. Hívhatjuk ezt benső dallamnak, ami mintegy minden lépésemet felkomponálja, foghatnám sötét sugallatokra, hogy tegyem, amit végül megteszek, ám kár lenne mutogatni, valóban ez vagyok én, csupán elfogadtam a sorsomat. Amikor a baltát lóbáltam, az voltam én! Nem a farkas, nem az ember, hanem az a lány, aki kiméletlenül gyilkol, ha valakinek nem tetszik a képe. Hogy ezt mennyire kezdi el átlátni Emma, nem tudhatom, de igen kár lenne, ha évődős játékunknak elkerülhetetlen vége az lenne, hogy ő is a sírkertben végzi. Kedvelem őt, a fenébe is. Nem ott a helye, feldarabolva, elhagyatottan. Mondhatnám, hogy akkor inkább összeveszek vele, elengedem, de oly mértékben kötődöm már hozzá, hogy őrületemet tovább fokozna, ha távol lenne.. – Példának mondtam kedvesem. Szürrelális példának. Én is lepattantam róla, úgyhogy.. De ha neked olyan kell, aki saját magával sincsen tisztában, akkor minden támogatásom a tiéd. Még ha tudom is, hogy jobbat érdemelsz! Na nem engem, hiszen akkor is csak rosszul járnál. – Nevetem el magamat széles mosollyal, de pironkodva, ez betudható némi vallomásnak is, hiszen már aludtunk együtt, szorosan összebújva, de mintha Emma mellett nehezen tudnék tükörbe nézni, vívódom, hogy mi az én sorsom, és csak akkor tudom mindezt elengedni, szabadon ölni, ha ki tudom őt zárni a tudatomból. Nem lenne egyszerűbb inkább Wyattet feldarabolni? Az végülis adhatna némi megnyugvást.. Főleg, hogy Emma ennyire védi. Összeölelkezünk inkább, a bújás már a kapcsolatunk velejárója, csak egy mozdulat lenne, hogy magamhoz vonom, egy édes-kemény csókkal jutalmazva ajkait, ám azt gondolom, hogy számára inkább amolyan testi-lelki legjobb barátnő vagyok, de passzivitása azt sugallja, hogy Wyatthez hasonlóan tartózkodó. Jobban járok, ha megmarad mindez a simogatások, ölelések szintjén, végülis az is tud kielégítő lenni. – Legalább? Ezt úgy mondod, mintha én lennék számodra a legfontosabb, de én sosem kértem ilyen kizárólagosságot. De tudom, hogy rossz ember vagyok, mert mégis elvárom, kikövetelem. Nem naív vagy, hanem szeretsz magadból adni, én önző módon magamnak akarlak.. Vagy.. ez nem is önzőség, hanem ezt jelenti azt, hogy meghalnánk a másikért? Bár tudnám… - Lassan mennem kéne, de így, hogy felmerült ez a téma, és megvallottam, hogy hozzá, és Wyatthez hasonlóan én sem tudom hová tenni az érzéseimet, kicsit alább adtam a magabiztos, tökéletes álcából. Inkább csak vágyom valamire, ami nem biztos, hogy egy személy, lehet, hogy egy hely, egy cél, ahol, amiben önmagam lehetek. Ahol nem kötnek törvények, ahol nem kell bizonygatnom, hogy nem csak egy random szöszi vagyok. Elmerülök a sötét szemek pillantásában, odahajolok egy pillanatra, hogy aztán behunyjam a szemem, és félrefordítsam az arcom.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Engem mindenki azzal bélyegez meg, hogy mérhetetlenül naiv vagyok, de amikor Joyce azt válaszolja, hogy rendkívül türelmes és előzékeny, akkor egy picit hitetlenül nézek rá fürkésző tekintettel. Még mit nem! Már évek óta ismerjük egymást és hónapok óta együtt élünk és hiába hiszek abban, hogy rengeteg értéket képvisel és hiába szeretem, azért érzem, hogy a kijelentése sántít. Amikor az álomban rekedtünk akkor is meggondolatlan volt és kicsit ellenséges azzal a lánnyal, talán Selene-nek hívták, én próbáltam egyengetni az útjukat és békíteni a helyzetet. - Igen, éppen ezen tépelődöm én is. - sóhajtom, a mandulavágású sötét tekintetemmel egy picit óvatosan nézek körbe újra, amikor Joyce is hangot ad a kételyeinek. Nem arról van szó, hogy annyira nem bíznék az ittlévő emberekben, hogy attól tartok este kopogtatnak majd az ajtónkon az aurorok hazaárulásért, de még is, úgy nőttem fel, hogy ilyen tekintetben érdekel, hogy ki mit gondol rólam és nem akarom, hogy rossznak lássanak. A vérfarkasságot egész életemben vállaltam és az iskolában nem volt falkám, családom, tehát tökéletes célpont lettem volna azoknak, akik utálják a vérlényeket, ám éppen azért, mert kedves voltam, segítőkész és a jót láttam mindenkiben, mások is meglátták bennem a jót. Nem akarom ezt a képet elrontani csak azért, mert egy témáról - akármilyen kényes - beszélgetünk. Ahogy játszik a hosszú lófarkammal, hiszen munka közben összefogom a tincseimet, egy kicsit elmosolyodom, de még mindig gondterhelten. Kicsit rosszul érzem magam, mikor áttérünk Wyatt-re és arra, hogy mennyire rossz véleménnyel van róla... igazából vannak egymásról. Két tűz között érzem magam, bár az arcom már attól is lángol, hogy egyszerűen bevallom, hogy tetszik nekem, de tudom, hogy úgy sem kölcsönös. Kicsit látványosan megzavarodok attól, amiket mond, próbálom fürkészni a tekintetét és megérteni, hogy miből származhatnak a tapasztalatai, de őszintén összezavar. - Szó se volt szexről, Joyce, hiszen még attól is elhúzódott, hogy együttérzésből megfogtam a karját. Nem hiszem, hogy tényleg olyan, mint amilyennek gondolod, szerintem csak félreismertétek egymást. - válaszolom szelíden, védekezően, valójában mind a kettőjükre értve a félreismerést. Mivel nekem alapvető, hogy valakit érintéssel bátorítsak, nyugtassak meg, a