2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Nocsak, elkezdtél rám hallgatni? – Kicsit vagyok csak szurkálódó, sokkal inkább elégedett a bólintásom, hiszen ez volt a cél. Ha már ennyivel idősebb vagyok, akkor tanácsokat tudjak adni. Nem mintha nagy élettapasztalatom lenne, hiszen végigbuliztam a fiatalságomat, s csak most kezd megjönni az eszem, ami azt jelenti, hogy már képes vagyok felnőttként gondolkozni, támogatni. Ha nem lenne ekkora a korkülönbség, akkor még talán fel is mutathatnék valamit a szüleim komolyságából, hiszen mindketten jogászok, s csak örököltem valamit az éles eszükből. Julia is igen közeli kapcsolatban van a minisztériummal, a családja is elfogadna, ha nem link alak lennék. Bár a saját vállalkozás már több mint a semminél. Elmerengésemből pont az édesen csengő hang zökkent ki, rá is függesztem a pillantásomat. – Nem is tudom, végülis az utolsó megállapodás az volt, hogy ha sikerül elkészülnöm a diplomámmal, akkor nem vonják meg a támogatásokat, sőt, ami azt jelenti, hogy pénzzel is beszállhatnak, ha végigcsinálom, amit akarok. Nem viszem tovább, amit ők, de képes lehetek valamiben hinni. – Vélekedek most már én is. Ideje lesz magam mögött hagyni a gyerekkort így a harminchoz közeledve, és elfogadni, hogy nem élhetek örökké fiatalként, még ha ez Julianak meg is adatik. – Ha kellene, tudnék szerezni afféle ajzószereket, amit bulikon szokás lőni, de azt hiszem mindketten tudjuk, hogy ennek semmi értelme. Reggel eléd jövök, és hazaviszlek. – Felelem mosolyogva, s önkéntelenül is végigsimítok az arcán. Lehet ezt baráti gesztusnak is értelmezni. – Az lesz az első, amint végre erre is lesz időd. Akkor reggel. – Állok fel, hogy aztán búcsút intsek. Vetek még egy utolsó pillantást a lábadozó szöszire, aztán elindulok a dolgomra, a záróvizsgához azért még mindig van mit tanulnom.
- Nem is tudom, talán túlságosan fájdamas lenne egy ilyen visszatekintés. - gondolkodom el, mert egyelőre nem tudom, hogy tényleg jó ötlet lenne-e, ha egyáltalán a jövőben lehetőség lenne bármi effélére, mert hát az időutazás azért nem olyan könnyen megy, hogy csak úgy meglátogat az ember valakit, akit akar, mert épp ahhoz van affinitása. Egyébként is, ha olyan helyre mész, ahol valaha te is éltél, akkor találkozhatsz önmagaddal és az már alapból is kockázatos dolog. Áh tényleg nem kellene effélén merengenem, hiszen nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő, akármi történhet még addig. Az is lehet, hogy ha akarok se tudok majd visszatérni, vagy nem is élek olyan sokáig, mert ki tudja mi lesz. Abban Tristannak igaza van, hogy felesleges már most ezen merengeni. - Igen, őket is illene beavatnom, bár azt hiszem Jo sejti, hiszen valamennyit érzékelhetett abból, ami történt, még ha nagyrészt el is volt kábítva. Janette pedig eleve ott volt, de a bátyám és a szüleim... illene tudniuk. - bár őszintén szólva nem tudom, hogy eleve nem mondták-e el nekik, de ha egy kis korrektség is van a Minisztériumban, akkor nem. Bár apa befolyásos személy, de ez tényleg olyasmi, amibe nekem kell beavatnom a családomat és nem pedig másoknak helyettem, csak mert ők hivatalból eleve tudják, hogy mi történt. Őszintén szólva egyelőre még azt sem tudom, hogy mennyire élhetnek vissza ezzel a tudással. Nem lenne rossz tényleg valaki olyannal beszélni, aki ugyanolyan, mint én. - Ez nagyon jól hangzik, úgy örülök neked! Remélem, hogy a szüleid is elfogadják majd idővel. Szerintem nagyon jól fog menni! - mosolyodom el, ezzel is támogatom. Bár nem ismerjük egymást régóta, de mégis valahogy olyan érzés. Talán a közös pont miatt az exeink okán, vagy a jó ég tudja. Nem tagadom nekem még mindig tetszik, hiába idősebb nálam, de tudom, hogy abban igaza van, hogy jobb lenne megtalálni előbb önmagamat és az utamat és csak utána foglalkozni bármi mással, mint mondjuk a pasik. - Oké, köszi! Hát nem is tudom... - gondolkodom el. - Leginkább jó lenne minél előbb hazamenni, de azt hiszem ez nem rajtad múlik, ha csak nem csempészel ki a mellényzsebedben. De más nem hiszem, hogy kell. Remélem holnap reggel már mehetek. - mosolyodom el, kicsit oldalba is bököm. Tényleg teljesen jól vagyok, ami amúgy a halálközeli élmény után elég furcsa még most is, de nem érzem a sebet sem, pedig igen mély volt. Még mindig feláll kicsit a szőr a karomon, ha arra gondolok milyen érzés volt attól rettegni, hogy megfogok halni. Most pedig úgy fest, hogy sokkal kevésbé kell ilyesmitől tartanom, mint eddig. - És ha kijutok akkor megnézném a leendő irodádat is. - ha addigra meg van. Azt nem mondom, hogy segítek berendezni, mert lehet, hogy már eleve van elképzelése, de amúgy benne lennék.
- Nem azt mondom, hogy most. Majd esetleg a jövőben, ha majd úgy hozza az élet, hogy képes leszel rá, akkor jelenthet alternatívát korok között kirándulni, és olyanokkal találkozni, akivel már amúgy nem tudnál. – Bólogatok én is, hiszen nyilván nem egy hétköznapi művelet, ám akinek örök élete van, az talán képes lehet az ilyesmit kivárni. Mondjuk én sem a türelmemről vagyok híres, el sem tudom képzelni, én mit csinálnék a tengernyi időmmel, ha véletlenül örök életű lennék. – Esetleg beszélj róla a testvéreiddel, de akár én is felajánlhatom, hogy elkísérlek, támogatlak, mint a plusz egy fő. – Pontosan tudom, hogy még fájdogál a szíve a volt pasija miatt, és mivel én az elmúlt időszakban már nagyon nem barátnőztem, egészen megbízható tudok lenni, támaszkodhat rám, legalábbis amíg el nem temet, hiszen innentől kezdve ezek a kockázatok már élnek. Azért nem múlik olyan gyorsan az idő, hogy ez ténylegesen fontos legyen most, ezt inkább csak neki kell számontartania. – Igen, kezdett elterjedni, hogy már irodahelységet is keresek, és a haveri körből ezt már olyan komolyan vették, hogy tárgyalni akarnak. Ami vicces, hiszen eddig megcsináltam mindenféle hivatalos felkérés nélkül, de most még inkább hihető, hogy meg tudom csinálni. - Bólogatok némiképpen magabiztosan, mintegy rajta felejtve a tekintemet. Attól, mert alaposan visszafogom magamat, tudom, hogy gyönyörű, és cuki lány, igazi hős vagyok, hogy ellen tudtam állni! – Akkor majd értesítelek a dátumról jó előtte, hogy tudj készülni. Amíg itt vagy a Mungóban, elintézhetek neked valamit? Tudok segíteni? – Kérdezem meg most előzékenyen, hiszen ha ágyhozkötött legalább a vizsgálatok idejére, hátha valamivel megkönnyíthetem az életét.
- Időutazás? Mintha az olyan csettintésre menne? - mosolyodom el, hiszen még egy időnyerőt beszerezni is sok kapcsolat és pénz, nem hogy utazni is az időben. Persze hallottam én is már pletykákat, hogy van, akinek talán sikerült, de ezek tényleg még mindig csak afféle városi legendák nem pedig ténylegesen ismert varázslatok. Utazni az időben nem olyan egyszerű, hogy csak úgy menjen bárkinek, és a jó ég tudja, hogy nem csak fájdalmas emlékeket szülne, ha megtenném és újra találkoznék olyanokkal, akik hiányoznak. Azt hiszem könnyebb, ha az ember elengedi a múltat. Pont ez a nehéz abban is, hogy a bátyám nem halt meg, de nem is él igazából. Senki se tudja elengedni, mert ott az a pici halvány remény, hogy talán mégis felébred a kómából, de ez már túl régóta tart és egyre kevésbé hiszem, hogy bármi esély is van rá. - Ez jó ötlet, talán tényleg van valami rokon, akiről nem tudok, mert ez nagy családi titok és vele könnyebb lenne beszélni róla. - hümmentek egyet. Hogy nekem ez nem jutott eszembe! Könnyebb volt egyáltalán nem beszéni az egészről, pedig igenis a családomnak tudnia kell, hogy mi a helyzet, ebben Tristannak teljesen igaza van. A meghívás is jól esik és még jobb téma is, mint az eddigiek, mert legalább elvonatkoztathatok a történetktől, a kétségeimtől és a zavaros gondolatoktól. - Jó lenne, szívesen mennék! Ez már valami hivatalos megkeresés volt? - kérdem mosolyogva, hiszen ez tényleg feküdne neki, hogy rendezvényeket szervez, akkor pedig érdemes lenne foglalkoznia vele. A családja gondolom még mindig nem örül neki, de ettől meg el kell vonatkoztatni, ha neki ez okoz örömet és ebben tud kiteljesedni. Azt most nem tudom igazán lereagálni, hogy találna nekem valakit. Talán nem is kell most senki. - Lehet, hogy elég, ha végre rendbe jövök most magammal. - gondolkodom el, még ha annyira rá is akartam mászni legutóbb, azt hiszem igaza van, hogy meg kellene találnom önmagamat és nem a pasikkal foglalkozni első körben. Ez az örök élet dolog meg amúgy is csak rátett az egészre még egy lapáttal, szóval tényleg jobban járok, ha egyenesbe jövök és majd aztán foglalkozom mindenféle pasizással.
