2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem zavar a csend, türelmesen karolom át és várom, hogy elgondolkozzon a megvitatott témákon, hiszen nem kell folyamatosan szóval tartanunk egymást. A teljes csend amúgy sem állhat be, hiszen alattunk a színpadról felszűrődnek a párbeszédek, a zenekar játéka. - Merlinre, hát igen, ez is lehetséges. - nevetek fel a feltételezésére, bár valójában ha én elgondolom, hogy mik határozzák meg az életem mindig csak még negatívabb kimeneteleket látok magam előtt: Mi van, ha Voldemort időben visszaszerzi az erejét, túl lassan határozom el magam és nem tudok a béklyóiból megszabadulni? Ha valami félresikerül, amikor Ivort megkötöttem és eltöröl a föld színéről? Mi van, ha… Ha a szüleim ahogy meglátnak a csúf formámat azonnal eltörik a nyakamat. Nincsen kviddics csapatnyi gyerek. És én se lennék. Egyértelműen sötét gondolatok ezek, amiknek semmi helye most a társalgásban, főleg, hogy ha nem is konkrétan visszakérdez, a szavaival tovább puhatolózik. Kénytelen vagyok más választ adni, kielégítőbbet, hiszen ott vannak a kérdések a szemében. - Talán igazad van, én sem vagyok még teljesen boldog, hiába van meg látszólag mindenem. Ám folyamatosan változtatok és jobbá teszem, így ismerkedhettem meg veled is. - mosolyodom el, szelíden bókolva neki, hiszen az egyéjszakás kalandok egy egész életen keresztül igen csak kevés embernek lehet kielégítő és én is lehetek magányos néha a jelentéktelen kapcsolatoktól. Habár mióta Ivor a szolgálatomban van, arra nem lehet panaszom, hogy sok minden fenyegeti a jólétemet, a pozíciómat és a titkaimat. Viszont itt és most nincs szükség arra, hogy a tökéletes képet fessem le előtte, valami elérhetetlent és ideálisat, nem, éppen azért lehetek emberi a szemében, mert bevallom, hogy nem vagyok teljesen boldog és nem értem még el mindent az életemben, amit akartam. Kibújik a szög a zsákból, amikor meghallom a jelenlegi férjének a nevét. Sakkban tartva érzi magát és az elmúlt években inkább csendesen tűrte a nem túl kielégítő életét, ahelyett, hogy fellázadt volna, és ez egészen szomorú, még ha a gyerekei örömöt is hoztak az életébe ezidő alatt is. - Ha tudod, hogy mitől vagy kitől tartasz, akkor könnyebb beazonosítani azt is, hogy mit tehetsz ellene. - nyugtatom meg kissé, végigsimítva a hátán és le sem veszem róla a kellemes meleg kezeimet, hogy fizikailag érezze a támogatást. - Biztos vagyok benne, hogy nem ok nélküli a félelelmed, de ha harcra kerülhet sor a gyermekedért, akkor előre felkészülhetsz a küzdelemre. Minden befolyásos embernek van gyengepontja, bizonyára Michael szüleinek is, elég rátapintani a lényegre. - vetem fel, hiszen ha ennyire tart ettől, akkor mindent meg kell tennie, hogy minden támadásukat könnyedén háríthassa és bíró legyen a talpán, aki máshova akarja ítélni a gyereket. Két gyermeke van, az egyik nem is Michaeltől, hanem az első házasságából. - Az is igazán kegyetlen lenne, ha a testvéreket szét akarnák választani, úgy hiszem. - teszem hozzá, bár természetesen nem vagyok éppen járatos a válásokban és a gyerekelhelyezési kérdésekben. Miért is lennék? Ám ennek ellenére tudom, hogy ha szüksége lenne rám, megtalálnám a módját, hogy a jó irányba billenjen a mérleg. Mindig megtalálom.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-11-04, 11:23
Tényleg igen fura lenne belegondolni, hogy van egy, vagy több másik világ is, ahol szintén jelen vagyok, csak másképp zajlottak az életem eseményei. Látszik is rajtam, hogy azért elgondolkodom a szavain, talán néhány pillanat csend is beáll. Vajon milyen lett volna az életem, ha a szüleim nem halnak meg abban az autóbalesetben? Vagy, ha nem megyek férjhez fiatalon és születim meg Sam, netán ha Andrew nem hal meg... Végtére is ezek nem mind az én döntéseim voltak, legalábbis a szüleim, vagy a férjem halála, ezekbe nem volt beleszólásom Egészen más életem lenne most, sőt valószínűleg én magam is egészen más ember lennék. - Talán egy másik Alaricnak nincs színháza, helyette egy kviddics csapatnyi gyereket nevel. - viccelem el végül a komoly témát és ezzel a komoly gondolatokat is száműzöm a fejemből. Most itt vagyok, az életem pedig így alakult, bár persze tény, hogy voltak már olyan mélypontjaim bőven, amikor rengeteget gondolkodtam rajta, hogy mi lett volna ha... de az ilyesminek soha sincs jó vége, maximum csak még mélyebbre taszít a gödörben. Egyébként is jelenleg itt és most jól érzem magamat és ennek most pont az a lényege, hogy nem gondolkodom előre, nem gondolok a jövőre és ezzel együtt a múltra sem. - Mindened meg van... - ízlelgetem a szavait, de ahogyan ő próbál elemezni engem és rávezetni a válaszokra én sem tudom ennyiben hagyni. Végtére is nálam ez szakmai ártalom is egyben. - Sokan nem boldogok, akiknek mindene meg van, szerintem te is tudod, hogy ez nem ugyanaz. Ha szinte minden nap elégedetten mész haza és úgy gondolod itt és most minden tökéletes, több már nem kell, akkor vagy boldog, bár egy ilyen helyen élve a napjaidat végülis... - elmosolyodom végül. Nem akarom én erőltetni, hiszen nem mondta ki egyértelműen, hogy igen boldog vagyok. Kihallom a szavaiból a csepp óvatosságot, amivel válaszol, eddig is éreztem ezt, de most nem orvosként vagyok itt, hogy mindenáron kihúzzam belőle az igazat. Végülis nem mondhatom, hogy így nem lehet boldog, miért ne lehetne? Sikeres. Szép és tehetséges emberek veszik körül minden nap, akik áhitattal figyelik a szavait és teszik, amit mond. Az, hogy én úgy gondolom nekem ennyi nem lenne elég, mert számomra fontos a szeretet is, már más kérdés. - Michael... jelenleg ő a legnagyobb gond. Félek, ha felállnék, hogy elég volt akkor a szülei elég befolyásosak lennének ahhoz, hogy elvegyék tőlem Bobbyt. Talán nem, de... nem tudom. - hatalmasat sóhajtok, hiszen igen jelenleg ez a legnagyobb félelmem, hogy kilépjek az életemből és megpróbáljak boldog lenni. Ha Michael megpróbálná elvenni tőlem a fiamat nem tudom, hogy mit csinálnék. Talán nem tenné, talán nem tudná megtenni, de a szüleit ismerve simán látok rá esélyt, hiszen az egyetlen fiú unokájukról van szó, aki tovább viheti a nevüket és nem tudom, hogy ezt csak úgy hagynák-e veszni.
Türelmesen bólintok neki, tudom, hogy a multiverzum elmélete nem mindenki számára tűnik meggyőzőnek, de én tudok a más világok létezéséről, ami arra enged következtetni, hogy bizony ennek sincsen semmi akadálya. Számomra bizonyított tényként is kezelhető, de nem tárhatok elé mindent, így csak bólintok. - Igen, mondhatjuk azt, hogy én ebben “hiszek”. A végtelen világokban és a végtelen lehetőségekben. Habár igen furcsa elképzelni, hogy több van belőlünk, még ha csak elméletben is, és nem is találkozunk velük soha. - válaszolom, és az, hogy nem fogadja el és nem tetszik neki az, hogy az élete előre eldöntetett és nincs beleszólása éppen arra utal, hogy erős és intelligens, nem csak egy birka a sok közül. Én se vagyok hajlandó elfogadni, hogy bárki más meghatározhatja a sorosomat rajtam kívül, megtanultam, hogy milyen érzés, ha nem vagyok a magam ura és soha többet nem fog előfordulni. Soha. Hiába nem hiszi el, amikor kimondom. Csak lágyan megcsókolom, mintha meg akarnám pecsételni a szavaimat és elűzni a kételyt belőle afelől, hogy valóban erős-e, de nyilvánvalóan tudom, hogy egy csóknak nincsen varázsereje, hogy a gondolatait eltörölhessem a megbánással az életében. A nevetés kicsit felvillanyozza az estét, aminek örülök, de tagadhatatlan, hogy már túl vagyunk azon, hogy az időjárásról és a kedvenc nyaralásunkról társalogjunk illedelmesen. A kérdésén el kell gondolkoznom, őszintén, így nem érkezik azonnal válasz, megfontoltabban hümmentek fel. Rávághatnám könnyedén, hogy igen, ám minél jobban megismerem a nőt annál jobban késztet az érzés, hogy a lehető legkevesebbet ferdítsek és kerüljem a hazugságot. Nem tudom, hogy olyan nagy szavak vezérelnek-e erre, mint a lassan belémszivárgó szeretet, vagy szerelem, vagy egyszerűen az, hogy a nő a karjaimban mentálmágus, így hát ha teljesen valótlant állítok, vagy hiteltelent a felépített imázsomat tekintve, akkor képes lehet átlátni rajtam. Az pedig nem lenne túl szerencsés, se nekem, se neki. - Ahhoz képest, ahonnan indultam mondhatjuk, hogy mindenem megvan most, igen. Ahogy esélyem van arra, hogy még jobbá tegyem az életemet, megragadom, mert a lehetőségek éppen olyan gyorsan suhannak el, mint ahogy váratlanul felbukkannak. - felelem, egy kis mosollyal. Persze fiatal gyerekként, a Nagyúr karmai között semmi esélyem nem volt arra, hogy fordítsak az életemen, de amikor Harry Potter elpusztította az erejének nagy részét azonnal léptem, mielőtt a csatlósai közül bárki át akarta volna venni a helyét. Türelmesen várom, hogy megszülessen a válasza, hiába nem ástam el magam a lélektan mélyére olyan szinten, mint ő, de lényegében amit elmond, éppen azt igyekszem én is tenni. Feltenni a kérdéseket, amiket hallania kell, hogy előre lendítse és vezesse az utat a következő lépéshez. Mikor a félsznél bukkanunk ki, már az is, hogy kimondja jelenthez egy “áttörést”, úgy hiszem a szakmájában így hivatkoznak rá, ám nem állok meg ennyinél. - Ha megengeded, hogy most én tegyem fel neked ezeket a sarkalatos kérdéseket - remélem, hogy jól -, mi az pontosan, amitől félsz? - kérdezem meg első sorban, hogy kiadja magából, hogy ténylegesen végiggondolja és a saját hangján is hallhassa a félelmeit. Lényegében az előadás csak háttérzajjá minősül, hiszen csekély figyelmet fordítunk felé, le se pillantok, hogy minden jól halad-e. Ott van a nyelvem hegyén a következő kérdés, az, amelyik engem hajt minden nap és minden éjjel, de egyelőre nem teszem fel. Mindent a maga idejében.
