2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tisztás elég közel esik a Rengeteg széléhez, hogy nappal ne legyen túlzott veszélynek kitéve az ember, viszont elég távol tőle, hogy a zajok ne nagyon érjék el az erdő közelében sétálókat. Talán a tisztás szélén átfolyó lassan csörgedező ér évtizedek alatt végzett talajegyengető munkája az oka, hogy nem nőtte be ezt a részt is sűrün az erdő, de ennek ellenére nem egy jól ápolt füves területet talál az erre tévedő. Bokrok, kövek, néhány alacsonyabb fa bontja meg a magas füvet. Avatott szemek észrevehetnek a területen mágia okozta sérüléseket: a földhányás az ér mellett nem természetes úton született, a fákon pörkölésnyomok díszelegnek. Ez a tisztás ugyanis kedvelt párbaj találkozóhely a becsületbeli ügyek forrófejű elintézésére és a tanórán kívüli gyakorlásra vágyó roxforti diákoknak.
Nem sokan hűsölnek a meleg szombati szabadnapon a Tiltott Rengetegben, ami megfelel nekem. A tisztás története ellenére nem drámai leszámolásra készülök, hanem csupán gyakorlásra. A bestiamester képzés szakmaiságban nem hagy maga után kivetni valót, de félek, hogy meg fog kopni a párbajozási képességem, így élve az egyetemisták nagyobb szabadságával edzési lehetőséget keresek a hírhedt tisztáson. Hiszen mi mást tehetne az ember egy unalmas szombati napon?
Hamarabb érkeztem a megbeszéltnél, mivel fel akartam mérni a terepet és megakadályozni, hogy esetleg csapdát állítson nekem a partnerem. Kinézek belőle ilyet, sajnos tudja, hogy azon a területen nem túlzottan jeleskedem. A tisztás felmérése után felkészültem a várakozásra, utolsókat igazítottam a hajamat szorosan hátrafogó hajgumin, a magasszárú csizmám fűzőjén és testre simuló taláron, ami a mozgásban a mindennapi talárnál kevésbé fog korlátozni. Nem éreztem volna igazságosnak, ha sárkánybőr mellényben érkezem, mivel ez egy barátságos párbaj gyakorlás és igazságtalan versenyelőnyt jelentene ez a családi holmi. Azért nem voltam sárkány nélkül, a gyógynövénytanon hasznosnak bizonyuló sárkánybőr kesztyűt viseltem jobb kezemen. Sajnos mikor izgulok izzad a tenyerem, azt pedig meg akarom akadályozni, hogy ilyen szánalmas módon veszítsem el a pálcámat, ami egyenlőre könnyen elérhető módon, de még a zsebemben lapult. A készülődés közben nem hagytam, hogy lankuljon a figyelmem, ugyanis előfordulhat, hogy szemfüles módon egy kedélyes csevely helyett rögtön támadással találom szembe magamat.
Délután hármat üt az órám, érzem, ahogy szaporább lesz a szívverésem. Hamarosan itt kell lennie.
Vállat vonok, kicsit nevetve, hát bevallom, ha egyszer van hibám. Szerencsére van akkora arcom, hogy azt is bevalljam, hogy azért annyira sok hibám sincsen, határozottan nem tartozom a lúzer-típusú srácok közé. De még a szomszédfiúba se nagyon, ahhoz túl magabiztos vagyok, túl nagy a szám, és túlságosan áthágom a szabályokat, ha olyan kedvem van. És hát, a türelem sem az erényem, ami alapvető a kiskutyaszemű szomszédfiúkhoz. - És nekem még azt hangoztatták, hogy a Roxfort milyen különleges, pedig ezek olyan kis snassznak hangzanak. Jó, a lépcsők szeszélyesek, de amúgy csak egy nagy, hideg kőkastély. A Tiltott Rengeteg itt az érdekes! - kalandozik el a tekintetem visszafelé, aztán köhintek egyet. - Ahova persze nem megyek ma vissza, nyugi. - teszem hozzá, aztán bólintok a felfedezésre. Csak találok egy kis izgalmas sarkot, ha bóklászok egyet, fürdés után. Mondjuk elmehetnék egy prefektusi fürdőbe ázni egy nagyot, mert percek kérdése és elmúlik a nagy lelkesedésem az esőben és rájön a szervezetem, hogy csontig eláztam. - Akkor hát további szép napot J… Miss Murphy, a viszontlátására jövőre a Bestiamester órákon! - köszönök el, még egy kis színpadias meghajlással is, mintha valami régies nemes lennék, hatalmas tisztelettel, módossággal, olyan… angolosan. Irány a kúria! Akármennyire piszkálja a csőröm, hogy mi lehet az én kis vérengző bambimmal, majd egy későbbi alkalommal keresem fel újra, bár ha elmúlik a zuhé jöhet a következő probléma - full vakon magamhoz édesgetni. De ez már egy másik nap problémája.
// Itt is köszi a játékot, alig várom a következő chaptert! //
Nem tehetek róla tényleg humoros a srác és jól lehet szórakozni a társaságában. Na persze gondolom az iskolában nem feltétlenül divat a diákok és a tanárok együtt lógása, de minden bizonnyal akadnak jó fej tanárok is, legalábbis nagyon remélem, hogy igen. - Abban nem lesz hiány, a türelem azt hiszem még nem az erényed. - és ki tudja talán nem is lesz soha, de ezen is lehet és neki valószínűleg érdemes is dolgoznia, főleg ha szelídítésről van szó, akkor meg főleg nem árt. És végülis igaza van, tény, hogy az angolok nem beszélnek annyit, de én nem is tudom, hogy magamat angolnak mondhatom-e még, ha egyszer olyan sokat utaztam már és sokfelé is éltem. Ettől még azt hiszem az alapjaimban tényleg nem vagyok annyira hamari, mint mondjuk ő, de azért remélem annyira savanyú sem, mint itt néhányan. - Pedig az eddigi ismeretségünk alapján biztos voltam benne, hogy a könyvtár lenne számodra a legjobb hely! De akkor gondolkozzunk... ha érdekel a zene ott a Zene terem, ha a társaság akkor a Társalgó. Nem is tudom, úgy érzem túl sok időt töltöttem itt tanulással. - nevetem el magamat, mert hát lássuk be a Roxfort nem kecsegtet kifejezetten játéktermekkel és hasonló szórakozásra lehetőséget adó termekkel. - Vagy csak indulj neki és fedezd fel. A Roxfort sok titkot rejt, talán belefutsz pont abba, amit keresel egészen véletlenül. Szervusz! - köszönök el végül még egy mosollyal, aztán tényleg Roxmorts felé veszem az irányt immár újra a fejem fölé tartva a pálcámat, hogy ne ázzak el még jobban és legyen értelme megszárítkoznom.