- Nem vagyok járatos az ilyesmiben, de miért ne? Ha valaki esetleg él vagy ezer éve, még azt is el tudom képzelni, hogy az időutazást sem vetik meg, hogy meglátogassák a rokonaikat, akik már régen meghaltak, és töltsenek velük egy szép napot ismét. – A varázsvilágban bármi lehetséges, én ha ilyen örökéletű lennék, akkor bizony még a születésem előttre is visszamennék, hogy felkészítsem a rokonaimat, hogy bármikor betoppanhatok. Így akár egy szerelemről sem kell lemondani, bár baromira távkapcsolatnak tűnik. Meg hát valaki sokáig él, megtalálhatja a módját annak, hogy hogyan tudjon teljes életet élni. – Igen, talán majd egyszer. – Végülis én már elfogadtam a helyzetet, csak azt akartam, hogy még ne én húzzam le Juliat holmi visszautasítással. Elindult köztünk valami baráti, és örülök, hogy már kezd jobban lenni. Ráadásul úgy fest, hogy még a halálból is vissza tud térni, ez azért nem egy rossz dolog. A sok évnyi korkülönbség ellenére igencsak kiegyensúlyozott ez a kapcsolat, nem érzem, hogy amolyan kis csitri lenne, főleg ezek után, hogy túl is fog élni jó pár évszázaddal. Amikor felül, magamhoz ölelem, kicsit megveregetem a vállát, de óvatosan, hiszen az örök élete ellenére fájdalmas lehet, ha felszakad egy varrat. Aztán végül mindketten hátrahúzódunk, én pedig ismét megpróbálok tanácsot adni. – Első körben édesanyáddal kéne beszélni, hogy volt-e valami hasonló a felmenőid közül, ismer-e ilyet. Lehet, hogy neki is kellemes meglepetés lesz, és fel tudja fedni a titkot, össze tud ismertetni valami vénséges rokonnal. Én pedig ha jobban vagy, szeretnélek elvinni egy házibuliba. Az esküvőt ugyan nem én szervezem, de az utána lévő bulit igen egy meleg párnak. Hátha ott megismersz valakit, aki jobb mint az a tahó. – Próbálom játszani a kerítőt, első körben amíg magammal tisztába nem kerülök, másoknak akarok segíteni.
Azért a szavaira már elgondolkodom. Van benne ráció, hogy esetleg talán van olyan rokon, akiről nem tudok és birtokolja ezt a képességet. Mi van, ha esetleg még él is? Ha nem mondom el a szüleimnek, akkor nem is tudnak beavatni esetleg valami családi titokba, ami fontos. - Azt hiszem tényleg meg kell mondanom. Szerinted lehet olyan felmenőm, akiről eddig nem mondták el, de... él? - aztán persze ki tudja, hogy akad-e más, aki olyan, mint én. Az talán megnyugtatóbb lenne, ha beszélhetnék valakivel, aki hordozza ezt a képességet. Másnak nehéz megérteni, hogy mi zakatol az agyamban jelenleg. Persze lehet, hogy butaság előre gondolkodni teszem azt ötven, hatvan évvel, hiszen az olyan messze van még, de akkor is... Mi van, ha gyerekem lesz és ő nem lesz ilyen? Vagy egyáltalán lehet gyereke egy olyannak, mint én? Na nem mintha lenne jelenleg bárkim, csak hát ez is olyasmi, ami felmerül bennem, bármennyire is távolinak tűnik. - Kösz és sajnálom. Biztosan idővel majd javul a helyzet, csak rendet kell tenned a fejedben. - hiszen az ilyesminek általában lelki oka van és biztos vagyok benne, hogy ő is rendbe tudja tenni magában, ha kevésbé lesz majd frusztrált. Főleg, ha már átgondolta, hogy mit is akar az élettől és, hogyan tudna a suli után önálló lenni. Végtére is neki épp itt az ideje, hogy befejezze az iskolát, még ha nem is úgy, ahogyan a szülei várták tőle. - Igen lehet. - bököm ki, de szerencsére elég néhány pillanat és neki is leesik, hogy bőven elég, ha eltudom mondani az aggályaimat, még ha nem is reálisak, vagy nem most fognak megtörténni. Akkor is foglalkoztatnak és jól esik valakivel beszélni róluk. Jennyvel valahogy nem menne. Ő nagyon kiborult, amikor majdnem meghaltam. Kétlem, hogy újabb halálokról kellene vele beszélgetnem, még ha sok-sok év múlva várhatóak is. Amikor leül az ágyam szélére, azért kicsit felülök és közelebb húzódva odabújok egy ölelésre. Épp csak néhány pillanatra, aztán nagy levegőt veszek és visszafekszem félig ülő helyzetben a párnámra. - Nem is tudom. Elég zavaros. Aggódom és sok bennem a kérdés. Most épp azon agyalok vajon hogyan tudnék keresni olyat, mint én. - kezdek bele, de el is akadok. Nem hiszem, hogy van erre valami varázslat, amivel olyanokat lehet keresni, akik örök életűek. A Minisztériumban sem tudom, hogy akad-e valamiféle jegyzék, de hát tuti, hogy vannak olyanok is, akik nem szeretnék, hogy tudjanak róluk, vagy szimplán idővel nevet változtatnak és eltűnnek a rendszer elől, ha teszem azt már több száz éve élnek. Hú... azért ez elég ijesztően hangzik, több száz évig élni.
- Köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal. Nehéz erre bármit is mondani. A családod.. Nem lehet, hogy ők is tudják, hogy valami felmenőd is hasonló volt? Hátha ez valami olyan adottság, ami olykor felbukkan a családodban. – Nem mondom, hogy kincsként kezelendő, de én valahogy így látom. Az tény, hogy ha Julia bármiből fel tud gyógyulni, akkor az idő sem fog rajta, de vehetjük úgy is, hogy hihetetlenül bölcs lesz, másokat tud tanítani, tovább tudja vinni a család hírnevét. Valahogy mellette még én sem látom borúsan a jövőt, pedig amikor megismerkedtünk, egy káromkodós vesztes voltam. Most talán már elhiszem, hogy a saját lábamra állhatok, és még nincs késő. Viszont párhuzamosan mindketten bevallunk valamit, bár az enyém jóval kisebb horderejű, alig mérhető az övéhez, így kellően ki tudom vele zökkenteni. – Mert rossz passzban voltál, és nem akartam, hogy plusz kudarcnak éld meg, hogy velem miért nem sikerült. – Nyilván benne van, hogy tényleg nem az volt a megoldás, hogy gyorsan megkönnyebbüljön, mert ezt végül elértem. És tulajdonképpen a döntésen nem változtat, hiszen kezdeményezett, arra gondolt hirtelen, hogy gyorsan kiszakad a gondjaiból. És hogy miért mondtam most el így utólag? Nem is tudom. – Már elég sok idő telt el, valahogy már nem is foglalkoztat különösebben. – Vonom meg a vállamat, végleg letettem arról hogy ténylegesen szerelmi, vagy nemi életem legyen. Juliával itt az a korkülönbség, na meg a dráma mindkettőnk életében, aligha hiszem, hogy pont mi illenénk össze. – Tudom, hogy mindent olyan komolyan veszel, de miért kell már rögtön valami harminc évvel későbbi tragédiát a középpontba helyezned? Dumbledore hány éves? A mágia azért manapság elég dinamikusan fejlődik, ki tudja, talán mások is megélnek valami szép kort. – Sóhajtok, aztán végül megrázom a fejemet, talán kissé tapintatlan voltam. Az ágya szélén ülve a kezéért nyúlok. – Tudom, hogy nem megoldásra vágysz, csak arra, hogy tudj róla beszélni. Őszintén szólva nem tudom, hogy hogyan kezelhető ez az egész. Mesélj inkább arról, hogy mit érzel.
