2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem célom, hogy direkt összevesszek bárkivel, noha én magam a latin virtus szerint az élő fába is bele tudok kötni. Azt sem szoktam meg, hogy lányokkal üvöltözök, de ez most olyan riasztó helyzet volt, amit még én sem tudtam jobban kezelni. Róma nyűzsgő nagyvárosához képest egy erdőben edzeni nyugodt ötletnek tűnt, a farkasokra viszont nem számítottam. Sem pedig bárki másra, akit nekem kell megmentenem. Azért is vagyok hajtó, mert kell a napi sikerélmény a gólokban, ha nem passzolják a kvaffot, hát elveszem a másik csapattól, de akár a saját társamtól is. Az anyám egykeként nevelt fel, tisztára be vagyok gőzölve attól, hogy mit lehet, vagy mit nem lehet, s az, hogy anyagilag meg tudott adni, amit csak lehet, nem igazán oldotta a gátlásaimat, amit a nagy hangommal kompenzálok. Az apámat sosem ismertem, és most sem nagyon vagyok oda az ötletért, hogy összefuthatok vele. – Én sem így nőttem fel, Itáliában teljesen más. Nem is jöttem volna ide, ha nem hívnak. – Végül befejezzük a veszekedést, én is átgondolom, hogy miért húztam fel magamat. Talán azért, mert reméltem, hogy a pár napban, amióta itt vagyok, alakul valami azzal a még számomra is cuki háztárs csajjal, Edith-el, de aztán kiderült hogy valami hülyegyerekkel múlatja az időt, akiről én simán azt mondanám, hogy a srácokért van oda. Mekkora melléfogás ez a részemről. És kellett nekem egy csípős nyelvű francia csajba botlanom! Lehet, hogy Edith pont miattam nem jön kviddicsezni, mert nem akar balhét? Francba! – Áh mindegy, javítható. Asszem. Inkább te legyél jobban. Csúnya karmolás. Legközelebb ne menjünk olyan mélyre. Tehát te is új vagy. Jól sejtem, hogy ugyanazért vagyunk itt? – Kérdezek vissza betámogatva a gyengélkedős folyosóra, de már fennhangon szólogatok egy medimágust, hogy minél kevesebbet kelljen fél lábon ugrálnia. Na nem mintha rossz lenne egy a tapadós összebújás, de a végén még elkalandozik a kezem, akkor még a fogaimat is kiveri ezzel a mentalitással.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Ha nem akarná rámkenni az egészet valószínűleg nem csattanok fel ennyire, de hát sosem a türelmemről és a higgadtságomról voltam híres. Tudom, hogy pont ez az, amit kezelnem kellene, vagy legalábbis megkellene tanulnom kezelni, de sajnos eddig még nem sok sikerrel jártam egy ügyben, most pedig még a lábam is fáj, szóval talán érthető, ha kimondottan rosszul kezelem a helyzetet, úgyhogy simán puffogva megpróbálom faképnél hagyni és lelépni inkább. Szegénynek pedig rendesen helyben hagytam a seprűjét, de még ezért se kérek bocsánatot, főleg ha eleve így viselkedik velem. A morgás után persze a nagy lelépés se sikerül, de alig tudok ráállni a lábamra és az ajtót se olyan egyszerű kinyitni, szóval rendesen elakadok és már csak azt veszem észre, hogy mégis csak mellém lép, hogy segítsen. Na jó azért ezen meglepődöm kicsit, bár tényleg elég bunkón viselkedett itt a végén, de én se voltam sokkal különb. Nagy levegőt veszek hát és összeszorítom a számat. Gyakorolnom kellene ezt a higgadtság dolgot és talán ez most erre pont megfelelő apropó. - Kösz. - bököm ki végül egészen halkan, mert nem szokásom beismerni a vereséget és egyébként sem szoktam bocsánatot se kérni, most viszont nagyon úgy fest, hogy kénytelen leszek, ami nagyon nem tetszik! - Jah, csak a másik irányból, ha jól sejtem. Annyira idióta ez a hely! Mozgó lépcsők, egy erdő, ahol veszélyes dolgok vannak. A fene gondolta, hogy tényleg még csak a szélén se lehet futni egyet. Ezt mégis hogy gondolják? - rázom meg a fejemet. Az egész hely annyira más, mint otthon és még nem sikerült megszoknom és egyáltalán nem értek egyet ezzel a sok furcsasággal, ami itt van, sőt kifejezetten zavarónak érzem őket. - Bocs a... seprűd miatt. - bököm ki végül, amikor már sikerül bejutni az ajtón és így, hogy a karjára támaszkodom még a haladás is egészen emberi tempóban zajlik, bár a bokám fáj, mint a fene, de valószínűleg most már azért megmaradok. Igazából tényleg nem értem, hogyan lehet egy ilyen veszélyes hely egy iskola mellett, vagy akkor konkrétan zárják le valami kerítéssel, mert csak annyi, hogy tiltott még semmit sem jelent, hiszen láttam én már futólag olyat, aki arra lófrált és láthatóan nem csak én nem vettem elég komolyan ezt a tiltott dolgot.
Tisztára szédelgek, én arról nem tehetek, hogy én a hátunkat védtem, ő meg úgy landolt, mint egy kezdő. Jó kemény feje van, csoda, hogy nem mázolok bele a hajába egy liter vért, mert már szinte ömlik. Na jó, ez költöi túlzás, inkább csak folydogál, ám a szikrázó fájdalomtól úgy érzékelem, hogy tényleg csak úgy dől belőlem. Természetes, hogy őt hibáztatom, hiszen átadtam az irányítás jogát, én botor azt hittem, hogy egy olyan remek seprűvel mint az enyém, senki sem tud hibázni. Ám a névtelen lány, aki még be sem mutatkozott, szinte beleáll vele a földbe. – Hogy mi? Hallod, hogy mit beszélsz? Én hátrafelé figyeltem, de minek is vagyok olyan előzékeny, hogy megmentelek, és hagyom, hogy repülj a seprűmön? Én kérek elnézést! – Csattanok fel most már én is nagyobb erővel, Lehet, hogy ott kellett volna hagynom. Vagy csak rápattanni a seprűre, őt potyautasként elcipelni magammal, de ennyi. Hiszen neki áll feljebb, és még engem hibáztat azért is, mert szóvá teszem, hogy mekkorát bénázott. Ezek után jogos, hogy hiába segítenék, nem kell neki a gyógyításom. – Kérlek! Nekem aztán mindegy! – Rántok egyet sértődötten a vállamon, ha még annyi tartás sincsen benne, hogy legalább a gyengélkedőig segítsek, akkor minek töröm magamat? Az olasz úriember stílus nem való akárkinek. Ha valaki ennyire arrogáns, mint ez a lány.. Hát vessen magára. A lába viszont tényleg ronda, azért sajnálom, hiszen emberfeletti reflexek kellettek volna, hogy elkerülje a karmolást. Mindenesetre megyek a nyomában, markolászva a rútul járt seprűt. A lábammal nincsen gondom, még a gyomrom sem kavarodott fel, csak az orrom fáj de rendesen, azt is a csaj okozta. – Na nem, ennyire még én sem vagyok szemét, bármit is hiszel. Támaszkodj rám, ráérsz később is üvölteni. – Lépek oda mellé, hogy ne kelljen bicegnie, és a karomat nyújtom. – Mit kerestél annyira mélyen az erdőben? Te is azon a hülye ösvényen indultál el, amiről senki nem írja, hogy hova vezet? – Csóválom a fejemet, én meg azt hittem, hogy a futók számára alakították ki azt a csapást, hiszen nem az erdőszélén haladt, hanem a sűrűjébe, ahol más nem zavarhat. Ha új, mint én, és állítólag repülni jön, akkor nem lehet, hogy ő is kviddicsezni jött? Ajjajj.. hát nem fogom tudni kikerülni.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Végre sikerül seprűháton elhúznunk a környékről is és az iskola előtt majdnem közvetlenül mutatok be egy nem túl kecses kandolást, de hát az a helyzet, hogy ezek a seprűk nem két emberre vannak tervezve. Így is csoda, hogy megúsztuk. Milyen már, hogy ilyen veszélyeknek vannak itt kitéve a diákok egyáltlán? Jesszus! Rendben van, hogy ne menj be az erdőbe, de akkor nem kellene itt lennie annak az erdőnek, vagy szimplán körbe kellene keríteni valami vaskos kerítéssel, vagy tudom is én. Azért a dicsérő szóra kihúzom kicsit magamat még a nagy földetérés előtt, arra pedig kissé felszisszenek, amikor megfejeli a tarkómat. - Az nem fest valami jól. - könyökölök fel immár a földön elterülve, miután sikerült leszállni. A lábam rendesen hasogat, de ő se néz ki sokkal jobban. Úgy festünk, mint egy vert sereg, és végül is csoda, hogy megúsztuk a dolgot, szóval mondhatni a farkasok győztek, csak mi sikeresen elszöktünk előlük, de ha az nem sikerül akkor mostanra már tuti farkaseledel lenne belőlünk. Belegondolni is rossz. Az apám tuti, hogy baromi nagy balhét vert volna ki, ha itt tépnek szét a vadállatok a helyett, hogy kiköszörüljem azt a kis incidenst az ominózus meccsem után. - Hogy mi? - szökken fel mostmár a szemöldököm és villámokat szór a tekintetem, ahogyan rám próbálja kenni az egészet. Még hogy az én hibám? - Aki gyakorlottan repül tudja, hogy mikor kell magát tartani és nem csak úgy kezdő módjára előrebukni. Mon Dieu! - ennyit a kényelmes fekvéstől. Felhúzom magamat annyira, hogy akármennyire is fáj a lábam és vérzik mégis állásba tornázzam magamat. - Kösz, nem kell, majd ellátnak normálisan. - vetem oda dacosan, hiába próbálja bekötözni a lábamat. Még azt nem tudom, hogy mit mondok a helyett, ami valójában történt, de majd szépen kimagyarázom. Mondjuk elakadtam valami hülye növényben, aminek túl sok volt a tüskéje, vagy ilyesmi. A srác mondjuk elég nyomorultul fest a bedagadt és vérző orrával. Ha nem lett volna undok még az is lehet, hogy segítek neki, de így.. baromira nem érdemli meg! Úgy fest rendesen repülni se tud, szóval még jó, hogy én irányítottam a seprűt, mert akkor lehet, hogy már a leszálláskor eleve szörnyet halunk. Még azért vetek rá egy pillantást, hogy nem fog-e itt belefulladni a nyomorult a saját vérébe, aztán a tekintetem a seprűre siklik, ami elég ramaty állapotba került, de mivel nem az enyém, annyira nem hat meg. Aztán simán hátat fordítok neki és nekifeszülve a nagy kétszárnyas ajtónak kellő vehemenciával távozóra fogom. Az persze más kérdés, hogy az igazán hatásos jelenet az lenne, ha hirtelen hagyhatnám faképnél, viszont mivel a bokám pocsékul fest ráállni is alig tudok csak kínlódva bicegve, az ajtó pedig nagy és nehéz úgyhogy a kinyitása is kis küzdelemmel jár. Így a hirtelen távozást elbukom, de azért megpróbálom szépen faképnél hagyni, amúgy is miért ne hagyná, amikor rámkenné az egészet? Rémes alak!
