2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Jensen nem örülne, ebben biztos vagyok, de csak pár napos ez az egész és amúgy is hamar visszatérek, nem lesz gond. Az a baj, hogy akik körül vesznek folyton csak aggódnak miattam, én pedig nem akarom hogy mindig csak arról szóljon az életem ki félt és éppen miért, vagy mitől. Ezért nem volt kérdés, hogy amikor felmerült ez az egész menni akarok és e miatt itt is vagyok. Amúgy is bírom a tanár urat és ha már felmerült a lehetőség egy kis kutatásra élesben, nem csak az órákon, nem csak könyveket bújva... hát persze, hogy itt akartam lenni. Egyelőre még azt sem tudom, hogy ki jön rajtam kívül, csak az időpontot tudom Nealtől... azaz a tanár úrtól és hogy hol találkozunk. Az sem biztos, hogy vonattal utazunk, úgy elég hosszú lenne, de ha jól tudom lesz egy nem diák is a csapatban, e miatt találkozunk Roxmortsban, aztán innen tovább, talán egy időzített zsupszkulccsal? Minden kiderül majd, pont ez benne az izgalmas. Jensen és apa is kapott tőlem egy levelet, hogy ne aggódjanak, pár nap és jövök vissza, de ez most kell, szükségem van rá. - Csak ügyesen, el ne tévedj nekem. - engedem útjára a baglyomat, miután megálltam a peron mellett. Igen, képes voltam eddig elhozni, mert ha eleve ott küldöm el a leveleket, akkor a végén még valaki betoppan, hogy még az előtt állítson meg, hogy elindultam, így viszont már nem igen lesz esélyük, hogy utol érjenek. Ezek után nincs mit tennem, várakozom. A pálcám nálam van, a vállamon átvetve egy tértágított táska a legfontosabbakkal és persze nem vagyok túlöltözve, bár van rajtam kabát, de maximum elteszem, hiszen ahová megyünk ott nincs kifejezetten hideg. A lábamon bakancs, ellátva egy kis kellemes hűsítő bűbájjal, hogy ne süljek annyira bele és még vízhatlan is, biztos, ami biztos. Felkészültem, legalábbis úgy érzem.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogy sétálunk az iskola felé, kezdek nagy nehezen felengedni, és rájönni, hogy semmi értelme nem volt Rachel miatt idegeskednem. Az a lány még nálam is betegebb. Sőt, valójában ő a beteg, nem is én. Annak kell lennie, ha ezt az őrült játékot kezdte velem, azt hiszi, hogy nagyon vicces, hogy bánthat, hogy zsarolhat, pedig ennek az egésznek semmi értelme. Mondanám, hogy sejthetettem volna, mert valami módon elérte, hogy közel engedjem magamhoz, pedig én is nagyon érdekesen viselkedek, inkább mindenki békén hagy, mert nem tudják, hogy mire számíthatnak tőlem. Próbálok barátkozni, hogy aztán a legváratatlanabb helyzetekben vonuljak vissza, és hagyjam a fenébe az egészet. Ehhez aligha van a legtöbb embernek türelme. Rachel pedig szép lassan behálózott, mintha érezte volna, hogy van valami titkom, és ki is húzta belőlem, legalábbis az első felét. Még jó, hogy nem az egészet, mert akkor aztán vége is lenne az életemnek. Így sem tudom, hogy most mi lesz. Summer viszont ehhez képest egészen normális. Kérdez, de nem akar belemászni az életembe. - Nem szoktam, lényegében senkiben. Ő óriási hiba volt, és most már.. nem tudom visszacsinálni. De akkor is pocsék így, hogy nincsen.. senki. – Azért az embernek igenis olykor ki kell önteni a szívét, és ha erre nincsen még egy partner sem, akkor a végén elemészt a sok titkolózás. Mindenesetre ez nem Summer problémája, vállat is rántok a dologra, de nem olyan arckifejezéssel, mint aki lenézné őt, hiszen lényegében nagyon is kedves volt, hogy legalább általánosságban tanácsot akart volna adni, pedig ennél ez bonyolultabb. Sokkal. - De.. mégse ölhetem meg, hogy ne adja ki másoknak. – Suhan át egy árnyék az arcomon. Az apám biztosan megtenné, és a felmenőim is, én viszont másféle vagyok, anyám vére folyik az ereimben. Ha Summer tudná, hogy hányszor jutott eszembe ez a gondolat, most viszont vagy elmenekülök, vagy tényleg végzek Rachel-el, hiszen az nem merülhet fel, hogy a nyilvánosság elér tárjam, hogy ki vagy mi vagyok. Bólintok a búcsúzására, teljesen egyetértek vele, cseppet sem bántódom meg rajta. Nem tudom, hogy mi volt vele a célja, de talán érdemes megszívlelni. - Oké, úgy lesz, tényleg nem sok értelme van. Aztán csak ügyesen! – Intek búcsút a háztársnak, aztán elválunk, és én megyek eltöprengeni a történteken, komoly lépésekre kell magamat elszánnom. Első körben talán inkább az apámmal kéne szembenéznem, de ő a legfélelmetesebb ember a világon. De hát őt sem ölhetem meg. Nyilván körberöhögne, ha megtudná, hogy mindezek ellenére szeretem, hiszen neki még ilyen érzései sincsenek. Nem, akkor nem is nevetne, hiszen még a cinizmus is távol áll tőle..
Fura egy hozzáállása van a dolgokhoz, bár azt kell mondanom, hogy szimpatikusan fura. Végül is igaza van nincs olyan, hogy indiszkrét kérdés, csak kérdés, mert ha fel akarod tenni felteszed és a másik válaszol rá, ha akar, ha meg nem, hát nem. Ha csak nem vallató vagy, rosszabb esetben kínvallató, akkor mindig ott van a második lehetőség is, tehát neki sem kötelező válaszolnia, sőt jó eséllyel nem is igen fog nekem az életéről részletesen beszámolni, főleg nem arról, hogy ki ártott neki, vagy hozta kellemetlen helyzetbe. - Igen, valahogy pont így, de mindegy, akkor sem fog változni, ha az ember agyal rajta, szóval csak... múljon már el. - vonom meg végül a vállamat. Tudom April szereti a karácsonyt, én viszont sosem voltam oda ért és nem is tetszik ez az egész, hogy mások mennyire örülnek és persze ránk akarják erőltetni, mert karácsonykor neked is kötelező jó kedvűnek lenned és vidámnak és szeretet leng körbe mindent... hányni tudnék ettől. Persze nekünk van egy óránk éjjel, a szüleim meghaltak, mégis mi a fenének örüljek annyira? Még csak ajándékozni sincs értelme nekünk kettőnknek egymásnak, hiszen úgyis elmeséljük a napunkat, tehát nehéz bármit tenni, hogy a másik ne tudjon róla, persze kivétel ez a mai, de ez... más helyzet. Aztán meg ott van az az apró tény is, hogy a ruhatárunk ugyanaz, nem nézhetünk ki másképp, tehát tárgyi ajándékot sem érdemes vennünk egymásnak. - Akkor ez volt a hiba, ne bízz meg csak úgy akárkiben. - nem tudom, hogy naiv volt, vagy az a lány jól játszotta a szerepét, de hogy nagyon rossz ötlet volt az biztos. Én még... az az mi még Jensenre sem bíztuk rá a titkunkat, nem hogy akárki másra, akit nem ismer az ember elég régóta, pedig ő a gyerekkori jó barát, azóta ismerjük, hogy idejöttünk és még sem merült fel. Talán azzal vége is lenne a barátságnak és ezt még én sem akarom akármennyire is tárgyilagosan tudom kezelni az érzelmi kérdéseket. - A menekülésnek sosincs értelme, rendezd el a dolgokat, különben utol érnek akárhová is mész. - napi bölcselet tőlem, bár ha jól sejtem elég értelmes srácnak tűnik, tehát ezzel valószínűleg ő is pontosan tisztában van. A dolgok így működnek, nem pedig úgy, hogy majd megoldódnak maguktól. Ezért is voltam olyan mérges Aprilre, hogy képes volt elmenekülni, amikor megtörtént a baj, pedig attól még semmi sem jött rendbe, ezzel ő is tisztában volt és én nem tudtam elviselni, hogy a testvérem ennyire... gyáva. Talán pont a kitartásommal sikerült végül visszarángatnom őt a való életbe. Amikor megáll, hogy elköszönjön azért csak megtorpanok. Nem jó ez így, hiszen el kellett volna érnem, hogy összebalhézzunk, erre mintha még pozitív irányba is terelődött volna a beszélgetés. - Aha, én is kösz, csak ne nyavalyogj ennyit, hidd el az mindenkit csak idegesít. - jegyzem még meg, csak úgy odaszúrásképpen, hiszen eddig is épp elég komoly voltam, hátha ezt úgy veszi, ahogyan akarom bántó megjegyzésen és persze, hogy nem akarok vele beszélni a jövőben, ha lehetséges. Így végül én hagyom faképnél, köszönés és minden nélkül, hátha a későbbiekben, ha netán találkozunk esze ágában sem lesz szóba állni velem, főleg hogy April nem fogja megismerni.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Elgondolkozva mosolyodom el, holott az ilyesmi nálam komolyan ritkaságszámba megy. Egy kicsit el tudom engedni magamat úgy, hogy valakivel normálisan beszélgetek. Olykor bizony nekem is szükségem van ilyesmire. Nem tudom, hogy Summer miért ráncolja állandóan a homlokát, mintha valami belső tűz emésztené, de nekem nincsen vele semmi gondom. Felőlem úgy is csinálhatjuk, hogy most valamellyest kitárgyalunk bizonyos dolgokat, aztán sohaviszontlátásra. Nem vagyok túl nyerő a kapcsolatépítésben, mert betegesen rettegek, hogy kiderülnek a titkaim, de lám, Rachel felé nyitottam, vissza is élt vele rendesen. - Indiszkrét kérdés nem létezik. Csak kérdés. Amire válaszolsz, vagy sem. Értem.. hát a család az különös állatfajta, ha van, akkor nem biztos, hogy jól jössz ki velük, ha meg nincs, akkor meg.. nincs. – Nyilván ha szociofób jellem is, mint amilyennek nekem kéne lennem, nem eshet neki túl jól, ha az ünnepek kapcsán mindenki ajándékok után rohangászik, aztán pár nap múlva elindulnak a hazaszálingózások, szenteste, és a barátai. Nehéz magamban folyást adni annak a ténynek, hogy keresem önmagamat. Ha rideg vagyok, aki próbál kedves lenni, akkor apámat igazolom. Ha valóban vigasztalom, akkor apám könnyedén rájöhet az igazi jellemere, és mindenkit veszélybe sodrok. Így aztán bizonytalanul tekintek a jövőbe, némiképpen visszahúzódóan, mert nem adhatom ki teljesen magamat, noha betegesen vágyom az érdemi interakcióra. - Tulajdonképpen az élemet bíztam rá. Na így bizzon az ember a nőkben. Na ne vedd magadra, a jelenlévők mindig kivételek. – Nem akarom megbántani, hiszen tényleg kedves lány, meg még csacsog is velem, de hogy olyan könnyen nem fogok ismét megnyílni, az biztos. Legalábbis amíg nem jövök rá, hogy kivel állok szemben. Látszik Summeren, hogy igencsak kiváncsi, de ez már nem az a pont, amikor egy szép szempár el tud annyira altatni, hogy könnyedén behódolok. Anyám vére komoly érzelmekkel ruház fel, de józan ész is van a világon. És ezzel kéne élnem tudatosabban. - Végülis ez a lényege.. Mondtam én, a válaszadás önkéntes. Régóta, de a történtek után lehet, hogy inkább le kéne lépnem. Vagy valahogy elhallgattatni. – Bólintok, ezt vegye úgy, ahogy csak akarja, nyilván nem gyilkos gondolataim vannak, de jobb ezt idézőjelek közé tenni. Ő sem válaszolt érdemben a kérdésemre. Nem is baj, végtére is nem leszünk komoly barátok, mindenkinek megvannak a titkai. – Azt hiszem muszáj elmennem átgondolni ezt a mai napot. Hiába szellőztettem ki a fejemet, ettől nem lett jobb, csak még nyafogtam is egy harmadik félnek. Hamarosan az iskolai kapu előtt vagyok, de nem akarom csak úgy faképnél hagyni. – Hát kössz a beszélgetést, és védd a hátsódat.. – Teszem függővé a mondatom zárását attól hogy még visszakérdez, vagy sem. Amennyiben nem, akkor ez részemről akár elköszönésnek is felfogható.