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-10-28, 12:28
Örülök neki, hogy ilyen részletesen és kifejtve válaszol. Talán most mások csak ülnének és hallgatnák a lenti előadást, de én szeretek beszélgetni, hiszen olyan ritkán van rá lehetőségem. Mások gondjait hallgatom, de nem beszélgetek velük, a gyerekeimnek sosm tártam ki minden érzést és gondolatot, az lehetetlen lenni, Michaellel pedig már jó ideje nem beszélgetünk és amióta a nagyi sincs már... - Multiverzum? Úgy gondolod tehát léteznek más világok, ahol létezünk mi is csak másképp? Sosem gondolkodtam ezen, de... talán ami bizonyítottan nincs az miért ne lehetne? De én is így gondolom, mi döntünk, nem csak úgy megtörténnek velünk a dolgok, mert az olyan, mintha nem is lenne közünk az életünkhöz és akármit tegyünk minden már előre eldőlt. Nem tetszene ez a megközelítés. - akkor csak bábok lennénk, mintha egy könyvben élnénk, ahol más dönt az életünkről és ha már előre tudja mikor mi fog történni velünk akkor úgy is lesz attól függetlenül, hogy mi mit teszünk, vagy akarunk. Olyan szomorú lenne, ha így lenne, bár azt hiszem ez is olyasmi, ami sosem bizonyosodhat be, csak szimplán úgy van, ahogyan hisszük. - Nem mindig érzem magam annak, de köszönöm, hogy így látod. - mosolyodom el, bár talán egy pillanatra mégis csak fájalmasan. Ha visszatekintek úgy érzem sokszor csak sodródtam az életemben és tettem, amit éppen kellett, de nem igazán döntöttem én, vagy nem úgy, ahogyan tényleg akartam? Fura, ha le kellene ülnöm önmagamat elemezni biztosan nem lenne jó vége. A betegeimnek jó tanácsokat adok, de általában én magam nem élek ezekkel. Végtére is nem egyértelmű, hogy egy jó orvos önmaga is kicsattan az egészségtől csak azért, mert tudja hogy kellene. - Alaric! - rázom meg a fejemet, de persze, hogy én magam is vele nevetek, miután ő is belekezdett. Hát igen azért van ebben ráció, a romantikus történetekben időnként határozottan túldrámázzák a dolgokat és nem feltétlenül kellene meghalniuk. Rómeó és Júlia is cseppet elhamarkodták a dolgokat, de valószínűleg ha boldogan élnek míg meg nem halnak, akkor nem lettek volna olyan híresek. A komolyabb válaszra azért már elgondolkodom, tudom hogy igaza van. Változtatni, ha nem vagy boldog, de ez mégis sokkal nehezebb, mint kimondva. - Te boldog vagy? Mindig változtattál, amikor nem voltál az? - bukik ki belőlem a kérdés, hiszen úgy tűnik élvezi az életét. Híres emberekkel találkozik, remek munkája van, mindig vidám és jó kedvű, de én aztán jól tudom, hogy ez sokszor csak a felszín, a látszat, ami mögött néha sokkal több van, mint amit az ember tényleg ki is mond. De persze a kérdésére is válaszolok, csak látszik, hogy ez már sokkal nehezebb feladat, mint visszakérdezni. - Tudod egészen más tanácsot adni, mint megfogadni azt és az én dolgom nem is az, hogy megmondjam másoknak, hogy mi tegyenek. Én csak kérdésekkel próbálom őket rávezetni és általában ők találják meg a megoldást. Tudod mindig van valami, ami nehezebbé teszi a válaszokat. Esetemben... a félsz. - hát igen, a jó ég tudja, hogy ha tényleg azt mondanám Michaelnek, hogy itt a vége, hogy e lakarok válni annak mi lenne a vége. Vajon nem mondaná, hogy akkor igenis megpróbálja elvenni tőlem Bobby-t? Vajon engedné, hogy a fiam velem maradjon, vagy a szülei elérnék, hogy megpróbálja elperelni tőlem bármi áron? Ők befolyásosak, túl erős a félsz már évek óta bennem ahhoz, hogy megpróbáljam azt az utat választani, ami boldoggá tehetne.
Kicsit elgondolkozva billentem félre a fejemet, mintha nem is számítottam volna arra, hogy visszakérdezhet. Ahogy a szemébe nézek hirtelen elönt egy érzés - érzés, milyen bájos -, hogy nem akarok hazudni neki. Alapvetően se szoktam hazudni, csak direkt olyan sikamlósan fogalmazni, hogy a szavaim értelmét a kedvem szerint változtathassam utólag, ám most tényleg őszintén és egyenesen válaszolok. - A hit egy nagyon erős szó, legalább is nekem, kívülállóként. A múlton már nem lehet változtatni, minden, amit megéltünk egyenesen oda vezetett, akik ma vagyunk, ez az, amiben biztos vagyok. Az ok és okozat, a tények és hatások, amik az embert érik meghatározzák. Tehát meg kellett történnie mindennek, de nem állítom, hogy nem történhetett volna másként, ha itt és ott más döntéseket hoz az ember. Hiszek a multiverzumban, így talán számtalan olyan valóság is létezik, ahol más-más döntéseket hoztunk és más emberekké lettünk. Talán némelyikben soha nem is találkoztunk volna. - mosolyodom el, kissé talán elkalandozva a kérdéstől, mintha a színházigazgatóból professzorba vedlettem volna az egyik pillanatról a másikra. - Vannak, akik nem döntenek. Vannak akik úgy élik le az életüket, hogy gyalogként állnak a sakktáblán a frontvonalban elbukva. Erősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki felismerje, hogy mikor jött el az ideje a tettek mezejére lépni és a kezébe venni az irányítást. És te erős vagy, Sandrin. - fűzöm hozzá a bókot, átkarolva ahogy a fotelben elhelyezkedik. Azt már észrevehette, hogy igen csak adok a külsőmre, élére vasalt ruhák és beállított haj, így ahogy néha végigsimít rajta egészen kíváncsian nézek rá, mintha nem érteném az indíttatást. Igen, ennyire nem voltak romantikusak a korábbi kapcsolataim, nem azután, hogy megadták nekem azt, amit akartam és már ki is adtam az útjukat. - Te is tudod, hogy felfért volna arra a darab fára, ha Rose igazán megerőlteti magát. - válaszolok halál komolyan, szinte felháborodottan a híres film vége miatt, felé fordulva, aztán halkan, mély hangon felbuggyan egy nevetés. Természetesen nem veszem semmibe a gondolatait, csupán egy rövid fellélegzés ez a mély gondolatokból, amire mindenkinek szüksége van néha. - Talán nem létezik örökké, de ha felismered azt, hogy már nem vagy boldog, akkor minden jogod megvan arra, hogy változtass. - válaszolom, hiszen az én életem se éppen alapul egy tündérmesén, nem is úgy kezdtem bele ebbe a randevúba, hogy életem párját fogom megismerni és a tökéletes nő mellé még nyerek két gyermeket is és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ilyen csak a színpadon fordulhat elő, és ott is van a helye. Viszont érzem a szavain, hogy amiket most megoszt velem, talán másnak soha nem tette meg és éppen ezért nem is erőltetem tovább azt, hogy muszáj erősnek lennie, muszáj lépnie, mert ez csak akkor működik és csak akkor igaz, ha magának hozza meg a döntéseket. Akkor a legvéglegesebb és a legsúlyosabb. - Mit mondanál a pácienseidnek, ha hasonló helyzetbe kerülnének, mint te? - kérdezem, türelmesen, érdeklődően, de közben a karjaimmal még is csak komfortot nyújtja, ahogy könnyedén átölelem, nem túl szorosan, hogy szembe tudjunk nézni egymással beszélgetés közben. Intelligens nő, ott vannak a válaszok a kezében, csak soha nem tette fel a megfelelő kérdéseket.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-10-21, 15:12
Önzés, ha néha mégis úgy döntesz, hogy magadra gondolsz mások helyett? Nem gyakran, de néha mégis előre kell helyezned önmagadat. Hiszen, ha mindig csak másokat nézel magad helyett elfogysz idővel te magad. Kicsit úgy is érzem, hogy elfogytam az utóbbi években. Talán menekülés is volt, könnyebb azt mondani, hogy mindig van más, mint hogy magaddal törődj? Nem tudom megmondani, csak azt tudom, hogy most olyan jól érzem magam és szívesen belefagynék ebbe a pillanatba. Samnek igaza volt. Hiszen ők is érzik, hiába próbálok úgy tenni, mintha a gyerekeim nem lennének tisztában a bajjal, ők is érzik, ők is látják a feszültséget és azt is, hogy a ház, ahová hazérnek nem boldog, ahogyan én sem vagyok az már régóta. Talán butaság ezt nyíltan ki is mondani, talán ezzel csak kiszolgáltatom magamat, de most ez sem érdekel. Vállalom, ha talán a végén nagyon fog majd fájni, de most nem tudok arra gondolni, hogy vége lesz-e majd. Alaric egészen más életet él, mint én és ezzel tökéletesen tisztában vagyok, próbálok hát nem előre gondolkodni, a nehézségeken agyalni, mint hogy én eleve házas vagyok és hogy Michel akár még el is veheti Bobbyt. Ez mind csak elrontaná a pillanatot és azt nem akarom. - Te hiszel ebben? Hogy a sors meg van írva valahol és annak úgy kell történnie? Nem mi irányítunk? - arra nem is gondolok, hogy ő maga az, aki rengeteg mindent irányít a háttérből, nem csak velünk kapcsolatban. Én nem látok mást, csak a színház igazgatóját, egy férfit, akinek rettenetes gyerekkora lehetett, hiszen nem kapott szeretetet, nincs kapcsolata a szüleivel. Bár ez nekem is csak rövid ideig adatott meg és már nem is emlékszem rájuk igazán, de ott volt nekem a nagyi, aki egy személyben igyekezett mindkettejüket pótolni és amennyire ez embertől lehetséges volt tökéletesen csinálta. Leülök hát vele, kicsit félig az ölében, félig mellette hiszen eleve kicsit a hely, de cseppet sem zavar, hiszen így csak még közelebb lehetünk egymáshoz. És hát igen én sem épp a színpadra figyelek most. Az előadást megnézhetem máskor, de most rá koncentrálok elsősorban. Akaratlanul is időnként az arcára siklik a kezem, vagy a haját birizgálom. Olyan meghitt ez most, a háttérből beszűrődő darab csak kellemesebbé teszi, de nem túl hangos, hogy ne halljuk rendesen egymást. - Lehet, de van olyan ember, akinek ez megadatik egyáltalán? Mindig könnyűnek és boldognak lenni... szinte lehetetlennek tűni. Látod az ő szerelmük is tragikus. A legtöbb nagy szerelem a világirodalomban az, mintha ez is azt mutatná, hogy nincs tökéletes boldogság, legalábbis örökké tartó nem létezik. - magamat is meglepem vele, hogy ezt így kimondom, de lássuk be az én örökkön-örökkém is megszakadt. Az élet kegyetlen és már nem vagyok olyan fiatal, hogy higgyek a mesékben. A gyerekeimnek még ezt kell mutatnom és persze orvosként is az a dolgom, hogy mások lelki gondjait helyre tegyem, hogy elhitessem velük, hogy van kiút a rosszból és hogy mindenből fel lehet állni, de tényleg így van? Az ember egész életében nem tehet mást, mint hogy küzd és erős marad, mert folyton újabb és újabb akadályokat gördítenek elé? E miatt sem próbáltam kitörni ebből, ami jutott, hiszen már alig hiszek abban, hogy az ember hosszútávon lehet boldog. Ez a pillanat most tényleg csodás, de már rég nem vagyok olyan naiv, hogy úgy gondoljam ezt nem teheti tönkre valami, legyen az Michael, a házasságom, vagy bármi amiről még sejtésem sincs.