- Ebben azért nem vagyok olyan biztos. - sóhajtok, amikor azt mondja, hogy jól hangzik. Tény, hogy legalább nem haltam meg és nem kellett temetni, de attól még az egész nagyon ijesztő, ha jobban belegondolok. - Azt hiszem nekem kellene elmondani nekik, de még nem tudom, hogyan. Csak az unokatesóm tudja. - nem tudom, hogyan reagálnának. Már csak azért sem, mert ez elég komoly és randhagyó dolog, ezen kívül pedig, ahogy mondja Jake még mindig kómában van. Mi van akkor, ha úgy érzem majd, hogy apa arcán ott az érzés, hogy miért nem a bátyám született ilyen adottsággal? Nem akarom, hogy akár csak felmerüljön és pocsékul érezzem magamat. Már az is régen rossz, ha belegondolok, hogy mindenki, akit most ismerek majd meghal, én meg... Nem csoda talán, ha annak ellenére, hogy ezt biztosan sokan jó hírként értelmeznék, én mégis össze vagyok zavarodva. Nem csoda ezek után, ha nem esik le elsőre, hogy Tristan mit is akar mondani. - Oh... értem. - felelem végül, de hirtelen gőzöm sincs, hogy mit is mondjak rá, mármint egyáltalán kell erre mondanom valamit? - Talán idővel majd javul a helyzet, de ezt miért mondtad el nekem? - kérdezem óvatosan, hiszen azt mondta, hogy idősebb is nálam és egyébként is mi értelme lenne, amikor ő befejezi a sulit és megpróbál önálló felnőtt életet élni és ebben végülis igaza van. Ez esetben viszont nem feltétlenül tartozik rám egy ilyen nagyon személyes dolog, de mégis úgy érezte, hogy el kell mondania nekem. - Igen, bár ez is most sokkal bonyolultabb lett. Mi van, ha... ha meghal? Mármint idővel mindenki meghal, de én meg... Jaj annyira nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel Tristan! - fakadok ki mostmár, hiszen eddig is ezt próbáltam valahogy elmondani neki, hogy bármennyire is jó, hogy élek, de közben annyira ijesztő a helyzet. Ha nem halok meg, ha nem öregszem majd, akkor egyedül maradok. Bárki, aki fontos lesz nekem majd meghal. Tudom, hogy sok év múlva, a többségnek még vagy fél évszázada van legalább, akik velem egykorúak, és persze bárki meghalhat balesetben, vagy betegség miatt, de riasztó belegondolni, hogy én nem fogok rendesen öregedni, mint az átlag. Nem tudom, hogy ezt hogyan kellene kezelnem, és valahogy még nem volt módom beszélni erről senkivel sem.
Azért itt egy nagy levegő igencsak indokolt a részemről. Hallottam már olyat, hogy valakinek nagyon jók voltak a génjei, netán tovább élt, de hogy azonnal regenerálódjon, és mondjuk ne is haljon meg, az durva. Enyhén szólva is egyedi képesség. Végül az elképedést feloldandó elmosolyodom, nem tartom holmi csodabogárnak, vagy valami szörnynek, akitől félni kell. Aranyvérű család sarja, lehet, hogy a felmenők között volt valaki, aki elérte a halhatatlanságot, és ebben a vérvonalban benne volt, hogy egyszer kiütközik valami nemes kiváltság. Julia igenis megérdemli. – Ez jól hangzik, és legalább a családod sem vesztett el. Úgy hallottam, hogy a bátyád még mindig nem ébredt fel, nyilván a szüleid sem örültek volna egy durvább tragédiának. Jut eszembe, ők hogy reagáltak? – Kérdezek most vissza, és őszinte hálával gondolok a tényre, hogy megosztotta velem a titkát. Nem lett volna a kötelező, hiszen mi amolyan tanulótársak vagyunk, fogjuk rá barátok, de még alaposan az ismerkedési fázisban. Nem tudom, hogy milyen ismeretségi köre van, fordított esetben hiába ismerem több mint a fél iskolát, nem büszkélkednék egy ilyen ténnyel. Valahogy ez túl személyes. Közben annyira meg vagyok illetődve, hogy még káromkodni is elfelejtek, bár Julia jelenlétében ezt már kezd permanessé válni. Érzem, hogy bántja a fülét, és akaratlanul is visszafogom magamat, nem akarok mindig durva lenni. Hiába dobnám vissza a saját titkomat, lehet, hogy túl kacifántosan fogalmazok, pedig ennél egyszerűbben nehéz lenne. Elhúzom a számat, tennem kell egy próbát. – Jó, akkor máshogy. Nem, nem érdekel, de nem ez volt a lényeg. Azt akartam mondani, hogy valahogy az utóbbi években már senki nem érdekel, nem lobbant fel a fizikai vágy. Erre mondtam, hogy bár komolyan gondoltam, hogy nem akartalak ott a lépcsőn kihasználni, mert magad alatt voltál, és magadra kell figyelned, ugyanakkor azt sem akartam, hogy netán kudarcnak éld meg, ha nem tudsz beindítani. Azt hiszem lehet, hogy kiveszett belőlem az ilyesmi. – Nem csak Penny miatt, hanem az előtte, utána következő értelmetlen fizikai kapcsolatok miatt, és úgy fest, ebben a témában sikerült kiégni. Most már késő bánat. Meg lehetett volna próbálni Pennyvel, de azt hiszem felnőttebb is lettem, hogy ott nem az volt a megoldás, ugyanakkor őt is óvtam vele, hogy abban a helyzetben egy gyors kielégülés helyett csak bénázott volna velem. Na remélem így érti! – Azt viszont jól teszed, nem is érdemes a múltban élni. Nem mondom, hogy már most mást kell keresned, de idővel valaki boldoggá tud majd tenni. – Furcsa pont nekem kimondanom ezt, hiszen nem vagyok a kapcsolatok szakértője, de a bulik szervezése közepette azért már láttam ezt-azt.
Teljesen jogosak a kérdései, de még nekem se mindenre van tökéletes válaszom. Nem csoda, hiszen a dokiknak is még idegen ez a képesség. Azt hiszem a legtöbben, akik birtokolják nem nagyon terjesztik magukról, ezért aztán nincs róla olyan sok információ, mint mondjuk egy metamorfmágiáról, ami szintén ritka, de még mindig elterjedtebb, ha lehet ilyesmit mondani az efféle különlegességekről. - Azt hiszem, vagyis olyasmit mondtak, hogy egy nap megfigyelés biztos, ami biztos és így a családom is nyugodtabb. Azért eléggé megijedtek, főleg az unokatesóm... ő ott volt velem. Tényleg elég ijesztő volt. - hát igen ha belegondolok milyen szinten kiborultam, még most is beleborzongok. Azért tényleg rémisztő volt, hogy megfogok halni, hiszen ezt nem igazán lehetett volna túlélni normál esetben. És igazából még most is elég aggasztó belegondolni a miértekbe. - Azt hiszem igen, valahogy úgy. - bólintok végül, bár ez még mindig nem teljesen azt jelenti, amit megtudtam. Megsérülhetek, de ahhoz igen komoly sérülés kell, hogy halálos is legyen. Normál esetben nagyon úgy fest, hogy csak úgy nem halok meg, ami ijesztő, mert egy idő után öregedni sem fogok tovább. A következő téma viszont azért eléggé meglep, hiszen nem pont kórházi ágyra való és őszintén szólva először nem is értem pontosan, hogy mit akar mondani. Ráncolom is kissé a homlokomat, próbálva a ködös beszédből kihámozni a lényeget, amit mondani akar, de valahogy nem nagyon megy. - Hogy érted? Már nem érdekel az a Penny? - erre asszociálok először, de nem pontosan értem, hogy ezt miért akarja most elmondani nekem, miért olyan fontos. Mármint eddig is úgy gondoltam, hogy annyira már nem fontos neki az a lány, azért akart rajta kegyetlenül bosszút állni, de akkor mégis fontos volt neki, de már elillant az érzés? Lehet, hogy nem vagyok még ezekhez a dolgokhoz elég okos, vagy nem látom át eléggé, de nem tudom mit szeretne mondani. - Jelenleg már én sem gondolok Brianre. Ezek mellett már olyan apróságnak tűnik, amiért ki voltam borulva. - sóhajtok egyet, hiszen majdnem meghaltam közben és kiderült, hogy úgy fest örökké, vagy legalábbis emberi léptékkel nézve nagyon sokáig fogok élni. Brian szemétsége most eléggé butaságnak tűnik. Persze ettől még a bűntudat nem múlt el, hiszen még mindig van rá esély, hogy Jake miattam sérült meg és van kómában, de van most más is, amin agyalhatok.