gyógyító képességeimet is kézrátétellel alkalmazom, egyszerűen szükségem van egy élőlény közelségére, akihez tartozhatok, annyi ideig voltam magányos, nagyon rosszul esett Wyatt távolságtartása. Joyce most is kedvesen simogatja a hajamat és ez olyan természetes és jóleső érzés, amit talán hiába keresek a fiúban... Még is... nem tudok nem gondolni rá egyszerű barátként, mert tudom, hiszem, hogy a maga módján azért barátok vagyunk. Habár Joyce-nak van családja és próbálkozott is falkákkal végső soron nagyon korán önállósodott és erős, független vállalkozónő, aki nem csak komoly pénzek örököse, de már huszonévesen komoly pénzeket is generál. És végső soron én őt is magányos farkasnak látom, éppen annyira, mint Wyattet. Amikor átölel hálás vagyok, de ahogy összehajtjuk a fejünket és meghallom, hogy ő is naivnak tart azért egy kicsit megrebbenek. Halkan felsóhajtok és ahelyett, hogy felé néznék inkább elnézek a semmibe azzal viaskodva, hogy mondjak-e valamit. Ha az ember szeretne mindig kedves lenni és önzetlen nagyon nehéz felszólalnia magáért, de Joyce-szal biztonságban kell éreznem magam annyira, hogy megteszem. - Nagyon nem szeretem, amikor naivnak hívnak. Bánt, hogy az, hogy remélem és feltételezem a jót, hogy szeretném, ha a világ egy jobb hely lenne, ha a kedvességet kedvességgel jutalmaznák meg, mások számára egyszerűen naivitás, rossz ítélőképesség, semmi más. Nem vagyok olyan ártatlan, nekem se volt egyszerű életem, találkoztam önző, rosszindulatú emberekkel, dolgoztam az aurorokkal, számtalan halált is láttam sajnos. Nem arról van szó, hogy egyszerűen csak egy álomvilágban élek és nem vagyok óvatos, nem vigyázok magamra. Kérlek... legalább Te ne hívj naivnak. - válaszolom halkan, de igen hosszan. Ha másokat beszéltetek az érzéseikről, akkor igazán illik a sajátjaimat is elmondani, nem elnyomni, talán ezzel is példát mutatok, nem is tudom, hiszen Joyce se mondja el minden érzését, talán nem is hagy időt magának, hogy gondolkozzon ilyesmiken, de én rengeteget foglalkozom a lélekkel, nem csak a testtel.
- Hiszed vagy sem, én rendkívül türelmes vagyok, sőt, mondhatnám magamat előzékenynek is. De ez a lány.. brrr.. Nem lennék meglepődve, ha valami kettős élete lenne. – Csóválom a fejemet, s tudom, hogy Emma nehezen méltányolja azt, hogy a vagány, nyers stílusomat egyébként empatikusnak állítom be. Csak példákat kell keresnie, hogy megtűröm magam mellett a hugaimat, próbálkoztam a falkákkal, és most is azon vagyok, hogy valamilyen közösséget építsek. Nem véletlenül szórom bő kézzel az adományokat. Aztán az más kérdés, hogy a dúsgazdag örökösnő csinos álarca mögött nem csupán a bestia rejlik. Az, hogy vérfarkasnak születtem, nálam adottság, nem átok. Ezen felül, hogy mi éledt fel bennem, arról még korai lenne tudnia a szemrevaló gyógyítónak. - Igen, ám a világ változóban van, a minisztériumnak is rá kell jönnie, hogy be tudunk illeszkedni, és nem csak a saját, hanem a köz javát is nézni. Higgy nekem, én elfogadom az aurorok fennhatóságát, sőt bizom a létjogosultságukban. Ám mi van, ha őket is olyan irányítja, aki rosszat akar a varázslóknak? Akkor mi is a rossz oldalon állunk? – Játszom most Emma sötét fürtjeivel, hiszen az ebédet már befejeztük, és így kivülről, összehajolva jobban tűnhetünk szerelmespárnak, mintsem barátnőknek. Lányok esetén nagyon vékony a jég, de én Emmát egyre jobban többként kezelem holmi havernál, vagy testvérnél. Mondhatnám lelki társnak, ám azzal megbélyegezném, hiszen nem tudja, hogy ki vagyok valójában. Talán inkább az a jó megfogalmazás, hogy ő a jobbik felem. Aki lehettem volna, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Az más kérdés, hogy mindezzel tökéletesen elégedett vagyok! – Ez csak a csábítás eszköze nála. Csalogat, hívogat, hogy anyáskodj felette. Ez rendkívül veszélyes Emma. Te is tudod, hogy az ilyen alakoknál a szex csak előjáték. A csúcspont maga a halál. Nem akarok helyetted dönteni, csak.. Láss az álarca mögé. – Az más kérdés, hogy most nem is Wyattről beszéltem, hanem magamról, ám pont azzal terelem a feltűnést, a gyanakvás szikráit, hogy úgy teszek, mint aki már találkozott ezzel a mentalitással. Lényegében így van, minden tükörbenézés közben rendeznem kell az ábrázatomat, hogy ne hulljon le az édes-kedves, és vagány Joyce maszk, hogy előtörjön a valódi énem. Még a csilingelő nevetést is szoktam gyakorolni, ami Emmának úgy tetszik. – Talán kihívást látsz benne. Mint a keramikus, aki a törött vázát akarja úgy összeforrasztani, hogy jobb legyen, mint eredetileg. Valahol ez lesz a végzeted. Cuki, de rémesen naív. Sebaj, én így komállak. – Fogom át a vállát, hogy összeérjen a homlokunk féloldalasan, a tincseink is egymásba hulljanak. Az ebédnek vége, nekem is mennem kéne, de olyan intim ez a pillanat, nem is akarom, hogy véget érjen. Néha belegondolok, hogy Emma kiűzhetné belőlem azt, aki vagyok, ám mi maradna akkor belőlem? Hát nem jobb így? Sürgető az éhség, hogy Juniper után eredjek, és érezzem a vér ízét, hogy vödörben kelljen összekaparni a maradványait. Akkor még Emma sem ismerné meg. Tim mellett jó helyen lesz!