Nem figyel senki se fel ránk, mindenki a második felvonással van elfoglalva, hiszen perceken belül kezdődik, a nyüzsgésre mi rálátunk, de a nézőtérre nem hallatszik ki, ahogy a varázslat életre kel - hiszen a színház illúzió, olyan, amiben örömmel merül el mindenki és hagyja magát megtéveszteni. Egy mugli színházként működünk, így hát természetesen senki nem használ tényleges mágiát, amikor muglik vannak a közelben, de díszletek, a fényjáték, a zene, éppen elég ahhoz, hogy varázslatosnak hasson az előadás. Gyengéden nekem dől, én pedig lassan végigsimítva a derekán átkarolom, szinte kezesen, amikor értük akar nyúlni. Nincs szükség arra, hogy vezessen, érezhetően együtt mozdolunk és ugyanazt akartuk. - Én pedig megtiszteltetve érzem magam, hogy eljöttél velem és hogy ma is itt vagy. - válaszolom, és elengedem, amikor szembe akar fordulni velem. A szavai olyan reménnyel és érzelemmel teliek, még annak ellenére is, hogy ez csupán a második randevúnk és nekem eszemben sincsen összetörni a boldogság buborékát, sőt, inkább csak sütkérezem benne. - Minden akkor történt meg, amikor kellett, és úgy, ahogy el volt rendeltetve. - válaszolom, és egy csókot lehelek az ajkára, hogy elűzzem ezeket a gondolatokat, hiszen a múlton már nem lehet változtatni. Azt az érzést keltem, mintha a sors, végzet, karma, akárhogy is akarjuk nevezni vezetett volna minket egymáshoz, pedig valójában csak felületesen hiszek ebben. Inkább abban hiszek, hogy akkor történt és úgy, ahogy, és amikor én akartam, mert minden lépés egy gondosan eltervezett folyamatot hozott maga után. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt választása és a kezdetektől a légyottba és ebbe az egész kapcsolatba manupiláltam, hiszen az első randevúnk sem úgy végződött, ahogy vártam, de a hosszú játékot tekintve… Jó úton járok, hogy megkapjam azt, amit akarok. És ez boldoggá tesz… ahogy az előttem álló nő boldog mosolya is. Boldoggá… milyen érdekes… Megfogom a kezét, ahogy szemben állunk, aztán gyengéden az ide készített fotelbe húzom magam mellé, de valójában vajmi kevés érdeklődést mutatok a színpadra néző lenyűgöző kilátás felé. A nőt figyelem, és mivel a gondolataiba nem olvashatok, így elkerülhetetlen, hogy kérdéseket intézzek. Meg akarom ismerni, tudni szeretném, hogy mi motiválja mélyen, azon kívül, amiket már megosztott velem, hiszen pontosan tudom, hogy milyen fontosak számára a gyerekei és a praxisa. - Megérdemelnéd, hogy az életed minden pillanatában ilyen könnyű és boldog legyél, nem gondolod? - kérdezem szelíd hangon, egy törődő mosollyal az ajkaimon, egészen lágyan. Eszemben sincs azzal hitegetni, hogy hagyja el a férjét és hirtelen gyerekestül jöjjön hozzám, mert ez egyszerűen elképzelhetetlen, de a kettő között van egy hatalmas szakadék, amibe fejest ugorhatna a jobb élet reményében. Nyilván a mélység ijesztő lehet, tele buktatókkal és semmi biztossal, de ha az életed nem méltó hozzád, akkor változtatnod kell. Ahogy én is magamhoz ragadtam az irányítást, ahogy csak tudtam, és azóta se engedtem el. Időközben az előadás elkezdődik, halk zene szól, ami aláfesti a színpad fénybe borulását és a szereplők felsorakozását a színen, és Rose-t és a családját látjuk a vőlegényével a reggeli jelenetben, ahol Cal dühösen tiltja el attól, hogy Jack-kel találkozzon, miután az előző színnek azzal lett vége, hogy a fedélközben mulattak este a köznéppel.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-10-08, 15:55
Azt hiszem érzem én, vagy csak érezni akarom, hogy a mosolya, a jó kedve tényleg valódi. Nem akarok arra gondolni, hogy mással hogyan viselkedik, hogy más nőket vajon hogyan szokott kezelni, mert annak most semmi értelme nem lenne. Csak élvezni akarom a figyelmet, amit nekem szentel, amiben már évek óta nem volt részem és ahogyan lépésről-lépésre hódít meg, még ha tudom is valahol mélyen, hogy talán nem kellene hagynom, legalábbis nem kellene hagynom túlságosan komolyan, vagy cska nem kellene komolyan vennem? A legnagyobb baj, hogy úgy érzem kezdem pedig, hogy túlságosan jól érzem magamat fele, hogy felszabadultam ma is, picit minden mást elfelejthetek és annyira jó érzés, hogy rémes lesz újra kiszakadni belőle és hazamenni egy másik férfihez, aki talán sosem nézett rám ilyen derűvel, de ha igen is, hát az már nagyon régen volt. Néha azért hátrapillantok, amikor elindulunk felfelé és persze tisztában vagyok vele, hogy ilyen helyzetekben a férfiak miért is engedik előre a nőket. Bár neki már volt lehetősége látni azt, amit a ruha takar, de ez nem jelenti, hogy attól még ne kalandozna el újra és újra a tekintete, főleg ha már lehetősége adódik rá. Amikor pedig felérünk elképedve nézek körbe. Ez aztán a rejtekhely! Kész kis külön páholy. Nagyon ott motoszkál a gondolataim között a kérdés, hogy vajon milyen gyakran hoz ide fel lányokat, hogy elkápráztassa őket, de végül úgy döntök nem rontom el a hangulatot azzal, hogy nyíltan ki is mondjam. Inkább csak kicsit nekidőlök, amikor mögém lép. Persze le is ülhetünk, de így most olyan kellemes. Kicsit hátrébb nyúlok, hogy megkeressem a kezeit és a derekam köré vonjam, összefonva magam előtt. - Köszönöm, hogy megmutattad, innen tényleg egészen más minden, mint odalentről. És ez a nap is. Tudom, hogy nem kellene, de olyan hálás vagyok érte és hogy elhívtál vacsorázni. - most már szembefordulok vele, bár persze mindjárt kezdenek és érdekel az előadás is, de igazából azt akármikor megnézhetem a nézőtérről is, no meg úgy se zajlik le két perc alatt. - Azt hiszem már el is felejtettem milyen igazán élni és ha erre gondolok szívesen visszamennék pár hónappal és megráznám magamat. - mosolyodom el, hiszen megtehettem volna már ugye? Megpróbálhattam volna kilépni valahogy a pocsék életemből. Szerezni egy jó ügyvédet, vagy csak találni valami elfoglaltságot, ami leköt, de helyette aszalódtam a pocsék életemben, örlődtem, hogy miket csinál Michael a hátam mögött és mint kiderült a lányom is csak szenvedett e miatt minden alkalommal, amikor hazajött a Roxfortból. Ha pedig Sam érezte, hogy nincs rendben otthon minden, akkor talán Bobby is érzi, még ha nem is mondja ki, vagy nem tudná megfogalmazni. Tehát azzal, hogy vállaltam a mártír szerepet önként, csak rosszat tettem mindenkinek.
Nehéz, de nem lehetetlen kerülni a sötét gondolatokat, a múltamat és az eltitkolt jelenemet, hiszen ahogy ő olvasott már utánam, úgy én is néhány alapvető dolgot tudok és már beszélt is a szakmájáról, így hát akár veszélyes is lehetne, ha egy-egy pillanatban a viselkedésem nem felelne meg az elvárásainak és a számításainak. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindent úgy teszek, ahogy ő várja el tőlem, de elég sok lépésem meg van tervezve és vajmi kevés spontán, hiába hat annak. - Örülök, hogy egyetértesz, én is éppen így gondolom. - mosolyodom el, de valóban talán már kár ezt kiemelni, hiszen egy alapvető derű mindig ott ül az arcomon, ahogy a nőre pillantok. Nehéz megkülönböztetni attól, amit a színpadon az emberek előtt vennék fel, de én tudom, én érzem, és talán ő is, hogy őszintébb ez, mint amit a szórakoztatóiparban vesz fel egy előadó. Ráfüggesztem a tekintetemet, csak felületesen mérem fel mit csinál a társulat, egyrészt azért, mert bízom abban, hogy jól működik a csapat, másrészt azért, mert időközben visszatért a láthatatlan familiárisom és a szemén keresztül bármikor betekintést nyerhetek, ha valami sántít az előadással. A korábbi kérészéletű kapcsolataimra kár a szót fecsérelni, bár rengeteg tényező közrejátszott, hogy nem horgonyoztam le senkinél, olyan problémák, amiket Sandrinnal is meg kell oldanom, ha és amennyiben ez a kapcsolat valóban tovább növekszik és be kell vallanom, hogy minden perccel egyre több esélyt látok erre. A gyermekeit nem tekintem komplikációnak, sőt, kíváncsi vagyok rájuk, főleg a fiatalabbra, aki még nem kezdte meg a Roxforti életét és dübörög benne a vadmágia. Persze ez az érdeklődés valószínűleg ebben a póriasságában inkább ijedelmet váltana ki a nőből, semmint örömöt, hogy kapcsolatot szeretnék építeni a gyermekeivel. És meg is értem. Talán nem ez az általános indok, amiért érdeklődni szoktak a felnőtt párkapcsolatokban a másik gyermekei iránt, hanem azért, hogy megismerjék, megszeressék, amit én szintén szeretnék elérni természetesen. - Köszönöm és természetesen. - bólintok a magassarkúra, átveszem és egy észrevétlenül gyors kiábrándító bűbájjal rejtem el a lépcsők alatt, ahol senki sem akadhat fent bennük, hiszen a rés éppen csak egy foknyi. Végül is ez a szakmám, a megtévesztés, így talán nem olyan meglepő, hogy ezzel a bűbájjal milyen elegánsan és gyorsan megvagyok. Előre engedem a lépcsőkön, egyrészt, mert úgy illik, hogy én vagyok mögötte, hogy bármi történik elkaphassam, másrészt, mert a ruhája csinosan a testére simul. A lépcsők magasan felvezetnek a függönyök mögött, egy darabig senki sem lát ránk és éppen ugyanígy mi sem látunk semmit, csak a falat és a drapériát és a feünk felett magasan a fénytechnikát. Végül a lépcsőzés után egy folyosóra érünk az égben, ami konkrétan végigvezet az egész színpadon hosszában és a közepénél van egy tágasabb rész kényelmes fotellokkal, mintha csak egy páholy lenne a sötétben kialakítva. Minden fénytechnika alattunk van, a nézőtérnek csak az első pár sorát látni, minden mást a plafon kitakar, így senki sem láthat minket akármilyen élénk is a nőnek a ruhája. Minden sejtelmes, minden különös, és a színpadot hátulról tökéletesen belátni, ahogy a színfalak mögé is belátni alattunk, ahol már lassan gyűlnek vissza a színészek és a díszleteket is cserélgetik. - Üdvözöllek a rejtekhelyemen. - susogom a fülébe, egészen közel állva mögé, aztán egy csókot is lehelek a nyakára, a haját könnyedén félrevonva.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-10-02, 09:42