A karácsony olyanoknak való ünnep, akik megtehetik, hogy élvezik azt a családjukkal, akiknek van családjuk, akikkel élvezhetik, de én... mi... Hát milyen karácsony az, ahol szülők már nincsenek, a testvéreddel pedig csak futólag találkozhatsz éjjel egy órára, hogy megbeszéljétek a napot, aztán már ott a tükör? Nem egy igazi karácsonyi élmény igaz? Nem csoda, ha nem vagyok kimondottan oda ezért az ünnepért. Nem az olyanoknak való, mint amilyen én is vagyok, a magányosabbaknak. Persze ott van Jensen, barátom legalább van, de ő is elég jól el van foglalva a saját életével és a saját bajaival, nem a karácsony az, amivel mi foglalkozni szoktunk, ha beszélgetünk, hiszen az ő családja sem olyan, ami miatt olyan nagy és élménydús családi karácsonyozásokat csaphatna. - Ez már elég indiszkrét kérdés nem gondolod? Mindegy... a szüleim meghaltak, így nem nagy élmény karácsonyozni. - vonom meg végül a vállamat. Nem, eszem ágában sincsen elmesélni neki az egész életemet, felvázolni, hogy mit miért érzek és gondolok, főleg mert nem vagyunk azért olyan jó viszonyban, sőt az lenne a cél, hogy lehetőleg kifejezetten rossz viszonyban legyünk majd idővel, mivel eszem ágában sincs többet beszélni, vagy találkozni vele, azaz nem akarom, hogy a testvéremmel beszélni akarjon. Remélhetőleg elkerüli majd messziről és akkor nem lesz gondom ebből a kis véletlen találkozásból és magyarázkodnom sem kell miatta. - Elég pipa vagy rá, annyi szent. Jó nagy titok lehetett, amit így kifecsegett, ha mindjárt megütöd a következő hóembert... - mert hát na látszik rajta, hogy lassan felrobban a feje annyira ideges, amit megértek, ha az a valaki tényleg nagy titkot fecsegett ki róla. Azért kíváncsi vagyok, hogy milyen hatalmas titka lehet, főleg hogy én nem tudok róla, tehát mindenféle hírek, pletykák még tuti, hogy nem keltek szárnyra, de az is biztos, hogy ezek szerint fontos dolog lehet. A kérdésére azért egy pillanatra felszökik a szemöldököm, bár ha úgy vesszük a kérdése valamilyen szinten jogos... valamilyen szinten. - Az indiszkrét kérdésed nem az előző volt? Hogy nincs senki, aki szeret? - vagy akit én szeretek, végül is édes mindegy, hogy melyiket vesszük igaz? - Az maradjon az én dolgom, pár kötelező karácsonyi kör, attól még van, amit muszáj. Amúgy a suliba régóta jársz? - nem, totál nem rémlik, ha láttam is, csak tényleg valamikor futólag és nem jegyeztem meg magamnak, mert volt biztosan akkor épp fontosabb dolgom is, viszont eléggé otthonosan mozog a környéken, tehát már lehet, hogy itt van egy ideje, mondjuk esetleg néhány hete, csak nem figyeltem eléggé, hogy ki is szúrjam. Remélhetőleg ő sem, tehát ő sem ismer engem fel... remélem később sem.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Fel se merült, hogy Summer borítson ki, mert Rachel már megtette, én viszont nem vagyok olyan, hogy máson vezessem le a feszülséget. A kedves szőke lány nem ártott nekem, és talán jobb is a lelkemnek, hogy legalább neki segítettem. Meghálálja annyival, hogy minimális beszélgetést kezdeményez, és együtt indulunk el a falun keresztül az iskola irányába, hiszen teljesen felesleges a vasútállomáson szobroznom, lévén nem kiszámítható, hogy Rachel most jön vagy sem. Akkor inkább visszamegyek, és majd megtalál, ha akar. Nyilvánvalóan lesz néhány álmatlan éjszakám, de meg kell találnom a gyenge pontját, hogy ne árulhasson be, mert akkor egyértelműen menekülnöm kell. Jelenleg a saját bajommal vagyok elfoglalva ezért észre sem veszem, hogy Summer valamin tépelődik, vagy hogy nem tudja kezelni a hálámat. Minimálisan rémlik, hogy van pár közös óránk, de nem szoktam tanulás közben szemezni. Eljátszom a morcos, magába forduló srác szerepét, hogy ne adhassam ki a titkaimat senkinek, hogy az apám nehogy rájőjjön, hogy a színlelés mögött valódi érzelmek vannak, mert nem is engem ölne meg, hanem bárkit, akihez közel kerültem. Még Rachelnek sem kívánok ilyen sorsot. - A karácsonyt. Gondolom a hóemberek már csak ezzel pluszban jár. – Szusszanva engedek a komoly nézésből, és viszonzom a mosolyt. Egész csinos lány, és ha így a nyomomban van, kicsit sem lehetek vele tapló. Azt kezdem megfigyelni, hogy szokatlanul sokszor ráncolja a homlokát, csak úgy cikázik a tekintete, és mintha mindig elnyílna kicsit az ajka, mondani akar valamit, de állandóan vissza kell fognia magát. Ez utóbbiban azért magamra ismerek. - Ó, hát igen, kötelezően be vagyunk programozva, hogy mit mikor érezzünk, és hogyan mutassuk ki. Ezek szerint neked nincs kit szeretni, vagy bánt, hogy ilyenkor úgy kéne tenned, mint bárki másnak? – Kérdezem érdeklődve, végre valahára leráztuk a hóembereket, akik döhösen topognak lemaradva tőlünk, aztán keresnek újabb áldozatokat. A kérdésre beharapom a számat, túlságosan kiadtam magamat. Most kéne őt valami bunkó módon lerázni, hogy többet ne is akarjon faggatózni. Ehelyett.. – Egy.. lány, akire rábíztam valami fontosat. Azt hittem, hogy rendes. És egy számító kis kurva.. Talán mindig is az volt, de hinni akartam benne, hogy nem vagyok mindig magamra utalva. Mindegy, megtanultam a leckét. Tudom, ne általánosítsak, lehet attól még más jó fej. Viszont nekem ez elég volt, hogy többet ne is akarjak kockáztatni, én úgyse vagyok egy álompasi, mástól miért várjam, hogy kedves legyen? Szemét mindegyik.. – Dühösen tapodom a havat, most a valódi énemet láthatja, a nagyon is túlfűtött, érzelmekkel elárasztott srácot, aki az anyja fia teljes mértékben. Aztán összekapom magamat, és meglepően gyorsan rendezem a vonásaimat, mosolygok is gyorsan, talán túl gyorsan. De hátha nem vette észre. - És te milyen ügyet intéztél a faluban? Ha már az indiszkrét kérdéseknél tartunk..
