INTENZÍV (4. EMELET)

Joanne & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

A lehető legtermészetesebb, hogy magamhoz ölelem, mindkettőnknek szüksége van erre a pillanatnyi melegségre, arra, hogy osztozzunk a gyászba - még ha Jake életben is van, a helyzetünkön nem változtat, hogy a teste hónapok óta a Szent Mungóban fekszik mozdulatlanul. Nincs erre jobb szó, mint a gyász, hiába szólok rá mindenkire, aki úgy hivatkozik rá, mintha meghalt volna.
Amikor meghallom, hogy szipog és olyan megtörten pillant fel rám egy kicsit összeszorul a szívem, hiszen tölthettünk akármennyi időt együtt Jake-kel, Jo a húga, együtt nőttek fel, a fájdalma éppen olyan rettenetes lehet, mint nekem a férjem elvesztése. De ő még hat évvel fiatalabb is nálunk és nem tudta, hogy Jake milyen auror küldetéseken vett részt, nem láthatta előre, hogy milyen feszült a helyzet a minisztérium és a Testvériség között. Én igen, és még is elengedtem, mert erre esküdtünk fel.
- Tudom, de ha nincs változás, akkor azt jelenti, hogy nem is romlott az állapota... Lehet még visszaút. - válaszolom, bár valahol mélyen belém hasít, hogy ez egyáltalán nem igazságos vele szemben, talán csak hiú reményt ébresztek benne, hiszen Gemmáék azt mondták, hogy Jake-nek muszáj ott maradnia, ahol van, különben egy egész világ dől össze nélküle. Amikor álmomban vagy a sötétség folyosóján találkoztunk mindig rohannia kellett vissza, és nem feltétlenül azért, mert a kapcsolatunk gyengült meg, hanem azért, mert a Tükörországnak szüksége volt rá. A kómába került aurorok és civilek lelkének szükségük volt rá. De nekünk is szükségünk van rá...
Próbálok megértő lenni a többi sógorommal kapcsolatban, így amikor meghallom Jo panaszos szavait gyengéden rászorítok a kezére és türelmesen válaszolok.
- Mindenki máshogy dolgozza fel az érzelmeit és valószínűleg ők is rettegnek és idegesek, hogy végül Jake... - elhallgatok, pontosan tudja, hogy mire gondolok. Az első áldozatát a rúnapisztoly két és fél éve szedte és Ariadné azóta se tért magához, ugyanolyan mágia tartja életben és kómában, mint az összes többi áldozatot és semmi se változott vele sem, tehát... Ha nem jövünk rá, hogy miként lehet visszafordítani az egészet, talán örökre így marad nem csak Jake, hanem a több mint száz ember is.
- Beszéltünk néhány szót, de pontosan tudom, hogy engem is okolnak érte és a dühük és az ellenséges érzelmeik elviselhetetlenek. - vallom be, hiszen attól függetlenül, hogy a szüleink mindig is riválisok voltak én kedves voltam az egész Troops családdal, mindent megtettem, hogy a családjukba fogadjanak, ami Jo-nál sikerült is, de Josh-nál süket fülekre talált, Julia pedig... akármit is értünk el a kapcsolatunkban, most a gyász - vagy Josh - szembefordította velem. A szavaimmal már kiadom magamat a lánynak, de azért igyekszem a nyugodt vonásaimat megőrizni és az érzelmeim hatalmas mélységét elzárni előre, hiszen nem akarom még jobban elkeseríteni.
- De te itt vagy velem, és ezért hálás vagyok. - teszem hozzá, ahogy haladunk a szinteken és a folyosókon, hogy eljussunk a Nyugati szárnyhoz. - Még nem is kérdeztem meg, sikerült jó eredményekkel zárnod a tanévet? - terelem el kissé a gondolatait menet közben, de természetesen tényleg érdekel, és nem csak azért, mert mind a ketten a Hollóhát színeit erősítjük. Egy tragédia az életben, főleg tinédzser korban, nagyon is le tud lökni a helyes útról - ahogy én is hoztam számtalan rossz döntést azóta -, márpedig nem fogom hagyni, hogy elkallódjon és maga alá temessék a történtek. Végigmérem újra, jeleket keresve arra, hogy milyen karikák lapulnak a szeme alatt vagy mennyire sápadt a bőre, eszik-e, alszik-e, majd fürkészően pillantok a tekintetébe, hogy pontosan tudjam, hogy őszintén válaszol-e.