- Igen-igen. - bólintok megadóan, aztán eszembe jut valami. - Jut eszembe, afféle bevezető óráim vannak még csak és jövőre leszek úgy igazán Bestiamester szakos, szóval jövőre már az összes órádon ott leszek, és te verheted a fejembe, hogy Milánót se egy nap alatt építették. Mármint Rómát. - javítom ki magamat. Nagyjából azért megy a földrajz meg a töri, csak éppen az amcsi, és nem az Európai. Viccelődök azzal, hogy biztos bepróbálkoztam nála az angyalok városában, de olyan kilencven százalékig biztos vagyok benne, hogy ez nem történt meg, csak megtörténhetett volna. Eléggé nagy lókötő voltam, minden csajt fűztem, ha nem is azért, hogy felszedjem, csak szórakozásból. Szeretem a nagy társaságokat, szeretek a figyelem középpontjában is lenni, és szeretem, ha a környezetem is jól szórakozik, szóval persze, voltak a múltamban félreértések is, hogy valaki máshogy moccant rám, mint ahogy én szándékoztam - vagy nem szándékoztam. Illetve volt, hogy akire én moccantam, az koccolt le. De kinél nincs ilyen fiatalon? - Nem is dumálok olyan sokat. Az angolok dumálnak keveset. - vigyorodom el újra, félrebillentve a fejemet. Nem sértés, ténymegállapítás, na. Maximum néhány csicsergő lányt láttam a folyosón, de túlnyomórészt mindenki olyan misztikus és zárkózott és sötét múltú, én meg a hatalmas pozitív energiámmal robbanok be mindenhová. Megtorpanok, mikor kiérünk körülbelül az erdőből és elválni készül. Erősen megkísért, hogy egyedül visszamenjek utána nézni mi volt ez az egész, de most egy szájhúzással és gyermeteg megszólalással elhessegetem. - Naaa jóóó… Nem megyek vissza, ígérem. Egy forró zuhany jobban csábít. Még nem igazán sikerült feltérképeznem ezt az iskolát, valami tipp, hogy mivel töltsem négy fal között az időt, míg eláll az eső? - kérdezem, aztán gyorsan a szavába is vágok, illetve még mielőtt kijönne egy hang a torkán újra megszólalok. - Csak ne a könyvtárt mondd, légyszi. - szúrom be, aztán kicsit elmosolyodom. Látszik rajtam, hogy nem vagyok tök hülye, csak a lexikális tudásom nem olyan penge, mivel nem köt le az olvasás és a tanulás, csak akkor, ha valami nagyon érdekel. De hülye azért nem vagyok.
Igen jól sejti, hogy azért az eddigi nyugodtságom könnyen elszállna, ha a kérésem ellenére is direkt keresné továbbra is a bajt és futna bele ki tudja milyen veszélybe. Azért mégis csak tanár vagyok és bár én is csináltam már nem egy butaságot életem során, de idősebb is vagyok nála annyival, hogy ha ő tenné akkor ne vegyem jó néven. - És minden bizonnyal tanultátok is, hogy a szelídítés nem egy gyors tevékenység, időt kell adni neki. - teszem még hozzá, mert már egyértelmű, hogy ideje még van és bár igen hamari kissrácnak tűnik lássuk be ritka az, hogy egy állatot egy alkalommal meg lehet szelídíteni. Az ilyesmire általában idő kell, még akkor is ha nem zavar meg valamilyen ismeretlen veszély a Tiltott Rengetegben. - Oh azt hiszem egy ilyen élmény azért megmaradt volna bennem. - nevetek fel, főleg hogy pár éve Christopher még fiatalabb lett volna, én ellenben pont ugyanúgy néztem ki, mint most. Valószínűleg ő is emlékezne rám, bár ki tudja, amilyen szétszórtnak tűnik az is lehet, hogy nem, bár tudom csak viccnek szánta a dolgot. - De persze, minden bizonnyal órán láttalak már, főleg ha ott is ilyen sokat beszélsz. - na igen végül is a szakját tanítok, úgyhogy egyáltalán nem kizárt, hogy onnan maradt meg az arca, de valahogy mégis máshonnan rémlik. Egyelőre azonban elhessegetem a gondolatot, hátha majd beugrik magától alkalomadtán. Lassan közben elérjük a Tiltott Rengeteg határát, azaz most már biztonságban akár el is válhatnak útjaink, legalábbis nagyon remélem, hogy... - Én innen még Roxmorts felé veszem az irányt, ha már eláztam már úgyis mindegy. Ugye nem mész vissza ma már? - őszintén szólva örülnék, ha igen lenne a válasz, mert nem örülnék neki, ha aggódnom kellene miatta, hogy egyedül áll neki keresni a bajt, amit sajnos simán kinézek belőle.
Ha menni kell, hát menni kell, bár szívesen belefutottam volna a kalandba, de várható volt, hogy tökéletesen meg tudja magyarázni, hogy miért is nem kéne megtennem. És logikus, meg minden, szóval meghajlok az akarata előtt. Hiába volt kedves eddig, azért ha most akkor is berombolnék megnézni mizu, már biztosan bekerülnék a bögyébe és vége lenne az erdei Carly-nak és jönne Murphy professzor foga fehérje. Ezt nem kockáztatom meg. - Ja, dehogy. - rázom meg a fejemet, igazából tényleg nincsen semmi sietség a feladatban, csak én ugrottam fejest azonnal. - Igazából konkrétan több, mint két hónapunk van, ez volt a elköszönő nyári házi. - közlöm egy kis mosollyal, ami bár nem olyan fényes, mintha nekieshettem volna a Tiltott Rengetegnek, de azért még mindig kedélyesen. Nem sok ember lenne ennyire nyugodt, miközben bőrig ázik, de én nem arról vagyok híres, hogy nagyon ráfeszülnék az ilyesmire. Ahogy haladunk előre és meghallom a megjegyzését egy kaján kis félmosoly kerül az arcomra, látszik, hogy valami hülyeségre áll az agyam. - Végül is, azt mondtad, hogy voltál néhány éve Los Angelesben, lehet, hogy találkoztunk. Az is lehet, hogy kis takonyként rád is hajtottam, ki tudja. - nevetek fel, a könyökömmel játékosan oldalba lökve, de tényleg olyan finoman, hogy alig érezni, nem felelőtlenül oldalba vágom, vagy ilyesmi. - De egyébként Bestiamester szakra járok, szóval… - toldom hozzá, hiszen az órákon is láthatott az elmúlt fél évben, mióta Amy-vel ide érkeztünk. Ez a fél év csak arról szól, hogy átvegyük a Roxfort elvárásait és belekóstoljunk a választott szakjaink óráiba, és persze arról, hogy felejtsünk... Hát, főleg ő felejtsen.