Az egy dolog hogy én eléggé magamnak való vagyok, nem véletlen, hogy így osztott be a süveg. Nagyon is hasonlítunk egymásra, Alex meg én. A süveg is ugyanoda osztott be minket, amennyire halottam, noha sem őt, sem az apámat még nem ismerem személyesen. Ennek is eljön majd az ideje. A lány viszont.. még jelvényt sem látok rajta sehol, a nevét sem tudom. Nem udvariaskodtunk, inkább jól összekaptunk, a pálcája eltört az ütközésben, vagy az esésben, aztán jöttek a farkasok. Nem úgy fest, mintha ő pálca nélkül valami durva képességgel meg tudná védeni magát. Még én is hallottam róla, hogy itt a Roxfortban több egyetemista is van, akik olyan elemi tudományok birtokában vannak, hogy még pálca sem kell hozzá. Na persze tipikus, hogy pont akivel bajba kerülök, az is új, mint én magam. Felszisszenek a sérülését látva, mintha nekem fájt volna, amit ő kapott. Na nem szolidarításból, inkább csak nem bírom a vért, meg ha más szenved. Ettől még nem leszek hős lovag. Felhorkantok, amikor kijelenti, hogy mennyire jó seprűlovas. Hogy oda ne rohanjak! De legalább nem valami bénaság. A pálcámmal dobok néhány hátráltató átkot, hogy ne a torkunkon csattanjanak a farkasagyarak, a lány derekába kapaszkodom, ha pedig le akarna rúgni magáról, akkor eszközöm még utánalövök, hogy ő se ússza meg élve. – Bravissimo! – Ciccentek, amikor egészen ügyes manóvert vesz. Nem az ő alkatára van méretezve a seprű, de aki tud repülni, az bármin elboldulul. Én pedig szeretem a kazimatikus bellákat. Még a biztonság kedvéért lövök néhány átkot, hogy védjem az utunkat, aztán szinte becsapódunk a földbe. A seprű párnázását minimum meg kell javítani, két főt nem igazán tanácsot egy versenyjárművön szállítani. A vége pedig úgy össze van gabalyodva. Amikor lefékez, az utolsó pillanatban sikerül rosszul mozdulnom, és úgy előrebukok, hogy még sikerül is a tarkóját megküldenem az orrommal. Lüktető fájdalom terjed gyorsa az egész arcomban, ahogyan a földre csüccsenek. – Putta madonna! – Mázolom el a csordogáló vért az alkarommal. Én aztán beleállok bármilyen kakaskodásba, nem véletlenül vagyok hajtó, bármit ki kell bírni. De hogy már az első napon szinte betörjön az orrom... a kviddicspályán kívül! – A te hibád volt, egyértelmű. De nem repülsz olyan rosszul, ez jó pont. – Vélekedek elgondolkozva, és az elterült lány lábára nézek. Hát eléggé megkapták, az biztos. A pálcám még úgyis a kezemben van, egy gyógykötéssel átpólyázom, azzal el tud bicegni minimum a gyengélkedőig, vagy a szobájába. Az orrom tisztára be van dugulva a vértől, és még mindig csordogál. A francba!
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
A kérdésére nem is reagálok. Ahogyan sejti ennél több gőg szorult belém, hogy felvállaljam, hogy tényleg kezdek betojni. Egy sima futásnak indult és a fene se gondolta, hogy ennyire komoly kell venni ezt a ne menj a Tiltott Rengetegbe dumát, mert tiltott. Csomó mindent mondanak a gyerekeknek és csak mert elhiszik ezért valóságossá is válik a szemükben, de én sose voltam egy betoji alak, hogy mindent csak úgy bevegyek. Most viszont kezd tényleg szorult lenni a helyzetünk, bár legalább nem egy medve emelkedik fel előttünk, habár nem vagyok benne biztos, hogy jobb-e a több farkas, mint az egy medve, főleg hogy nekem még a pálcám is megrepedt. - Áu! - kapom el a lábamat, amikor rám tolat, miután megtorpanok a mögöttünk is megjelenő farkas miatt, sőt oldalt is vannak. A jó életbe, ez már tényleg nem tréfa! Hogy fognak elszámolni a szüleimmel, ha dobozban viszik vissza a maradványaimat? A kérdésére csak lassan eszmélek. Mintha félfüllel hallottam volna a szempár figyelése közben, hogy a seprűjét hívta, de most tudatosul csak bennem, hogy tényleg egy seprű érkezik a megmentésünkre. - Azt tudok a legjobban, húzzunk már el innen! - gyakorlott mozdulattal pattanok fel a seprűjére. Persze az enyémmel sokkal többre mennénk, de miután a pálcám javításra szorul nem igazán panaszkodhatok. Nagyjából tényleg annyi időnk van, hogy pofán lőjön egy farkast, mert egyszerre ugrik mind a négy, épp hogy sikerül kilőni a seprűvel. Felsikoltok így is, amikor érzem a bokám körül a karmolást, ami lecsúszik ugyan, de ettől még nem kevésbé fájdalmas. Gyakorlott mozdulattal fekszem rá a seprűre és az sem zavar, ha belém kapaszkodik, de nem jelent gondot, hogy tökéletesen irányítsam és felemelkedve végre elég távol kerüljünk a farkasoktól. Persze a seprű nem épp arra van kitalálva, hogy kettőnket is elbírjon, úgyhogy elég rendesen szenved szegény, de szerencsére mindketten elég edzettek vagyunk, hogy ne legyenek rajtunk feleslegesen plusz kilók, így annyit sikerül haladni, hogy elérjük az udvart és kikerüljünk a fák fölül. Akkor irányítom csak a kissé szenvedő seprűt a fű irányába, hogy végül valahol a bejárati ajtó előtt sikerüljön kissé döcögősen földet érnünk. Mit döcögősen, gyakorlatilag majdhogynem becsapódunk hiába igyekszem tompítani az esést. Állati jó lesz, hogy az első válogatómra úgy megyek majd, mint aki verekedésbe keveredett. Még jó, hogy a repüléshez nincs annyira nagy szükség a lábra, mert rendesen lüktet a bokám, ahol megkarmolt az a dög. - Ez elég meleg helyzet volt. - nem vagyok úrilány, úgyhogy nem is tettetem magamat annak úgyhogy simán pihegve terülök el a fűben, hogy kicsit lassuljon a szívverésem. A bokámat egyelőre még nem nézem meg, fáj az a nélkül is, hogy nézegetném, nem fog kevésbé fájni, ha látom is hány karmolásnyom húzódik rajta végig és mennyire szivárog belőle a vér.