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Hálásan mosolygok vissza, tényleg nagyon jól esik, hogy felajánlotta és jól ki is jövünk, bár az az igazság, hogy én igen alkalmazkodó és türelmes vagyok így hát ez talán nem is meglepő. Pedig olyan mások vagyunk mi ketten, én az erdők mélyéről származom ő pedig nemesi gazdagságban nőtt fel, én az egyszerű emberekkel foglalkozom az Ispotályban ő pedig ki tudja milyen üzleti dolgokba mélyedt el, amiket én mélyebben egyáltalán nem tudnék átlátni, ha akarnám se. - Ó, tényleg! - sóhajtok fel picit, de el nem szégyellem magam, barátok között nincs szükség ilyesmire. Azért vagyunk egymásnak, hogy támogassunk és egyben tanítsunk is, tehát ha én magyaráznék el valamit neki, ami nekem magától értetődő akkor neki se lenne semmi oka arra, hogy rosszul érezze magát. - Önkéntesen bejár, hogy társasága legyen az időseknek, betegeknek így feltételezem, hogy jóindulatú lány, bár nekem is kissé furcsa volt némelyik megszólalása. - vallom be, de nincs szükség arra, hogy tovább beszéljünk róla. Alapvetőnek veszem, hogy majd egy másik alkalommal összefutunk és váltok vele egy-két szót és persze figyelem, hogy minden rendben van-e vele, hiszen még önkéntes kitűzője se volt, úgy ücsörgött a betegek közelében és ez minden, csak nem biztonságos. Mivel mindig is azt vallottam, hogy az egészséges lélek az egészséges elmében és az egészséges testben lakozik ezért valami motoszkáló érzés még is csak marad bennem Joyce-szal kapcsolatban, de ahogy ő rendezi a vonását és eltemeti azt az énjét úgy én a gyanút zárom el egyelőre. - Nem is tudom, szeretném azt hinni, hogy a szabályok és a törvények mindannyiunkért vannak és hogy a Minisztérium is jót akar, de... de nehéz... főleg velünk, akiket megbélyegeztek sötét teremtményeknek, mert a szüleink, nagyszüleink mindig azok mellé álltak, akik több jogot ígértek nekik... A maguk korának sötét varázslói mellé. - harapok az ajkamba, kicsit lesütve a szememet és előre hajolva, halk szavakkal, hiszen egyáltalán nem tagadom, ami vagyok, de az biztos, hogy arra nem vagyok büszke, hogy megannyi vérfarkas állt Voldemort mellé és előtte Grindelwald mellé. Most pedig, hogy utóbbi visszatért... kicsit tartok tőle, hogy a történelem harmadjára is megismétli önmagát. Persze nem velünk, mi hárman biztos, hogy kimaradunk belőle, de mi van, ha Joyce szülei nem vagy ha az én régi falkám?... Inkább elhessegetem a gondolatot, mert már így is látszik az arcomon a gondterheltség. Inkább Wyattre és Maggie-re koncentrálok az legalább lefoglalja a gondolataimat, hiszen Gavin óta már több, mint három év eltelt és én azóta egyedül vagyok. Valamiért rosszul esik, hogy mennyire rossz véleménnyel van róla, ahogy rosszul esett az is, ahogy Wyatt beszélt Joyce-ról, mikor szóba hoztam. Mintha két tűz közé szorultam volna és akármikor szídja az egyik a másikat a mellkasom ki akarna szakadni a helyéről. Az ajkam kicsit lebiggyed, de szó sincs arról, hogy elsírnám magamat, ebből már igen régen kinőttem. Halkan felsóhajtok és kicsit zavartan próbálom húzni az időt, de az arcomra addig is visszatér a szín rohamléptekben. - Soha nem éreztem fenyegetőnek a magatartását, csak... elutasítónak. Magányosnak. Sérültnek. - válaszolom és tudom, hogy igazából nincs is értelme annak, hogy ki akarja mondatni velem, tudom, hogy pontosan tudja mi lesz a válaszom, de talán jót tesz, ha kimondom. - Azt hiszem igen. Nem tudom, hogy azért akarok több időt tölteni vele, mert segíteni szeretnék neki, hogy rendbe hozza az életét, vagy hogy egyáltalán legyen jövőképe, vagy tényleg több van mögötte és persze egyértelműen nagyon jóképű... de mindegy is, mert szerintem - lenéz, hülyének néz, életképtelennek tart, idegesíti, hogy mennyire törődök mindenkivel - nem igazán kedvel. - vonom meg a vállamat a kezeimet az ölembe ejtve, hiszen már jó ideje nem nyúltam a tálhoz. Sosem voltam tisztában az értékeimmel annyira, mint amennyire kellene, de azért az, hogy Wyatt többször is hozzám vágta, hogy túl sokat adok másoknak és hogy milyen naivnak tartotta a gondolataimat eléggé szíven ütött. Azóta persze volt már normálisabb beszélgetésünk, de olyan nem, ami azt sejtette volna valaha is, hogy akarna tőlem valamit.