Igazán becsülendő, hogy ilyen hősiesen törne előre és sietne a thesztrálok segítségére, habár azért nem vagyok teljesen biztos, hogy csak miattuk tenné, de azért mégis úgy gondolom vannak helyzetek, amikor tudni kell nem belefolyni valamibe, főleg olyan helyen, ahol nem is kellene lennünk. Mégis hogyan magyarázza majd ki, ha komolyabban megsérül, hogy miért is volt a Tiltott Rengetegben? - Ők itt élnek, pontosan tudják mikor mit kell tenni és nem véletlenül fújtak visszavonulót még időben. Mi vagyunk rosszkor rossz helyen és igazán jogunk sincs beleavatkozni. - élnek bestiák, vadállatok, veszélyes lények is az erdőben, nem véletlenül tiltott a diákok számára. Mégis milyen jogon ölöd meg az oroszlánt, csak mert el akarja kapni a gazellát? Értem én az aggodalmát, de akkor sem a mi dolgunk belefolyni, sőt nem is lenne fair a részünkről. Amíg nincs veszély a fák között, mint ahogyan hallottam néhány évvel ezelőtt sötét erők munkáltak itt és akkor a tanárok figyelme is fokozottan vetült az erdőre, de most nincs ilyesmiről szó, így okunk sincs beleavatkozni. - Na gyere, majd egy következő alkalommal folytatod, egyébként sem egy alkalommal kell a feladatott teljesíteni nem igaz? - intek, hogy induljunk el szépen az iskola felé. Azért figyelek még és a pálca is a kezemben marad, hiszen mégis csak veszélyes helyen vagyunk, de egyelőre úgy tűnik, hogy csak az eső zaját lehet hallani, mást nem igen. - Furcsa, de... emlékeztetsz valakire. - teszem még hozzá jobban megnézve magamnak, hogy már nem annyira csak a thesztrálokra koncentrálunk.
Mit sem tudok arról, hogy a fiatal és csinos tanárnő előttem mennyi idős is valójában, pedig ha tudnám, hogy McGalagonnyal kvázi egyidős, akkor… Akkor mi is lenne? Áhh, semmi, ugyanolyan laza lennék, mint mindig. Asszem. Megindulok, mint egy tulok, de azért minden lépéssel egyre jobban lelassítok, főleg, hogy jön az instrukció a fülem mögött. Süket nem vagyok, és a jótanácsot se szoktam a fülem mellett elengedni, szóval óvatosabbra veszem a figurát, még ha hajtana is a vérem, hogy egy nekifutással és egy nagy “HÁHÁ!” kiáltással bevetődjek, hogy a frászt hozzam arra a személyre vagy éppen lényre, aki a frászt hozta ránk. A fejemben le is pörög a kép, amikor megérzem a nő kezét a karomon. Szinte bánatos kölyökkutya fejjel nézek vissza rá - vagy nem szinte, egy egész familia golden retriver kölyök veszett el a szemeimben. - Komolyan? Muszáj? És mi van, ha mondjuk megtámadja a tesztrálokat, azt a kis csöpp húsmarcangoló kis csikót? - próbálok hatni a lelkére, hatalmas szemekkel, amiket mondjuk gyakran kell becsuknom, mert csorog bele a nehéz, nagyszemű eső. Jó, annyira homályosan látok, hogy még ő is szétfolyik előttem, de a kalandvágyamat akkor is nehéz letörni. Viszont ha megvan a jó válasza, márpedig biztos vagyok benne, hogy tolni fog valami olyasmit, hogy a thestrálok tudnak magukra vigyázni, illetve ha akarnak elrepülnek és kész, akkor kicsit csüggedten indulok meg visszavonulni. - Asszem a mai alkalmat még csak csekélyke sikernek könyvelem el. Olyan… félsikernek. Végül is a létesíts kapcsolatot a kiszemelt bestiával rublikát kipipáltam. - mondom azért félvállról, próbálván pozitívnak maradni, miközben a legkevésbé sem ráz meg, hogy az egész ruházatom teljesen hozzámtapad, a hajammal együtt, ami így mégjobban kiemeli, hogy milyen jellegzetes az arcom csontozata és a szemem.
- Pedig egyszer mindent ki kell próbálni. - elmosolyodom, olyan sokat mondóan, amiből sejthető, én vagyok most épp itt a tanár, de igen volt rá példa, hogy rivallót kaptam. Én is voltam fiatal és nem voltam éppenséggel tökéletes, főleg hogy az én esetemben jócskán nehezített a helyzeten és segített a lázadásomon az, hogy nem vagyok teljesen átlagos, a szüleim pedig ezt azért kénytelenek voltak időben az orromra kötni, mert hát kinek ne tűnne fel, hogy az apja az évek során nem sokat változik? Mondjuk Chris esetében azért látszik, hogy nem csinálna szánt-szándékkal rosszat, inkább csak maximum úgy alakulna a helyzet egy-egy figyelmetlenség, vagy kultúrkülönbség miatt. - Most nem is őket kell látni úgy sejtem. - pillantok oldalra a helyzet feszültsége ellenére is egy félmosollyal, hiszen tudom én, hogy a thesztrálokat nem látta, ám most valami más lehet a fák között, ami miatt megugrottak, amit pedig jó eséllyel láthatunk, amennyiben nem szintén láthatatlan, de azért a láthatatlanná válni képes állatok sora viszonylag rövid. Arra persze csak sóhajtok egyet, amikor simán előre indul és nincs mit tenni most már én is állva megindulok utána kilépve a láthatatlan esernyő biztonságából és nekem is pálca kerül a kezembe. - Csak lassan és jóval óvatosabban. Ez a Tiltott Rengeteg nem véletlenül. - szólok rá mellé érkezve, hiszen itt igenis akadhat olyasmi, ami akár még kettőnknek is gondot okozhat, főleg ha még a pacik is megriadtak tőle. Mégis akárhogy meresztem a szememet semmit sem látok, és az eső is egyre vehemensebben esik így még neszekre se nagyon figyelhetünk fel, mert csak a kopogó cseppeket hallani. - Jobb lenne visszavonulót fújni. - állítom meg, megfogva a karját, bár igen bősznek tűnik, aki nagyon elhatározta magát, hogy utána jár mi és honnan riasztotta el a thesztrálokat, de mégis úgy vélem jobb lenne visszafordulnunk, mert egyrészt bőrig ázunk, másrészt alig látni valamit az esőben és ha valami veszélyes van a fák között, az jó eséllyel sokkal jobban alkalmazkodott az időjárási viszonyokhoz.