Ha tudnám, hogy milyen rettenetes gyerekkora volt talán most egészen másképp néznék rá, sajnálnám, együttéreznék? Nem tudni, hiszen egyelőre ezt nem tudom róla, ahogyan azt sem, hogy a jelenben miket tesz. Jobb is így, hiszen nem biztos, hogy én aki sosem tettem igazán semmi rosszat néhány kósza csínyen kívül, amibe belerángattak, nem tudnám feldolgozni, hogy az ő kezéhez mik tapadnak, vagy legalábbis biztosan nagyon nehezen, ha képes lennék rá. De egyelőre nem látok mást csak a színházigazgatót, aki olyannyira jóképű és olyan könnyen levesz a lábamról és talán sejtem jól, hogy kicsapongó életet él és én sem biztos, hogy ennél sokkal többet jelentek számára, de most ezekben a pillanatokban ezzel egyáltalán nem foglalkozom. Csak fűt az együtt töltött kis időnk, ha visszagondolok rá és persze az, hogy továbbra is rejtőzködünk, mint a rossz gyerekek. Az egész olyannyira felpezsdít, hogy tényleg úgy érzem kis idő alatt éveket fiatalodtam. - Ez teljesen érthető és jobb is a változatosság, még ha több munkával is jár. Szerintem, akik ide járnak és nem a nagyobb helyekre, pont azért járnak ide. - mint ahogyan én magam is tettem eddig, mostanra már persze nem csak az köt a színházhoz, hogy remek előadásaik vannak, hanem valaki más is. Arra nem is akarok most még gondolni, hogy ez érzelmileg mit jelent, hogy minden egyes találkozás szépen táplál valamiféle kis éledező érzést. Tudom én, hogy butaság lenne. Beleszeretni valakibe, akiről az újságok már oly sokszor megírták, hogy hányszor és milyen fiatal nőkkel volt együtt, aki éjszakai életet él, aminél szinte elvárás, hogy ne éljen valamiféle unalmas kapcsolatban... főleg úgy, hogy róla tudom még nem is volt ilyenben része. Mennyire mások vagyunk igaz? Az én életem csak arról szólt, hogy komoly kapcsolatból léptem egy másikba. Két férfi volt az életemben és mindkettőhöz hozzámentem, ő ellenben ki tudja már hány nővel volt együtt, de ha jól sejtem nem igen tartott egy sem tovább néhány hétnél, vagy napnál? - Büszke lehetsz arra, amit felépítettél és persze tejes joggal. Nem kis dolog! - mosolyodom el, habár valójában a mosoly gyakorlatilag nem is nagyon akar eltűnni az arcomról és azt hiszem ez ma már így is marad. Főleg, hogy egy újabb kis elsurranás következik, hogy a második felvonást már odafentről nézhessük meg. Szerencsére nincs tériszonyom, az most elég nagy gondot okoznak. Arra viszont hamar rá kell jönnöm, hogy ez a terep nem kifejezetten magassarkúnak való. Egy pillanatra meg is tornapok hát, kérdőn nézve a férfire, majd végül nem hezitálok sokáig lekerül a lábamról a magassarkú. - Elrejted nekem, ahol megtalálom majd, ha lejöttünk? - adom át neki végül, én pedig addig egy leheletnyi párnázó bűbájt azért varázsolok a lábamra. Még sem lenne jó, ha úgy jönnék le, hogy a lábam fáj, mint a fene, mert mezítláb járkáltam egy nem épp mezítlábas terepen.
A familiárisom rengetegszer bújik meg láthatatlanul az árnyak között, és valószínűleg a légyottok alatt soha nem fognak felvillanni aranygyűrűs szemei a sötétben, ahogy bámul minket, ám valóban mindig ott lesz a közelben, mert ez a dolga. A szemem, a fülem, márpedig aki olyan életet él, mint én, minden hatalomba és előnybe foggal körömmel kapaszkodik. Még olyan pillanatokban is, amikor éppen a szenvedéllyel kéne törődnöm, de végső soron éppen ezért ezek a legkiszolgáltatottabb percek. Nekem nincsen valami sok szép emlékem a Roxfortról, semmi barátkozás, ismerkedés a csodálatos birtokkal, a varázslattal, nekem minden arról szólt, hogy jókor legyek jó helyen és minél többet tanuljak minél kevesebb idő alatt, miközben információkat szivárogtatok a sötétvarázsló szüleimnek - ha egyáltalán nevezhetem őket így - és persze magának a Sötét Nagyúrnak. Mondanám, hogy nem vagyok arra büszke, amiket tettem, de leginkább semmit sem érzek vele kapcsolatban. Tettem, amit tennem kellett, ha megtagadom a parancsot, akkor talán nem élem meg a másnapot. - Minél sikeresebb a színház annál nehezebb, hiszen a társulat egyre nő, mert egyre nagyobb igény van ránk. Nem feltétlen szeretnék azokhoz a színházakhoz csatlakozni, akik végül napi háromszor ugyanazt az előadást játsszák egész évadban, szeretem a változatosságot, de tagadhatatlan, hogy egy nagy húzónévvel arra is van kereslet. - utalok ezzel a Sohoban sorakozó egy-színdarabos színházakra, mint mondjuk amik meséket visznek színpadra, vagy nagy klasszikusokat zenei darabként, mint a Rómeó és Júlia, az örök sláger. Mellettem marad és egy elégedett mosoly kúszik az arcomra, a derekán is futtában végigsimítok, még magamhoz is vonom, amikor biztos vagyok benne, hogy senki sem figyel. - Csak az első néhány alkalommal felügyelem őket, aztán szúrópróbaszerűen jelenek meg, de sajnos minden alkalommal nem tudok, a színház vezetése rengeteg időt vesz el és bíznom kell abban, hogy a jó embereket vettem fel a jó munkára. Ha mindenki követi a menetrendet, akkor már olajozott gépezetként kell működniük és nincs szükségük rám. - mesélem készségesen, érthető büszkeséggel, hiszen évekkel ezelőtt lehet, hogy maroknyian voltunk, de most már azért népes ez a színház. Kellően meg szoktam fontolni, hogy ki üti meg a mércét, számba vetve a tanulmányokat, tapasztalatokat, jellemvonásaikat és eddig tévedhetetlennek tűntem, ám természetesen fel vagyok készülve arra is, hogy valami félresiklik és akkor a lehető leghiggadtabban és legprofibban kezelem majd a helyzetet. Ha nem akar odamenni senkihez, akkor finoman terelem az egyik függöny mögül félig kibukkanó lépcsősorhoz, ami inkább váz, így a vascsövekkel valahol félúton van a létra és a lépcső között, remélhetőleg nem tériszonyos, mert kell a magabiztosság, hogy észrevétlenül felsuhanjunk a tetejére, miközben teljesen átlátni a csövek és rácsok között. Kevés tériszonyos boszorkával találkoztam életemben, talán azért, mert a kviddics olyan népszerűségnek örvend, hogy már fiatalon feldobják őket a seprűre és igen furcsán néznének az iskolában is, ha a kispadon töltené a nebuló az órákat, mert túlságosan fél. Előfordulhat persze, csak bizonyára nem gyakori.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-09-25, 10:39
Igyekszem gyorsan elhessegetni a gondolatot, hogy a majom végig ott volt. Bár csak egy állt, sőt valójában Alaric része tulajdonképpen, de mégis csak igen fura lenne belegondolni, hogy közben végig minket nézett. Felettébb zavarban lennék e miatt az biztos. Még a kapcsolatom legelején Michaellel is kellemetlen volt attól félni, hogy Sam esetleg ránk nyithat. Szerencsés vagyok, mert ilyesmire sosem került sor, és bár Sam egy ember, a majom pedig egy familiáris, de a figyelő szemek akkor is figyelő szemek. A kis menekülés izgalma viszont most minden ilyesmit gyorsen kiver a fejemből és egészen felszabadultan nevetek fel, amikor megállunk. Tényleg olyan ez a nap, mintha egy kicsit kiléptem volna a megszokott életemből. Lássuk be épp megcsaltam a férjemet, bár erős a gyanúm, hogy ő már ezt nem egyszer megtette és a tetejében olyan helyen tettem ezt, ahol nem szabadott volna. A bajbajutás izgalma még jobban felpezsdít, pedig eddig sem voltam ellanyhulva. - Oh azt sejtettem! Nem szívesen kerülnék vele összetűzésbe. - bár gyerekként tényleg a gondnok volt, akitől a leginkább tartottam, hiszen a Roxfortban ő volt a rettegett rém, aki elkapta a rosszban sátikáló diákokat, de egy hepciás primadonna bizonyára tényleg simán übereli. A szívem heves dobogása a lebukás veszélye miatt pedig csak még jobban fokozódik, amikor megtorpanunk és a kis pörgés után megcsókol. Egészen hosszan, birtoklón, én pedig teljes testemmel hozzá simulva ölelem át a nyakát. Tudom, hogy talán elrontaná a pillanatot, ezért nem mondom ki, de mérhetetlenül hálás vagyok neki. Talán ez tényleg csak egy kis affér, talán nem jelent sokat neki, vagy nem annyit mint nekem, talán tényleg másokkal is tett már ilyet, nem tudhatom, de most nem is érdekel. Egyszerűen csak hálás vagyok, amiért kiszakít a megszokott életemből és kicsit tényleg úgy érezhetem magamat, mint évekkel ezelőtt és kicsit nem foglalkozom semmi gonddal, bajjal és nehézséggel, ami szinte minden nap rám vár. - Milyen sokan vannak! Ne lehet könnyű összefogni őket igaz? - megszervezni ezt a sok embert és persze megtalálni a rátermetteket, akikre tényleg mindent rá lehet bízni, hogy nem rotnják el, nehéz feladat lehet. Egyelőre az nem merül fel bennem, hogy közelebb menjek, nem akarok kiszakadni a mi ki idillünkből azzal, hogy másokat is bevonok akár csak egy kérdés erejéig. Azt hiszem Alaric mindenre tud válaszolni, ami a színházzal kapcsolatos, akkor meg miért tenném? - Minden előadásnál itt szoktál lenni te is, vagy van, hogy kimarad egy-egy és akkor is flottul megy minden? - tudom, hogy ő az igazgató, de a jó ég tudja, hogy mindig szükség van-e rá, vagy előfordul, hogy inkább a pihenést, vagy más kikapcsolódást választ. Végtére is bár most is itt van, de nem képezi szerves részét az előadásnak, hiszen velem foglalkozik. Bár gondolom, ha helyzet lenne, akkor tudnának szólni, üzenni neki.