Joanne & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Gyalog teszem meg az utat a parancsnokságtól, mert az elmúlt időszakban semmi időm nem volt a mozgásra, mindenhova hoppanáltam, elvégeztem amit kellett és mentem is tovább, feszített tempóban. Az első hetekben olyan voltam, mintha megállt volna a világ, zaklatott és egyszerre üres a rengeteg érzéssel, amik között ott bujkált minden özvegy gondolata, hogy minek folytatni? Minek tovább élni nélküle? Néma pillanatok, frusztráltság, gyász és számtalan ingerült vita, mert Mitchellt még mindig nem sikerült elkapni és én semmit se tehettem, apám kivont mindenből és csak Vanessa bébicsősze lehettem és Roxforti hallgató, semmi több.
Mára viszont kicsit fordult a kocka, hosszú hetek, hónapok teltek el, mióta Jake kómában, ráadásul már többször is találkoztam vele, tudunk kommunikálni, azt akarja, hogy éljem az életemet és ne őrüljek bele abba, hogy őt akarom megbosszulni. Más célokat kell találnom, olyat, amihez nem kötődök ilyen mélyen, ami nem fog összetörni, így az életem minden másodpercét megtöltöm az auror kiképzés tervezésével, hogy csak rövid időre maradjak munka nélkül, mert tudom, hogy ha túl sok időm van, akkor újra összeomlok és képtelen vagyok megbékélni azzal, hogy haszontalan legyek és feladjam az életemet. Nem mondtam el senkinek, hogy fel tudom venni a kapcsolatot Jake-kel, illetve ő tudja velem, hiszen megkért rá, pedig tudom, hogy nekem mennyire segített és hogy végtelenül önzőség, hogy még csak üzenetet se kézbesítettem nekik. De tiszteletben tartom a férjem akaratát, ha mást nem is tehetek…
- Joanne! - sóhajtom szinte a fiatal lány nevét, ahogy megpillantom és azonnal felé fordulok, hogy aztán a karjaimba zárjam. Egy gyengéd oumpf azért kiszalad a számon az erős szorításától, de ahogy ölelem lassan végigsimítok a haján és csak akkor engedem el, amikor ő dönt úgy, nem lököm el magamtól túl korán. Nekem is jól esik ez az ölelés, hiszen egykeként nőttem fel és őt tekintem a teljes értékű kishúgomként, akinek szüksége van rám és ez a szükség tart mozgásban.
- Én is hozzá jöttem. - válaszolom egy gyengéd mosollyal, bár butaság talán az egyértelműt kimondani, mi másért lennék itt? - Majd együtt felmegyünk. Sajnos nincsen semmi változás az állapotában, egyikőjükben sincs. - fogom meg a kezét gyengéden, hogy ha készen áll, akkor kézenfogva célozzuk meg a rúnapisztoly áldozatainak kialakított szárnyat, hiszen több, mint száz áldozatról beszélünk, zömében aurorokkal.
- Hogy-hogy egyedül jöttél? - kérdezek rá, félrebillentett fejjel óvatosan, bár nem mondok neveket, de hát nyilvánvaló, hogy a családjára gondolok, Josh-ra, Julietre és a szüleikre. Azt hiszem valamilyen szinten kerülnek engem mindannyian, mintha Jake már elment volna és ha ő nincs, nekem semmi keresnivalóm nem lenne a családban. Legalábbis én így érzem magam, hiszen ott köröznek fölöttem a démonok, amik azt mantrázzák, hogy az egész az én hibám, én kértem meg, hogy jöjjön velem az auror pályára, alkimista is lehetett volna és a laborok biztonságában soha nem lett volna kereszttűz áldozata… Jogos, ha utálnak, még ha el is felejtjük azt, hogy a szüleink amúgy is riválisok voltak hosszú évtizedek óta.

