2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tudom, hogy nem egyszerű velem bánni, mármint...velünk. A folytonos váltakozások egy idő után fárasztóak tudnak lenni, ezért is próbálom inkább elnyomni Rivaille-t az esetek zömében. - Akár... - mosolyodok el, bár az igaz, hogy szerettem volna, ha az a srác megismeri milyen a poklok poklát átélni. Hiába voltam békés típus, egyszerűen nem tudtam neki soha megbocsájtani. Amit elkövetett, az bűn és megérdemli a sorsát. - Nincs jó előérzetem ezzel kapcsolatban, de.... talán majd egyszer. Jó lenne válaszokat találni. - sosem fedtem fel még Rivaille-t szakértők előtt és valószínűleg az sem a közeljövőben fog megtörténni. Addig, amíg nem tudom pontosan mit csinálnának velem, nem merem mások kezébe adni a sorsomat. Lehet tényleg semmi veszély nem fenyegetne, de ha mégis, azt akkor inkább szeretném elkerülni. Rivaille amúgy sem jelent mostanában sok gondot... Mármint, nem öl embereket és nem fordítja káoszba az én életemet sem, tehát nem veszélyes senkire se nézve, talán csak azokra, akik bántani akarnak. - Jó társaságnak tart, ahogyan én is. Bár ő többet akar, ezért is jobb, ha most...nincs itt. -zavartan vakarászom meg a tarkómat. - Én ennyire nem volnék szórakoztató? Mondjuk elismerem, hogy az ilyesmi nem az én asztalom. -nevetek fel röviden. Tasha egész kedves és karakteres lány. Szimpatikus, hogy ennyire a kezében tartja az életét. Legalábbis határozottnak és erősnek tűnik így kívülről. - Oh... Szintén. Örülök, hogy elhívhattalak. - biccentek neki vissza. A csekk kifizetése után pedig én is megindulok az ajtó irányába, hogy ott ugyanúgy kinyithassam neki az ajtót és már inthessek is neki búcsút. Mármint...ez lett volna a terv, ám neki más dolgok jártak a fejében. Ahogy magához húz szinte automatikusan engedelmeskedek neki. Ábrázatom persze meglepettséget tükröz magából, ahogyan ajkaink összeérnek és egy hosszúnak tűnő csók csattan el közöttünk. Először hezitálok, ám az utolsó másodpercekre már én is viszonzom a csókját. Mire megszoknám a helyzetet, ő már el is hátrál tőlem és úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna. Továbbra is mámoros állapotomban állok a Három Seprű bejárata előtt, aztán ha sikerült feldolgozni a történteket, akkor már fel is pattanok a seprűmre. Még van egy versenyünk a ma este... Azt viszont nem tudom mennyi figyelmem lesz hozzá a Tashával történtek után.
// Köszi szépen a játékot. Meglepetést okozott a leányzó az tuti.//
Furcsa, hogy talán fél órája még a mosoly, amiket ejtett inkább ragadozó jelleget öltött, most meg sokkal szelídebb, jóindulatúbb, ártatlanabb. Folyamatosan keresem a tekintetében azt, aki először szólított meg annál a rozoga padnál, de tényleg nem találom. - Kétlem, hogy pálcájuk akadna, de talán egy véletlen baleset egy éhes Dementorral még előfordulhat. - teszem hozzá, mert a rasszizmust érthető okokból nem tűröm jól, habár ott van a másik oldalon az is, hogy végül is egy fiatalról van szó, tehát... vélhetően gyorsan kiengedik, miután bűnbocsánatot mutatott, mielőtt egész életére összezúzná a lelkivilágát a legendás varázsló börtön. - Gondolom megmondhatod, hogy mikor állj, ha nem jelentesz konkrétan veszélyt se másra, se magadra. - feltételezem, de ezúttal kimondottan látszik, hogy csak tippelek józan "paraszti" ésszel, de nincs sok közöm a gyógyításhoz, sem a mugli pszichológiához személyesen. Pedig lehet, hogy nem ártana néhány ülés... Ó, dehogy, én így vagyok tökéletes ahogy vagyok! - Szóval most, hogy itt lehet kettesben velem nyugiban és nem tud a seprűjével trükközni vagy keménykedni már nem is vagyok olyan jó társaság, hogy előjöjjön. Hát. Kösz. Bunkó. - tagolom a végét, kihívóan felvont szemöldökkel, egészen csúnyán nézve a srác szemébe, de úgy, mintha keresztül akarnék nézni rajta, mintha tényleg szó szerint a srác agyában állna ilyenkor a másik és ott nézné végig a beszólásaimat. Minden esetre mielőtt azt hinné, hogy "a kedves félnek" szól a beszólogatás elmosolyodom és megingatom a fejem. - Egyébként köszi. Tudtam kezelni, sőt, egy ideig még szórakoztató is volt az adok-kapok, de voltak hülye megjegyzései. - vonom meg a vállamat, de így se mondok igent arra, hogy csak nézzem a lelátóról. Az sose volt az én stílusom, nem csak azért, mert nincs túl sok közöm a seprűkhöz, hanem azért se, mert nem szeretek másokat nézni, ahogy tündökölnek. Én szeretek tündökölni. Tovább eszem én is az ingyen vacsit és egy kicsivel utána én is befejezem, de az utolsó szavaira felsóhajtok. - Szóval... Levi (Liváj) és Rivaille (Riváj), ugye? Örülök, hogy megismerhettelek, köszi a kosztot és a sztorit is, a gonosz ikertestvéredért pedig megbocsájtok. - mosolyodom el, a kaját mindig szó nélkül elfogadom, de az, hogy tényleg elmesélte a múltját és ahogy ez az egész kialakulhatott benne azért nem teszi a "mindennapi udvarlók" listájára, annyi szent. Lassan felállok az asztaltól, gondosan magamhoz véve a táskámat, nehogy itt felejtsem. Az ajtón kilépve még utoljára felé fordulok és hirtelen ötlettől vezérelve a kezeimmel átölelem a nyakát, hogy lehúzzam magamhoz és egy csókot nyomok az ajkaira. Nem túl hosszan, nem leteperve, de azért messzemenően nem csak egy szájra-puszi. Ahogy jött a mozdulat úgy megy is - már ha nem rázott le magáról és utasított el reflexből. - Most vagyunk kvittek. - kacsintok egyet, mintha ez a csók lett volna a "fizetsége" a vacsoráért, aztán azzal a lendülettel el is hoppanálok előle.
// Köszönöm szépen a játékot, remélem visszatérünk még hozzájuk! //
Talisha reakciója valamiért egész szórakoztató és mosolyra is bír egy pillanatig. Én azt már a múltként fogom fel és nem is igazán szeretek belemerülni a részletekbe, mert csak olyna elzárt emlékeket idéz fel, melyekre nem vagyok túl büszke. Hagytam magam, hogy piszkáljanak, nem álltam ki magamért, úgyhogy...részben én is felelős voltam a magam sorsáért. Ám így, hogy Rivaille a lényem egy részévé vált, mármint...mindig is itt volt bennem csak most előbújt, valahogy megkönnyítette a mindennapi életet. Persze most is akadnak nézeteltérések és problémák az ő stílusával, de legalább mi már nem vagyunk veszélyben. - Nem tudom melyik önjelölt Azkaban fogoly szeretné elsütni a Crucio-t rajta. -mosolyodok el szélesen. Senkinek nem kívánom annak az átoknak a fájdalmait. Halálközeli élmény volt... - Igazából nem tudom mennyire szeretném, hogy rajtam "kísérletezzenek". Gondolom az ilyen nem hétköznapi, ha valaki kezébe kerülne ilyesmi, lehet csak labor patkánynak néznének. Mugli vagy varázsló, egy kutya. - ingatom meg fejemet és ellenkezően fel is emelem a kezeimet. Eltelt már pár év és inkább pozitív irányba sodort minket Rivaille jelenléte. Persze jobb lenne, ha egy magam uralhatnám a testemet, de mi van akkor, ha Rivaille én vagyok? Csak épp az érzelmek irányítása alá kerülök? Nem különbözünk annyira, ám nem is vagyunk annyira közel, hogy az elménk elfogadja, hogy egyek vagyunk. - Ez nem ilyen egyszerű... Azt neki kell akarnia, hogy...tudod, előjöjjön. Például egy érzelem hatására a másikunk sokkal erősebben reagál. Nekem nem tetszett, ahogy beszélt veled a pályán, ezért váltottunk. - hozom fel példaként az imént történt váltást. Nem várom el tőle, hogy elhiggye minden egyes szavamat. Én is bolondnak nézném őt, ha ilyesmi történettel állna elő, ám aki a leginkább meg tudja érteni azt, ami a fejemben zajlik, az én vagyok és talán még az anyám. Bár vele sem beszéltem már elég régóta, holott ő is közelebb került az évek során Angliához. - Hát jó, majd legközelebb. -rázom le magamról a visszautasítását könnyedén. Legalább kajálni el tudtam hívni vigaszdíjként, ha már Rivaille volt olyan jó fej, hogy kikezdjen vele. A randi szócskán azért elmerengek még egy kicsit, de rögtön el is hessegetem az ötletét. Rivaille mellett amúgy sem számít jó ómennek a randizás. Ő azt csinál amit akar, mert nála az egy éjszakás kalandok a menők, de én valami többre vágyom... Hamar belapátolom a kajámat, aztán csak szó nélkül intek a pincérnőnek, hogy készen állunk a csekkre. - Nos, ennyit rólam és Rivailleról. Remélem ezek után kvittek vagyunk. -mosolygok tovább. Legbelül azért tényleg remélem, hogy el is felejti a kviddics pályán történteket. Rivaillenek ez természetesen nem tetszik, bár valahogy úgy érzem, most nem szívesen húzná az idejét Talisha szédítésével, akármennyire is érződik, hogy marasztalni akarja.