Nos, abban igaza van, hogy normális esetben a drága Primadonnánk rá se pillant azokra, akiket a karomon hordozok, viszont az öltözőjére fölöttébb kényes, tehát a lebukás igen csak látványos konfrontációt eredményezne, még úgy is, hogy végtére is ez az én színházam és ő az én alkalmazottam. A vérmérsékletét mindenki ismeri és bizonyára meggondolatlanul azonnal balhéba keveredne, amit persze végül megbánna, de tekintve, hogy a sajtó itt toporog minden sarkon, addigra Sandrinnak már túl késő lenne. Így hát kisurranunk és a familiárisom - ami mindig velem van, éppen csak képes a láthatatlanságra, így hát tökéletesen észrevétlenül nézett végig minket, minden szégyenérzet nélkül - néhány pillanatnyi időt nyer nekünk. Ahogy befordulunk a sarkon és kellő távolságba kerülünk egy mosollyal nyugtázom, hogy Sandrin mellettem felnevet. Az én arcomról is süt az őszinte derű, valóban olyan, mintha megfiatalodtunk volna, bár én soha életemben nem éltem át azt az élményt, amiről ő mesél. Amikor tilosban jártam egyedül tettem, nem volt mögötte se nevetés, se móka, se barátság, se szerelem, csak súlyos feladatok és halál. - Azt biztosan megmondhatom, hogy akármilyen tehetséges színésznő, az ő haragja ezerszer rosszabb, mint egy gondnoké. - nevetek fel, hiszen beszéltünk már róla, és azt is említette, hogy a lapokban is látta, hogy milyen rossz természete van. Ha már ilyen szabadnak, boldognak, és tinédzsernek érzi magát, néhány pillanat múlva finoman, de magabiztosan megfogom a kezét és egy ügyes mozdulattal megállítom, de csak azért, hogy megpörgessem, majd a karjaimba zárva hosszan megcsókoljam. Sokszor folyamodok ehhez a mozdulathoz, a táncban ott van a határozottság, magabiztosság, a kemény vezetés, hogy én uralom a lépéseket, amit nagyon is szeretek. Az együttlét, a zuhany, a gyors menekülés, a nevetése, minden arra ösztökél, hogy csak szorítsam és ne engedjem el és ez az érzés alapjaiban rémisztene meg, ha engedném, hogy végiggondoljam. De nem teszem. Megpörgetem és megcsókolom csupán, és amint elválunk elengedem és kézenfogva vezetem egy ajtóhoz, ahonnan már rálátni a színpad mögötti részekre és azokra ahol az ügyelő, a színpad átrendezésével foglalkozó munkások és az ugrásra kész öltöztetők és sminkesek állnak, hogy egy-egy jelenetnél minél gyorsabban átsegítsék az új ruhába a színészeket. Nemrég kezdődött a szünet, azért is jelent meg a színésznő az öltözőjénél, szóval legtöbben halkan beszélgetnek kezdésig, kevesen figyelik a lépcsősort, ami a titkos helyemre vezet. Azért adok néhány pillanatot Sandrinnak, ha szeretne kérdezni, nézelődni, és ha úgy szeretné el is engedem a kezét, ha mondjuk a dolgozók közé akarna menni és hozzájuk kérdést intézni. Végül is körbevezetést ígértem.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-09-15, 15:02
Régen éreztem magamat ennyire jól és talán ki merem jelenteni, hogy az sem érdekel, ha mégis balul sül ez az egész. Csak ki akarom élvezni a pillanatot és egy kicsit jól érezni magamat. Csendben elmerülni a jó érzésben, ami átjár, a cseppnyi boldogságban, ahogyan immár felöltözve visszülök a kanapéra és amíg várok akaratlanul is kicsit újrapörgetem az elmúlt kis idő eseményeit. Megtudnám ezt szokni, még ha lopott csókok és lopott pillanatok is jutnak nekünk, mert félnem kell tőle, hogy ha kiderülne annak rossz vége lenne a családomra nézve. Sam már így is aggódik azóta, hogy beszéltünk. Ő nem gondolt rá, hogy Michael képes lenne ártani nekünk és elvenné Bobbyt, vagy legalábbis megpróbálná. Talán ő nem is tenné, csak a szülei suttognák a fülébe, hogy ez a jó lépés. Nem számít, most inkább csak a pillanat. Milyen jó lenne még elidőzni itt, de én is tudom, hogy ez egy öltöző, úgyhogy nem maradhatunk sokáig akkor sem, ha szeretnénk. - Oh, az nem sok! - nem ijedek meg, legalábbis látványosan. Ki tudja egy színésznő talán nem is foglalkozna velem, szürke egérke lennék, az igazgató egy újabb hódítása. Kétlem, hogy utánajárna ki vagyok és hogyan tehet ellenem. De azért mégis csak ott van a lebukás izgalma, ahogyan igyekszünk sietősen távozni, miközben előkerül a majom, hogy felmérje a terepet. Egy pillanatra azért ledöbbenek mégis csak, hiszen nem is gondoltam rá, hogy akár még nézőközönségünk is lehet... de úgy tűnik, hogy ezzel is számolni kell máskor. Zavar? Talán, de most a sietős távozás nem enged ezzel foglalkozni. Csak volt benne annyi tapintat, már ha egy familiárisban lehet ilyesmi, hogy nem bámult... Plusz végül is Alaric része, nem egy külön lélek, azt hiszem. - Azt hiszem igen. - bólintok, aztán már indulunk is kifelé, sietősen rebbenve, épp csak elkerülve a primadonnát, akinek még a hangját is hallom, amikor a majom kicsit ráhozza a frászt. Nem tudom megállni, de amikor már kellő távolságban vagyunk kicsit elnevetem magamat. - Úgy érzem magam, mint egy tinilány, aki épp az éjszaka közepén próbál meglógni a gondnok elől a folyosókon. - öntöm szavakba az érzést, ami a nevetést váltja ki. Jó érzés fiatalnak érezni magamat, sőt már-már szabadnak, akinek nem kell foglalkoznia gondokkal, bajokkal, félresikerült élettel és házassággal. Egy kicsit most csak én vagyok, minden mást mintha a színház falain kívül hagytam volna. Azt hiszem most kicsit jobban megértem a színészeket, akiknek hasonló érzés lehet, amikor valaki más bőrébe bújnak.
Mintha miénk lenne az egész világ olyan türelemmel a tekintetemben legyezgetem el a gondolatot, hogy még is milyen hosszú időt szeretne eltölteni tollászkodással. Egészen biztos vagyok benne, hogy még ha úgy is érezné, hogy órákig van bent, akkor is töredéke lenne, mint például a primadonnának az elkészülési ideje. Természetesen azért remélem, hogy nem járok tévúton, mert lehet, hogy végtelen türelmet mutatok most, de ha már fél-egy órája bent van én pedig itt ücsörgök várakozva, lehet, hogy változik a helyzet. Minden viszonzott csók, minden ölelés, minden mosolya simogatja a lelkemet és persze az egómat is, elégedett vagyok, mint egy kandúr, ahogy elnyúlik a puha füvön a napsütésben. Gyengéden viszonzom a gyors, lopott csókot, mielőtt még eltűnik a kis zuhanyfülkés mosdóba, aztán az egyik röplapot veszem fel az asztalról, hogy azzal üssem el az időt, míg várok, de tényleg gyorsan végez, és ahogy kilép és elkezdi szárítani magát mellélépek és futva végigsimítok a derekán és a gerince mentén a meztelen hátán. A tekintetemmel csak úgy falom a domborulatait, de nem teszek egyebet, csak egy puha csókot adok a vállára, aztán én is bemegyek zuhanyozni. Én kissé tovább maradok bent, mert a rutinom rabja vagyok, a melegvizes tusolás után hidegvízre váltok, egészen jéghidegre és csak azután lépek ki a kabinból. Még így is időben fogunk végezni, de azért sietve körbe csavarom a derekamon a törölközőt és célirányosan lépek ki, hogy magamra kapjam a ruháimat. - A szünetekben vissza szokott vonulni az öltözőjébe, szóval van úgy körülbelül… három percünk távozni. - mondom a nőnek, egy játékos, magabiztos mosollyal, mintha élvezném az egésznek a dinamikáját. De hát az az igazság, hogy így is van, az, hogy lebukhatunk, az, hogy sietnünk kell, van benne valami fűszer, valami izgalom, ami kell. Felveszem a ruháimat, tökéletesen kisimítva minden gyűrődést, amelyik különösebben makacs, azt egy pálcaintéssel teszem helyre, ahogy a hajamat is beállítom, mintha mi se történt volna. - Készen állsz? Egy perc. - pillantok a karórámra, ahogy felcsatolom, aztán a semmiből előkerül a familiárisom, halkan makogva, mintha nevetne rajtunk, aztán az ajtó zárja felé nyújtózkodik az ajtó melletti asztalról, hogy kikattintsa a zárt és lenyomja a kilincset és minél hamarabb távozzunk. Ha mindketten elkészültünk gyengéden megfogom a kezét és besurranótolvajokat megszégyenítő rutinnal surranunk ki a folyosóra, hogy még mélyebben bemenjünk a kulisszák mögé, a színpad mögé, hogy a második felvonásra már felérjünk a titkos helyemre, amiről már meséltem neki. A hátunk mögül csak annyit hallunk, hogy egy nő felsikkant kicsit és az aranymajmom hangosan makogva kiabál, a kis familiárisom úgy döntött, ha nekiesik és ráhozza a frászt biztosabb lesz, hogy nem bukunk le.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-09-08, 10:48
Békés, azt hiszem ez a legjobb szó arra, ahogyan most érzem magamat ebben a helyzetben és erre olyan rég volt példa és olyan őrülten kellemes! Tudom, hogy nem maradhatunk így, hogy ki kell szakadnom az ölelő karok közül és hogy mennünk kell, hiszen hamar elzsibbadnánk és ez nem is az a hely, ahol még sokáig maradhatnánk. Nem érzem magamat zavarban, ezek után meg végképp, hogy úgy gondoljam valamiféle takaróra lenne szükség, csak szépen felülök vele együtt, amikor megmoccan. Oh tudom vissza kell zuhannom a normális világba, de ez a néhány perc nyugalom is tökéletes volt a cseppet sem nyugodt előzmények után. - Igen azt hiszem az jól esne. Ígérem nem tollászkodom sokáig. Már... el is kezdődhetett igaz? - az időérzékem azért most nem tökéletes és mivel nem jártam még itt, azt sem tudom akad-e óra a falon, vagy valamerre, de nem is kezdek el keresgélni. Mégis csak egy színázban vagyunk, a kintről tompán beszűrődő hangok alapján már igen elkezdődhetett az előadás. Viszonozom a csókot, egy pillanatra még közelebb lépek, hogy kicsit elidőzzem az ölelésében, és a választ is hamar megkapom a kérdésre. - Oh dehogy! Rettenetesen távol állok a csalódott-tól! - mosolyodom el. Színházban már jártam, előadásokon is, ezt is megnézhetem később az elejétől, de ennyire jól igazán rég éreztem magamat és nem csak a fizikai kielégülésről van szó, amitől már elszoktam, de érzelmileg is olyan kiegyensúlyozottnak érzem most magamat. Hiába tudom, hogy nem tart ez örökké, visszatérek majd a normális kerékvágásba, de talán már csak részben. Jó eséllyel a mai napom sokkal vidámabb lesz, mint az utóbbi években bármelyik. A mosolyt is igen nehezen tűntetem el az arcomról. - Hát... akkor sietek. - harapom be kicsit a számat, de aztán még közel hajolok és nem tudok kihagyni még egy gyors lopott csókot, hogy aztán magamhoz ragadjak egy törölközőt és egy gyors zuhany után már abba csavarva kerüljek elő újra. Még egy hajgumit is sikerült szereznem az egyik asztalról, hogy a hajam ne legyen vizes. Egyáltalán nem vagyok zavarban, ami még engem is meglep, ahogyan nekiállok teljesen szárazta törölni magamat és öltözködni, amíg cserélünk és ő is elindul zuhanyozni. Talán tehettük volna együtt is, de... lehet, hogy akkor a második felvonás elejét is lekéssük és nem tudom, hogy ő ezt mennyire teheti meg, vagy hogy mennyire lenne ez már gyanús esetleg a kollégái számára.