Fürkészőn mérem végig, akár hasonlíthatnánk is, hiszen ő is a Tiltott rengeteget választott a futásra, s hozzám hasonlóan nagyszájú, kötekedő alak. Én aztán nem félek senkitől, és nem hagyom magamat leugatni. A lány szinte minden pillantásában ott a gőg, a felszegett áll, szinte már elvárja, hogy nekimenjek a szavaimmal, én pedig nem vagyok rest, szíves örömest kapok az alkalmon, egyébként is olyan vagyok, mintha egy kocsmában éltem volna le az életemet. Az olasz kviddicsezők nagyhangúak, mentalitásban pedig a ki ha én nem, s tisztességes apamodell nélkül az idősebb társaimhoz kellett felnőnöm. Ez azt jelenti, hogy ha halkabb, alacsonyabb, csóróbb vagyok bárkinél, akkor csak kispadon lehet a helyem. – Talán félsz? – Kérdezem kihívóan, mintha valami egymásnak feszülő kőszobrok lennénk. A kastély számomra is új, megannyi rejtélyt tartalmaz, engem viszont csak az zavar, hogy Alex miatt az apám is gyakori vendég. Jó lenne elkerülni, legalább egy darabig. Az anyámnak végülis meg kell bocsájtanom, még ha vér szerint nem is az igazi, de legalább nem hagyta, hogy elkallódjak. Felhorkanva megvonom a vállamat, ha ennyire jól megy neki.. Mások meg szokták köszönni, ha gáláns vagyok.. A pálcámat a bokrokon tartva vízszintes vonalakat húzok, hogy minél nagyobb szögben védjem magunkat, bármi is ugrik ki. – Farkas.. óbaszki, ne már.. – Na jó, akkor mégse vagyok annyira bátor. Azt hittem, hogy ez az erdőség inkább amolyan ligetszerű, csupa bambi meg kisnyuszi lakja, netán fácánok. Hogy jön ide farkas? Az nem valami messzi északi vidéken lakik? Olaszországban nincsenek farkasok! Elkapom a könyökét automatikusan, hogy most ne essen el, ha véletlenül megtántorodna, figyeltem rá a szemem sarkából. De csak annyire, mert simán a lábára hátrálok. – Mondd, hogy legalább kicsit tudsz repülni.. – Ha nekem kell még őt is tartanom.. Más esetben biztosan izgalmasnak tűnik, de lássuk be, a seprűket egy főre tervezték. Már jön is a fák felett, de ha addig ránk ugrik ez a kettő.. Négy.. Madonna Mia! A hátamat nekivetem a lányénak, hogy a seprű irányában ő legyen, nálam a pálca, akkor majd fejbelövöm a farkasokat, ha valemelyik elrugaszkodna. – Na most bella! Ugrás!
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Igazából mondhatnám azt, hogy igaza van, de azzal beismerném a hibámat és Sienna Parkin soha nem ismeri el, hogy hibázik, mert soha nem szokott hibázni! Szóval csak konokul hallgatok hiába az éles hang és a visszakérdezés a részéről, inkább felállok és leporolom magamat, még a kezét se fogadom el. Tény, hogy akár sokkal rosszabb is lehetett volna a vége, de nem így lett, szóval mindegy nem? Az viszont már sokkal kellemetlenebb, hogy még mindig hallom a zajt a fák közül és mintha határozottan közeledne. Amennyit pedig erről az erdőről hallottam azóta, hogy itt vagyok... Nem mondom, hogy kezdek megijedni, de hiszen okkal osztott az az öreg sapka a Griffendélbe, de azért tény, hogy kissé ijesztő kezd lenni a helyzet, főleg hogy az előkerülő pálcám is meg van repedve. A jó ég tudja, hogy javítható-e, de ha igen akkor sem most azonnal. Pálcával a kezemben azért bátrabb lennék, de így gyakorlatilag védtelenül már nem annyira. - Akkor te is új vagy remek! Én azt hallottam, hogy nem épp a legbiztonságosabb hely, de miután kiderült, hogy itt még a lépcsők is mozognak nem vettem ezt sem annyira komolyan. - vonom meg a vállamat, hiszen őszintén szólva a mozgó lépcső se tűnik épp a legveszélytelenebbnek, szóval egy erdő, ami tiltott. Oké a kicsiknek, akik még nem tudnak mit kezdeni magukkal egy veszélyesebb helyzetben, na de én már egyetemista vagyok. - Kösz, de nekem is futja rá. - húzom el a számat az odadobott nagyzoló dumára. Még hogy kifizeti! Én is meg tudom oldani, de most és itt nem és ez a nagyobb probléma, de nehogy már valami csórónak nézzen, aki nem tud venni egy új pálcát, vagy kifizetni egy meglévő javíttatását. Az pedig mennyire jó ötlet, hogy a seprűjét hívja! A francba, hogy én nem tehetem meg! - Mit tudom én, farkas? Ha nagyobb lenne látnánk. - nem tudna megbújni a bokrok takarásában mondjuk egy kentaur, vagy vérfarkas, bár nincs éjszaka, de a jó ég tudja mibe lehet itt boltani, sőt hallottam olyasmit már, hogy vannak olyan vérfarkasok, akik akármikor képesek átalakulni, bár ez lehet, hogy csak valami buta legenda. Mindenesetre hátrálok mögötte, és ezúttal nem zavar, hogy lovagias. Nála van pálca, amit eszem ágában sincs elvenni tőle, hiszen az övé, nekem úgy se engedelmeskedne és nem szeretnék kockáztatni, hogy mindkettőnket széttép valami. - A francba! - akad el a lábam egy göcsörtös valamiben, amitől sikerül rosszul lépnem és majdnem a hátsómra esem, de végül csak megtalálom az egyensúlyomat, viszont most már a fák közül kiemelkedik egy méretes farkas. Tényleg farkas, a nagyobb gond, hogy mostmár magam mögött is meghallok egy reccsenést, amire eddig nem figyeltünk fel. - Azt hiszem... gáz van. - nagyot nyelek és bár hátrálni kellene, de most már megtorpanok, úgyhogy ha Roby nem áll meg, akkor tuti, hogy nekem ütődik. Óvatosan fordulok meg félig, hogy lássam, amitől tartottam. Mögöttünk is van egy...
