Vasútállomás

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Halkan, kicsit morogva, gondterhelten sóhajtok fel, hiszen nem a világ legjobb érzése a kölyöknek csalódást okozni. Egyelőre nem is annyira érzem, hogy az igazság felszabadítana, talán azért, mert az anyám még hátra van és lehet, hogy ő nem lesz ilyen megbocsájtó... A szüleim voltak egész életemben az egyetlenek, akik igazán hittek bennem, támogattak, hogy a nyomorból rendőrakadémiára menjek és végre a zsaruk merjenek a környékünkön rendőrt hívni az emberek egyáltalán, hittek abban is, hogy azt a fiú nem az én hibámból halt meg, és hittek nekem akkor is, amikor azt mondta, hogy a húgom a férjét választotta helyettünk akkor is sikerült meggyőznöm őket, hogy ne keressék őket, mintha valami alvilági maffiózó lett volna Katica apja...
- A Téli szünetetekre megoldom mindenképpen. - bólintok, remélve, hogy azzal, hogy ezt biztosítom egy kicsit felszáll a mellkasomról a teher. A mosolya még mindig halvány és azt is visszautasítja, hogy kajával kenyerezzem le, így elsőre már kezdenék morcossá válni, de a végül a kérdése tényleg arra utal, hogy nincs minden veszve. Az is teljesen jogos lenne, ha ma már látni se akarna így az, hogy még meg is hív egy jó adag reményt ad, hogy nem csesztem el az egészet mielőtt még igazán megismertük volna egymást az unokahúgommal. Vagy két évtizedig voltam el magamban, nem csak ő maradt egyedül, de most itt az ideje, hogy a családegyesítésre szánjam az energiáimat, ha egyszer én voltam az, aki szétszakította. A fegyverek utáni kutatás úgy is stagnál egyelőre, legalább is remélem, hogy Sheska tényleg elfoglalt és tényleg nem talált valamit, nem egyszerűen talált egy mágikusabb partnert a feladatra és kihagyta a fajankó fejemet.
- Persze, hogy elmegyek, soha nem mondanék nemet a sütire. - válaszolom, pedig nyilván nem a kajáért megyek, hanem érte, és befejezve az italt mielőtt átmennénk a lakásukhoz gyorsan lerakom a táskámat a kibérelt szobába, csak a fegyveremet, pénzt, az irataimat rakva el. A kisbabákkal sok mindent nem tudok kezdeni, bár tény, ami tény, cukik és biztos ölelgetni-valóak, de kicsit tartok tőle, hogy összezúznám őket - pedig már nem is annyira kisbabák -, de az biztos, hogy a hosszú hajat és a szakállat szeretik húzogatni én meg tűrök mint valami hűséges családi eb.
Soha nem kérném meg arra, hogy titkolózzon a lényegében nevelőanyja előtt az én érdekemben, így ugyan magamtól nem hozom fel a témát a mai nap folyamán. Viszont ha látom, hogy a titok egy kicsit is terhére van, amikor megmutatja az albumot, akkor másnap bizony jöjjön a természeti katasztrófa, elmondom Missy-nek én magam és állom a teljesen jogos szidalmait.  Már az első találkozásnál afféle erkölcsi csőszként lebegett a szemem előtt akkor is, amikor ott se volt, de van pár hónapja, hogy megbékéljen, ameddig elintézem a családlátogatást úgy is... Abba úgy sem nyugszom bele, hogy elkönyveljen szemétládának és ki akarjon zárni az unokahúgom életéből, sajnos nem kódolták belém, hogy tiszteletben tartsam a határokat, főleg azok után, hogy a rendszer, amit követtem engem árult el. Nem véletlenül köthettem ki egy titkos társaságnál, végül is...

// Én is köszönöm, nagyon tetszett, olyan aranyosak! Remélem visszaérünk hozzájuk a listán karácsony környékén és tudunk ötletelni egy izgi családegyesítést. //

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

A tétova kis tekintetét nézve megszakad kicsit az a nagy szívem, ami lehet, hogy ránézésre elképzelhetetlen, de igazán vajból van. Vagy legalább is tud lenni, mert ugyanannyira képes vagyok kemény döntéseket is hozni, a Testvériség biztonsági főnökeként rengeteg feladat és felelősség hárult rám a rendőrség kötelékének elhagyása után. A kérdése egy kicsit pofon vág, habár teljesen jogos, nem is fintorodom el, csak felsóhajtok és a kezemet az arcomhoz emelve beletúrok a most éppen egészen rendezetten tartott szakállamba gondterhelten.
- Tizenöt évvel ezelőtt egy teljesen más ember voltam, egy dühös és ijedt férfi, aki tehetetlennek érezte magát és minden energiáját a gyűlöletre pazarolta el. - válaszolom, magamhoz képest elég jól összefoglalva, persze lehet, hogy neki ez egyáltalán nem válasz. - Soha nem fogok eltűnni és soha nem fogok a varázslókra úgy gondolni, mint ezelőtt. Megismertem igaz embereket és romlottakat is, boszorkányok és egyszerű emberek között is és ma már tudom, hogy hülyeség volt az egész. - válaszolom mély hangon, valahol kiérződik mögüle, hogy nem éppen kellemes erről beszélnem. Mennyi évet pazaroltam el, mennyi évet vettem el a családunktól, ami lehetett volna egységes és boldog. Kár bele menni a "mi lett volna ha" kérdésbe, hiszen rövidesen oda jutnánk el, hogy én nem lennék körözött bűnöző a Minisztériumuk és a Testvériség szemében is az édesanyja pedig lehet, hogy nem is szenvedett volna balesetet a testvérével. Vagy lehet, hogy egy hawaii nyaralásra menet mindannyiunkat felrobbantották volna a repülőtéren a terroristák. Miért ne. Lehetne.
Érte nyúlok és nem húzódik el, de azért elég rendesen figyelem, hogy ne arról legyen szó, hogy megijesztettem, vagy ilyesmi, hiszen gyakran váltok ki ilyen reakciót, főleg a gyerekekből. Kathie percek alatt olyan közvetlen volt, mintha egész életünkben ismertük volna egymást és most egy kicsit azért rezeg alattam a léc és nagyon tartok tőle, hogy megtört a bizalma felém.