Szinte úgy fújok, mint valami kígyó, ahogy elfintorodva hallgatom, hogy az a féreg a bőrszíne alapján pécézte ki magának, és kicsit biccentek, mikor megerősíti, hogy cellában rohad. - Nagyon helyes, remélem jó sokáig szolgálja le az éveit az a nyomorult. Persze az lenne az igazi, ha valaki rá is Cruciatus-átkot szórna. - húzom össze a szememet, miközben lassan azért kienged a feszültség a kezemből és újra hátradőlök egy kicsit, bár még mindig felvont szemöldökkel hallgatom a folytatást. - Fogalmam sincs, de vannak mentálmágiával foglalkozó gyógyítók, vannak pszichológusként dolgozók még Misztikummágián is van valami szimpátia mágia meg asztrál-mentál meg mit tudom én, valaki biztos tud valamit. Ha meg nem, akkor ja, muglik, bár nem tudom mi van, ha kiderül, hogy nekünk valami másként működik odabent - érintem meg a csinos, ápolt kis kezemmel a még csinosabb halántékomat - és ott tartanak, mint egy vásári majmot mutogatni. - teszem hozzá, kicsit megvonva a vállamat, csak eszembe jutott. Van egy olyan érzésem, hogy azért ő sem most jött le a falvédőről és benne is hasonló kérdések fogalmazódtak már meg. A bátyám már egészen hozzászokott a mugli világhoz, hiszen egy műgyűjtőnek dolgozik, de én még mindig a legtöbb időmet itt töltöm, nem is nagyon szoktam törődni velük, mondhatni inkább a múltban élek amúgy is a család ereklyevadász vonala miatt. - Akkor ha azt mondom, hogy én a másik éneddel szeretnék most vacsorázni, akkor fogod magad és... átváltasz? - kérdezek vissza kétkedően, talán még egy kicsit tényleg hitetlenkedve, nem fogom megjátszani magam, hogy teljesen vágom az egészet, de éppenséggel azt a részét, hogy egyik pillanatról a másikra változott meg a viselkedése a saját szememmel láttam. Nehéz lenne nem elfogadni, hogy kattant, csak az a kérdés, hogy egyébként veszélyesen durván, vagy csak az "életösztönét" képezi az a bunkó. Végül is, én is azért vagyok bunkó néha, hogy védjem magamat és játsszam az érinthetetlent - avagy az elérhetetlent. - Szóval, megzavarsz tanulás közben, elhívsz kajálni aztán még az estémet is befoglalnád, hogy nyugalommal bámuljam, ahogy száguldasz? Kösz, de passzolom, ennél izgalmasabb randit is el tudok képzelni. - pattintom le, nem különösebb szívfájdalommal, hogy közben az ingyen kaját eszegetem, de a következő sült krumplit bekapva kihívó mosollyal nézek a szemébe. A másik énje kemény volt, pimasz, oké, néhányszor már túl sok, de most végignézve rajta azt méricskélem, hogy a szelíd verzió a félfogamra sem elég, ami a vagányságomat illeti. Látom, hogy megnéz egy kicsit, sütkérezek a figyelemben, eszemben sincs zavarba jönni, nem véletlenül dobtam be a "randi" szót az utolsó mondatomba.
A helyzet korrigálása működőképesnek bizonyul eddig, ami azért megkönnyebbültséggel tölt el. Néha Rivaille felbukkanásánál úgy érzem szétszakad a fejem és olyan otromba, gonosz gondolatok lepik el az elmémet, amit magamtól biztosan nem tudnék elképzelni. Olyan furcsa ez az egész még mindig, bár már megtanultam együttélni vele és olykor egész hasznos is tud lenni a határozottságával. Már ha nem lő túl a célon. - Nem ismertem igazán, maximum csak annyit láttam belőle, amennyit az órákon tudtam és persze amikor unott perceiben velem szórakozott. -vonok vállat, s zavartan vakarászom is meg a tarkómat, ahogy szépen felidéződnek a régmúlt emlékei. Nehéz éveken estem át, hála annak a srácnak. Az én kínzásommal viszont ő maga is megpecséltette a sorsát. - Igen, bezárták. Gondolom azóta is ott van... -húzom el számat kissé kérdőjeles ábrázatommal. Nem tudom pontosan mi lett vele, csak annyit, amennyit az akkori osztálytársaim elmondtak. Hiszen az átok benyelése után hónapokig mellőznöm kellett az iskolát, hogy valamelyest fejben és testileg is visszarázódjak a régi kerékvágásokba. Azóta is emlékszem minden fájdalomra, mely az átokkal együtt járt. - Nem derítette ki eddig senki, hogy mi történt velem, de azt garantálhatom neked, hogy az a másik srác, akivel először beszéltél, nem én vagyok. -tartom magamat az igazamhoz, még ha van némi ráció abban, amit mond. Rivaille valószínűleg mindig a részem egy darabkája volt, csupán egy átok kellett ahhoz, hogy megmutathassam a valódi színeimet. Akármi is legyen erre a válasz, az életem fenekestül felfordult amióta megjelent.- Csak a Crucio miatt vizsgáltak meg az orvosok, külön nem mentem el dokihoz. Meg amúgy is, nem lehet, hogy a mugli doktorok többet értenek a neurológiai esetekhez? Már ha ez neurológiai eset... -tanácstalanul meredek le a poharamhoz, de aztán egész hamar túlteszem magam a gondterhelt gondolatokon. Párszor már lejátszódott ez a gondolatmenet bennem, ám akkor sem jutottam többre. Ha pedig őszinte akarok lenni, nem szívesen feküdnék doktorok kezei alá, még a végén kísérleti patkánynak könyvelnek el. Legalábbis én még nem igazán hallottam az esetemhez hasonlót. Mégis ki ne akarná megvizsgálni ezt magának, ha a kezükbe nyomják a lehetőséget? - Hangulat- és akaratfüggő. -hangzik az egyszerű válasz, mielőtt még belevetném magam a gőzölgő finomságba, melyet az imént tálaltak elém. - Tudom, hogy elég hihetetlennek hangzik ez az egész. Nem kell elhinned, ha nem akarod. -teszem még hozzá egy-két falat között. - Van terved ma estére?-pillantok fel az étkezés közben. - Mármint, ha van kedved, megnézhetnéd a ma esti seprűversenyt. A közeli domboknál tartják majd meg. Általában sokan elszoktak menni rá. -valamiért kinézem belőle, hogy ilyen eseményeken is meg tudjon jelenni. Csinos és megvan a maga különc vonzereje, ami főként a hajának és az egzotikus bőrszínének köszönhető. Egy pillanatra el is időzik tekintetem a lágyabb vonásain.
A vigyora már emlékeztet arra a srácra, aki néhány perccel ezelőtt volt, így kicsit megenyhül bennem az a furcsa érzés a kettőssége miatt, még ha most jóval több benne a kedvesség, mint azelőtt. Hátradőlök ültömben, kíváncsian, összefonva karcsú karjaimat, miközben hallgatom a történetét. Nem csoda, hogy annyira nem akadt meg a tekintetem a srácon, bár eddig elkönyveltem, hogy lehet szürke egér volt, de most már egyértelmű, hogy csak az egyetemre érkezett ide három éve. Egyetemistaként már ritkábban törődik az ember a házakkal, bennem meg amúgy sem teng túl a Mardekár hazaszeretet, még ha tudok épp olyan csípős lenni, mint a címerállatunk. Tinédzserként még érdekelt, hogy az ügyeletes "topdívák" között mászkáljak a Mardekáros barátnőimmel, de mikor volt az már? Most már mindegy ki milyen házba lett besorolva, főleg, hogy néha teljesen hülyeséget mond a süveg. Már nem az én esetemben, mert felismerem magamon, hogy önző vagyok, törtető és sunyi - mármint agyafúrt és ravasz, ahogy a süveg szépítget a versikéiben. - Nem mintha számítana a neve. Bár ez a Floyd se hangzik éppen valami őshonos viking kemény gyereknek, hogy nagy legyen a szája. - szólok közbe, ahogy elhallgat, bár valószínűleg inkább illene kivárnom, ahogy felidézi a dolgot, de hát igen ritka, hogy a férfiakkal szemben türelmes legyek. Eltűnik az arcomról a sürgető tekintet és egy kicsit talán még el is sápadok - amennyire egy sötétbőrű lány el tud - amikor meghallom a főbenjáró átok nevét. - Tessék? Most csak szórakozol, ugye? Mi lett a sráccal, az ottani Azkabanba vágták legalább? - kérdezem, az eddig lazán hátradőlt testartás helyett most előrehajolva, a kezeimet kibontva és leengedve magam mellé, hogy a padba kapaszkodjak. El se tudom képzelni, hogy egy "általános iskolás" elvégezze a főbenjáró átkot, pláne egy iskolatársára és nem is önvédelemből hanem ténylegesen rasszizmusból kínozva. Tekintve, hogy nem valami gyakori az iskolában a fekete szín se, nem csak a rézbőr, nagyon is felhúzom magamat, miután elment az első sokk. Lehet, hogy ő nem akar nagy ügyet csinálni belőle, de engem úgy neveltek, hogy soha, senki se tiporhasson el, pláne, ha semmit sem csináltam, csak léteztem. - Ez hülyeség. - válaszolom egyszerűen, még ha nagyon is érdekesnek tűnik, amit mondott. - Lehet, hogy a kínzástól valami meggajdult a fejedben, de egy Crucio nem szippant beléd egy random új tudatot. Nem vagyok agyturkász, de eléggé biztos vagyok benne, hogy az is te vagy csak ki kéne simítani a határokat. Látott orvos? - kérdezek rá kíméletlenül, de nem azért, mert bele akarok rúgni, hanem azért, mert még mindig piszkálja a csőrömet, hogy a bőrszíne miatt kötöttek bele és egész életre traumatizálták szerencsétlent. Lehet, hogy csak egy év van közöttünk, de hirtelen kicsit olyan érzés jár át, mintha nekem kéne utána mennem az egésznek, mintha biztosra kéne mennem, hogy igazságot tettek a régi iskolájában, pedig... Hát, nem erről vagyok híres. Inkább a partizásról és az egy éjszakás kalandjaimról. Próbálok nem mélyebben belegondolni, hogy tényleg két elkülönített tudata lenne a srácnak, mert tényleg, őszintén gőzöm sincs a mentálmágiákhoz és nekem ebből az egészből inkább az jön le, hogy ha kettő van, akkor lehet több is és ha olyan instabil az elméje miért is ne lehetne közötte valami sorozatgyilkos. Szép kis gondolatok, túl sok krimit olvastam azt hiszem... Rá se nézek az idő közben megérkezett rém egyszerűnek tűnő hamburger és sült krumpli kombóra, ami tehát a szokásos lehet, amit mindig kérek. - És még is mi alapján osztjátok be, hogy mikor ki kormányoz? - vonom fel a szemöldökömet, ha már egyszer belemegyek a játékba, hogy elhiszem ezt az egészet... Bár ha igaz, ha nem, örülök hogy nyilvános helyre jöttünk és nem az erdőben kettesben tárgyaljuk meg ezt.