- Te is nekem jöttél, most akkor ki is a hibás? – Kérdezek vissza éles hangon. Csak mert én nem estem el, az a saját erőm miatt volt, de simán fellökhetett volna. És úgy támad nekem, mintha ő megpróbált volna kicsit is kitérni, ám nem, teljes erőből jött nekem. Csoda, hogy nem fejeltünk össze. Az amúgy sem jó kedvemhez pluszban hozzájön ez a baleset, és még velem veszekszik az ismeretlen lány. Más esetben lehet, hogy elővenném a mézesmázas oldalamat, hogy majd kárpótolom, ha már úgyse jár erre senki, ám úgy el vagyok gondolkozva, hogy cseppet sem tudom értékelni a szenvedélyes stílusát. Franc fog leállni vele vitatkozni. A kezemet se fogadja el, csak feltápászkodik, én meg követem a tekintetét, szinte mellé lépve. – Nem sokat. Csak egy erdő. Tegnapelőtt jöttem, kviddicsezni hívtak. – Most én vetem oda neki, ám én is figyelem a fákat, a reccsenés azt jelzi, hogy jár itt valaki más is. A futástól alaposan meg lehetünk izzadva, de mivel ez mindkettőnkre igaz, fel se tűnik az esetleges szag. Előkapja a pálcáját, ami láthatóan el van törve. Gálánsan intek. – Kifizetem. – Mintha csak arról lenne szó, hogy pénzzel meg lehet oldani mindent. Márpedig én így szoktam. A sajátomat előkapom, az bezzeg ép és makulátlan, az ütközést csak a bordáim bánták. – Invito.. seprű! – Intek halkan, ám az iskolai szobámból jó pár perc, amíg a varázseszköz ideér, már ha idetalál, ám mágia vezeti az útját. Addig viszont.. Nem vagyok egy betoji alkat, ám az ismeretlennel szemben jobb nem kockáztatni. Az eszembe se jut, hogy a lányt itt hagyjam. – Hátrálunk.. Mi a jó élet lehet ez? – Dünnyögöm elé lépve, ennyiben merül ki a lovagiasságom. Ha a hátam mögött most kikapja a pálcámat a kezemből, marha pipa leszek, ám adjunk egy esélyt annak, hogy nem olyan szemét, mint amennyire mogorva. A recsegés viszont közeledik, vélhetően a gazdája is.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
A jó ég tudja, hogy amit a fák között láttam vajon mi lehetett. Remélhetőleg csak egy szarvas és nem valami területét védő kentaur, esetleg valami vadabb lény. Nem vagyok jó elméletből. Persze ismerem az alapvető varázslényeket, de nem tudnék itt felsorolni minden erősséget és gyengeséget hozzájuk hirtelen. Amikor aztán sikerül a hátsómra ülni azért elpillantok még az előbbi irányba, de akkor már nem látok ott az ég világon semmit sem. Furcsa, nagyon furcsa! Bár bizonyára csak megijedt és tovább is állt, vagy csak egy kósza árnyék volt, amire kár volt a figyelememet odairányítani egyáltalán. Velem szemben a srác ugyan nem esik el, de láthatóan ő se boldog, főleg hogy még rá is förmedek, ő meg visszavág, amire már persze jócskán elhúzom a számat, úgyhogy amikor a kezét nyújtja akkor természetesen nem fogadom el. Nem szorulok én másra, fel tudok állni, maximum majd fájlalni fogom a hátsómat, de volt már ennél sokkal rosszabb is. - Csak, ha fellöknek. - vetem oda neki, hiszen még mindig nem kért bocsánatot! Ő se figyelt na! Az egy dolog, hogy igazából én se néztem előre, akár egy fának is nekiszaladhattam volna, de a fákat nagyjából felmértem és azok ugyebár nem mozognak. Vele csak azért nem számoltam, mert ő viszont igen, ezért ütköztünk össze. Nincs időm viszont, hogy újfent valami ahogyan ő mondta mogorva beszólással éljek, mert most már közelebbről hallok meg valami mozgolódást a fák között abban az irányban, ahol az előbb azt az árnyékot láttam. Azért erre már újra odakapom a fejemet, de még mindig nem látok semmit sem, csak egy újabb ág reccsenése jut el hozzám most már még közelebbről, talán csak 2-3 méterre van tőlünk... valami. - Na jó... mit tudsz erről a helyről? - oké a kis segédem, Anna mondott valamit az erdőről, meg hogy Tiltott, de nem is merészkedtem nagyon beljebb, igaz most hirtelen gőzöm sincs, hogy merre van a kastély. A franc, akkor mégis túlságosan eltájoltam magamat? Azért bár nem mondom, hogy be vagyok tojva, de egy kicsit meg vagyok ijedve, amit persze igyekszem palástolni, de előszedem a pálcámat, ami viszont legnagyobb bánatomra épp a farzsebemnél volt, így amikor előkerül és a kezembe veszem finoman felszikrázik és egyből észreveszem, hogy egy egészen vékony kis repedés fut végig rajta. Csoda, hogy nem tört kapásból ketté. - Remek! Ennek is pont most kellett... - ezen a ponton már nagyot nyelek, mert nem ismerem a srácot és nem tetszik, hogy kénytelen leszek rá hagyatkozni, főleg akkor ha netán valami farkas van előttünk. Pálcával még rendben, el lehet űzni simán egy vadat, na de pálca nélkül azért eléggé védtelen az ember. Nem vagyok harcos, nincs nálam semmiféle fegyver, maximum gyorsan futok, de nem hiszem, hogy le tudnék nyomni egy farkast, vagy kentaurt, vagy mi van még itt, főleg hogy nem is tudom merre kellene futni pontosan.
Van, amikor belerakok a fülembe zenét, ám itt az erdőben nem árt figyelni a neszekre, még csak azt kéne, hogy orvul oldalba bök egy vaddisznó, vagy ilyesmi. Ettől még ugyanúgy nem figyelek oda, csak kapkodom a lábaimat, azon dühöngve, hogy simán összefuthatok az apámmal az akaratom ellenére is. Tipikus, hogy nekem is abba az iskolába kellett jönnöm, ahol Alex tanul, vagy éppen gyakorta megfordul az öreg. Ám már nincs visszaút, McGreeny is itt hirdette meg az all stars kviddics csapatot. Majd megemberelem magamat, és hátha a fater elé állok, hogy bizony én vagyok az az eltitkolt trónörökös, akiről azt hitte, hogy halott. Nem tudom, hogy van-e értelme hibáztatnom, hiszen anya egy valódi helyett nevelt fel, mégis olyan kamunak érzem, hogy nem a vér szerinti családommal nőttem fel. Valahogy mintha mindig is bizonyítani akartam volna, hogy nem elég az, hogy az ember mindent megkap. A konkrurens lelki társat viszont tényleg nem látom, a kapucnis pulcsi zsebébe mélyesztem a kezemeimet, csupán a vállaimat használom a lendületvételre, úgy ugrok át a kimeredő gyökereken, hogy meg sem kell támasztani magamat. Légzésem ütemes, szapora szívverésem egészséges, jó kondi benyomását kelti, s cseppet sem fáradok le, mégis full átizzadom a ruhámat, a mellkasom már teljesen nedves a jóleső megerőltetéstől. Az utolsó pillanatban nézek csak fel, amikor valaki frontálisan belémjön. Én ugyan nem esek el, noha az ellentétes erők összeadódnak, ám egy fának tántorodom, a vállam úgy sajog, mint a kurvaélet, ha összefejelünk, akkor még be is ájulunk szerintem. A vállamra tapasztom a kezemet, a kapucnimat így nem is vetem hátra, csak a szikrákat szóró pilláim mögül ízlelem a francia káromkodást. – Miért, te szimplán vak vagy? – Kérdezem kihívó pillantással. Aztán mégis nyújtom a kezemet, ennyire még én sem vagyok bunkó, hogy egy földön ücsörgő lányt ott hagyjak. Olasznak lenni jár egy nagyfokú eleganciával, még akkor is, ha versengő típus vagyok, de aki már a padlón van, abba nem rúgok bele. Nem kérek viszont bocsánatot, ezt tegye meg ő. Jó nagy erővel jött belém, ő is hibás, ám ezen már kár rágódni. Különben meg elég mélyen vagyunk az erdőben, hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. – Mindig ilyen mogorva vagy? – Még azelőtt segítem fel, hogy feltápászkodik, és leporolja magát. Az más kérdés, hogy ha nem fogadja el a kezemet, akkor nem csinálok hülyét magamból, hogy erőltessem.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Ez is meg volt. A házam kviddics csapatába nem volt nehéz bekerülni, na de ebbe az Allstarba... A francokat, hogy a nevem és a tudásom nem elég rá, hogy fix helyem legyen és hogy még meg is versenyeztetnek azért, hogy lehessek hajtó, amikor az az én posztom! Elég morcosan indult hát a mai napom miután mindez kiderült. Nem gondoltam, hogy még vetélkednem is kell azért, hogy azt csináljam, amiben jó vagyok, vagy egyáltalán bekerüljek a kezdő csapatba. Barom azt a McGreenyt, ismerem a pályafutását is és a nevét, sőt kifejezetten csalódott voltam, amikor abbahagyta a játékot, na de ez a húzás azért nem tetszik most. Bár lehet, hogy felülről kapta az utasítást és ő csak az edző. Mindig vannak, akik a fejed felett találják ki, hogy mit lehet, meg mit nem, ami baromi gáz persze, de a sport ezzel jár, szóval nem az edzőt írom le már előre. Egyébként is mindig azt szomtem csinálni, amit elvárnak tőlem, mármint az edzők esetén. A csapattársaim ügye már más kérdés persze, ők nem felettem állnak, szóval ha nem úgy játszanak, ahogyan kéne akkor felhatalmazva érzem magamat, hogy ezt szóvá is tegyem. A délelőtti futás pedig tökéletes a feszültség levezetésre. A hajam lófarokba fogva, mert az anyutól örökölt igen rakoncátlan tincsek hajlamosak lennének mindenfelé szállni, ha nem fognám őket össze és ez futás közben azért nem ideális. A fák és gyökerek között ügyesen szökellve cikázok, ezzel nem csak erősítve és az állóképességemet szinten tartva, hanem a reflexeimet is élesítve. A gond csak az, hogy a Bauxbatons mellett nem volt ilyen erdő, szóval amikor meglátok valami árnyat elsuhanni jobb oldalt nem tudom nem oda kapni a fejemet. Tovább futok miközben próbálom kisilabizálni, hogy mi a fenét is láthattam, így aztán... bumm! - Rohadt életbe! - fejezem be az egyébként franciául indult hosszas szitoksort, amikor úgy istenesen beleütközöm a pont velem szemben futó srácnak és jó eséllyel frankón lepattanunk egymásról bele az avarba, én legalábbis simán a hátsómon landolok. - Nem tudsz jobban figyelni?! - förmedek rá, miközben magamat porolgatva tápászkodom fel és a hátsómat porolva próbálok rájönni, hogy vajon mennyire fog ez fájni majd holnap. Persze őt korholom, pedig valójában én voltam a hibás, hiszen én néztem olyan vadul oldalra és nem arra amerre futok, de hát nem gyakori nálam, hogy beismerjem a hibáimat. Arra az ominózus esetre se mondtam, hogy elnézést kérnék a csapattársamtól. Ő volt a hibás, hogy nekimentem, mert pocsékul játszott azon a meccsen és miatta veszítettünk, szóval megérdemelte.