Azt hiszem a már az elején kiborítom és elérem, hogy ki ne állhasson taktika bukta, szóval ez nem fog menni, valami mást kell kitalálnom. Azt hiszem szépen hagyom ebben a formában alakulni ezt az egészet, aztán ha ez meg van akkor hagyom hogy jól átforduljon a visszájára és akkor talán rosszabb lesz majd, mintha eleve undok lettem volna vele, jobban meglepődik és remélhetőleg máskor ha összefut velem, netán Aprillel akkor nem lesz gond belőle, hogy netán oda akar menni hozzá. Persze nem ismerem még őt, úgyhogy nem tudhatom, hogy mire hogyan fog reagálni, de nagyon remélem, hogy beválik a taktika. - Öhm... kösz. - láthatóan nem kezelem valami jól, ha valaki kedves velem, vagy kedves próbál lenni, mert végül is esetében valami ilyesmiről van szó. Nem tart bunkónak, bár nem is voltam igazán az vele, csak próbáltam rossz színben feltüntetni magamat azzal, hogy azt védtem, akiről amúgy semmit sem tudok, csak láthatóan őt nagyon kiborította. Azért kíváncsi vagyok, hogy ki volt és miért tette, netán hogy mivel, mert ez is fontos info lehet. Ezek szerint már találkoztunk is, de nekem nem rémlik, valószínűleg nem figyeltem és régről se rémlik az arcra, nem tudom, hogy ide járt-e egyáltalán eddig, de van egy olyan érzésem, hogy nem. Ennyire azért nem lehetek vak, főleg ha egy szakra járunk. Viszont mivel nem ismer névről biztos, hogy még nem beszéltünk, akkor azért másképp reagált volna. A legtöbben zokon veszik, ha nem ismered meg őket, ezt már a legelején megtanultuk Aprillel. Nem véletlenül tudunk tökéletes leírást adni azokról, akikkel találkozunk és beszélünk, ez is az életünk részévé vált. A hóemberek láthatóan nem csak engem borítanak ki, őt is elég rendesen kiakasztják, bár nem meglepő, ő se szereti jó eséllyel az ilyesmit, ahogyan én se vagyok oda az ünnepért. Ez van, ha a szüleid halottak, a testvéreddel pedig alig találkozol, csak egy tükrön át és amikor helyet cseréltek. Ne mondja nekem senki, hogy ebben a fajta életben van mit ünnepelni a karácsony szelleme alatt. - Mármint miért nem szeretem a karácsonyt? Vagy a hóembereket? - félmosollyal pillantok rá. Egész szimpi... de ez jelen esetben nem számít, mert nem akarom, hogy lebuktasson, hogy magyarázkodnom kelljen a testvéremnek. - Az egész túlságosan fel van fújva, miért csak a karácsonykor kellene szeretni egymást? És amúgy is az a sok felesleges ajándék, meg kötelesség. Ha te adsz, akkor a másiknak is kell, de mi van, ha kevesebbet adsz, mint a másik? Ha meg többet rosszul érzi magát. Nem lehet ebből jól kijönni. - csak megrázom a fejemet és besorolok mellé. Ebben a hóban nem lesz két perc, amíg eljutunk a kastélyig és jó lenne csak az utolsó percekben kiborítanom őt. - És te? Miért utálod és... biztosan indiszkrét kérdés, de ki borított ki ennyire? - finom puhatolózás, ha már ilyen nyíljunk meg egymásnak dolgot játszunk meg aztán végső soron esetleg fel is tudom használni ellene. Persze nem biztos, de egy próbát megér. Az is benne van bőven a pakliban, hogy esze ágában sem lesz nekem elmondani, hogy ki volt és mivel akasztotta ki ennyire. Valahogy úgy érzem nem azért volt mérges, mert az illető nem jött el, akkor se lett volna jó kedve, ha eljön.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Az egész délutánom teljesen el van rontva Rachel újabb árulása miatt, de mindegy, kár ezen felhúzni magamat, ha legalább ennek a másik szőkének, Summernek segíthettem. Nincsenek barátaim, nem is vágyok rájuk, mert már így is félő, hogy anyám hagyatéka miatt bárkit is találnék, túlságosan is ráakaszkodnék, a rajongója lennék, és hát lássuk be, a többség ezt ráakaszkodásnak vélné. Egyedül Rachel volt, akiben megbíztam, még a titkom első felét is tudta, hogy csak eljátszom, hogy vannak érzéseim, és apám bízott meg ezzel, valójában pedig gyilkos, többszörös gyilkos minden felmenőm. Még tiszta szerencse, hogy a teljes igazságot nem kötöttem az orrára, mert akkor be is árult volna az apámnál, vagy valaki másnál. Így csak engem zsarolt vele, mert volt benne valami perverz vágy, hogy egy pszichopatával legyen együtt. Más kérdés, hogy igazából nem is vagyok az, csak hát nehéz volt elengednem az érzést, hogy van valakim, akinek mint szörnyeteg kellek, így játszottam a szerepemet. Az a lány viszont beteg, nagyon beteg, hogy ilyesmire vágyik, és ha tovább húztam volna a dolgot, talán én magam is beleőrülök. Szakítani viszont.. hiba volt, és azóta is pengeélen táncol a titkom.. - Túlzott? Csak annyit mondok, amennyit látok. Nem úgy beszélsz, nem úgy viselkedsz, mint ha egy undorító állat lennél. – Talán tévedek, viszont ha valaki, én aztán képes vagyok átlátni mások érzelmein. Nem, Summerrel nincsen semmi ilyen gond. Izgalmas személyisége lehet, és közel sem az a frusztrációktól teljes őrült, mint Rachel. Éppen ezért békén kell hagynom, hogy még véletlenül se ártsak neki, így gyorsan elindulnék. Viszont le sem akarom koptatni, mert az komoly bunkóságra vallana, ezért döntök úgy, hogy egy darabon mehetünk együtt, hiszen ugyanaz a célunk. Elhárítja az udvariasságomat, s elindulunk Roxmortson át, amikor a furulyázó hóemberek ránk akaszkodnak, körbeállva, erre Summer enyhén kiakad, még engem is meglep vele, csoda, hogy a durva csapat nem lökött minket egymás karjaiba egy keringő erejéig. Ám a lány elűzi őket, én pedig ösztönösen bólintva vágom rá. – Én is de nagyon. – Kapom a szám elé a kezemet, nem szoktam ennyire kiadni magamat, de a paprikaméreg, amit Rachel most kihozott belőlem, illetve a ránk erőltetett ránk valami gátat felszabadított, így most gyorsan megrázom a fejemet, és elmélyedek a pillantásában, hogy aztán arébb kapjam a tekintetemet. A hóemberek szétválnak, én pedig lehajtott fejjel taposom a lány előtt a havat, gondolkozván azon, hogy vajon megszólaljak-e. Végül a tapintatlanság és a kiváncsiság győz, hátrasorolok mellé, és anélkül, hogy ránéznék, kinyögöm. – Miért?
Nem találok fogást rajta, legalábbis egyelőre, de idővel majd ez is meg lesz, csak kitartóak kell lennem. Még elnézést is kér és igazat ad nekem, hogy nem kellett volna beleavatkoznia. Talán jobb is így, mert ha hamar faképnél hagy, akkor később még a nyomomba szegődhet, viszont, ha egyelőre nem borítom ki, hanem valami nagyot dobok be a végén, na akkor az már úgy sokkal izgalmasabb lehet. Na majd meglátjuk, ki kell várnom a megfelelő pillanatot, hogy később esze ágában sem legyen beszélni velem, főleg ne akkor, amikor nem én vagyok az. Csak ne lenne olyan ismerős az arca. - Annyira még nem ismersz, ne vonj le túlzott következtetéseket. - vonom meg a vállamat. Rendes lány vagyok... na persze April inkább, de hogy én. Ha ismerne! Na, de nem ismer és ezek szerint az, aki miatt ennyire ki van akadva még nálam is sokkal kellemetlenebb alak lehet. Ez végül is már nem feltétlenül az én bajom, vagy az én dolgom. Vannak saját problémáim, eszem ágában sincsen még másokéval is foglalkozni. - Végül is lehetséges. - a fenébe! Szóval mégis csak láttam már a suliban és mégis csak ismerem, ha más nem látásból, vagy ő engem, sőt közös óránk is lehet. Ez nem jó hír, nagyon nem, mert azt jelenti, hogy máskor is van még rá esély, hogy találkozunk majd, pedig őszintén szólva eszem ágában sem lenne, mert elég nagy gond lehet abból, hogy a húgommal fut véletlenül össze. Én is igyekszem a zene és a hóemberek elől kitérni, de bármennyire is próbálom nem igazán sikerül a dolog. Tovább fújják, tovább folytatják, a lábaim pedig önálló életre kelnek pillanatok alatt, épp addig, amíg láthatóan be nem telik nálam a pohár. - Elég! Nem látszik, hogy nem akarunk _táncolni_? - igen, kikelve magamból kiáltok rá a hozzám legközelebb álló hóemberhez, de legalább ettől a torkára fagy a zenélés és egy szót se tud kinyögni és végre sikeresen eltáncolnak a közelünkből, én pedig egy nagy levegőt véve igyekszem megnyugodni. - Nem értem, hogy miért kell erőltetni valami olyat, amihez láthatóan a másiknak semmi kedve. Ki nem állhatom az ünnepeket. - fújok egy nagyot, hogy ezzel is megpróbáljam levezetni a feszültséget, ami úgy istenesen felgyűlt bennem. Dolgom lenne, nem akarok lebukni és a tetejében még ezek is azt hiszik, hogy kényszeríthetnek minket valamire, amit mi nem akarunk. Hát milyen dolog ez egyáltalán? Nem is tudom, hogy mi a fenét képzelnek magukról. Örülhetnek neki, hogy nem átkoztam meg őket, mint a hátsótapizós fickót az előbb Morgan.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
- Az lehet. Akkor belátom, túlságosan hirtelen cselekedtem, igazságérzet, meg minden. – Ebből láthatja, hogy nem szeretek túl sok mindent túlragozni, olyat láttam, ami nem tetszett, és egyből cselekedtem, hiszen az apám azt várja el, hogy mutassam, hogy vannak érzelmeim. Az más kérdés, hogy tényleg vannak, sőt, mint most is, nem tudtam visszafogni magamat. Nem tűnődöm sokat a lány magabiztosságán, csak belül jegyzem meg, hogy jó kemény jellem, hogy így megvédené magát, de végülis ez nem az én gondom, főleg mivel Rachel jó nagy bunkó volt, hogy el se jött. Most aztán agyalhatok rajta rendesen, hogy most feldob, vagy sem, mert ki tudja, hogy merre jár, még csak utána sem tudok keresni. Apám megmondta már párszor, hogy az ilyen alakokat rövid úton kell kinyírni, aztán nejlonzacskós hullájukat a mocsárba dobni. Az a szépséghiba, hogy én nem vagyok gyilkos, és nem is leszek, de Rachel mindig egy lépéssel előttem jár, teljességgel kiszámíthatatlan, már-már őrült nőszemély. - Hogyne, okkal. Az az oka, hogy egy bunkó.. Úgy beszélek róla, ahogy tetszik. Ha veled bánni így valaki, akkor feltörölnéd a padlót. Mindegy, már megint belelovalom magamat az egészbe, nyilván nem a te bajod, eleve kösz, hogy megkérdezted. Te rendes lány vagy, felesleges a más bajával foglalkoznod. – Rántom meg a vállamat indulatosan, szinte remegek a visszafojtott dühtől, és ha apám tudná, hogy semmit sem kell megjátszani rajta, ő maga szúrná ki a szemeimet a metszőollójával. Hiszen ő aztán egyedül az imádott növényeivel foglalkozik, és azt akarja, hogy én is így kezeljem a nemlétező érzelmeimet. - Oké, aztán ha tényleg feleslegesnek tartod a társaságomat, szétválhatunk, nem akaszkodok. Morgan. – Bólintok, és elindulunk visszafelé az iskolába vezető csapáson. Egy jó ideig kell a faluban haladnunk, ahol most éppen karácsonyi vásár is van, mindenhonnan száncsengő szól, na meg karácsonyi énekek. Táncoló hóemberek akarnak velünk is keringőzni, a kezemet felemelve szabadkozok, hogy nekem aztán baromira nincsen hangulatom ehhez.. - Mintha már láttalak volna az egyik mardekáros auror gyakorlaton. Nyolcadikos vagy, ugye? – Erőltetem a memóriámat, de nem tudom hova tenni a lányt, nem éppen egy központi szereplő, bár ez nem jelent gondot, nem akar mindenki előtérben lenni. Féltucatnyi hóember vesz már körbe minket vidáman furulyázva, és érzem, hogy a lábaim maguktól kezdenek el táncolni, akárcsak Summeré.. Micsoda aljas karácsonyba taszítás.. Csúnyán nézve szemforgatok..