Rivaille mindig túllő a célon, még akkor is, ha a szándékai komolytalanok. Ezután persze nekem kell feltakarítanom a rendetlenséget, amit maga után hagy. Nem engedhetem neki, hogy pokollá tegye az életemet. Ugyan sokszor kihúzott már a pácból, attól még nem szándékozok szabadutat adni neki. Tashának is tartozok egy jó pár bocsánatkéréssel, amit igazából Rivaillenak kellene kiböknie, csak ő épp a túlzottan nagy egojától még erre sem lenne képes. Néha igazi teherré tud válni a hátamon. Azért az már jó pontnak számít, hogy Tasha érdeklődik az én történetem után. Na jó, ez talán lehet nem a legjobb irány, de már haladunk valahová. Hosszú estének nézünk elébe. Nem rossz értelemben természetesen...ű A bocsánatkérésemet is elfogadja, legalábbis a kérdőjel még ott virít a feje felett, de valamelyest enged a sajnálkozó szemeimnek hála. Ki is csikerül belőlem csalnia egy szélesebb vigyort még mielőtt útnak indulnánk a Három Seprűhöz. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy ő most tényleg túllépett az előbbieken, vagy csak az ingyen kaja miatt hajlandó eljönni velem. Akármelyik is legyen, jó úton haladok és ez nem Rivaillenak köszönhető... A hopponálást követően egy egész gyenge, mégis kalapáló fejfájás szédít meg egy pillanatra. Ki akar törni és ellepni a gondolataimat a maga sötétségével, de ez most nem fog sikerülni. Határozottan nyitok hát ajtót és foglalok helyet Tashával szemben. Nekem kell egy kis idő, amíg ismét átfutom az étlapot. Láttam már jó párszor és a felsoroltak sem idegenek számomra, mégis szinte alaptalanul bámulok csak a listára, mint aki nem tudja mit szeretne igazán. Aztán végül valami húsosabbnál állapodok meg. Sheppard's pie, köretnek pedig a ház speciális salátáját választom. - - Lehengerlő a kíváncsiságod, hát legyen. -jegyzem meg neki vigyorogva még mielőtt ténylegesen bele nem fognék a nem túl szivárvány hangulatú történetembe. Nem titok, de nem is dicsekszem azzal, hogy a másik felem egy különálló ember tudatával rendelkezik. Vagy mi...- - Még az akadémia előtt volt szerencsém a Durmstrangban kipróbálni magamat. Ott jártam ki lényegében az első hét évet. Maga a taníttatás is kemény volt, de a diákok annál inkább. Nem sokan kedveltek, mert nem származok valami hű de gazdag családból és az indián vonásoknak köszönhetően még ki is lettem nézve. Sokat szívattak, aztán volt ez a srác... Nem emlékszem a nevére, talán Floyd Benette? -tartok itt egy pár másodperces szünetet, ameddig sikerül felidéznem annak a benga állatnak a képét. Igen, benga állat... Valahogy ennyi információ maradt meg róla. Azóta is emlékszem a pillanatra, ahogy a pálcájából kitörő átok feltűnik előttem. Egy pillanatra úgy is tűnt, mintha a kaszás jött volna el értem. Időközben megérkezik a pohár víz is az asztalunkhoz, amibe jólesően kortyolgatok bele párat a sztori folytatása előtt. - - Lényeg a lényeg...benyeltem egy Crucio-t. -vonok vállat aztán. Nem akarok nagy ügyet csinálni belőle, meg aztán jobban is esne már, ha rátérnék a fontosabb részletre. Mármint arra, hogy miért nem vagyok százas fejben. - - Valami történhetett itt velem fejben, amit azóta se tudtak megmagyarázni. Tehát, amit előbb tapasztalhattál, az nem igazán én voltam. Még egyszer sajnálom. -pillantok rá a poharam mögül ismét sajnálkozó szemekkel. Nem szeretek másokat megbántani vagy kellemetlen helyzetbe hozni, s még ha ez Rivailletől is származott, felelősséget kell vállalnom érte. Hisz' mégiscsak én vagyok a "ház tulajdonosa".
A visszakérdezésre majdnem jön egy csípős válasz, de valahogy még se jön ki a számon, mintha elszállt volna az ihlet és már nem akarnék szócsatázni az előttem állóval. Mintha már nem érezném arra "érdemesnek", hogy ádázan szídjuk egymást, olyan udvarias lett és... fura. Nem kell félreérteni, nem vagyok valami romlott ribanc, aki csak az asszonyverők nyelvén ért, nem erről van szó, csak ha valaki mutat egy bizonyos arcot és egyik pillanatról a másikra egészen mást látok rajta az fura. Mindenkinek az lenne, azt hiszem. - Mindenkinek akad egy-egy hosszú története, de azért kíváncsi vagyok, hogy a tiéd micsoda. - vonom össze a szemöldökömet, kíváncsian végignézve az indián vonásain. Nem mintha én tősgyökeres angolnak néznék ki, szóval nem a hovatartozását firtatom, hanem a hirtelen jellemváltozást. Minden esetre én is vas marokkal kapaszkodom az oldaltáskámba és benne a kis bűnös titkomba, az ásatás jegyzeteibe, szóval nyilván nincsen jogom most azonnal követelni a válaszokat. Azért valamilyen hülye elővigyázatosságból bennem van, hogy csak nyilvános helyre mondjak igent, kicsi vagyok, nem valami nagy harcos, bár puhány nem vagyok, de párbajozni például nem igazán szoktam, szóval ha megint kattan egyet és ezúttal egy sorozatgyilkos fog előttem állni elég rondán meg lennék lőve egyedül az erdőben, hiába keménykedtem, hogy meg tudom védeni magamat. - Semmi... baj...? - mondom, de inkább kérdezem, összeráncolva a szemöldökömet. Olyan kedves, olyan meghunyászkodó, mintha őszintén bánná, ahogy kekeckedett, főleg, amivel viccelt. Az nekem is túl volt egy határon, de azért bocsánatot tuti nem kérnék semmiért, amit mondok, ami a szívemen, az a számon általában. Ezért szoktak szeretni... vagy éppen nem. Éppen ilyen egyenes vagyok akkor is, ha kinézek egy srácot magamnak, belevetődöm a helyzetbe és kő kövön nem marad, ha foglalt, ha nem. Csak bólintok arra, hogy ott találkozunk, még annyira se közösködök vele, hogy társashoppanáljunk, hiszen azt is tudná befolyásolni. Kezdem úgy érezni, hogy paranoiás lettem ez alatt a kemény tíz perc alatt elég rendesen. Azért a seprűt még mindig úgy röppenti a kezébe, hogy ha érdekelne a sport, akkor biztos elismerően néznék rá, de így csak egy félmosollyal elkönyvelem felvágósnak, ha annak szánta, ha nem. Előre enged, ehhez mondjuk hozzá vagyok szokva, vagy a bátyám tartja nekem az ajtót, vagy éppen egy random srác, aki valami viszonzást remél a jólneveltségéért, szóval nem szoktam harcolni az egyenlőségért ilyen esetben. Mondhatjuk, hogy a szokásos asztalhoz sétálok, hiszen tizenkettedikesként már vagy öt éve szabadon járok-kelek az iskola és Roxmorts között és tekintve, hogy ez csak egy "falu", bár növekedőben van, annyira rengeteg helyre azért nem lehet beülni. Igazi étterembe nem is várnám el, hogy meghívjanak, tökéletes nekem a Három Seprű kosztja, nem fogok kiskirálylányt játszani, mint néhány háztársnőm. - Mondhatni. - válaszolom, miközben a tekintetemmel már Rosmertát keresem. - Rosmerta, a szokásosat kérném, ha lehet. Köszönöm szépen! - mondok csak ennyit, egy bájos mosollyal, ha akarok, akkor tényleg tündérinek tűnhetek a manós kis szív alakú arcommal és a rózsaszín hajammal. Csak ritkán akarok. Visszafordulok a fiúhoz, egy kicsit méregetve. - Szóval... mennyi időnek kell eltelnie, hogy belekezdj?
