2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mégis csak ő tud varázsolni kettőnk közül és eléggé úgy tűnt magabiztos annyira, hogy majd szépen megoldja a helyzetet. Az más kérdés, hogy a kötözés nem elég ha már túl sok a farkas és ezek bizony falkában jöttek. Én azért többnyire inkább elkerülöm a vadakat az erdőben, vagy ők engem. Nem igen volt még példa arra, hogy több farkassal kelljen szembenéznem és annyit már tudok a varázslásról, hogy úgy gondoljam neki biztosan könnyebben megy ennek a megoldása. - Hogy én? Ha éhesek, akkor nem lehet velük csak úgy elbeszélgetni. - rázom meg a fejemet és időnként hátrébb lépek kicsit. - A futás nem segít, akkor prédának néznek. - ezért nem is fordítok hátat. Akkor tuti, hogy egyből mozdulnának és ugranának, azt pedig nem akarjuk. Így tényleg nincs más, mint a fokozatos és lassú hátrálás. Az egy szem késemmel tényleg nem én vagyok a megoldás, de ő meg mintha nem akarna ténylegesen tenni valamit. Amit nem értek, hiszen ha nem moccan, akkor nekünk bizony annyi, vagy komolyabb harc jön, ami nekem még talán menne is, de valahogy belőle nem nézem ki. - Mennyit tudsz leszedni, ha muszáj? - pillantok oldalt újra egy másodpercre, de amúgy nem veszem le a szememet a farkasokról, hanem igyekszem tartani a szemkontaktukst, amíg csak lehet. Azért felmérem is a terepet, nehogy átessünk valamin, vagy bármi más zavaró tényező bejöjjön a képbe. A farkasok pedig egyelőre nem úgy fest, mintha elakarnának menni, vagy fenyegetve éreznék magukat, sőt, ameddig húzzuk az időt a megkötözött kettőt is sikerül kiszabadítani, így pedig már bizony nyolcan vannak, ami mindenhogy túlságosan soknak tűnik akkor is, ha Padma tud varázsolni. Erre azért már én is nyelek egyet, főleg amikor láthatóan támadásba lendülnek. Egyelőre csak elindulnak kicsit oldalt, mintha próbálnának bekeríteni, minket. - Azt hiszem most kellene csinálnod valamit... - követve a mozgásukat én is kicsit közelebb kerülök Lilinghez, hogy legalább egymást hátát védjük, ha natán arra lesz szükség. Mert bizony, ha bekerítenek akkor jó lesz, ha nagyon odafigyelünk, hogy mit csinálunk és az biztosan nem jó, ha szabad préda a hátunk.
Úgy érzem, hogy talán tényleg zavarom a lányt, és jobb lenne, ha mennék. Biztosan nem szereti az idegeneket, én nem akarom magamat ráerőltetni, különben is, lassan jó lenne visszamennem a kastélyba. A szavaira elkezdek töprengeni, és kis idő múlva csak sikerül összerakni, hogy mi is az a láthatatlan lény. És amit mond, az alapján ő látja. Tényleg szerencsés vagyok, mert nem láttam még senkit se meghalni, és rajzokon meg tudtam nézni, hogy is néz ki valójában egy thesztrál, de valahol azért rémisztő a tudat, hogy egy láthatatlan valami van ott. És bár a thesztrálok elvileg nem támadnak, más lények is léteznek, amiket szintén nem lehet látni, és nem barátságosak. Én pedig tartok azoktól a dolgoktól, amiket nem látok. Talán hibát követtem el a farkasok megkötözésével, de hirtelen nem jutott eszembe jobb, és ahogy láttam, a másik lány semmit se akart csinálni. Vagy tud elég gyorsan szaladni, amit én nem, vagy tud velük kommunikálni, de akkor meg megtehette volna még előttem is. Most a helyzet rosszabb, mint előbb volt, mert egyre többen jönnek. - Hát… nálam van étel, de… ennyi nem elég - pillantok a kosárra. Egy ember jól tud belőle lakni, de ennyi farkas nem hiszem… és különben sem gondolom, hogy ennyivel meg lehet úszni a helyzetet. - Te jól ismer őket, mit csináljunk? - kérdezem a lányt, mert egyelőre csak lassan közelítenek, talán van még egy kis idő kitalálni valamit. - Azt hiszem - motyogom arra, hogy elég a pálcám. Elég sok mindent tudok vele varázsolni, csak az a kérdés, hogy mit. Támadni nem nagyon szeretnék vele, inkább csak védekezni, de előbb megvárom, mit mond, hacsak nem akar cserben hagyni. Bár azzal az egy késsel, ami nála van, akkor se menne sokra szerintem. Azért megüti a fülemet az, hogy botnak nevezi a varázspálcát, talán nem látott még ilyet?
Automatikusan hátrapillantok, mert hát én bizony látom a kis thesztrált, de a másik lány nem. Szernecsés. Tudom, hogy ő miért nem látja és hogy én miért igen. Az állatokhoz, az erdőhöz nagyon jól értek, hiszen mindenre megtanított a csorda, amíg velük lehettem. Az arcom mégis bizonytalan, mert bár a lány nem tűnik veszélyesnek, de azért mégis ki tudja! Az emberekben nem lehet megbízni, alávalók és hazugok, sőt még veszélyesek is. Galen is felszívódott, minden bizonnyal van jobb dolga, mint engem istápolni, vagy tényleg csak pont olyannak látott, mint a thesztrált, aki kötődni kezdett hozzá valami miatt, egy kisállatnak, akivel néha foglalkozni lehet, de nem muszáj gyakran. - Igen, de ha jól gondolom, akkor te úgysem látod. - jegyzem meg, hiszen akkor végülis édesmindegy, hogy mi van a hátam mögött, ha neki láthatatlan, bár ebből már rájöhet, ha ismeri az erdő lényeit, hogy mi az, ami megbújik mögöttem és abból, hogy a kezem alacsonyan pihen ezúttal is a levegőben persze az ő szemének, tudható, hogy egy kölyökről van szó. A kezem időnként meg is emelkedik a levegőben, de hamar végetér az állapot, amikor felbukkan a két farkas. Liling gyorsan megkötözi őket. No ezért olyan veszélyesek az emberek! Velem is könnyedén megtehetné nem igaz? - Vagy csak éhesek. Kevés táplálék marad a tél végére az erdőben. - teszem hozzá, hiszen a veszélyesebb vadakkal én azért nem vagyok olyan jóban. Tisztában vagyok vele, hogy nem olyan barátságosak és nem csak akkor támadnak, ha sérültek és azzal is, hogy a farkasok ritkán járnak kettesével. A kezemet ki is teszem a lány elé azonnal, amikor megpróbál közelebb lépni, hogy megnézze a két állatot, hiszen én látom és szinte érzem a többi vizsglató szemet a fák közül. - És nem kettesével járnak... - teszem még hozzá, mert bizony tényleg majd fél tucat farkas lép ki a fák közül. Az egyik a másik kettőhöz megy, hogy megpróbálja elrágni a köteleket, a többiek viszont határozottan morogva és vicsorogva közelednek. - Erre is elég az a bot? - pillantok oldalt Lilingre, mert őszintén szólva nem tudom, hogy a pálcája mindent megold-e, de nem vagyok benne biztos, hogy ennyi farkast úgy eltud rendezni, hogy egy se érjen el minket, főleg hogy szépen lassan félkörben igyekeznek elhelyezkedni, tehát még csak az irány sem egyezik. Nálam pedig egyelőre jól láthatóan csak egyetlen kés van, bár azt eléggé szorítom ahhoz, hogy ne látszódjon rajtam bármiféle félelem. Az erdő az én terepem, nem is félek. A vadak távol tartják magukat tőlem, azt hiszem ezúttal csupán az éhségük az, ami győzött.