- Utólag is megkaphatta volna a magáét. - végül is mindegy, tudok elnéző is lenni, főleg hogy jó lenne megtudom, hogy kicsoda ő és hogy van-e rá esély, hogy netán találkozom még vele, mert ha van... arra fel kell készülnöm, hiszen a testvéremmel összefuthat és abból bajok lehetnek, főleg hogy Aprilnek fogalma sincs róla, hogy ma utaztam, sőt arról sem, hogy az állomáson voltam, és pont e miatt nem akarom beszélni neki erről a találkozásról sem. Valamit be kellene adnom ennek a srácnak, hogy miért nem fogok rá a következő alkalommal emlékezni, vagy el kell érnem, hogy ne is akarjon odajönni beszélni velem, mert a végéra rájöjjön, hogy kiállhatatlan vagyok. Talán ez a legegyszerűbb, aztán persze hiheti azt, hogy pocsék az arcmemóriám. - Nem gond. - na igen, még jó, hogy nem figyelt arra, hogy merre mentem, merről jöttem, nekem jobb is úgy, legalább nem látta, hogy a vonatról szálltam le. Ettől még persze nem akarom, hogy bármi köze is legyen hozzám, vagy felismerjen a suliban és persze itt nyílt téren nem támadhatok neki valamilyen erősebb varázslattal, amivel összekavarom a fejét, mert azt még meglátnák és nem jönnék ki jól belőle, sőt csak még jobban felhívnám magamra a figyelmet. - Nem beszélsz túl szépen róla, lehet hogy okkal várat meg nem? - csak finoman kezdjük meg a hadműveletet, nem akarok már most összebalhézni vele, de mondjuk annyira, hogy út közben elérjem az életben ne akarjon többet szóba állni velem. Meg fogom oldani, még ha nehéz feladatnak tűnik is a fokozatosság elvét követni és könnyebb lenne csak úgy simán faképnél hagyni. - Végül is én is arra megyek, amúgy... Summer. - azt hiszem a bemutatkozás eddig elmaradt, bár ha mázlim van akkor a nevemet majd csak rossz értelemben jegyzi meg, úgy marad meg majd benne, akivel nagyon nem akar újra találkozni és szóba állni, legalábbis reményeim szerint ez lenne a cél és ha minden jól megy akkor össze is fog jönni, legalábbis azon leszek. Tudok én kellően undok lenni, de annyira kell, hogy az életben ne akarjon velem, azaz velünk szóba állni és ahhoz nem elég, ha egy kicsit megpiszkálom, aztán faképnél hagy, valami súlyos és fájdalmas dolog kell, valami végső csapás, amit csak a legvégén viszek be és azzal, hogy együtt sétálunk vissza lesz lehetőségem felépíteni a dolgot.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Nem túlzottan zavar, hogy rám szól, az még jogos is, hiszen tényleg úgy tűnt, hogy ráfogom a pálcát. Egyértelmű, hogy meg tudta volna magát védeni, egy fenékbecsípés nem a világ vége, de továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy ha valakit ilyesmi él, akkor jó ideig összerezzen minden érintéstől, és nem nagyon fog másokban bízni. Bár a lány egyébként is nagyon határozottnak tűnik, nem áll összhangban a finoman metszett vonásaival, a szépen csillogó szemeivel, hogy milyen magabiztos jellem. Azok az aranyló hajcsigák, amik a vállára omlanak, afféle álmodozó jellemről árulkodnak, viszont ahogyan most rám tekint, minimális csupán a hála, inkább meglepődött, hogy nem kell mindig a hátát figyelnie. - Amikor a hátad mögött áll valaki, akkor nem. Utólag könnyű varázsolni. Legalább kaptál most egy kéretlen testőrt. – Leutázonom a vállvonását, nem várok hálát, láttam valami csúnyaságot, közbeléptem, mert dühít az ilyesmi. Igen, egy lány legyen erős, és kemény, én is ezt várom, még ha Rachel után már nagyon meggondolom, hogy bármibe is belemegyek. Ő nagyon empatikusnak tűnt, de nem, úgy fest, nekem a cuki lányok ebben a formában nem jelenthetnek mentsvárat, mert hatalmat adok a kezükbe, ha rájuk bízom a titkomat. Kénytelen vagyok általánosítani, mert most már én sem bízhatok meg senkiben. Valakinek nem számít semmi, csak hogy vissza tudjon élni azzal, amit kapott.. Ezért kell valahogyan elintéznem. Nem mondom, hogy bárhogyan.. - Ja értem, arra nem figyeltem, csak arra, aki mögötted volt. – Mivel véletlenül pillantottam csak hátra, amikor megszólított, hogy elférhet-e mellettem, akkor fedeztem fel azt az alakot, egyébként csakis Rachel járt az eszemben, nem vagyok egy ismerkedős alkat. Hozom a mogorva, de azért érzelmes srácot, duplán kell lepleznem, hogy ki és mi is vagyok valójában. – Ahogy mondod.. Az a szemét ribanc, na de hagyjuk is. Úgysem érek el vele semmit, ha itt ácsorgok, egy óra múlva jön a következő vonat, hát a faszom fog itt fagyoskodni. – Kihajolok még egy kicsit, de esélytelen, hogy a szőkeség feltűnjön a közelben, így visszasandítok a göndör szépségre. – Te is jössz, vagy még maradsz? – Feltételezem, hogy ha dolga volt, akkor már végzett, tehát akár el is indulhatunk együtt visszafelé az iskolába. Én nem akarok akaszkodni, de antiszoc sem lenni, így egy szakaszon gondolom ugyanarra megyünk.