Az tőlem sem áll távol, hogy közösségben legyek, már a családi hálóm is brutális rokont számlál, a baráti társaságom meg aztán főleg, de néha kell egy kis én-idő. Valószínűleg a tanárkisasszonynak éppen ezt az idejét zavartam meg. Valószínűleg azért kezdtem el futni, mert egész életemben soha nem voltam előtte egyedül, hiszen Amy mindig velem volt, viszont ő mindig is szívből gyűlölte a futást. Aztán rám ragadt, és őszintén megszerettem ezeket az időket. - Remélem, mert a szüleim mindig is ki akarták próbálni a rivallót, nekem meg nem hiányzik egy üvöltöző levél a 18 éves fejemre. - viccelődök tovább, ezúttal azon, hogy nem kéne bajba kerülni. Képes vagyok kinézni a szüleimből, hogy küldenek egy rivallót, mert behivatott az igazgató valamiért lecseszni, bár ez nem lesz visszatartó erő, hogy egyébként tilos dolgokat csináljak. Jó, nem konfrontálódok tanárral, ha már Carly-tól kaptam egy szép kis leckét hogyan kell bánni a proffokkal. Azt hittem a meditálással betaláltam, és ez az ő futása, de ezek szerint csak szimplán ücsörgött, és amikor szétrebbennek hangos nyihogással az állatok akkor azonnal befeszülök és felugrok, mint aki bunyóra kész. - Carly! Én eddig se LÁTTAM! - válaszolom vissza, nem kiabálva, de lendülettel, azzal az izgalommal, amit ez a hirtelen nyihogás generál bennem. - Ennyit a kapcsolatépítésről és a tervről, hogy majd jól beidomítok egy láthatatlan pacit... Na, semmi vész, bemegyek. - mondom félvállról, és előre sétálok a fák felé, hogy körülnézzek. Alapjáraton eléggé kétkezi ember vagyok, de azért a Tiltott Rengetegben a kezembe csúszik a pálca. Mintha az én felelősségem lenne szőke hercegként megvédeni, pedig ő a professzor, csak hát annyira fiatalnak tűnik, hogy ezt nagyon könnyű elfelejteni.
Lelkes, nyitott és igen e miatt igazán szerettem Amerikában élni. Egészen mások az emberek, még ha én is a britt konvenciókat szoktam meg, de mondhatni hála a képességemnek apával igen sokat költöztünk már életünk során, hogy sokféle népet és kultúrát ismerhessünk meg. Épp e miatt is van, hogy én kevésbé ragaszkodom olyan erősen ahhoz, amihez itt azért jó néhány tanár igen és akármennyire is ódivatú itt sok minden, érthető ha őrizni akarják a hagyományokat. - Igen, csodaszép város és láttam néhány napfelkeltét és napnyugtát is, bár a futás nem a kedvenc sportom. - de szimplán csak korán kelni és megnézni is lehet, nem kell ahhoz futni. Valahogy ez a magányos sport sosem vonzott, ehhez én mindig is túlságosan közösségkedvelő voltam. Minimum két fő, amiért én megmozgatom magamat, ha más nem páros futás, de azért a közben igen nehéz mondjuk beszélgetni. - Akkor ez egy nagyon hasznos tulajdonság és így biztosan nem kerülsz bajba. - kis eséllyel fogja letegezni McGalagonyt és csattanós ötöst kérni Piton professzortól. Mindkettővel elég rosszul járna. Azért persze a kis viccelődésre én is szélesen elmosolyodom, hogy aztán kicsit fel is nevessek, amitől az általa épp simogatott kis állat meg is ugrik kicsit, de nem megy arrébb továbbra sem. - Mert csak akkor ülhetek békésen, ha valami effélét gyakorolok? Nem, egyszerűen csak szeretem az állatokat, a természetet és ha nyugalomra vágyom, akkor az emberektől távol a legkönnyebb ez, vagy ha épp gondolkodni akarok kicsit. - válaszolok végül, aztán arra kapom fel ezúttal én a fejemet, hogy hangos nyihogással ugranak meg a pacik, a csikó is elszökken Christől és az anyjával és a többiekkel együtt pillanatok alatt eltűnnek a tisztásról. - Látsz valamit? - a fákat fürkészem, de az esőben nem látok egyelőre mozgolódást, ami okot adott volna az állatok hirtelen szétrebbenésére.
Halkan felhümmentek, igaza van biztosan, annyira nem vagyok képben, hogy mennyire közelről kell átélni a halálesetet, konkrétan végig kell nézni, vagy pár perccel utána rátalálni, vagy… Ezek olyan sötét kérdések valahol, hogy olyan szörnyen mélyre azért nem ástam a kérdésben. Persze ez is része a varázslénynek, amit kinéztem magamnak szelídítésre, de vakon is neki lehet menni ennek az egésznek. Legalább is én vagyok olyan őrült, hogy higgyek ebben. - Fú, király, pont Los Angelesben? Ugye, hogy gyönyörű? Főleg a napfelkelte, meg a naplemente, nyáron csak ilyenkor jó a futás. - mosolygok rá lelkesen, a magam közvetleségével, arcomon az otthon végtelen szeretetével. Azért elég nagy a távolság a szigetek és Amerika között, szóval egészen ritka összefutni olyannal, aki járt már Los Angelesben. Ilvermorny-sok előfordulgatnak erre-arra, hiszen a Roxfort egyetemi képzése kvázi egyedülálló még mindig, de az is más. - Mindig látnom, kivel hogyan… - ismételem kis mosollyal a számon, elmélyülten, miközben éppen próbálok kijönni egy varászlénnyel úgy, hogy szó szerint nem látom, hogy mit csinálok. De érzem. A különlegesen érdes bőrét, a csontjait alatta, ahogy emelkedik és süllyed az oldala mikor levegőt vesz, a furcsán hűvös levegőt, amit kifúj az orraiból. - Akkor Carly. Én pedig simán Chris, megengedem, a Mr. Graves nem szükséges. - fordulok felé, megjátsszva, hogy mennyire előzékeny vagyok, hogy a keresztnevemen hívhat. Mondjuk valójában általában a vezetéknevén hívnak itt mindenkit, szóval lehet csak a Mr. volt túlzás. - Amúgy ilyen keleti bigyókat tolsz, meditáció meg fen shui, meg ilyesmi, vagy hogy-hogy ilyen békésen ücsörögtél itt egyedül? - kérdezek rá, kíváncsian, bár nem teljesen volt egyedül, itt voltak a Thestrálok, akiket ő van olyan szerencsés/szerencsétlen, hogy lát.
- A temetésen általában, akit temetne már halott. - mosolyodom el, már csak a kissé morbid ötletek miatt is. Ettől még persze mindig eléggé elveszett ötletnek tűnik, hogy pont thesztrált akar megszelídíteni, miközben nem látja őket és jó eséllyel ez nem is fog rövid időn belül változni, vagy hát akkor jár jól, ha ez így van. Bár tény, hogy abban van izgalom, ha az ember keresi a kihívásokat és ez a feladat igen sok kihívást rejt magában. - Jártam is ott néhány éve. - bólintok, hiszen igen ismerem a helyet, sőt pár évig éltem is Amerikában, bár nekem úgy igazán nem tetszett pedig én az angolok azon táborát erősítem, akik jóval lazábban állnak az élethez, mint a legtöbben, de ennek ellenére volt, ami még nekem is mondhatni sok volt kicsit és hát vágytam azért haza a megszokott tájra a megszokott emberek közé. Az ember lássuk be, ahogy idősödik kezd egyre szentimentálisabb lenni. Csak, mert külsőre a kor nem látszik rajtam, időnként engem is elfog ez a szentimentális vágyódás, ezért is nem maradok szinte sehol sem hosszabb ideig, ami nem Anglia. - Úgy látom jó úton jársz. - persze azért nagyobb mértékben van benne ebben a szimpátiában a magával hozott hús, de hát valamivel csak el kell kezdeni az ismerkedést. - Próbálkozni lehet, csak mindig látnod kell kivel hogyan. Vannak tanárok, akiknél jobb az óvatosság. - persze értem én, hogy máshonnan jött, másképp élte eddig az életét, de most változtatnia kell kicsit, ha más nem legalább néhány élethelyzetben, néhány tanárral szemben. - A Miss Murphy tökéletes, de idekint akár a Carly is megteszi. Én nem eszem olyan forrón a kását. - sőt, engem nem zavarna a tegeződés máshol sem, de hát alkalmazkodni vagyunk kénytelenek. Ha valahová megy az ember, akkor neki illik az ottani szokásokat figyelembe venni.