Többen is mondták már, hogy nagyon naiv vagyok, mert mindenkit elfogadok, és mindenki felé bizalommal fordulok. Nem ismerem fel elsőre a rosszat, és mindenkinek segíteni akarok, akár azon az áron is, hogy nekem lesz a végén rossz. Ilyen vagyok és gyakran abba a hibába is beleesek, hogy úgy érzem, a jelenlétem zavar másokat, pedig igazán nem ez a célom. Én csak segíteni szeretnék, ezen a lányon is, akivel most találkoztam, de úgy látom, hogy egyre jobban tart tőlem. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha békén hagynám. De kivételesen nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehet mögötte, és ez felülkerekedik azon, hogy ne zavarjam. Arra gondolok, hogy valaminek csak kell ott lennie, valami, amit én nem látok. - Öhm… van mögötted valami? - kérdezem meg végül, mert nem bírom magamban tartani tovább. Amikor azonban a korábbi kérdésemre válaszol, és láthatóan megdöbben, nagyon zavarba jövök. - Jaj, nem… ne haragudj, nem akartalak sérteni -Feltételezem, hogy nagyon bántó lehetett, amit mondtam, talán nem kedveli azokat, akik ide járnak, vagy valami rosszat tettek vele, és így nem is akarja, hogy ehhez a helyhez bármi köze legyen. Zavartan bámulom a földet, és várom hogy mondjon valamit, de ha tényleg megbántottam, akkor biztos ő maga fog elküldeni, meg se kell várnia, hogy magamtól menjek el. Sajnálom, hogy azzal a Galennel kapcsolatban nem tudtam neki segíteni, már épp megkérdezném, hogy nem tehetek-e érte valamit, ha már így sikerült butaságot kérdezni elsőre, de ekkor hirtelen hátrálni kezd, én pedig meglátom, hogy mi miatt. Egy nagy farkas indul meg felénk, nincs időm végiggondolni, hogy kerül ide, két érzés támad fel bennem, az egyik az, hogy egy élőlényt nem szabad bántani, a másik pedig, hogy ha meg akar minket támadni, meg kell védenünk magunkat, és a Cosette kezében lévő kés talán kevés lesz ehhez. Előkapom a pálcámat, és két gyors Incarcerandus varázslattal megkötözöm a két farkast, így nem kell fölöslegesen bántani őket. - Nézzük meg, nincs bajuk? - fordulok a lány felé, aggodalmasan, az ilyen állatok sokszor akkor támadnak, ha sérültek. Ha beleegyezik, leteszem a kosaramat és közelebb megyek az egyikhez megvizsgálni, megkötözve biztosan nem tudnak ránk támadni. - Te jól vagy? - kérdezem közben őt is, nem tudom, mennyire ijesztette meg a dolog, én is csak azért nem ijedtem meg jobban, mert annyira hirtelen történt az egész. Ha Cosette-nek van kedve segíteni vizsgálni a másikat, akkor azt, amelyiknél én vagyok, nagyon alaposan nézem végig, ha nincs semmi baja, valószínűleg csak éhes volt.
Egy normál ember valószínűleg nem ijedne meg tőle és hát én sem félek, egyszerűen csak ösztönösen hátrálok, hiszen nem ismerem őt, és semmit se tudok róla. Arról nem beszélve, hogy azt a nevelést kaptam eddigi életem nagyobb részében, hogy nem lehet megbízni az emberekben. A csordát is emberek üldözték egészen a Tiltott Rengetegig, ahol végül egyedül maradtam. Nem csoda, ha nincs bizodalmam feléjük. A mögöttem ácsorgó és időnként az orrával bökdöső thesztrál sokkal kevésbé riaszt meg, még ha mások félnek is ezekről a különös kinézetű lovaktól, akiket mindenki a halállal köt össze. - Én ide? - kérdezem látványosan megrökönyödve. Azért az külsőre is látszik rajtam, hogy nem vagyok iskolás diák. Nem vagyok valami ápolt, a hajam piszkosszőke, kissé kócos is. A ruhám nagyon távol áll újtól és itt-ott akadnak rajta piszkos, vagy szakadt részek. Ha az erdőben élsz, akkor bizony nem adsz valami sokat a külsődre. Nincs rá lehetőséged. Azért vannak most egész kellemes meleg ruháim, mert Galentől kaptam jópár pokrócot, meg sikerült elcsennem ezt-azt Roxfortban is még ősszel. - Oké, gondoltam. Ebbe az iskolába jár, de biztos sok dolga van. Akkor én megyek is... - köszörülöm meg a torkomat és hátrébb lépek kicsit, ami persze nem sikerül a legjobban, mert a csikó még mindig ott van a hátam mögött, így aztán megtorpanok, amikor meglök a fejével. Most már látványosabban fordulok hátra és fújtatok egyet. Eszem ágában sincs csak az ő kedvéért megkeresni Galent. Ha elfelejtett minket és nem foglalkozik velünk,akkor mégis miért kellene nekünk keresni? Az viszont, hogy hátrafordulok pont elég arra, hogy kiszúrjam a két sárga szempárt a fák között. Egyenesen minket néz, ami cseppet sem jó jel. Ez van, ha az ember a Rengeteg határán áll le beszélgetni és nem figyel eléggé a környezetére. A vadak ritkán merészkednek ki a fák közül, de az éhség sokmindent felülír. Ezúttal még Liling a hátamat láthatja, ahogyan már az ő irányába lépek hátra kettőt. És persze azt is hamar észreveheti, hogy a két sárga szempár lassacskán alakot ölt, ahogyan lassú, cserkésző léptekkel két igen méretes farkas bukkan elő a fák közül. Nekem szép lassú mozdulattal a kezembe kerül egy kés, ami eddig az oldalamnál volt becsúsztatva a tokjába.
Igen, innen közelebbről határozottan látom, hogy nincs minden rendben, és nagyon megsajnálom szegény lányt. Egyáltalán nem nézem le a külseje miatt, biztos, hogy van oka annak, hogy ilyen körülmények közül jön. Talán a faluban lakhat? Meg se fordul a fejemben, hogy az erdőből is származhat. Nagyon kíváncsi vagyok egyébként, de nem kérdezek rá egyelőre, mert tudom, hogy udvariatlanság lenne. - Bocsánat, nem akartalak megijeszteni – hátrálok két lépést, mikor észreveszem, hogy valamennyire tart tőlem. Eszembe se jutott, hogy esetleg megrémülhet, úgyhogy eléggé bűnbánó arcot vágok, és mikor úgy dönt, hogy nem szalad el, újra kicsit közelebb megyek, de ezúttal lassabban. Amikor bemutatkozik, elmosolyodok, és kicsit ki is fújom a levegőt a megkönnyebbüléstől, mert úgy látszik, a kezdeti ijedség elmúlt. Az nem zavar, hogy megbámul egy kicsit, hozzá vagyok szokva, mert ugyan az már nem szokatlan, hogy egy kínai lány is jár az iskolába, a ruháim azért sokszor keltenek feltűnést. Nem mindennap viselek ilyeneket, de hétvégén, amikor nincs tanítás, az egyenruha sem feltétlenül kötelező. Követem a tekintetét a kastély felé. - Ide… jártál? – kérdezem, mert a pillantását elsőre ennek tudom be, hogy valamikor itt tanult, csak hiányzik neki. Nem igazán tudom megállapítani a korát. Észreveszem a szemem sarkából, hogy néha kinyúl a levegőbe és csinál valamit, de… ötletem nincs, mi lehet az, remélem nincs semmi baja… Nem kérdezek rá erre sem, egyelőre, és kicsit tanácstalan vagyok, hogy ebben a helyzetben most mit kéne tennem, lehet, hogy megzavartam a reggeli nyugalmában? Mikor már pont elhatározom, hogy elköszönök és békén hagyom, akkor nekem szegez egy kérdést. - Galen… nem, sajnos nem – rázom a fejem szomorúan, hogy nem tudok neki segíteni. Nagyon sokan járnak ide, és ilyen nevű diákot nem ismerek, névről nem tudom megállapítani azt sem, hogy fiú vagy lány.
Annyira figyelem az udvart, hogy meg se látom először a közeledő lányt. Azt hiszem túlságosan elvonja a figyelmemet a túlméretes kastély látványa, hiába hogy nekem aztán mindig ébernek kell lennem, hiszen csak a vak nem láthatja rajtam, hogy nem vagyok idevalósi. A ruhám nem túl ápolt, ahogyan a külsőmön is jól látszik, hogy nem a mindennapos tisztálkodás nálam az elsődleges, hanem a túléles. Ezért is rezzenek meg, amikor az idegen lány hangját meghallom. A fiatal thesztsál automtikusan húzódik a hátam mögé, pedig lehet, hogy Liling eleve nem is látja őt, hiszen csak az láthatja, aki látta már a halált, ezzel tisztában vagyok. Talán nem vagyok olyan, mint ezek a diákok, de ami az állatokat és a természetet érinti sokkal több mindent tudok, mint ők, és jóval erőteljesebb a gyakorlati tudásom is. - Szia! - bököm ki végül, mert hát már eltűnni úgysem tudnék csak úgy, és nem tehetek úgy, mintha nem vettem volna észre. Nem tűnik veszélyesnek még akkor sem, ha a külseje igazán szokatlan. Nem igazán láttam még hozzá hasonlót, akinek ilyen más a szeme. Talán kicsit meg is bámulom meglepetésemben, de aztán elkapom a pillantásomat és halkan fújtatva egyet megrázom a fejemet, amikor automatikusan újra a kastély kerül a látóterembe. Nehéz mást nézni, ha egyszer olyan nagy! - Cosette. - bököm ki végül a nevemet. A bőbeszédűségemről sosem voltam híres, és a mögöttem idegesen toporgó thesztrál sem segít, hogy könnyebben nyissak, hiszen ő sincs oda az ismeretlenekért. Időnként megbökdös a fejével, én pedig automatikusan hátranyúlok, hogy megsimogassam kicsit a feje oldalát, ami elég fura mozdulat lehet, ha a lány nem látja, hogy mögöttem ott van az ébenfekete szárnyas csikó. Szótlanul nézem egyébként, pedig ott fogalmazódik a nyelvem hegyén a kérdés. Nem kellene, hiszen ha nem jött már jó ideje, akkor biztosan okkal tette, csak hát itt a tavasz és bármennyire is tagadom, azért mégis csak aggódom. Úgy tűnt jóban vagyunk, jóban lettünk, de akkor meg... - Ismered Galent? - eszembe se jut hirtelen, hogy a teljes nevért lenne szükség, vagy hogy az iskolában rengeteg diák jár, úgyhogy ez a lány jó eséllyel nemtudja, hogy kiről beszélek, de hát nem vagyok hozzáértő a Roxfort tekintetében. Nem tudom pontosan hányan járnak oda, ahogyan azt sem, hogy különböző házak vannak és Galen éppenséggel abba jár, amelyiknek a tagjai nem igazán barátkoznak más házbéliekkel.