Ha tudnám, hogy Emma ennyire felnéz rám, sőt, talán még ugyanúgy gondolkozik, mint én, kettőnkről, akkor ujjonganék! Ami már csak azért is furcsa, mert mindig én vagyok a magabiztos, tettrekész irányító, aki nem szokott meginogni, az érzelmeimet biztosan kezelem, de Emma számomra megfoghatatlan teremtés, aki tekintetében érzelmesebb vagyok, mint valaha, elengedem a keménykedést, átvedlek valami bújos kiscicává, amit nem kell szégyelnem. Nyilván amikor társaságban vagyunk, hozom a kemény, és vagány csajt, kettesben mégis minden oly más. Természetes intimitást szül az, hogy nem kell kinek megfelelni. – Legalább nem kell ingáznod. – Bólintok édes mosollyal, hát igen, hadd legyek már büszke arra, hogy a házam otthont is jelent, nem csak főhadiszállást. Azt, hogy Sidney mikor jön és megy, csak akkor felügyelem, ha meg van beszélve valami gyűlés, de ha valami botrányba keveredne, netán üldözik, hát van kulcs a házhoz, de Emma jelenléte mindennapos, szinte együtt kelünk és fekszünk, ezért aztán valóban önzés lehet a részemről, ha még az ebédidejében is rátelepszem. Ám ha fel is adtam a vezetői álmaimat, a birtoklási vágyaimmal nem tudok mit kezdeni. – Terror Elhárítási Kommandó. A muglik auror hadserege. – Magyarázok türelmesen, de közben Emma olyan türelmes, megbocsájtó, nekem is és annak az agyhalott lánynak, aki ránk akaszkodott. Élvezettel szívom be a dorgálását, mert mintha nem merné bóknak venni, hogy ha úgy hozza úrikisasszonyos kedvem, csak vele akarom elkölteni az ebédet. Gyorsan befalom az ebédet, teli szájjal azért még én sem eszek. – Honnan tudod, hogy jóindulatú volt? Veled akartam lenni, kész. – Zárom le a vitát amolyan szempillarebegtetős módon, amit az egyik szőke mardekáros lánytól loptam le, aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Ami tévedés; én vagyok. Meg sem akarom ismerni azt a Junipert, még akkor sem, ha a mi házunkból való. Vannak, akikkel nem működik a kémia, és úgy vélem, az a lány csak púp lehet mindenki hátán ezzel a stílussal. Hát rajtam ne múljék, ha megszabadítom tőle a világot. Ha nem keresztezné az utamat, majd véletlenül úgy intézem. Emmának sem fog hiányozni. – Értem hogy értetted. Talán egyik nem. Ezért van értelme az oldalak választása helyett a saját utunkat járni. Nyilván önállóan nem hozhatunk új törvényeket, de.. élhetünk a saját szabályaink szerint. – Most már rendezem a vonásaimat, a baltás gyilkost ismét mélyre tudom magamban temetni, hogy Emma ne legyen ennyire riadt ábrázatú. Kár lenne őt ezen a ponton elijeszteni. A kérdése meglep, nem is csoda, hogy ha nagy levegőt véve a fülem mögé tűröm a hajamat, ritka pillanatok egyike, amit tényleg kudarcként élek meg. – Annyit tudok, hogy ők korábban egy falka voltak. A hugomat még gyerekkorában elrabolták otthonról, mielőtt a klán átváltoztatta volna, így megtette valaki más. Maggie-ként nevelte, de.. aztán visszaloptuk. Wyatt.. azt hittem, hogy értelmes, és netán még jó pasi is egyben, de egy búvalbaszott.. idióta. Tudom, hogy kedveled, de tisztára úgy viselkedik, mint aki azon tanakodna, hogy álmodban öl meg, vagy ha ébren vagy.. – Csóválom a fejemet, valahol ezek csak indulatok, láthatóan a nőiességemben sértett meg, hogy szinte lepattantam róla, de akkor még más voltam, manapság ha találkoznánk, nem is kellene. Ám az ember nem felejt. – Neked viszont tetszik, ugye? – Valahol sejthető a dolog, egy-egy lopott pillantást már elkaptam, és ő így nekem szegezte a kérdést, ellene fordítom én is.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem kell ahhoz miniszoknyában járni, hogy az ember karizmatikus és csinos legyen. Joyce pedig a magabiztosságával mindig is lehengerlő volt, legyen szó a romantikus vonulatról, hogy akármilyen srácot képes lenne elcsábítani, vagy arról, hogy az erejével képes az embereket maga mellé állítani. Tudom, hogy korábban belebukott abba, hogy alfa legyen és tudom, hogy vannak hibái, de én látom benne a jót, az értéket, és nem csak naivitásból vagyok mellette. Tudom, hogy számíthatok rá, hogy barátnők vagyunk, és Wyattnek se hagytam, hogy eltántorítson attól, hogy összeköltözzünk és így könnyebben megoldjam a Szent Mungóba bejárást. - Bár még csak most kezdtem teljes munkaidőben dolgozni itt, szóval a vidéket bejárni nem tudom, de a védelmezés és az, hogy a varázsvilág megismerje, hogy nem kell minket sötét teremtményeknek tekinteniük csodálatosan hangzik. - sóhajtok fel, hiszen ez az egyik legnagyobb álmom. Habár az iskolában a varázslény jogok nyilvánvalóan nagyrészt az olyanokra vonatkozott, akik nem teljes mértékben humanoidok, mint amilyenek mi vagyunk, legalább is amikor nem farkas alakban voltunk, még is felvettem, hiszen minél többet akartam tudni arról, hogy mit is gondolnak rólunk vagy éppen sellőkről, kentaurokról, az emberi értelemmel bíró varázslatos lényekről. Persze elfogadtam, hogy változtatni rajta egymagam nem tudom, de együtt… Nekünk együtt sikerülhet kivívni többet. - Mi az a TEK? - kérdezek vissza végül, egy kicsit kiesve a gondolataim folyamából. Tudhatja már Joyce, hogy vele ellentétben az én falkám lényegében teljesen természeti nép volt és miután elhagytuk őket bekerültem a Roxfortba, tehát az ismereteim a muglik világával és a különféle kifejezéseikkel nagyon hiányos- Van mobiltelefonom, mert bár az állandó bűbájok megzavarhatják, nagyon hasznos szerkezet, ismerem a fontos