2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Mert a te világod bonyolulttá tesz mindent. - vonom meg a vállamat, mintha csak tényleg az tenné a dolgokat nehezebbé, hogy másokkal kell együtt élnie az életét. Bár azért ebben is van ráció, hiszen ha alkalmazkodni kell az embernek másokhoz az mindig kevésbé egyszerű, mintha csak egyedül van. Nekem nem kell tartanom seki véleményétől, nem kell arra figyelnem, hogy mit gondolnak mások, neki viszont azért ennél sokkal komplikáltabb élete van ezt eddig is sejtettem. Ettől még nem könnyű elfogadni. - Hát akkor már nem tartozol nekem. - zárom le a dolgot, hiszen úgy fest próbálja megmagyarázni a dolgokat, de kicsit úgy érzem, hogy talán mintha önmagának is próbálná és nem csak nekem. Nem teljesen értem ezt a részét, hiszen érzelmi és szociális szempontból nem vagyok túlságosan fejlett. Lássuk be érthető, hogy nem vagyok gyakorlott kapcsolatépítés terén, hiszen sokáig nem volt közöm senkihez csak a csordához és mindenki tudja, hogy a kentaurok nem úgy élnek, mint az emberek és nem is úgy kezelik az életüket. Aztán két éve meg egyedül vagyok, úgyhogy azt hiszem mindketten eléggé híján vagyunk a megfelelő szocializációnak. - Ezt a helyet ismerem, veszélyes lenne bárhová is elmenni. - rázom meg a fejemet nemlegesen a kérdésére, de aztán mégis elakadok. Látszik, hogy azért mégis csak van itt valami, amit nem mondtam ki eddig. - De eredetileg máshonnan jöttem, délről. Sokat vándoroltunk. - bár persze ez nem jelenti, hogy világos láttam. Erdőről erdőre jártunk leginkább, mert a csorda folyton nyugtalan volt és meg is volt rá az okunk, hiszen a legutolsó helyről, ahol éltünk épphogy sikerül elmenekülni és végül én voltam az egyetlen, aki életben maradt és eljutott eddig, de ezeket a részleteket még nem meséltem el Galennek és nehéz is lenne róla beszélni, ezért is terelem el most a beszélgetést és inkább a thesztrálokat hozom fel. Én azért még mindig aggódom, hogy azok a Jenkinsék esetleg mégis csak az eltűnésünk után a tisztás felé veszik az irányt. Az előző hoppanálás nem volt kifejezetten szimpatikus, de sajnos tény, hogy úgy lehetünk a leggyosabbak, így végül elfogadom a kezét, hogy visszatérjünk és tényleg megnézzük, hogy minden rendben van-e.
//Köszönöm a játékot ezúttal is, nagyon tetszett! //
[You must be registered and logged in to see this image.]-Ez nem olyan egyszerű... - sóhajtom. Azt tényleg nehéz lenne bevallani mások előtt, hogy kivel is barátkozok, meg úgy igazából azt is, hogy merre szoktam járni egy-két szabad percemben. Az életemet körülveszik a titkok, melyeket még nem állok készen felfedni a nagyközönség előtt. Cosette viszont egyre közelebb és közelebb evickél ehhez, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Takargatni szeretném mások elől a viszonyunkat, de valamiért mégis fel szeretném vállalni egyszer, hogy igenis ismerem őt. De az még nem most lesz. Nem tudom ilyen hamar lerántani a leplet róla. Még nem. -Nos, ezek után talán más nézőpontból is megközelíted a helyzetet. Néha nem mindig az a megoldás, hogy hátrahagyod a másikat. Mielőtt még megmutatták volna mások, hogy mindenki számít, én is úgy gondolkodtam, hogy ha hátrahagyom az extra súlyt, azáltal könnyebben érem el a magam céljait. Sajnos ez nem minden esetben működik, téged pedig...nem szívesen hagytalak volna hátra. Mármint...már egyszer te is kihúztál a csávából, tartoztam neked. - kanyarítom a mondandómat úgy, hogy ne kelljen kellemetlenül éreznem magam. Elég nehéz lenne bevallani, hogy tartottam attól, amit Jenkinsék csinálnának vele, ha csak úgy ott hagynám. Már a gondolattól is futkos a hátamon a hideg, meg aztán azt se nagyon vagyok hajlandó elfogadni, hogy így érezzek iránta. Mint egy bajbajutott bestia, akinek segítségre van szüksége... Milyen nevetséges vagy, Herbs. -Nem lesz baj, ha meg is tudják, hogy itt vagy, majd elintézem. - zárom le ezt ennyivel. Ha Jenkins valóban lépne egyet emiatt a lány miatt, akkor nekem megvan a módom arra, hogy elhallgattathassam. A nála idősebb aranyvérűekkel pedig még nem mert ujjat húzni. -Tudom, hogy az otthonod itt van, de próbáltál már kilépni a varázsvilágból? Esetleg jártál már az erdőn és Roxmorts-on kívül bárhol? - kérdezem őt hirtelen ötlettől vezérelve. Azt tudom, hogy az erdő az otthona, de sose érdeklődtem még az életéről úgy igazán. Nem tartottam fontosnak, ám minél többet lógok vele együtt, annál több kíváncsiság ébred fel bennem. -Ha akarod visszamehetünk. - pillantok le rá kissé aggodalmas arcot vágva. Ha már ő is ennyire aggódik, mégse hunyhatok szemet felette. Másrészt a csorda jóléte az én listámon is szerepel. -Csak kapaszkodj belém, ha készen állsz. - nyújtom neki a kezemet, s ha elfogadja, akkor a korábbi terület irányába próbálom hoppanálni magunkat, feltehetőleg oda, ahonnan Jenkinsék már rég elhúzták a csíkot.
Mérges vagyok és igazából nem is értem, hogy miért. Azt hiszem az én hibám, hiszen tudom, hogy nem szabad megbízni senkiben sem, de azt hiszem elkezdtem megbízni benne, pedig milyen butaság, hiszen az egész úgy indult, hogy megzsarolt, aztán végül fizetett azért, hogy segítettem, de attól még zsarolással indult. Én pedig azt hiszem naivan elkezdtem bízni benne és most igenis rosszul esik az, amit tett, pedig nem kellene, hogy meglepjen. Van normális élete. Vannak, akik előtt biztosan titkolnia kell azt, hogy olyasvalakivel barátkozik, mint én, vagy ki tudja, hogy mit csinál, hiszen nem látok a fejébe. Az is lehet, hogy nem barátságról van szó, csak egy lehetőség vagyok, ha később megint kellene neki valami. - És gondolom neked fontos, hogy ezek az alakok mit gondolnak róla, hogy mindenki más... mit gondol rólad. - teszem még hozzá, hiszen igenis nagyon úgy tűnt, hogy arról, hogy erdőlakókkal barátkozik, legyenek azok thesztrálok, vagy éppenséggel én, nem tud senki sem. Minden bizonnyal nem is akarná sneki orrára kötni, nehogy esetleg még kinevessék miatta, vagy gúnyolják. A kérdésére viszont nem gondolkodom sokat. Már két éve magamra vagyok utalva és megtanultam, hogy én vagyok fontos ahhoz, hogy túléljem a dolgokat. Nem alszom puha ágyban és nincs, aki aggódjon értem, úgyhogy csak én aggódhatok saját magamért. - Igen. Nem hallottad még, hogy az erdőben farkas törvények uralkodnak? - fonom karba a kezemet. Az, hogy tényleg bárkit hátrahagynék-e már más kérdés. Mármint látta, hogy amikor felmerült, hogy baja eshet a tisztáson a thesztráloknak, akkor bizony igenis arra akartam indulni, szóval azért rájöhet, hogy kissé nagyot mondok, mert azért bárkit mégse hagynék hátra. Hogy vajon őt hátrahagynám-e, ha komoly lenne a veszély... könnyű azt mondani, hogy nem, de vajon megtenni könnyű lenne-e? - Hiba ez igaz, tényleg nem akarnám, hogy tudja bárki is, hogy itt vagyok. Ez így legjobb mindenkinek. - vonom meg végül a vállamat, de azért mégis csak érezni egy kis bizonytalanságot a hangomban. Ahogy mondtam el vagyok az erdőben... egyedül, de kár lenne tagadni, hogy a maga szokatlan furcsaságában nem volt annyira rémes biztos helyen aludni egy szobában sem, melegben és nem olyan rossz időnként beszéni valakivel, aki válaszol is. - Meg kellene nézni, hogy a csorda tényleg rendben van-e. - bököm ki végül néhány pillanatig a földet bámulva. Azt mondta, hogy nem lesz gond, de ha az Jenkins banda tényleg annyira problémás ki tudja, hogy nem bántanak-e ártatlan állatokat csak úgy szórakozásképpen.