- Hát voltak jobb és rosszabb ötleteim - vallom be még mindig vidáman, nem veszítve a lelkesedésből -, például elmenni egy temetésre, vagy az ispotályba, vagy az öregek otthonába ahol, mint tudjuk minden nap… szóval ja. - fejezem be inkább a beszédet. A fényképekkel dokumentálás eszembe se jutott, a fényképezés nekem nagyon mugli dolog, a másik iskolámban egy tanár se kért ilyet, ha itt szokás, akkor elég rendesen meg vagyok lőve. Nem mintha olyan fából faragtak volna, hogy nincs pofám odamenni egy randomhoz segítséget kérni. - Los Angeles. Mármint suliszinten az Ilvermorny-ból, Wampus, már ha képben vagy az ottani elosztással. - mondom neki, miközben a sülthúsnak annyi, a kezemet pedig éppen törölném bele a farmergatyámba, amikor az aprócska körvonal bebújik a kezemhez, kihúzza és beledörgöli a lovacska pofáját és a nyakát. Mivel nedves volt már amúgy is, a sülthús zsírja oda, én pedig látatlanba is simogatni kezdem a thestrál csikót, kihajolva az esernyő alól, nem törődve azzal, hogy a vállaim ázik a kinyújtott kezem. - Mi nem magázunk. Nem igazán létezik olyan, hogy Ön. Te vagy, meg én vagyok. Persze biztos meg lehet oldani valami nyelvi-filncflanccal, és ezt biztosan eltanulom majd itt, ha máglyára vetnek csak azért, mert nem magázok, de… Totál felesleges. Már vagy száz éve, vagy két száz éve, vagy nem tudom, nem létezik ilyesmi. De azt elfogadom, hogy mondjuk nem Pittikézek, hanem Piton professzor. - mosolyodok el kicsit, megvonva a vállam, miközben továbbra is az állat lapogatásával és simogatásával foglalatoskodom. Látszik a tekintetemen, hogy elmélyültem benne, és ha érzékeny az ilyesfajta mágiára, akkor érezheti, hogy valami akcióba lépett bennem, egészen pontosan a druida képességem, ami miatt a thestráloknak úgy is szimpatikus vagyok, hogy nem is látom őket és a mozdulataim vakon tapogatóznak. - Neked mi a megszólításod? Miss Murphy? Murphy professzorkisasszony? - kérdezem, de az utolsó olyan túlzott, olyan hülyén hangzik, hogy kibuggyan egy kis nevetés is. Nagyon remélem, hogy nem azt választja, mert akkor leolvad a képemről a vigyor.
- Végülis... - nehéz lenne nem mosolyogni a lelkesedésén, főleg hogy még a húsra is gondolta, ha már lehetetlen küldetést vállalt be, bár sejtelmem sincs, ha épp nem esne az eső, akkor mégis hogyan akarta megoldani a feladatot. Húst lóbálva a levegőben reménykedne benne, hogy theszrál és nem más, amit esetleg még lát is, de veszélyesebb bukkan elő az erdőből. Azért lássuk be felnőtt fejjel és szemmel ez azért merő ostobaság és meggondolatlanság, bármennyire is szimpatikus maga a lelkesedés. - De azt tudod, hogy tényleg nagy fába vágtad a fejszédet ugye? Az eső segít, de ha nem esik? Volt bármi elképzelésed? - valahogy úgy sejtem a válasz nemleges lesz, de ki tudja az is lehet, hogy a végén mégis csak meglep majd és mondjuk kiderül, hogy bizony kész tervvel indult útnak és tudta már előre, hogy az egyébként teljesen láthatatlan kis állatkákat hogyan fogja közel csalogatni magához és hogyan szelídít majd meg egyet. Mondjuk arról sejtelmem sincs milyen módon fogja majd ezt a tanárnak dokumentálni, mert ugye mondjuk képeket készíteni nehéz lesz. - Végülis a sárkányokat legalább látod, bár tény, hogy nagyobb eséllyel leszel a vacsorájuk, mint a barátjuk. - habár esetleg egy kölyök... mondjuk néhány napos, mert egy pár hónapossal már komolyabban meggyűlne a baja, főleg hogy láthatóan tényleg nagyon könnyedén vesz mindent és az ilyen emberek azért időnként ezt meg tudják szívni, ha ne adj isten valami még sem úgy sikerül, ahogyan szerették volna, mintha mondjuk letegezné az iskolában Piton professzort. Nem hiszem, hogy annak jó vége lenne. - Honnan is érkeztél pontosan? - tudom persze vannak iskolák és helyek, ahol nem veszik annyira komolyan a formalitásokat, de azért itt a Roxfortban, vagy általában Angliában ennek mégis csak hagyománya van, mint az öt órai teának. - Tudod engem főleg itt kint ez cseppet sem zavar, de akadnak vaskalapos tanárok az iskolában és vannak szabályok is. Például egy tanárnak illendő tiszteletet adnod és ez sokrétű feladat. Akár csak a stílusod vele szemben, vagy épp nem tegezheted le csak úgy, ha nem kaptál rá külön engedélyt és legtöbbüktől valószínűleg nem fogsz. - kezdek bele, bár ez elég nehéz, hiszen én részben ebben nőttem fel, elég jól ismerem már, neki viszont megtanulni hogyan is kellene visszafogottan viselkedni... valahogy úgy sejtem élete eddigi legnagyobb kihívása lesz.