helyszíneket és a tömegközlekedést, bár nem igazán szeretem és ennyiben meg is áll a dolog. Egy Juniperrel kevesebben leszünk és kissé meglepetten fogadom a válaszát, néhány pislogással reagálva először, míg meg nem találom a hangomat. - Jaj, Joyce, ilyet igazán nem illik. Nem volt vele semmi baj, kicsit csacska volt talán, de hát még fiatal és az a lényeg, hogy jóindulatú volt, nem? - terelgetem egy mosollyal ebbe az irányba, hogy ne az az érzés maradjon benne, hogy Juniper mennyire unszimpatikus. Hiába ment el a lány, még a háta mögött is inkább csacskának hívom, mintsem kimondottan butának, pedig szegény tényleg annak tűnt. Tétovának és felettébb butácskának, talán ezért is akartam a szárnyaim alá venni. - Semmi baj. - teszem végül hozzá egy mosollyal, félrebillentve az arcomat, reménykedve abban, hogy legalább kedvesen küldte el és nem hozta rá a frászt és nem volt túlságosan ellenséges. Mikor Annát válaszolja egy kicsit hümmentek halkan, lesütve a szememet, inkább várva néhány pillanatot, ameddig a másik kérdésemre válaszol. Kicsit sokáig tart, így kíváncsian pillantok fel a sűrű pilláim alól és nézem a furcsa, megváltozott tekintetét. Egész életemben azt vallottam, hogy a gyógyításba a lélek gyógyítása is beletartozik, ezért törődöm az emberekkel és nem csak szakszerűen ellátom őket és megyek a dolgomra. Habár kissé félreértett, ahelyett, hogy megnyugtatna kicsit felkavarja az érzéseimet az, ahogy előtte nézett. Elfogadtam őt olyannak, amilyen, és lágyítom a magam szelíd módjával, amikor szükség van rá, de soha nem jutott eszembe, hogy ennél több lenne a háttérben, még akkor sem, amikor a rémálomban a baltát szorítva készen állt akármire. Csak védeni akart minket, kiszabadulni, megmenteni mindenkit, nekem ennyinek tűnt és nem többnek, de most… - Nem egészen így gondoltam. - sóhajtok végül fel, elhessegetve a kétségeimet felőle és visszatérve ahhoz, amire rá akartam kérdezni. Egészen halkra fogom a hangomat, hiszen nem akarom, hogy kíváncsi fülek erre forduljanak, nem illene ilyesmit szóba hoznom. - Szerinted a Minisztérium vagy a Testvériségnek van igaza? - bukik ki belőlem, egy kicsit hagyom a kérdést lebegni a levegőben, de ahogy körbenézek szembetalálom magam egy rosszalló tekintettel egy másik asztalnál, így egy kicsit zavartan váltok hirtelen témát. Nem esik nehezemre, hiszen már tényleg muszáj kimondanom a kérdést, amit sokáig magamba tartottam, hátha magától szeretne mesélni róla, de talán most itt az alkalom. - Mi történt pontosan közted és Wyatt között? Elmesélte, hogy Maggie-ként ismerte meg a húgodat és azt hitte, hogy meghalt, nagyon közel álltak… állnak egymáshoz. Te hogy érzed magad ezzel kapcsolatban?
Talán mindig is megvolt az oka, hogy fiúsan, magabiztosan harsányan viselkedem. Ritkán veszek fel csábító ruházatot, inkább a kényelmesen sportos hacuka a sajátom, mint farmer, dzseki, póló, de ha szükséges, természetesen bevetem a nehéztüzérséget. Emma társaságában viszont mintha semmi jelentősége nem lenne a nemeknek, minden olyan természetesnek tűnik, hogy még belegondolni is félelmetes, hogy mennyire tudja, hogy mire van szükségem. Manipuláció nélkül vissza tud fogni, megnyugtatni. Páratlan tulajdonság, vagy pedig nekem rendelte a sors, bármit is jelentsen mindez. - Ahogyan olvastam, a Red Riding Hood amolyan kóborlovagokról szólt, akik járják a vidéket, és ott segítenek, ahol tudnak. Elesetteket védelmeznek, és a képesésgük birtokában megmutatják, hogy átokkal élve is lehetünk emberiek. Mint valami TEK osztag. – Bólogatok, Sidney kincsvadász beütése színesíti a palettát, és ha úgy vesszük, most nem ezen a fegyverkészleten múlik a gyűjteményem, szívesen elutaznék Dél-Amerikába visszaszolgáltatni a törzsnek amit valaki ellopott. Így is gyakorta segítek befektetőként, támogatóként, többek között a családom a Roxfortot, az auror-alapot, na meg az ispotályt is pénzeli. Mondjuk nem mehetnék be sehova, hogy én vagyok a főnök, nem utasítgatok csak úgy bárkit, legfeljebb a pénzbeli forrást csatolhatom el, ha nekem nem tetsző módon mennek a dolgok. Ám jobb nem beleszólni a működésbe, nem is tudni róla, pusztán a magam számára leszögezni, jót teszek az adományokkal. Junipert sikeresen elűzöm, s vagyok oly naív, hogy azt hiszem, mindez nem szorul magyarázatra. Ám Emma túlontúl empatikus, eleve ő rángatta magával, nyilván tudni akarja, hogy miért távozott a lány köszönés nélkül. Ezúttal viszont úgy döntök, hogy nem akarom játszani a jókislányt, belehazudni annak a képébe, aki ilyen fontos. – Nos.. lekoptattam? Igen, ez a jó szó. Meghívtam ebédelni, ahogy ígértem. De nem volt szimpatikus, veled akartam most lenni. – Nem, nem kérek bocsánatot, örüljön, hogy önző módon ki akarom sajátítani. Ritkák azok a pillanatok, amikor kettesben lehetünk, főleg, hogy ha építeni akarjuk a nővériséget, na de ez a Juniper biztosan nem farkas, és előbb eszem meg, mintha magunk közé harapjam. – Anna. – Csóválom a fejemet, fürkészem Emma tekintetét, tudom, hogy valamit érez Wyatt iránt, akivel legutóbb a hugomat is láttuk, de hogy én pedig rájuk legyek féltékeny? Csak egy egészséges szintig, hiszen a saját kudarcomnak élem meg, hogy nekem nem jött össze a fiúval. Nyilván azért nem, mert mindketten erős jellemek vagyunk. Peter pedig.. az egész el van cseszve. Az sem megy, ha valakivel fiúsan vagány vagyok, de láthatóan az sem igazán, ha hagyom