- Mindent meg fogok tenni, hogy elrendezzem a látogatást, jó? - kérdezem meg, egy kicsit biztató hangra váltva, de nem megy az éles váltás se a mézesmázas édesgetés, tudom, hogy elcsesztem és a bűntudatom hegyomlásként nehezedett a vállamra az első találkozásunk óta abban a kávézóban. - Lehetőleg minél előbb, de lehet, hogy elnyúlik az őszi vagy akár a téli szünetig, már ha nektek is van olyanotok egy bentlakásos iskolában. - teszem még hozzá, nem akarom félrevezetni, inkább tudja az első pillanattól, hogy egyáltalán nem a jövő hétvégéről beszélünk. Hogy mit fog szólni az anyám hozzá? Úgy vágtam közéjük az éket, hogy azt se tudták, hogy a húgom férje varázsló, mással indokoltam meg az utálatot. Katica éppen olyan lány, amilyet minden nagymama álmodna magának, szóval én egyáltalán nem aggódom, hogy bármi baj lenne közöttük. Nem szép szokás, de egy kis mormogás után kikérek egy igazi csapoltat, berögződés, hogy a rossz hírekhez és a gondokhoz jár a pia.
- Kérsz még valami üdítőt, valamilyen kocsma kaját? - kérdezek rá, nem mintha ilyesmivel le lehetne fizetni és fel lehetne egyszerűen vidítani, azért ennyi idősen már kész nő, nem kisgyerek. Érzem, hogy jól elrontottam a látogatás hangulatát, de ha valaki azért harcol, hogy az igazságra fény derüljön nem lehet olyan kétszínű, hogy a saját titkait temeti el jó mélyre csak azért mert szégyelli a múltbeli döntéseit.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy tetszik neki a becézésem, talán még küzdök is az elérzékenyüléssel, de csak halkan mormogok valamit elhessegetve az érzelgősséget. Annyi mindenből maradtam ki, de olyan nyílt és közvetlen velem, mintha sosem tettem volna semmi rosszat ellenük, pedig hát...
- Az érzések nem mindig logikusak és idővel biztosan megbékélsz vele, addig is érzed, amit kell. - válaszolom, ennél mélyebben ha akarnék, se tudnék belemenni, hiszen nem szoktam túlságosan magamba fordulva meditálgatni az érzéseimen. Nem arról van szó, hogy valami tuskó vagyok és nincsenek, csak nem bonyolítom túl az életemet annál, mint amilyen. Azt is gyorsan lezártam, hogy Daphne lepattintotta a közeledésemet azért a taknyosért - rendben, nem vele indokolta, de nyilvánvaló volt, hogy mi lesz a vége - és nem lamentáltam rajta hónapokig. Ahogy akkor is ahogy tudtam, léptem az ügyben, amikor megtudtam, hogyan érhetném el Katherine-t.
Az ajándékot követi egy medve ölelés, de a bűntudat túl erős ahhoz, hogy magamban tartsam az igazságot. A tagadás, ami azonnal kiszakad belőle kicsit még jobban szíven üt, hiszen ez is azt jelenti, hogy bízott bennem, hogy ennyi idő alatt is megszeretett, azt hiszi talán, hogy jó ember vagyok. Szeretnék az lenni, mindennél jobban, de már évek óta csak törlesztem az adósságomat a rengeteg hibám kijavításáért az univerzumnak. Nem mintha túlságosan hinnék a karmába, egyszerűen tisztességes embernek neveltek a szüleim.
- Nem tudhattam, de akkor sem volt helyes. - válaszolom halkan, érdes, bűntudatos hangon. Nem tudom, hogy van-e jobb mód arra, hogy erről beszéljünk, de ha van is, én nem találtam meg. Az arca egészen megváltozik, oda az öröm, sőt, ahogy lesüti a tekintetét újra az albumra nézve még látom is a könnycseppet, ami lepereg az arcán.
- Megértem, ha haragszol rám, Kath. Cserben hagytalak, nem is egyszer. - teszem hozzá, hiszen nemrég arról beszéltünk, hogy szégyelli magát egy kicsit, hogy dühös az apjára, hiába beteg. Én nem foghatom ilyesmire azt, amit tettem, csak egyetlen dologra. Az egész életemet az a pont határozta meg, amikor egy varázsló helyet cserélt egy szerencsétlen utcagyerekkel és véletlenül őt lőttem le. Előtte soha egyetlen ártatlant se támadtam meg, nem voltak túlkapásaim, én voltam a zsaru, aki a környékről származik, ezért megbíznak benne, de ez mindent tönkretett. És ekkor jöttem rá arra, hogy a varázslók léteznek és kezdtem el gyűlölni őket, ami miatt pedig a húgomat veszítettem el és szakítottam szét a családunkat. Nem szólalok meg mégsem, nem kezdem el ecsetelni, mert csak kifogásnak érzem az egészet a bűntudat nyomasztó súlya alatt.
- Igen. - vágom rá azonnal, kicsit talán meggondolatlanul, de abban reménykedve, hogy felnéz és a szemében látok egy cseppnyi örömöt vagy reményt az elhagyatottság helyett. - Megszervezni nem egyszerű, hiszen te most kezded az iskolát ő pedig már több, mint egy évtizede elköltözött Londonból, de ki fogom találni a módját. Ígérem, Katica. - biztosítom, ezúttal előre nyúlva, hogy megérintsem a karját, gyengéden megszorítsam, bár csak remélhetem, hogy nem fog azonnal elhúzódni. Az még egy jó erős öklözés lesz a gyomorban, bár már az, hogy sírni látom tehetetlenül fojtogat belülről.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Hazudhatnék neki, de hát engem nem abból a fából faragtak, még a Testvériség elrejtésével és a földalatti mozgalommal is voltak problémáim és csak a "nagyobb jó érdekében" békéltem meg vele, de az unokahúgomat félrevezetni nem fogom.