Még csak két napja vagyok itt, máris annyi minden történt. Ha messze akartam kerülni az apámtól, öngólt lőttem, mert ide jár a másik Maroni, Alex is, ráadásul szintén abban a házba, ahova engem is beosztottak, és az apám emiatt gyakorta tiszteletét teszi. Nem szántam rá magamat, hogy beszéljek vele, fogalmam sincsen, mit kéne mondanom. Tizennyolc hosszú éven át azt hittem, hogy félárva vagyok, aki felnevelt, valóban az anyám. Most, hogy nagykorú vagyok, bevallotta az igazságot, ettől még nem kéne megváltoznia az érzelmeimnek, hiszen ennél szeretőbb gondoskodást még egy vér szerinti családtól sem kaphattam volna, mégis, későnek érzem, hogy csak most áll elő vele. Mondhatnám, hogy szorít a gyémántcipő, ugyanis anyagilag is megvolt mindenem, de valóban pótolja az igazságot, hogy az embernek még kérnie sem kell, máris alátolnak mindent? Én aztán nem a piacon veszem a cuccaimat, hanem rendeltetem a méregdrága boltokból, ami nem márkás, azt már lenézően kezelem. A mágusiskola vége felé kértem hát magamat ide, hogy ne fussak össze a pont Rómában élő férfivel, meg hát a Roxfort kviddicscsapata méltán híres, már régóta nyaggattak, hogy jőjjek, próbáljam ki magamat. Végül miután minden egybevágott, rászántam magamat, úgy voltam vele, hogy ezzel egy kis időt is adok magamnak, hogy átgondoljam, mennyire haragszom a nevelőanyámnak, akit az igazinak hittem. Végtelenül elhagyatva érzem magamat, mert minden összeomolni látszik, engem pedig senki nem tanított meg alkalmazkodni.. Hogy anya egy másik halott anyából szedett ki, s életet lehet belém, egyszerre tűnik angyalinak, meg betegesnek. Csoda, hogy nincsenek rémálmaim. Hogy gyógyírt szerezzek a bajomra, leszólíttam a folyosókon egy babaarcú szépséget, megnyerően lehengerlő modorom még egy betonfalat is lebontana, és minden szépen ment, centikre voltam attól, hogy berángassam az egyik üres terembe, erre kiderült, hogy az egyik előljáró banya a rokona. Ez nagyon nem akar összejönni. Végül hagytam a fenébe, és megcéloztam a kviddicspályát, hogy szemrevételezzem. Erre vannak ott, valami buta gyakorlatot harmonizálnak össze. Marad hát az erdő. Melegítőnaciban, kapucnis pulcsiban futok, az erdő fái között ösvényt taposok magamnak, a gondolataimba mélyedbe kapkodom a lábaimat, a futás mindig megnyugtat. Nyár eleje van, tehát rendesen leizzadok a párás levegőben, de oda se neki, most senkit sem kell lenyűgöznöm.
||music:Going order|| words: 430 || just for you ▲▼
Néha előfordulnak balul elsült üzletek. De nem velem. Azt gondoltam ennél óvatosabb, és ügyesebb vagyok. Na, úgy fest mégsem. Nem ismertem túl közelről meg Fridát, de a verseny alatt mindent megtett a csapatért, és ezért kedveltem. Tényleg. Ha mondhatok ilyet, akkor a VMS alatt nem csak egy csaptatot, de egy családot is találtam. Most pedig attól tartok, hogy a lány már nem fog rám úgy nézni többé, mint eddig. Nem tudom mit hallhatott, de semmi olyat, amit kellett volna, vagy amibe önszántamból beavatnám. Igen szerencsétlen eset. Sajnos a lány elszaladt, mielőtt esélyem lett volna bárit is megmagyarázni neki. Például, hogy mért van szükségem Ansgarra, és ez részemről szigorúan csak üzlet. De akárhogy is, most egy másik helyszínt és időpontot kellett találnunk alkalmi üzleti partneremmel. S mivel nem akarok újabb hívatlan látogatókat, ezért a karámoktól kicsit beljebb a rengeteg szélén egy tisztásra esett a választásom. Pontosan megírtam Ansgarnak, hogy merre fog megtalálni, és mikor. Szokásomhoz híven kissé előbb érkezem. Most Hadnagy a thesztrálom hátán pihenek éppen. Szinte szórakozottan paskolom meg az állat nyakát. Ennyit megengedhetek magamnak. És meg is engedem. Így várakozok a srácra. Nem tudom, hogy ő mit gondolhat, vagy érezhet a Fridás incidens kapcsán. De az tény, hogy óvatosabbnak kell lennünk. Pedig a múltkor túl gyorsan zártuk rövidre a dolgokat, nem volt időnk mindent rendesen átbeszélni. Ez pedig nincs ínyemre. Több infót akarok hallani. Arról nem is szólva, hogy ismét van egy rendelési listám. Ráadásul nem is lesz olcsó lista... Carnivora lustán pihen egy magasabb faágon. Nem túl könnyen észrevehető helyen, de ha arról lenne szó, akkor gyorsan kész lenne támadni. Szerencsére, akit várok arra szükségem van, és nincsenek ártó szándékaink egymás felé. Hiszen neki is megvan a maga haszna ezen az egészen. Amikor egy bokor megrezzen a hátam mögött, akkor egy kérdéssel fordulok arra felé továbbra is Hadnagy hátán. - Ansgar? Te vagy? - félre értés ne essék. Nem ijedtem be. Csak hát itt sose tudni.
- Ó! - nyílik el a szám kissé, amikor kijavít, de pillanatok alatt be is csukom. Corvus esetében legszívesebben a fejemet verném a falba egy ilyen hiba miatt, de Tasha teljesen más eset. Ő talán jobban átsiklik a tévedések és félrebeszélések mellett, mint a mardekáros srác. - Azért bocsi –kérek elnézést a vétkemért, habár tisztában vagyok azzal az aprócska ténnyel, hogy ilyesmi bárkivel megeshet. - Őszintén szólva, én csak az újságokból tájékozódtam az eseményekről. Szerettem volna eljönni és megnézni, de még túl fiatal voltam és anyáék nem engedtek. Pedig könyörögtem érte eleget, állandóan a szüleim fülét rágtam a dologgal, de semmi haszna se volt. Az utolsó csepp részükről pedig az lehetett a pohárban, hogy még nagypapa is helyeselte a döntésüket. Reménykedtem abban, hogy legalább ő az én pártomra áll és felajánlja, hogy eljön velem, de nem. Akkor és ott kissé megorroltam rá, de szerencsére hamar túltettem magam a dolgon. - Voltak viszont képek az igazgatókról és azok alapján valóban Azkabanba való feje van – teszem még hozzá kissé eltűnődve a hallottakon. - És a Durmstrang sem éppen tiszta múltú iskola, rengeteg ott a fekete mágia, aki pedig ezt elnézi, az nem lehet egy szent lélek. Ha normális ember ülne ott is az igazgatói székbe, akkor nagy eséllyel gyökerestül kiirtaná ezeket a ténykedéseket, hiszen nem pont a legjobb útra tereli a fiatal diákokat. Mi több, az iskolának helyt adó országnak is rendet kellene tennie. Az ottani Mágiaügyi Minisztérium szintén szemet huny a kétes hírnév fölött, ami azért sok mindent elárul az ottani emberek felfogásáról és nézeteiről. - Igazi sárkányok közelében? - csillan fel a tekintetem, hiszen ezek a mesebeli lények a nagy kedvenceim. Mondjuk, leginkább csak a miniatűrjük és minden bizonnyal Christ azonnal széjjel átkoznám, ha esetleg egy sárkánytojással állítana be hozzám születésnapi ajándékként, de mindig szívesen hallgatom a róluk való beszámolókat. A velük foglalkozó embereket pedig kifejezetten csodálom is. Nem veszélytelen szakma ez. - Tényleg mágiával van átitatva a pikkelyük? Azt hallottam, azért olyan nehéz varázslatokat alkalmazni rajtuk – lelkesedem fel a téma hallatán, már-már annyira, hogy észre se veszem, hogy a lányt ez esetleg kényelmetlenül érintené. Hirtelen észreveszem azonban, hogy mozdul és rám szegezi a pálcáját, majd – mielőtt még védekezhetnék – a varázslat már mellbe is taszít és métereket repülök hátra, nekicsapódva egy fának. Rendesen beütöm a hátamat, de szerencsére nem súlyos, úgyhogy pár pillanat múltán már talpon is vagyok. A tagjaim még sajognak kissé, de oda se neki. Elvégre, sebezhetetlen vagyok. - Reducio! - célzok ezúttal Tasha helyett az őt rejtő kőhalomra, hogy csökkenthessem annak a méretét.