Szeretek korán kelni. A napot mindig meditálással kezdem, és amikor ilyen szép tavaszi idő van, mint most, akkor kiülök az ablakba, és hallgatom a madarakat, nézem a fákat, a napkeltét… minden olyan békés még így reggel, senki más nincsen ébren, legalábbis a közelemben. Aztán ahogy eltelik kis idő, úgy érzem, hogy ideje öltözni és reggelivel kezdeni a napot. Hugrabugosként a legnagyobb áldás, hogy a konyha ilyen közel van a házhoz, már az első hónapokban összebarátkoztam a házimanókkal, amennyire lehet velük, és a kedvemért elkészítenek mindenféle otthoni finomságot. Az angol ételeket nem bírja a gyomrom, és eléggé válogatós vagyok, így szinte sosem étkezem a nagyteremben, csak amikor muszáj, és akkor is csak csipegetek. Kidugom a kezem az ablakon, hogy megállapítsam, mennyire van meleg, és kellemesnek ítélem az időt. Egy nem túl vékony, de könnyű barackszínű ruhát kapok magamra, a hajamat pedig egy copfba fonom össze. Felveszek egy fehér színű kardigánt is a biztonság kedvéért, és átsietek a konyhába. Üdvözlöm a manókat, kicsit beszélgetek is velük, alig tudom lebeszélni őket arról, hogy ne tegyenek elém egy falunak is elegendő ételt. Most kifejezetten a szabadban akarok reggelizni, ezért varázsolok magamnak egy piknikkosarat, és elteszem az ételeket, ami megmarad, azt majd visszahozom legfeljebb vagy az állatoknak adom. Ki is lépek a bejárati ajtón, és élvezem, ahogy megcsap a lágy tavaszi szél. A tó felé veszem az utat, mindig szeretek ott ülni és nézni, hallgatni a vizet. Mielőtt azonban leülnék a kedvenc helyemre, hirtelen furcsa érzésem támad, és a Tiltott Rengeteg irányába nézek. Pislogok párat, hogy jól látok-e, de mintha egy nem idevalósi lány állna a fák között. Ebből a távolságból is biztosan látom, hogy nem roxfortos, sosem láttam még erre. Bár alapvetően szeretem magányosan tölteni a reggeleimet, annyira furdal a kíváncsiság, hogy ki lehet ő, hogy megindulok felé. Remélem, nem szalad el. Nem akarok rákiabálni, sem fenyegetően közeledni - Szia! – próbálom megszólítani, ha már hallótávolságon belül vagyok, és még nem szaladt el. – Ne haragudj… én még.. csak még sosem láttalak – Határozottan jobban beszélem már a nyelvet, mint amikor jöttem ,de megfelelő szavakat még sokszor keresnem kell. – Liling vagyok – mutatkozom be, és nem, egyáltalán nem merül fel bennem, hogy akár veszélyes is lehet a másik lány.
Egyre jobb az idő, ami egy magamfajta erdőlakónak határzottan pozitívum. Könnyebben találok élelmet és hát mindig nagy kihívás átvészelni a telet, főleg egyedül. Gyakorlatom már van benne, így aztán most sem lett komolyabb bajom. Mint szinte mindig jelenleg is akad néhány horzsolásom, de a téli hideg ellen sokat segítettek a takarók, amiket Galentől kaptam még az ősszel. Ősszel és azóta nem is nagyon találkoztam vele, ami határozottan furcsa. Hogy aggódom-e? Azt hiszem az elején aggódtam, amikor nem bukkant fel, mint legutóbb a thesztráloknál, de aztán persze a gondolataim már egész más irányba indultak meg. Egyszerűen nem kíváncsi rám és miért is akarna pesztrálni valakit az erdőben, amikor bizonyára meg van a maga kis élete abban a hatalmas kastélyban? A kastélyban, amit most távolról figyelek, pedig tudom, hogy nem kellene itt lennem. Korán reggel indultam el a falu felé, vagyis hát az volt az elsődleges cél. Szerezni egy kis ennivalót, legalábbis olyat, amit nem tudok megtalálni magamtól az erdőben. Néha kell a változatosság, ugye? Valami miatt viszont a lábam mégsem arra vitt, mint akartam, pedig nekem aztán nem szokásom eltévedni. Elég jól ismerem már az erdőt és most mégis arra eszmélek, hogy bizony nem a faluban vagyok, hanem a Rengeteg és a birtok határán ácsorgok és figyelem a kastélyt, ami olyan nagynak és ijesztőnek tűnik még most is, még innen távolról is. - Na mi az? Te is azt gondoltad, hogy jönni fog mi? - pillantok oldalt, amikor megérzem a már nem is olyan kis thesztrál bökdösését az oldalamnál. Lehet, hogy már egy ideje követett, magam sem tudom, de hogy itt van az holt biztos. Galen vele barátkozott össze még jópár hónappal ezelőtt, mintha csak valamiféle kapcsolat lett volna közöttük. Tényleg nagyon furcsa volt. Azóta viszont, ha jól sejtem akkor ő se látta és most hasonló okból van itt, mint amit én letagadok. Még mindig aggódom? De hát azt mondta, hogy a kastély nem veszélyes hely, akkor pedig nem eshetett semmi baja. - Más dolga van, el kell fogadnunk. Butaság volt azt hinni, hogy... - elakadok, mert valójában sejtelmem sincs, hogy mit is hittem igazából, de tényleg nem volt sok értelme. Vissza kellene mennem, hiszen rossz irányba jöttem és így még tovább tart majd, hogy elérjem a falut és szerezzek egy kis kaját. Hátha az a boltos fickó megint tett ki hűlni az ablakba néhány pitét... Szinte mindig szokott. Néha már úgy érzem, hogy tudja, hogy valaki dézsálni szokta a készleteit és direkt csinálja, de nem hiszem. Az emberek nem olyan rendesek, hogy csak úgy segítsenek valakinek, hiszen Galen is felszívódott. Ő is jó példa erre.