- Mindig lesz olyan tantárgy, amit rühellni fogsz, katica, de azokat elég csak magolni, túlélni, hogy eljuss a célig. Akármit is választasz továbbtanulni. - teszem hozzá, hiszen még fogalma sincsen én pedig nem ismételgethetem neki a rendőrtisztit, miközben igazából én is elhagytam a köteléket kiábrándulva belőlük. Még ha nem is az ő hibájuk volt, hogy nem hittek nekem, amikor egy varázslóról vallottam, hanem a társadalomé, hogy a varázsvilág még mindig elhatárolódik és titkolja a létezését.
Kicsit kínosan az édes löttybe temetkezem, amikor nehezményezi, hogy lényegében semmit sem tud a nagymamájáról, pedig él, én pedig a magam nyersségével próbálom fejben megfogalmazni az egészet, hogy ne mondjak hülyeséget vagy éppen bántót. Nem is sikerül előre válaszolnom, inkább hallgatok és a következő kérdésére figyelek, ami valóban kérdés.
- Nem. Jogod van minden érzésedhez és a helyedben mindenki haragudna rá, hiszen cserben hagyott, amikor a legjobban szükséged lett volna rá. Én is haragszom rá. - válaszolok neki, pedig lehet, hogy nem ezt a vonalat kéne erősítenem benne, és amikor vidáman elkezdi lapozgatni a képeket és még fel is nevet a bűntudat csúnyán feléled bennem. Az apróbb dolgokkal egyszerű őszintének lenni, de ez annál jóval nagyobb falat lesz. Amikor megölel az erős karjaimmal magamhoz szorítom, hosszan, hiszen érzem, hogy ő sem akar elengedni, de aztán az egész megváltozik, amikor először még a fülébe suttogok, majd elengedem.  
- Az én hibám. - jutok végül erre, egészen egyszerűen, de annál súlyosabban kimondva a szavakat. Vélhetően ezen a ponton ő is hátralép, a jóleső ölelése semmivé foszlik egyik pillanatról a másikra.
- Amikor eltávolodtam tőletek, akkor azzal egész családot szétszakítottam. Nem akartam, hogy a szüleim a közeletekben legyenek, dühös voltam minden varázslóra, az apádra is, még akkor is, ha ma már tudom, hogy akkor és ott jogtalan volt. A húgommal sokat veszekedtünk, elég csúnyán, és végül a szüleink mellém álltak és rám hallgattak, amikor azt mondtam, hogy jobb lesz nekünk nélkülük. Nélkületek. - fejezem be, de ezúttal visszafordulok az italra, ami inkább egy robosztus, bűnbánó kutya - vagy inkább medve - hatását kelti és nem egy magabiztos, szélesvállú férfiét, aki vagyok. Ahogy nem voltam büszke arra, hogy az apjuk miatt elvágtam minden szálat, úgy arra sem vagyok, hogy a szüleimet is rábeszéltem, hogy tegyék ugyanazt.
- Nem tudja. Nem tud semmiről, ami történt az anyukáddal és a húgoddal és arról se, hogy mi az igazi oka, hogy elriasztottam őket tőletek. Azt, hogy Erin halála után nem volt, aki vigyázzon rád, azt még én sem tudtam sokáig, nem hogy ő. - fejezem be, a mély, dörmögő hangom megtellik bűntudattal és érződik, hogy nem is sikerül a legjobban megfogalmaznom ezt az egészet. Előbb utóbb várható volt, hogy kibukkan ez is, talán tudat alatt azért is adtam neki az albumot, hogy így legyen és rákényszerítsem magamat, de nem vagyok valami nagy pszichomókus, hogy ezen kattogjak.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Teljesen át tudom érezni a kis pöttöm tanulás-szemléletét, én se voltam valami pedáns és habár egy titkos társaság tagjaként szőttem az összeesküvéseket, előtte aztán nem fogom megjátszani magamat.
- Hát, őszintén mondva nem. Bűnügyi jogból kétszer is meg akartak húzni. De a jó hír az, hogy a fizikai alkalmassági meg se kottyant és a kiképzést is elég jól tűrtem. - vonom meg a széles vállaimat, a korán keléssel semmi problémám nem volt soha, persze más kérdés, ha az ember besörözik előző este. Ha túlságosan, akkor nincs az az idő, amikor jól esik felkelni. - Végül azt is belém verték, nem vettem félvállról, hiszen nem csak egy munkát, hivatást választottam és milyen jól is tettem, hogy nem csak kettessel csúsztam át a zárón, számtalanszor nyúltam az iskolai tudásomhoz. - teszem azért hozzá, hogy nehogy azt higyje, hogy csak egy nagyranőtt izmos tuskó vagyok, aki semmibe veszi a szabályokat és a tankönyveket. Nem igazán élvezem a tanulást, de attól még tudom, hogy szükséges és kell.
Nem is tudom miért lepődöm meg, de még is felhümmentek a kérdésére egy kicsit, mielőtt válaszolnék. - Apám... nagyapád néhány évvel a születésed után elhúnyt, de a nagymamád él és virul, bár sajnos én sem látogattam hosszú ideje. Tudod, amit meséltem arról, hogy egy kicsit meg kell húznom magam... - itt elhallgatok, ugyan nem válaszoltam meg túlságosan, hogy milyenek voltak, sőt, azt se, hogy ha a nagymamája él akkor miért is nem vette magához a húgom halála után vagy éppen akkor, amikor a fél-testvére halt még és megint magára maradt.
Elismerően bólintok csak az összefogásra, nagyon helyes, látszik a tekintetemből, hogy erőteljesen pártolom, ha a sarkára áll. Szelíd ember vagyok egy bizonyos pontig, de ha valaki túlfeszíti a húrt akkor kő kövön nem marad, márpedig úgy sejtem, ha ő a kedves természetével besokallt akkor én is lekevernék neki néhány pofont. Mármint, ha még tinédzser lennék, jelen pillanatban egyrészt a fal adná a másikat olyat repülne, másrészt pedig azonnal feljelentenének, joggal.