Én sem tudom már igazán mit miért teszek. Az ugyan igaz, hogy Cosettere valamennyire vigyázni szeretnék és ez talán pont az ő számkivetettsége miatt van. Meg aztán ő nem tudja kikotyogni senkinek, hogy a nagy Herbs egy utcalakóval tölti a drága idejét. Mellette nem igazán kell hazudnom és nagyokat mondanom. Talán néha igen, de közel sem felvágnom előtte, ha elismerést akarok. Valahogy amúgy sem tűnik olyan embernek, aki hasra esne az ilyenektől. Vagy mindezt csak azért csinálom, mert ő az, aki kiszolgáltatott helyzetbe került abban a kertben? Bizonyára bele se ment volna az egyezségünkbe, ha nem látom meg őt lopni a zöldségesbokrok között. - Nem úgy értettem... - rázom meg fejemet zavartan, de tiltakozni még nem kezdek el, nehogy jobban magamra haragítsam. Már így is elég szégyenletes ahogy utána futkosok, úgyhogy itt lesz az ideje pontot tenni a végére. - Nem maradsz le semmiről... Jenkinsék már azóta ilyenek, amióta beléptek az iskolába. Legalábbis Jenkins. Úgy látszik ő nem igazán akarja kinőni a romlott korszakát. - sóhajtok fel. Szerencsére nem gyűlt meg a bajom vele olyan sokszor, tekintve, hogy a származásomra úgy tapad, mint egy pióca, de azért néha mások védelmébe kellett kelnem, ha azt akartam, hogy nyugodt légkör legyen magam körül. Nem mellesleg a háztársam is, így az jó pár együtt töltött év a klubhelyiségünkben sosem volt csendes. - Most már mindegy.. Te hátra hagynál bárkit? - kérdezek vissza oldalra döntött fejjel. Az Akadémia kezdi meghozni a hatását. Ott nem csak magamra kellett hagyatkoznom, bizony voltak olyan történések, amikor másokra is kellett figyelni. Azt nem mondom, hogy százszázalékosan ott voltam nekik, de nem voltam annyira tahó, hogy csak úgy hátra hagyjam őket. - Jenkins már így is ráharapott a témára, ha pedig többet maradsz ott, bajod is eshetett volna. Nem tudod milyen ember ő, leleplezni a létezésedet pedig hatalmas hiba lenne előtte. - magyarázom némileg morgósabban. Össze is ráncolom szemöldökömet. Lehet, hogy erősnek hiszi magát, de én nem akarok semminek sem a szemtanúja lenni, amiben ő kárt tesz magában.
Figyelem az eseményeket, mert egyelőre nem tudom, hogy Galen mit akar ebből kihozni. Mármint először elrejtőzne, aztán pedig mégis úgy fest, mintha megakarna védeni ezektől? Csak az nem tetszik, hogy a thesztrálokkal akarnak packázni. Egyébként még az is lehet, hogy lelépnék én magam, de így azért nagyon is átgondolandó és talán ezek után nem hagynám itt Galent, bár a kezdeti viselkedése után lehet, hogy megérdelné, hiszen még mindig úgy kezel, mintha valami zsákmány lennék, tehát nem akarja, hogy azok tudják, hogy ismer engem és nem úgy kapott el az erdőben. Lássuk be azért ez sem esik túl jól. Mégse tudok mit tenni ellene, amikor egyszer csak eltűnünk a szemük elől és máshol bukkanunk fel. Azért még így is kicsit elhúzom a számat és hátrébb lépek, hiába nyugtat, hogy nem lesz gond az állatokkal. - Biztos vagy benne? - fonom karba magam előtt a két kezemet, mert nem tudom, hogy nem azért mondja-e csak, mert tudja, hogy inkább visszamennék és akkor nyíltan fel kellene vállalnia, hogy én bizony nem valami zsákmány vagyok. Ezért inkább kockáztatja, hogy bajuk lesz a thesztráloknak, vagy legalábbis ijesztgetik őket, pedig ott van az is, akivel ő is láthatóan nagyon jóban volt. Vajon kockáztatná az épségét a saját hírnevéért cserébe? Az a baj, hogy nem vagyok benne biztos, hogy nem. Ezért is mustrálom olyan jelentőségteljesen. A kérdésére csak megrázom a fejemet. - Elkerülöm az embereket, te is tudod. - lehet, hogy hallottam már őket, de sose jutottam el addig, hogy meg is nézzem őket, inkább leléptem, hogy ne fussunk össze. - Gondolom te ismered őket. - szökken fel kérdőn a szemöldököm, bár a hangomban nagyon is érződik, hogy az a nem rég meg volt érdeklődés és érzelem most gyorsan tovaszállt. Galen biztosan jól ismeri őket és bizonyára nem akarná, hogy az iskolájukban elterjedjen a híre, hogy velem volt, egy vademberrel... - Egyébként nem értelek. Megtudtam volna védeni magamat. Mondtam már, hogy az erdő se okoz gondot és a vadak is elkerülnek... Otthagyhattál volna és akkor nem.. hozlak kellemetlen helyzetbe. - vetem oda eléggé szúrósan, hiszen tényleg úgy gondolom, hogy nem okozott volna gondot az a pár idióta srác. Még magam sem tudom pontosan hogyan működik ez az egész, de sose esett bajom és valószínűleg jó oka van annak, hogy én voltam az egyetlen, aki túléltem a támadást a csordából. Valami történt, még ha nem is emlékszem pontosan, hogy micsoda, ami mitt én megúsztam sértetlenül. Tény, hogy védelmeztek engem, de kétlem, hogy az önmagában elegendő lett volna, hiszen mindenki meghalt, de nekem semmi bajom sem lett és azóta is maximum néhány olyan sérülésem van, ami a magam hibájából, vagy balesetből adódott, de sose támadott meg medve, vagy hasonló vad.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán tudom magamat most Cosette helyébe képzelni, de annyi lélekjelenlétem azért van, hogy ne engedjem Jenkinséknek megalázni őt is. A legutóbbi alkalommal talán akkor találkoztam a kicsit sem közkedvelt háztársammal, amikor tavaly Roselind hangszerét tették tönkre. Azóta se értem mi öröme származik a srácnak abból, hogy mások értékeit rongálja meg vagy épp a származásuk miatt cseszegesse őket. Mondjuk a származás az még egy dolog, én sem szívesen vegyülök, de attól még nem fogok valakit vérig alázni miatta. Már így is eleget kell szenvednem Alex személyével mindezek mellett is. -Játszadozzatok a saját játékaitokkal. Úgy hallottam Jenkinsnek kapása volt a nyáron. Miért nem látogatod meg inkább azt a titkos szeretődet és takarodsz el a szemeim elől? - vonom összébb szemöldökömet. Nem rezzenek meg a szövegeléseiktől, az én szemeimben már most bezsebelhetem a győzelmemet, mert úgyse fognak hosszútávon a nyakamra járni. Aranyvérű vagyok, akit Jenkinsnek tisztelnie kell, ráadásul jóval felette járok évfolyamban, s ha kell, akkor talán még arra is visszaemlékszik, amikor helyben hagytam őt és a szerencsétlen bandáját a zeneteremben. -Látom még mindig nem sikerült kiérdemelnetek a pálcáitokat. - sóhajtok fel, amikor félre akarnak állítani Cosette elől, ám én nem moccanok továbbra sem, csak kitartóan állok a lány előtt. Nem feltétlenül akarnám őket megpörkölni a tűzlabdáimmal, viszont ha nem adnak más lehetőséget kénytelen leszek, aztán majd “balesetnek” titulálom, ha a tanári karnál kibukna a dolog. Mire viszont kettőt pisloghatnék, Jenkins egy szemforgatással kerül meg, s közrefogja Cosette-t a hiénájával együtt. Szét akarnak választani, de erre azért édes kevés esélyük van, főleg akkor, amikor megragadom a lányt a vállánál fogva és magamhoz húzom őt. -Majd talán legközelebb osztozkodok, Jenkins. - ejtek egy ravasz félmosolyt a srác felé, aztán mire ő utánunk ugrana, én már hopponálok is el előle Cosette-tel együtt. A célirány jelenleg egy csendesebb terület valahol a Roxmorts környékén a dimbes-dombos külterületeknél. Emlékszem amikor Daniel Paisleyvel tartottunk itt seprűversenyt, már akkor se volt nagy híre a környéknek, így nem hiszem, hogy most is nagy gondot okozna eltűnni mások elől. -Ne aggódj, nem annyira idióták, hogy bármit is csináljanak a thesztrálokkal. - engedem el végül, amikor már megérkezünk.-Volt már szerencséd találkozni velük? Jenkinsszel és a bandájával? -kérdezek azért rá, hiszen akár a távolból is láthatta már őket korábban. Elég sokat járnak a tiltott területekhez és alapból elég hangosak, lehetetlen lenne nem észrevenni őket.