A legfurcsább a jelenségemben az, hogy nekem annyi, hogy “szabadlesz, köszöntem” egy totálisan érvényes és nemkevésbé udvarias engedélykérésnek számít. Nem vagyok egy barlanglakó, de igen szabadon kezelem a formális dolgokat, nem szoktam magázódni, nem szoktam távolságot tartani, nem szoktam a professzorokat csak azért tisztelni, mert van szakálluk, és így tovább. - Ó, úgy voltam vele, ha nem jön be én eszem meg, és a sültet én meg jobban bírom. - vallom be, és egészen elkápráztatva tapasztalom, ahogy a csikó néha meglökdösi a húst, bizonyára szagolgatja, aztán még rángatni is kezdi, bizonyára enni próbál. - Ó, de kis édes! Aztakurv… - szalad ki a számon, amikor meglátom, hogy a steak igen csak nagy falatban, különösebb probléma nélkül eltűnik. Jó, értem, hogy szeretik a húst, kvázi ragadozók, de ezek szerint foguk is van rendesen. Mondjuk két falat után ott hagyja, de a lényeg, hogy megpróbálta, nem? Meg hogy építjük a kis kapcsolatunkat. - Na hát azt hiszem ez ennyi volt… - ismerem be, és gyaníthatóan néhány másik thestrál irányába csak lerakom a húst, hátha. - Tudom, hogy viccnek szántad, de a sárkányok szóba jöttek, őszintén. - mosolygom kicsit talán kihívóan, lelkesen, hiszen nagy álmom, hogy sárkányháton lovagoljak, sőt, talán még szakmaszerűen is dolgoznék sárkányokkal, vagy talán inkább a bestiabefogás, vagy... aztán kicsit lefagy a képemről a mosoly. - Már milyen stílust? Mi a baj velem? Olyan rideg meg távolságtartó nekem ez a hely, tök fura, nem tudom, hogy mivel trappolok be a tanárok lelkivilágába. - vallom be őszintén, és tényleg kíváncsian függesztem rá a kék szemeimet, szándékosan hatalmasra meresztve, érdeklődve. Baj van a stílusommal? Csupa fül vagyok! És nem rosszindulatból vagy gúnyból, hanem tényleg, egy házimanó megirigyelné a füleimet, amiket egyenesen rászegezek. Magyarázzon, tanárnő.
Azért az meglep, hogy a kölyök csak úgy lazán ledobja magát mellém, igazából meg sem kérdezve, hogy zavar-e, vagy engedélyt adok-e a dologra, de végül csak kicsit arrébb húzódva helyet adok neki. Közvetlen annyi már holt biztos és igen lazán kezeli a tényt, hogy a tanára vagyok, még ha nem is közvetlenül és nekem ezt talán zokon kellene vennem, de az a helyzet, hogy én is általában elég lazán kezelek másokat. Talán, ha teszem azt Piton lennék akkor nem vennék így a bátorságot, de persze... ki tudja, erre se vennék mérget, maximum annak komolyabb következményei lennének. - Bambi... igazából jobban kedveli a nyers húst, de egy próbát megér. - mosolyodom el szélesen, már csak a felvezetés stílusán is. Végül is nem kell mindig a könnyebb oldaláról megfogni a feladatot, de tény hogy ő igen-igen nehéz megoldást választott azzal, hogy olyan lényt akar megszelídíteni, amit még csak nem is lát. - Még az a mázli, hogy nem úgy döntöttél keresel egy Jetit, mert a szárnyas lovak túlságosan könnyűek. - azért kissé megcsóválom a fejemet, mert hát na. Fiatal a srác és kissé meggondolatlan, hogy nehéz fába vágja a fejszéjét és ki tudja, hogy mikor hoz olyan döntést, amiből aztán tényleg komoly problémája lehet, mint az említett esetleges Jeti szelídítési akció, csak hogy ne legyen olyan egyszerű a nyári feladat megoldása. - Az egyetem új, ezért is akadnak fiatalabb tanárok, de ha mindenki marad itt, akkor mondjuk 10 év múlva már ez a helyzet is jócskán változik majd. Viszont... tudod bármennyire is ezzel a szőke hajjal és belevaló stílussal nyomulsz, a kastélyban egy tanár sem fogja jó néven venni ezt a stílust. - mosolyodom el szélesen, jelezve, hogy itt ez oké, de azért mások előtt én sem fogom értékelni, ha csak úgy letegez és úgy áll hozzám, mint ha legalábbis fene nagy spanok lennénk. Az embernek ügyelnie kell valamelyest a hírnevére, legalábbis meg kell próbálnia és ha azok a bizonyos idősebb tanárok ezt látnák a folyosókon abból simán kellemetlenség lehet az ember számára.
Elvigyorodom, örömmel veszem, hogy a nő elneveti magát a viccemen. Sose ment ez a tiszteletet adunk a tanárnak dolog, főleg aztán, ha egy csini nő. Persze annyi tiszeteletet kap, mint bármilyen ember, de csak azért, mert több ideje volt a földön, azért nem. Sztorizgatósra veszem a figurát, amikor rákérdez, hogy miért keresem a tesztrálok társaságát, és miután újra oldalba bök egy vélhetően csikó, a semmiben tapogatva próbálom megsimogatni, miközben a nő mellé oldalazok, és lecsüccsenek az esernyője mellé. - Szabadlesz? Köszöntem. - zuttyanok le, az esővédett izé alá, ami ugyan lehet, hogy egyszemélyes, de ez sose zavart ezelőtt se, bekucorodok én, vállt vállnak vetve. Mondjuk az visszafoghatna, hogy azért jött ide, hogy távol legyen az emberiségtől, én erre még fizikailag is bepofátlankodok. Na, de ha kipaterol az esernyője alól, akkor megyek vissza ázni, ezen ne múljon a lelki békája. - Szóval az úgy volt, hogy elméletben az a nyári feladat, hogy idomítsunk egy fiatal bestiát, és fel is hívta a figyelmünket a tanerő, hogy fiatal szárnyaspaci csikók érkeztek a karámba, de az olyan kis… snassz. Nincsen benne semmi kihívás, fogadjunk, hogy már félig háziasított mind. Szóval, természetesen nekem akadt egy jobb ötletem, itt kanyarodunk vissza a jelenre. Bambi talán éppen szeretne egy új barátot, aki szintén szereti a steak-et és nem önző megosztani vele. - húzom elő a táskámból a darab sült húst egy zacskóban. - Mondjuk mostanra egy langyos csizmatalp lehet, de… egy próbát megér. - vigyorodom el, és kezdem el kicsomagolni, hátha a szagát nem mossa el azonnal az eső, és rácuppan az egyik körvonal. Leginkább a kis barátságos Bambi persze a cél. Ha kiscsikó még, akkor könnyű kézhez szoktatni és betörni, bár túl sok thesztrállovast még nem láttam, konflisba szokták itt a Roxfortban befogni őket. Teljesen abban a tudatban vagyok, hogy a vakonlovaglásban én lennék az első, persze lehet, hogy ez nem így van. A Roxfortnak egész thesztrál ménese van, tuti nekifutott már más is az elmúlt... valahányszáz évben. A Roxfort története nem az erősségem. - Amikor elújságoltam a haverjaimnak, hogy bepróbálom ezt a Roxforti egyetem dolgot mindenki azzal riogatott, hogy csak bezápult csontok lesznek a tanárok, de meg kell mondanom, hogy pozitívan csalódtam. Az általánosban még csak-csak vannak öregek, de az egyetem tömve van fiatal tanárokkal, elég menő. Sokkal jobb így tanulni, már szerintem. Aztán mondjad, ha hülyeségeket beszélek.- visszakozok kicsit, mosolyogva, miközben lóbálom a husit, hátha az egyik körvonal rákap, mondjuk Bambi.