Felvontam a szemöldököm kissé a félreértésére, de megértem, hogy reflexszerűen erre gondolt. Hiába mondja, számít az ilyesmi Roxfortban, még ha a tanulók meggyőző százaléka nem egy bunkó paraszt, hogy ez alapján ítéljen meg másokat. Én most egyszerűen az amerikai származásra gondoltam, ami – szerencsére – tényleg abszolút nem számít Roxfortban - Nem arra a származásra, hanem a földrajzira gondoltam - helyesbítettem gyorsan - én is így hallottam, és az igazgatójukat nézve el is hiszem. Nem láttad a Trimágus Tusán a fejét? Azt pletykálják halálfaló volt. - - Sárkányrezervátum közepén nőttem fel, úgyhogy eléggé körbevett a dolog. Sárkányőr szeretnék lenni, ahhoz pedig jó jön - mondtam szűkszavúan, mert ez kicsit kényes téma nekem, még mindig bennem van a tüske, hogy egyetemre kell járnom ahelyett, hogy rögtön belevethettem volna magamat a munkába. Nem vagyok az az elmélyedő, tanuló típus. Ennek a csalódottságnak az emléke és a villámgyorsan hamuvá égő ág látványa – talán eltalálta gyorsító bűbájjal, kreatív védekezés - is elősegítette az újabb figyelmetlenségemet, amiért meg is fizettem, eltalált a levicorpussal, ami nemrégiben lett népszerű a folyosókon. Éreztem, hogy felránt a földről, fejrefordít. Szerencsére a korábbi után szorosabban fogtam a pálcámat, úgyhogy gyorsan nonverbálisan elvégeztem a liberacorpus bűbájt és fájdalmasan de törésmentesen landoltam a vállamon. A fenébe is ez fájt. Készen is álltam viszonozni a szívességet és rászegeztem még fektemben a pálcámat - Everte Statum – had repüljön ő is egyet. Közben gyorsan felpattantam és arrébb mozogtam, hogy egy kőhalom félig védjen a jövőben.
//Védekezés: 5, Támadás: 7 [You must be registered and logged in to see this link.]//
- Mintha a Roxfortban számítana az ilyesmi – vonom meg a vállam lazán. Engem nem zavarnak a sárvérűek, de a mardekárosok simán kiutálnak mindenkit. - Úgy hallottam, Európában a Durmstrangba fel sem veszik a mugli születésűeket. Tudsz erről valamit? Gyakran hallok mendemondákat az iskolákról, de személyesen eddig csak az Ivermorny és a Roxfort padjait koptattam, ahogy a családom jelentős része is. A Beauxbatons Franciaországban elméletileg igen arisztokratikus vonalat képvisel, míg a Durmstrang leginkább a mágia sötét oldalára fókuszál és eléggé megválogatják azokat a diákokat, akik majd náluk tanulhatnak. Talán Tasha nálam több hasznos információt tud ezekről a helyekről. Érdekes lenne minden iskolát körbejárni, akár látogatóként is. - Kár, hogy nem lehet egyszerre két tárgyat felvenni – álmodozom el egy pillanatra a szakosodás kérdését illetően, majd hanyagul megcsóválom a fejem. - Miért pont a bestiamester-szakot választottad? Állatok mellett nőttél fel, rajongsz értük vagy családi örökség? Chris az őrületbe kerget mindenkit a varázslények iránti rajongásával, szóval az ő szakválasztása leginkább szerelemből született, de akadnak olyanok is, akik a család nevét szeretnék tovább vinni, mint például Gillian a pálcakészítéssel. Személy szerint biztos vagyok abban, hogy egyszer majd ő fogja átvenni nagypapa boltját, habár egyelőre igen vicces elképzelni, amint felbukkan a pult mögött, hogy pálcát adhasson el. Valahogy nem illik a képbe. - Csak akad itt egy-két olyan diák, akikben jobban meg lehet bízni – vetem ellen, habár ebben én se vagyok azért olyan biztos. Sokan ezer örömmel nyomnak fel másokat, még abban az esetben is, ha előtte jóban voltak. Elég undorító dolog, de akadt már rá példa. Szóval igen, Tashának igaza van, néha nem árt óvatosnak lenni és megelőzni a nagyobb bajt. A lány időközben megcélozza a botot, én pedig megelőzném a bajt, de sajnos ezúttal nem sikerül kivédenem a bűbájt, simán hamuvá válik a bot és por alakban ér földet pillanatok alatt. Úgy döntök, talán nem ártana egy fokkal nagyobb szintre ugrani és némileg komolyabb bűbájt alkalmazni. - Levicorpus! - szegezem a pálcám Tasha irányába. A szívem mélyén azért remélem, hogy ki tudja védeni a varázslatom, hiszen nem szívesen lógatnám fel a levegőbe.
- Miket tud meg az ember, tele vagyunk bevándorlókkal – vigyorgok rá nyilvánvalóan nem ősgyökeres angol kinézetemmel alátámasztva a mondatomat. Nem tartozom azok közé, aki követi a családfákat tizedfokú unokatestvérig, de fontosnak tartom, hogy tudja az ember honnan jött. Legalább ő tudja, ha én nem. - Igazad van, hisz én is itt vagyok a szakosodás kellős közepén. Mind mindennek itt is az arany középút megtalálása a fontos – hagyom rá a szakosodás ügyét, de a – Szerintem a párbajnál jobb utólag orvoshoz futni, mint már az elején szemtanúkkal bajlódni. Mégis házirendsértés és egyebek. – eddig szerencsésen megúsztam itt a dolgokat, mindig mindenkinek sikerült megőriznie a józan eszét párbaj közben. Igaz az ember nem is áll le olyannal, akiben nem bízik meg e tekintettel. Örülök, hogy eltalálom a hátráltató bűbájjal, annak rendje és módja szerint meg is merevedik pár másodpercre. Viszont kicsit csalódottan kaptam el az ágat, a reményeim ellenére nem találta jól hátba ellenfelemet, hanem a kezemben landolt. De talán jobb is így, jobb ha kicsit lehűtöm az agyvizem, nem kellene felnyársalni a másikat, nem, hiszen ez nem komoly dolog… … Hohó csak nem el akarja lopni az amúgy célját vesztett botot? Ha kell neki, hát vigye, nem is bajlódom a védekezéssel, de küdök utána egy kis repetát. A varázslata kiszabja a kezemből a botot, repül is felé, de lendül a pálcám is, remélhetőleg eltalálom a repülő botot – és remélem nem őt – Piroinito –
- Én is amerikai vagyok – felelem a lány kérdését hallva, majd szélesen elmosolyodom: - Na ja, de közben anyám vérbeli Graves, az amerikai ágból, szóval igen, uncsitesók vagyunk. Nem is értem, miért dagad annyira a mellkasom a büszkeségtől. Angliában az Ollivander család igen régi és gazdag háznak számít, rengeteg híres felmenővel. Anyám pedig sikeresen beházasodott ebbe a családba. Az esküvőjükről még a mágikus sajtó is beszámolt annak idején. Ezek után nem csoda hát, hogy egyik hobbim a családfakutatás. Ilyen felmenőkkel senki se csodálkozna rajta. - Senki sem érthet mindenhez – jegyzem meg vállvonogatva. - Oké, jó dolog, ha mindenbe belekóstolsz, ezt aláírom, de valamire szakosodnia kell az embernek, nem igaz? Nem lehetsz egyszerre átoktörő és gyógyító is. Kisebb-nagyobb hátrányok előfordulnak mindenhol, de ez sajnos kivédhetetlen. Nem lehet mindenki minden terület hozzáértője. Ha valaki gyógyítónak készül, akkor nem árt, ha abban mélyül el jobban és nem az ereklyevadászat vagy rúnaismeret rejtelmeiben. Mondjuk, ha valamelyik páciensét átokkal bénítják le, akkor nem árt konyítania hozzá valamennyire, de sajnos, a komolyabb esetekhez nem fog tudni hozzákezdeni. - Azért talán nem ártana mellénk valaki, aki ért a sérülésekhez – jegyzem meg viccelődve, habár esetemben felesleges a dolog, hiszen a képességem révén aligha lesz bármiféle bajom ezektől a varázslatoktól. Tasha azonban ma nem teljesít túl jól, úgyhogy magamban elhatározom, hogy igenis kímélni fogom. Nem hiányzik számomra, hogy az én hülyeségem miatt sérüljön meg a kelleténél jobban. Hiába baráti a párbaj, ezek akkor is átkok és varázslatok, melyeket a legtöbb esetben más emberek ellen hoztak létre, nem véletlenül. Nem fogunk halálos mágiát alkalmazni, de akkor is... Óvatosnak kell lennem. - Úgy nézem, kezdesz bemelegedni – jegyzem meg egy elégedett vigyorral, miközben a helyemen állva, mindenre felkészülve várom a következő lépését. Ez teljesen olyan, mintha egy versenyen lennénk, szóval kezdem kifejezetten élvezni a dolgot. Minden idegszálam azt várja, hogy beinduljon a támadás és sikeresen kivédhessem. A következő varázslat azonban eltalál, én pedig észreveszem a második mozdulatot is, amelyet minden bizonnyal nonverbális mágia követ. Személy szerint nem remekelek benne, de úgy tűnik, Tasha számára nagyon is megy a dolog, hiszen már repül is felé az a faág, amit megcélzott vele. Kissé csalódottan veszem hát tudomásul, hogy az eddigi teljesítményem után most én maradok alul, de semmi gond, hiszen lesz még alkalmam visszavágni. - Invito ág! - kiáltom el magam, pálcámmal a Tashánál lévő ágacskára célozva. Szinte küldetésemnek érzem, hogy visszaszerezzem, mintha legalábbis valamiféle trófea lenne számomra vagy jutalom. Én is képes vagyok erre, habár a nonverbális varázslattal nem igazán próbálkozom. Elég nehéz a gyakorlatban alkalmazni.