Nem véletlen, hogy nem nyitok egy könnyen és nem is próbáltam meg az iskola közelébe menni. Rémes volt elveszíteni azokat, akik fontosak voltak nekem, a tetejében másodszor, csak az elsőt jótékonyan elrejti előlem az elmém. De pont e miatt esik annyira rosszul az, hogy Galen megpróbál elbújni velem a vélhetően ismerősei elől. Titkolni akarja, hogy ismer, miközben én nyitottam felé, őszinte voltam és olyasmiről meséltem neki, akiről még Kalenek sem. Bár esetében nem nehéz, hiszen hasonlóan szótlan típus, mint én is, úgyhogy nem is volt elvárás, hogy meséljek a múltamról. Mégis neki szegezem a kérdést, amikor nem akarja, hogy elmenjek, pedig tudjuk jól mindketten, hogy az lenne a legegyszerűbb megoldás. Nekem is és neki is, ha kellemetlen számára a jelenlegi helyzet, vagy az esetleges lebukásunk. A szóváltásra csak némán figyelek. A tekintetem időnként átsiklik a csapat fiúról Galenre és vissza, de egyelőre nem moccanok, hiszen nekik pálcáik vannak, nekem viszont csak egy késem. Nem igazán kiegyenlítettek az erőviszonyok lássuk be. Azt viszont érzékelem, hogy Galen mintha védeni akarna, de a szavai egyelőre úgy fest, hogy nem érik el a kellő hatást, bár megrezzen Jenkins szája széle a célozgatásra, hogy nem épp a legjobb tanuló, de nem olyan erős a találat, hogy e miatt hátraarcot vennének. - Ennyire irigy vagy ma Herbs? Mi is akarunk szórakozni egy kicsit, ezt biztos megérted. A thersztálokat gondoltuk kicsit megijeszteni, de ez a vadember sokkal érdekesebbnek tűnik. - határozottan nem úgy festenek, mintha elakarnának menni, sőt egyre inkább úgy fest jól szórakoznak, sőt kicsit még vannak, akik oldalt is lépdelnek, mintha csak körbe akarnának venni minket. Valamelyest behúzom a nyakamat, figyelem, hogy merre mozdulnak és mi a céljuk, de sejthető, hogy egyelőre egyáltalán nem akaródzik nekik elmenni. - Pedig mindenkinek jobb lenne, ha eltűnnétek. A thesztrálokat pedig hagyjátok békén! - csattanok fel, amire hangos nevetés tör ki, de nem ijednek meg komolyabban, csak most már előkerülnek azok a pálcák is és határozottan ránk szegezik őket. - Tudod te is, hogy nem hagyhatom, hogy valaki így beszéljen velem Jobb lenne, ha félreállnál... - ügyet se vetnek igazából arra, amit mondtam, inkáb Galennek szólnak a szavai. Egyértelműen megakarnak leckéztetni, pálcával, vagy anélkül, gondolom nekik mindegy, hiszen többen vannak, viszont egyelőre még nem tudták felmérni azt, hogy mennyire vagyok veszélyes. Ránézésre nem tűnhetek annak, hiszen egy piszkos szőke lány vagyok csak, nem túl magas és még vékonyka is. De persze, ha egy kicsit is gondolkodnának, vagy tisztában lennének a ténnyel, mint Galen, hogy bizony az erdőben élek már elég régóta, akkor rájöhetnének, hogy nem vagyok annyira könnyű préda, hogy érdemes legyen kikezdeni velem.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nekem persze más prioritásaim vannak, mint a család. Valahogy sosem sikerült átéreznem azt az igazi apai szeretetet, vagy a csodás testvéri kapcsolatokat. Talán egy másik életben majd más lapokat osztanak, addig viszont nem tudok azonosulni túlzottan a veszteségével. Legalábbis egy bizonyos pontig nem... Erica halálát még mindig a magam hibájának tartom, s hiába nem sikerült megemésztenem a tényt, hogy talán csak szimpla baleset volt, egyszerűen mégse tudom lemosni a láthatatlan vérfoltokat a kezeimről. Valahányszor visszaemlékszek arra a pillanatra, elfog a bűntudat és legszívesebben kirohannék a világból. -Érthető, hiszen velük éltél egész sokáig... -zárom le ezt ennyivel, aztán már időm sem lenne igazán belebonyolódni, mert a neszek közeledésére teljesen elönt a pánik és meggondolatlanul is cselekszem. Arra nem gondolok, hogy Cosette-nek ez rosszul esne, de felettébb szíven üt az, amikor ő távozni készül. Valamiért úgy érzem, hogy az ő társaságában nem kell elítélésre számítanom. Talán pont azért, mert ő nem tartozik a varázslók rétegébe, sokkal inkább tartom őt számon egy erdei lényként. A választ elég nehezen teszem össze a fejemben így is erőt kellett erőltetnem magamra, hogy egyáltalán megmozduljak és tegyek azért, amit én akarok.-Mert... -kezdenék bele, de a hátam mögül érkező idióta szavai pontot kényszerítenek a mondandóm végére. -Ah... -arcomról le is hervad a mosoly és ismét felveszem a már megszokott Herbs kisherceg cinikus vonásait. Cosette mindeközben kirántja a karját a szorításból. Na nem mintha annyira erősen fogtam volna a karját, bár ez így eléggé félreérthetőnek bizonyult. - Na had nézzük meg magunknak ezt a bűzbombát, Herbs. Ugye nem tervezed csak magadnak megtartani a mókát?- csendül fel Jenkins is a társai hahotázása közepette. -Nem feltétlen van kedvem hozzá. Illetve köszönöm, a levegővétellel semmi bajom. Miért nem mentek inkább a dolgotokra? Én ezt majd elintézem. -fordulok feléjük most már. Valahogy azért úgy tűnhet, hogy védelmezve állapodok meg Cosette előtt, legalábbis eléggé takarom a kotnyeles banda elől. -Majd akkor talán megosztom veletek a dolgaimat, ha leteszitek a R.A.V.A.SZ.-t. Oh... Várjunk csak, arra igen csekély esély van. Inkább menjetek vissza a kastélyba tanulni, ahelyett hogy az én napomat akarnátok megnehezíteni. -fáradt sóhajt eresztek el. Meg kell őriznem a hidegvéremet, ha nem akarok nagyobb bajt kavarni magam felett. Na persze azt is mondhatnám, hogy leckéztessük meg ezt a "bűzbombát", de valahogy én sosem voltam az a fajta bully, ami Jenkins is. Meg aztán nem feltétlen akarom Cosette hangulatát még inkább elrontani. Inkább...megóvni?
Nem meséltem még senkinek sem arról, hogyan kerültem ide, bár ez nem volt nehéz feladat, hiszen eleve nem igazán beszélek senkivel. Kale pedig nem túl beszédes, mint ahogyan én sem, ezért sosem kérdezgetett arról, hogy miért vagyok egyedül az erdőben. Na nem mintha túl gyakran találkoztunk volna eddig, hogy abból sok fecsegés lehetett volna. Most viszont valahogy mégis kibukik belőlem legalább egy része annak, hogyan kerültem az erdőbe, bár azt nem fejtem ki még, hogy tényleg nem emberekkel, hanem kentaurokkal jöttem, hiába vannak róluk rossz véleménnyel az emberek. - Jól, azt hiszem, de nincs sok választásom. Azért... néha hiányoznak. - teszem hozzá halkan, de el is fordítom a tekintetemet, ezzel jelezve, hogy nem igazán szeretnék erről beszélgetni. Néha tényleg nehéz egyedül, hiszen nincs kihez szólni és csak magadra számíthatsz. Szerintem erre senki se mondaná, hogy csodás élet, de nem tudom, hogy milyen lenne másképp. Nem mernék emberek között élni, hiszen azok alapján se lenne kellemes, amiket Galen mesélt róluk, hiszen láthatóan ő sincs oda értük, pedig ő közöttük él, tehát sokkal jobban ismeri őket, mint én. Amikor viszont az ismerősei közelednek újra csalódnom kell. Ennyit a unikornisok tisztásáról. Nem tetszik, hogy el kell bújnunk. Én magam is mondhatni megtenném magamtól, de hogy ő kezdeményezi ezt, egyértelműen azt jelenti, hogy nem akarja, hogy meglássák velem és ez valami miatt igenis rosszul esik. Nem kellene érdekelnie, hiszen nem vagyunk mi... senkik, csak ismerjük egymást és fizetett a segítségemért. Aztán mégis felpattan és elkapja a karomat, sőt jó eséllyel még fel is hívja a figyelmet ránk. Meglepetten torpanok meg és fordulok felé. A mosolya is olyan fura... meg is akad a szó a torkomban, pedig mondanék valamit, de mégse sikerül visszavágnom, vagy megbántanom őt valamivel. - Miért ne? - mondom ki végül egészen halkan. Na nem azért, mert nem akarom felhívni magunkra a figyelmet, csak valahogy megzavar a mosolya, ami már-már lágynak és kedvesnek tűnik. A válaszra viszont már lehet, hogy nem lesz alkalma, mert a léptek zaja bizony tényleg irányt vált és nem telik bele sok időbe, amíg mi nézzük egymást és próbálunk rájönni mit is akar a másik, hogy immár egy csapat diák pálcákkal a kezeikben és cseppet sem kedves tekintettel álljanak meg tőlünk néhány méterre. Persze ők elsősorban annyit látnak, hogy Galen a karomat szorongatja, de mivel majdnem háttal áll nekik a mosolyát nem. - Na kit kaptál el Herbs? Mi ez, valami vadember? Kapsz azért levegőt? Büdösnek tűnik. - átpillantok a válla felett. Nem ismerem őket, de úgy tűnik, hogy ők bizony ismerik Galent, és úgy gondolják, hogy elkapott engem, ami a helyzetből szinte úgy is tűnik. Most már elrántom a kezemet és dühösen nézek a csapat a diákra, akik csak hangos röhögéssel csattannak fel a gonoszkodó fiú szavai hallatán.
[You must be registered and logged in to see this image.]Furcsa, hogy Cosette előtt ki tudom mondani az eddigi személyes gondjaimat az emberek világával. Nem érzem úgy, hogy ő elítélne, talán pont azért, mert neki nincs olyan közeli kapcsolata a hétköznapi emberekkel. Egy pillanatig el is időzik tekintetem rajta, miközben azon tűnődök, hogy mi lett volna, ha nem az erdőben nő fel. Ha civilizációban marad és közelebb kerül az emberekhez. Jelenleg úgy néz ki nekem, mint egy vadon élő állat, aki könnyedén elszaladhat, ha megrémül. Még nem akarnám, hogy távozzon. Túl korai lenni, s én is kezdem megszokni a társaságát annyira, hogy ne feszengjek túlzottan a közelében. Mikor elmeséli dióhéjban mi történt a többiekkel. Arra már igazándiból nem vagyok kíváncsi, hogy kik ők. Na jó, talán pár nap múlva már fúrni fogja az oldalamat a kíváncsiság, bár a mondandója alapján nem emberekről van szó. -Jól bírod egyedül? -ha meg is próbálnám beleképzelni magam a helyzetébe, valószínűleg számomra a magány nem volna probléma. Apám szabályai és elképzelései elől szívesen menekülnék el, arról nem is beszélve, hogy a felállított kamucsaj szituációm "szerződését" is bontanám. Túl sok minden történt a nyáron, amire nem vagyok büszke, de mégis kénytelen voltam meghozni azokat a döntéseket, ha túl akartam élni az apámnál töltött időt. Most viszont jobb ötletnek tartom, ha elmondom neki az igazságot, amint sikerül valamire jutnom Ericával. Igen... Addig egy szót sem szólhatok, ameddig nem találkoztam a nővéremmel. Hiába érzem úgy, hogy Cosette mellett magamat adhatom, amint meghallom a közelünkbe tartó diákokat, egyszerűen átveszi felettem az uralmat a pánik és minden áron el akarok bújni előlük. Valahol azért szégyellem a társaságát mások előtt, még ha ennek egyik része arra is hajaz, hogy ne keverjem magunkat bajba. A másik oldalról persze nem szeretném, ha pletykák keringenének rólam. Le is rántom őt a földre magammal, amiből ő pillanatok alatt szabadul ki és hagy magamra. A tekintetem találkozik az övével, s mintha a mellkasom elnehezedne a fájdalmas pillantástól. Meglepett, kissé elhagyatott tekintettel nézek után, mint aki nem érti mi a probléma és igen is bántja, hogy faképnél lesz hagyva. Ám mielőtt még meg tudnék szólalni, hogy helló, észreveszem, ahogy a diákok épp a thesztrálok irányába tartanak. Nem hinném, hogy különösebb gondjuk akadna velük, de amikor megpillantom, hogy a banda kikből tevődik össze, rögtön felpattanok a helyemről. Jenkinsék nagyokat hahotázva közelednek a tisztáshoz. Egyértelműen nem azért, hogy "piknikezzenek". Kezeikben már ott a pálca és startra készen állnak akármi is a tervük. -Hé! -szólalok fel hangosabban Cosette után, s ha ez nem volna elég, sietősen utána is eredek, hogy megragadjam a csuklóját és megállíthassam. Amúgy is, mit képzel, hogy csak úgy elsétál előlem. Noahék a korábbi kiáltásomra biztosan felfigyelnek, s az is csak idő kérdése lehet, hogy mikor indulnak el az irányunkba. Én mindeközben csendben fürkészem Cosette arcát, már-már azt szuggerálva, hogy sajnálom az előbbit, csak épp a szó maga nem jön a nyelvemre.-Ne menj még...jó? -nézek rá lágyan elmosolyodva, hátha a Galen Herbs sárm hatásos lehet ezúttal. Nem akarom még, hogy elmenjen...