A tényleg igen pocsék indiai akcentusra nem tudok nem nevetni. Nem hangosan, mert nem célom zargatni a thesztrálokat, de azért nap. Egy pillanattal előbb még szép kiejtéssel beszélt, most pedig hirtelen már nem megy az angol. Ugye tudjuk, hogy ennek nincs realitása és persze indiainak se néz ki, na nem mintha ettől a kiejtéstől nem mászna falra bármelyik jóravaló indiai úgy egyébként. - Tényleg nehéz lehet, ha nem érti az ember a nyelvet. - rázom a fejemet igen pocsékul megjátszott sajnálkozással. Oh persze közismert tény, hogy a diákok előszeretettel csatangolnak itt és persze mint tanárnak az lenne a dolgom, hogy visszaküldjem kevésbé veszélyes területre, de lássuk be vele kellene mennem, hiszen ki tudja egyedül visszamegy-e az udvarra, én pedig most igen jól elhelyezkedtem itt, úgyhogy nem sok kedvem van és itt most nincs veszély. Ha én is indulok, akkor majd visszakísérem. - Így tényleg kihívás thesztrálokat látogatni és mi okból érdekelnek? A legtöbben nincsenek oda értük, pedig végtelenül békés és barátságos állatok. - na igen, érthetetlen, hogy sokan miért nem szeretik ezeket a lényeket, pedig sajnos így van. Vélhetően azért, mert csak akkor látod őket, ha van valami cseppet sem kellemes múltbéli emléked, mert a halál ritkán jár bármi jóval mint tudjuk. Azért ez a hívogatás... cuki, de jó ég! Újra felvetek és megrázom a fejemet. - Mintha bestiatanból még lenne mit tanulnod. Se nem macskák, se nem szarvasok, de szeretik a húst, bár úgy látom veled sincs gondjuk. - hiszen a kisebb közelebb jön és időnként megböködi Christ, meg a kezét is, úgyhogy ha ügyes akkor ki tudja tapogatni akár a fejét is és a mamája sem reagál erre ellenségesen. - Én pedig egyszerűen csak magányra vágytam, mármint... kicsit távol az emberektől. Az állatok mindig jóval megbízhatóbbak. - na ezzel nem azt mondom, és ezt a mosolyom is sugallja, hogy ő zavar és akkor húzzon el. Szó sincs róla. Egyszerűen csak néha jól esik elszakadni, kiszakadni az emberek kicsinyes problémái elől.
Milyen kis nyugalmas ez az egész, meg sem ijesztem a nőt, olyan kis… zen. Mintha egy kis buddha ülne itt törökülésben, élvezve a természetet, annak ellenére, hogy éppen egy kicsit mostoha velünk. Bár mindennek meg van a jobbik oldala, mondjuk nekem eszembe se jutott bűbájjal védeni magam, simán a kapucnimat dobom a fejemre, mielőtt teljesen lelapulni a szőke hajam a koponyámra és ázott macskaként virítanának ki a kék szemeim. A Tiltott Rengeteg megjegyzésére csak halkan felnevetek, éppen csak egy másodpercre szakad fel belőlem. - Biztosan baj van az én angol, lenni cserediák, érteni Rengeteg, de mi az Tiltott? - játszom az idiótát, valami nagyon kemény indiai akcentussal - legalább is annak szánom, de valószínűleg akármilyen indiait vérig sértenék vele. Cserediák, ez stimmel, másik kontinensről érkeztem, ez is stimmel, de pontosan tudja mindenki, hogy amerikai vagyok, a szimpla angol fajtából, szóval nyilván tudom, hogy mit is jelent az a Tiltott szó, éppen csak ignorálom. Mikor valami megböki a hátam megugrok egy kicsit, de nem túl látványosan, aztán elkezdem mereszteni a szememet a támadás irányába, de hát... - A thesztrálokhoz jöttem látogatgóba. Éppen csak nem látom őket egészen pontosan, mert hát… tudja. De a körvonalak egészen kivehetőek. - vonom meg a vállam, és hajolok le egy kisebb lóforma körvonalhoz, a kezemet előrenyújtva, hogy megszagolhassa, eldönthesse, hogy egyáltalán érdemes vagyok-e az érintésre. - Cicicicicc, gyere ide kicsi Bambiii… - mondom gügyögő gyerekes hangon, többszörös tévképzettel, mert a thesztrál se nem cica, se nem szarvas. Ettől függetlenül nem igazán fontos, hogy milyen szavakat használok, a lelkes csillogás a szememben, a barátságos, de nem tolakodó testtartásom mindent elmond az aprócska ifjonc pacinak. Tőlem aztán nem kell tartani. - A kérdést visszafordítom, ha nem bunkóság, hogyhogy itt? - kérdezem lazán, elhagyva a fennkölt körmondatokat, hogy magázódva fogalmazzam meg a kérdést.
Bár a hang épp csak megüti a fülemet, de elmosolyodom, hiszen úgy fest társaságom akad, aki történetesen nem négylábú, ha csak nem kentaur, de ők általában... egyszerűen mások és kevésbé kedvesek, ha valaki az erdőben sétálgat, még ha én jelenleg ülök is és távol állok a szó szerint vett sétálgatástól. Ellenben velem a fiatalember, aki felé most már a fejemet fordítom határozottan sétálni látszik és úgy fest nagyon meresztgeti a szemét. - Óvatosan. Nem vagyunk egyedül. - pillantok rá most már egyelőre még lentről, hiszen én ültömben azért jóval alacsonyabb vagyok nála és egyébként sem számítok égimeszelőnek. Az is tény hogy kellően fiatalos vagyok, bár azért eladhatom magamat, ha nagyon akarom 30-asnak is, de nem szokták firtatni a koromat. Ebből a szempontból igen hasznos nőnek lenni, ha az ember egyébként nem pont 30, csak annak néz ki. - Van az úgy, hogy elkapja az eső az embert, bár a Tiltott Rengeteg elvileg eső ide vagy oda akkor is tiltott nem igaz? - szórakozottan kacsintok egyet. Nem, én nem vagyok az a típus, aki most majd tart egy kiselőadást arról, hogy miért is veszélyes itt lenni és miért is nem szabadna ezt tennie stb. Én magam is itt vagyok, bár tény hogy tanárként nem kötnek a diákokra élő szabályok, de lássuk be diákéveimben sem voltam éppenséggel az a nagy szabálykedvelő típus. - De úgy látom az eső nem riasztott el, akkor valami komoly okod lehet az itt létre igaz? - oh hát persze, hogy ott a bujkál a kérdésben a valódi kérdés is arra vonatkozóan, hogy mi lehet ez a komoly ok, ha nem is tettem fel most még közvetlenül, de van egy olyan sejtésem, hogy egy ránézésre laza és mosolygós srác beszédesebb típus, mintsem magában tartsa az efféle részleteket. Annyi már biztos, hogy a thesztrálokat nem látja, azt ellenben érezheti, ahogyan a dereka magasságában valami megböki a hátát, amire persze egyből elmosolyodom akkor is, ha netán megijedne tőle, ami simán benne van a pakliban.