Meglep, hogy nem löki félre a kezemet, de végül is ez is csak azt tanúsítja, hogy ez a vadóc kislány imázs könnyen megtörhető. Már az elejétől fogva érdekesnek tartottam a kis játékait, amiket a srácokkal űz, de még nem volt alkalmam kipróbálni a teljes élményt. Milyen kár, hogy a ma este sem úgy fog alakulni, ahogy ő tapsol. Ám mindezek felett azzal nem számolok igazán, hogy Levi pont a gyakorlásom napján fog utat törni magának a fénybe. Ezért még számolunk, rohadék... - Miért ne?- -kérdőn nézek rá. Persze, egyértelmű, hogy a hirtelen váltásaink nem sülnek el jól a végén, ezért nem is várom el Tashától, hogy velem tartson mindezek ellenére is. Valószínűleg én is kérdőn bambulnék a másikra, ha egyszer ilyen hamar tesz száznyolcvan fokos fordulatot az eredeti elképzeléshez képest. Mégse hagyhattam annak a tökkelütöttnek, hogy elszaladjon vele a ló és olyat tegyen, amit később nekem kell megbánnom, csak mert ő "szórakozni" óhajtott. - Ne haragudj az iméntiek miatt, ez egy hosszú...történet. Majd talán máskor elmesélhetem.- -mosolyodok el zavartan, s még meg is vakarászom a tarkómat a kezeim tétlensége miatt. - Három Seprű, oké!- -bólintok végül kicsit meglepetten, mert mindenre számítottam ezek után, csak arra nem, hogy végül beadja a derekát. Ez volna az a rész, amit tényleg nem kéne elcseszni, igaz? Bár ahogy elnézem, ehhez már túl késő. A seprűs ötlet már nem az ő asztala. Védekezően emelem fel a két kezemet, miközben egy bocsánatkérő mosollyal próbálok enyhíteni az elmérgesedett helyzeten. - Rendben, sajnálom.- -hangzik el egy újabb bocsánatkérés, immáron a sokadik. Rivaillenak hiába nem tetszik mindaz, amit most teszek, a testem gazdája még mindig én vagyok. Nem fogom hagyni, hogy az agyam megtört pontja vegye át az irányítást. Így is épp eleget tett már. - Akkor ott találkozunk?- -pördítem fel seprűmet a kezembe. Marad a hopponálás, s bár versenyezhetnék vele a seprűmön, nem akarnám megkockáztatni, hogy kések. Így amint ő elpukkan előlem, én is követem a példáját a Három Seprűhöz. Annak bejáratánál orromat rögtön megcsapja az ismerős illatok mennyországa. Sokat jártam ide az első iskolás éveim során. Többnyire haverokkal, de ők hamar kikoptak a baráti körömből. Az ajtót kinyitom Tashának, majd én is csak utána lépek be a Három Seprűbe. Hagyom, hogy kiválassza az asztalt, aztán helyet foglalok vele szemben, a seprűmet pedig megtámasztom a mellettem lévő széken. - Elsősként rengeteget jártam ide. Jó látni, hogy nem változott semmit. Te gyakran jársz ide?- -pillantok rá barátságos vigyorral az arcomon. Lehet túl sok vagyok így elsőre, ám addig, ameddig ő nem kérdez rá, addig én se szívesen fogok bele a hosszú mesémbe.
Kihívóan bámulok a szemeibe, amikor az állam alá nyúl megemelve az arcomat, az egyik szemöldököm még fel is szalad, mintha ez elég lenne, hogy megcáfoljam a szavait. Nem egy tipikus angol szépfiú, amikkel az iskola kicsit irreálisan ugyan, de tömve van, de a magabiztossága és a mosolya tényleg sokkal izgalmasabbá teszi, mint akármelyik egyszerűbben kezelhető srácot. Ettől függetlenül eszemben sincsen a kezeibe omlani vagy éppen rávetni magamat, mint valami bagzó macska. - Tudod ki az unalmas te... - kezdenék bele, amikor valahogy egyértelművé válik, hogy valami baj van, a tekintete elhomályosul, de talán még meg is inog, mintha megszédült volna. Nem fogok érte nyúlni és támogatni azok után, hogy mekkora szája volt, de azért összevont szemöldökkel figyelem egy pillanatig, míg újra meg nem szólal, ezúttal teljesen másként, kedvesen mosolyogva. Még a hideg is kiráz, pedig teljesen eltűnik belőle a fenyegető, nagyképű magatartás, de akkor is élesnek tűnik a váltás. - Étkezés? - utánzom le a mozdulatot és billentem félre a fejem, ugyan mosoly nélkül, inkább gyanakodva. - Mi ütött beléd hirtelen? - teszem hozzá, mert most már icsit fogalmam sincsen, hogy melyik viselkedése a normális vagy mikor kéne leütnöm a táskámmal és elszaladni, mert agyilag van vele valami. - Három Seprű, ott le lehet ülni és nem csak kicsomagolt édességek vannak. - válaszolok végül, bár még mindig kicsit vonakodva és amikor felajánlja a seprűjét azért már visszafogottan kiakadok. - Na még mit nem, egészen idáig menőztél és bunkóztál meg erőszakolósdival vicceltél, hülye leszek felülni mögéd, hogy sikítva szenvedjem végig a dugóhúzóidat. Jó lesz nekem a hoppanálás, kösz. - lépek most már el a közeléből végleg, megigazítva az oldaltáskámat. Abban se vagyok biztos, hogy tényleg megér egy ingyen kaját rá pazarolnom az időmet, bár most ez az éles váltás egyszerre ébreszt bennem valami bizalmatlanságot és kíváncsiságot, tudni is akarom, hogy mi változott hirtelen és nem is.
Utóbbira csak ravaszul elvigyorodok. Igazán tetszik, hogy ilyen harcias és nem enged a maga attitűdjéből, ami a mi esetünkben csak előny. Végre nem az a megszokott unalmas cicababa, akikkel televan a Roxfort. Durmstrangban keményebb nők voltak, akiket a mai napig hiányolok. Levi persze a maga szende kisfiús mivoltával már egyáltalán nem. Az az ő baja... Egyszer végre ideje lenne rájönnie, hogy ha úgy élne, mint én, sokkal könnyebb dolga lenne az élettel. - Habcsók... Még ha ki is nyitom a számat helyesnek tartasz. Nem kell magadat álltatni. -ujjaimat álla alá simítom, hogy ezáltal megemeljem a tekintetét. Egy leheletnyit közelebb is hajolok az arcához a magam megszokott fölényes mosolyával. Ha nem lennék ekkora nagy játékos, már most olyan helyeken vándorolnának, ahol nem szabadna. - Milyen unalmas... -forgatom meg a szemeimet és már nem is kell sok már rántom is magamhoz egy egyszerű vonással, amit persze ő nem sokkal később hárít is. Arcom fásult unottságba burkolódzik, amikor visszavág. Legalábbis addig vagyok képes még a két lábamon állni és hallgatni a kifakadását, amíg valami hangosan meg nem kongatja a fejemet belülről. S jön a szokásos fejfájás a maga kellemetlen utóérzésével, amikor ugyanis a feketeség szippant magába. Levi miért épp ezzel a fruskával akarna úriemberkedni? - Bocsánat a kellemetlenségért. Talán egy közös étkezés mégiscsak jobban hangzana, nem igaz?- -billentem oldalra a fejemet és veszem elő a legkedvesebb mosolyomat már amennyit enged a vad külsőm. Rivaillenak kelleni fog egy kis idő, s ez még mindig az én testem, nekem van nagyobb uralmam felette. - Három Seprű vagy Mézesfalás? -ez utóbbi csak azért, mert talán ő is édesszájú. Amúgy nincs különösebb indíttatásom barátságot szőni vele, de rendbe kell tennem mindazt, amit Rivaille most elrontott... Forronghat magában amennyit csak akar, nem engedem neki, hogy másokat bántson, ha nincs különösebb oka rá. - Akár oda is repülhetünk.- -dobom be még így utolsó ötletnek, amikor észreveszem, hogy a seprűnk még mindig a padon árválkodik. Végül is ki ne akarna Anglia egyik legjobb seprűversenyzőjével nyélre szállni?
- Fog ez még jobban is fájni. - kontrázok, de amikor azzal viccelődik, hogy ő is megerőszakolhatna egy kicsit elfintorodom. Elviccelhetném a dolgot azzal, hogy dögös srác lévén az nem lenne erőszak, de annyi jó érzés még mindig szorult belém, hogy ne vegyem fél vállról az erőszak-nem erőszak dolgot. - Furcsa. - hallgatok el egy kis sóhajtásnyi hatásszünetet tartva. - Elsőre egészen helyesnek tűntél, de akárhányszor kinyitod a szádat egyre rusnyább vagy. - vonom meg a vállamat, mit se tartva attól, hogy tényleg rám támadna. Merje csak... Még az is lehet, hogy sikerülne neki, hiszen fizikailag könnyedén fölém kerekedhetne, de ami utána várna rá... Sokan szeretnek engem, de ez lehet nem is számít, mert már az ikerfivérem agyonverné. Haragtartó vagyok és ezt ő is tudja, nem tartaná vissza a óindulat, hogy "a halott húgod nem ezt akarná"... dehogy nem, hulljon a férgese, rúgdossa csak halálra. - Azt hiszem elvesztetted a lényeget. Ott kezdődik, hogy én ajándékozlak meg a társaságommal és ott folytatódik, hogy te adsz érte cserébe valamit, például hozol enni vagy elviszel kajálni, és csak ez után következne tőlem a válasz. - oktatom ki kicsit, de a magabiztosságom oda, amikor magához ránt ültömből. Az egy dolog, ha a bátyám ránt magához medve ölelésre, de egy egészen más, ha egy háztársam, akivel eddig alig beszéltem és aki bizony egy fafejű fajankó akárhogy is nézem. Első pillanatban csak a mellkasát nézem, hiszen túl sokáig nem érek, aztán felemelem a tekintetemet, hogy a szemébe nézhessek. - Na és most mi van? Amikor unatkozol nőket szorongatsz engedély nélkül? - csattan a nyelvem, ahogy ciccentek egyet és a kezeimet kirántom a kezéből - már ha egyáltalán tartja még és elutasítóan a mellkasára teszem és egészen hátra hajolok, hogy ne legyünk éppenséggel annyira közel. Egészen szórakoztató volt a beszélgetés addig, ameddig nem mondta, hogy megerőszakolhatna ő is, az hihetetlenül lehervasztott és már nem tudok flörtölősen a szemébe mosolyogni, inkább vagyok frusztrált.