Én nem nyitott vagyok feltétlenül, csak nem éppen egy eszes alak, gyakran gyorsabban beszélek, mint gondolkoznék, akaratlanul is kicsúsznak fontos mondatok a számon, amit nem biztos hogy megosztanék. Ebből kifolyólag közvetlen, így tapintatlan is vagyok, azt hiszem, hogy ami nekem alap, az másnak is az, és simán kiadható. Lehet, hogy ha nem volnék ilyen jóképű, akkor több energiát fektettem volna abba, hogy fejlesszem magamat az ész tekintetében, de attól félek, hogy ha az évszázadok során nem ragad rám elég sütnivaló.. – Oh, én meg azt hittem, hogy ez gyorsan megy. Olyan kedves, barátságos arcod van, biztosan mindenki úgy kezel, hogy befogadna a köreibe. – Vélekedek, ez lehet, hogy felszínes gondolat a részemről, hiszen velem is elég tartózkodóan viselkedik. Próbálok úgy okoskodni, hogy ha ilyen jól elvolt az erdőben, hogy hóangyalt formált, a köpenyemet is elfogadta, bár tartja a távolságot, de nem lenne ellenére, ha barátokat tudna szerezni. Az egzotikus külseje lehet, hogy csak az én zsánerem, de hát tudjuk, hogy mindenki magából indul ki. – Hm.. akkor én régimódi vagyok. Igaz, hogy ott is fel lehet kérni hölgyeket, csak hát az eléggé kockázatos, hogy kinek ki marad. Mindegy, ha már így alakult.. – Teszek fel egy ki nem mondatlan kérdést, hátha veszi a lapot, hogy ő meg én akár egy próbát is tehetnénk. A táncparketten kifejezetten ügyes vagyok, érdekes lenne ismét megmozgatnom magamat. Végre nem csak a vérontás és a kardforgatás lenne az osztályrészem annyi idő után. A gróf biztosan helytelenítené, hogy nem a kapott feladatra koncentrálok, ráadásul már fiatalnak sem mondhatom magamat, mondhatni bőven volt időm kiélni magamat. Az ember viszont nem változik, hajlamos vagyok én is csak úgy elcsábulni a könnyű lehetőség kapcsán. – Az már nagyon régen volt. És igen, bár engem a társaság vonzott, nem pedig maga az intézmény. Talán te is jó haverokra lelsz is. Valami egyetemi szakban gondolkozol? – Meg sem fordul a fejemben, hogy mondjuk magamban tartsam a titkomat. Ha rákérdez, hát elmondom. Istenem, hát mi van abban, ha kibököm, hogy egy több száz éves vámpír vagyok? Manaspg, ahogy körülnéztem, annyi csodabogár mászkál a világban.. Aztán lehet, hogy a gróf ezt teljesen máshogyan gondolná, és durva büntetést kapnék, ha mindez kiderül. Ám ott még nem tartunk! – Nem, valóban nem. Inkább csak sejtés, általánosítás. Jöhettél volna Kanadából is. Vagy Tajvan? – Kérdezek vissza vicceskedve, ezzel a dögös ázsiai, egzotikus kinézettel amúgy sem a neve, hanem a külseje határozza meg. Érdeklődve hallgatom a válaszát, látom, hogy akadozik a lélegzete, tényleg nagyon bizalmatlan kis teremtés. Szeretném őt megismerni, nekem is unaloműző lenne, ha akadna valaki, akivel meg tudom osztani a gondolataimat.
A kérdése jogos, de olyan mintha akaratlanul is egyre több mindent mondanék el, pedig nem kellene meggondolatlanul nyitottnak lennem. Közben pedig mégis, hiszen azért jöttem ide, hogy kicsit végre más legyen az életem, nem mindig csak a kötöttségek és a sok kötelező teendő az apám mellett a folyamatos tanulással és kiképzéssel. - Elvileg gondolom igen, de mint mondtam még új vagyok az iskolában és nem alakítottam ki komolyabb barátságokat. - és valószínűleg nem hívtam fel magamra eléggé a figyelmet ahhoz, hogy valaki elhívjon, bár ki tudja, hogyan reagáltam volna. Talán eleve nem is adtam olyan jeleket, hogy akarnám, hogy bárki elhívjon. - Végtére az ember nem kötelezően csak párral mehet. - teszem aztán hozzá, hiszen biztosan akad, aki egyszerűen csak a hangulatért nézné meg, hogy milyen egy bál, mint én is, vagy csak simán megpróbálja jól érezni magát önmagában és nem feltétlenül valakivel. A szavai viszont elég érdekesek, főleg ahogyan fogalmaz, mintha tényleg sok évről lenne szó, de hát nem tűnik olyan idősnek. Felnőttként, egy tanártól ezt hallani még rendben lenne, na de aligha több, mint húsz éves ránézésre. - Értem, gondolom ide jártál és kihagytál pár évet az egyetem előtt. Szeretted? - mármint persze az iskolára gondolok, nem feltétlenül a pár év kihagyására, még ha kíváncsi is vagyok, hogy mivel tölthette az idejét. Gondolom, ha csak így az erdő felől érkezett, akkor talán utazgatott, vagy bejárta a világot. Milyen jó is lehet! Én is szeretnék világot látni, persze tudom, hogy mértékkel vágyakozhatok, mert még mindig nem tudom, hogy az apám mitől is óv minket annyira. A Roxfortba is azért ment bele, mert azért ez mégis csak egy biztos hely, ahol azért kisebb eséllyel lehet az embernek baja, de valójában ha nem lettem volna elég makacs, akkor nem enged el. - A nevem alapján gondolod? Nem említettem, hogy onnan jöttem. - akadok azért meg kicsit, amikor nyíltan rákérdez Franciaországra. A másik kérdésre nem is válaszolok, hiszen azért bizonyos szint felett nem szabad csak úgy kiteregetnem mindent. És hát nem is feltétlenül egyértelmű, hogy mire érti ezt a történt-e valami dolgot, arra hogy eljöttem, vagy hogy magántanuló voltam. Nem akarok mindig gyanakvó lenni mindenkivel, de azért lássuk be, hogy az idegen, aki felbukkan csak úgy az erdőben mégis csak bizalmatlanságra ad okot, akkor is, ha az ember megpróbál nyitottabb lenni. Tudom, hogy ő nehéz lesz megismernem a világot, ha folyton a hátam mögé nézek és az apám által belém plántált üldözési mánia alapján élek, de azért ezt elég nehéz levetkőzni.
Női értelemben roppantmód tapasztalatlannak tűnik, viszont amilyen makacs, konok a tartása, biztos, hogy már sokat látott az életből. Kissé talán fiús, de ez az egzotikus külső mindent felülír. Nem is lehetnénk különbözőbbek, de ez számomra csak érdekes színfolt, nem pedig olyan, ami taszítana. Marinette több szempontból is végletes, leginkább az érdekel, hogy a távolkeleti vonások, és a francia háttér hogyan mosódik össze. Mindenkinek van története, az enyém ugyan szigorúan titkos, de az övére mindenképpen kiváncsi lennék! A báli ruhában készített hóangyal arról árulkodik, hogy legbelül szeretné még kicsit megélni a gyermeki énjét, amikor senki sem látja. – Bálba nem párosával megy az ember? Nem volt, aki meghívjon? – Kérdezem érdeklődően, nyilván vannak, akik csak ott akarnak ismerkedni, de azért az ember lehet, hogy akár egy idegennel is elmegy, csak hogy ott legyen. Nyilván a lányoknak ez nehezebb, főleg az én időmben nem volt divat fiúkat meghívni. Az elmúlt száz évben azonban a nők erősebbek lettek, manapság bármi megtörténhet, akár egy ilyen fordított felállás is. Látszik rajtam, hogy nem vagyok tolakodó, már csak azért sem akarok provokatívan érdeklődni, mert nyilvánvalóan hazugságra kényszerülnék a múltamat illetően, ha visszakérdezne. – Mondjuk úgy, hogy jó pár éve nem jártam errefelé. – Ezzel elég ködösen fogalmazok, de sebaj, a nőket általában vonzani szokta, ha valaki titokzatos, ettől még vannak kivételek, akik annyira egyszerűek, mint a faék, és az egyenes beszédre törekszenek. Én viszont már megszoktam, hogy kár a felesleges duma, s nyilván a gróf sem örülne, ha kiadnám, amiben megegyeztünk. – Odahaza? Franciaországban? Történt valami? – Kérdezem még mindig mellette bandukolva, immár közeledünk a kastélyhoz, ahonnan még mindig zene szó hallatszik. Tényleg most lehet a karácsonyi bál. Vajon vissza akarna menni? Vagy netán együtt? Jó kérdés, hiszen még valóban alig ismerjük egymást, noha soha nem volt ellenemre egy kis tánc.
Fura érzésem van vele kapcsolatban, mintha jóval komolyabb lenne, mint odabent a társaim, akik közül hát láttam olyanokat is a bálon, akik a komolyságnak még évekig nem jutnak majd a közelébe. Habár én magam sem erről adtam tanúbizonyságot, amikor a hóban csináltam hóangyalt, a tetejében egy báli ruhában, de mégis így alakult. Ő viszont a tekintetében is egész más, mintha sokkal nagyobb mélységei lennének, mint akikkel eddig valaha találkoztam, na nem mintha egyébként olyan hatalmas lenne a felhozatal. - Kíváncsiság? Azt hiszem csak érdekelt. Eddig még nem voltam bálon, gondoltam miért ne. - vonom meg a vállamat. Na nem mondom, hogy romantikus ábrándjaim lettek volna a bállal kapcsolatban, egyszerűen csak tényleg érdekelt, de hát hamar rákellett jönnöm, hogy ez nem pont ideális, ha egyedül megy az ember. A legtöbben eleve párral mentek, vagy mondjuk minimum barátokkal. Nekem pedig egyik sincs, így hát egy ideig hallgattam a zenét, nézelődtem, ettem, ittam egy keveset, aztán feltűnés nélkül távoztam. Azért is feküdtem a hóba, mert már nem terveztem, hogy visszamegyek, hiszen most már elmondhatom magamról, hogy voltam bálban, ez is meg volt. - Megpróbáltam! - húzom fel kissé dacosan ezúttal már az államat, mert mintha kissé kioktató lenne, vagy mindent annak veszek, ami vélemény, főleg ha esetleg nem egyezik az enyémmel? Nehéz ez, hiszen az életem eddig arról szólt, hogy azt tettem, amit kell, amit az apám mondott és nem tetszik, hogy valaki más mondja meg, hogy mit és hogyan kellene tennem. - Nagyon rég? - erre azért már újra érdeklődőbben kapom fel a fejemet és pillantok oldalra, ahogyan sétálunk a kastély felé a hóban. - Mintha olyan öreg lennél. - csóválom mosolyogva a fejemet. Biztosan idejárt gyerekként, mármint fiatalon és akkor is keveredett a fák közé, most meg úgy beszél, mintha minimum évtizedekkel ezelőtt lett volna, ami persze teljesen abszurd lenne. - Az év elején jöttem, szeptemberben, tehát csak pár hónapja. Előtte... magántanuló voltam odahaza. - magántanuló. Ez a szép megfogalmazása annak, ha gyakorlatilag ki se teszed a lábadat a családi birtokról és mindent a szüleidtől tanulsz meg, legalábbis addig tőlük, amíg aztán csak az apád marad, hogy oktasson. Ő pedig egészen más stílusban tette anya halála után. Sokkal szigorúbban és egy idő után kezdtem érteni, hogy amit tesz az azért van, mert félt, de akkor sem akartam egész életemben valami ismeretlen, láthatatlan ellenségtől rettegni és nem menni soha sehová. Főleg, hogy a nővérem eltűnt, ő is lelépett, hát talán megtalálhatom.