Forgolódok a Tiltott rengetegnél, keresve a kijelölt pontot, amikor meghallom lassan a neszezést. Lehet, hogy láthatatlanok, de nem hangtalanok - azt hiszem? -, így nagyjából be tudom lőni az irányt, hiába nem látok sok mindent egyelőre. Közelebb érve egy bokor mögül kibukkanva éppen akkor futok be, mikor a tanerő elejt egy megjegyzést, hát… a semminek. - Jaj, hát kicsinek nem mondanám magam, de nem zavar egyáltalán, Miss Murphy. - szalad ki a számon, egy kis vigyorral. Nehéz komolyan venni a tanár-diák kapcsolatot, ha a nő egyszerűen olyan fiatalos, mintha nem is tudom, frissen végzett volna a mesteren. Márpedig ilyeneket általában nem alkalmaznak, éppen azért, mert nincs meg a tapasztalat, hogy kezelni lehessen az olyan laza srácokat, mint amilyen én vagyok. Hogy honnan tudom ezt? Amy mikor megérkeztünk kérdezősködött az iskola kórusáról, és mint kiderült egy olyan lány tartja, aki éppen várja, hogy kihalásos alapon egyszer majd tanár lehessen, mert még csak egy éve végzett mesteren, és 24 évesen, a maga valami 160 alatti termetével nem vennék komolyan. Nem mintha Flitwick égimeszelő lenne, vagy hogy hívják azt a koboldot. Vagy fél-koboldot. Vagy valamit, lényegtelen, apró bácsi szakállal. Na, ő legalább öreg. Fogalmam sincsen arról, hogy mibe trappolok bele, de megindulok a nő felé, egy kicsit elmosolyodva az esernyőjén, és ahogy ücsörög a földön. Olyan békés teremtésnek tűnik, aztán lehet, hogy ez a vihar előtti csend, és a megjegyzésemért menten kettévág. A belőlem áradó különleges képesség az egyetlen, ami megmenti azt a formás, izmos popsimat attól, hogy elriasszam a thestrálokat, ahogy odasétálok, hiszen alapvetően valószínűleg nem repesnek attól, hogy kibukkantam a bokorból, és rajtuk átvágva óhajtok a nőhöz menni. Egy ideig csak Miss Murphy jelenlétével vagyok elfoglalva, csak azután jövök rá, hogy az eső nem csak fölötte törik meg, hanem alig láthatóan, mert még nem olyan nagy a zivatar, de ló-szerűen is szétválik körülöttünk foltokban. - Mondhatnám azt, hogy szándékosan jöttem ilyenkor, tényleg hazudhatnám azt… - morfondírozok, ahogy a mellkasomban nagyot dobban a lelkesedés. Látom őket! Na jó, látom azt, ahol nem látom őket. És ez végül is elég! Asszem…
Alapvetően mindig is kedveltem a thestrálokat akkor is, amikor nem láttam őket és csak képeket nézhettem a könyvekben róluk. Furcsák, nem szokványosak, az emberek általában tartanak tőlük, de mégis pont e miatt különlegesek, mert a külsejük alapján azt hinnéd veszélyesek, közben pedig igen jámbor teremtmények. Na persze őket is fel lehet húzni és igen volt már rá példa, hogy csúnyán megsebesítettek egy embert, de ahhoz az illető embernek nagyon úgy kellett viselkednie, hogy felhúzza őket. Én ezt sosem tettem, most sem, ahogy a kis tisztás felé sétálok, ahol ha jól tudom elég gyakran megfordulnak, ahogyan most is akadnak is jó páran. Nem hoztam magammal külön ételt nekik, egyszerűen csak egy sétára vágytam és ezúttal nem emberi társaságra. Van az úgy, hogy az ember egyszerűen csak ki akarja engedni a gőzt és csak szimplán maga akar lenni és az állatok nem beszélnek hozzád, sőt ha beszélsz hozzájuk nem válaszolnak, de akadnak olyanok, melyek olyan okosan néznek, hogy könnyebben találsz megoldást a problémáidra, mintha egy embertől kérnél konkrét tanácsot, mert végül magad jössz rá mi lenne a legjobb. - Hát kis barátom, remélem nem zavarok. - a fűben ülök, bár van alattam egy vékony kis pléd, ami még párnázva is van, így cseppet sem kényelmetlen, de mégis csak a földön vagyok törökülésben és csak nézegetem a legelésző thesztrálokat, akik közül az egyik apróság, valószínűleg néhány hetes csikó lökdös meg épp a fejével. Kap egy kis fejsimit természetesen, de nem állok fel, ő pedig tovább áll, valószínűleg visszaüget az anyjához, miközben lassan elered az eső, ami a pasikat láthatóan cseppet sem zavarja, sőt mintha még lelkesebben nyihognának fel. Végül is hideg nincs, szőrük se, ami nagyon csatakosra ázna, én pedig a fejem fölött kis kört leírva elmormolok egy halk igét, amitől mintha kis esernyő jönne létre a fejem felett és ott is marad, így leengedve a pálcámat tovább ücsöröghetek immár az esőben, de nem ázva,csak tovább figyelve a thesztrálokat.
Amikor a Bestiás tanár azzal az üzenettel köszönt el az utolsó óránkon, hogy a nyár folyamán próbáljunk meg egy varázslényt a tanultak alapján megszelídíteni és a figyelmünkbe ajánlotta a frissen érkezett szárnyaspaci állományt még nem gondolhatta, hogy a diákjai között ennyi elmeroggyant van. Mert hát biztosan nem vagyok egyedül. Aki erre a szakra jött, az mind valamiképpen ketyós, vagy azért mert elvarázsolt csodabogár, aki még egy Orrontó furkásznak is szentélyt tudna emelni, vagy mert baziliszkusz irtásról vagy sárkánylovaglásról álmodoznak, vagy mert… Simán bevetik magukat a Tiltott Rengetegbe újra, meg újra, ha szabad, ha nem. Nos, előfordul, hogy kimondottan kreatív tudok lenni, de ezúttal azért nem eresztettem el olyan nagyon a fantáziámat. Azt mondták szárnyas ló, én meg azt mondom thestrál. A kis csonti pacikkal csak egyetlen probléma van. Ahhoz, hogy lássam őket, látnom kellene egy halottat is. Márpedig az egyetlen halál a környezetemben Amy barátnője volt, akit zárt koporsóval gyászoltak, szóval… Kicsit meg vagyok lőve, de akkor se hátrálok meg, amikor nyugodt, fütyörészős lazasággal a Tiltott Rengeteghez közeli területek felé veszem az irányt, kínosan nézegetve a fák egyik göcsörtjét, meg másik göcsörtjét, hogy merre is van az a hely, ahol valami… azt hiszem Luna szerint a thestrálok legelészni szoktak. Chris, Chris, Chris... miért kell neked mindig a lehetetlen küldetésre jelentkezned? Na és akkor még az eső is elered! Totál bukás. Nem mintha ez rávenne, hogy visszaforduljak.
// 