magam ledönteni, mert a várt lelki kielégülés marad el. Emma ellenben amolyan joker játékos, aki mindenkit tökéletesen helyettesít. Tényleg csak erre lenne jó? Pótléknak? Vagy mi az a kínzó érzés, hogy ha nincs velem? Francba! Én meg a kötődés.. – Azt talán nem, de mindenkinek megvan az ára. Ha az ellentéteket nem lehet feloldani, lefizetjük azt, aki felesleges, és elküldjük máshova. – Tudom, hogy ez így durván hangzik, viszont Emma feleslegesen álltatja magát, jellemzően a nagypénzűek asztalánál születnek az érdemi döntések, és milyen a háttérem megvolt a kezdéshez, s elég furfangos vagyok, hogy most már ne függjek senkitől, saját döntéseket hozhatok. A furcsa kérdésére viszont kiesve a szerepemből, meghökkenek. Eddig mindenki a jókkal azonosított, hiszen bár vérfarkas vagyok, nem szokás utánam nyomozni, talán csak Shanna estélyén merültem fel, mint gyanusított. Ám a szép szőke, gazda lány álcája, és hogy griffendéles vagyok, aki másokért tenni akar, egy olyan képet állít be rólam, hogy én vagyok a jókislány. Ám Emma akaratlan felvetése eszembe juttatja, hogy nem csak vérfarkas alakban szoktam ölni. Néhány hete is olyan kedvem volt, hogy a sohoban tört rám a vérszomj, mugli lányoknak eladtam, hogy átutazó egyetemista vagyok, és csak táncolnék egy nagyot. A női mosdóba csaltam ki hármukat, a másik kettő pedig kint várt. Kicsit véresebbre sikerült a dolog, s mire végeztem, a trió darabokban volt. Kintről a másik kettő szólt, hogy ők átmennének egy másik buliba, én jövök-e. Miközben törölgettem az arcomról a húsdarabokat, visszanyertem kislányos hangomat, és kiszóltam édesen. Jövök! Ezt a fényt láthatja meg Emma a szememben, ahogyan a rémálom világban is, amikor a fejsze a kezemben volt. Ez vagyok én, az a sötét teremtmény, aki csupán el akarja játszani, hogy a jó oldalon áll. Rendezem a vonásaimat, hátha még el tudom altatni a gyanakvását. – Oh, hát persze, hogy mi. Látod, mi összefogunk, segítünk, elfogadtatjuk a magunk fajtákat. Hát hogy merülhet fel benned bármi kétség?
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Az érintés számomra mindig nyugtatóan hat és úgy vettem észre, hogy Joyce-t is ellazítja, így egészen természetes, ahogy a közelében maradok, néha megsimítom, hozzáérek. Ő volt az első farkas a Roxfortban, aki nyitott felém, aki a barátom akart lenni, előtte több, mint tíz magányos évem volt visszautasítások sorozatával - ami a vérfarkasokat illeti. Felcsillan a szemem, amikor a tanácsomat nem is utasítja el, sőt, érdeklődve gondolja tovább. - Igen, persze, hiszen végül is nem határoztuk meg pontosan, hogy mit is fogunk csinálni, de ha meg akarjuk változtatni az emberek gondolkodását a vérfarkasokról, ha mi leszünk a jók, akkor ez is egy lehetne a jó cselekedetek listáján. Szerintem talán Sidney is értékelné, ha ereklyéket juttatnánk vissza a jogos tulajdonosaikhoz, bár azt hiszem ő szívesebben csinálná kincsvadászatként és nem aukción. - mosolyodom el és kicsit kizökkenek ugyan, amikor szalvétát kér, de két pislogás után könnyedén bólintok. - Természetesen, már is. - viszonzom a mosolyát, valószínűleg jóval őszintébben, hiszen eszembe se jut, hogy csak azért küld el, hogy Juniperrel szót válthasson. Ha motoszkál is bennem valami gyanú, formát nem ölt, hátat fordítok nekik és egy perccel később már csak arra nézek vissza, hogy a fiatal lány feláll az asztaltól és sietős léptekkel elmegy. Felvont szemöldökkel térek vissza, hogy mellé rakva a szalvétát visszaüljek a helyemre. - Joyce? Hova ment Juniper? - kérdezem, a hangom ugyan türelmes és kedves, mint mindig, de van benne egy jó adag kíváncsiság is. Viszont vádtól igen csak mentes, nem gyanusítom igazán semmivel, viszont a kis önkéntes tányérja még egyáltalán nem is ürült ki. - A húgod? Jennifer vagy... Annabeth? - kérdezek vissza, bár a fejemben azonnal Maggie visszhangzik és az a furcsa féltékenység, amit éreztem, mikor sutyorogva láttam őket Wyatt-tel. Nem mintha jogom lenne a féltékenységre, hiszen nem is a párom, teljesen hülyének néz azért, amilyen vagyok az emberekkel meg úgy egyáltalán, sőt, többször kimondta, hogy a családjának tekinti a lányát, de azt is, hogy a húgának, szóval... Picit elkalandozom, ami talán látszik is a tekintetemen, de talán azt is hiheti, hogy a felajánlásán gondolkozom. Érzem, hogy egy kissé felforrósodik az arcom, de szerencsére éppen olyan tónusú a bőröm, hogy igen szokatlan tőlem az elpirulás, hiába sütöm le a szemem vagy viselkedem néha zavartan egy-egy szituációban. - Nem hiszem, hogy van elég pénz a földön, ami elsimítja az ellentéteket közöttük és más megoldás talán nincs is ebből. Vagy az egyikük fog győzni, vagy a másik, de közben életek ezreit teszik tönkre meggondolatlanul. - felelem végül egy kissé szomorúan, a karcsú vállaim egészen megereszkednek. Nem kenyerem a politika, legalább is nem ez a része, igazából csak a varázslények jogai érdekelnek, nem csak a vérfarkasoké, minden érző lényé. Eddig soha nem érintettük ezt a témát most még is muszáj feltennem minden ítélkezés nélkül, hiszen nekem sincsen sziklaszilárd véleményem a kérdésben. - Szerinted ki az igazi rossz-fiú... Mi vagy ők? - kérdezem óvatosan, a Mivel nyilván a Minisztériumra utalva, hiszen Joyce jól tudhatja, hogy már a gyógyító alapszak vizsgám letétele óta elvégeztem egy képzést és három éve dolgozom alkalomadtán az Aurorok mellett segédkezve.