A sötét ruházat nem jelent komor belsőt is. Valahogy egysíkú vagyok, s a fekete mindenkinek, alkalomtól függetlenül jól áll. Kölyökképűnek, de csinosnak teremtettek, ez talán ellensúlyozza, hogy egyébként jól sejti, valami sötétség tényleg árad belőlem a vámpírságom miatt. Na nem mintha minden vámpírnak full feketében kéne járnia. A ruházat alatt kidolgozott testemről már ne is beszéljünk, noha akaratlanul megmozgat az egzotikus hölgy. A Távol-Keleti származás mindig a gyengém volt, de tekintve, hogy zűrös az életem, nem szokásom valami nyálas dumával indítani. S úgy látszik, más is felfigyelt már rá, ezért volt a kéretlen kukkoló a fák között. A vámpír léttel sosem kellett megküzdenem, inkább az volt, ami démonokat emelt az álmaimba, hogy örökké élek, így nem csupán egy született bestia vagyok, ez még örök kárhozatra is ítél. Talán csak az enyhíti mindezt, hogy a gróf révén van egy csoport, akit mondhatni családnak gondolhatok, noha nagyon különbözőek vagyunk. Örülök, hogy veszi a poént, és nem küld el az anyámba. Nem vagyok éppen lovagias alkat, mégsem akartam, hogy csak úgy lesből kukkoljanak egy lányt, aki még fázik is a hó miatt. Inkább mondjuk úgy, hogy egy régi kor gyermeke vagyok, ahol magától értetődő volt, hogy a lányok, akik belehalhatnak a szülésbe, megérdemelnek némi figyelmet. – Azt lehet tudni, hogy miért akartál lelépni a bálról? Ha nem érzed magad oda valónak, egyáltalán minek mentél? – Nem akarok én faggatózni, bennem fel sem merült, hogy tiszteletemet tegyem, őszintén szólva nem is figyeltem arra, hogy karácsony van. A hagyományok jellemzően mindig valamilyen csoportosulásokhoz köthetőek, én pedig a saját utamat járom, értelmetlen kötödések nélkül. Végül megkapom a válaszokat, ezen csak hümmentek egyet. – Marienette, milyen egyedi név. Hát igen, nem vagy éppen egy Susan. Nehéz elvegyülni, de ha meg sem próbálod.. – Egy lány mindig könnyebben ismerkedik, már csak a neméből kifolyólag, mert lágyabb, alkalmazkodóbb, már ha nem számítjuk a jellemek egyediségét.. – Ismerem az erdő mélyét. Korábban már jártam erre felé. Még nagyon rég. Nem félek a fáktól, és valahogy úgy véltem, kevésbé futok össze társasággal. Még ha ilyen kellemessel is. – Ingatom a fejemet, hogy még véletlenül se vegye magára, nem sértésnek szánom, sőt mi több, valahogy még jól is jön ki a dolog. – Mióta tanulsz a Roxfortban, hogy nem nagyon megy a vegyülés?
Ahhoz képest, hogy első ránézésre ezzel a ruházattal és persze a Tiltott Rengetegben való kószálással sötét alaknak tűnik, most mégis úgy fest, hogy egészen jókedélyű. Egyelőre nehéz hovátennem, bár nem vagyok jó emberismerő. Ahhoz, hogy azzá vállj sok emberrel kellene találkoznod és kapcsolatot teremtened velük, de hát ez sosem adatott meg nekem. Talán ezért is léptem le a bálról, ahogy azért jócskán sokan voltak és én nem szoktam hozzá a tömeghez és bevallom gőzöm sincs hogyan kell ismerkedni, vagy barátkozni. - Persze, tőlem. - mosolyodom el végül csóválva a fejemet, mert jelenleg nem tűnök túl ijesztőnek, habár szó se róla, hogy azzal ő nem lehet tisztában, hogy igazából nagyon is tudnék az lenni, ha akarnék. Nem is ijedtem meg sem az ismeretlentől, sem pedig tőle, ez látszik is rajtam. Azt persze nem tudom, hogy a kora miatt azért van egy jó nagy lépselőnye, hiába vagyok én képzett, ettől még nem vagyok többszáz éves és ezt a szakadékot akármennyit is gyakorolnék, nem tudnám áthidalni. - Végülis én is, bár én nem az erdő mélye felől érkeztem. Épp csak egy kicsit merészkedtem beljebb. - mentegetőzöm? Nem, talán csak egy kis magyarázat, no meg ő tényleg mintha pont az ellenkező irányból jött volna. Egyébként pedig tényleg nem kell sok, csak néhány lépés és máris kint vagyunk az erdő szélén. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy dolog lenne, bár tény, hogy már bőven lement a nap, viszont egyetemista vagyok már, nem holmi kisdiák, aki komoly megrovást kapna hasonló esetben. Hamarosan már az udvaron is vagyunk, kilépve a fák közül, bár elég néptelen ilyenkor már minden. Az ajtó környékén akadnak csak néhányan, akik levegőzni jöttek ki, de nem jellemző. A többség odabent van, a bálon múlatja az időt. - Marinette. - bököm ki én is a nevemet végül. - Csak nem... nem igazán szoktam meg a társaságot. Magamat ismerem, őket nem igazán és nehéz elvegyülni. De én legalább nem az erdő mélyéről érkezem az iskolába. Miért arról jöttél? - kérdezem most már azért kíváncsibban, bár a tartásom még mindig elég merev, ugrásra kész, de az apám egész életemben ezt nevelte belém és hát nehéz lenne csak úgy levetkőzni. Nem vagyok vámpír, nem érzem, hogy figyelnének, bár a kukkolót se szúrtam ki és ez azért aggodalomra adhat okot. Nem tudom az apám mitől félt, de a nővérem eltűnt és én tudni akarom, hogy hol van és miért nem üzen, ha esetleg úgy döntött, hogy megszabadul a családunk túlzott kötöttségeitől.
Nem nagyon gondolok bele, hogy miért távozott a bálról, lehet, hogy nem volt hangulata bulizni. A lányok egyébként is szeszélyes teremtmények, még indok sem kell a döntéseikhez. Azt talán nem gondolta át, hogy mennyire hideg lehet így télen az erdőben, nekem ellenben több évszázadom volt hozzászokni az esetleges zord időjáráshoz. Meg még vámpír is vagyok a születésemtől, a szélsőséges feltételeket talán jobban bírom. Összekapcsolódik a tekintetünk, igencsak tettvágy buzog bennem, hogy kiderítsem, ki figyelte, de mivel a metszett szemű lányt nem nagyon izgatja, én is csupán leejtem a felemelt vállaimat. A köpeny gazdát cserél, aztán elindulunk visszafelé az ösvényen. – Vagy tőled.. – Teszem hozzá nevetős mosollyal, de ez már csak a vicc része, mert amilyen szigorú fejet vág ez a lány, hát nem lenne csoda, hogy bárki is figyelte őt, mondjuk csodálatból, rájöhetett, hogy a távol-keleti szépséget kemény fából faragták, nem éppen valami törékeny csoda. – Ó igen, ez mindig is Tiltott volt. Te is tilosban jársz? – Azért itt csalafinta mosollyal pattan fel a szemöldököm, kissé ugyan elszóltam magam, mintha régóta ismerném e helyet, ami furcsa lehet, ha az előbb azt mondtam, hogy most érkeztem, de hát sosem a logikámról voltam híres. Szeretek laza lenni, mindig is mások hoztak helyettem bölcs döntéseket, én inkább szeretek a következő pár napra tervezni, nincsen különösen stratégiám mondjuk évtizedekre tagoltan. Igen, nagyon is ismerős ez a pillantás, lehet, hogy valami kantoni szeretőmnek lehet a leszármazottja. Hm.. ha hasonló vadság és tűz lapul benne, érdekes ismétlés lenne. Átadom a köpenyt, de nem játszok rá a lovagiasságra, hiszen ha most nőzni akarnék, akkor nem a rengetegbe jöttem volna. – Oh, Cesar. Hova tettem a jómodorom? És nem bírod a társaságot? Vagy csak a szűkebb körben engeded el magad? – Sorolok be mellé, hogy a szavaira figyeljek. Olykor még hátranézek, de úgy fest, a leselkedőt végképp elijesztettük. Az egyik fán komor holló károgása hallatszik, s most ismét megvan az az érzésem, hogy figyelnek. Nem vagyok szívbajos alkat, de ez tényleg nyomasztó.