Persze nem tudom, hogy mi dúl benne. Én csak azt tudom, hogy az emberek veszélyesek, hiszen ezt tanultam és az életem eddigi nagy része is erre mutatott rá. A csordát, kvázi a családomat ők ölték meg. Elüldöztek az erdőnkből, rengeteget vándoroltunk, amíg végül a közelben kötöttünk ki és kész csoda, hogy egyáltalán én életben maradtam. Nem is értem, hogy ő vajon, hogyan akarhat velük lenni... hiszen látszik, hogy ő sem biztos benne, hogy jó dolog. Az anyagi javak részét pedig nem tudom átérezi, hiszen én mindig is el voltam az erdőben, sosem vágytam ajándékokra, meg jutalmazásra, de hát nem is ilyen közegben nevelkedtem, ahol ez fontos lett volna. A kérdése hallatán viszont mégis elgondolkodom. Vajon neki kiadhatom magamat ennyire? Valahogy a rajongás az állatok iránt összeköt, de őt mégis csak köti valami más is a kinti világhoz, ami tőlem viszont annyira nagyon távol áll. - Bántották őket, rossz emberek. Sokat menekültünk, vándoroltunk, de sehol se volt igazán biztonságos és aztán itt már egyedül kellett újra kezdenem. - nagyot nyelek, miközben ahogyan haladunk leginkább a földet bámulom. Hiába telt el két év, tisztán emlékszem az utolsó szavakra, az utolsó pillantásokra, amikor annak, aki olyan fontos volt neked kihuny a fény a szeméből... Hatalmasat sóhajtok, hogy elűzzem a gondolatokat, mert tudom, hogy az ilyesmi csak gyengeséget okoz, ha pedig egyedül élsz egy veszélyes erdőben akkor nem engedheted meg magadnak, hogy gyenge légy. Egyszerűen nem szabad. Akármit is mond, valójában nem hiszem el neki. Azt már az első találkozásunk alapján megtanultam, hogy azért maradéktalanul benne sem lehet megbízni. Mégis csak emberből van ugye? Amikor meg aztán leránt a fa tövébe és még a számat is befogja egyértelművé válik, hogy pontosan erről van szó. Nem akarja, hogy meglássák velem, egy koszos erdőlakóval. Bevallom nem tudom, hogy ez miért is bánt pontosan, hiszen nem kellene rajta meglepődnöm és persze én sem akarom, hogy bárki meglásson, hiszen az életem már jó ideje a rejtőzködésről szól. Lefejtem hát a kezét a számról és egy szó nélkül ügyesen, csendesen indulok el az ellenkező irányba a hangoktól távolodva. Azt már tudja, hogy jól tudok osonni, úgyhogy nem hiszem, hogy gondot okozna, hogy eltűnjek úgy, hogy ne vegyenek észre. Egy pillanatra azért még hátra nézek, de a tekintetem inkább megbántottságot tükröz, mint azt, hogy na jöjjön utánam majd együtt eltűnünk előlük. És persze nem is értem az egészet. Miért jó neki olyanokhoz kötődni, akik elől titkolnia kell az érzéseit, a gondolatait? Így az egész élete nem más, mint hazugságok tömkelege, vagy pedig az az oldala nem igazi, aki a thesztrálok között annyira jól érezte magát. Ezt valójában neki kell eldöntenie, hogy ki is akar lenni igazából. Örökre nem lehet egyszerre két ember úgy sem. Azt viszont Galen, ha még hezitál kicsit könnyedén kiszúrhatja, amit én már nem veszek észre, hogy a diákok, akik a közelben haladnak bizony pont a thesztrálok tisztása felé tartanak és lássuk be a legtöbb diák nincs oda a fekete lovakért, főleg ha netán látják is őket.
A boldogság fogalma nálam eddig az apámtól kapott kacatoknál merült ki. Talán mostanság a thesztrállal kötött kapcsolat kezd átfordulni egyfajta idegen érzésbe, ami talán még kellemesebb, mint a megannyi ajándék társasága. - Kellett egy kis idő, hogy erre rájöjjek...-nyugtázom így a végére egy sóhajjal megcsóválva a fejemet. Szeretem az emberek társaságát, amikor csak engem néznek és magasztalnak, de amikor betalál a problémák boxkesztyűje, akkor igazán szívesen menekülök el a világ elől. Fogalmam sincs mit akarok igazán. Emberek között lenni vagy sem? Minden olyan zavaros, s még mindig nem sikerült helyreállítanom az életemet Erica halála óta. Megvonom a vállamat, de azért az arcomon látszik, hogy elsápadok és az ajkaimat is beharapom, miközben magam elé bámulok az út során. Nem tudok ehhez mit hozzátenni. A helyzetem nem épp felemelő és egyszerű, ezért is rágódok a nővérem halálán már évek óta. Én öltem meg... Én vagyok a hibás, s mégis szabadlábon vagyok, mert senki nem tud róla. Aki meg tud róla, az a saját érdekükben is tartja a szájukat. - Mi történt velük...?-kérdezem óvatosan. Kíváncsi vagyok a történetére. Más, mint a többieké, nem a Roxfortban való tanulás teszi ki az élete kilencvenszázalékát. A sebeiből ítélve sok mindenen mehetett már keresztül. Elém is ugranak a Három Seprűben töltött éjszaka egy-két jelenete, mire az arcom is megrándul. Mennyire lehettem részeg? - Nem erről van szó... -de igen, erről van szó. A Roxmortsban való találkozás más volt, akkor maximum az éjjeli baglyok voltak körülöttünk, de most nagyobb a sansz arra, hogy valaki az iskolából jelenik meg. Nem szeretném, ha újabb pletykák keringenének rólam, már így is eléggé kicseszett velem Adora a tavalyi év végén, amiből még csak most sikerült kimosakodni. Amíg Cosette beszél, én tovább fülelek és leskelődök a hangok irányába, ám amikor az egyik fa mögül kibukik a Roxfort diákok egyenruhájának ismerős színei, szinte gondolkodás nélkül ragadom csuklón Cosettet és húzom le magam mellé az egyik fa mögé. Hátammal a törzsre simulok, s még a lány száját is befogom, hogy ne tudjon hangot kiadni, ami felvonná mások figyelmét. Még ha erre nem is lenne esély, valamiért most ösztönből cselekszek, hogy ne bukjunk le.