Habár nem különösebben vagyok oda érte, azért megiszogatom ezt a vajsör dolgot, miközben kicsit mosolygok azon, hogy nem lehet a suliba bevinni. Hát, minket ez soha nem állított meg, de inkább csak somolygok és hangot nem adok az egésznek, mert a világ legrosszabb nagybátyja díjat vágja majd a fejemhez a végén Missy, ha bármit is visszahall.
- Ha jól emlékszem nem. - válaszolom, egy kicsit talán félvállról, nem annyira szeretek beszélni az apjáról. Soha nem jöttünk ki és az, hogy nem sörözött csak még elszalasztott lehetőség volt arra, hogy leüljünk egyszer és átbeszéljük a dolgokat. Nem mintha ő választotta volna, hogy varázslónak születik, ezt ma már nyilván megértem, se azt, hogy a traumától kisüljön az agya, de akkor se volt soha szimpatikus.
- Persze, hogy a tiéd. Gondoltad becsomagoltam, hogy kinyithasd és aztán kivegyem a kezedből és elrakjam magamnak? - nevetek fel öblösen, miközben magamhoz szorongatom fél kézzel, bár a puszitól kissé zavarbajövök. Már nem azért, mert bármi rosszra gondolnék, isten ments, szimplán azért, mert csak pár hónapja ismerjük egymást és még nem szoktam meg, hogy puszikat kapjak.
- Igazad is van, meg nem is. Trükkös vagyok, mi? - mosolyodom el és figyelem, ahogy kibontja. Ahogy lekerül a csomagolás egy régi fotóalbum kerül elő Murdoch család felirattal egészen régi, feketefehér képektől az újabbakig, ahogy halad az idő. Nem csak a nagyszüleiről van benne néhány kép, de még egy a dédszüleiről is. Nyomokban hasonlítanak rá, rám, az emlékeire az édesanyjáról és ahogy lapoz megláthatja milyenek is voltunk fiatalon, sőt, a legeslegvégére eljuthat odáig, hogy még nagy pocakkal pózolnak a szülei, aztán egy nagycsaládos kép a szüleimmel, velem, a szüleivel és a két apró babával a kezükben. Vegyesen vannak beállított képek, nagy események, esküvők, születésnapok és apró kis semmiségek is a mindennapokból, amik valamiért meg lettek tartva - egy mulatságos vagy éppen egy jól elkapott pillanat miatt mondjuk. Nyilván nem én kezdtem ezt a régi albumot, de az utolsó néhány oldalra már én kapartam elő mindent, amit csak tudtam, hogy megmutathassam neki.
- Tetszik?

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Egy halk hümmentéssel nem firtatom tovább, hogy kivel szeretné gyakorolni a képességeit és hogyan, bár látszik a tekintetemen, hogy szívesen tartanám szemmel, ha tehetném. De nem tehetem, nem csak azért, mert még csak pár hónapja bukkantam fel, hanem azért is, mert minden az ő oldalukon eltöltött perccel veszélybe sodorhatom magamat és ezzel őt is, ha rájönnek a kapcsolatra. Bár az új Testvériség roham léptekben akarja lerázni a régit magáról és új rendszert, helyszíneket kiépíteni, hogy akik kiugrottak ne árulhassanak el túl sokat, azért én még mindig elég sokmindent tudok. Túl sokat, mondanák a filmekben.
- Végül is az a lényeg, hogy ahhoz érts, ami érdekel, nem? És azért az, amikre képes vagy szerintem beleesik az érdekes kategóriába. - biztatom egy kicsit, talán terelgetve, mert az fix, hogy engem érdekel miért és hogyan tudja megváltoztatni a külsejét vagy vizet és jeget idézni, vagy ki tudja még milyen képességei jelentek meg a legutóbbi találkozásunk óta. Nekem azt mondták évekkel ezelőtt, hogy a varázslók csak a piszkafájukkal tudnak csodát tenni, de ez csúnyán megdőlt és itt áll előttem az élő példa. Azaz ül, mert közben már a Három partvisban helyezkedünk el az italokkal együtt.
Nem szándékozom megijeszteni, bár igazából azt se hittem volna, hogy büszkeséget pillantok meg a szemében. Soha nem volt saját családom, a húgomat is elveszítettem, nem állapodtam meg és nagyon rég éreztem, hogy valaki így nézne rám. Talán csak Katya az ő csacska furcsaságaival, de az még is csak teljesen más, mint Katicával, akinek a varázstalan gyökereit mesélem most el végül is.
- Nem volt egyszerű, az biztos, hogy nem volt ilyen bájoska, mint ez a falu, de rendben felnőttünk és a sok nehezítés csak erősebbé teszi az embert, tudod. - mosolyodom el, a mellkasomban az a meleg érzés egészen jólesően szalad szét, ahogy a fiatal húgom büszke pillantásait látom viszont. - Meg se fordult bennem, hogy valaha is inkább a rossz oldalt válasszam, ahhoz túl erős volt az igazságérzetem. Édesanyádnak is. - teszem hozzá végül, hogy minden apróságot, ami eszembe jut megosszak vele, hiszen akármennyire morózusnak tűnök az idegenek tekintetében, ritka szar gondolat az, hogy a húgom emléke a hosszú évek multán csak úgy kifakul, mintha soha nem is létezett volna.
- Hú, hát megfogtál. Van egy utóíze, amit megérzel mindenben, amiben benne van, sör, bor, pálinka, rövidek, koktélok, mindenben. Asszem örülnöm kéne, hogy ennyire nem tudod, hozzám képest igazi mintadiák vagy, ha szeretsz tanulni, ha nem. - húzódik az arcomon a mosoly lassan vigyorba, de őszintén fogalmam sincsen hogyan írnám le az alkohol ízét. Talán valami tróger alkesz azt mondaná, hogy mennyei manna és csodálatos és egyéb költői jelzők, de ez egyrészt a lánynak nem segítene sokat, másrészt azért annyi van bennem, hogy nem két lábon járó alkoholreklámként beszéljek hozzá. Még ha tény is, hogy nem egy-két fontot hagytam ott a kocsmákban, amikor lepattantam a zsaruktól és visszaadtam a jelvényem.