Nem tudom ki ez az illető és azt sem, hogy a másik ki volt. Tény, hogy ez a Tiltott Rengeteg, tehát mondhatni magamnak kerestem a bajt, de attól még jobb, ha visszatérek ahhoz az önmagamhoz, akit az apám évek alatt olyan nagy kedvvel nevelt. Figyelek a most már előttem állóra, akármennyire is érzem, hogy egyre hűvösebb van, de amíg lehet kizárom a tudatomból a tényt, hogy a vékony báli ruha nem épp a hóba való. A karom kezd libabőrös lenni, de nem mutatom jelét, hogy fáznék, vagy legalábbis ugyesen próbálok nem tudomást venni róla. - Hogy tőled ijedt meg, vagy magától a lebukástról azt egyelőre nem tudjuk meg, főleg mert nem tudni, hogy ki volt. - jegyzem meg, mert azért ne legyen annyira nagyra magától, meg a végén még úgy tűnne, hogy akár én is félhetek tőle, ha már olyan ijesztőnek mondja magát, én pedig nem vagyok ijedős alkat. Azt persze még mindig nem tudom, hogy mi a fenét keres itt és azért ott motoszkál a gondolataim között, hogy a másik illetőt se tudom kicsoda. A még rosszabb, hogy észre sem vettem, ami azért igazán kellemetlen, mert ha tényleg veszélyben van a családunk, akkor ennél sokkal jobban kell figyelnem a környzetemre. - Akkor nem csak eltévedtél, mert hát mint tudod gondolom ez a Tiltott Rengeteg. - kicsit meg is nyomom a tiltott szócskát, hogy érzékelje arra akarok célozni, hogy itt bizony nem lehet csak úgy bárki, aki akar hivatalosan ugye. Ez persze valójában rám is vonatkozik, de ez már más kérdés. Ha netán ezt reagálja majd, akkor ráérek akkor foglalkozni vele, előre nem érdemes. A köpeny láttán nem véletlenül talán, hogy habozok is kicsit. Az előzékenység nem divat mifelénk és minfen ilyen kissé gyanúval tölt el, de tény, ami tény a libabőrös állapot elég komoly és egyre nehezebb a tudatomat átállítani, hogy bizony nem fázom, ha egyszer igen. - Köszönöm! - veszem át végl és magamra kanyarítom, hogy egy fokkal jobban bírjam, amíg visszatérünk az iskolába. Varázsolhatnék hőt is, de az eddigi feszült figyelem mellett nem pont az volt az elsődleges, hogy a pálcámat villogtassam. - Én csak úgy döntöttem sétálok egyet. Tudod nagy volt bent a tömeg, kedves... - célzok ezzel arra, hogy a nagy közvetlenség mellett arra még nem derült ki, hogy hogy is hívják, ha már az igen, hogy az iskolába jár. Azt nem mondhatom, hogy ez máris azt jelenti, hogy veszélytelen, hiszen Voldemort is az iskolába járt azelőtt, hogy sötét varázsló lett belőle.
Természetesen érthető, hogy az erdőben egy védtelen lány egy sötét ruhás alaktól tart, erre még én magam is rájöttem, noha nem vagyok egy pengeéles gondolkozó. Sőt, sokkal jobban értek a harchoz, mint ahhoz, hogy komoly döntéseket hozzak. Nem csupán a vámpír létem miatt, de igen ösztönös vagyok, mint egy született ragadozó, s keresem a hasonlók társaságát, pont ezért nem tudtam feldolgozni a fél évezred során azt, hogy így kiírtották a klánomat. Örökösen magányos leszek, noha a gróf megmondta, a vámpírok voltak a véreim, de ők azért nem élnek a világ végéig, mint én, ahhoz a hozzám hasonlókat kell felkutatnom az ő segítségével. Mondhatnám, hogy ennyi idő alatt bölcs lettem, de sajnos továbbra is úgy viselkedek, mint egy huszonéves, nehéz megkomolyodni, sokszor inkább kukán hallgatok, mert nem jut semmi értelmes az eszembe. Most, a hószállingózás közepette is félreértem a helyzetet, azt hiszem, hogy a lány valaki másnak táncol. Hát érdekes! Aztán kiderül, hogy mégsem. – Ahha, azt hittem, hogy tőlem ijedt meg, mert nem akart lebukni. – Azért van bennem egó bőven, csak mert elég sportos alkat vagyok, még nem kéne feltételeznem, hogy bárki beijed tőlem. A kard is rejtve, nem mutattam még vámpír külsőségeket, azért nem mindenki olyan gyáva, mint feltételezném. Nem akarok odapattanni felsegíteni, mert még azt hiszi, hogy valami perverz vagyok, aki kihasználja hogy talált egy lányt az erdő mélyén. Jó, azért nyilván nem lenne ellenemre az ilyesmi, az egzotikus szépségek mindig is a zsánereim közé tartoztak az elmúlt évszázadokban. Felsejlik előttem egy kantoni gyönyörű teremtés, arra hajaz nagyon ez a lányka! – Karácsony, hogyne. Kissé összefolynak a napjaim. Szinte most költöztem csak be, még nem figyeltem fel az eseményekre, jószerivel a holmimat sem pakoltam még ki. Az iskolába fogok járni, rám fér némi csiszolódás, azt mondják. – Most már kérdőn nézek rá én is, hiszen nem indult el, így gondolok egyet, s lecsatolom a köpenyt a vállamról, hogy átnyújtsam, terítse csak a sajátjára. – Elkísérlek akkor egy darabon. Tudod, ketten mégis többek vagyunk. Én már jeleztem, hogy miért nem vagyok a bálon. Na és te? – Vizslatom a vonásait, talán egy kicsit túlontúl magabiztosan is, látszik, hogy nincsen bennem semmi félsz, ha a gyengébbik nemmel kell szót érteni. Mondatni a lételemem. Aztán ha nem jön be valakinek a stílus, hát lepattint.
Azért van bennem egy kis gyanakvás, de nem pattanok fel azonnal. Abban azért igaza van, hogy ritka, hogy valaki csak úgy egyedül kószál a Tiltott Rengetegben, de először nem igazán értem, hogy mire is célozgat annyira. A valamire kissé felszökik a szemöldököm, aztán a homlokomat ráncolom, hogy mégis mire célozgat, hiszen látszik, hogy épp hóangyalt csináltam, vagy ez ennyire nagy képtelenség lenne? Aztán amikor a többes számot említi leesik, hogy az eliszkoló akárkire célzott és bizonyára azt hiszi, hogy valami titkos légyott volt itt kibontakozóban? Jesszus! Hát persze, én meg a titkos légyottok... Az itteni diákok annyira... hogy is mondjam, rettentő gyerekesek! Amit eddig megtapasztaltam, az alapján legalábbis így érzem. Valamiféle mesevilágban élnek, ahol semmi baj nem értheti őket és valahogy képtelenek előre tekinteni, vagy az iskola falain túl. Azt hiszik, hogy a világ csupa tanulás és házidolgozat. Gondolom többségük már nem igazán tud semmit Tudjukkiről, a jelenleg világban zajló dolgoktól pedig még távol tartják magukat, amíg lehet. A családjukban, ha nem történt semmi nagy dolog, akkor talán érthető is, hogy így élik az életüket. Nem úgy nevelték őket, hogy folyton nézzenek a hátuk mögé és éljenek ugrásra készen minden pillanatban. Sejtelmük sincs milyen egy elveszett testvér hiánya, vagy egy szigorú apa jelenléte, aki minden másodpercben ezernyi elvárással magasodik föléd már egészen kis gyermekkorod óra. - Nincs többesszám, nem tudom, hogy ki volt az az alak, de mint láttad elfutott, szóval biztosan nem jóban sántikált. - tápászkodom most már fel és azért félszemmel végig figyelek rá. Ezek után azért nem csoda, hiszen mégis csak az erődőből jött, kétes alak, ki tudja, hogy mit csinál itt és miért. Mert az már egyértelmű, hogy nem az iskolából jött. Az irány is más volt és elég sejtelmes a külseje is, ha így jobban megnézem. Azért már tényleg érzem, hogy kezd hűvös lenni, így hogy a hóban feküdtem, úgyhogy kicsit fázósan söpröm le magamról a havat, majd előhalászom a pálcámat hátul a fűző alól, hogy egy kis meleget varázsoljak magamnak, ha már nem hoztam se kabátot, se semmit. Bevallom talán nem gondoltam át minden részletet, de pont azért jöttem el, mert néha muszáj egy kicsit elengedni magamat és meggondolatlannak lenni. - Karácsonyi, mint minden évben ilyenkor. Azért remélem, hogy a naptárat még ismered, ha már a Roxfort dolgaival nem vagy tisztában. Egyáltalán mit keresel itt, ha nem az iskolába jársz? - pillantok rá most már kissé talán szúrósan és jóval komolyabban, mint elsőre. Lassan visszatalálok önmagamhoz, vagyis hát ahhoz, akinek az apám nevelt, aki minden apró rezdülésre figyel és folyamatosan készenlétben van, hogy ha kell akkor megtudja védeni magát. Nem tudom persze, hogy mi ellen kell olyan nagy védekezni, de tudom, hogy kell, hiszen apa belénk nevelte, nem is kicsit. Szóval kérdőn nézek az idegenre, és annak ellenére, hogy az előbb azt mondtam indulok, mégsem mozdul a lábam. Most már tudni akarom, hogy ki ez és miért van itt. Ha netán miattam, ha a családomat érintő veszélyhez van köze, akkor nem lenne okos ötlet csak úgy hátat fordítani neki.