Nem akarok én bénázni, hiszen ez nem valami randi, nem is olyan minőségben vagyok itt. Volt az a közös ügyünk, először a tanulás, aztán szövetségre léptünk, mégsem álltunk bosszút az exeinken. Inkább valami barátságba fordult a dolog, én pedig nem akartam erőltetni semmi feleslegesen meggondolatlant. Nem csupán arról van szó, hogy nem akartam volna kihasználni őt, nagyon is komolyan gondoltam, hogy most magával kell foglalkoznia, ugyanakkor a szex már gyakorlatilag semmit sem jelent nekem. Mintha Penny emléke kiölte volna belőlem a vágyat. Ez persze nem igaz, nem mutogathatok másokra, hiszen előtte, és utána is számos affér volt, de valahogy elment egy teljesen értelmetlen, semmit sem jelentő fizikai rutinba, és nincs az a lány, akiért már megmozdulna bennem valami. Aztán más kérdés, hogy Julia valami érzelmi kötődést mutatott felém, aminek meg azért nem lenne értelme, mert gyakorlatilag tíz év van köztünk, és rövidtávon maximum valami vigasz lehetett volna, utána megint kiüresedik minden. Leülök egy székre az ágya mellé, hogy onnan hallgassam, magamhoz képest meglepően érdeklődő, aggódó fejet vágva, még a számat is harapdálom közben, az ujjammal babrálok. – Igen, az eső.. Mondjuk nekem nem hiányzott a mágia, de vannak, akik teljesen függenek tőle.. Leszúrt? – Ahhoz képest, hogy ez mondjuk tegnap volt, és most értem ide, nem látok rajta semmi sérülést, tehát jogos, hogy nem történt semmi baja. De hogyan? Köszörülöm a torkomat, lehet szó valami védőpajzsról, de mivel nem volt mágia.. – Azt eddig is tudtam, hogy nem vagy átlagos, de hogy ennyire? Ha semmi bajod, miért vagy itt? A medimágusok se értik? – Azért ennyire nem vagyok járatos a különféle természetfelettiben. Addig stimmel, hogy vannak bestiák, amik durva regenerációval rendelkezzenek, de hogy ez a szemrevaló Troos lány? Hát basszus! – Semmit sem értek. Meg se tudsz halni, sehogy, soha? – Nevetem el, hát ez már tényleg zavarbaejtő, pedig én – leszámítva a jelenlegi viszonyomat a nőkhöz – nem vagyok egy olyan alkat, aki hirtelen nem tudja, hogy miről mit gondoljon. A székről most az ágya szélére ülök, és veszek egy nagy levegőt, mint aki valami hasonló témával készült. Azért nyilván nem olyan szinte komoly, mint az övé.. – Van igen, viszont.. Ha már ilyen titkok.. Ott a lépcsőházban, mint mondtam, nem szerettelek volna kihasználni, lévén szerelmi bánatod van, és magadat kell megtalálnod. Mégis, alig hiszem, hogy nekem sikerült volna bármit összehozni, ezért azt sem akartam, hogy a saját kudarcodnak tudd be. Úgy fest, túl sok végén égettem a gyertyát, és ez a Pennys múlt. Szóval.. Valahogy nekem már.. érted. Elillant, ami egykor volt. – Azt hiszem túl vagyok már a szégyenérzeten, bosszút is talán csak azért akartam állni, hogy valami történjen. Egyszerűen már nem tudok felizgulni, nem lobban be a vágy. Azt pedig nem kockáztattam be, hogy Julia esetén mégis, inkább elmentünk abba az irányba, hogy neki jó legyen, az minden szempontból tiszta.
Aranyos dolog tőle, hogy bejött és láthatóan zavarban van, hogy nem tud többet tenni, mint pár szál virág, pedig én aztán igazán nem várok el még ennyit sem, sőt örülök, hogy itt van. Így is még mindig kicsit zavart vagyok az egésztől és őszintén szólva gőzöm sincs, hogy hogyan kezeljem az egész kvázi halhatatlanság dolgot. - Tökéletes a virág, köszi! - mosolyodom el végre, hogy már mindent elpakoltam. Odapillantok az egyik székre, hogy nyugodtan húzza oda az ágy mellé és ne ácsorogjon itt idegesen egyik lábáról a másikra, mint aki nem nagyon tudja, hogy mit is kezdjen magával. Bár valójában nagyon cuki az egész jelenet. Tudom, hogy azt mondta, hogy idősebb nálam, meg amúgy is zűrös mindkettőnk jelenlegi élete a szakítások után, de attól még nekem ugyanúgy tetszik. Maximum tartom ahhoz magam, amit mondott, vagy legalábbis próbálom. - Egy ügyhöz hívtak néhányunkat, mert nem volt más. Tudod ez az eső mindent összezavart és mindenkit... Csak épp a fickó, aki a gyilkosságok mögött volt teljesen elborult agyilag és... - kicsit megborzongok, mert azért annak ellenére, hogy élek, még mindig nehéz erről beszélni. Ijesztő volt majdnem meghalni, hiszen mégis csak ez történt. Ha visszagondolok rá mennyire ki voltam borulva, hogy mennyire féltem és most meg azon kell kattognom, hogy sokkal nehezebben halhatok meg, mint bárki más. - Elég csúnyán leszúrt, de... nem történt semmi bajom. Elég bonyolult még nekem is, de kiderült, hogy nem vagyok átlagos. - magyarázom ,bár még mindig nem tudom, hogy pontosan hogyan is öntsem ezt szavakba. Lehetne arról is szó, hogy gyorsan gyógyulok, de én gyakorlatilag majdnem meghaltam és azok alapján, amiket mondtak úgy fest, hogy még nagyon sokáig erre nem fog sor kerülni. Ezért hát, amikor kiderült, hogy minden rendben nagyon szívesen egyből Tristanhoz mentem volna, de így ez sokkal zavarosabb. - Arra jó eséllyel nem fog sor kerülni... - újra kicsit megborzongok, ahogyan a fejemben a mondat valahogy úgy végződik, hogy én fogok eltemetni mindenkit helyette. Ez mennyire rémes már? Fiatal vagyok még és persze logikus, hogy a szüleim előbb halnak meg majd, mint én, vagy netán a bátyám, mert idősebb, de ezek alapján úgy néz ki, hogy mindenkinél tovább fogok élni a családomban. Sokkal... sokkal tovább. Ezért hát bár kissé lassan és csak visszafogott mosollyal, de végül csak reagálok az új hírekre. - Oh ez szuper, akkor van esélyed azt tenni, amit szeretnél, ha végeztél ugye? - az arcom bár kicsit mosolyog, de a hangomon hallani, hogy bőven akad ott mindenféle gondterheltség, amit nem tudok egyelőre kezelni.
Már csak azért is maradok udvarias, mert bár láttam őt valamilyen szinten kevesebb ruhában, de most más a szitu. Abban maradtunk, hogy barátok leszünk, nekem rendbe kell tenni az életemet, neki pedig magára kell figyelnie, hogy ne kelljen ostoba pasikra támaszkodnia. Ráadásul csúnyán sok a korkülönbség, nehogy már egy ilyen faszkalapra pazarolja az idejét, aki már kellően szétcseszte a huszas éveit. Előtte még ott az élet, viheti valamire, én pedig ebben csakis támogatni akarom. Nem figyelem, hogy mit pakolászik el, inkább megvárom, amíg szól, hogy visszarendezte a ruháját. – Nem is tudtam, hogy mit hozzak, pár szál virág nem menti meg az életedet. – Állok egyik lábamról a másikra, nem szoktam én ahhoz, hogy bárkinek is kedveskedjek. Még régen, mielőtt kiégtem volna, inkább ledomináltam a lányokat, némi hazug széptevés, aztán le is téptem a bugyit. Na igen, csak sokadjára ugyanaz már önismétlővé válik, s cseppet sem kielégítő, boldogító. Csak éppen ezzel az a baj, hogy valami komolyabb kapcsolat kellene, csak éppen aki már idősebb, van fogalma az életről, az nem ilyen link alakba esne bele. Ha most pár évet összekapom magamat, akkor talán még nem úszik el minden. - Ennek igazán örülök. Mi történt egyáltalán? Mi volt az a tűzközel? – Nyilván nem fogom megnézni a sebét, de azért meresztem rendesen, hogy valamilyen információhoz jutok-e. Julia felfigyelhet arra, hogy még véletlenül sem a nemi jellegeit nézem, nem érdekel, hogy mennyire áttetsző a hálóing, csakis baráti aggódás sugárzik rólam. Vagy tényleg túl sok volt a szex, hogy ne érdekeljen, és valami fenomenálisnak kéne berobbannia, hogy ismét visszaüljek a nyeregbe. – Persze, hogy miattad! Minek tőlem a sok jótanács, ha másnap meg temethetlek?! – Fortyanok fel mérgelődést tettetve, de látszik, hogy még véletlenül sem vagyok dühös. Fújtatok egyet, és az ablakhoz lépek, kicsit kibámulva, hogy aztán visszanézzek rá a vállam felett. – Átmentem azon a vizsgán, McGalagony látszik, hogy nem akarja elengedni a kezemet. Ha áttanulom a hétvégét, és hétfőn még túllendülök a maradék három vizsgán, akkor a tandíjat el tudják engedni, afféle tanári összefogással, mondván apám már vagy tizenöt évet kifizetett, átalányban a pénzüknél vannak. – Sóhajtok fel, tényleg jó lenne már a saját lábamra állni, és kideríteni, mit is akarok az élettől így közel a harminchoz.