A kanapé éppen olyan hosszú, ha a hátamat nekivetem az egyik az egyik párnázott karfájának, akkor a lábamat ki tudom nyújtani végig, így félig felülve, támaszkodva ölelem magamhoz a nőt még néhány percig, míg a légzésünk és a szívverésünk lelassul és nem marad más, mint a csend körülöttünk. Nem igazán van lepedő vagy takaró, így az egyetlen dolog, amivel betakarhatom, ha jelét adja, hogy zavarná a meztelenség az a tiszta törülköző a zuhanyzófülkéből, vagy esetleg a zakóm. Minden esetre pár perc múlva szelíden végigsimítok a karján és lassan elkezdek felülni ebből a félig-fekvő helyzetből, hiszen lényegében most késsük le az előadást ezekben a percekben ez pedig nem az a hely, ahol az éjszakát csak úgy eltöltené az ember. Se a hely, se az alkalom, se a kanapé nem alkalmas rá. - Szeretnél esetleg letussolni gyorsan? - kérdezem, a fejemmel az ajtó felé biccentve, ami a kis zuhanyfülkét rejti az aprócska mosdóval. Kimelegedtünk, izzadtunk, látszik rajtam, hogy én az a fajta vagyok, aki nem bújik vissza az öltönyébe anélkül, hogy lezuhanyzott volna. Szívesen előre engedem, vagy akár abban is benne vagyok, hogy együtt zuhanyozzunk le, de mivel Sandrin nem az a fajta nő, akikkel eddig dolgom volt, az udvariasság azt diktálja, hogy ezt egyelőre ne vessem fel. Nem kezdek el bágyadtan beszélgetni arról, hogy milyen volt neki, vagy hogy mit érez most, de azért egy cseppet sem vagyok bunkó, nem mutatom a jelét, hogy ennyi lett volna a kapcsolat. Előzékenyen felsegítem akárhogyan is dönt, zuhanyzik vagy sem, és mosolyogva hajolok oda hozzá, amikor már mindketten talpon vagyunk, hogy rövid csókot leheljek az ajkára. Nem vagyok szégyenlős a testemre, nem takargatom magamat, úgy vagyok elégedett a bőrömmel, ahogy vagyok. Ha nem így lenne, akkor nem ezt viselném. - Már biztosan elkezdődött az előadás, az első felvonás körülbelül egy órás, remélem nem vagy csalódott, hogy lekésted. - pillantok rá egy félmosollyal, végigsimítva a karján és a derekán, már ha nem takarja el teljesen máris ruhaneműkkel magát, mert ez esetben csak a vállán. Igen csalódott lennék, ha valóban azt felelné, hogy bánja, hogy nem értünk fel a titkos helyemre a nyitányt megnézni, igencsak bántaná az egómat főleg azután, hogy most tagadhatatlanul elégedett vagyok és jól érzem magamat - mondhatni boldog. Ott kaparászik a mellkasomban a szívem helyén az az érzés, amit nem tudok megmagyarázni, és amit más nővel még nem éreztem, megfogalmazni nem tudom. Ám valami most más volt, még úgy is, hogy nekem messzemenőkig nem egyedülálló második randevún, de még elsőn se, vagy igazából randevú nélkül se, hogy gyorsan felhevüljön a hangulat és eleget tegyek a vágyaimnak, ha valaki felajánlkozik. Csak azokban az esetekben az éjszakának ott vége is volt, most pedig a randevúnknak még messze nincsen vége és ez ott van minden pillantásomban és mosolyomban.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-08-30, 15:26
Oh hát persze, hogy valahol tisztában vagyok vele, hogy ha az élvezetről van szó, akkor nem azt fogja nézni, hogy két gyermeket hoztam a világra és a bőröm már nem tökéletes, hiszen ez nem feltétlenül arról szól, legalábbis nem gondolnám őt ennyire felületes embernek. Ha így lenne, akkor nem éreztem volna úgy már legutóbb is, hogy számára nem lett volna hátráltató tényező, hogy a falakról a családom képei tekintenek vissza. Mondjuk a jó ég tudja, hogy ezt jó, vagy rossz jelnek kellene-e venni, hiszen láthatóan őt cseppet sem zavarja, hogy olyan valakivel van, akinek férje van, aki ha arról van szó mondjuk úgy köteles lenne házastársi kötelezettségeit is elvégezni mellette, na nem mintha ez nálunk Michaellel felmerült volna az utóbbi időben. Viszont, ha ezen a vonalon indulnék el a gondolatmenetben egyértelmű lenne, hogy Alaric igen szabad szellem, tehát néhány randi még nem jelenti azt, hogy ne élvezné a többi napokon ugyanúgy az életét, mint eddig, mint ahogyan azt az újságok írják róla. Talán Samnek igaza van, ha ebbe jobban belegondolnék féltékeny is lennék kicsit, még ha nem is lenne jogom hozzá, hiszen nem vagyunk együtt... csupán randevúztunk eddig kétszer. A szerencse az, hogy jelenleg nem igazán van módonban, hogy gondolkozzam, hiszen minden egyes csókja és érintése kitakarít a fejemből mindent, aminek most nincs ott helye. Hiába mondják,hogy a nők egyszerre több mindenre is tudnak koncentrálni, azért akadnak olyan helyzetek, amikor még nekünk is kiürülhet a fejünk. Elengedem magamat és olyan igazán könnyűnek érzem az egészet, ahogyan haladunk előre. Egyértelműen az ő kezébe helyezem az irányítást, lévén minden bizonnyal neki van több tapasztalata e téren. Én az összesen két férfival akihez közöm volt, nem nevezhetem magamat vérbeli profinak, arról nem is beszélve, hogy jó ideje ki is estem már gyakorlatból. A helyzet mondjuk azt mutatja, hogy ezt sem lehet elfeledni, mint ahogyan a biciklizést sem, hiszen bár esetemben nem mondható olyan egyértelműnek a vágy jele, mint ahogyan azt ő csípőtájon jelzi, aztén a csókjai csak elérik a hatást, hiszen a melltartó a földre hull és így már igen jól látszik, hogy nem kell sokat küzdenie azért, hogy a vágy elöntsön tetőtől talplig. Ezt azzal is jelzem, ahogyan a csípőmet nekifeszítem és beharapom a számat. Oh nem, már eszembe sem jut a tény, hogy épp megcsalom a férjemet és most még arra sem gondolok, hogy ez milyen csúnya következményekkel járhat, ha esetleg kitutódik. Már csak rá koncentrálok és arra, hogy igen hosszú idő után minden feszültséget és fáradtságot ki fog takarítani belőlem az élvezet. Ha végül ez az egész nem hoz majd semmit, hát talán tényleg már ezért is megérte, hiszen az események fokozódnak, már egyikünk sem gondolkodik semmin, vagy gondol túl semmit, csak az utolsó ruhadarabok lekerülésére van szükség, hogy egyesüljünk, mindezt a tetejében egy színésznő öltözőjében. Sok időnk bizonyára nincs, de őszintén kétlem, hogy sok időre lenne szükség...
Nem érzem rajta, hogy kitáncolna, és ez nagyon jó, tovább gerjeszti a hangulatot azzal, hogy a válasz helyett az ingemet kezdi el gombolni. Könnyedén ejtem le a vállamról a zakót, hogy amíg az ingemmel foglalkozik, aztán végigcsúsztatom a kezemet a hátán és lehúzom az élénk, testhez simuló ruha zippzárját, de csak akkor segítem le a válláról, amikor már ő is végzett a gombokkal, hogy szinte egyszerre fedezzük fel egymás testét. A szobában a fényforrás főként a tükörre függesztett apró égőkből áll, amik a sminkelés közben tökéletes fényt nyújtanak, és azon kívül a mennyezeten csak egy gyengébb izzó ég, tehát a kanapén egészen kellemes a hangulat, cseppet sem direkt. Tisztában vagyok azzal, hogy két gyereknek adott életet, és azzal is, hogy nem egy huszonéves fiatal, de ez a legkevésbé sem érdekel, a domborulatai úgy tökéletesek, ahogy vannak, nagyítót pedig nem fogok elővenni, hogy bőrhibákat keressek. A nők jobban törődnek az ilyesmivel, mint a férfiak, akármennyire hihetetlen. Ahogy lehámozom róla a ruhát végigfektetem a kanapén és elindulok a nyakán lefelé, miközben amennyire lehetséges, kényelmesen végigfektetem a kanapén. Úgy tűnik, hogy nekem tökéletesen elég biztonságot nyújt, hogy az ajtó be van reteszelve és senki se nyithat ránk, olyan magabiztossággal hajolok fölé, mintha egy baldachinos ágyban hevernénk egy tökéletes randevú után egy hotelben. A kezeim újra a hátához csúsznak, miközben a csókjaim már a melltartójának a peremén járnak és egy könnyed mozdulattal csatolom le róla, hogy folytathassam a csókokat a szövetet lefejtve az egész testén. Csak annyi időre emelkedem fel, hogy a nevemet hallva egy hosszú csókot adjak az ajkaira, miközben a már félmeztelen testemet - persze nem teljes súllyal, ez a feszülő, izmos karjaimon egyértelműen látszik - ráeresztem és a vágytól forró felsőtesteink és derekunk is elkerülhetetlenül és keményen összesimul. - Sandrin... - suttogom halkan, érzéssel és kissé talán sziszegve a mormolás miatt. Az egyik kezemmel megtámasztom magam, a másikkal a dereka alá nyúlok a fenekéhez és megemelem, hogy még közelebb vonjam, bár eddig is egyértelműen érezhette a vágyat, ami lüktet bennem, de ez talán afféle állatias ösztön átgondolatlanul, hogy megszorítsam és hozzányomjam a csípőmet.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-08-24, 15:04
Azt hiszem ráérek akkor aggódni azon, amit az újságok írnak róla, ha már bármi komoly kialakul. Úgy értem ez végül is csupán a második randevúnk és én pont azt fogadtam meg, hogy nem ugrom fejest folyton mindenbe, nem kell minden pasashoz hozzámennem, akivel kapcsolatom van nem igaz? Eddig legalábbis úgy fest, hogy ezt eléggé elhibáztam, mert házasságból házasságba sikerült keveredni és kimaradt az áthidaló időszak, amikor csak kiélvezem azt a bizonyos szabad életet, amit ő él. Nincsenek illúzióim, minden bizonnyal élvezi az életét és igenis van annak bőven igazságalapja, amit az újságok írnak róla. Az persze bizonyára szíven ütne, ha tudnám, hogy az első randink után, hogyan zárta az estét, de erről szerencsére nincs sejtésem, ahogyan arról sem, hogy akár holnap, vagy holnapután mi a terve. Nem tettünk esküt, és kettőnk közül én vagyok az, akinek férje van, tehát vannak házastársi kötelességei, bár tény hogy Michael és köztem már jó ideje ha közös ágyról van szó, akkor maximum alvásról beszélhetünk, de sose lehet tudni... Ezekkel a részletekkel most viszont tényleg nem foglalkozom, hagyom, hogy a fejem szépen lassan kiürüljön, a zavaró és kétséget súgó gondolatok könnyedén tova szálljanak és csak a mindent elsöprő érzések maradjanak a helyükön. Annyi biztos, hogy azzal nem lesz gond, hogy ne lenne kellő tapasztalata mihez is kell kezdeni egy nővel, én pedig bátran rá hagyatkozom. Kellemetlen, de jó ideje nem volt részem ilyesmiben, talán még titkon attól is félhetek, hogy kijöttem a gyakorlatból. Talán ez egy kis feszélyezettséget szül bennem, de fel sem merül, hogy újra csalódást okozzak neki. A néma kérdésre a válasz is gyorsan érkezik, ahogyan megcsókolom és én magam is az ingjével kezdek el babrálni, hogy mielőbb megszabaduljon tőle. Biztos vagyok benne, hogy nem okoz majd csalódást, amit alatta találok, hogy egy ilyen férfi nem az a típus, aki pocakot eresztene titkon a ruha alatt, vagy ne tenne eleget a külsejéért. Az én esetem már más, bár az alakommal nincs probléma és persze valamilyen szinten számoltam azzal, hogy a mai nap a ruha is lekerülhet rólam, de annak a nyomait nem tudom eltűntetni, hogy két gyereket hoztam a világra. - Oh Alaric! - lehelem, ahogyan lejjebb siklanak az ajkai a nyakamra és minden bizonnyal most már lehúzza a ruha cippzárját is. Nem mondom, hogy tökéletes hely egy kis kanapé, de nem vagyunk már tinik, hogy tökéletesnek kell lennie az első alkalomnak, vagy mi. És a maga nemében azért ez is épp elég izgalmas. Végtére is még nem igazán csináltam ilyesmit, titokban egy olyan helye, ahová igazából be se szabadna tennem a lábamat, helyette pedig nem csak betettem, még rosszalkodni is fogok a színház igazgatójával.