Teátrálisan leporoltam magamat, inkább a rend kedvéért, mivel a talár portaszító bűbája jól tette a dolgát. Közben volt időm reagálni a szavaira is: - Chris amerikai, nem? Nem is tudtam, hogy az unokatestvéred. Ilyen szerteágazó az Ollivander család is? – csak órákon találkoztam a sráccal, egyetemi szinten bár megvan a nyitottság az új emberek iránt már mindenkinek megvan a kialakult baráti köre. A kívülről jövők is gyorsan magukra találnak és a szabad iskolából kijárás sem segíti az összetartó bandák kialakulását. - Nem is a tantervvel vagy seggeléssel van baj, hanem a túlzott specializáció veszélyeivel. A végén még ott állsz profi, teszem azt gyógyítóként, aztán egy pillanat alatt kizsebelnek a Zsebpiszok közben vagy a St Andrew's Auld Kirk-i éves vásáron egy amatőr csapdával. – felelek megjegyzésére. Hálásan vettem vissza a pálcámat, ami csípő forrósággal éreztette, hogy nem értékeli, hogy csak úgy elvesztem. Mindig is heves, morcos pálca volt, de nem hagy cserben és megtaláltuk a kezdeti nehézségek után a közös hangot. Megtörölgettem a talárom ujjában és megfogadtam, hogy engesztelésül jól megfényesítem majd este. - Persze folytassuk, nem történt semmi, csont nem tört, vér nem folyt – nyugtattam meg – és a kímélettel én óvatos lennék – jegyzem meg farkasvigyorral, hiszen fő az önbizalom és azért fel is szökik az agyvizem kicsit a sajnálatára, amit sosem kezeltem jól. Újra eltávolodtam tőle, nehogy esetleges pálcavesztés esetén mugli módszerrel akarja folytatni – ami hatékony önvédelem tud lenni óvatlan vagy önelégült ellenfélnél. Nem is teketóriázik tovább, úgy tűnik vége a teadélutánnak, érkezik a támadás egy kellemesen agyzavaró átok képében. - Protego – rántom fel a pálcámat, és megnyugodva látom, hogy a védekezésem végre sikeres. Nem teketóriázom, kombinációs támadásba lendülök – valószínűleg a felsülés táplálta heves bizonyítási vágyból is: - Obstructo – rikkantom, remélve, hogy helyére tapasztom, mivel egy nonverbális invito ág követi az előző átkot, melyet a csuklómozdulatomon azért kiszúrhat. A mögötte négy méterre heverő ágot célzom, tervek szerint el is találja.
//Védekezés: 9 Támadás ó: 9 [You must be registered and logged in to see this link.]//
Említettem már, hogy imádok párbajozni? Jó, itt nem az éles helyzetekre gondolok, hanem leginkább az iskolai alkalmakra. A tanórai párbajok is jók, de ez az igazi... Ketten összeállunk és mehet minden, ami csak eszünkbe jut. Senki sincs mellettünk, hogy felügyeljen ránk és nem kell folyamatosan azon aggódnunk, hogy helyes-e a pálcamozdulat. Elvégre, a varázslat sikere a lényeg, nincs igazam? Nem kell a túlbonyolított tankönyvi példákon agyalnunk. - Áá, kösz, nem, ez az unokatestvérem, Chris asztala – villantok felé egy mosolyt. Ismerheti a fiút, hiszen mindketten griffendélesek és ugyanaz a szakirány érdekli őket. Nagy eséllyel volt már alkalmuk egymáshoz. - Az sose gond, ha megy a mágia gyakorlati oldala is. Kissé egyhangú a tanmenet által előírt menetrendhez alkalmazkodni, nem gondolod? Jó tantárgy az SVK, ez vitathatatlan, de az, hogy egy tanár mondja meg, mit tehetek és mit nem... Kissé lehangoló. Ráadásul, Tashának igaza van abban, hogy kell némi reális tapasztalat is a dologban. Nem lesz mindig párna a seggem alatt, ha rosszul esem. Fel kell készülnöm arra, hogy elég rendesen megütöm majd magam, de éles helyzetekben a váratlan fájdalom ellenére is eszméletemnél kell lennem. - Hát ez nem megy ma túl fényesen – állapítom meg, amint a lány pálcáját megkaparintom, ő pedig hátratántorodik. - Biztos vagy abban, hogy folytatni szeretnéd? - pislogok felé kissé aggódó képet vágva. Nem szeretném, ha megsérülne, márpedig, amilyen formában ma van, ez igen könnyen menni fog számára. Nem tartom magam tökéletes párbajozónak, de úgy tűnik, jó napom van. Ami talán pont Tasha veszte is lesz elég hamar. Talán nem ártana kissé óvatosabban szórnom az átkokat, ha szegény ilyen rossz passzban van. Legalább nem sérül meg súlyosabban. - Persze, legfeljebb majd kíméletes leszek – nevetem el magam, miközben átnyújtom számára a pálcáját, majd visszatérek az eredeti helyemre. Ezúttal elég egyértelmű jelét adom a készülő támadásnak, hogy a lánynak is legyen esélye összeszednie magát. Nem szólalok meg, csak felemelem a pálcám, Tashára szegezem, majd elkiáltom magam: - Confundo! Ha az átkom célba ér, akkor a griffendéles leányzó koordinációs képességei olyanok lesznek, mint egy részeg emberé. Az egyensúly érzéke egy darabig semmissé lesz.