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Én fizikailag kerültem velük szembe, szinte szó szerint és azokat nem tudom megtűrni magam mellett, akik olyanok, mint ő, nem azokat, akik szimplán csak mást vallanak, de nem folynak bele illegális ügyletekbe. A kimerültség rám szakad, egyszerűen képtelen vagyok tovább magyarázni neki, ha nem akarja megérteni és talán azt is érzem, hogy ő is ugyanúgy van ezzel és ez még jobban arra sarkall, hogy egészen egyszerűen adjam fel.
- Egy hírhedt sötétmágussal és egy varázslókból és muglikból álló csoporttal, akik le akarják leplezni a világot annak ellenére, hogy több évszázados rendet borítanának fel teljesen jogtalanul. - válaszolom, ezúttal már ingerültséggel a fojtott hangomban. - Annyit tudok, amennyit tudnom kell és többet, mint amennyit neked, mert Te nem vagy auror, csak egy civil, aki ráadásul még rossz oldalra is állt és most próbálja összekaparni az életét. Soha nem fogok elmondani neked semmit, amihez közöd sincsen, tudom, hogy hol a helyem és te is tudd, hogy hol van a tiéd.
Ez az a pont, amikor elérjük ugyanazt a hangulatot, amit a folyosón se tudtunk kezelni és felállok a székemből egyenesen a lányra meredve, mert ahogy békésen hever az ágyban, éppen úgy, mint Jake, belőle tudok csak nyugalmat meríteni ahhoz, hogy ne kössek bele még több megszólalásába.
- Mondjuk te. Miért nem mész el inkább politikusnak, hogy te legyél az, aki a vezetőtök helyett megvédi a két tűz között rekedteket és hallatja a hangjukat? - kérdezek vissza, inkább így, mert a másik válaszom az lett volna, hogy elküldöm a francba, hogy a Minisztériumot még mindig ilyen inkompetens bolondok házának állítja be, pedig nyilvánvalóan a médián keresztül közlik a híreket a világgal, amennyit a világnak tudnia kell.
- A varázsvilág polgárai vagyunk és a varázsvilág hangját kell meghallgatnunk, nem a muglikét. Sajnálom, hogy rajtam nem működik a propagandátok és az agymosásotok és tudom, hogy megint arra a konklúzióra fogsz jutni, hogy lelketlen vagyok, mint a megjegyzéseddel, hogy felőlem mindenki mehetne azkabanba vagy a halálsorra, de már nem érdekel. Viszlát, Ronan. - sétálok ki egyszerűen a képből, nem rohanva, nem menekülve, inkább a kimerültségtől elcsigázottan. Pedig már éppen kezdtem meglátni benne az embert, a szerelmi háromszög, az a fiatal kor, amikor beszervezték őket, igyekeztem hallgatni, amennyire tőlem tellik, de mindenkinek megvan a határa és ma is sikerült elérni az enyémet.
Legközelebb jobb leszek, Jake, ígérem.

// Köszönöm szépen a játékot, remélhetőleg Shanna lassan nem lesz majd hárpia és feldolgoz mindent IS az életében, bár el nem fogja fogadni a Testvériség nézeteit, legyen az új vagy régi, az fix. //

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Bólintok a számra, bár nekem még ez a hat is elképesztőnek tűnik. Mik lehetnek ők? Olyanok, mint a mugliszületésű boszorkányok, csak másfajta mágiával születtek? Mint a legilimentor, akinek beúsznak a gondolatok a tudatába néha még akaratlanul is, csak… más? Ők pont, hogy kizárni tudják, oklumentorok?