Az első reakcióm tőlem cseppet sem meglepő, nem csoda, ha egyből rászólok, csak mert beijesztette a pálcájával, bár legalább segíteni akart, ami valami, mert láttam én már sok kellemetlen esetet. Arra viszont hamar rájövök, hogy muszáj leszek valami közös hangot találni vele, mert két lehetőség lenne, elporzani mellette hátha nem jegyzi meg az arcomat, vagy ha nincs más, akkor megpróbálni elmagyarázni neki, hogy épp csak erre jártam, de még akkor is valahogy be kell adnom a húgomnak, hogy miért voltam itt. Nem... talán a legjobb megoldás az, ha valamilyen módon elérem, hogy ne is akarjon velem többet az életben sem beszélni, elkerüljön jó messzire és akkor nem kell magyarázkodnom sem, bár az arca ismerős, de egyelőre gőzöm sincs, hogy honnan. Nem számít, a suliban láthattam minden bizonnyal, és mivel eddig se voltunk ismerősök ez után sem fog ez változni. - Kösz, ez rendes tőled, de nem kellett volna, meg tudom védeni magamat. - vonom meg a vállamat. Jó eséllyel a fickó kapott volna valami finom átkot a képébe, ha tényleg a hátsómba csíp és most miattam lenne a padlón, de túlélem fogjuk rá, hogy más oldotta meg helyettem, még ha könnyebb is lett volna, ha csak elmegyek a srác mellett, de azt akkor is tudnom kell a suliba jár-e. Talán nem, vagy már végzett, akkor pedig mázlim van és nem kell elérnem, hogy ne akarjon többet szóba állni velem. Ehhez viszont el kell csevegnem vele, ami nem az én stílusom, de most nincs mit tenni. - Hogy én? Csak erre volt dolgom, nem utazom, vagy utaztam és nem is várok senkit. - rázom meg a fejemet, bár ki tudja, ha egy kicsit is figyelt akkor láthatta, hogy a peronok felől jöttem és nem rég futott be egy vonat, de ki tudja, hogy mennyire jó megfigyelő a srác. - És amúgy a suliba jársz, valaki ezek szerint felültetett, akire vártál? - látom én rajta, hogy bosszankodik, legalább van alapom rá, hogy felhúzzam, ha arra van szükség, de talán nem az iskolába jár, csak valami helyi lakos, netán londoni, akinek itt valami dolga van. Diák korú ugyan, de nem mindenki járja végig az egyetemi oktatást, vannak akik inkább hagyják a dolgot és elkezdik a gyakorlatukat rendes munkahelyen, ahogyan mi is leléptünk Jensennel, csak épp az apja ezt az ötletet nem támogatta. Végül is nekem így is jó, talán még könnyebb dolgunk is van így Aprillel.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Elteszem a pálcámat, és cseppet sem vágom elégedett fejet, amikor a lány szinte betojik, amikor felé fordult a varázsfegyver, nem volt időm magyarázkodni. Talán megúszta volna azzal, hogy a fenekébe csípnek, én viszont nem szívlelem az ilyen arrogáns, szexista viselkedést, a lányok igenis nem tárgyak. Különös módon amennyire apám felmenői teljesen értelemmentesek voltak, a hosszú életű anyám életeszenciája olyan szinten átjár, hogy mindent százharminc százalékban élek meg, az más kérdés, hogy a helyén kezelve mutatom ki. Úgy teszek, mintha átlagos érzéseim lennének. Viszont azt semmiképpen sem akartam, hogy a szőke lány a későbbiekben rettegjen tömegbe menni, mert ki tudja, hogy mi történhet, mennyire bántják. A vonásai felettébb szépek, nem épp elnagyoltak, mint egy vászonra álmodott angyal. Egy dühös angyal, mert éppen most úgy állunk, hogy engem okol mindazért, ami történt. Sebaj, nem fogom magamra venni. Nem is kell elhajolnia, hiszen nem ő volt a célpont. - Kibírok egy átkot, meg a szidást is. Ne hidd, hogy ennyire lovagias vagyok, de nem szívlelem, ha valaki visszaél a helyzetével. Nem eszköz vagy a bunkók kezében.. – Vonom meg a vállamat, és már indulnék is el, hiszen úgy fest, Rachael alaposan átvert, a bolondját járatja velem. Vagyis inkább még inkább terrorban akar tartani, hogy mindenen stresszeljek vele kapcsolatban. Nyilván én nem fogom megölni, nem az apám vagyok, de el kéne hallgattatnom. Ha hagyom, hogy zsaroljon, sosem lesz vége. Meg kéne találni a gyenge pontját, ami eddig még nem sikerült. Esélyes, hogy legilimentor, hogy így belémlátott, mert szinte magamtól mondtam el a titkomat. - Szóra sem érdemes. Várok, de úgy fest, már nem fog jönni. Te miattam maradtál le a vonatról, vagy hozzád is jött valaki? – Kicsit forgatom a szememet, pedig nem akartam így kiadni a bosszankodásomat, de ez csak úgy kijön belőlem, mert alaposan felhúztam magam Rachel miatt. Most is járatom az agyamat, hogy mit csináljak, egyáltalán hogyan készüljek fel, eközben a tapló alakot két ember elviszi felmosni, vélhetően az állomási rendért felelnek.
Időben vissza kell érnem, különben a testvérem kérdezősködni fog és persze akadékoskodni és azt nem igazán szeretem. Remélem, hogy a srác hamar elkotródik az útból, mert bár elég ügyesen hazudok, de semmi kedvem magyarázkodni, April pedig nem tudhatja, hogy hol voltam ma és persze azt sem, hogy miért. Azért az elég rendesen meglep, amikor a srác egyszerűen rám fogja a pálcát, erre tényleg nem számítottam, már nyúlnék az enyémért, de nem vagyok elég gyors úgy, hogy nem számítottam ilyesmire, így csak elhajolni próbálok és még a szememet is becsukom, de végül a varázslat nem rajtam csattan, hanem a mögöttem álló... azaz inkább tántorgó alakon, aki el is terül. Lassan értelmezem, hogy mi történt és azt is, hogy ezek után nem mehetek csak úgy el innen, mert abból csak gond lenne. - Meg vagy őrülve? Mi van, ha visszatámadok, mert azt hiszem engem akarsz megtámadni? - förmedek rá hálám jeléül, mielőtt még végül is ellépnék mellette, de aztán csak megtorpanok. Bármennyire is tudom, hogy el kellene mennem, de közben tudom, hogy nem lenne okos ötlet, mert ki tudja, hogy ki a srác és ha netán a suliba jár és találkozik a testvéremmel és elmondja neki, hogy látott itt, na abból csak kérdezősködés lenne, hogy mit kerestem a vasútállomáson, amikor arról volt szó, hogy Roxmortsban leszek. Persze mondhatok valami ködös magyarázatot, de tudom, hogy April azért tud kötekedő is lenni és nem biztos, hogy annyiban hagyná, ezért végül kifújom a levegőt és erőt veszek magamon. - Bocs, csak ez... mindegy, szóval kösz. Vársz valakit? - eddig úgy tűnt, hogy sietek, de most mégis úgy látszik megállok és nem megyek el csak úgy mellette, bármennyire is ezt kellene tennem. Nem tudom még hogyan oldom meg ezt, esetleg az emlékeit törölhetném magammal kapcsolatban, de ha ilyen reflexei vannak kétlem, hogy csak úgy rá tudok varázsolni, hogy ne reagálja le. Pech... kénytelen leszek valahogy máshogy megoldani ezt a helyzetet, csak még nem tudom hogyan.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Pontosan tisztában voltam vele, hogy ha egyszer kiadom magamat valakinek, akkor ha kicsit is rossz indulatú, sosem fog leállni. Így történt ez Rachellel. A kezdetben naivnak tűnő lány behálózott, életem egyetlen értelmes kapcsolatának tűnt, hogy aztán pokollá tegye az életemet. Úgy fest irányításmániás, és csak kellett számára valami motiváló erő, hogy valakibe kapaszkodni tudjon. Immár tudja, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok, és nem ereszt. A pénz az egy dolog, akkor is költöttem rá, amikor egy pár voltunk. De hogy apró szívességeket tegyek meg neki, lopkodjak a minisztériumból, hát na nem.. Az elmúlt év során utazgattam, és arra fogtam a dolgot, hogy sok a munkám, ám úgy fest, már nem fogadja el indokként. Már látni akar, akár napi szinten is. A második évemet kezdem az egyetemen, ő viszont az elsőt, és most már neki sem lesznek korlátok, oda megy, ahova akar. Most éppen az volt a kívánsága, hogy jöjjek ki elé a vonatállomásra, cipeljem a csomagjait, aztán majd előáll a kívánságlistával. Lehet, hogy ez egyszer tényleg a családi ösztönre kéne hallgatnom, és kitekerni a nyakát. A dolog szépséghibája, hogy apámmal, és a felmenőimmel ellentétben én valóban nem vagyok gyilkos. Lehet, hogy utána kéne járnom Rachel piszkos ügyeinek, találni valamit róla, és így hallgattatni el. Most éppen szemforgatva nézelődök a pályaudvaron, a vonat megérkezett, és már áll is tovább, a lány meg sehol. Na most vagy lekéste ez az észlény, vagy felültetett. Ha ebben a tetves hidegben kijöttem elé.. és nincs itt, hát fel fogok robbanni. Úgy fest anyám érzelmi öröksége jár most át, ha akarnám sem tudnám letagadni, hogy mennyi vihar dúl legbelül. Nyilván ha apám látna, azt hihetné, hogy ügyes színész lettem. Valaki megszólít, érdeklődve nézek hátra, amolyan savanyú pofát vágva. A mögöttem álló fiatal lány pont rajtam keresztül akar kisétálni. Aztán nemes egyszerűséggel ráfogom a pálcát, mielőtt még további szóra nyitná a száját, a varázseszközből egy lilás csóva villan ki, és lövi pofán a mögötte ittasan tántorgó alakot, aki bele akart csípni egyet a lány fenekébe, aki vélhetően az állomáson uralkodó hangzavar miatt nem hallotta meg a „settenkedést”. - Mindig vannak bunkók, csak tessék.. – Állok el az útjából, a részeg meg próbálja összekapni magát a földről, ahol béka mód szétterült, a végtagjai rendezetlenül lógnak rajta erre-arra. Nem is nagyon törődök most a lánnyal, csak azzal, amelyik most nincs itt, hiába tekergetem a nyakamat én is kilépve az váróterem elé, a vonat már elment, és Rachel sehol. Várjak itt továbbra? Ha nem teszem, és mégis megérkezik, akkor én leszek a szemét..
April természetesen nem tud róla, hogy hol voltam ma, ahogyan már több alkalommal is megtettem ezt az utat, de sosem szoktam neki beszámolni róla. Ez a jó ebben az egészben, hogy úgy tehetek dolgokat titokban, hogy tényleg nem kell róla tudomást szereznie, mert nem mondom el és akkor mégis honnan tudná meg nem igaz? Egyszerű ez az egész, én tudni akarom, hogy mi történt, most már egyre inkább, ő ellenben nem és mivel egyetemistaként már nem vagyunk a Roxforthoz láncolva sokkal több a lehetőségem, hogy utána járjak ennek-annak. Lehet, hogy nem járok sikerrel, pont ezért nem akarom azt, hogy felizgassa e miatt magát és persze nem szeretném, hogy lebeszéljen, de egyszer meg kell oldani ezt az egészet. Tudom, neki könnyebb, mert ha épp elege van mindenből, a világból, az életből akkor egyszerűen eltűnik, hiszen úgy is már eltűnt, de nem maradhat ez így egész életében. Valahogy ki kell találnunk a megoldást, hogyan szabaduljunk meg a tükörtől és ezt csak úgy tehetjük meg, ha én utána járok, mert neki esze ágában sincs. Londonban voltam, majdnem egész nap, még Jensen se tud róla, azt mondtam neki, hogy elmegyek Roxmortsba és egész nap tanulni fogok, könyveket válogatok a könyves boltban és hasonlók és persze mivel az ilyen ötleteket utálja szerencsére nem is jött velem. Persze beszereztem pár érdekes kötetet azért Londonban, hogy a mesém hiteles legyen és kitaláltam a tökéletes sztorit is, amit elmesélhetek Aprilnek és Jensennek is, úgyhogy minden rendben lesz. Csak azt kell megoldani, hogy még véletlenül se vegyen észre senki sem az állomáson, akinek nem kellene, na de figyeltem, viszonylag késő van már, ilyenkor nem sokan mászkálnak erre, főleg nem diákok. - Elnézést... szabad lesz? - szólok az előttem állóhoz, aki már vagy fél perce szobroz az ajtóban az állomáson, én pedig ki szeretnék menni. Mintha lefagyott volna, vagy azon gondolkodna, hogy megtegye-e ezt a nehéz lépést, vagy sem. Igazából nekem mondhatni édes mindegy, de jó lenne haladni, mert azért még sem érhetek vissza túlságosan későn, az még esetleg gyanús lenne. Az a mázli, hogy egészen kiskorunk óta én mindig is ügyesen hazudtam és ez azóta sem változott, úgyhogy nem fogok lebukni, csak jó lenne haladni és nem szobrozni sokat itt az ajtóban.