A fekete nagymacska kissé lemarad, ahogyan észrevesszük, hogy a lányt figyeli valaki a fák közül, és úgy dönt, hogy valami nem járt ösvényen inkább a hátába kerül az illetőnek. Miután nem vagyok hangtalan, ezért bárki is legyen, ellöki magát a fától, és gyorsan elinal, így sosem fogjuk megtudni, hogy ki volt az, hacsak nem követjük, de miért is tennénk? Engem nem érdekel különösebben, egy kis magányra, csendre vágytam, elmélyülni a belső gondolatvilágomban, mielőtt még csatlakoznék az iskolához, ahol érdemes majd továbbfejlődnöm. Az épület nyilván már nem olyan, mint fél évezrede, a hagyományok is biztosan változtak, kiváncsian nézek hát szembe velük! – Oh, sajnálom, hogy megzavartam.. valamit! – Bököm ki, még az is lehet, hogy a lány tudott róla, hogy valaki figyeli, vagy teszem azt valami nagyon erotikus dolog jött volna, tudomisén magára varázsol egy fagytűrő mágiát, és elkezd vetkőzni. Hát ki tudja, annak idején az erdő az iskola alapításakor még nem viselte a Tiltott nevet, és gyakorta szolgált találkahelyül a fiatal pároknak. Az más kérdés, hogy az ezernégyszázas évek sötét háborúkról, félelmetes szektákról is szóltak, többek között arról, amely a családomat pusztította el. Vélhetően túl erős vámpír-klán lettünk. Rég volt már. Néha még most is álmodom velük. Akkor még a helyi kornak megfelelően hosszú göndör fürtjeim, és szakállam volt, manapság úgy néznék ki, mintha valami kukában élnék. Tehát lehet, hogy a lefalcoló illető a pasija volt, és ez valami előjáték a részükről, én meg jól beletrappoltam. – Én nem, de ti.. igen? – Teszem hozzá a többsszámot, mintha úgy venném, hogy az illető hozzá tartozna, viszont a szavaiból mégis az tűnik ki, hogy erről szó sincsen, mert csak magáról beszél. Ráncolom kissé a homlokomat, nem túl félős a lány, ha csak így egyedül kijött a bálra, rendszerint ők szoktak a tipikus áldozatok lenni, na de ne általánosítsunk. Viszont akkor ki lehetett a kukkoló? Hunyorgok rendesen, mintha esélyem lenne kiszúrni a fák között menekülő alakot, de ez még vámpírlátással is lehetlen, az illető nyilván messze jár már. A hóesés viszont újabb nagy adagban tör ránk, megint elkezd szálingózni, és hideg szél támad fel. Erre még én is összehúzom magamon a fekete köpenyt, ami a vállamra van kanyarintva. – Valami bál van? Tipikus, erről jól lemaradtam. Miféle? – Lépek kissé közelebb, de tekintve a bizalmatlan pillantását tartom a távolságot, csak annyira közeledek, hogy ne kelljen kiabálnunk. Most tőlem rettent meg, vagy a másik illetőtől?
Ha az apám most látna nem is tudom, hogy mit szólna. Valószínűleg értetlenül állna a helyzet előtt, vagy megdorgálna, hogy mégis mi a fenét csinálok, főleg hogy nem vagyok eléggé felkészült arra, hogy bármi történhet. Bármi... ezt olyan sokszor mondta el és sosem tudtam már kisgyerekként sem, hogy mégis mi az a bármi, amire fel kell készülni. De mindig igyekeztem megtenni és figyelni arra a bármire. Pont e miatt az eddigi életem nagy része feszültségben telt, hiszen ha mindig ugrásra készen kell állnod, hogy felkészülj a legrosszabbra, bár még azt sem tudod mi a legrosszabb... Szóval nem egyszerű. E miatt viszont tényleg észre sem veszem, hogy valaki figyel, vagy utánam jött, csak arra eszmélek fel, hogy valaki áll a kis tisztás szélén és bár nem engem néz, de mintha nagyon figyelne valamit. Ledermedek és kissé kikerekedik a szemem is, pedig a kék ruhámban úgysem tudok eltűnni a hóban, vagy beleolvadni a környezetembe, szóval nem tudom, hogy mit várok, de közben azt is figyelm, hogy vajon ő mit figyel. Követem a tekintetét, miközben most már határozottan kezdem érezni, hogy elég hideg a hó, de mégsem moccanok, csak figyelem, hogy mit néz a másik. Először nem látok senkit sem, csak pár pillanat elteltével szúrom ki a fa mögött a mozgást. Valószínűleg az illető észrevette, hogy észrevették és ezért futólépésre kapcsolva tűnik el éppen a fák között az iskola irányába. Egy másik diák lett volna? Felpattanhatnék és után vethetném magamat, de a másik alakról sem tudom, hogy kicsoda, aki kiszúrta a kukkolót. Meg hát ez egy iskola. Lehet, hogy egy diáktársam volt, akit érdekelt hová jövök el a bálról és követett. Biztosan van ésszerű magyarázat azon a bármin kívül, amire az apám mindig próbált felkészíteni. Megköszörülöm hát a torkomat és most már felülök a hóban. Bár nem vacogok, de egyértelműen tisztalibabőr vagyok, ahogyan a testem felfogja, hogy bizony tényleg baromi hideg van ennyire vékonyan öltözve. - Hello! Nem úgy tűnik mintha te is a bálról léptél volna meg. Ugye? - azért kissé gyanakvóan méregetem és látszik a testtartásomon is, hogy ha kell, akkor egy pillanat alatt talponteremnék, hogy megvédjem magamat. A fizikai erőnlétem tökéletes, hiszen erre képeztek ki gyerekkorom óta. Csak azért, mert még a hóban ülök, nem vagyok védtelen. Mindenesetre figyelem az illetőt és óvatosan megpróbálok felállni, hogy ne tegyem tönkre a hóangyalt, aztán lesöprögetem magamról a havat és a két tenyeremet összedörzsölve kicsit melegíteni kezdem a kezeimet. - Én mondjuk azt hiszem vissza is megyek lassan a kastélyba. - vetem fel, ezzel burkoltan arra is célozva, hogy ő vajon honnan jött, hiszen az irányt tekintve nem úgy festett, mint aki az iskola felől érkezett és lássuk be a Tiltott Rengeteg nem pont esti sétákra való. Arról nem is beszélve, hogy bár nem skatulyázok embereket, de ez a sötét öltözet nem túl bizalomgerjesztő a legtöbbek számára. Mázli, hogy én azért nem vagyok ijedős, sőt valójában nekem is elég sok sötét cuccom lapul a szekrényemben.