Homlokomat ráncolom a válaszára, de attól még jókat mosolygok a kis habcsók visszavágásán. A mai mardekáros csajokban rengeteg a kihívás. Mindig meg akarják mutatni, hogy nem lehet egy-két szépszóval az ágyba csalogatni őket. Nekik keménynek kell lenniük és dominálniuk. Kellemetlen... Talán habcsók módszere működne Levi-n, de rajtam nem. - Ez most fájt, habcsók. -ingatom meg azért a fejemet és drámaian kapok a szívemhez. Egész szórakoztató ez a vitaparti, vagy legalábbis az ide-oda ingázás kettőnk között meglehetősen kedvemre való. Nem tud az ujjai köré csavarni, de attól még nem fogok odébb suhanni egy fasza kis lehetőségtől. - Ki tudja, akár én is megerőszakolhatlak. -vigyorgom és vonom meg vállamat lazán. Nem érzem a szavak súlyát, azt már viszont igen, hogy Levinek ez rohadtul nem tetszett. Csóringernek még el kell viselnie ezt egy ideig, mert a gyeplőt nem eresztem. - Elmegy. -válaszolom neki egy könnyed biccentéssel. Tekintetem azért még mindig a keblein ragad meg és egyelőre nem tervezek máshogy cselekedni. - És? -nézek rá sokatmondóan üres tekintettel. Egyáltalán nem érdekel ha éhes, ennél azért több információval kell szolgálnia ahhoz, hogy megmozduljak. Bár legyen neki egy szép napja és megelőlegezem neki ezt a lehetőséget. - Nem gondolod, hogy kicsit gyorsan haladunk? Még nem hívtalak meg vacsorára. Azért tenni kell. Valamit valamiért, habcsók. -seprűmet ráfektetem a lelátó egyik padjára, majd egy könnyed mozdulattal húzom fel a magát kérető hölgyeményt és vonom magamhoz. Túl sokat kér ahhoz, hogy a társaságom legyen, de ha neki nem tetszik a módszerem, akkor pech. Még mindig előttem áll az egész délután a repkedéshez.
Miután az oldaltáskám már hozzám simul és nem láthatja és nem is happolhatja el a jegyzeteket valamivel oldottabban nézek a srácra, mondjuk ahogy fölém magasodik sehogy sem oké. - Kettőnk közül inkább te vagy a tuskó, nem én. - jön a válasz, egy kicsit mondjuk a hangomon érződik a sértettség. Először az ereimet emlegeti most pedig fatörzsnek néz, a külsőmre azért eléggé háklis vagyok és az apró, karcsú termetemmel minden vagyok, csak nem fatörzs. Lehetséges, hogy a hajam rózsaszín és egyeseknek ez már egyértelmű a butuska Barbi babákkal, de eszemben sincsen üresfejű tyúkot játszani, még akkor se, ha lehet, hogy akkor már is tovább suhanna, mert nem mulattatná a szócsata. Az igazat megvallva valahol engem is szórakoztat, különben csak ignorálnám a válaszok helyett. - Ó, én hősöm! Ha nem jössz nemes... seprűdön még a végén megerőszakoltak volna ebben a sötét, félelmetes erdőben. Ja, nem. - forgatom meg a szememet és vágok egy grimaszt, de amikor kiszúrom, hogy a dekoltázsomba pillantgat egyáltalán nem húzom össze a ruhámat, sőt, kihívóan nézek fel egyenesen a szemébe - már ha képes elszakadni a melleimtől és visszanézni. - Tetszik amit látsz, Levi maci? - húzom ki magam, még egy kicsit le is ejtve a dzsekim egyik vállát. Talán még sem olyan fontos ma megfejtenem azt a noteszt... Talán inkább szórakozhatnék egy kicsit ezzel a sráccal, hogy aztán jól pofára ejtsem. - Nem is tudom, például azzal, hogy egy kicsit több tiszteletet mutatsz, vagy mondjuk kezdek éhes lenni. - vonom meg a vállamat, elsőre szomjúságot akartam mondani, csak hogy megfuttassam, hogy hozzon nekem valamit inni, de az üveg vizem kikandikál a táskámból, szóval azt rövid úton visszapasszolta volna. Figyelem a leszállását, nehéz lenne tagadni, hogy milyen ügyesen és gyakorlottan mozog a seprűvel, én valószínűleg öt percig se bírnék rajta maradni. Ha már a Hercules musical verziójába jelentkeztem, bár a kishúgom játssza Megarát, ebben nagyon is tudok azonosulni a hősnővel, aki meg a pegazus hátán kap agybajt és sikolt az életéért. A kisujjamból kiráznám azt a karaktert, de hát elég szemétség lett volna, ha kiekézem a saját húgomat, amikor végre megmutatja, hogy mit is tud kezdeni a zenével.
Tudom mennyire idegesítő tudok lenne, de pontosan ez a poén mindabban, amit csinálok. Ha nem lenne szórakoztató mások szekálása, akkor halál unalmas életet élnénk. Levinek is inkább meg kellene köszönnie, hogy egyáltalán hajlandó vagyok színpadias előadást tartani neki. De persze ő tovább bújja a családfákat, hátha ráakad arra a bizonyos "Vendelre". Hányszor próbáltam én már beolvasni neki, hogy a fickó valószínűleg le se szarja a létezését. Eléggé irritáló tud lenni az, amit Levi csinál, s most is hiába próbálom a drágalátos háztársamat kihozni a sodrából, azért még ott motoszkálnak a fejemben Levi faszságai. - Oh, igazad van, ha nem láttam volna a rózsaszín tincseket, összetévesztettelek volna egy fatörzzsel. Kellemetlen véged lett volna.- -ráncolom homlokomat, míg arcomon csak szélesedik az a diadalittas vigyor. Szeretem, ha valaki nem adja magát olyan könnyen és ellenfélre akadhatok benne. Legalábbis a rózsaszín porcelánbaba épp megüti a mércét. - Hány évvel is? Egy? Fél? Ugyan Tasha cica... Egy generációból származunk, felesleges mellre vágnod, hogy mennyivel vagy idősebb nálam. De legyen a mai nap a te szerencséd, hogy itt vagyok. Nem fog senki se háborgatni a kis könyved olvasásában.- -még nem áll szándékomban leszállni a lelátóra, inkább tovább lebegtetem magam előtte. Amúgy is ki tudna ellent mondani, ha ilyen szögből sikerül rálátást nyernie a csaj melleire. Még a dzseki sem takarja el a részleteket, felülnézetből pedig nagyon is hajaz a menyország kapuira. Áh, igen... Még itt maradok egy jó ideig. - Ki kell érdemelni? Milyen nagy szavak ezek egy kis embertől. És mégis mivel lehet kiérdemelni kegyed társaságát, hm?- -jobb lábammal a lelátó egyik padjára lépek, balomat átvetem a seprűm nyelén, majd kezembe pördítem azt és magam mellé eresztem.
Nem is arra figyelek fel, hogy hozzám szól, hanem arra, hogy a seprűn hasítva a levegőben furcsán fütyül a szél. Elsőre nem is fogom fel, hogy mi ez a hang, túlságosan elmerülök a jegyzetekben, de ahogy közeledik, aztán távolodik, aztán megint közeledik felemelem a tekintetemet. Azonnal összeszűkül a tekintetem és sóhajtok egyet kelletlenül, főleg, amikor ő is kiszúr és egyenesen megcéloz. Ahogy közelebb ér végre egyértelműen felismerem, bár az túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy valóban ismerem. Jóképű srác, de még hozzám képest is kiszámíthatatlan és ő még ráadásul kicsit... furcsa is. Én pedig a furákon általában keresztülsétálok a saját dolgommal törődve. Becsukom a jegyzeteimet és azonnal elrakom, az oldaltáskámat átlendítve a nyakamon, szépen megmutatja, hogy mennyire is bízok benne. Ha így áll meg az orrom előtt még a végén van olyan pofátlan, hogy kikapja a kezeimből a cuccaimat és azt nem engedhetem meg... mondjuk sok mindent nem értene belőle, de akkor is nőne a kockázata, hogy lebukok, hogy tényleg én emeltem el az ásatás jegyzőkönyvét és akkor a remélt hírnév helyett brutális mélyrepülés következne minden szempontból. - Lehet, hogy szemüveggel kéne repülnöd, ha ereket látsz az arcomon, még a végén nekirepülsz egy fának. - válaszolom vissza önérzetesen, hiszen a bőröm porcelán - kreol porcelán - , hibátlan, ahogy a sminkem és a loknikban aláhulló rózsaszín hajam is. A kérdésére egyenesen felnevetek, ártatlan, jókedvű hangon, de a válaszom nem tükrözi ezt a bájos kacagást. - Az ugye meg van, hogy idősebb vagyok nálad és meg tudom védeni magam a kellemetlenkedő alakoktól? - kérdésre kérdéssel felelek, sokatmondóan nézve rá a kellemetlenkedő alak résznél végigmérve tetőtől talpig. Persze valójában tekintve, hogy alkimista vagyok és jelen pillanatban konkrétan semmilyen eszköz nincs nálam a pálcámon kívül, amit körülbelül soha nem használtam harcra, folyékonyan hazudok. Troy volt mindig ott, hogy megvédjen, de ezt a kis titkot még az ikertestvéremmel se osztottam meg, nem véletlenül akartam a semmi közepére jönni, ahol egy lélek sincs... hát piszok jól sikerült! - Ha akarsz valamit most mondd, mert nem érek rád, ha csak unatkozol akkor suhanj tovább és keress magadnak más elfoglaltságot, most nincs kedvem szórakoztatni téged a társaságommal. Azt ki kell érdemelni. - teszem hozzá, egészen kihúzva magam, egyre jobban idegesít, hogy a seprűjén menőzik. Alapjáraton is kicsi vagyok, de így aztán tényle bármikor fölém magasodhat. Próbálom belőni, hogy mit is tudok még róla azon kívül, ami egyértelmű, magas, jóképű, jól áll neki a seprű és végtelenül idegesítő, de mintha nem lenne mindig ilyen... Vérfarkas és jön a telihold ezért megkergül néha? Fogalmam sincs, de kicsit nyúz a gondolat, hogy teljesen hiába jöttem ki ide, mert itt se tudok a kutatással foglalkozni.