- Kifizettem megiszom, jó lesz ez. - mondom a magam egyszerűségével és húzok belőle, mintha tényleg egy korsó sör lenne, de az édes, sűrű lé hát... nagyon nem az. Aztán az iménti "ne bíztasd az ivásra" gondolkodás jegyében kicsit visszafogottabban válaszolok.
- A sörözés a rossz szokásom, tudom klisés és nem ettől lesz férfi a férfi, de ez van. - válaszolom, egy kis mosollyal, mintha nagyon szégyenletes dolog lenne, hogy nem egy pohár narancslét iszogatok otthon, amikor ki akarok kapcsolódni. Mondjuk azt nem igazán kötöm össze, hogy ajándék miatt tapogatózik, bár istenre mondom, egy hatos pakk nekem tökéletesen elég. Ráadásul az én születésnapom fél évvel odébb van, az övével ellentétben, amit mondjuk néhány hónappal lekéstem, de...
- Tudom, hogy jobb lett volna, ha aznap hozza meg neked az a szerencsétlen madár, amit postásnak használtok és majdnem két hónapot késtem, de... - veszek elő egy dobozt, ami körülbelül olyan széles, mint egy füzet, csak sokkal vastagabb és súlyosabb is. Újságpapírba van csomagolva, nem valami elegáns, de én sem vagyok az és a kibontás öröméhez nem kell csilivili papír. Asszem. Én nem vagyok tinédzser lány, fogalmam sincsen.  

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Mivel amúgy sincsen igazán felesleges pénzem, kétszínű meg nem vagyok, hogy eljátsszam a hattyú halálát a visszautasításra, csak biztató félmosolyt villantok az unokahúgomra.
- Ahogy gondolod kölyök, csak ésszel, mert az előbb még azt mondtad, hogy veszélyes lehet. - vonom fel rá a figyelmét, de tekintve, hogy tizenhat éves és nem hat, döntse el magának, hogy mit akar. Engem ennyi idősen senki se tudott volna rendre utasítani, mentem a saját fejem után, mint valami tulok. Mondjuk, még ma is előfordul.
A könyökölését éppen csak egy leheletnyit érzem meg, annyira épp elég, hogy vidáman elmosolyodjak, még ha lehet, hogy nem viselkedek igazi felnőttként. Vagy ilyen egy kattant nagybácsi?
- Nem voltam valami mintadiák, sokszor keveredtem bajba, azaz őszintén inkább én generáltam a bajt. Nagyon ment a hősködés és képes voltam mindenkinek nekimenni, aki mondjuk szemétkedett a gyengébbel. A tanulmányaim... hát... maradjunk annyiban, hogy inkább ha nem lettem volna ügyes sportoló, mert hogy boxoltam, lehet kicsit meggyűlt volna a bajom a tanárokkal, de így elnézőbbek voltak. - sztorizok, miközben levetődök mellette, de várok addig, ameddig elhelyezkedünk, mielőtt rátérnék a húgomra.
- Ő is eléggé izgága volt, de neki nem ment a tanulás rovására, élénk volt és okos, bármibe szívesen belevetette magát és minden létező dolgot kipróbált. - mosolyodom el, de az emlék azért már elég régi és így is még mindig kissé fájdalmas. Nem teszem hozzá, hogy úgy élte az életét, mintha az utolsó lenne, hogy milyen teljes volt, mert hát egészen más kontextusba teszi ezeket az ember, ha olyanról van szó, aki tényleg azóta eltávozott tőlünk.
- Akkor, amikor először volt lövöldözés az utcánkban és az emberek nem mertek rendőrt hívni, mert attól féltek, hogy ők járnak rosszabbul. Vagy azért, mert a rendőrök majd semmibe veszik az egészet, vagy azt hozzák ki, hogy egy ártatlan a bűnös, vagy azért, mert féltek az elkövetők megtorlásától és tudták, hogy a zsaruk úgy se fogják megvédeni őket. - mondom a magam mély, ezúttal kicsit elködösült, elgondolkodott hangján. Lehet nem kéne, lehet nem így kéne vázolnom neki a gyerekkorunkat azon a szegény környéken, ahol felnőttünk, a lakótelep betonos dzsungelében az amúgy világhírű és gyönyörű London városában. Belekortyolok abba az italba, valahogy úgy érzem, hogy be kell vállalnom a főkostoló szerepét és kicsit összevont szemöldökkel hümmentek fel.
- Hát... Édes. Van ebben egyáltalán alkohol? - szűkítem össze egy kicsit a szememet, hiszen érzek valami nagyon édeset, mint mondjuk a karamell, kicsit szénsavas, mint egy szóda, még tejszínhabhoz hasonló is van a tetején. Köze sincs a sörhöz a tálalásnak használt korsón kívül, és hogy sárgás a színe - bár nem áttetsző. Látta az a nő, hogy kölyökkel vagyok és a gyerekverziót adta ki? És én még azt hittem, hogy egy-két kacsintással leveszem a lábáról...

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Nem akarom letörni a kedvét, bár van egy olyan érzésem, hogy annyira szörnyen el nem kanászodik, ha nem lesz olyan magas, mint én, de ha az emlékeim nem csalnak, a csajok tinédzserkorukban előbb nyúltak, mint a srácok, de előbb is álltak meg a növésben, szóval asszem Katica 16 évesen már meg is állapodott. Már amikor nem csal ezzel a képességes miafenével, mint néhány perccel ezelőtt.
- Akkor valami varázslatos tanárra lenne szükséged, de gondolom nem időmilliomosok mi meg nem vagyunk éppen milliomosok, de ha gondolod ki tudok köhögni talán egy kis pénzt. - szólal meg a férfi egóm, hiába nem az én kölköm, túl sokáig nem voltam az életében és jó lenne valahogy törleszteni. Sheskát nem kérhetem meg, jobb lenne, ha nem kerülnének kapcsolatba és nem tudná, hogy mibe is tenyereltünk bele a mi kis magán akciónkkal, viszont annyira rengeteg varázsló vagy boszorkány ismerősöm azért nincs, főleg olyan nem, aki itt lenne a közelükben, hogy biztonsággal okíthassa. Ronan időben kikerült a Testvériség agymosásából és átállt a "jobbik" oldalra, talán ő...? De az az igazság, hogy szegény kölyökkel kicsit meglazult a kapcsolatom, kitessékelték a Roxfortból és az ikerfivérét is elvesztette, nem biztos, hogy az unokahúgommal akar éppen foglalkozni.