Azt hiszem ez sok ember fejében lehet nagy kérdés. Mi az, ami igazán boldoggá tesz? Azt hiszem ez nem is mindig ugyanaz, mármint ahogy telik az idő minden változik. Ha engem most kérdeznének meg talán csak rávágnám, hogy egy kis csoki, de valószínűleg egy éve még azt mondtam volna, hogy ha újra a csordával lehetnék. Hiányoznak és akárhogy is, de egyre inkább érzem, ahogyan telik az idő, hogy végtelenül egyedül vagyok. Az ember pedig társas lény, hiába mondja Galen, hogy jó lenne egy lakatlan sziget, lehet, hogy ő se érezné ott jól magát örökké. - Sajnálom. Mondtam, hogy az emberek veszélyesek. - én legalábbis ezt tanultam, még ha nincs is legjobb barátom, aki hátba döfjön, de mondjuk ennek alapján nem is hiszem, hogy akarnám, hogy legyen. Gondolom ezek után már neki sincs rá szüksége. Az persze engem nem vonz annyira, hogy vannak kocsmák, meg a tető sem, bár az a húsos pite tényleg nagyon finom volt, amit legutóbb ettünk. Végül viszont mégis veszem a bátorságot és megkérdezem, hogy kit akart megidézni, mert legutóbb nem derült ki és most is meg van rá az esély, hogy esze ágában se lesz elmondani, mert hát miért tenné, ha ez a magánügye? Amikor viszont mégis csak beszélni kezd határozottan meglepődöm és csendben hallgatom végig. - Oh. - bököm ki elsőre. Hirtelen nem is tudom, hogy mit is mondjak. Nem lehet valami kellemes dolog, ha valakid meghal, ez biztos, én már csak tudom. De erre mégis mit lehet mondani? Sajnálom? Együttérzek? Nem hiszem, hogy attól jobb lenne neki. - Tudom milyen elveszíteni valakit, bár nem pontosan így. - ők inkább engem védtek és mentettek meg, azért haltak meg végül és ez ugyanúgy nem valami kellemes érzés, de nekem volt időm elbúcsúzni és részben legalább ezáltal lezárni magamban azt, ami történt. Ettől persze nem könnyebb sokkal, de benne gondolom eleve komoly gát az, hogy ahogyan mondta miatta történt a nővére halála. Aprót bólintok a kedvessége hallatán, hogy szerez nekem néhány plusz cuccot. Meglep vele, de nem kezdek el visszakozni, inkább a magam módján próbálom kifejezni a hálámat érte, és azért is, hogy ő is elmondott valamit, amit gondolom nem gyakran mesél el másoknak. - Néha nehéz egyedül, vagyis... azt hittem, hogy nehezebb lesz. Kicsit olyan érzésem van azóta, hogy nincsenek velem a többiek, hogy kerülnek az erdei teremtmények. Mintha félnének tőlem, de nem... normális módon. - végül megrázom a fejemet, amivel részben azt akarom jelezni, hogy ennek így ebben a formában talán az ég világon semmi értelme sincs, de akkor is így érzem. Két éve vagyok egyedül, azóta, hogy a csorda odaveszett, de nem történt elem semmi komoly baj és bár tényleg büszke vagyok magamra, de néha úgy érzem, hogy ez nem csak arról szól, hogy én olyan ügyesen megállom a helyemet és hogy sokat tanultam, hanem valami másról, csak nem igazán tudom, hogy mi lehet ez a más. - Nem akarod, hogy meglássanak... velem? - pillantok oldalra, ahogyan meglátom, hogy mennyire a frász töri ki attól, hogy nevetést hall. Aztán csak ráncolom a homlokomat kicsit, nem komolyabban magamra véve a reakcióját. Nem vagyok sértődős alkat. Nem is lenne értelme. - Nem igazán szoktak gyakran ennyire mélyen az erdőbe merészkedni mások... elijesztik az unikornisokat. - morfondírozok, bár közben az eszembe ötlik az e kellemetlen gondolat is, hogy mi van akkor, ha ők is épp oda tartanak és ha esetleg nem is diákokról van szó, hanem... De nem. Annyira csak nem lehet valaki balga, hogy azért jöjjön a Tiltott Rengetegbe, hogy megöljön egy unikornist, hiszen azt mindenki tudja, hogy az egyik legnagyobb bűn a világon egy olyan tiszta lénynek ártani.
A kiismerhetetlenségig tudom húzni a szavaimat már-már addig a pontig, ahol én magam sem tudom mit akarok az élettől. Szeretem a hírnevemet és azt, hogy az emberek rajonganak értem, figyelnek rám, de olykor szívesebben időzök el a birtok istállójában, ahol csak varázslények vesznek körül. Olyan lények, akik nem a nevedért és a pénzedért adnak társaságot. Sosem gondoltam még bele, hogy min kellene változtatnom a magam jólétének érdekében. Egyáltalán mi az, ami boldoggá tehet? Apám apró-cseprő ajándékait is aligha értékelem már... - Meg van az előnyük. Egy fedél a fejed felett, kocsmák, éttermek, szórakozóhelyek...Némelyikükkel még egész jó viszonyt is ki lehet alakítani, de azt hiszem az én szerencsém nem ezen alapul. A legjobb haverom is hátba döfött már.-sóhajtom fel, mikor sikerül felidéznem Ansgar arcát, akit egész nyáron nem is láttam csak azon a kitérőn a Thornton Force-on. Aljas módon csak beköpött a nővéremnek, holott tudta jól milyen káoszt válthat ki azzal. Ennyit a több évnyi barátságról és ez a többiekre is érvényes. Feleslegesen pazaroltam el az időmet rájuk és most már visszafordíthatatlanná vált az a jó pár év időkidobás. A kérdése hallatán úgy érzem, mintha gombóc ragadna a torkomra, s még el is sápadok haloványan. Végül is... Mit árthat, ha neki mondom el kiről van szó? Úgysem ismeri és mégis mit számítana, ha tudná milyen alak vagyok én? Aki bujkál a saját bűnei miatt pedig az Azkabanban lenne a helye.- A halott nővéremmel akarom rendezni a dolgainkat... Két éve...Lassan három, hogy lezuhant egy szikláról az én hibám miatt. Bocsánatot akarok tőle kérni és talán a testvérünknek is tudnék adni egy esélyt a búcsúra...-meredek magam elé szinte rezzenéstelen arccal. A fejemben események sorozata pörög végig, melyek magába foglalják Frida és Erica egyesülését, majd a saját magam kellemetlen végzetét. Félek a találkozástól, de meg kell tennem. Legalább ez legyen az egyetlen jócselekedetem a nővéreim irányába, utána már nem kell ezen aggódnom. Még az is kész csoda, hogy az idei évet zökkenőmentesen kezdhettem meg. - Rendben. A napokban megszerzem neked. Ugyanezen a helyen fogom hagyni, gondolom könnyen meg tudod majd találni.-billentem oldalra a fejemet kérdőn, mert valljuk be, az ő képességeivel könnyedén megtalálhat nem erdőbeillő tárgyakat. Legalábbis én úgy hiszem megvannak az adottságai és tapasztalata ilyenekben. - Két éve?-kérdezek vissza meglepetten, bár látva, hogy ő mennyire büszke erre kénytelen vagyok elengedni egy halovány mosolyfélét. - De...?-várakozóan pislogok rá, ahogy a tisztás felé haladunk tovább. Nem akarom feltétlenül kierőszakolni belőle a szavakat, de szívesen meghallgatnám az ő történetét. Nincs most itt rajtunk kívül más és valamiért sokkal könnyedebbnek is érzem magamat. Nem gondoltam volna, hogy a nyár kihagyása után ilyen közvetlen tudok majd lenni vele. Más, mint a többi és ez egész kellemes érzés. Az erdő csendjében a mi beszélgetésünkön kívül valami más is ide hallatszódik. Hangos nevetés zaja szűrődik a távolból, mire felkapom a fejemet szinte pánikba torzult arccal, nehogy meglássanak minket. Azt viszont már nem tudom észre venni milyen közel is lehetnek hozzánk.
Meglepnek azért a szavai. Lényegében mintha többre tartana engem, mint azokat, akiket ismer. Mégis miért mondta akkor, hogy élhetnék az emberek között, ha egyszer ő sem lelki benne annyira örömét? Elég furcsa srác annyi szent. Nem tudok rajta egykönnyen kiigazodni, bár ez olyan téren nem meglepő, hogy egyébként sem ismerek igazán embereket, így aztán nehéz is tudni, hogy milyenek. - Akkor miért nem költözöl oda? Miért kérdezted nem akarok-e köztük élni, ha ennyire nem kedveled őket? - pillantok rá kíváncsian és ezúttal már nem kötekedően. Igazából csak érdekel, hogy mit miért gondol és nem azért kérdezek már, mint legutóbb jópárszor, hogy cáfoljam, amit mond, vagy megkérdőjelezzem a szavait. Egyszerűen csak érdekel, hogy mit miért gondol vagy csinál, hiszen a legutóbbi alkalommal ellentétben most sokkal könnyebb vele beszélgetni. Jótékony hatással vannak rá a thesztrálok és talá na tény is, hogy én nem vagyok olyan, mint azok ott a kastélyban. - Miért akarsz mindenképpen beszélni azzal a valakivel? - nem nagyon beszélt róla, hogy miért is akar és kit megidézni, csak hogy valaki meghalt és az már egyértelmű, hogy ez fontos neki, de vajon mire lenne jó? Talán nem búcsúzhatott el tőle és ez hiányzik neki? Látom a szemében az elszántságot és valahol mélyen azt is, hogy ez a dolog nagyon komoly érzelmeket ébreszt benne. Persze, ha arra gondolok, hogy újra láthatnám a csorda tagjait... de nem lenne értelme bolygatni a természetet azért, hogy beszéljünk pár szót. - Fel vagyok rá készülve, de attól még remélhetem a legjobbakat. - vonom meg a vállamat, hiszen azért csak ott van benne most is a keresetlen stílus, még ha ezúttal enyhébben is, mint legutóbb, ami azért jelentős fejlődés. Főleg, hogy még meg is kérdezi, hogy segíthet-e valamivel, amivel tényleg meglep annak ellenére, hogy igyekszik javítani azzal, hogy fizetségnek szánja, pedig azt már megkaptam elvileg a vacsora és a ruhák tekintetében. Egy pillanatra akaratlanul is elmosolyodom, amikor elkapja a tekintetét. - Egy-két takaró jól jöhet, ha tudsz szerezni. - bököm ki végül kicsit elgondolkodva, de nem megyek ennél tovább, hiszen eddig is megoldottam egyedül. Roxmortsból azért betudok szerezni ezt azt, bár persze egyre nehezebb. Azóta, hogy a környéken élek, most már lassan két éve, sajnos a falu lakosai óvatosabbak lettek és egyre kevésbé hagyják őrizetlenül a dolgaikat csak úgy a kertben. Valószínűleg mostanra már híre ment annak, hogy egy tolvaj garázdálkodik a környéken. - Nagyjából két éve élek már erre, kiismertem az erdőt. - mosolyodom el, sőt még kicsit büszkén ki is húzom magamat a dicsérő szavak hallatán. Végülis tényleg jól esnek a szavai, hiszen ő nem az a típus, aki bőven osztana ilyesmit, gondolom másoknak se szokása. - Igen, nem panaszkodom és szerencsére a veszély is elkerül. Néha úgy érzem... különös módon, de... - elakadok, hiszen a legutóbbi alkalomhoz képest már a második apró információ, amit adok magamról. Na igen, nem igazán van kivel megbeszélnem azt, ami velem történik most már jó ideje. Más volt, amikor még a csordával éltem, de így egyedül azért sokkal nehezebb. Néha mégis csak hiányzik az élő szó és nem csak egy nyuszi, akit kiszedsz egy csapdából és szólsz hozzá néhány szót, amire persze csak bután néz mielőtt elszaladna.