Néha úgy érzem Levi csak elbassza az idejét apánk keresgélésével. Huszonakárhány éve nyomára se bukkant, akkor most mégis mi változna? Én mindenesetre nem pártolom ezt az együgyű próbálkozását, inkább a következő éjszaka versenyemre készülök, amiből még szép, hogy ki fogom hagyni a jó öreg Levi-t. Mintha azt hinné hagyni fogom neki, hogy megállítson és visszatereljen a "jó" útra. Sokszor elfelejti, hogy én voltam az oka annak, hogy a bájos kis pofája nem a hullaházban végezte. A Durmstrang kemény hely tud lenni és egyáltalán nem való olyan nyápicoknak, mint Levi. Szóval kuss, kölyök és inkább hálálkodj. A lehető leglazábban vetem át lábamat a seprűn, amint az elhagyatott, leharcolt kviddics pályára érek. Ritkán járok ide, de mivel még hét ágra süt a nap, nem akartam nagyon szem előtt lenni. Még a végén a ráncos McGalagony pördít le a seprűmről. Most viszont úgy látszik enyém a terep, de nem igazán nézek körbe a lelátókon, hogy akad e arra egy kósza lélek. Amint a seprűmre ülök, az már ki is tör alólam és sebesen elindulunk a levegőbe. Szinte ráhasalok a nyelére, úgy cikázunk ide-oda bemelegítésképpen. Egy szó, mint száz, úgyis meg fogom nyerni a ma estét is. Egy-két kör után vélek felfedezni valami pink foltot a szemem sarkából, ami valljuk be, eléggé nem ide való színnek számít. A pálya közepén leereszkedek épp csak pár méterre a földtől, majd a lelátón ücsörgőre pillantok. Fejemet sután billentem oldalra, majd elvigyorodva suhanok elé épp annyira közel, hogy a seprű nyele épp az orra előtt álljon meg - Nagyon koncetrálsz. A végén még elpattan egy ér a homlokodon, Talisha.- -vigyorgok le a lányra. A nevét az egész iskola zengi, ráadásul háztársam, ezáltal nehéz lenne elkerülni. Mindig is egy vad kancának tartottam és mit ne mondjak, meglehetősen kedvemrevaló a fajátja.- Nem mondták még, hogy kislányoknak egyedül járniuk egy ilyen helyen nem biztonságos?- -lebegek seprűmön továbbra is és egyelőre eszem ágában sincs elhátrálni tőle.
Nehéz egy több száz fős iskolában háborítatlanul maradni, még a saját szobámban sem bízok, hogy nem fog egyszer csak Abby vagy akár Delia belibbenni, mert éppen unatkoznak és valamit csinálni szeretnének. Távol kell kerülnöm az emberektől, hogy végre elővehessem és ne csak titokban őrizgessem a füzetet. Először a Fekete-tó partjára ültem ki, de ott is éppen annyira szem előtt voltam, főleg, hogy nem vagyok egy szürke egérke, sokakat ismerek, sokakat is haragítottam már magamra azzal, hogy flörtölgettem a kiszemeltjükkel, vagy egyenesen a párjukkal, szóval még ki se nyitottam a jegyzeteket, már csúsztattam is vissza a táskámba. A Roxmorts erdejében jóval kevesebb esélye van, hogy valaki szembe jöjjön, már csak egy helyet kell keresnem, valami tisztást, ahol a fák árnyéka nem fedi el a napsütést, mert szükségem lesz a fényre. Persze mágikus fényt is idézhetnék, éppen csak nem akarok arra összpontosítani ahelyett, hogy a sorokat bogarásznám. Mikor kibukkanok valami rozoga, egyenetlen tisztásra kicsit elfintorodom, de körben akad néhány pad, még ha a háromnegyedük már szét is rohadt és magába is zuhant. Néhány pillanat erejéig csak rátalpalok a legjobbnak tűnő padra, hogy biztos nem fog-e leszakadni - ami elég szánalmas lenne, tekintve, hogy ötven kilót se nyomok. Fel se fogom, hogy a két végén rozsdás gyűrűk vannak egy pózna végén és hogy valószínűleg valami ósdi kviddicspályán vagyok, ami töredéke a Roxforti méreteinek, de valaha biztos valami játszótér volt a Roxmortsi gyerekeknek. Szerencsére nem szoknyában érkeztem, hanem egy sötét nadrágban, kihívó dekoltázsú pólóban egy vékony dzsekivel. Az nem érdekel, ha kilóg valamim valamerre, de idegesítene, ha a korhadó fához érne a bőröm. Végül csak leülök kicsit fészkelődve kiveszem a naplót, amit az ásatásról elemeltem és egy másikat, amibe a jegyzeteimet vezetem, hogy folytassam az értelmezését. Jó lenne olyasmivel büszkélkedni, hogy csak úgy falom a sorokat és mindent értek, de nem. Minden perccel egyre frusztráltabb vagyok a lapokat nézve, előveszem a vizet a táskámból, hogy kicsit felfrissüljek, aztán folytatom az egészet. Érzem, hogy a lapok között van valami értékes, valami, ami megalapohatja a jövőmet, ami gazdaggá tehet és sikeressé. Már csak rá kéne jönnöm, hogy mi az. Igen nagy pofára esés lenne, ha teljesen hiába robbantottam volna ki a családban a világháborút és haragítottam magamra az egész Sidney oldalt. Ráadásul ártatlanként játszottam a hülyét, hogy nem mi voltunk, kiélveztem Troy vak védelmezését, aztán lehet, hogy valójában nincs is benne semmi nagy felfedezés. - Gyerünk Tasha, gondolkozz, mire utalhatnak a 21. oldalon? - suttogom halkan, magamnak mormogva, feszülten. Vajon lenne esélyem ellopni még egyet, amiben rájöhetek, hogy ezeknek a feljegyzett véseteknek van-e valahol egy megoldókulcsa?
Kifejezetten hálás vagyok azért, hogy nem kell vele újabb fizikai kontaktust kialakítanom. A mostani találkánk is pont amiatt jött létre. Ha nem estem volna teherbe, akkor nagy eséllyel soha többé nem is futottunk volna egymásba, de így... Itt kell állnunk, egymással szemben és olyasmire felkészülnünk, ami az egész életünket megváltoztatja. Mindezt pedig úgy, hogy nem is ismerjük egymást! A folyamatos magázódástól pedig szó szerint a víz is kiver. Most komolyan a gyermekem apjával szemben kell pont ezt a rideg megszólítási formát alkalmaznom? Na, ne vicceljünk már! Lélegzet visszafojtva várom a szavaimra adott reakcióját. Tartok tőle, hiszen egyértelműen erősebb nálam, mi van hát abban az esetben, ha esetleg egy hidegvérű gyilkos? Elkap és elintéz egy életre a nem kívánt végeredmény miatt. Esetleg csak alaposan helyben hagy, mintegy letudva az abortuszt is. Nem itt kellett volna találkoznunk. Fényévekkel jobb lett volna egy olyan hely, ahol mások is látnak minket. Ott biztonságban lehetnék, de ez a pálya... Elég kihalt, ráadásul már a nap is lemenőben, a hűvös idő miatt pedig senki se jár erre. Mégis ki venné észre, ha történt volna velem valami? Senki. Ezt pedig nyilván ő is sejti. - Igen - bólintok végül, a lehető leghatározottabb élt belecsempészve ebbe az egyetlen szóba. Én döntök, nem ő. Amikor azonban észreveszem a szája szegletében megjelenő halovány mosolyt, egy pillanatra megdöbbenek. Ő is ezt szeretné? Nem ismerem ugyan, de ezek szerint nincs ellene kifogása? Határozottan megkönnyebbülök hát, még abban az esetben is, ha ezt a szavaival nem támasztja alá. Bőven elég számomra az az egyetlen gesztus részéről. - Nem fogom tudni folytatni abban az állapotban - csóválom meg a fejem. - Még nem voltam ugyan orvosnál, de ha jól sejtem, februárban fogok szülni, addig bejárok az órákra. Utána pedig, nos... - tanácstalanul vonom meg a vállam, hiszen fogalmam sincs, mihez kezdek majd. - Gondolom, a szüleim támogatni fognak, úgyhogy a R.A.V.A.S.Z.-t nyilván leteszem. Ha más nem, akkor halasztok egy évet - osztom meg vele a terveim. - Addig otthon leszek a kicsivel és közben keresek majd valami munkát, hátha... - itt azért elakadok egy pillanatra, hiszen eddig jóformán eszembe se jutott, hogy nekem dolgoznom kell majd a baba mellett, hogy megélhessünk valamiből. Rögtön ugranak is hát a vizsgákat érintő terveim, hiszen nem gondoltam én ezt át alaposabban. - Mindegy, felejtse el - szólalok meg, még a fejemet is megcsóválva mellé. - Holnap kérek időpontot egy mugli orvoshoz és, ha esetleg érdekelné, írhatok egy levelet is az eredményről - hozom szóba. Persze, ha erre nemet mond, nem fogom erőltetni. Orvoshoz azonban mindenképp el kell mennem, hiszen a rosszulléteim elég elviselhetetlenek mostanában. - Esetleg elkísérhetne, ha szeretne - ajánlom fel számára. Elvégre, ő az apja, nekem pedig nem áll szándékomban eltiltani, még úgy se, hogy nem is ismerjük egymást. Különben is, jól esne, ha valaki lenne mellettem. Félek a nőgyógyásztól. - Nincs még gyereke? - biccentem kérdőn oldalra a fejem. A reakciójából ítélve nem tart attól, hogy miként fogadják odahaza a hírt. Ezek szerint magányos vagy elvált. De inkább tippelek az előbbire. Nekem sokkal könnyebb lenne, annyi szent. Nem kell még a bűntudattal is megküzdenem, miszerint egy nős férfival bújtam ágyba azon az éjszakán. - Nem tegeződhetnénk esetleg? - vetem fel a kérdést, amely egy ideje már bennem motoszkál. - Ez így rém furcsa. A becenevem Mira, mindenki így hív a környezetemben - teszem még hozzá, ha esetleg megkapom az engedélyt. Rendben, idősebb nálam jóval, de ha már az megtörtént kettőnk között és még végeredménye is lett a dolognak, akkor aligha fogom végig magázni. Főleg abban az esetben nem, ha szeretné néha meglátogatni a gyerekét. Gyerekünket... Ááá, ebbe már belegondolni is iszonyatosan kellemetlen.