Hm, lehetséges, hogy amennyiben nem biggyesztené hozzá azt az eddig szócskát úgy határoznék, hogy akkor felhagyok a meglepetésekkel, ám úgy tűnik, hogy inkább egy új élményként tekint rá és nem negatívumként. Remélem is, hiszen minden tervezés és energia, amit belefektettem azért volt, hogy Sandrin kellemesen érezze magát, nem azért, hogy kényelmetlenül. Inkább álltam elé gesztusokkal, meglepetés randevúkkal - legutóbb az impozáns helyszínnel, most pedig a privát körbevezetéssel -, mintsem olyan meglepetéssel, ami tényleg megosztó lehet. Repülőgépből kiugrani például egészen biztosan nem fogunk, ha rajtam múlik. Miközben a lapokról beszél nem látszik rajta, hogy elítélné az életstílusomat, amit látott, így hát csak bólintok egy aprót. Inkább nézzenek egy középkorú playboynak és foglalkozzanak azzal, hogy mikor milyen hölgy billeg a karomon, mintsem azzal, amivel valójában foglalkozom. Kellemes meglepetés, hogy őt ez nem érinti olyan rosszul, talán azért, mert a kapcsolatunkat felületes időtöltésként kezeli, vagy azért, mert intelligens mai nőként tudja, hogy a lapok mindent felnagyítanak, amit csak lehet. Akárhogy is, a pletykarovat nem állhat közénk ebben a pillanatban… Átkarolom és közel vonom magamhoz, amiből persze van számára menekvés, nem vagyok agresszív, ám remélem, hogy eszébe sem jut ezúttal visszakozni. A csókban szinte felolvadunk és ahogy megérzem a finom kezeit a hajamban kissé belemosolygok a csókba, ahogy elönt a magabiztosság és az érzés, hogy ezúttal semmi sem állhat közénk - hiszen a helyet nem lengi körbe a családjának a szelleme, sehol egy kép a férjéről, ami emlékeztetné arra, hogy félrelép, vagy a gyerekeiről, ami bilincsbe fogná mert “erkölcstelennek” bélyegezné a társadalom. Nem kapom fel, mint a klisés romantikus filmekben tenné a férfi a szíve hölgyével, de a derekánál vezetve a kanapéhoz húzom és az ölembe vonom, miközben a kezem lassan végigsimít újra a testén, ám ezúttal nem csak a gyönyör vezérli, hanem egy szándék is - megkeresni az élénk, szemkápráztató ruhájának a zippzárját. Közben az ajkairól lassan az álla vonalára, majd a nyakára vándorol az ajkam. Ám ha rátalálok a ruha nyitjára, akkor csak végigsimítok rajta, és megállva nézek bele várakozóan a szemébe, hogy megadja az engedélyt. A tekintetem szó szerint azt üzeni, hogy legszívesebben felfalnám, birtokba venném az egész testét, felemésztene minket a gyönyör és a vágy, de mégis megállok, mert nem akarom, hogy az egész átforduljon valami olyanba, amit a későbbiekben megbánna. Én nem fogom, soha, de én vagyok kettőnk közül a laza erkölcsű agglegény, így hát ilyen szempontból nekem teljességgel mindegy, hogy ki mit gondol rólam, a lelkiismeretem egy üresen kongó sötét tér. Nem feltétlen arra vágyom, hogy szóbeli beleegyezést adjon, az lehet, hogy ebben a fűtött pillanatban hamisan csengene, elég, ha csak bólint, ha újra megcsókol, ha bármilyen olyan gesztussal folytatja az egészet, amivel tudom, hogy ő is akarja és aktívan fogja megélni. Még erre a pár pillanatra is, amíg megállok szinte megfeszülnek az izmaim a zakóm alatt, mintha erőnek erejével tartanám vissza magamat attól, hogy mindenféle teketóriázás nélkül ledöntsem a kanapéra és rávessem magam.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-08-20, 14:33
- Sosem voltam a meglepetések kedvelője... eddig. - valahogy furcsa dolog ez, de vele minden más. Megszoktam az életemet, mindenről tudom pontosan mikor és hogyan zajlik, meg van a mondhatni katonás rend már évek óta és ezen igazából Michael sem változtatott sokat. Mármint ő nem az a vehemens, spontán típus, mint amilyen Andrew volt. Ő sokkal lazábban kezelte az életet, de néha már tényleg olyan réginek tűnik a vele töltött idő, hogy már egészen elfelejtettem milyen, amikor valaki a túlzott komolyságomból egyszerűen csak minden előzetes figyelmetetés nélkül kiragad és a mélyvízbe dob. Pedig jó érzés volt, halványan még emlékszem rá, hogy így volt. - Nem mondom, hogy mindent elolvasok, de igen azért olvastam már néhány cikket a színházról és rólad is. - és most nem látni a tekintetemben semmit, ami arra utalna, hogy e miatt kényelmetlenül érezném magamat. Sam jól mondta nem szabad azzal foglalkoznom, amit az újságok írnak még akkor sem, ha ezek szerint Alaric nem enged ki olyasmit, ha lehetősége van rá, amit nem akar közszemlére tenni. Persze ez alapján azért nem mutatják be őt szentéletűnek, de ezt igazán nem is várhatja el az ember egy agglegénytől igaz? Ahogyan, ha innen nézzük az sem meglepő, hogy mire megfordulok már csukja be az ajtót, sőt már-már egyértelműsítve, hogy rajtam áll ezúttal is mit szeretnék, a reteszt is a helyére tolja. Sok idő nincs a bemutatóig, azt jól tudom, viszont mivel ő van itthon biztos, hogy ő van jobban tisztában, hogy teszem azt a szoba lakója mikor tér majd vissza és őszintén szólva ahogyan közel von magához nem is nagyon gondolkodom már ezen. Ránk senki sem nyithat és tényleg komolyan gondolom, hogy valahol egy részem megbánta, hogy nem marasztaltam legutóbb. Halkan sóhajtok csak belefeledkezve a csókba. Olyan régen éreztem már ezt, hogy valaki ennyire egyértelműen vágyik rám és hát nem is kérdés, hogy jelenleg erről van szó. Nekem sincs vételen akaraterőm és nem is feltétlenül van rá szükség. Igaza van, ahogyam Samnek is végre kicsit élveznem kellene a saját életemet, hiszen az idő csak úgy rohan. - Igen... Carpe diem! - ezzel pedig egyértelműsítve, hogy teljes mértékben rábízom magamat egészen szorosan hozzásimulok elveszve az ölelésében, az érintéseiben csak élvezve a csókot. A kezeim finoman a hajába siklanak. Nem, sosem csináltam még ilyesmit, nem vagyok én magam sem az a heves típus, vagyis már régen nem vett le senki így a lábamról, de most nincs szükség az átgondoláasra, egyszerűen csak bele akarok feledkezni ebbe, nem gondolva a következményekre.