- Talán csak a kínai hotdogban. - nevetek fel egy kicsit vele együtt, átkarolva a vállát és magamhoz szorítva, persze nem összeroppantva, ezzel is tovább fűzve a kis kapcsolatunkat. Lehet, hogy nagy meláknak tűnök, sőt, tudok irdatlanul rondán nézni és morogni, de igazából vajból van a szívem, közvetlen vagyok és tán még vicces is, ha a helyzet megengedi.
- Hm, hát neked aztán éles a szemed. - válaszolok, bár ez nem éppen válasz a kérdésére, ahogy oldalba bök. Nem akarom ecsetelni, hogy nem csak rácsodálkozom a világukra, hanem azért is tartom szemmel a környezetem, mert ki tudja, hogy ki szúr ki és ismer fel, így inkább egy kis ködösítéssel elhessentem az egészet. - Ha magasságban nem is ütöttél rám, talán meg van benned a zsaruvér. - emlegetem fel újra, ahogy az első találkozásunkkor is utalgattam erre. Nem tudom, hogy miért is ilyen fontos nekem, hiszen nem vagyunk valami "dinasztia", én voltam az első a családban, még is olyan idillikus gondolat, hogy ne én legyek az utolsó. És mivel saját kölyköm nincsen... Ki tudja lesz-e, Kath pedig éleseszűnek tűnik, akár hiszi, akár nem, nem tudom elengedni a kérdést, még ha vicceskedve jegyzem is meg. Nem akarok nyomást helyezni rá, az butaság lenne.
- Te mit kérsz prücsök, meghívhatlak egy olyan vajsör-micsodára? - kérdezem és már elő is veszem a furcsa arany-bronz-ezüst érméket a zsebemből, ezzel is mintha évszázadokat ugrottunk volna vissza az időben. Láthatóan azért elég kevés benne az arany, de hát... ez van, egy-két éjszaka szállásra és néhány italra vagy épp kajára azért tellik. Ha esetleg azért mondana nemet a vajsörre, mert alkoholos, könnyedén elhessegetem a probémát és akkor is meghívom rá, egytől csak nem lesz baja. Hajtok az év nagybátyja díjra, bár Missy vélhetően leszavazná az esélyeimet, hiába nincs konkurenciám. Odakönyökölök a pulthoz egy megnyerő vigyorral az arcomon az arcszőrzetem alatt és már szóba is elegyedek az idősödő, de még mindig szemrevaló hölggyel, akinek ugyan a nevéről fogalmam sincs, szobát foglalva és az első kört rendelve. Magabiztosság kérem szépen, magabiztosság, erre van itt szükség. Ha minden simán megy még kacsintok is egyet az unokahúgomra, de azért annyira nagyra nem vagyok magammal, hogy az ismeretlen nővel is flörtölgessek, jobb, ha gyorsan elfelejti az arcom.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Egy ex-zsaru azért sok mindent észrevesz és ha a gyerekekhez nem is értek, de a tizenhat éves lány már egészen emberforma ahhoz, hogy kiszúrjam azt a kis gondterheltséget, ami nagyon nem tetszik.
- Van egy olyan rossz hírem, hogy édesanyád se volt magasabb egyhatvannál. - mosolyodom el kicsit, nyilván nem is olyan rossz hír ez egy lánynak, mert a csúnya világban a meg van szabva, hogy a férfinak magasnak kell lenni, a nőnek alacsonyabbnak és ritka kivétel, ha alacsony férfit vagy magas nőt nem bámulnak meg furcsállva. Talán nem is mondanék semmit a gondterheltségére, ha nem  említené meg kétszer.
- Na álljon meg a menet. - mondom, miközben szó szerint is megfogom a karját, persze nem úgy, hogy fájdalmat okozzak, ügyelek a méretkülönbségünkre. - Ha ennyire tartasz tőle és meg akarod tanulni kezelni, akkor miért nem vágsz bele? Kimegyünk valami rétre, ahol senkit se találhatsz el semmi csúnyával és teszed a dolgod. - válaszolom, teljesen leegyszerűsítve az egészet, mintha csak lőni tanítanám texasban, fapallóra konzerveket pakolva a semmi közepén. A varázsképességek ennél jóval veszélyesebbek és az is lehet, hogy akaratán kívül nekem ártana, vagy éppen önmagának, ha nincs a közelben egy szakavatott varázshasználó, aki közbeléphet, de hát eddig nem terjed a tudásom. Ha már megállítottam, most bátorítóan magamhoz ölelem, mielőtt tovább indulnánk a csehóhoz.
- Vajsör? Láttam itallapon, de valahogy nem tűnt szimpatikusnak a vaj a sörbe, az egyszerű sörök híve vagyok. De talán a kedvedért... Ma kipróbálhatnánk. - teszem hozzá, egy cinkos kis mosollyal, lehet szüksége van egy kis vidításra és a fagylaltkelyhet legutóbb már kipipáltuk.
- Nem kell miattam aggódnod, prücsök, akármennyire úgy tűnik, nem megyek fejjel a falnak. - nyugtatom meg kicsit, de a részletekre nem térek ki, mint például arra, hogy én sem vagyok egyedül. Minél kevesebbet tud annál jobb, ha pedig össze is kötné, hogy az egyik egyetemi tanárról van szó az is csúnya lenne. Ha valaki egy titkos testvériség tagja évekig, nem kotyog csak úgy ki ilyen dolgokat.
- Tudtam én, ezek a fiú-lány barátságok mindig bonyolultak, de remélem tisztességes az a fiú és Missy is jól megnézte magának. - ugrik elő belőlem az apatigris, bár valójában a legkevésbé sincsen jogom játszani a védelmező és féltő apaképet úgy, hogy csak hónapokkal ezelőtt jelentem meg egyetlen találkával az életében. Furcsa, de még is úgy érzem, mintha mindig is ismertük volna egymást, mondjuk kellemetlen, ha az érzés nem kölcsönös, hanem én vagyok a kattant nagybácsi a szemében, de egyelőre nem vettem észre, hogy szorongana a közelemben.