Tárgy: Re: Az elhagyatott kviddics pálya 2021-03-17, 17:01
To: Mira
Tény nincs családom és nem is terveztem. Az én szakmámba nem engedhetném meg magamnak, hogy családom legyen. Jó, megtehetném, de engem túlságosan is érdekelne az épségük, még ha Tracy, Boris és a többiek is figyelnének rájuk. Mégis inkább úgy voltam vele, hogy jobb, ha nem is lesz egyáltalán. Még, ha Tracy állandóan emlegeti, hogy szereznem kéne magamnak egy kölyköt, amennyire apáskodóm mindenki felett. Megtehetném, hogy örökbe fogadok egy gyereket, de nem megy... Nem tudnék csak egyet választani. Nem lenne szívem ott hagyni a többieket tudván, hogy talán sosem jön el értük senki, aki megmutathatná nekik, milyen is szeretve lenni. Éppen ezért csak remélni merem, hogy nem arról lesz szó, amire gondolok. Fogalmam sincs mit fogok csinálni, ha mégis. Egy nem várt meglepetés... De nem is gondolok bele. Hátha nem arról van szó és megúszom. Bemutatkozására udvariasan biccentek. Nem kínálom fel a kéz fogást. Ebben az esetben ez csak még kínosabb lenne. Mindketten túl akarunk lenni ezen ez tény. De aggaszt, hogy ennyire feszült, mennyire keresi a szavakat. Kerüli pillantásom és a feszültség tovább nő. Lassan, de biztosan felvezeti a dolgokat és már tudom mi a vége. Egyetlen egy mellékhatása van az olyan buliknak, amiben sajnos mindketten részt vettünk. Egy gyerek. Csak akkor mozdulok meg, mikor már ő is megerősíti, hogy igen, gyermeke lesz tőlem. Kezemet összeteszem, szám elé helyezve kezdek el gondolkodni. Mit tegyek? Nem fogom rákényszeríteni az abortuszra. Az a legutolsó dolog, amire gondolni akarok. Ahogy az orvosok többsége is én is csak akkor az esetben vetemednék erre, ha ez lenne a legjobb a gyermeknek és nem egy nyomorral és fájdalommal teli életet kell élnie, ahol mindig segítségre szorul. A genetikai betegségek mindig rosszak. És olykor szükségessé teszi a teherség megszakítását. Ezt nem akarom... - A szavaiból kivéve megtartja a gyermeket, nem igaz? - kérdezek rá az egyértelműre. Ha megerősíti egy halvány mosoly jelenik meg arcomon. Nem akarom feladni a gyermeket. Nem akarom, hogy egyedül nézzen szembe ezzel. Szeretném megismerni a gyermekem. Még, ha nem is lehetek vele mindig támogatni szeretném. - És a tanulással mi lesz? Gondolom még tanul. - kérdezem az iskoláról. Nem akarom, hogy abba hagyja. Az lenne a legrosszabb az ő és a gyerek szemszögéből. Ki kell találnom valamit, hogyan is segíthetnék nekik és nem csak a pénzről beszélek.
From: Gabriel
Miranda Hartford
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az elhagyatott kviddics pálya 2021-03-15, 13:55
Magamban azért fohászkodom, hogy minél hamarabb felbukkanjon végre. Szeretnék túl lenni ezen a kellemetlen beszélgetésen és jó messzire magam mögött hagyni a férfit. Hiszen számolok azzal, hogy valahol családja van és rohadtul nem kíváncsi se rám, sem az újabb gyermekére. Amit igazán meg is értek, hiszen én magam se szeretném arra kötelezni, hogy vegyen részt az életemben a későbbiek folyamán. Nem, ez még csak eszembe se jutott egy pillanatra sem. Csupán közlöm vele a tényeket, majd búcsút intünk egymásnak. Ugye, milyen egyszerűen hangzik? Pont annyira, mint amennyire egy gumi felvétele is az lett volna, de hát az életnek már csak ilyen hülye tréfát kell űznie velünk, nem igaz? Amikor felbukkan, már a távolból végigmérem őt. Helyes. Jóképű. Nagyon úgy tűnik számomra, hogy még részegen is képes vagyok azokat kifogni, akik érdemesek arra, hogy velem töltsék az éjszakát és nem érem be akárkivel. Ez még mindig sokkal jobb, mint ha valami troll jelent volna meg a pályán. Kár, hogy az arcára már nem emlékszem. Az igazat megvallva, még magára az aktusra sem igazán. Egy-két mozdulat, érintés, csók, de semmi más. Semmi, de semmi se maradt meg abból az éjszakából. Sikerült akkor is a sárga földig innom magam és nyilván neki is. Kellemetlen, de legalább mindketten tanulunk az esetből, aminek egy harmadik ember fogja igazán meginni a levét. Egyedülálló, fiatal anyuka leszek, akinek még a szüleivel is szembe kell néznie ezek után. Kissé tartok a reakciójuktól, de előbb talán ezen kellene túl esnünk, nem igaz? - Öhm... üdv - szólalok meg némileg zavartan, amikor közelebb ér hozzám, de szerencsére tartja a tisztes távolságot tőlem. Ez jó. Esetleg csak nem szeretné, ha bárki együtt látna minket? Nyilván tényleg családos ember. - Miranda Hartford - mutatkozom be én is, habár fogalmam sincs azt illetően, milyen megszólítási formát alkalmaztunk a másikkal szemben azon az éjszakán. Tegeződtünk? Vagy nem volt szükség szavakra? - Komoly? - hökkenek meg egy pillanatra és majdnem kitör belőlem egy jóízű nevetés is. Drágám, ez nem komoly, hanem egyenesen katasztrofális! Mindenesetre, sikerül rendezni az arcomat és ismét olyan képet vágnom, mint aki pont most lépett ki etikett óráról. - Igen, nevezhetjük így is - biccentek végül egyet, miután alaposan megrágtam magamban a következő szavaimat. - Én és ön... Nos, mi... - kezdek bele a mondandómba, de minden szándékom ellenére igazán nehezen formálom a szöveget. Ugyan, Mira, nem szoktál te ilyen lenni! - Három hónapja egy buliban vettünk részt és sikerült a kelleténél kissé közelebb kerülnünk egymáshoz - bököm ki végre azt, amiért eredetileg ide jöttem. - És az ilyesminek általában igen komoly mellékhatásai szoktak lenni - köszörülöm meg a torkom zavartan. Számítottam arra, hogy nem lesz egy könnyű beszélgetés, de hogy ennyire feladja a leckét... Kerülöm hát a férfi pillantásait, amelyekkel esetleg engem illet, mialatt igyekszem felkészíteni magam arra is, hogy ki fog akadni és kiabál majd velem egy sort. Mert ilyenkor mindig azt szokták, nem igaz? - Terhes vagyok - közlöm vele végül a száraz tényeket. Kész, nincs tovább. Mégis hova nyújtsam ezt az egészet? Tudnia kell róla, utána azt kezd az információval, amit szeretne. - De ne aggódjon, nem áll szándékomba belemászni az életébe a gyerekkel. Egyszerűen csak úgy éreztem fairnek, ha tud a dologról. A gyermek a magáé, de megértem, ha nem kíváncsi rá. Én mindenképp megszülöm, hiszen volt alkalmam alaposan megrágni magamban a történteket. Nem egy család volt az álmom, soha életemben nem éreztem közel magamhoz a gyerekeket, a babák egyenesen az őrületbe kergetnek, de már most ott motoszkál bennem valamiféle anyai ösztön. Nem teljesen bontakozott még ki ugyan, de kétségtelenül jelen van. És ha ez a tag idegében ártani szeretne nekem, hát simán megvédem magam, még vele szemben is. Mert nem hagyom, hogy rábeszéljen az abortuszra vagy bármi másra, arra ne is számítson!
Tárgy: Re: Az elhagyatott kviddics pálya 2021-03-15, 12:41
To: Mira
Az elmúlt időben eléggé magam alatt voltam. Elvesztettem az önkontrolomat és drogozni, inni kezdtem. Rengeteg dolog ki esett és azóta sem tudom, mi történt pontosan. Ha őszinte akarok lenni akkor az elmúlt két hétben maximum négy napra tudnék visszaemlékezni. Ami pedig a legfrusztrálóbb, hogy ezt a többiek is észlelték. Noha próbálkoztak leállítani nem tudták mi bajom volt, hogy ennyire elengedtem magam. Nem egyszer meg is szöktem a kezeik közül, hogy egy bulizó helyen még többet igyak. És, mint kitalálható arra az estére sem emlékszem. De arra tisztán emlékszem, hogy nem egy kicsit fiatal lány társaságában találtam magamat. Mivel én minden tizenévest gyereknek nézek és olykor apáskodóm is felettük ez eléggé szíven ütött. Kérleltem az Urat, hogy voltam olyan részeg és kába, hogy nem történt semmi. Nehezen tudnám megbocsájtani magamnak, ha lefeküdtem volna egy fiatal lánnyal, aki az én ingerküszöböm szerint még gyerek. Teltek az idők és én már kezdtem elfelejteni az egészet. Úgy gondoltam, hogy ha egy hét múlva sem fog felbukkanni akkor nem történt semmi és megnyugodhatok. Tévedtem. Igaz nem egyszer kerestek már meg egy éjszakás kaland után, de ők mindig a házam előtt kopogtattak még egy alkalmat követelve, vagy többet. Persze mindegyiket elhajtottam a fenébe, de ez az eset... Ő nem hozzám jött. Semleges területen akart találkozni. Ez már eléggé rossz ómen volt. Tudtam, hogy biztos nem egy újabb kalandot akar, hanem valami mást. Egy komolyabb ügy miatt hív magához. Vagy az is lehet, hogy tudja miben utazóm, ami miatt nem mert volna hozzám jönni. Mégis nem álltam készen erre a beszélgetésre. Elakartam menekülni, elbújni a világ elől. Meg nem történtekké tenni a dolgokat. De a világ nem így működik. Akkor is kihívás elé állít minket, mikor nem akarjuk. Csak remélem hamar véget vetünk ennek. A hideg levegő csípi arcomat, ahogy lépkedek a füvön. Hideg telünk lesz. Talán kicsit nagyobb hó is lesz és akkor a gyerekek tudnak kint játszani. Szeretem az árvákat boldognak és játékosnak látni. Kissé magamra emlékeztetnek. Elvégre én is árva voltam. Csak engem Alexander atya nevelt fel az ő sajátos módján. Hiányoznak azok az idők. De a sors nem ezt szánta nekem és az lettem, ami. Ahogy közeledem a találkozási helyre megpillantom a lányt. Igen van benne valami ismerős. Veszek egy mély levegőt, majd megközelítem. Nem megyek oda mellé, hanem tisztes távot megtartva megállok. - Elnézést, hogy megvárakoztattam. A nevem Gabriel Nuntius. - mutatkozom be. - Ha jól sejtem egy eléggé.... komoly ügy miatt keresett fel. - vágok is bele. Ez egy nem túl kényelmes beszélgetés lesz szerintem még neki sem, így nem is húznám az időt felesleges csevejjel.