Kicsit elmosolyodom, megértem a válaszát, hiszen egy pszichológus inkább hallgat és a lehető legkevesebb beavatkozással vezeti rá a páciensét - azt hiszem. Ugyan érdekelnek az emberek motivációi, de még sem vagyok olyan beképzelt, hogy azt mondjam valamilyen szinten értek is a művészetéhez, megmaradok büszke laikusnak. - Ez esetben biztonságban bemutathatom a színfalak mögötti életet, nem kell félnem a leleplező riporttól. - válaszolom egy vidám csillanással a tekintetemben, nem követve a pillanatnyi zavarát a fiatal hölgy említésére, magabiztosan fordulok inkább körbe az öltözőben és a tekintetem átsuhan a röplapokon, mindenen. - Legyen meglepetés. - szólalok meg sejtelmesen, hiszen egyszerűbb megmutatni, mintsem elmagyarázni a színház homlokzatát. Mivel érdeklődik, mindenképpen megmutatom majd a későbbiekben, a nyílt kosztümös főpróbán már nem kell semmit elintéznem. Persze a fél szemem rajta lesz majd a társulaton, mint mindig, de ezt nem kell szó szerint érteni. A színházat én hoztam életre és éppen ezért minden szeglete a szájízemre van formálva. - Igen, jobbára sikerül csak olyan információkat lehozniuk, amiket én is engedélyezek. Szoktad követni a lapokat? - kérdezem meg kissé felvont szemöldökkel, érdeklődve. Az az igazság, hogy így is előfordul, hogy egy sikeres pojácának festenek le, aki minden megnyitón más nővel jelenik meg, de ez engem általában csöppet sem érdekel. Van akkora egóm és magabiztosságom, hogy csak a színházam sikere és megítélése érdekeljen, az nem, hogy engem milyennek tartanak. Sőt, a negatív reklám is reklám. Ám most, ahogy a nőre pillantok egyértelmű, hogy az ő véleménye mégiscsak érdekel. Nem csak egy a sok közül. Nem olyan nagy az öltöző, így amíg a ruhákat és az ékszereket nézi én néhány lépéssel az ajtóhoz lépek, és amikor felém fordul lassan becsukom és a reteszt is átkattintom. Ahogy elkezd beszélni odalépek hozzá, magabiztosan, de finoman, és a kezeimet a derekára teszem, hogy közel vonjam magamhoz. Nagyon is jól esnek a szavai, a büszkeségemet simogatják, hogy megbánta, de tudom, hogy igazán nem lenne szép, ha ezt hangoztatnám. Ahogy magamhoz vonom az egyik kezemmel alányúlok az állának, talán klisés, de még is tökéletes ahogy a tekintetünk találkozik. - Te is hiányoztál nekem. És én is bántam, hogy nem marasztaltál… - suttogom halkan, mélyen a szemébe nézve, majd a kezem, amivel az álla alá nyúltam a tarkójánál a hajába túr és egy csókra vonom magamhoz, hosszan, mélyen. Az ajtó zárva, a retesz kitart, a színésznőnek pedig nem kéne már visszatérnie a kezdésig, így hát ez a csinos öltöző a rózsaillattal, kényelmes kanapéval, zuhanyfülkével csak a miénk. Mint egy kis hotel, bár ágy helyett csak egy kényelmes kanapé van. Ugyan érezni rajtam, hogy nem bánnám, ha a csókból több is lenne, itt és most, de ha a saját otthonában nem állt készen rá, akkor lehet, hogy a színház primadonnájának öltözője se üti meg a mércét. Ettől függetlenül szorosan tartom végigsimítva a testén, a ruhája feszes és szexi, csak úgy vibrálnak a színei a jobbára mélyvörös, arany és fekete színekben játszó színházban. - Carpe diem, Sandrin. - suttogom, amikor megszakítom a csókot és mivel pszichológus illetve a mágia nyelve a latin, így biztos vagyok benne, hogy nincs szükség magyarázatra. Élj a mának, élvezd az időt, ne szalajtsd el a lehetőségeket. Kicsit szofisztikáltabb, de valljuk be, mondhatnám azt is, hogy múltkor nem marasztalt, de ma bepótolhatnánk...
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
káosz
Sandrin Delight
Reveal your secrets
Tárgy: Re: The Old Queen’s Theatre 2020-08-15, 15:12
A felvetésre azért felnevetek. Én és az újságírás!? Nem hiszem, hogy jó lennék benne, mármint végül is kérdezni tudok, hiszen az én munkám is pont erről szól, de nem hiszem, hogy így nagyközönség előtt jó lennék benne, mármint nem szeretem faggatni az embereket és kiadni a titkaikat. Én pont, hogy megőrzöm mások titkait, ez a munkám. - Nem hiszem, hogy menne. A riporterek kissé erőszakosnak tűnne időnként. - hát igen gondolom nekik a nagy sztori kell, én pedig azért kérdezek, hogy segítsek és a dolgok mélyére ássak, azért nagyon más a kettő, de örülök, hogy ilyen részletesen válaszol, bár persze akaratlanul is belopakodik a tudat alattimba a fiatal gyakornok hölgy... hiszen lássuk be én már nem vagyok annyira fiatal, Michel pedig éppenséggel pont a fiatal titkárnőkért van oda... De elhessegetem a gondolatot, hiszen Sam is jól mondta, kicsit csak ki kell kapcsolnom, élvezni az életet és nem mindent túlságosan komolyan venni, bármennyire is nehéz feladatnak tűnik ez. - És itt nálatok milyen? Kíváncsi lennék rá, főleg ha szeretsz ott lenni. Biztos egészen más onnan a kilátás a színpadra és mindenki másra is. - titkos kis hely, ahonnan a nézőteret is jól beláthatja, úgyhogy tényleg szívesen megnézném, már ha szabad és biztosan tudunk odafent is vigyázni magunkra, mégis csak boszorkány vagyok magam is, bár tény hogy a munkám nem elengedhetetlen kelléke a varázslás. Az utóbbi években azért sokkal inkább kezelem jól a háztartási bűbájokat, mint más bonyolultabb varázslatokat, de csak nem lehet olyan könnyen kijönni a gyakorlatból. - Tőled is nagy profizmust várhat el, hogy kezelni tudd őket igaz? - elmélyülve sétálok körbe, figyelve a ruhákat. Nem mondom, hogy én szegény lennék, nincs gondom a pénzzel, de a luxus távol áll tőlem. Mégis csak két gyerekem van, nem szokásom kasmírt hordani és az itteni ékszerek is olyan túlzónak tűnnek legalábbis számomra, aki sokkal inkább híve az egyszerűségnek. Azért néhány perc után mégis csak elszakítom a pillantásomat a sok-sok holmiról és csillogásról, hogy szembeforduljak vele és kicsit közelebb lépjek. Nem is figyeltem, hogy az ajtó tárva-nyitva maradt-e mögöttünk és ha netán igen akkor nem tudom ha épp odakint folyik a munka akkor mennyire járhat erre épp mostanság valaki, így talán ez is okozza a bizonytalanságomat, hogy azt a maradék néhány centit megtörjem közöttünk. - Hiányoztál... olyan csodás volt a legutóbbi este és én... - elharapom a mondatot és egy pillanatra elakadok, még talán egy leheletnyi pír is megjelenik az arcomon, ahogyan próbálom megfogalmazni a gondolataimat. - Talán kicsit bántam is, hogy nem marasztaltalak. - bököm ki végül. Na nem mondom azt ki, hogy ez volt a legrosszabb döntés, amit tehettem és arra még csak nem is gondolok, hogy ő gond nélkül megoldotta, hogy kezelje az esetleges csalódottságát, de azért mégis úgy érzem tudnia kell, hogy kicsit mégis bánom, hogy nem voltam elég bátor, de lehet hogy mégis csak így volt a jobb. Magam sem vagyok teljesen biztos benne, csak azt tudom, hogy most hogy itt vagyunk, szinte epekedve vártam a pillanatot, hogy kettesben legyünk és újra megcsókoljon.
Kicsit elmosolyodom a szavaira, nem önelégülten, mert az igen csak bántaná azt a képet, amit felépítettem a korábbi szerénykedő mosollyal, de azért érezni, hogy örülök a megfigyelésének és hogy jól esik, hogy úgy látta, hogy követnek engem. Erős egyéniség vagyok, erős kézzel igazgatom a színházat és az alkalmazottaimat, így nagyon fontos, hogy egy hullámhosszon legyek velük. Ha a művészek és dolgozók között megindul az elégedetlenség, sok minden félresikerülhet. Ráadásul akad közöttük olyan is, aki az éjszakai életemben is jelen van, ugyan nem sok. - Hmmm, érdekes kérdés. Talán te is szeretnél pályát módosítani és közéjük állni? - kérdezek vissza, egy kis mosollyal, természetesen tudom, hogy nem így van, de tényleg úgy hangzott, mintha riportkérdést tenne fel. - Nem mondanám, hogy különösebben nehéz. Meg kell adni, amit elvárnak és ha elégedettek, akkor gyorsabban végeznek a kérdezősködéssel, kiváncsisággal. Persze ehhez átgondoltan kell kommunikálni a bemutatókról, esetleges sztár-konfliktusokról, amik előfordulhatnak a színészek között, de van egy fiatal publicista gyakornok hölgy, aki igen ügyes tanácsokkal lát el minket. - válaszolok kimerítően, őszintén, a szokásomhoz híven nem csak felületesen reagálok a szavaira, hanem tényleg figyelmesen. - A szavaidból egy nemet feltételezek. - bólintok hát megértően, és ugyan nem szándékozom belefolyni a magánéletének ezen aspektusába, komolyan nem értem, hogy miért van még vele. Persze ez abból fakadhat, hogy én soha nem tartottam fent hosszútávú kapcsolatot, ha terhes lett a számomra, akkor elküldtem, illetve előttem nincsen semmiféle minta, ami mutatná, hogy a gyermekeknek és a családoknak együtt kell maradniuk - engem soha nem szerettek és gyakran küldtek el otthonról, végül szinte szolgaként - még ha nem is éppen a takarítás volt a feladatom - Voldemort nagyúrnak ajándékozva. - Igen, valóban létezik, persze színháza válogatja, hogy mennyire van kiépítve, gyakran tényleg csak a reflektorok, függönyök, díszletek lógnak rajta és csak egy vékony, de biztos palló, amin a kellékkezelők mozognak, de senki más. - válaszolom és természetesen esetünkben nem csak egy kis életveszélyes pallóról van szó, bár mindketten felnőtt varázslók vagyunk, így hát akkor is tudjuk biztosítani magunkat észrevétlenül talán, ha közben már a nézőtér megtelt és az előadás megkezdődött. Természetesen nem ideális így varázsolni, de nem is lehetetlen és ugyan ezt csak sejtheti, de éppen annyira értek az észrevétlen cselekvéshez, mint a színpadias szemfényvesztéshez - hiszen ez egy ugyanazon érme két oldala. Bevezetem az öltözőbe, és a kérdése hallatán egyszerűen válaszolok. - Természetesen nem szabad. - mégis ennek ellentétesen meg se rezzenek és már bent is vagyunk és könnyed mozdulatokkal körbemutatom a helyet majd figyelem, ahogy elveszik a részletekben. - Néhol túloznak, de valóban igen, nos, érzelmes asszony, ami a szívén, az a száján és mindig mindenről megvan a véleménye. - foglalom össze, és való igaz, hogy talán ő az, akiről a legtöbbször hoznak le cikket a lapok, még rajongójával is veszekedett, plána a romantikus kapcsolatai, ami igen viharosak, és együttműködni sem a legegyszerűbb - de már többnyire mindenki megszokta és mivel húzónév a körünkben, elfogadta, hogy milyen. Annyira nem nagy a színház, hogy a leghíresebb színészekhez hasonlóan teljes luxus vegye körbe és akármit kérhessen, de azért ahogy Sandrin körbefordul meglát egy ruhaállványt, amin ott sorakoznak a fellépésekhez kellő kosztümök, a másik végén pedig szebbnél szebb utcai szettek, estélyik, minden alkalomra, de minden egyes ruhadarab eleganciát és luxust sugall, még ha farmer is a nadrág, akkor is selyemblúz és kasmír pulóver van fölötte. A tükör előtt egy hatalmas sminkkészlet, valószínűleg mondjuk inkább a sminkes teszi fel őket, és nem a színésznő, a kis dohányzó asztalon pedig a virágokon kívül brosúrák sorakoznak, amik kicsit többet mondanak el a színésznő lelkivilágáról - nem csak éttermi lapok és magazinok, hanem feminista szórólapok, LMBT+ anyagok és szórólapok, vélhetően vagy nagy támogatója a megmozdulásoknak, vagy a családjában valaki előugrott a szekrényből, vagy éppen… ő magának vannak meg a titkai. Milyen szerencse, hogy nem újságíró szabadult be ide, mert már ennyiből ezernyi szalagcímet hazudnának össze.
[You must be registered and logged in to see this image.] A fegyelem szabadság nélkül, - zsarnokság A szabadság fegyelem nélkül -