▲ Telescope ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
- Semmi gond, csak kíváncsi, ez... még nem bűn. - még ha az én múltam nem is olyan, amiről szívesen mesélnék, főleg nem itt a nyílt utcán. Nem... ezt megtartom magamnak, mert félek tőle, hogy vagy nem értené meg, vagy sajnálkozni kezdene. Az bőven elég, hogy tisztában van azzal, hogy mi vagyok, ha már magától nem jött rá abból, hogy milyen csomagot hozott nekem. Végül is nem gond, nem lehet feltétlenül egyértelmű abból, hogy farkasölő füvet veszel, hogy vérfarkas vagy nem igaz? Ettől még elkísérhetem, de az, hogy ennél tovább menjek... Talán egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy igen megtehetném, hogy akár még jó is lehetne, de hamar elvetem a lehetőséget, mert ez egyszerűen nem lenne fair, sem vele, sem velem szemben. Ha változtatni akar, jobbá tenni magát, az életét, akkor annak nem az a módja, hogy ágyba bújik egy kvázi idegennel, aki a főnökétől vásárolt, hiszen alig tud rólam valamit, alig ismer, nem tartom jó ötletnek, hisz ezt tette, ha jól értelmezem másokkal is, akkor nem kellene újra ugyanabba a hibába esnie, még ha pillanatnyilag úgy is érzi, hogy ettől jobban érezné magát. - Honnan tudhatnád, ha nem is ismersz? - nem lenézően, de mégis halványan elmosolyodom. Nem én vagyok az ideális alak arra, hogy az életét jobb mederbe terelgesse, hiszen én nem vagyok egyszerű eset, az életem miatt sem. Ha Jimmy-nek elmesélném, hogy valaki pont a velem való vad délelőttől reméli az életében következő jobb eseményeket... azt hiszem olyan jóízűt nevetne, mint amilyet régóta nem. Épp e miatt nem akarok én ebbe belemenni, mert tudom, hogy biztosan rossz döntés és ettől én magam óvom meg őt, mint hogy később jöjjön rá, amikor már elkövette az újabb hibát. - Végül is... ha valamikor Londonban jársz. A bárom neve Surprise, ha gondolod nézz be, nem valami érdekes hely és kissé lepukkant is, még csak a környék se valami jó, de megtalálod, ha körbekérdezel. Azért... köszönöm! - azt, hogy kedves volt és úgy gondolta én gyógyír lehetek a gondjaira, még ha én ezzel nem is tudtam egyetérteni. Végül csak visszalépek még annyira, hogy magamhoz vegyem a dobozt, mert a végén még könnyedén ott hagyom, aztán szépen indulok is kifelé, hogy legalább a következő vonatot elérjem, az azért nem ártana.
Egyetlen momentum mindent megváltoztathat... mindent.
Dana Callahan
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Vasútállomás 2016-10-03, 19:32
Leroy & Dana
18+
Kissé elsápadok, holott eleve nem vagyok jól, de nem szoktak így rendre inteni, rendszerint mindenki úgy megnyílik nekem, hogy lassan már tiszteletbeli lélekbúvár diplomát kaphatok. És nem, ez a Leroy nevű dögös pasi olyan kimért, visszafogott, egy ideig válaszolgat a faggatózásomra, aztán megálljt parancsol, felhúzza a védőfalat, és bezárkózik. Észreveszem magamat, így szabadkozva próbálom menteni a helyzetet. És nem is tudom, hogy miért, megvonhatnám a vállamat, általában nem szokott érdekelni, ha megbántok valakit. Most meg pocsékul festek, ami a fizikumomat illeti, csupán megcsináltam magamat szépnek, de olyan jól elbeszélgettünk, kár lenne veszendőbe hagyni. - Atyaég, nem győzök bocsánatot kérni. Tényleg sajnálom. Egyikünk sincsen túl jó állapotában, feleslegesen terheltem a gondommal, aztán elvártam, hogy szintén meséljen. – Rázom a fejemet, amitől visszaáll bele a fájás, úgyhogy le kéne vele állni. Zavartan túrok bele a hajamba, abban van az erőm, s a mozdulattól úgy hiszem, hogy minden rendbe jön. Ez az egész önáltatás, ám számomra már más nem is jut, így beharapom a számat, hogy ne kezdjek habogni, az már nem én lennék. Legalább a bókra mosolyog, erre már én is visszamosolygok, tényleg kellemes személyiségnek tartom. Viszont ahogyan Maxnek is megmondtam, engem nem kell elcsábítani, nem vagyok én olyan, hiszen legalább annyira szeretem a flörtölést, meg a szexet mint a pasik, így bőven benne vagyok a mókában. Csak mert tudok félénken nézni, még nem vagyok az, csak megtévesztés, feltüzelés a részemről, ha olykor úgy teszek, mintha halvány fogalmam sem lenne róla, hogy mi a dörgés. Most éppen az ellenkezőjét teszem, gyorsan átveszem az irányítást, és letámadom, úgy vélem mindkettőnkre ráférnek. Szemérmeskedés nélkül nyitom szét az ajkait, hogy érezze, hogy még mindig férfiből van, s közben a mellkasát cirógatom, körmeimmel már a gombját matatom, hogy mikor nyitja fel azt a szőrös mellkast. Két levegővétel között úgy tűnik mégiscsak ellenkezik, az első ellenállást még simán legyűröm, itt vissza is csókol, amit jóleső méhescskés zizegéssel veszek tudomásul, teljes testtel hozzá simulok, felhúzva az egyik térdemet, hogy lezárjam a menekülési útvonalat. A második szünetnél viszont tényleg visszavonulót fúj. Igyekszem elrejteni a csalódottságomat, valamennyire még megy is, a józanságnak köszönhetően. - Én azt hittem, hogy igen. De akkor.. menj. – Nem tudom, hogy mitől ennyire szenvedős, mert még csak el sem mondja. Arébb húzódok, hogy el tudjon lépni mellettem, és már indul is kifelé, amint sejtem. – Találkozunk még? Látni akarlak.. ha lehet. – Mi van velem.. én udvarolok? Azt komolyan gondoltam, hogy pocsék egyedül, még ha estére három pasim is lehetne, most valahogy nem akarom azt. Ő megfogott, és jó lehetne több időt eltölteni együtt. Vagy tényleg menthetetlen?
♫ Running scared ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Átkozott születésnap ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Na igen, ez nem az a téma, amit gyakran osztok meg másokkal és persze nem is szívesen teszem, de ha már így külön rákérdezett és számára még nem volt egyértelmű abból, amit hozott nekem, akkor végül is nincs ezzel probléma. Egyébként sem hiszem, hogy azonnal szétkürtölné a városban, meg hát nem is Londonban él, hogy ebből akkora gondom legyen, itt pedig nem igazán ismer senki sem. Nagyon rég volt már, hogy Roxmortsban huzamosabb ideig időt kellett töltenem, azt hiszem a Roxfortos évek alatt voltam itt legutóbb, akkor pedig még minden egészen más volt. - Tudja ez nem olyasmi, amiről szívesen mesélek. Ne haragudjon, de... elégedjen meg ennyivel. - nem akarom letorkollni, de talán megérti, hogy ez tényleg nem olyan téma, amiről szívesen beszélek vele, vagy bárkivel. A rég múlt még most is fekete kráterként tátong a szívemben, nem olyasmi ez, amiről szívesen beszélnék, hiszen pont hogy elfelejteni igyekszem, amikor néha nap újra felmerül bennem. Nem akarom szándékosan felidézni az emlékeket, épp elég az, amikor felmerülnek bennem maguktól, olyankor szoktam inni... jó sokat, minél többet, hogy elfeledjem, hát miért akarnám szándékosan visszaidézni? - Köszönöm Dana. - halvány mosolyt azért kap a bók hallatára, hiszen tényleg kedves tőle, de ettől még nem akarok ebbe jobban belemenni. Az volt a cél, hogy hazakísérjem és kész, de nagyon úgy fest, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű feladat, mert még be is hív. Talán sejthetném, hogy a behívás nem csak egy egyszerű kávéról szól, de még sem feltételezem, hogy ennél több lenne benne, legalábbis az első pillanatokban, aztán hamar egyértelművé válik, hogy miről is van szó, hogy ő is a bánatát és a rossz kedvét szeretné levezetni, mégis visszakozom az első csók után, hiszen én nem ezért vagyok itt és nem e miatt kísértem haza. Nem szoktam kihasználni az ilyen lehetőségeket, pedig sok férfi megtenné a helyemben. - Épp én lennék a fejlődés útja? Nem gondolhatod... komolyan. - furcsa egy helyzet, ahogy szinte letámad, mintha csak én lennék a nő és mint férfi őrültség lenne most nemet mondani és persze fizikailag nehezemre is esik. Érezheti, hogy e téren nagyon is hatással van rám. Idejét sem tudom, hogy mikor voltam kapcsolatban bárkivel is. Volt egy-egy futó... nem is tudom minek mondjam... éjszaka talán, de persze ezek ittas állapotban történtek, most viszont józan vagyok, túlságosan is ahhoz, hogy a mozdulatai hatására ne rémképek toluljanak a fejembe. Behunyom a szememet és megpróbálom kizárni őket, ezúttal én csókolom meg, felemelve kicsit a fejét, de még sem múlik. Hosszú pillanatokig élvezhetem ki a helyzetet, amíg még bírom, aztán az emlékek végül megállíthatatlanul tolakodnak be a fejembe, amíg végül erőt véve magamon tolom el őt, akárhol is van a lába. Erősebb vagyok és nem akarok ráfogni sem a karjára, de akkor is eltolom magamtól őt, ha kell akkor valamivel erőszakosabban is akár. - Nem... ez nem tesz jót egyikünknek sem! Köszönöm a... nem is tudom, megy a vonatom... hölgyem. - a hangom ugyan kimért és csendes, de mégis jól látszik az arcomon a vívódás, a fájdalom és a kín, ami vadul kavarog, de azt is láthatja benne, hogy akármit is tenne, ezt nem tudná visszafordítani úgy sem.