Meglepetten pillantok az ajtó felé, de akkor már csak egy pillanatra látom Tristan arcát, aztán már csak a virágcsokrot és a hangját hallom. Elmosolyodom, aztán visszaigazítom gyorsan a ruhámat és a kis vázlat füzetet is összecsukom, a fura nyílhegyre hasonlító valamit pedig visszadobom a fiókba. Ráérek majd megnézni magamnak jobban. Egyértelműen sugárzik belőle valami mágikus erő, de nem kell most azonnal megvizsgálnom. A fiókból már csak nem tűnik el. - Gyere csak nyugodtan! - szólok ki, amikor már kicsit elrendeztem magamat, még futtában kicsit a hajamon is igazítok, mert hát nem a legjobban festek így az ispotályban fekve és mégis csak Tristanról van szó. Tudom, hogy azt mondta, hogy nincs értelme, mert idősebb és a többi, de attól még nem kell cikin kinéznem, még ha nem is várja el azok után, ami történt velem. - Szia! - köszönök, amikor már bejön és pislogok kicsit a virágra, és át is veszem, ha odaadja egy hálás köszönömmel. Van már persze itt-ott egy, hiszen azért apa is bejött, bár persze tudom, hogy nem aggódott annyira, mint Jake esetén, amikor először megkaptuk a hírt, hogy... Na szóval, nem baj, megszoktam már ezt az egészet. Azért itt volt a bátyám és néhány barát, meg persze Jo is, mivel őt előbb kiengedték egy gyors vizsgálat után. Jenny meg talán a legtöbbször, de azt hiszem neki van egy kiadós adag lelkifurikája is azért, hogy nem tudott megvédeni, pedig épp csak egy évvel idősebb nálam. Senki se várja tőle, hogy ő legyen a személyes testőröm, vagy ilyesmi. - Nem volt szándékos, mármint tudod, ha az ember tűzközelben van, akkor nincs mit tenni, de úgy tűnik, hogy elég nehéz elbánni velem. - mosolyodom el finoman megvonva a vállamat, mert hát ezt még mindig fel kell dolgoznom. Örök élet... ezekről a dolgokról miért nem tanulunk a suliban? Jó persze az ember nem asszociál egyből arra, hogy na biztosan ő is ebben a cipőben jár, de így most kissé sokkolóan új volt ez az egész. Arról nem is beszélve, hogy állítólag örökletes, de én senkiről se tudok a családban, aki még mindig élne. Közben meg lehetséges, hogy van egy rokonom, aki már több tizen, vagy több száz éve lófrál a világban, csak nem tudok róla, mert sosem említette senki, netán a család se tud róla. Azért ez lég durva hír! - Csak miattam jöttél? Nagyon rendes tőled. Már jól vagyok,csak még azt mondták azért megfigyelnek, mert úgy a biztos. - magyarázom tovább, mert aztán az is lehet, hogy van valami más oka is, hogy erre járt, tudom is én. Nem kell beleélni magamat, hogy csak a miattam való fene nagy aggódás miatt vetette erre a jó sors.
Arra azért volt időm, hogy útközben egy nagy csokor virágot vegyek, és csak azért nem vagyok rémült, mert a szüleim kapcsolata révén tudom, hogy Julia állapota nem válságos. Ettől függetlenül a mugli intenzív osztállyal egyenértékű részlegen van, mert nagyon megfigyelik. És különben is, ki vagyok én, hogy ennyire aggódok? Még a pasija sem! Megpróbáltunk egy közös bosszút, de rájöttem, hogy Juliának van igaza, nem leszünk többek, jobbak csak mert beletaposunk az életükbe. Utána viszont egészen jól elbeszélgettünk, egymásra hangolódtunk. Ő többet szeretett volna, de ezt hülyeségnek érzem, lévén majdnem tíz évvel idősebb vagyok mint ő, nem rám pazarolja el a fiatal éveit, hiszen már félresiklott az életem, s bár a rendezvényszervezés összejöhet, de jelenleg nem vagyok az, aki biztonságot jelentene. Öles léptekkel nyitok be a szobájába, kopogni persze elfelejtek, a szüleim ennyi kulturát nem vertek belém. Vissza is rettenek, lévén felhúzza a felsőjét, és minden logika szerint nem kéne pőrén látnom, még ha csak az oldalát is szemlélgeti. Úgyhogy visszalépek a fal mögé a folyosóra. – Oh, bocsánat. Szólj, ha jöhetek. – Nyújtom csak be a virágcsokrot, na nem mintha az ágyról el tudná érni. – Csak én vagyok. De bassza meg tündérke, mi történt? Pár napig nem figyelek, és kinyiratod magad? Hogy számolok el veled Jake pajtásnak, ha egyszer felébred. – Csóválom a fejemet, akaratlanul is káromkodva egy cseppet. Igenis számít, hogy mi van Juliával, és a kedvéért lehetek akár jófiú, hiszen nem lehet tagadni, hogy én is éreztem valamit, amikor megcsókolt. Ez nem mártírkodás, csupán azt akartam, hogy magára figyeljen, s ne ugráljon egyik ágyból a másikba. Nekem már nem olyan fontos a szex, hogy csakis arra menjek, hogy kit tudok kihasználni. Pennyt már nem szeretem, de tőle függetlenül van egy olyan érzésem, hogy beleuntam az egészbe, minden ugyanolyan. Aztán lehet, hogy ha majd tényleg találok valakit, vele ismét más lenne. Julia csókja fenomenális volt, de most ő a fontos, nem én!
Még mindig nagyon fura ez az egész. Igazából már teljesen jól vagyok, de mégis azt mondták, hogy mindenképp maradjak bent délutánig és ha minden rendben akkor hazamehetek. Hát igen, gondolom nem a legmegszokottabb, ha valaki egy halálos sérülés után egyetlen éjszakát tölt a Szent Mungóban, aztán már menne is haza. Főleg, amit mondtak, hogy miért lehet... Állítólag még délelőtt meglátogat majd valaki, aki pontosan megtudja határozni, hogy tényleg arról van-e szó, amire gondoltak. Nem vagyok Sebezhetetlen, vagy micsoda, az már biztos. Azt hiszem sokkal jobban kellene oktatniuk a Roxfortban a különlegességeket, mert van egy csomó, amiről senki sem tud. Az pedig, hogy bedobták nekem ezt a kvázi halhatatlanság dolgot... Örök élet, vagy hosszú élet, még nem teljesen biztos, de nagyobb esélyt látnak az elsőre. Bármelyikbe is mélyebben belegondolni őszintén szólva baromi ijesztő! Egyelőre tehát a könnyebbség kedvéért nem is gondolok az egészre. Már az is kellemetlen, hogy az apám tegnap be se jött, bezzeg Jaket még mindig legalább hetente egyszer meglátogatja, pedig én semmi esélyt se látok rá, hogy magához tér, hiszen már túl sok idő eltelt. A legtöbbeket egyre ritkábban látogatják. Az egész olyan szomorú és ha arra gondolok, hogy most egy épületben vagyok a bátyámmal... már ettől is kiráz a hideg, szóval csak megpróbálom átvészelni a mai napot is, hogy délután hazamehessek. Semmit sem érzek abból, ami történt, még csak seb sem maradt utána, ami a legfurcsább az egészben. Ezúttal is feltápászkodom és felhúzom kicsit a felsőmet, letolva a takarót, hogy megnézzem a sérülés hült helyét, pedig totál átlyukasztott az az őrült. Újra libabőrös lesz a karom és kicsit meg is borzongok. Rémes érzés volt arra gondolni, hogy meg fogok halni. Rettentő ijesztő volt, de egy kicsit azt hiszem felnyitotta a szemem. Nem tehetem meg, hogy folyton csak titkolózom, hogy igyekszem megfelelni és nem élem az életemet, hiszen majdnem vége lett egy pillanat alatt. - Na jó lássuk... - motyogom magamnak és kihúzom a fiókot, amiben egy füzet lapul. Vázlatfüzet féle, Jenny hozta be nekem. Őt be mertem küldeni a szobámba, hogy összeszedjen pár cuccot. Úgyse árulna el apának, hiszen elég sok művész kelléket rejtegetek. Ő hozta be nekem a füzetet is, meg pár ceruzát, hogy kicsit rajzolhassak. Az persze már kellemetlenebb, hogy a legutóbbi, azaz tegnapi rajz elég hátborzongató, azt a szellemet ábrázolja, akit láttunk, meg az elképzelt szörnyet, amire az őrült fickó próbálta fogni a gyilkosságokat. Azt hiszem ez egy ideig még így is marad. Nem könnyű egy ilyen sokkot elfelejteni az embernek. Amikor azonban előszedem a füzetet és a következő üres laphoz érkezem kicsusszan belőle valami fura apró kis fém tárgy a fehér takaróra. Meglepetten nézegetem, újra kihúzva a fiókot, hogy onnan csúszott-e bele, hiszen nem tudok róla, hogy ott lett volna eredetileg. Olyan, mint egy nyíl hegye.