Engem végülis nem zavar, hogy Emma ilyen törödő, anyáskodó, pont ezzel fog meg engem is, hogy odafigyel rám, elviseli, hogy mennyire szeszélyes vagyok, de ez a Juniper jelen állás szerint teljesen belezavar a képbe. Igen, ha belelátnék Emma fejébe, joggal felmerülhetne a kérdés, hogy miért nem variálunk, ismerkedünk, vonunk be másokat is a buborékunkba, de a szeszélyesség rajtam itt is kiütközik, ha eltervezek valamit, igen nehezen oldódok fel. Ez igazán rám az üzleti életben, komoly csapatom van, szokásom mindent aprólékos stratégia alapján végigvinni, és a lányokkal ellentétben nem vagyok impulzus vásárló sem. A ruháimat katalógusból rendelem, semmi shoppingolás. Aprót rezzenek, ahogyan Emma végigsimít a kézfejemen, még mindig nem tudom, hogy hányadán állunk egymással, hiszen ő azzal a Wyattel kavar, akivel nagyon nem jöttünk be egymásnak, nekem pedig ott van szeretőnek Peter. És mégis, amikor kettesben vagyunk, még a zavaró tényező ellenére is megszűnik a világ, képes vagyok jól viselkedni, visszafogni a fenevadat, pedig Emma aztán simán megértené, ha olykor a vérfarkas ösztönök kerekednek felül. – Úgy, mint a lovagrend tagja? – Kérdezek vissza érdeklődve, ez már felkelti a figyelmemet. Eddig valóban csupán gyűjtőként tekintettem magamra, Emma ellenben olyanra világít rá, ami az új nézőpontunk szerint éppen a profilba illhet. Segíteni másokon, akik önmaguktól nem képesek cselekedni. Ha valami régész, ereklyevadász megfosztotta a törzset valami babonába illő kegytárgytól.. végülis nekem nem a pénz a fontos, legalább a Red Riding Hood hírnevét öregbíthetnénk vele. – Oh, nem hoztam szalvétát, hozol nekem? – Kérdezek vissza édes mosollyal, hiszen tudom, hogy máris pattan. Addig én elküldöm pár szinte teljesen halk, de halálos fenyegetést tartalmazó szóval Junipert melegebb éghajlatra. Kivívta a legmélyebb ellenszenvemet, és magamban ígéretet teszek, hogy ha még egyszer keresztezi az utamat, akkor Tim sírja mellett kaparok neki egy gödröt. Amikor Emma visszatér, akkor legalább tudunk a kettőnk témájával foglalkozni, hiszen nagyon is érdekel, hogy a napközbeni munkája kapcsán mi köti le a figyelmét. Juniper távozását még csak nem is hozom szóba. – A hugom is aurornak tanul. Amíg fejbe nem lövik az istenadtát. Én tudok valahogy segíteni szivem? – Nyilván pénzadományra gondolok, sosem árt, ha van utánpótlás kötszerből, mágikus komponensekből, azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy önkénteskedjek, noha már volt rajtam nővér ruha, amikor valamelyik áldozatom túlélte a támadásomat, és hát be kellett menni az ispotályba elhallgattatni. És hogy ez hogy egyeztethető össze azzal, hogy mellette pedig a lovagrend érdekel? Az éremnek két oldala van kedvesem!
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Tényleg igaza van Joyce-nak, ha úgy gondolja, hogy kicsit talán túl sok elesettet szoktam felkarolni, de hát a gyógyítóknak a segítségnyújtás igazán az alap jellemvonásuk. Most is csak azért hívom Junipert el, mert olyan magányosnak tűnt egyedül, mi pedig Joyce-szal együtt lakunk, akármikor együtt ebédelhetünk így hát nem gondolnám, hogy komolyan zavarhatná, de... milyen rosszul gondolom! Ahogy belém karol és érzem, hogy feszült, reflexszerűen simítok végig a kezén és vonom magamhoz, mintha csak a testi közelségem azonnal megnyugtathatná. Nekem nagyon fontosak ezek az érintések, az ölelés, ettől lesz egy kapcsolat igazán teljes, így magától értetődő, hogy ha érzem, hogy baj van, meg akarom ölelni. Junipernek mindenképpen állom az ebédet, ha már egyszer én hívtam el enni, de amikor Joyce nemet legyint csak bólintok, nem fogok neki ellentmondani. Vannak dolgok, amikbe érdemes belemenni, de az, hogy ki fizesse az ebédet teljesen mellékes. Választok magamnak egy tál rántott halat és sült krumplit, Brighton mellett gyakran ettünk halat a családommal, hiába a vérfarkasok állítólagos vérszomja. - Egy-két... nullával...? - kérdezem vissza, egy kicsit elfulló hangon. Már évtizedek óta elhagytam a falkát, de még mindig ugyanolyan élénken él bennem, hogy mi afféle "természetközeli" vérfarkasok vagyunk, nem városi üzletemberek, és a gazdagság és pénzszórás még mindig megdöbbent. Vajon képes leszek egyáltalán valaha hozzászokni ahhoz, hogy milyen szép lakásban élhetek Joyce mellett vagy örökké furcsa lesz? - Ha tudod, hogy ellopták a törzstől akkor nem illene visszaadnod? - kérdezek rá finoman, gyengéd, türelmes hangon, mintha csak a lelkiismeretét szeretném felébreszteni. A fiatal lány teljesen belemerül az evésbe, úgy tűnik, hogy éhesebb volt, mint amennyire mutatta, így egy mosollyal nézem egy pillanatig, aztán visszafordulok Joyce-hoz. - Egyre több incidens van a Testvériség és az Aurorok között és a sérülések mellett az átkozottak száma is gyarapodik a negyediken. - elhallagtok kicsit gondterhelten felsóhajtva, szándékosan az emeletet mondva és nem a "Kóma részleg"-et, aminek általában hívjuk. Bár Juniper sok vizet nem zavar, még sem akarom felkavarni az érzéseit, már így is látom, hogy a sérültek mennyiségére egy kicsit felfigyel és megáll a kezében a villa. - De minden rendben lesz. Előbb-utóbb mindenki fel fog ébredni. - teszem hozzá, de nem is tudom, hogy a fiatal lányt akarom nyugtatni vele, vagy magamat.