Azért alaposan leesik az állam a nagy kitárulkozástól. Én meg simán azt hittem, hogy valami idült alkoholistáról van szó, főleg ha még egy kocsmát is vezet. Mégis, valahol titkon abban bíztam, hogy valami komoly szerelmi bánat, betegség, vagy gyász miatt ennyire tropa. Úgy gondolom, hogy kinézhető belőle, hogy jó ember, hiszen érdeklődik, próbál empatikus lenni, nem is tudom, hogy megérdemlem-e az ilyesmit, hiszen nem ismer, mégis kísérget, meghallgat, de még ki is tárulkozik. - Ah, sajnálom. Nem akartam kihúzni önből. Sejtem, az ember nem szeretne csak úgy vérfarkas lenni.. Akkor hogyan? – Tudom, hogy lehetnék tapintatosabb is, ám már átléptem azt a határt, ahonnan még vissza lehet táncolni, akkor hát essünk át rajta, hátha neki is könnyebb lesz a lelke, ha kiadja magából. Valamilyen szinten idegenek vagyunk, akik megnyíltunk egymásnak, és talán nincsen is ezzel baj, előfordul, hogy az ember pont akkor tud rálépni egy ilyen útra, amikor nem lát benne kockázatot. Emmának példának okáért sosem beszélek az érzelmeimről, túl személyes lenne az orrára kötni, jobb ez így. - Igaz, ezt meg tudom érteni. Pedig nagyon csini, jóképű pasas. – Döntöm az oldalra a fejemet, és finoman odanyomom a csípőmet az övéhez, amikor sétálunk a házam felé. Nem akarok azért ennél direktebb jeleket küldözgetni, éppen eléggé fel van kavarodva a gyomrom, bár a kávé kezdi rendberakni. Már a fejem sem hasogat annyira a mozgástól és a levegőtől. Az sem mindegy, hogy beszélgetek valakivel, felnőtt témákról. Tőlem mindez idegen, mégis, olyan kellemes érzéssel tölt el, hogy valaki odafigyel rám, viszont nekem egyetlen fegyverem a testem, és nem fogok fukarkodni azzal, hogy bevessem. Így amikor benyitok, akkor nem sokáig teketóriázok. Rátapasztom az ajkamat az övére, az ujjaimmal pedig már a bőrét keresem az inge alatt. Ha vérfarkas, hát annak is megvan a maga varázsa. Azért elszorul picit a szívem, amikor sebhelyekkel találkozom, komolyan bánthatták. Általában önző vagyok, de most feléled bennem némi anyai ösztön is. Nem csak a saját örömöm miatt akarom, hogy felszabaduljak, kielégüljek, úgy vélem hogy az idegenre is ráfér, hogy kicsit el tudja magát engedni. Visszacsókol, és magához húz, én pedig elégedetten dünnyögve szívom magamb a nyelvét, átkulcsolva a nyakát, hogy még véletlenül se menekülhessen. - Ez már a változtatás.. Te már határozottan a fejlődés útjának számítasz.. Megtagadni viszont nem fogom tudni magamat. Akarom ezt, kell nekem.. Kellesz.. Majd utána beszélgetünk. – Húzom fel az combomat, hogy alá tudjon nyúlni, és érezze, hogy milyen forró vagyok máris ott odalent. Odanyomom a felhúzott térdemet a tapétának.. Kissé beszorítom az ölelésembe, a hátsója feszül így a falnak, de nem érdekel, én irányítok. Az ajkáról most a nyakára váltok, a finom puszikat cserélve olyanra, ahol a nyelvemet, és a fogamat is használhatom.
♫ Running scared ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Átkozott születésnap ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha nem lett volna olyan rossz állapotban, hogy talán egyedül haza sem ér épségben, akkor valószínűleg már a vonaton ülnék úton vissza Londonba. Azért vagyok itt, mert bármit is állítok még van bennem bőven a régi énemből és segíteni akartam. A fenébe is, sajnos Jimmy-nek igaza van. Persze ez még nem jelenti azt, hogy hirtelen minden más lesz, de pont e miatt eszem ágában sincs kihasználni az állapotát, pedig igaza van, valószínűleg azzal, hogy még haza is kísérem gond nélkül el tudnám érni, hogy ledobja a ruháit. Tudom azért azt magamról, hogy volt idő, amikor nagyon is oda voltak értem a nők, diákkoromban ezt még ki is használtam valamelyest, na nem azt mondom, hogy olyan élvhajhász módon, csak mint egy tini tenné, mára viszont már ahhoz is fáradt vagyok, hogy effélével foglalkozzam, no meg tudom, hogy milyen ha az ember maga alatt van, nem az kell, hogy még valaki ki is használja a helyzetét. - Nem hölgyem, ez egy régi történet, azt hittem már a csomag tartalmából egyértelművé vált. Vérfarkas vagyok és... persze nem önszántamból történt. - rákérdezett, így végül is elmondhatom, ezen nem múlik, maximum nem szoktam kimondottan nagy dobra verni, mert az emberek még a mai napig is félnek a magam fajtáktól, ami végül is érthető. A vérfarkasok veszélyesek és bármennyit is tudnak rólunk az emberek, még máig is azt hiszik, hogy nem csak telihold idején, pedig sokunk még akkor sem. Én is épp e miatt vagyok ilyen állapotban, hiszen még csak pár nap telt el a telihold óta és akármelyik változatot is élem át, magát az átváltozást a pincébe zárva, vagy az átok elnyomását a főzettel... egyik sem hoz a rákövetkező napokban kellemes időszakot. - Ez kedves... de tudja nem vagyok oda a tükrökért. - a tükrökben önmagamat látom, a nyúzott arcomat, láthatnám a hegeket is, amiket szereztem életem során, amiket azóta is gyűjtöttem a pincében töltött időnek hála. Nem szeretem nézegetni, nem csoda, ha nem foglalkozom sokat magammal, azért van a borosta is ott az arcomon most is. Kedves nő, bár azért nem vagyok naiv és teljesen bolond sem, amikor behív ilyen bókok után, főleg amiket magáról mondott... már valahol nem lep meg az, ahogyan szinte letámad. Nem tagadom, a csók jól esik, főképp az első pillanatokban, amikor még nem gondolkodom és nem is gondolok bele, hogy mi ez és miért is van. Elengedem magamat és kiélvezem az első pillanatokat, még azt is, ahogyan a keze a mellkasomra csúszik. Átfogom a derekát és kicsit közelebb húzom, csak néhány pillanat után fogom fel azt, hogy mi történik. Jó ideje volt már az, hogy finom női ujjak játszottad érdes mellkasomon, hiszen az, egyrészt nem csupasz, másrészt még így is érzékelheti, hogy akadnak ott elrejtett hegek, sérülések maradványai. Ezért próbálok végül levegőhöz jutni és legalább hátrébb húzódni kicsit. - Nem hiszem, hogy... ez jó ötlet. Hát nem változni akar? Nem azt mondta? - tegezésre váltott, de én még sem teszem meg ezt egyből. Másnapos, rossz napja volt tegnap is, érthető, ha ma se sokkal jobb, de én ezt nem szándékozom kihasználni, még ha talán ő ezt most nem is venné annak, de ki tudja talán utána újfent csak a szégyenérzet maradna, amiért megint azt tette, mint oly sokszor már.