- Az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy kedvelem is őket.-válaszolom neki fintorba torzult arccal. Félreértés ne essék, a rivaldafény és az emberszeretet között attól még hatalmas különbség fekszik. Főként akkor, ha a nevezett illető le sem száll a nyakamról. - Rengetegszer gondolok arra, hogy egy lakatlan szigetre költözök, ha végül befejezem az egyetemet. Az igaz, hogy egész szépen beilleszkedtem és a hírnevem se kutya, de azért még mindegyikőjük irritál. Tisztelet a kivételnek, bár te se kezdted túl jól. Nem mintha egy kalap alá lehetne venni téged a többiekkel.- felelem végül és adok is neki némi burkolt dicséretet. Először valóban az agyamra ment, hiszen csupán egyetlen cél lebegett az orrom előtt és az nem éppen a vele való barátkozás fogalma volt. Most azért tűrhetőbb és jobban lehet hozzá viszonyulni, mert már nem teljesen idegen. - Meg fogom találni a megoldást.-válaszolok végül röviden. Ez a kis bökkenő még nem fog eltántorítani a célomtól. Az viszont igaz, hogy minél közelebb kerülök a célhoz, annál jobban félek a találkozástól. Erica vajon mit fog szólni, ha újra szembe találja magát a gyilkosával? - Ha nem vagy felkészülve a legrosszabbra, miért fektetsz reményt a bizonytalanra?-ráncolom homlokomat. Ez sem igazán bölcs ötlet, hogy majd hátha enyhe telünk lesz. A brit időjárás nem éppen a kíméletességéről híres. - Ha szükséged van valamire, könnyen kihozhatom a kastélyból. Szóval? Mi kell? -nézek rá várakozóan, aztán azért gyorsan hozzáteszem a következőket, mielőtt félreértené a gesztusomat. - Mármint a korábban kötött egyezségünk fizetségeként...-köszörülöm is meg a torkomat, majd kapom el tekintetemet. A thesztrál látványa most mennyivel biztonságosabbnak hat... - Tényleg?-kapom fel a fejemet hirtelen meg is feledkezve a mogorva faképemről, ami most gyermeteg csillogással ragyog fel. A varázslények nagyon is érdekelnek, s szinte kenyérre lehet kenni velük. Nem is kellene válaszolnom neki, hiszen az az "igen" már adott a puszta arckifejezésemből is. Unikornisokat látni igazi luxus, s nekem eddig még nem is volt alkalmam találkozni velük.- Az 1989-es tanévben még a Roxfort is tanított róluk sokat. A diákoknak lehetőségük nyílt szemtől szemben látni őket. Sajnos azóta nem igen van rá esély, hogy találkozz velük. Sokat tudhatsz róluk, ha tudod külön tisztásaik vannak...-jegyzem meg végül elismerve a megfigyelőképességét. - Gondolom sok mindent sikerült látnod már itt a rengetegben...-gondolkodok el, hiszen lényegében ez az otthona megannyi mágikus lénynek. Ha pedig szinte "egy fedél" alatt alszol velük, elkerülhetetlen egy-két találkozó.
Meglep, amit mond, hiszen nem igazán szoktam tőlük ilyesmit mondani. Akiket a faluban is látok, láthatóan szeretik az ottani légkört, szeretnek ott élni, a többi emberrel, de mintha Galen annak ellenére, hogy úgy tűnt nagyon is jól ismeri Roxmortsot, mégse szereti annyira? Kissé azért értetlenkedve nézek rá, hiszen nem sejtettem, hogy így vélekedik. Azt gondoltam ez esetleg valami lázadás a részéről, esetleg egy kivétel, hogy az erdőbe merészkedett, de úgy tűnik, hogy nem erről van szó. Valószínűleg azért nem találkoztunk még korábban, mert én meg nem túl gyakran bukkantam fel az iskola közelében. Ez is most kivétel, csak mert... oh magam sem tudom, hogy pontosan miért is. - Komolyan így gondolod? De hát köztük élsz. - az emberek között és mégis mintha egyáltalán nem erre vágyna, de akkor miért teszi? Engem is arra akart rábeszélni, hogy térjek vissza a civilizációba, az emberek közé, de ha ő se érzi ott jól magát, akkor mégis miért? Csak, mert ez az elfogadott, vagy megszokásból? Közben inkább a thesztrált fixírozom, akivel olyan jól megtalálta a közös hangot. Persze akadnak köztük, akik egy-egy embert megkedvelnek, néha előfordul, de a többség az iskolából eleve nem is nagyon merészkedik ide, főleg mert sokuk nem is látja ezeket a lényeket. Ezekszerint Galen ebben is kivétel, mert már találkozott a halállal, ahogyan én is. - Sajnálom. Talán ez azt jelenti, hogy jobb nem bolygatni a dolgot nem? - kérdezem óvatosan, bár ahogyan eddig megismertem nem az a típus, aki csak úgy feladná, mert akadályba ütközött. Én még mindig úgy gondolom, hogy nem valami okos ötlet a holtakat zavarni. Okkal kerültek át valahová máshová és biztosan szembemegy a természettel, hogy visszakényszerítsük őket ide. Én legalábbis így tudom, így tanítottak. Mégis csak kentaurok neveltek, akik egészen máshogy látják a világot, mint az emberek. - Nekem? - kérdem meglepetten. Nem tudom, hogy erre mit is lehet válaszolni, hiszen az én életemben nem igazán van túl sok változatosság. - Közeleg a tél... ez mindig kihívás az erdő lakói számára, de talán enyhe lesz és úgy könnyebb. - kezdek bele, mert hát nem is tudom mit mondhatnék és igazán nem akarom, hogy mondjuk elkezdjen sajnálni, vagy ilyesmi. Nem könnyű idekint az élet, a hideg pedig mindig ellenség azoknak, akiknek nincs tető a feje felett. Nehezebb ételt találni és persze az ember nem öltözhet elég melegen, hogy ne fázzon, akkor sem, ha már megszokta, hogy milyen is, amikor nem süt melegen a nap. - De múlt héten megtaláltam az unikornisok tisztását, legalábbis azt, amelyik jelenleg az övék. Általában vándorolnok. Érdekel? - kérdezem, bár nem is tudom, hogy miért, hiszen biztosan nem azért jött, hogy erdei kirándulást tegyen és eddig nem is néztem volna ki belőle effélét, de hát azt mondta ért a bestiákhoz és hogy jobban kedveli az állatokat, mint az embereket. Akkor könnyen lehet, hogy ez számára is annyira izgalmas lehet, mint amennyire nekem. Sokmindent láttam már az erdőben, de arra még nekem is kevésszer volt lehetőségem, hogy meglessem ezeket a csodálatos lényeket. Rejtőzve élnek és nagyon könnyen el lehet őket riasztani.
Lehet tudnék felülteljesíteni a bunkósági faktoromon, ha nagyon akarnék, de valamiért most jobbnak tartom a békességet és amúgy sem adott még okot arra, hogy beszóljak neki valamit. Furcsa... A nyaram kilencven százaléka marakodásból áll, hála Alexandrának és a színjátékunknak, amiből azóta se tudom hogyan másszak ki élve. Annyi szent, hogy nagyon fárasztó, főképp lelkileg. Nem mintha nekem a lelkem olyan nagyon fontos szerepet játszana az életben. - A szabályok csak megnehezítik az életet. -vonok vállat egyszerűen, továbbra is gyengéden paskolgatva a thesztrált. Hiányzott már ez a légkör. Az állatok békés légköre, amikor nem kell semmivel sem törődnöd, csak nyugodtan hallgatózni a szabadban és kiélvezni a varázslények jámbor társaságát. Sokan ki sem néznék belőlem, hogy ennyire odaadó és szeretetteljes vagyok a bestiákkal szemben, pedig amióta sikerült belekóstolni a szakmába, azóta ez számít az egyetlen komolyabb kikapcsolódásomnak az iváson kívül... - Mindkettő.-válaszolok neki automatikusan. - Ezek az állatok jobban megérdemlik a törődést, mint a saját fajtánk. -mondom ki a véleményemet szemrebbenés nélkül. Nem tartom magamat jó embernek, de sokkal többre tartom a Tiltott Rengeteg lakóit, mint a kastély ötven százalékát. Igazán érdekes látni, hogy valaki más is ekkora szelídséggel viszonyul ezekhez a bestiákhoz. Ugyan szaktársaim is hasonlóak, mégsem lehet érezni közöttük azt a megegyező energiát, mint ami Cosette és a thesztrál körül lengedezik. - Hm....-guggolok le, hogy a lábán helyezkedő foltot vizsgálgathassam. Különös, eddig még nem sikerült észrevennem ezt a jegyét. Most, hogy jobban látom, talán egy begyógyult sebnek tűnik régről. - Pár hete kipróbáltam, de semmi. Valószínűleg csak egy ócska mugli erekje, vagy nekem nem sikerült megtalálnom a müködtetőt varázsigét.-csóválom meg a fejemet válaszadásom közben. Még szép, hogy idegesít a bukásom, de nem adom fel. Előbb vagy utóbb rájövök hogyan beszélhessek Ericával... - És neked...? Hogy megy a sorod?-érdeklődök felegyenesedve a thesztráltól, aki továbbra is kíváncsian fordítgatja fejét az irányomba.