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy ez a Juniper bizony velünk jön. Nem a házzal van gondom, hiszen a kishugi is Mardekáros, bár valahogy amikor a Red Riding Hoodot terveztem, az jutott eszembe, hogy minél több azonos vonás legyen bennünk; Griffendéles lány csapat, akik vérfarkasok is egyben. Ebből a házat a többiek szerint ki kell húzni, hiszen nem várható el, hogy a süveg is pont ugyanoda ossza be az átokkal sújtottakat. Ami engem azért nem érint, hiszen sosem átokként éltem meg, ráadásul amióta élek, ilyen vagyok. Elfogadom Juniper kezét, megrázom, noha nem nyerte el a tetszésemet, kislányosan cuki mosolyt erőltetek az arcomra, ami talán Emma számára lehet aggasztó, hiszen Wyatt révén már sejtheti, hogy valamiért veszélyes vagyok. A rémálomban ugyan nem öltem, de ki tudja, hogy ha valaki nagyon a bögyömben van.. – Joyce Brekinridge. – Trillázom édesen, felvéve a csacsogós stílust, s Emma is csupán a rezdüléseimből sejtheti, ahogyan belekarolok, hogy mennyire feszült vagyok. Meglehet rossz éjszakám volt, a vadászat sem úgy sikerült, ahogyan elgondoltam, és talán jobb lett volna ezt kettesben megvitatni. Ám még egy született vérfarkasnak is fontos az emberi élete, úgyhogy most félreteszem a vértől tocsogó beleket, és hogy kit is sikerült elkaparni a tiltott rengetegben. Ahol bizony szerepet kapott a balta is, az aprításnál szükség volt rá, nehogy valami róka netán felismerhető testrészeket hurcoljon be a birtokra. Ha valahogy visszajutnak hozzám, akkor olyan helyzetbe kerülhetek, mint Shanna bálján. Így játszom a szerepemet, a butuska szőkét, akinek a vásárlás a mindene. Ezt szerencsére alátámasztják a ruháim. – Oh nem, ez nem az én világom. – Intek szimpadiasan vissza a hátrahagyott ispotály irányába, inkább mennék már ebédelni. Ha az agyaraim közé kaphatok valami véresebb húsdarabot. Ám mindez hiú ábránd, a menzán bizony maximum a steak jöhet szóba, ha nagyjából nyersre sütik, éppen csak odadobják a serpenyőben egy pár percre. Legyintek Emma szavaira, kedves tőle, hogy fizetne, de amióta összeköltöztünk, nagyjából egy kasszán is vagyunk. De legalább jó hír, van steak! Lehet, hogy még köretet sem kérek. – Még csak dél van, de már hosszúnak érzem. Egyeztettem az ügyvédemmel, aztán egy ereklyekészletre licitáltam, amit egy Dél-Amerikai törzstől lopott el egy ismert ereklyevadász család. Volt valami barom az árverésen, de azt hiszem csak fel akarta polcolni az árakat. Egy-két nullával több lett így a végén. Mindegy. És neked drága? – Kérdezek vissza társnőm érdeklődésére, a kettőjük beszélgetésébe még nem folyok bele. Így is vissza kell fognom magamat, hogy Juniper ne végezze egy másik gödörben az éjszakai mellett..
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Egészen aranyos lány és azonnal elmosolyodom, amikor meghallom, hogy önkéntes. - Ez nagyon szép dolog tőled, talán a későbbiekben a gyógyító pályát szeretnéd megcélozni? - kérdezek rá, de eszembe jut még valami. - Ha gyakran jössz önkénteskedni nem ártana neked egy kitűző, hogy mindenki tudja, hogy az vagy. A recepción kérj egyet, mielőtt elindulsz haza, rendben? - vonom fel a figyelmét erre, hiszen én se zavartam volna meg, ha tudom, hogy önkéntes és minden rendben van, csak szünetet tart. Bár nem tűnik úgy, mintha tényleg zavarnám, viszont még is csak jobb, ha tudja igazolni magát és nem csak úgy lézeng. Joyce megjelenésével szóba jön az ebéd, természetesen látom rajta, hogy annyira nem örül a harmadik keréknek, de arról fogalmam sincs, hogy pontosan mi is járhat a fejében. Fel sem merül bennem, hogy nem csak egészen egyszerűen a folyosón látták egymást. - Szuper, akkor hármasban. - mosolyodom el, de jobbára Joyce mellett maradok, talán ez már nem is békítés, hanem egy jele annak, hogy összetartozunk. A legjobb barátnőm, együtt élünk, együtt vagyunk benne az épülő "nem-falkában", már tudat alatt is a közelében akarok lenni. - A gyógyító szak elvégzése alatt gyakornok voltam, szóval mondhatjuk, hogy öt éve, de igazából az utóbbi két évben töltöttem itt sok időt és csak most nyáron kezdtem el teljes munkaidőben dolgozni. - válaszolok kimerítő pontossággal, arra apellálva, hogy önkéntesként talán érdekli a gyógyító szak és az ezzel járó dolgok. - Mutatom az utat. Csak egy kantin van és nem egy öt csillagos étterem, hiszen ispotályban vagyunk, de még sosem volt olyan, hogy rossz lenne az étel. - mosolyodom el, bár igazából úgy sejtem, hogy Juniper bármivel beéri, viszont Joyce lehet, sőt biztos, hogy jobbhoz van szokva. A hiúz nyugodtan követ minket, ahogy a folyosón benyitok a körülbelül tíz, négyfős asztallal rendelkező terembe, aminek a mugli menzához hasonlóan az egyik falánál végig fogások sorakoznak, mögötte egy boszorkánnyal, akitől kérheted. Van bolognai spagetti, rizs, rántott csirke, rántott sajt, egyéb zöldséges köretek, párolt zöldségek, de nem végtelen a választási lehetőség, körülbelül öt egyszerű főétel, két leves és kétféle desszert, ennyi. - Válassz amit szeretnél, majd én fizetek, jó? - mosolyodok el a fiatal lányra pillantva, aztán Joyce-hoz fordulok. - A tiédre is él! - teszem hozzá, bár igazából mivel sokkal tehetősebb, mint én, lehet, hogy el se fogja fogadni, ahogy lakbért se nagyon akart, amikor beköltöztem. - Milyen napod volt? - kérdezem, mielőtt a tekintetemmel el kezdeném pásztázni, hogy mit is akarok.
// 
//
Aktuális viselet 