Valaki, aki előttem jár, nem is nagyon figyel arra, hogy elrejtse magát, vagy a lépteit, könnyedén követem a nyomait, most már biztos, hogy ember. Hihetetlen, hogy ilyen messze az épülettől, amit most elkerülni vágyok, mégis társaságra lelek. A gondolataimba akartam mélyedni, amik igaz, nem túl erőteljesek, inkább csak szerettem volna magamban végigvezetni, hogy mit is tanulhatok itt, miben lehetek a gróf és a társaim hasznára, ám ezt úgyis majd az idő dönti el. Érzem is a lüktető vér száguldását, a szív oly gyors dobogását, ami arra utal, hogy az illető jól érzi magát, fél, vagy ideges. Vajon érdemes lenne megzavarnom? Nem vagyok éppen társasági ember, inkább valamilyen szinten elmélkedő, gondolkodó, aki fel akarja venni a lépést a nála okosabbakkal, másfelől a harcművészetemet tökélyre fejlesztettem, így a tettek emberének is mondhatom magamat. Messziről figyelem a hóangyalozó lányt, ez a szokás igen régről ered, valahogy én sem műveltem még ezt a múltban. Felmerülhetne bennem, hogy nekiszaladok, és én magam is levetem a testemet a hóba, hogy nekiálljak elengedni magamat, de az még nekem is egyértelmű, hogy az idegen lány megriadna, támadásnak venné, sőt, védekező állást venne fel, ilyesmik. Rosszabb esetben még nekem is jönne, hogy védje az életét. Így aztán úgy döntök, hogy békésen érkezem, szépen lassan, hogy rám tudjon készülni. Már éppen köszönnék, amikor észreveszem, hogy más is figyeli őt, az egyik fa mögül valaki, akit most még nem tudok beazonosítani, így félúton, de neki már láthatóan megtorpanok, nem is őt nézem, hanem a fát, aki mögött a leselkedőt sejtem. Vajon ki lehet az?
Tudom, hogy már az is épp elég nagy butaság volt, hogy úgy döntött elmegyek a karácsonyi bálra. Nem passzol hozzám, hiszen az elmúlt hetekben, amióta az iskolába érkeztem, nem igazán foglalkoztam másokkal, vagy azzal, hogy kapcsolatokat építsek. Elvoltam magamban és egyelőre még nem sikerült nyitnom. Szeretnék, de a kisugárzásomon nehéz változtatni, hiába van bennem más, több is, mint a hűvös tekintet és a komoly céltudatosság. Tudom kell, hogy mitörtént a testvéremmel, de közben mégis meg volt bennem a vágy, hogy kicsit elengedjem magamat, szórakozzam és élvezzem a mindennapokat. Ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek a bálba, bár nem alakult úgy, ahogyan terveztem. Valahogy egy idő után sokan furcsán kezdtek viselkedni, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább távozom és sétálok egyet. Igen, a ruhám nem pont erre a hidegre van kitalálva. Van kabátom is, amibe belebújtam, de most az egyik fa ágán pihen. Nem távolodtam el nagyon a birtok határától, de úgy döntöttem, hogy behatolok annyira az erdőbe, hogy ne legyen szemtanúja annak, hogy Marinette Chantillon elengedi magát. A lépteim nyomát ezúttal nem is akartam elrejteni, nem is gondoltam rá, hogy bárki is úgy vélné hasznos lenne követni. Egyszerűen csak, amikor már megleltem egy nyugodtabb tisztást megálltam és azóta is hezitálok, hogy mennyire bolod ötlet ez. Még sosem csináltam hóagyalt, pedig azt mondják jó móka, de az apám az effélét nem igazán tolerálta, mint semmiféle mókát sem. Most viszont nincs itt és én egy kis hezitálás után végül vetek még egy pillantást a kabátomra, és hátradobom magamat a puha hóban. - Hideg... - sziszegem csak szinte magamnak, hiszen a ruhám majdnem ujjatlan, így a bőröm szinte az egész karomon telibe kapja a hideget és hát az anyag sem olyan erős, hogy érdemben felfogja azt, amit a hótól kapok hűtést. Kicsit megborzongok, de aztán nem teketóriázok és mozgatni kezdem a lábaimat és a két karomat, hogy hóangyalt formázzak. Valahogy néhány pillanat múlva már nem is igazán érzem azt, hogy mennyire hideg a hó. Talán a mozgásnak hála, ahogyan sepregetem magam alatt, vagy azért, mert az adrenalin pörget fel, amiért olyasmit csinálok, amit tudom, hogy az apám sosem engedne. Nem is számít az ok, mégis jól esik. Pár pillanat múlva állok csak meg, nézek fel az égre. A hó most is békésen hullik az arcomra, a fák szépen keretezik a kis tisztáson a szürkés kék eget. Az egész annyira békés és nyugodt és bele sem gondolok, hogy azért még sem kellene itt sokáig feküdnöm, hiszen mégis csak hideg van. Néhány pillanat azért belefér, főleg amíg kitalálom hogyan álljak fel úgy, hogy nem teszem tönkre a hóangyalt, amit készítettem.
Kissé magányos az út, amin lépdelek. S nem azért, mert a Tiltott Rengeteg a nevében foglalva nem lehet éppen népszerű játszótere az itteni diákságnak. Halhatatlannak lenni olyan kietlen ösvény, amire aligha kísérhet el valaki, aki nem érti mindezt, és nem fogadja el. Lassan belépek a hetedik száz évbe, mondatnám magamat bölcsebbnek, mint a kor legokosabb mágusai, és ez még sincs így. Aki ily kortalan, mint én, amellett elszágulnak az évtizedek, anélkül, hogy érdemben fejlődne. Sajnos nem vagyok éppen a logikusabb fajtából, és csupán annak köszönhetem, hogy élek, hogy hozzám hasonlóak igyekeztek védeni. Ettől még nem találkozunk túl gyakran, a gróf szerint ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Pénzem van annyi, hogy ne jelentsen gondot a megélhetés, vagy éppen a tandíj. Valahogy a sors iróniája, hogy pont ahhoz az iskolához vezet az utam, amelynek a legelső évfolyamát indították egykor. Igen, az alapítók első tanítványai között voltam, az még egy teljesen másféle rendszer lehetett. Ám a magányt nem töltheti be az a zsivaly, amely a tantermekből, folyosókból árad. Ha vágyom is arra, hogy legyen mellettem valaki, nem ilyen sokakság adná meg a gyógyírt. Az erdő övényein lépdelek, a januári idő ellenére csak egy nyárias póló van rajtam, vándorlásaim során voltam már hidegebb időben, és lássuk be, úgysem fogok belehalni. A kardot apróra kicsinyítve karkötőként hordom felfüggesztve a csuklómon, felesleges a hivatalkodás. Megállok egy pillanatra, hogy a téli erdőt megcsodáljam. Vámpírként szomjazhatnék vérre, de mivel születésem óta az vagyok, ismerem már a kontrollt, és nem megyek át őrült bestiába. Viszont a hóban lábnyokra lelek, holott jó mélyen járok a fák között. A hó ugyan szálingózik, és csakhamar betemeti a nyomokat, de mivel emberről van szó, kiváncsiság kerekedik felül bennem, hogy amellett döntök, hogy követem őket, bárkié is legyenek. Sötét ruházatom kirí a havas tájból, ám én nem is megyek arra, hogy elrejtőzzek, hiszen nem félek én senkitől.
[You must be registered and logged in to see this image.]-Lehet... De attól még mindennek van értelme... - sóhajtom. Nem fogok belebonyolódni. Már így is eléggé megered a nyelvem a magyarázkodással, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Jobb is, hogy Cosette a végén lezárja egy egyszerű mondattal. Valamennyivel jobban is érzem magam, hiszen a tartozásomat letudhattam, de akkor miért akarok még mindig próbálkozni nála? El is hessegetem a további ehhez kapcsolódó gondolataimat, majd inkább arra összpontosítok, hogy miként jussunk vissza és mikor. Jenkinsék lehet még ott vannak, egy újabb összetűzés pedig nem hiányzik a listámról. -Délről? - billentem oldalra a fejemet kíváncsian pislogva le rá. Persze ezzel se mondott nekem sokat, viszont mégiscsak több, mint amiről eredetileg tudok. -Egyszer érdemes lenne meglátnod a világ többi pontját is. Akadnak ünnepek, amiket szerintem te is élvezhetnél. - hozom fel a közelgő Halloween-t, hiszen már a nyakunkban van az október vége. Én magam ugyan nem rajongok az efféle ünnepekért, de talán a muglik által ünnepelt Halloween az egyik, aminek nagyobb figyelmet is képes lennék szentelni. Az almabor, faragott tökök, karamellába mártott alma és társai pedig kihagyhatatlan élmények. A kísértetházak talán az egyetlen kitételek. Amint belém kapaszkodik, viszem is vissza magunkat az eredeti indulóhelyre, ahonnan Jenkinsék már leléceltek vagy legalábbis jóval messzebbre vándoroltak. Jenkins bizonyára feladta mára a küzdelmet, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog visszajönni, hogy megkeresse Cosette-t. Nem tudhat róla... Senkinek sem szabad tudnia róla...és rólam sem...
//Én is köszönöööm. Egyszer csak összemelegednek //
//