- Hm, az ott három seprű a cégéren, gyanús. Csak nem megjöttünk? - biccentek a fogadó felé, egy kicsit pihentetve a sok feldobott témát, nem adok inkább hozzá új gondolkodni valót, de érezhető, hogy arról a bizonyos Benről még lesznek kérdéseimp, bár a gondolattól is kiver a víz, hogy már is pasizós korban van, sőt, én ennyi idősen már... Na nem, Katica túl ártatlan ehhez.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

- Szellemet? Az kéne még. - vonom össze a szemöldököm, éppen eléggé meg vagyok áldva a sipákoló öregasszony festménnyel meg azzal a nagyfülő rusnya ET-vel, akiért Katya oda és vissza van. Valahol mélyen remélem, hogy tartjuk magunkat ahhoz, hogy csak egy szófordulatról van szó és nincsenek szellemek, de én már aztán mindenre nyitott vagyok. Megszorongatom, megpörgetem,
- Na tessék, mintha én akartam volna ekkorára nyúlni valakivel ellentétben. - mosolyodom el, aztán kicsit kekeckedve hozzá teszem.
- Remélem legalább is, hogy nem arra akartál célozni, hogy kezdek elindulni az apatestűek útján. - mondom, de igazából ha így lenne akkor se kapna egy taslit, mert tény, ami tény, nem vagyok kicsi és ugyan nagyrészt kemény izomkötegek húzódnak a ruha alatt, azért az utóbbi időben nem az volt a prioritás, hogy meglátogassam az edzőtermemet.
- Ameddig bajt nem kavarsz vele, addig ráérsz kitalálni, vagy nem is tudom, a varázslók kinézik az olyanokat, mint te? - teszem fel elbizonytalanodva, mert amúgy amennyiben nem szándékozik valamit konkrétan kezdeni a külseje megváltoztatgatásával, például ki tudja, színésznőnek állni, addig nincs hova rohannia. Az illegális dolgokat, amiket meg könnyedén megúszhatna vele inkább hanyagoljuk is.
A fogadó úgy hangzik, mintha valami regényből szalasztották volna, de Londonban is minden kerületben akad ilyen pub, aminek a tetején kiadó szobák vannak, szóval annyira nem vagyok idegen a koncepcióval, éppen csak elégé kihalófélben van az ágazat a sok új motel és hotel között. Bár az az igazság, hogy ezerszer inkább választom az ilyet, mint a nagy multikat, még akkor is, ha városi gyerek vagyok, azért nem a modern dolgok naprakész követője.
- Tökéletes, persze, kezdhetünk ott. Kocsma, ahonnan haza se kell kóvályogni. - jegyzem meg vidáman, látszik, hogy fogalmam sincsen hogyan kéne egy tinédzserrel beszélni. Nem áll szándékomban túl sokat sörözni egyébként, nyilván látogatóba érkeztem és nem inni, de azért beszélni róla még csak-csak belefér. Vagy nem. Missy árgús szemei mint mindig mesefiguraszerűen eltúlozva jelennek meg a lelki szemeim előtt rosszallóan, szóval talán inkább nem.
- Megvagyok, ne félts kölyök, de nem mondom, hogy unalmasan telt az elmúlt időszak. Szokásom ebbe-abba komolyan beletenyerelni, lehet, hogy leadtam a jelvényt hosszú évek óta, de a világmegváltást nem engedtem el. - mondok csak ennyit, hiszen sokkal pontosabban úgy sem fogalmazhatok. Ahogy elindulunk végisimítok kicsit a haján átkarolva a vállát, persze nem támaszkodok rá teljes súllyal, hiszen azonnal összecsuklana, csak egy pillanat erejéig jobban, játékosan.
- És te? Mi van azzal a legokosabb barátoddal? - kérdezek rá, gyanakodva méregetve, már legutóbb is gyanús volt nekem a dolog, olyan lelkesen beszélt róla, ami kicsit túl mutatott a legjobb barát dolgokon. Nem vagyok egy romantikus alkat, de arra mindenképpen emlékszem, hogy amikor ennyi idős voltam eléggé ritka volt a fiú-lány barátság, mert senki sem érte be ennyivel. Ilyenek ezek a tinédzser hormonok...
Miközben sétálunk azért néha felmérem a terepet és egy kicsit alaposabban, mint egy egyszerű városnéző turista, bár az is igaz, hogy amikor meglátok egy-egy embert pálcát használni kicsit lelassulok, hogy megnézhessem hogyan mit is csinálnak, csak úgy diszkréten.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Egy ex-zsaru és egyben ex-testvériséisnek, aki a saját szakállára még nyomozót is játszik a rúnapisztolyok nyomában egy boszorkánnyal, hogy még több halálközeli élménye lehessen nem igazán van tömve az élete boldog pillanatokkal. Persze a kölykök a Black-házban képesek néha igen izgalmasat alkotni, de a nevüket lassan elfelejtik, nem volt magas rangjuk, hogy örökké hajkurászni akarja őket a minisztérium vagy éppen az, amivé a Testvériség vált. Én viszont biztonsági főnök voltam, Fionn egyik első embere, szóval még mindig számolnom kell azzal, hogy egyszer csak a semmiből rajtamütnek. Mondjuk ezzel kicsit ellentmond, hogy a vonaton húztam a lóbőrt, de ha egyszer olyan kiba... nagyon hosszú.
- Ó, hála az égnek... he...? - figyelek fel a lányra, de ahogy kiszúrom, hogy megnyúlik aztán összezsugorodik a "normális" méretére azért kicsit néznem kell egyet. Persze, mutatta már a vizes trükkjét is, meg beszéltünk más alakjának lemásolásáról is, de hoggy így a szabadban mindenki előtt látom kicsit kizökkent. Aztán persze eszembe jut, hogy az ittenieknek annyira nem fura az egész.