- Azt hiszem mindig lesz egy réteg, aki nem fog felejteni. – Vélekedek belenyugvóan. Ha sikerül ezúttal változtatnom, s olyan életet élnem, hogy kedvesnek gondolnak, már az is elég lehet. Rossz visszanézni, hogy milyen lehettem, hogy miért gonoszoknak segítettem, de biztosan egy másik élet volt, ellenkező motivációval. Most valahogy anyám kedvessége motivál, s ez az idegen lány, aki amolyan cukin mosolygós, hát én is ilyen akarok lenni, mert ha ez bennem jó érzést kelt, akkor talán majd én is másokban. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett az, amikor Liesel beleállt a földbe, hiszen neki sincsen könnyű élete azzal, hogy semmire sem emlékszik reggelente. De legalább nem utálják. Ettől még kihasználhatják. Neki is olyanokkal kell körülvennie magát, akik támogatják, nehogy valaki beférkőzzön a bizalmába. Végülis az emlékek hiánya fogást adhat az emberen az említett napló ellenére is. – Szörnyű ezt hallani.. Talán még újratanulom az érzéseket, de nem a bajban kéne összetartani? Az emberek önzőek! – Jóllehet én is az voltam, de már kezdem átérezni, hogy valami körülmény miatt válik ilyenné az ember, és alapvetően nyitottnak, befogadónak kéne lennünk mindenkivel. És persze segíteni annak, aki rászorul. Ez alatt most nem magamat értem, noha jól esik nagyon Liesel részéről, hogy ő a tapasztalatai ellenére is pátyolgat, s csak minimálisan tartja a távolságot. Ha igazak az újságban olvasottak, akkor nem lenne mindez szükséges. Ő valami angyali türelemmel van megáldva, hogy így megtanulta értékelni, amilye van. A liftnél a szúrós pillantású nővér tekintetében most igyekszem Lieselhez hasonlóan én is kedves mosolyt villantani, talán ez az első lépés, hogy javítsak a megítélésemen. A második minimum az lesz, hogy írok majd nekik egy hosszú köszönőlevelet az ápolásért, még ha a vége nem lett fényes, de a lényegi dolgokban helyretettek. Nem méltatom tovább az illetőt, elfogadom, ha továbbra is szálka vagyok a szemében. Inkább kilépünk a kertbe, bár az ég már nagyon sötét, felhős. – Talán kár lenne, ha itt érne a vihar. Mindenesetre hálásan köszönöm, hogy lelket öntöttél belém, és maradtál. Remélem leírsz a naplódba. – Nyújtom végül a kezemet hogy megrázzuk egymásét, itt a puszi talán sok lenne, de szeretném, ha tudná, hogy mennyire hálás vagyok. Talán még találkozunk, ha erre jár, vagy ilyesmi. //Köszi a játékot, szerintem itt elbúcsúzhatnak a cukik^^//
Bólintok, hiszen végülis igaza lehet, akkor tud csak előre lépni, ha erőltetni. Fejlesztenie kell újra az izmait, mindent megtanulni. Nekem legalább ilyen gondom nem volt, hiszen nem voltam sokáig kómában és nem sérült az agyam olyan része, ami miatt elfelejtettem volna még a cselekvéseket is. Neki e téren nehezebb dolga van, de nekem is meg van a magam problémája, csak még eddig nem volt időm, hogy kifejtsem neki és talán nem is akartam, hiszen amíg épp csak összefut az ember valakivel, miért is magyarázzon a gondjairól? - Idővel majd megenyhülnek, de nem hiszem, hogy azonnal fog menni. - tudom, hogy az lenne a legjobb, ha gyorsan változna a helyzet, de azt hiszem időt kell adnia a nővéreknek és őszintén szólva nem tudom, hogy mennyit, hogy ne így nézzenek rá, ahogyan most. Valószínűleg majd jobb lesz a helyzet, de talán hetekbe, hónapokba telik majd. Ez ellen viszont most nem tehet semmit sem, csak várhat türelmesen és persze, ha kikerült innen, akkor már kevesebb időt kell velük töltenie. Mindenesetre segítek neki beülni a tolószékbe, aztán mögé kerülök, hogy a lift irányába induljunk. Van még idő az eső előtt, hogy mehessünk egy kört odakint. Neki se árt egy kis friss levegő. - Oh hát tudod megtanultam, elfogadtam. Nem mondom, hogy egyszerű és furcsa módon, amit tanulok az iskolában arra emlékszem, csak az érzelmi dolgok, a kapcsolatok tűnnek el. Sok barátom elkopott és újakat nem igen szerzek, de van egy naplóm, amibe leírom, ami fontos, reggelente pedig elolvasom. - kezdek bele, hogy a liftnél aztán megnyomjam a hívó gombot és amíg várunk immár megint mellé soroljak be. - Van azért jó része is. Végülis ha valamire nem akarok, nem emlékszem. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal. Végtére is ezt értheti, ahogyan akarja, de az ember a fájó pontokat könnyen kizárja az életéből, ha eleve nem is emlékszik rájuk. Van azért ennek is valamiféle előnye, ha innen nézzük, még ha nem is ez az élet rendje. De azért láthatja a tekintetemből, hogy már jó ideje élek ezzel együtt, úgyhogy nem kell aggódnia miattam. Elfogadtam és nem kesergek miatta. Persze az elején nem volt könnyű, de... Aztán az ajtó nyílik, én pedig tolnám is be Alejandrot, de egy nővér lép ki még előttünk. Elég szúrósan néz, amire csak sóhajtok egyet, de azért ráköszönök kedvesen. Tényleg nem fair, hogy így viselkednek vele, akármennyire is nem kedvelték régen. Igazán mindenkinek járna második esély nem?
Nem akarom sajnáltatni magamat, csupán átérzem, hogy nincsen helye a közvetlenségnek. Már így is sokat kértem, amit mindent megadott nekem. Így ismeretlenül kikisért, pedig elég kínos lehet másnak abban segítsen, hogy eljusson a wc-re. Azóta is engem pátyolgat, amit nem tudok eléggé megköszönni, hiszen ő vállalja fel, amit a nővéreknek kellett volna. Ha igaz, hogy eléggé szemét voltam az emlékeim elvesztése előtt, akkor kész csoda, hogy valaki még így is segít. – Megpróbálom egy mankóval, vagy ha vannak ott padok, akkor olykor leülök. Úgy látszik meg kell tanulnom önállónak lenni. – Adok neki igazat, a mosdóba nem tudtam egyedül menni, de az megacélozza az akaratomat, hogy vélhetően később sem fognak segíteni, akkor inkább úgy gyakorlok, hogy valaki itt van, aki kedves velem. Az ágy szélén a köntösömért nyúlok, így már nem csak a kórházi hálóruha van rajtam. Nem tudom, hogy kint milyen az idő, de ha nagyon dörög már az ég, akkor előtte lenne érdemes egy gyors sétát tenni. Ha Liesel boszorkány, akkor nem lesz gond, hogy haza hoppanáljon, így csak nem ázik meg, én pedig visszatérek a szobámba, ha elkezd cseperegni az eső. – Nem sokat mondanak, de azt hallottam, hogy ha egyből egy medimágushoz kerültem volna, akkor lett volna rá esély. Így a mugli orvosok csak megmentették az életemet, helyrehoztak, de azt hiszem, hogy a memóriáért felelős agyműködésembe úgy belenyúltak, hogy.. Aligha.. Ez afféle második esély, új élet, még ha a többség nem is gondolja ezt. – Amikor már rajtam van a köntös, akkor megkönnyebbülten ülök a tolószélbe, legalább a folyosón jó lenne, ha tolna, kint majd tényleg megpróbálok a lábamon az egy mankóval botorkálni. Így is tudunk beszélgetni, hogy a vállam fölött szólok neki vissza. – Minden éjjel? Oh, nagyon sajnálom, ez még rosszabb, mint az enyém. Nekem csak újra kell tanulnom az életemet, de viszont hogy tudsz továbblépni? – Rettenek meg egy kicsit, de nem azért, mintha azonnal meg akarnám szakítani a kapcsolatot, lévén úgy sincs értelme. Sokkal inkább őt sajnálom, hiszen így is rendkívül nyitott, pozitív, őszintén szólva fogalmam sincsen róla, hogyan tud úrrá lenni a kételyein. Én még a saját dolgomat sem tudom kezelni, pedig az hozzá képest valóban a kanyarban sincs.