A ruha alatt nem nagyon láthatja a sérüléseket, bár a nadrág maradt kicsit szakadt, ahol a bokámat megvágta a tövis az indacsapdánál, úgyhogy sejthető, hogy talán nyoma is maradt a sérülésnek, de hát láthatta a hátamat, akad még néhány, úgyhogy ez már igazán nem oszt nem szoroz. Az erdei lét egyébként is ezzel jár. Nem nagyon úszhatja meg az ember sérülések nélkül, még ha olyan ügyes és képzett is a témában, mint én. Azt viszont tényleg meglepetten konstatálom, hogy milyen jóban van a thesztrállal, aki egyből odament hozzá és hogy még szeret is ide kijönni miatta. Előítéletes vagyok ezek szerint, hiszen ezt táplálták belém. A csordában elég sokszor elhangzott, hogy az emberek nem tisztelik a természetet és a bennük élőket, különösen a varázslényeket, akiket a Minisztérium mindig elnyomott és most úgy fest, hogy Galen az arroganciája ellenére mégis csak kedveli az állatokat, vagy legalábbis ezt az egyet biztosan. - Igen, azt már észrevettem, hogy neked nem feltétlenül akadály az, ami tilos. - jegyzem meg, de egy félmosoly akaratlanul nekem is az arcomra szökik, ahogyan nézem mennyire finoman bánik vele és milyen lágyan néz a thesztrálra. Határozottan meglep és e miatt nem tudom elszakítani a pillantásomat a jelenettől. - Bestiamester? Akkor értesz az állatokhoz, vagy kedveled is őket. Biztosan hálás, amiért segítettél neki, és e miatt a többiek is. - hiszen ők is együtt élnek, egy csordában, mint ahogyan mi is régen és ha egyikük nyit valakifelé, akkor a többiek is, még ha csak az az egy is, aki ennyire ragaszkodik Galenhez, de a többiek is elfogadják a jelenlétét. A merengésemből, ahogyan figyelem a kettőst az ránt ki, hogy a kis thesztrál, akinek elsőként adtam enni a táskámat kezdi el bökdösni, amire felé is fordulok, hogy finoman megsimogassam a buksiját. - Sajnos csak ennyit hozhattam, de tudod, hogy máskor is jövök majd. - mosolyodom el. Furcsa dolog ez, hiszen legutóbb elég hullámvölgyes volt a találkozásunk, most viszont olyan nyugodt minden, a pacik is békésen ácsorognak körülöttünk és még az erdő is egészen csendes. - Nevet? - lepődöm meg, hiszen akkor nevezel el valamit, ha tényleg komolyan kötődsz hozzá, vagy ha már eleve a tiéd. - Nem is tudom... olyan pajkos csillogás van a szemében és láttad azt a foltot a hátsó lábán a térde felett? - kicsit közelebb lépek, eltávolodva a kicsitől, bár láthatóan továbbra is követ, hiába próbáltam megértetni vele, hogy nincs más a táskámban, amit odaadhatnék neki. - Olyan mintha csillagot formázna. - mutatom meg végül a szürkés foltot. Talán valami égési sérülés lehet, vagy valamilyen seb, ami így forrt össze, esetleg bőrhiba, hiszen a thesztrálok egyöntetű feketék, nem szoktak rajtuk foltok, vagy más eltérések lenni a többiekhez képest. Na persze, ha az ember jobban megnézi őket és megismeri a csordát, akkor azért hamar rájön, hogy igenis vannak eltérések közöttük és mindegyikük egyedi. - Kipróbáltad azt a táblát már? - végülis sok idő telt el, hónapok. Vajon megtette? Megpróbált szellemet idézni? Vagy nem volt mersze hozzá, esetleg egyedül nem akarta bevállalni, vagy megpróbálta, de nem működött? Nem látok nála nagyobb táskát, amiben elférne, de hát bizonyára amúgy se hurcolna magával egy olyan nagy táblát folyamatosan. Nem is lenne sok értelme.
Kevés esély van arra, hogy összefussak itt egy rég nem látott arccal, de mégis megtörténik az Cosette személyében. Rögtön felidézem a rablás pillanatát és a sérüléseit is, így akaratom ellenére a már begyógyult sebek után kutatok, amennyiben van valami maradandó. - Ha hiszed, ha nem, ez a hely elég személyessé vált nekem, főképp miatta.-utalok a thesztrálra, aki jelenleg tapodtat sem mozdul mellőlem, csak csendben ácsorog tovább, fejét továbbra is a kezembe nyomva. Érdekes, hogy nem érzem magam annyira idegennek a varázslény közelében. Még talán azt is bevallhatom, hogy sokkal jobban megbízok benne, mint akármelyik varázslótársamban. Ő nem felesel vissza és nem bírál el. Nem fogja kiadni a titkaimat, amit megosztok vele. - Tilosnak tilos, de egy szó még nem akadályoz meg abban, hogy gyakran idelátogassak.-vonok vállat nemtörődöm hanyagsággal, de azért ajkaim szélén ott üldögél egy szelíd mosoly, melyet főképp a thesztrálomnak szánok, ám valami azt súgja, hogy szeretném, ha Cosette is látná ezt a lágyságot. - Egy éve találhattam rá. Meg volt sérülve, segítettem rajta... Gondolom ebből fakad a kötődés. Szelíd teremtmények, de kiszolgáltatott állapotban elég harciasak. Nehéz volt megértenem min ment keresztül. Végül is sikerült... Végtére is, bestiamester szakon tanulok.-magyarázom, ugyanakkor a pontos okát még én sem ismerem igazán. Mintha a thesztrállal megtaláltuk volna a belső békénket a másik személyében. Furcsa lenne megmagyarázni a valódi okokat és érzéseket. - Nevet még nem sikerült adnom neki. Nem vagyok túl jó bennük. Esetleg neked lenne valami ötleted?-fordulok Cosette irányába.
Kicsit azért megrezzenek, amikor meghallom az ismerős hangot, pedig nem kellene, hiszen közel jöttem az iskolához, érthető, hogy ha valakibe belebotlom, bár nem néztem feltétlenül a dátumokat - nincs is naptáram -, így aztán nehezebb belőni, hogy mikor kezdődik a tumultus az iskolában és a környékén, de hát ez a hely a Tiltott Rengeteg, ide mégse jönnek túl sokan. Azért az határozottan meglep, amikor felé fordítom a fejemet, hogy a thesztrálok nem riadnak meg a megjelenése miatt, sőt az egyik még boldogan oda is üget hozzá és üdvözli. Határozottan nem néztem volna ki belőle azt, hogy kötődik az állatokhoz, habár csak egyszer találkoztunk, de a kentaurok sose meséltek semmi jót az emberek és állatok kapcsolatáról. Többségük nem igazán kedveli az erdő lakóit, nem is merészkednek ide túl gyakran, és ha jól tudom a legtöbb varázsló törvény is hátrányos helyzetbe helyezi a varázslényeket. - Galen? Te itt? - csúszik ki néhány pillanat után a kérdés a számon, ami eddig csak a fejemben dörömbölt. Tényleg meglep, hogy az erdőben látom, főleg hogy már egészen sok idő, egy egész nyár eltelt azóta, hogy találkoztunk, még ha tudat alatt azért is merészkedtem többször közel az iskolához, mert talán vágytam erre újra? Amikor épp nem volt harapós, egészen érdekes volt vele beszélni és végülis jól jártam a találkozásunkkal, hiszen finomat ettem és egy-két új ruhám is lett legalább. - Gyorsan és könnyen eltudok tűnni és ha jól tudom nektek tilos ide jönni, nem? - pillantok rá, habár a tekintetemben egy jó nagy adag kíváncsiság is látható, mert úgy tűnik az a thesztrál kifejezetten jóban van Galennel. Milyen furcsa... Végül az utolsó darab nyuszit is elhajítom, hogy aztán gond nélkül a ruhámba töröljem a masztossá vált kezemet, a fekete patások pedig békésen elsétálnak tovább tenni az eddigi dolgukat, tehát gyakorlatilag nézelődnek, élvezik a beszökő napsugarakat, amiknek sikerül utattörni a sűrű lombkoronán át. Közeleg az ősz, mind tudjuk, hamarosan hűvösebb lesz, érdemes hát kiélvezni az utolsó meleg napokat. - Honnan ismered őt? Mintha... kedvelne, pedig ők nehezen nyitnak csak úgy bárki felé. - lépek néhányat közelebb, de jó szokásomhoz híven azért tartom a távolságot. Ki tudja, hogy egyedül jött-e egyáltalán. Jobb óvatosnak lenni. Vajon jutott valamire azzal a táblával? Képes volt beszélni egy szellemmel? Olyan abszurdnak tűnik még mindig számomra ez az egész. Lehet, hogy nem is működött a tábla, vagy igen és már túl is van rajta? Azért erre is kíváncsi vagyok, de nem csapok bele csak úgy a közepébe, most jobban érdekel, hogy miért van itt és miért nem zavarja a jelenléte a thesztrálokat.