- Milyen megértő.. És máshogyan, mint a többség. – Nem akarom kifejteni, ő is pontosan tudja, hogy ha egy nő maga alatt van, mindenki olyan készségessé válik hirtelen, mert ettől lehetőséget látnak a bugyija alá férkőzni a nagy vigasztalásban. Ellenben Leroy arcáról szintén valami megfáradtság, életunt érzés köszön vissza, így számomra hitelesnek tűnik, amit mond, neki is megvannak a maga problémái, és ha az enyémeket méltatja, hihetetek neki. Nem szokásom az érzéseimről beszélni, pláne egy vadidegennek, ez most így alakul, és nem sanálom a dolgot. Jó lenne faggatni őt is, hogy mitől ilyen megfáradt, de amíg nem ittam meg a kávémat, semmihez sincsen energiám, örülök, hogy ha úgy tudom fogni a karját, hogy közben ne ragadjon le a szemem, ne robbanjon szét a fejem, és a kavargó gyomromról már ne is beszéljünk. Határozottan jóképű a maga mosogatórongy, Viszont mégiscsak érdekel, hogy mi történt vele, így megerőltetve magamat tágabbra nyitom borostyánszín pillantásomat, és felnézek rá. - Remélem nem miattam. Mesélje el.. kérem. – Ez nem parancs, csupán kiváncsivá tett, mi az, ami az egyébként is megfáradt életében további komplikációkat szül. A doboz tartalmáról végül nem beszéltünk túl sokat, lehet, hogy erről van szó? Nem, ezt talán elvethetem, mert ha nagyon vissza kellene vele sietnie, akkor nem időzne itt velem, hanem rögtön a következő vonatra megváltaná a jegyét, ami visszaindul. Bennem fel sem merül, hogy netán a vérfarkassága miatt, nincsen ilyen ismerősöm, és őszintén szólva fel sem merül, hogy az oldalamon sétáló férfi ilyen vad teremtmény lenne. Csupán fáradtnak látom, és kiégettnek. - Akkor már csak azt nem értem, hogyan szokott fésülködni, ha nincsen otthon tükre. – Na igen, bókolásban tényleg jó vagyok, és megérdemli, mert olyan félszegnek tűnik, gáláns úriember, egyúttal szerény is. Határozottan jóképű, én meg nem csak abban vagyok jó, hogy fogadjam a tengernyi hódoló rajongását, én magam is komolyan motiváló tudok lenni, ha arra érdemeset találok. Mint tudjuk, kettőn áll a vásár, Max önbizalmát is én szoktam tuningolni, mert olyan bénácska szegény. - Oh, én nem feltételezem, csak muszáj volt bedobnom az ötletet, hogy megnyugtasson azzal, hogy elhárítja. – Alig érezhetően rámarkolok a bicepszére, mintegy ártatlan jelzéseként annak, hogy a bókon túl máshogyan is észrevettem, hogy mennyire jó pasi. Más esetben már oldalám is a blúzom felső gombjait, hogy még egyértelműbbé tegyem, amit akarok, jelen esetben túl komoly a témánk, miszerint kezdek már kiöregedni az ilyesmiből. Noha pont egy olyannal kezdeni, aki hozzám hasonlóan kissé szét van esve. Ám amilyen kedvesen lereagál mindent, nem is tudom, hogy volna ilyesmit értelme kezdeményezni. Még össze kell kapnom magamat. A kávé határozottan jó hatással van rám, a gyomrom sem kavar, a lüktető fejfájás pedig lassacskán tompul. Belépünk a kis lakomba, ledobom a táskámat az egyik fotelbe, aztán felé fordulok, megfogva a kezét, odavonva az egyik falhoz. - A sütemény egy kicsit ráér, ha nem siet annyira. Feldobhatnánk máshogyan is a napunkat. – Remélem nem lesz ellenére, nekem most szükségem van egy kis frissítőre, ami nem étel, és nem ital. És igenis, belelátom, hogy talán neki is. Finoman megcsókolom, és az inge felső gombját kezdem el szétnyitni, hogy a mellkasára tapasszam a kezemet.
♫ Running scared ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Átkozott születésnap ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Tudja sokaknak vannak problémáik, nem meglepő, ha az ember néha nem tudja kezelni az életét. - és persze a negatív helyzeteket leginkább. Mint ahogyan ő sem ezt a születésnap témát. Előfordul, én is sokszor láttam már és én vagyok az élő példa, aki szintén nem tud mit kezdeni az elfuserált életével, hiába is próbálkozik, bár... tény és való, hogy annyira vadul azért nem próbálkozom, így nem is akkora csoda, hogy végül nem jövök egyenesbe. - Igaz, mármint... hogy nincs visszaút. - halványan elmosolyodom azért, hiszen nem szeretném, hogy úgy érezze arra feleltem, hogy tényleg nem lesz már fiatalabb. Mondjuk ez így van, de azt szokták mondani hogy már az is fél siker, ha az ember beismeri, hogy valami nem jól alakult az életében, akkor már van rá esély, hogy megpróbálhat és netán tud is változtatni rajta. Ő is jó úton jár, persze ha ténylegesen szeretné azt a változást egyszer csak. Az más kérdés, hogy út közben nem gondolja-e meg magát. Mondjuk akkor már nehéz, ha ott a gyerek, de előtte még visszakozhat. Persze jó, ha akkor hoz ilyen véglegesnek ható döntést, amikor nem ilyen pocsék állapotban van a születésnapja miatt. - Esetemben inkább rosszul folytatódott. - javítom ki, hiszen nem mondanám, hogy a reggelem indult rosszul, sokkal inkább az az utóbbi napok voltak finoman szólva is fárasztóak és kimerítőek. Na igen ez van akkor, ha az ember vérfarkas és kénytelen farkasölőfűből készült főzetet iszogatni. Sokkal ütősebb tud lenni, kimerítőbb, mint egy másnaposság, vagy inkább olyan, mint a masszív napokon át tartó és nem múló fajtája. Nem valami kellemes, de az mégis meglep, hogy úgy gondolja, hogy komoly, érett férfi benyomását keltem. Bennem ez még nem igen merült fel. A borosta és a nyúzott külső, valahogy számomra nem ezt mutatja, de talán ő a másnaposság miatt vélekedik így. - Ezt eddig még nem gondoltam volna magamról, és szerencsére fel sem tűnt, hogy bárki is döglene értem. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Végül is a kávé nekem is jót tesz, szóval nincs ellenemre a dolog és ennyi még beleférhet, amíg elkísérem hazáig, aztán úgyis dolgom van, bár van egy olyan halvány sejtésem, hogy nem fogok csak úgy egy könnyen elköszönni tőle és jó eséllyel ez nem miattam lesz majd. Ha jól sejtem most jobban értékeli a társaságot, mint a magányt. - Jimmy a család jó barátja, ötvenen túl van és ő legalább boldog házasságban él, úgyhogy nem... nem mondanám, hogy több, mint barát, de lassan meglep miket feltételez rólam. - mindenféle rosszallás nélkül csóválom a fejemet. Tényleg szókimondó a hölgy annyi biztos, de ez nem feltétlenül gond. Legalább, ha iszik akkor sem ad ki többet magából, mint normál esetben, hiszen láthatóan ilyenkor is épp elég nyitott, ha ennél többet mondana ittasan félő, hogy akkor aztán tényleg mindent kifecsegne, ami csak a fejében van. - Valahogy sejtettem, hogy nem enged utamra csak úgy, de legyen, ennyi még belefér. Milyen sütemény? - úgyis rég ettem ilyesmit szó se róla, úgyhogy rám fér egy kis édesség, főleg házi fajta, bár fogalmam sincs, hogy ki süthette, ha nem ő. Lehetséges, hogy valami barátnő, vagy hasonló készítette neki és azért van itt nála, vagy eleve itt sütötték.
- Oh, hát akkor nem is vagyok egyedi? Pedig már azt hittem.. – Nevetek fel fejfájósan, én sem szoktam gyakran magam alá kerülni, de most Max kuncsaftja pont ilyen állapotban lát, ami pocsék érzéssel tölt el, szeretem, ha mindenki a legjobb formámmal szembesül. A külsőm most is kifogástalan, de most nem tudok kacérkodó, flörtölő stílusban csevegni, így minden, amit belőlem kaphat, az csupán a külsőség. Ám rajta is látszik a fáradtság, nem is tudom, hogy vajon mennyire csábulna el, ha mondjuk egy olyat kezdeményeznék, hogy hemperegjük ki magunkból a fáradtságot. Ez tényleg az a pont, amikor az alvás minden más igény elég befurakodik, de még úgy-ahogy nyitva tartom a szememet, pilláimon át igyekszem a jó társalgó illúzióját kelteni. - Ez jó kérdés. Ha meg kipróbáljuk, nincsen visszaút. Ahogy mondtam, nem leszek már fiatalabb. – Ingatom a fejemet, én azért ilyen vagyok, hogy egy szembejövő idegennel is tudok komoly témárók beszélni, nem kell ahhoz nagyon sok idő, hogy megnyíljak, de az engem is furán érint, hogy ehhez a Leroyhoz most azt tudom kapcsolni, hogy miért nincsen családom, miért nincsen gyerekem. Ez valahogy sosem merült fel a pasikban, akik engem akartak. Jó, leszámítva néhány öregurat, de hát nekik aztán nem is szültem volna. - Remek, legalább kijelenthetjük, hogy mindkettőnknek szarul indult a reggel? – Költői a kérdés, látom, hogy nagyon le van fáradva, lehet, hogy hajnalig betonozott a sógora garázsfelhajtójánál? Nem, ő ennél sokkal intellektuálisabb alkatnak tűnik, még ha egy kocsmája is van. Attől még nem neki kell nap mint nap a piszkos poharakat törölgetnie, ez a Jimmy lehet az üzletvezető. Mint én Max távollétében. Néha el is gondolkozom rajta, hogy nem csak azért vett fel, mert Emma befújt engem oda hátszéllel, hanem a főnök olyan lánynak tart, akit nyugodtan ki lehet tenni a kirakatba, becsalogatja a vevőket. Na igen, ha én nem lennék, akkor a forgalom vagy hetven százalékkal visszaesne, de az is igaz, hogy én magam nem tudnék elvinni egy boltot a hátamon, nem értek a számokhoz, a könyveléshez sem. Jó ez a felállás így. - Valahol.. igen. A korából adódóan amolyan érett férfi benyomását kelti, akiért minimum döglenek a komoly kapcsolatra vágyó perszónák. – Most nevetgélek, és kortyolom a kávémat, legalább megjegyezte, hogy holgy kérem, ez mindenképpen pirospont. Most, hogy a levegőn vagyok, és a kávé is bekerül a gyomromba amely korábban fel volt kavarodva, kezdek már egy kicsit színt kapni az arcomra, jobb is a közérzetem. Ráadásul ha bevedelem a kávét, esélyes, hogy úgysem lesz ebből alvás. - Ha gonoszkodó akarnék lenni, Jimmy több mint barát? – Kérdezem továbbra is vigyorogva, ha két férfi ennyire magányos, akkor hát ki tudja, talán több is van köztük. Lassan megérkezünk a házam elé, várakozóan babrálok a kulcsokkal, ha nagyon menni akar, akkor nyilván nem tartózthathatom, de nem siet vissza annyira a vonathoz, akkor igazán beinvitálhatom. Lényegében megsétáltattam így a csomagot, de sebaj. Bedugom a kulcsot a zárva, majd oldalt pillantok rá. – Ha már itt van.. Azon kívül hogy megköszönöm, hogy idáig kísért, fáradjon be. Kap a házisüteményemből, de nem én sütöttem.. – Tolom be az ajtót, és várom meg a válaszát.
♫ Running scared ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Átkozott születésnap ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