- Azért sajnálom, tényleg nem szép ez tőlük. - teszem még hozzá, amikor visszahúzza a kezét. Elég pocsék érzés lehet ez neki, nem akarok még én is plusz rossz érzést kelteni benne, még ha talán tényleg jó okuk is van a nővéreknek, hogy így viselkednek vele. De hát olyan fiatal még, annyira sok hibát ennyi idő alatt még csak nem követhetett el! És most van lehetősége, hogy változtasson és látszik, hogy szeretne változtatni. Na, de mi van akkor, ha mégis visszatérnek az emlékei és rájön, hogy szerette azt az életet? - Végülis, igazából nem sietek. Jól van, de bírni fogja a lábad? - hiszen a mosdóig is nehezen jutott el, bár gondolom ha kisebb távokat megy és időnként leül egy padra az úgy működhet és úgyis az izmainak újra emlékezni kell a járásra. Gondolom lesz majd mindenféle rehabilitáció, hogy azzal is javuljon az állapota. Nem lehet könnyű ez így, az biztos. - Arra látnak esélyt, hogy visszatérjen a memóriád? - kérdezem végül óvatosan, ha kell akkor pedig segítek neki felállni, vagy ilyesmi. Azért körülnézek, hogy van-e valami tolószék, ha esetleg arra gondolt és nem akar feltétlenül botorkálni a kertben. Azt most nem is nézem, hogy kicsit borús az idő. Igazából nem ma megyek vissza a Roxfortba, egy kis eső pedig nem árt meg, amíg hazaérek. A kérdésére azért elgondolkodom, azt hiszem kénytelen leszek elmondani neki az igazat, mert hát eddig nem tettem, de nagyon úgy érzem, hogy a sok utálkozó között kapaszkodni próbál valakibe, csak hát nem pont a legjobb embert választja erre a célra, amit ő nem tudhat persze. - Én már csak évente jövök vissza. - felelem végül, lassan belekezdve, de megvárom, amíg eldől hogyan indulunk el, mennyire és miben segítsek neki, hogy kijussunk az udvarra, vagy elsőkörben el a liftig. - De valamit el kell mondanom, az én esetem kicsit más, mint a tiéd. - kezdek bele lassan, mert ezt mindig elég nehéz felvázolni másoknak. Sose ment jól, hiszen a legtöbben nem tudnak vele mit kezdeni. Keith is felszívódott, gondolom pár hétig bírta az állapotommal járó bonyoldalmakat. Persze én nem emlékszem rá, hiszen eltűntettem a róla szóló lapokat a füzetemből. Nem, kidobni nem szoktam őket, csak az olyasmit, ami szomorúsággal töltene el elteszem és nem olvasom újra. Semmi értelme nincs mindig újra élni a rossz dolgokat az első fájdalommal, hiszen nincs lehetőségem elfogadni és feldolgozni. - Én nem veszítettem el az emlékeimet akkor, amikor lezuhantam a seprűvel, de megsérült valami odabent és minden éjjel elfelejtem azt, ami aznap történt. Emlékszem mindenre a baleset előttről, de az alvás minden mást kitöröl. - fejezem be végül és azért meg is torpanok, hiszen ha most mondaná azt, hogy inkább visszamenne a szobájába, azt is megérteném. Végülis holnap már nem emlékeznék rá, ha nem írok róla a naplómba semmit. Van neki most pont elég gondja és problémája, kétlem, hogy még egyet a nyakába akarna venni. Főleg, hogy rá még több hét kezelés vár, én ellenben visszatérek a Roxfortba és nem tudok csak úgy eljönni Londonba, hogy megnézzem hogy van.
Nagyot sóhajtok, költői volt a kérdés. Visszamenőleg már nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ha korábban olyan ember voltam, akit nem érdekelt, hogy ki mit gondol róla, akkor azt el kell fogadnom. Vélhetően arra játszottam, hogy beszéljenek rólam, féljenek tőlem, hiszen ez is egyfajta presztizs. Most azonban az egész olyan értelmetlennek tűnik, de aligha kérhetek bocsánatot azért, amire nem emlékszem, legfeljebb más utat választhatok. Liesel egyértelműen jó példát mutat, meg kéne próbálnom lekövetni az ő viselkedését, hiszen látszólag ő nyílt, mosolygós teremtés. – Igen, lehet, akkor el kell fogadnom, hogy nem a helyszín a fontos. – Bólintok, és elhúzom a kezemet. Jó eséllyel most túl közvetlen voltam, ahogyan az egész helyzetet bénán kezelem. Inkább csak sejtem, hogy így, hogy mindent újra tanulok, nem minden úgy helyes, ahogy én csinálom. Hiszen értetlenül álltam azelőtt, hogy a nővérek miért bánnak így velem, pedig ez is egy emberi viselkedési forma. – Ha tudsz még egy picit maradni, akkor felöltözöm, és sétálhatnánk egyet a kertben. Nem akarnék most egyedül maradni, legalább egy pár percig. Ha mesélnél magadról, talán nekem is ötletet adna a hogyan továbbhoz. – Vetem fel a lehetőséget, és ezzel én is hajlandóságot mutatok arra, hogy szeretnék fejlődni. Kipillantok az ablakon, kissé be van borulva az ég, tehát ha sétálni akarunk, akkor azt most kéne gyorsan. Bár ha meg a vihar ideér, akkor Liesel nem tud időben hazaérni. Hát ez jó kérdés, inkább nem is akarok erőltetni semmit. – Pár nap múlva a jövő hét elején, de utána hetente háromszor vissza kell jönni foglalkozásokra, terápiára. Aztán egy idő után már csak egyszer vagy kétszer. Hosszú folyamat. Te milyen gyakran jössz még? – Nem titkolt érdeklődésem arra irányul, hogy ha jön, benéz-e vajon hozzám? Bár ha már én is otthon leszek, akkor esélyesen elkerüljük egymást, ha nem beszélünk össze.
Valahol igaza van, de közben azt is meglehet érteni, amit az ápolók éreznek. Talán az csak egy munka, de védeni azokat, akik rosszat tettek mindig is nehéz dolog volt, mármint... azoknak, akik a másik oldalon vannak. Kitudja, hogy mennyire rémes lehet látni egy bűnözőt, aki bántotta egy szerettedet, hogy kiszabadul valakinek hála. És aztán neked kellene kezelned azt, aki miatt újra szabad és azt tehet, amit akar, vagy másokat is bánthat. - Azt hiszem igen. - mondom ki végül kendőzetlenül őszintén. Tudom, hogy ezt így rossz lehet hallani, de nem tudom, hogy mi mást mondhatnék, mert amit hallottam az alapján bizony annyira dühösek rá, hogy e miatt nem akarnak neki segíteni, ami persze összességében nem szép dolog, de valahol talán érthető. De nem hiszem, hogy megoldás, ha máshová vitetik át, mert félő, hogy ott is ugyanez lenne a helyzet. Az már rosszabb, hogy a szülei se voltak vele őszinték, bár gondolom úgy vélték, hogy van épp elég kezelnievalója most, nem pedig még hogy azt is fel kelljen dolgoznia, hogy miket tett a múltban. - Talán máshol is ugyanez lenne... - kezdek bele, de aztán nehéz érdemben válaszolni, amikor a keze az enyémre csúszik és úgy néz. Nem akarom megbántani és hát tudom, hogy milyen választ vár, de vajon az a jó, ha az igazat mondom, vagy ha inkább kicsit ferdítek, hogy kevésbé érezze rosszul magát. - Nem is tudom. Őket is megértem, de ahogyan kezelik az nem szép. Nem tudom, hogy milyen voltál a sérülésed előtt, így nehéz ezt eldönteni. Most nem... nem tűnsz rossz embernek, csak ezt valahogy velük is meg kellene értetni. - próbálom szavakba önteni a gondolataimat, ami nem megy valami könnyen, de őszintén szólva bármennyire is nem rég még menni akartam, most nem akarnám így itt hagyni. Valahogy hátha lehetne a nővérekkel kezdeni valamit, óvatosan puhítani őket, vagy nem is tudom. Csak egyelőre még én sem tudom, hogy milyen módon. Aztán persze az is benne van, hogy én magam sem jöhetek ide minden nap, hiszen mégis csak ott a suli. Bár most hétvége van, de London azért messze van ahhoz, hogy amikor óráim vannak, akkor csak úgy benézzek hozzá. - Azt mondták, hogy mikor mehetsz haza? - próbálok óvatosan kicsit témát terelni, amíg azon gondolkodom, hogyan lehetne elintézni, hogy jobb legyen a sora. Főleg úgy, hogy azért esetemben ez még sokkal bonyolultabb, hiszen holnap reggel ebből a napból bizony semmire se fogok emlékezni.