Nem gondoltam, hogy meg tudom lepni az átokkal, nem is ez volt a cél, kicsit a teszt, kicsit a „kezdjük már el” lendület hajtott. Így csak mosolyogtam a szekáló szavaira, nem hagyoam, hogy ilyen olcsón felhúzzon. A párbaj ritmusa viszont a várakozásom ellenére épp hogy nem gyorsult, hanem lassult, úgy látszik, tényleg szeret beszélgetéssel bealtatni. Lehet ez ilyen női taktika? Egy pillanatra sem lankadt a figyelmem, koncentrálok a csuklójára, a védekezési mozdulatából láthatóan ott lesz majd az első árulkodó mozdulat – ez jó párbajozó képességeket jelez előre, láttam már varázslót, aki a vállából, sőt volt, aki szégyenszemre a csípőjéből indította a varázslatokat, mint valami mugli lándzsahajító -, de azért válaszolok neki. - Nagyon szeretem, de csak akkor menj arra, ha fanatikus állatbarát vagy. Kicsit hiányzik is, hogy más területeken is edzésbe legyek. A terhelés viszont elég nagy ahhoz, hogy első évbe ne jelentkezzek keresztórákra, majd talán a következő… - …és jön a várt bűbáj. Fel vagyok készülve a támadására, ami nem is kivédhetetlenül gyors, de rosszul döntök, ahelyett, hogy az ellenbűbájjal megállítottam volna, félre akartam lépni a bűbáj útjából. Az egyenetlen talajon viszont szerencsétlenül belebotlottam egy gyökérbe elvesztettem egyensúlyom és simán a bűbáj elé szédültem. És lőn, a kedves pálcám repül is felé, engem pedig a bűbáj hátratántorított. Ezt a blamát. Nagyobb gyökér vagyok, mint a vesztemet okozó. - Igen, ide járunk, pont ezekért az életszagú tapasztalatért –- nevettem el magam kínomban és hálás voltam a sorsnak, hogy anyámtól örökölt bőrszínemen kevéssé feltűnő az elvörösödés. – hát bocsánat az első körös botrányos teljesítményemért –- szedem össze magamat – adsz még egy esélyt annak bizonyítására, hogy valójában használható párbajos vagyok? --
Tasha is előhúzza a pálcáját, de nem átkozom meg, hiszen látom, hogy lassan, óvatos mozdulatokkal veszi elől. Ezek szerint nem áll szándékában rögtön átkozódni, ami elég jó jel számomra. Van időm felkészülni, némileg ráhangolódni az esetleges, váratlan varázslatokra. Szerencsém van, kaptam rá elég időt. - Hát, nem is tudom – vonom meg a vállam, majd töprengve pillantok körbe a számomra ismeretlen helyen. - Ide jártok gyakorolni? Van egy-két sérülés a fák oldalán, melyeket nagy eséllyel az eltévedt, célba nem talált bűbájok okozhattak. Számomra a Szükség Szobája még mindig sokkal praktikusabbnak tűnik, de nem mindig zuhanhatok párnákra, ugyebár. Itt érhetnek komolyabb sérülések, ami ugyan nem csábító lehetőség számomra, de mivel sebezhetetlen vagyok, annyira nem érdekelnek a következmények. - Hát, ez most nem sikerült – vigyorodom el, miután egy elegáns csuklómozdulattal kivédem a kábításra irányuló támadását. - Ejnye, tudsz te ennél jobbat is, nem igaz? Elvégre, egyetemista, valamilyen szinten jobbnak kell nálam lennie és az iskolai pletykák alapján nem egy bénasággal állok szemben. A lány állítólag fürge és ügyes, ennek a kombónak pedig igenis működnie kellene. Esetleg csak az ellenfelei voltak bénák? Nem, ezt nem vonhatom le egyetlen támadásból, talán csak pont rossz napja van vagy még nem jött bele kellőképpen. - Bestiamester-szakra jársz, nem igaz? - teszem fel a kérdést, miközben a megfelelő pillanatra várok a támadásomhoz. Ez így lesz a való életben is, nem mindig olyankor érkezik a varázslat, amikor az ember lánya fel van rá készülve. Így némileg javíthatunk az ellustult reflexeinken is. Ez számomra pont kapóra is jön. Jó már egy kis gyakorlás a friss levegőn. Az edzéseink mostanában sorra el lettek halasztva. - Milyen? Érdekel a téma, hiszen még mindig nem tudom, milyen szakirányba kellene tovább mennem. A pálcám azonban továbbra is a kezemben, miközben azt fontolgatom, hogy vajon milyen varázslatot kellene ellőnöm. - Capitulatus! - szólalok meg az esetleges válasza közben hirtelen, majd megpróbálom lefegyverezni. Ennél komolyabb bűbájt egyelőre még nem szeretnék alkalmazni vele szemben. Elsőként melegedjünk be mindketten.
A fülelésem nem volt hiába, hallottam, hogy a távolban zörren a száraz avar, majd lassan a tompa lépéshangok is kivehetőek voltak. Erre el is lazultam kissé, nyugodtabban folytattam a nyújtást – aki nem figyel arra, hogy milyen zajt ver az nem tervez azonnali támadást. Azonban az harcra már felélezett idegeim nem engedték a teljes ellazulást – hiszen mi van, ha ez egy dupla csavaros, zajkeltéssel biztonságérzetbe ringató támadás? Az iskolai szociális hálójának áldozataként és is hajlamosabb vagyok az évfolyamtársaimon kívül a nálam idősebbeket háztól függetlenül jobban ismerni, míg a fiatalabbakkal kevesebb a kapcsolatom. A Griffendélen belül persze legalább mindenki nevét, és a közvetlenül alattam járókat is ismerem, hiszen ott még szorosabb az életkori kapcsolat. Az annál kisebbeknél inkább egy-egy kiemelkedő személyről jut fel hozzánk több információ, például Lizzyről, aki mint a kviddicscsapat tagja, ráadásul a Weasley ikrek utódja általánosabb ismertségnek örvend. Kicsit csodálkoztam amikor megkeresett, nem gondoltam volna, hogy elterjedt a híre, hogy könnyen vagyok kapható párbajra. Most sem akadékoskodtam sokat. Dilemmáztam egy kicsit, hogy nem kellene-e visszafogni magamat, de lebeszéltem róla magam: egyrészt a korkülönbségről tudva keresett meg, másrészt nem vagyok akkora született tehetség és aurorszakos zseni, hogy legyen miből sokat visszafogni.
Felé fordulok amikor közelebb ér és mivel látom az ujjai között a pálcát, lassan, lehetőleg nem fenyegető benyomást keltve én is előhúzom a sajátomat. - Szia! - köszönök, majd kérdésére izgatottságtól csillogó szemmel elvigyorodok – Bájcseverre alkalmasabb helyet is el tudok képzelni, mint ez, de ha ahhoz van kedved, nyugodtan - szavaim közben kicsit hátrább lépek, hogy ha hirtelen mozgásra lennék kényszerítve, akkor ne akadályozzon az eddig cipőfűzésre használt szikla, próbálok észrevétlenül módosítanom a testartásomon, majd folytatom: - De én inkább a régimódi báj-csevelyre szavazok – ráerősítve a szörnyű, akár pszichológiai hadviselés részének is tekinthető faviccre hirtelen felrántom a pálcámat a combom mellől és enyhe csukló-jobb-félkörrel kísérve rászegezem: - Stupor! - Sajnos a nonverbális átkokhoz még be kell melegednem, a kellő fókuszt nehezemre esik ráhangolódás nélkül elérnem.
//támadás: 0 vagy 10? [You must be registered and logged in to see this link.]//
Szombat van, ami máskor az ejtőzés fellegvára számomra, de nem most. Ma ugyanis alkalmam adódott arra, hogy egy kis izgalmat csempésszek a szürke hétköznapokba. Nem mindennap gyakorolhatja az ember lánya a párbajozást, hiszen nem sokan teszik ki szívesen magukat egy-egy sérülésnek. Ráadásul, hírhedten meggondolatlan is vagyok: a pletykák szerint ugyanis előszeretettel veszem elő a komolyabb átkokat is. Ez némileg igaz, noha olyan nagy dologra nem kell gondolni. Egy kis csalánártás és máris kész a győzelem. Sokan ugyanis annyira vakaróznak, hogy képtelenek egy percre is összeszedni a gondolataikat és inkább feladják a párbajt. Izgatottan kapom hát fel a pálcám a Griffendél-toronyban lévő hálókörletben, majd sietek le a lépcsőkön. A hétköznap szokásos embertömeg ma elmarad, helyette rengetegen üldögélnek kinn a padokon, a friss levegőn. Néhányan utánam is fordulnak, amikor észreveszik, hogy a rengeteg felé veszem az irányt, de végül nem foglalkoznak velem különösebben. Ismernek már és tudják jól, hogy nem mindig szeretem, ha beleütik az orrukat a dolgaimba. Lassítok a lépteimen, amikor az előre megbeszélt találkahely közelébe érek, majd pár percen belül meg is pillantom Tashát, aki láthatóan rám vár. A hely ismeretlen számomra, soha életemben nem jártam még itt előtte, hiszen ez leginkább az egyetemisták által van látogatva. Ha én párbajozom, akkor azt egy üres teremben teszem vagy a Szükség szobájában. Azt azonban be kell látnom magamban, hogy alkalomadtán nem árt kissé változtatni a terepen. Nem mindig fogok puha párnákra esni, ha valaki eltalál egy taroló-átokkal. Jó döntés néha a valódi viszonyokat is felmérni. Nem mintha számomra bármelyik is veszélyes lenne. A kisebb sebeim perceken belül begyógyulnak, a nagyobbak pedig csupán órákat vesznek igénybe. Az életveszélyes sérülésekkel azért én is hadilábon állok, hiszen azok már komolyabban érintenek engem is. - Szia! - köszönök kedélyesen, miközben pálcám az ujjaim között forgatom. Nem áll szándékomban még támadni, de ha Tasha belekezdene, akkor állok elébe. Jók a reflexeim, köszönhetően a sportolói múltamnak. - Egyből vágjunk bele a közepébe vagy szeretnél egy kis bájcsevejt? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Nem ismerjük annyira egymást a lánnyal, sokan ajánlották őt ellenfélnek párbajozásra, én pedig megkérdeztem, ő belement. Állítólag elég jó, szóval izgalmas napunk lesz.