From: Gabriel
Miranda Hartford
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Az elhagyatott kviddics pálya 2021-03-14, 17:02
EGY. Azt hiszem, ez az a bűvös szám, amely örökre megváltoztatta az életemet. Egy buli. Egy éjszaka. Egy pasi. Egy hiba. És igen, hibát követtem el azzal, hogy hagytam magam ágyba csábítani védekezés nélkül. Mindketten felelősek vagyunk ezért, hiszen egyikünk se volt képes megálljt parancsolni a vágyainak. Mert mi baj lehet egy röpke fél órából? Ugye, hogy semmi? Hát persze, hogy végül pont ez a harminc perc fog mindent örökre megváltoztatni az életemben. Tizenhét éves vagyok, fiatal még az anyasághoz, de mégis pont azt készülök közölni a gyerek apjával, hogy ez van, fogadd el. Vicces, mert nem ismerem a pasit, a nevét is csupán valaki teljesen mástól tudtam meg, hiszen be se mutatkoztunk egymásnak. Csak összefutottunk, majd valamilyen úton-módon egy szobában, egy ágyban találtuk magunkat. Ismét csak az a bűvös szám... Mégis, úgy érzem, joga van tudni arról, hogy mi van itt készülőben, habár még én magam se tudom, mit akarok tenni ezzel a helyzettel. Lenne módszer arra, hogy megszűnjön ez az állapot, nekem viszont szívem nincs ilyesmit tenni. Elvégre, mi van abban az esetben, ha később nem lesz lehetőségem a családalapításra? Jó, ebbe soha se gondoltam bele komolyabban, miért is tettem volna, de most mégis ennek a küszöbén állok. A szüleim nem tudják. Még. Bár, velük is közölnöm kellene, noha a dolog az ő esetükben két esélyes. Vagy örülni fognak annak, hogy Mia helyett egy unoka érkezik a családba vagy ki fognak akadni és kitagadnak. De nem, ők nem olyanok... Nyilván lesz rémület meg kiabálás apám részéről, plusz a megfojtom azt az alakot is igen esélyes jelölt a szerepre, de lépni semmit sem fog. Beletörődnek, ahogy nekem is muszáj lesz. És a tanulmányaimmal mi lesz? Augusztus van, aligha húzom ki a R.A.V.A.S.Z.-ig. Ilyenkor minden annyira fontossá válik! Pedig soha életemben nem érdekeltek a vizsgáim, ahogy a jegyeim sem, erre itt és most örülnék annak, ha ez az egész nem lenne igaz és szeptemberben nyugodtan elkezdhetném a tanévet. De a teszt mást mutatott, noha orvoshoz még nem mentem vele. Előbb az apjával szeretnék találkozni. Remélem legalábbis, hogy ő az és a fickó nem valaki teljesen más nevét adta meg. Fázósan kulcsolom össze magam előtt a karjaimat, hiszen augusztus ellenére hűvös a mai este, én pedig egy vékonyka kabáton kívül semmi mást sem kaptam magamra. Megkértem valakit, hogy hoppanáljon el velem Roxmortsba és ezt a helyet adtam meg annak a Gabrielnek is helyszínül, bár esélyes, hogy el se jön. Hiszen nem is ismer Mira Hartfordot! Teljesen biztos vagyok abban, hogy ebben az esetben a pasi fel se fog bukkanni. Mégis mi oka lenne rá? Csak egy időpontot, nevet és találkozási helyszínt írtam neki, semmi mást. Nem biggyesztettem oda, hogy sürgős lenne... Nem, hiszen a végén még jobban elijeszteném. Mert mit vár az ember valakitől, akinek akaratán kívül lesz gyereke azért, mert pont lusta volt betartani a szentírást? Mindenesetre, türelmesen várok még, hátha felbukkan idővel...
Tárgy: Re: Az elhagyatott kviddics pálya 2020-08-19, 21:04
Neira && Ginny
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem számítok a mozdulatra, váratlanul ér és ez nagyon is látszik a mozdulataimon, amit utána művelek azért, hogy mentsem még ami menthető. Persze ez most jól sül el és szerencsére vagyok annyira felkészült - tartom magam annyira felkészültnek, hogy tudjam hová kell nyúlni ha ilyen helyzet van. Mégis ahogy megállok néhány pillanatra és meghallgatom Neira tanácsát és apró 'letolását', nagyot bólintok és igyekszem megfogadni a tanácsait. Mindig így teszek, és hát ha mást nem, akkor legközelebb számítani fogok arra, hogy egy ilyen helyzetet állít majd elém és nem bénázok ennyit azért, hogy a labdát ismét biztosan a kezeim között tarthassam. Keménynek bizonyult ez a mai edzés, az elhangzottaktól eltekintve is. A fél óra röpködés és a feladatok nagyon elfárasztottak, a végére talán ez kicsit már a tartásomon is felfedezhető. Megváltásnak érzem némileg, hogy végre leint a pályáról, óvatosan szállok le a seprűről és megmozgatom kicsit a tagjaimat, hogy újra életre keljenek és ne legyen olyan nehéz járni. Már most érzem, hogy a karom be van durranva a box edzés miatt, de ez várható volt, hiszen olyan izmaimat is megmozgattunk ezzel, amit amúgy talán minimálisan, ritkán szoktunk. Nem bánom. Semmit sem bánok. Jó érzés, amikor így elfárad az ember, utána sokkal kevesebb időm van agyalni és sokkal jobbat alszom. Miközben elmondja amit szeretne, az edzés lezárásaként én nekiállok a nyújtásoknak. - Most nincs kérdésem, azt hiszem. Majd kereslek. - Annyi minden történt, annyi információt kaptam, hogy ezt most fel kell dolgoznom és nem szeretném ám őt sem leterhelni túl sok mindennel. A nyújtások végén segítek neki elpakolni, majd előveszem a pálcám és a pálya szélére állok. - Menjünk még pár kört akkor, levezetésnek a séta is jó! - Az agyam talán valamilyen szinten még a helyén van, ha megbeszéljük milyen bűbájt mondunk, akkor segítek neki ezt felvinni, majd ha egyelőre végeztünk, akkor fogom a holmimat és elindulok vissza az iskolába. Ott pedig már nincs túl sok lehetőségem, veszek egy jó zuhanyt, majd szinte összeesve dőlök be az ágyamba, ahonnan ki sem kelek másnak reggelig.
Rendesen meghajtom a lányt, de erre vagyok, nem azért, hogy babusgassam. Arra ott vannak a testvérei vagy a szülei, hiszen ő az egyetlen lány a népes családban, mindenkinek a szemefénye, ha akarja, ha nem. Ügyesen lavíroz a gurkók között, de ez nem jelenti azt, hogy nem kiabálok be néhány megjegyzést, ugyan tényleg nagyítóval kell keresnem a hibákat, ezért is nyúlok az erőlökéshez, hogy egy meglepetéstámadással kizökkentem. Játéktechnikailag ez nem sokban különbözik attól, hogy mi lenne, ha egy játékos esne neki vállal, hogy kilökje a kezéből a pontszerző labdát, éppen csak most nem számolt ilyen eshetőséggel. Az utolsó pillanatban ragadja meg a labdát, ami éppen csúszna ki a kezéből, ami egyrészről impresszív, de mégis kicsit esetlen mozdulat, túl lassan realizálódik benne a helyzet és menti ami menthető. Sikerrel, ezt meg kell vallani. - Lehetett volna jobb is, mindig figyelj a környezetedre, mindig számíts a váratlanra. - szólok vissza neki, amíg még a seprűn lebeg aztán folytatja is a gyakorlatot. Persze ez erőteljesen teljesíthetetlen kérés, hiszen képtelenség a váratlanra felkészülni, de ettől függetlenül ha sokszor lepem meg, képes lehet egyre gyorsabban reagálni, megtartani a hidegvérét, beépíteni a helyes reflexet a mozdulataiba, akár továbbfejleszteni a kitérését is. Intek neki, hogy körözzön tovább és csak egy fél órával később adom meg a jelet, hogy leszállhat, miután két másik gyakorlatot is elvégzett. A kimerítő box-szal kezdtük, így az edzés végére már minden izma vélhetően feszül, talán még egy enyhe izomláz is befigyel, bár már közel mindennaposak az edzései, így a teste már ritkán produkálhat erős izomlázat. - Ennyi. Szállj le és nyújtsuk le a mozgást, aztán majd megbeszéljük, hogy hogyan legyenek az edzések. Tudod, hogy hol találsz. Még ha maradt benned annyi szufla, sétáljunk körbe néhány bűbájjal. Van valamilyen kérdésed a maiakkal kapcsolatban? - kérdezem meg, itt az alkalom, ha szeretne még tisztázást az allstarral vagy éppen az energialökéssel kapcsolatban, hiszen korábban még nem használtam ezt. Persze lehetséges, hogy nem vagyok egyedül és ismer még olyanokat, akik képesek ilyenre pálca nélkül. Sőt, az is lehetséges, hogy annyira el volt foglalva a kviddiccsel, hogy észre se vette, hogy nem használtam pálcát, hiszen a nonverbális varázsláshoz már elég idős vagyok.
Álmodj, amit csak akarsz, menj, ahova szeretnél, légy az, aki szeretnél, mert csak egy életed van, s csak egy lehetőséged, hogy olyan dolgokat csinálj, amit szeretnél.
Meglepetést okozott a leányzó az tuti.//
// 