Gyűrkélem rendesen a takarót, pocsék érzés ennyire kiszolgáltatottnak lenni. Ez még annál is rosszabb, hogy meg kellett tanulni beszélni, vagy cipőt kötni. Már tudok magamról, csak éppen azt nem sejtem, hogy miért bánnak velem így. Ahogy eddig hallottam, másokkal előzékenyek voltak, egyből rohantak, ha segíteni kellett, és elég sokszor még maguktól is. Engem meg úgy mellőznek, mintha valami született gyilkos lennék. Remélem nem vagyok az, mert Liesel utána akar járni, holott nem várhatom ezt tőle. Az újságból az én arcom néz vissza, de olvasni még nem tudok, ezért megkérem őt, hogy foglalja össze. A kissé sötétebb bőröm alatt is látványosan elsápadok. – De hát.. az csak egy munka, gondolom én.. És most.. azokért bűnhödöm, amit a munkámban tettem? Ennyire rossz embernek tartanak..? – Pillantok le gondterhelten, hiszen most már mindent értek. A nővérek az életet védik, a gyengéket gyámolítják, én meg valami bűnözői pártfogó lehettem? Ezek alapján csoda, hogy Liesel nem gondolja át hirtelen, amit rólam gondol. Mindent elfelejtettem abból, ami korábban volt, és így, hogy most újra kell kezdenem mindent, nem is tudom, hogy milyen lehetőségeim vannak. Talán valamennyi visszatér a tudásomból, de elég nehézkes lenne most sok évnyi tudást újra átvenni, többek között megtanulni varázsolni. Az lehet, hogy sosem fog menni. Aztán az is benne van, hogy a mágia erős bennem, és valahogy magától utat tör.. Bár úgy lenne, legalább valami sikerélményem lenne. -És akkor most mi a megoldás? Vitessem magamat valahova máshova? Nem hiszünk a második esélyben? Szerinted is rossz ember voltam? – Nyúlok most ki a takaró alól, és amolyan kérlelő arccal teszem rá az ujjaimat a kézfejére, remélve, hogy nem húzza el. Tudom, hogy pocsék valakit istápolni, főleg az illető egykor nem volt éppen egy szent életű alak, de most nincsen más esélyem, hogy valami megváltást nyerjek. Hátha így jóvátehetek valamit, ami egykor rosszul sikerült. Liesel igenis önfeláldozó, jó példát mutat, talán én is követhetném ezt a mintát. Kiskutya pillantásom égi segítségért kiált, s csak egy ilyen angyal tud urrá lenni a helyzeten.
Akkor sem tartom fairnek, hogy valami miatt bűntetik, amiről szegény még csak nem is tud. Értem én, hogy tett valamit, ami miatt berágtak rá, de ha el se mondják neki és megnehezítik a dolgát, az elég csúnya dolog. Már valahol az is felmerül bennem, hogy esetleg bűnöző lenne, de azért még sem erről van szó talán, hiszen fiatal még és hát tényleg nem emlékszik semmire, akkor pedig megváltozhatott. Viszont akkor sem hagyom annyiban, hanem bizony most már utána járok, mert én nem úgy ismerem meg az itteni nővéreket, hogy ennyire szemetek lennének, főleg szánt szándékkal. - Igen ők is, meg néhány megmaradt barát. - mosolyodom el, bár látszik néhány gondterhelt felhő, ami átsuhan az arcom előtt, de aztán tényleg vetek egy hátraarcot és távozom, hogy megnézzem miről is van szó pontosan és hogy vajon miért csinálják ezt az itteni dolgozók. Nem sokára egy újsággal térek vissza jóval gondterheltebben és tényleg el is felejtem, hogy nem tud olvasni sem még. Halkan sóhajtok egyet, közelebb húzok egy széket és én veszem magam elé az újságot, hogy felolvassam neki. Annyira fiatal még, hogy ilyen komoly dolgokban legyen része, de biztosan gyakornokként volt rá lehetősége, mert nagyon jó volt abban, amit csinált. Valahol persze érthető ezek alapján a nővérek viszolygása, de még mindig úgy gondolom, hogy nem fair, hogy el se mondták neki az okot. Átfutom hát a cikket, nem olvasom fel, inkább a mellett döntök, hogy csak összefoglalom a könnyebbség kedvéért. - Ezek alapján nem egy alkalommal olyan rossz embereket védtél, akik sokaknak ártottak. Talán olyanoknak is, akik bántották az itteniek rokonait és ezért orroltak meg rád. Csak azt látják, akik itt van. - emelem fel újra az újságot, hogy a képre mutassak. Milyen nagy az eltérés! Hiszen, akit én látok egy elesett srác, aki totál meg van ijedve és próbál elbújni a takaró alatt. A képen viszont még a tekintete is mást tükröz, mintha csak le akarná nyomni az egész világot és elég önelégültnek tűnik ahhoz, hogy úgy is gondolja képes rá, bármire képes. Nem tudom, hogy mit mondjak hirtelen, de úgy érzem, hogy valamit muszáj. Nem lehet kellemes érzés azzal szembesülni, hogy nem emlékszel ugyan rá, de rossz ember voltál, vagy legalábbis olyasvalaki, aki sikerrel védett rossz embereket. - De most egyáltalán nem olyannak tűnsz, csak hát ők ezt látják benned és azt mondták nem akarnak segíteni, hogy újra az legyél, aki voltál. - tolmácsolom a nővérek szavait, hiszen ezt mondták és talán valahol jogos is a félelmük. Ápolni valakit, aki aztán majd lehet, hogy visszatér az eddigi életéhez, ahol rossz embereknek segít megúszni rossz dolgokat. Tényleg érthető, ha nem nagyon van ehhez motivációjuk és talán úgy vélik, hogy ezzel halogathatják a dolgot. Azt már ki se mondom, hogy bizony akadt, aki azt mondta, hogy jobb lett volna mindenkinek, ha Alejandro be se kerül ide, hanem a föld alá. Elég sokkoló lenne neki most hallani, hogy vannak akik a halálát kívánják.
- Oh, sose bánd! Gondolom az elmúlt két hónapban nem ez volt a legfontosabb, ezért nem hallottam róla különösebben. – Hiszen nem kellett a felépülésemhez. Az elején magántanítók jöttek hozzám, akik a beszédkészségemet javították, és olyan alap szavakkal kezdtünk, mint mondjuk az alma. Fel sem merült, hogy világlátottnak kell lennem, hiszen az emlékeimre nem építkezhettem, csak a tudatalatti, de már begyakorolt formákra, amikre a testemnek valahol emlékeznie kell, így a kiejtés nem okozott nagy gondot, vagy megtanulni újra járni, de az agyi dolgok ha könnyen is mennek, mégiscsak szoknom kell mindent. Ezért is nem merek még csak úgy egyedül mászkálni. – Igen, attól félek, hogy vagy ebben a két hónapban történt valami, vagy korábban, amiért még csak bocsánatot sem tudok kérni. Nem várhatom, hogy elmondják, hiszen ha megtettem, akkor voltak következményei, de így.. idegörlő az egész. – Vonogatom a vállamat, mert ez az egész olyan, mintha rossz embernek kéne éreznem magamat. Látom Liesel arcán, hogy ő sem érti, hiszen egy ispotályban talán a toleranciának kéne uralkodnia, ehhez képest itt a többség nagyon nem tud lenyelni valamit. Bárcsak tudnám, hogy mit.. Már csak abból kiindulva, hogy Liesel milyen kedves velem, én is igyekeznék ezt leutánozni, hiszen biztos ez a helyes. Csak ki kéne deríteni valahogy, hogy mi történt. – Ez valóban jól hangzik, igazad van! És különben sem tudom, hogy mit veszítettem el, most itt a lehetőség, hogy tanuljak. Főleg, ha valami rossz történt, talán helyre hozhatom. A szüleid tanították ezt? – Mosolyodom el most én is eléggé vidáman, rám is átragad ez a szemlélet, noha mintha Liesel ajkai tövében bujkálna valami szomorúság. Engem ugyan kérdezget, de felmerül bennem annak a lehetősége, hogy ő sincsen még teljesen jól. Már éppen a számon volna, hogy visszakérdezek, ami talán tapintatlanság, de.. Liesel inkább kezébe veszi most az én sorsomat is, s amikor látja, hogy ismét az ágyamban vagyok, simán lelép, hogy utánajárjon, kár is utána szólni. Pár perc idegtépő várakozás történik, ezalatt tördelem a kezemet, remélve, hogy ha megtud valami szörnyűséget, ő legalább dönt úgy, hogy hátat fordít nekem. – Nem tudok olvasni, tudod, mondtam az előbb.. – Sóhajtok fel most én is, de azért a képemet megnézem, én vagyok a főcímben, öltönyben, hátranyalt hajjal, eléggé gonosz fejet vágva. Nyelek egyet, kezdek elsápadni, így szinte rettegve várom, hogy mit fog nekem mondani. Még a takarót is feljebb húzom, mintha az bármitől megvédene. Látom, hogy Liesel most ideges, és kétkedő, talán bennem csalódott, ami borzalmas érzés, hiszen bármi is történt, nyilván hozzám van köze.