A jó öreg Roxfort. Néha jobb nélküle, mint vele, de azért a forgalmas nyaramnak köszönhetően még ennek a kastélynak is jobban tudok örülni bármi másnál. Egyetemistaként sokkal könnyebbek az órák, egyedül a szaktársaimat kell elviselnem legalább annyira, hogy év végéig kibírjam megint. Arról nem is beszélve, hogy a nyár leforgása alatt szert tettem egy kamucsajra, megjártam Japán legrémisztőbb erdejét és még az Auror Akadémián is részt vettem. Röhejes, hogy mikbe tudom magamat belekeverni és ennek kemény nyolcvan százaléka az apám miatt történik. Fogalmam sincs meddig fogom még bírni az állandó csatákat Alex mellett. A színjátékunk eddig sikernek örvendhetett, viszont az idegeim szép lassan épülnek le a folytonos összetűzések miatt. Az erőltetett színjátékomról pedig csak annyit, hogy borzasztóan fárasztó tud lenni, főleg, ha közel két hétig kell játszani a szerelmes bájgúnárt. Kell egy szünet. Nem egy ilyen nyomasztó, betáblázott nyári szünet, hanem egy rendes vakáció, ahol senki ez ég adta világon nem fog zavarni. Egyelőre csak a Roxfort thesztráljainak istállójához tudok elszakadni a hétköznapokból, ezért az erdőn át vágva jelenleg is oda tartok. Az egyenruhám nyakkendője feszesen meg van húzva, ingem szépen kivasalt formájában követi testem vonalát. Kezd hűvösebb lenni, de egyelőre nem áll szándékomban túlöltözni a patások látogatására. Amint beérek a helyszínre, már könnyedén ki is szúrom a thesztrálok kisebb csoportját és egy meglehetősen ismerős, piszkosabb szőke hajkoronát. Megállok egy pillanatra, hogy aztán a hozzám közelebb eső fának vethessem vállamat, s úgy figyeljem a lány interakcióját az állatokkal. A hosszú nyaram után igazi felüdülés látni egy ismerős alakot, még ha csak egyetlen nap is köt minket össze a múltban. Nem kerestem őt egyáltalán, ám jelenlegi helyzetemben nem bánom, hogy ismét rábukkantam. - Jó újra látni, Cosette.- szólalok meg a fa mögül, miután megetetett legalább egy-két példányt. Nem áll módomban elriasztani őket, ám én magam is a saját thesztrálom látogatása érdekében vagyok most itt. Tulajdonjogom ugyan nincs rajta, de a vak is láthatja, hogy szoros kötelék fűz minket össze, s ezt az is tanúsítja, hogy amint meghallja a hangomat, közelebb üget hozzám és üdvözlően megrázza a fejét. Kezemet a homlokára emelem, majd gyengéden megdörzsölöm a bőrét. Nevekben nem vagyok jó, így hiába ismerem már őt közel egy éve, még nem sikerült illendő nevet adnom neki.- Nem félsz, hogy valaki meglát? Elég közel merészkedtél az iskolához.-pillantok ezúttal Cosette-re és nézek végig rajta gyanakvó tekintettel. Most még szerencséje van, hogy én érkeztem meg, bár valószínűleg ő már azelőtt meghallotta a lépteimet, hogy én megláttam őt.
Az utóbbi időben egyre többször járok az iskola közelében, pedig a nyár viszonylag nyugodt időszak. Talán e miatt is merészkedtem többször közelebb, hiszen ilyenkor legalább nem kell meglepetéstől tartanom. Nem is nagyon botlottam bele senkibe még akkor sem, amikor egy-egy alkalommal a birtokra is bemerészkedtem. Többnyire inkább később, volt hogy majdnem estefelé, de azért ilyesmit ritkán próbáltam, hiszen aztán nem jó ötlet túl sötétben visszamenni a táborhelyemre. Ez a nap is egy ilyen, bár azzal nem vagyok tisztában, hogy hivatalosan hiába van még jó idő, a nyárnak már vége és néhány napja újra indult a tanítás. Napok óta nem mentem a birtok közelébe, most us csak azért vagyok közelebb a kelleténél, mert a Roxfort thesztráljait látogatom meg. Ismerem őket, akad akinek már nevet is adtam. Végülis kedves jószágok és én azzal az előítélettel se vagyok tisztában amivel sokan viseltetnek irányukba. Tény, hogy első ránézésre külsőre nem épp a legimpozánsabbak, de én aztán elég jól tudom, hogy nem a külső határozza meg az embert. Én se festék épp a legbizalomgerjesztőbben általában. Mondjuk az új ruhák valamennyit segítettek, legalábbis egy ideig, de mostanra már ezek sincsenek valami kiváló állapotban. A legrosszabb a cipőm kezd lenni. Azért nem erdei használatra van kitalálva és volt jopár esősebb nap, amit már nem nagyon bír. De hát cipőt szerezni a legnehezebb. Egy egy kósza ruhadarabot elcsenni egy udvarról nem olyan nehéz, hihetik azt is, hogy elfújta a szél, na de egy cipőt... - Hát szia, kis barátom! - simogatom meg az egyből hozzám ügető fiatal, még csak néhány hónapos kiscsikó fejét, ahogyan megbökdösi a táskámat. - Persze, hogy nem jövök üres kézzel. - mosolyodom el, ahogyan a táskámba túrok és előkerül két már szétdarabolt nyuszi. Bevallom, ha már tudom hol vannak Kale csapdái, ezt időnként kihasználom és még sose tette szóvá a dolgot, úgyhogy miért is ne. Cserébe rendben is tartom őket, a nyulakért pedig nem kár. Mindig van belőlük bőven. Egyből adok is a kicsinek, hogy aztán a többieknek is szépen sorban szétosztogassam. Rendben meg van tisztítva, felvágva, a patakban pedig meg is mostam. A régi táskámban van, a másikra valamennyire még vigyázok, abba azért nem kerül ilyesmi, amíg a régi bírja még.
- Elég laza, nem igazán a tanulásra, inkább a különféle mágikus sportokra helyezik a hangsúlyt. – Bólogatok, hiszen most, hogy sikerült lehiggadni, ezért el tudunk beszélgetni. Ez azonban nem zárja ki, hogy megtépjük egymást ismét a jövőben, hiszen hozzám hasonlóan Sienna is durván szenvedélyes típus. Ha legalább az egyikünk egy kicsit visszafogottabb volna, akkor nem orditoznánk egymással ennyit. – Beauxbatons? Áh, sejthettem volna, a legtöbb francia büszke rá, és nem is tanulna máshol. – Nekem sem szimpatikus a Roxfort, csak mert ide rangsorolják be a legjobb varázslókat. Ráadásul az apám is gyakorta ide mászkál, ha nem lenne ez a kivételes kviddicses ügy, akkor nem is lennék itt. Viszont itt vagyok, apámat megpróbálom elkerülni, amíg lehet. Szeretem magamra felhívni a figyelmet, de most szépen át kéne alakítanom a gondolkozásomat, nehogy az vigyen bajba. A seprűm már úgyis oda, de talán még meg tudom javítani. – Vagy csak akkor, ha itt vagyok én, hogy megint kimentselek. – Azért a nagy arc mindig ott van, karbafonom a kezemet, amikor átveszik a gyógyítók, szeretek büszke lenni a tudásomra. Látom, hogy gyorsan vizsgálni is kezdik a karmolást, remélem mielőbb jobban tud lenni. – Azért te se voltál semmi. Jobbulást! Roby Maroni. – Intek búcsút, aztán el is indulok kifelé, ahol a seprűm maradékát ledobtam, hátha a kviddicspályán találok hozzá szerszámokat. Micsoda lány! Vajon más tekintetben is ilyen vadmacska, vagy csak a szája nagy? Ha egy csapatban fogunk játszani, lehet vele majd együttműködni, vagy rivalizálni akar? Bárhogy is legyen, most már egészen kiváncsi vagyok rá. Az orromat még ott helyben vissza is roppantják, azért azon szisszentek egyet, de férfi az olyan, aki jajgat?
//Én is köszike! De igen, meg fogják^^//
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Úgy tűnik mindkettőnknek sikerül egy kicsit lehiggadni az újabb hajbakapás után. Tényleg rommá törtem a seprűjét, még ha nem is teljesen az én hibám volt, mert hát ketten egy versenyseprűvel landolni szinte lehetetlen. Még így is többet hoztam ki a feladatból, mint amit lehetett fájós bokával és azért rendesen megijedve, hogy az az erdő tényleg durva és nem szabad csak úgy a közelébe menni. - Szóval olasz vagy? Az ottani suli milyen? Én a Bauxbatonsból jöttem, de nem gondoltam, hogy ilyen a Roxfort, miközben annyi jót mondanak róla. - húzom el a számat. Eddig valahogy nem lett a szívem csücske a hely, persze lehet hogy én tettem túlságosan magasra a lécet, vagy szimplán mások az elvárásaim. Mondjuk őt legalább hívták, nekem pedig nem volt más választásom, mert csak itt tudom helyrehozni azt, amit odahaza elszúrtam. Muszáj megmutatnom, hogy mire vagyok képes és igen ehhez meg kell tanulnom kezelni a dühömet is, amit azért igen nehéz hirtelen haragú révén. Most is jó eséllyel ez rajta múlt elsősorban, hiszen én simán beviharzottam volna ha a bokám nem akadályoz, amit megpróbált szétkapni az a farkas. - Igen, az tuti, hogy nem megyek mégegyszer az erdő közelébe se és főleg nem fogok a fák között futni. Most is elég rossz vége lett. - azért a kérdésére kissé elgondolkodom, de igen az alapján, hogy egyből a seprűjét hívta elég esélyes, hogy ugyanezért lehetünk itt. - Az kviddics válogatott igaz? Azért hívtak? - kérdezek most már én is vissza, ami alapján már egyértelmű, hogy igen, én is azért vagyok itt, hogy jelentkezzek és megmutassam, hogy mire vagyok képes. A szólongatására nem sokára meg is érkezik egy fiatal barna hajú lány, aki biztosan valamiféle segítő lehet itt, mert nem tűnik idősnek, hogy konkrét dolgozó legyen. Elmotyog valami most már átveszemet, hogy aztán átvegyen Robbytól. - Mégegyszer kösz! Sienna vagyok, Sienna Parkin. - mutatkozom még be gyorsan, mert a lány úgy fest minél előbb szeretne a szárnyai alá venni és már támogat is be a gyengélkedőre, hogy ott majd megnézze a sérülésemet. Közben egy idősebb nő is érkezik, de Roby orrát egy sima varázslattal szépen a helyére roppantja, hogy aztán noszogassa kicsit, hogy el is mehet, az arcát már kénytelen lesz magának megmosni.
//Köszönöm a játékot! Esetleg nem fogják megölni egymást majd a csapatban. //
//
//