Ahogy átölel bár tényleg meglep, még is azonmód visszaölelek, sőt, könnyedén fel is kapom egy medve ölelésre, hogy a lába se érje a földet és körbepörgethessem. Öblösen felnevetek a vidámságára, mintha egy boldogságot hozó kis üstökös lenne.
- Gondolkoztam beceneveken, ha már én bácsi vagyok, a Katica volt a legjobb, de látom a Nyúlányka se lenne rossz. Szép mutatvány, kölyök. - mosolyodom el és igyekszem mindenre nyitottnak lenni a világában, bár azért a szemem sarkából mindig felfigyelek, ha valaki pálcát ránt valami apróságra, például a csomagok röptetésére.
- Kiráztam a kisujjamból, gyerekjáték volt. - vágom rá, pedig valójában ha nem jön Sirius, akkor valószínűleg úgy lekésem a vonatot, mint a pinty és nem hiszem, hogy sok esélyem lett volna motorral megtalálni a skót hegyekben ezt a helyet. - Két éjszakára gondoltam és persze, jó a.... Három seprű, ami egy motel, gondolom, ugye? - kérdezek vissza, összevonva kicsit a szemöldökömet. A nagyvároshoz vagyok szokva, vagy legalább is a betonhoz, hiszen nem London legszebb, leghíresebb részéről származom, szóval ez az antik falu stílus kicsit idegen nekem. - Vezess, érdekel hol és hogyan is éldegélsz. Láb alatt nem akarok lenni, szóval csak akkor látogassunk el a házatokhoz, ha biztosan nem zavarok. - mosolyodom el, rábízva magamat, de azért amikor a táskámat megdobom a vállamon újra körbenézek. Akárhol akadhat egy fiatal auror, vagy éppen egy testvériségis spion. Nem kéne egész nap a szabadban mászkálnom, de nem ha már egyszer eljöttem idáig és a kicsi lány hónapokig arra várt, hogy jelentkezzem és találkozzunk, akkor ez van, bevállalom a kockázatot. Csak rá ne hozzak bajt, ez az egy aggaszt igazán.

Család nélkül az ember elveszett zsebkendő.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Megígértem a prücsöknek, hogy a találkozó a kávézóban nem csak egyszeri alkalom lesz, hogy az életében maradok, de azt is elmondtam, hogy egy csöppet zűrös az enyém. Hónapok teltek el és bár levelet küldtem az egyre szimpatikusabb Sirius segítségével, az még sem ugyanaz, mint tényleg meglátogatni - hiszen a régi lakásomra még mindig veszélyes lenne visszamenni, a Black házba meg nem vihetem. Néhány levelet váltottunk megbeszélni a részleteket és egyértelműen ellenkeztem, hogy nem kell elém jönni, megoldom, hogy felüljek egy rohadt vonatra, de végül csorba esett a önbecsülésemen, amikor a 9 és 3/4 vágányt keresve teljesen megrekedtem. Nem vagyok egy éppenséggel olyan, aki mellett csak úy elsétálnak, így néhány szem már elkezdett pásztázni, amikor mejelent Sirius, hogy kedélyesen, barátiasan belém karoljon és egy beugróval odébb egyenesen nekivezessen az oszlopnak.
- Úgy tűnik néha nem elég, az a két különleges szem, ami a szőr alatt az arcodon ül, cimbora. - mondott csak ennyit és már vissza is perdült, hogy otthagyjon a régi korokat idéző gőzmozdony előtt, ahol már mindenki talárban, süvegben, ósdi utazóládákkal nyüzsgött. Mondjuk még nincsen szeptember elseje, ha minden igaz akkor van csak igazán tele a platform a kis Gandalffal.
- Ehh, te nyavalyás...- mormogom halkan a köszönet helyett, nem mintha megvárta volna és célirányosan felszállok az egyik vagonba, hogy keressek egy jobbára üres fülkét és mivel varázslók között olyan jól érzem magam, végig mogorván bámuljak ki az ablakon szótlanul, hogy eszükbe se jusson hozzám szólni.  Az első három órában még figyelek a környezetemre és a tájra is, végül is városi gyerekként ritkán láttam ennyi zöldet, a második három órában már kókadok, a harmadik három órában pedig úgy húzom a lóbőrt, hogy a hangos horkolásommal a kabintársam fogja magát és frusztráltan elmenekül. Arra riadok fel, hogy az életösztön erősebbé válik és a reflex, hogy szökésben az ember nem alukálhat csak úgy egy varázslókkal megtöltött vonaton, de szerencsémre semmi sem történik. Bezzeg amikor csak pisálni mentem ki abban a kocsmában...


Lecipelem az elgémberedett tagjaimat, lényegében utolsóként leszállva, hogy a tekintetemmel elkezdjem keresni az unokahúgomat. A skóciai nyár nem éppen perzselő a maga legmelegebb napokon is csak 18-20 fokjával, de azért a nagy ballonkabátot most mellőztem és csak egy egyszerű pólóban vagyok a sporttáskámba pulóvert és egyéb dolgokat gyűrve. Kicsit összeszedettebbnek és rendezettebbnek tűnök, mint legutóbb, sikerült talpra állni abból, hogy jól ellátták a bajunkat Sheskával, ugyan a kezemen a nyom talán soha nem fog eltűnni, de nem vagyok olyan hiú, hogy ezen rimánkodjak. Nem tudom, hogy egyedül érkezik, vagy a szőke angyallal, aki magához vette, de van egy olyan sejtésem, hogy ők előbb észrevesznek engem, mint nagydarab figura, mint én őket a karcsú, alacsonyabb termetükkel a tömegben. Megtámasztom a peron melletti állomás egyik oszlopát és kissé bizalmatlanul figyelem ahogy az utasok szétszállingóznak, némelyek pálcával lebegtetve a csomagjaikat... micsoda puhányok! Mondanám, hogy farkas vagyok a bárányok között, de mivel nekik van egy fegyverarzenáljuk a botjukban ezért valószínűleg inkább én vagyok a bárány a farkasok között és ez nem valami ideális. Mit meg nem tesz az ember a családjáért...