Érzem, hogy a szándéka nem feltétlenül az, hogy agresszívan az arcomba tolja a Testvériség propagandáját, mégis a módja, ahogy hosszú történelem órába kezd minden egyes mondattal tovább feszíti a húrt. Azt kedvelem, ha az emberek között párbeszéd alakul ki, nem azt, ha egy hosszú előadást kell végig ülnöm némán, mintha újra a szemem előtt peregne az a film a Royal Albert Hall-ban. Az volt az első alkalom, hogy kiszúrtuk a Halál Ereklyéinek a jelét a Testvériség tagjain és hogy ilyen agresszívan és merészen tolták az arcunkba az egészet - úgy hogy számtalan auror volt jelen. És az volt az a nap, amikor Vanessa tőlük hozzánk került, de ez egy másik történet.
Nem tör elő belőlem az a düh, ami legutóbbi alkalomnál a folyosón, nem emelem fel a hangomat se, de látszik rajtam, hogy nem tetszik, amit mond és nem igazán tud meggyőzni arról se, hogy Fionn lépései helyesek voltak, nem hogy arról, hogy a Testvériségnek van létjogosultsága. Még szerencse, hogy Grindelwaldot nem kezdi el mentegetni, mert valószínűleg akkor állnék fel és hagynám faképnél szó nélkül.
- Ismerem a történetet, lehet, hogy még nem végeztem a mesterszakon, de ez nem jelenti, hogy nem csináltam meg a házifeladatot vagy nem szolgálok aktívan, miután többször is szembe találkoztam veletek. Velük. - javítom ki magamat, de nem olyan lágyan, mint ahogy a lányról kérdeztem néhány perccel ezelőtt. - Minden kormánynak az a dolga, hogy kormányozza a népet, szabályokkal védje meg, nem diktatúra van, a Mágiaügyi Minisztert  törvényes úton választották és a következő választásnál, ahogy mindig, ha a nép elégedetlen akkor majd elpártolnak tőle. De ha egyszer megválasztottak valakit vezetőnek, akkor kötelességünk követni, mert nem tudhatjuk, hogy pontosan mivel állunk szembe, csak ő tudhatja. - válaszolom és indoklom meg, hogy ha nem is teljesen szemfedővel létezem, látom, hogy nincs minden rendben, de miért nem lehet engem elmozdítani a Minisztérium mellől. Bízom az emberek akaratában, hogy az van hatalmon, akinek kell, hogy jól fog dönteni, bízom apámban, hogy Auror Parancsnokként megvan a befolyása, hogy minden elrendeződjön a lehető legkevesebb tragédiával - ami már így is rengeteg és szörnyen személyes az esetemben.
- Lehet, hogy nem úgy ment az amnesztia, ahogy szeretnéd, nem tanulhattál tovább, nehezebb munkát találnod, de nem kerültél két tűz közé és ha előlépnének az árnyak közül azok, akik nem foghadtak hűséget Grindelwaldnak, akkor ők is végigmehetnének az egész procedúrán, a muglikat is visszahelyezhetnék a normális életükbe, ahol a helyük van. - jegyzem meg, ezzel kissé talán még annak is igazat adva, hogy a mugliknak, már amelyiknél ez lehetséges, elfogadható az emléktörlés és a mindennapokba visszahelyezés, hogy élhessék az életüket boldogan, mintha mi se történt volna. Persze az a hat, akiről beszélt, már egészen más tészta.
Kicsit elsápadok és megfeszül az arcom, egyértelműen mutatva a rosszallást, ahogy meghallom, hogy még csak tizenhat évesek voltak mikor beszervezték őket. Egy illegális alvilági szervezetbe Roxforti diákokat, akik még be se töltötték a nagykorúságot! Még azzal is igen nagy problémáim vannak, hogy az Auror akadémiára jelentkezhetnek 17 éves kortól a boszorkányok és varázslók, de hogy még ez alatt legyen a küszöb az végképp elképzelhetetlen. Összeszorítom a számat, egy vékony csík marad csak belőle, mert ezúttal ha megszólalnék csak újra kezdeném szídni a Testvériséget és abból egész egyszerűen kirobbanna a a folyosói vitának a folytatása, ami amúgy is érik a levegőben, de nem szaladok elébe. Megígértem Jake-nek, hogy megpróbálok továbbélni úgy, hogy nem az érzelmeim vezetnek, nem a gyász, ami elvakít és én tényleg mindent megteszek, hogy a lehető legnyugodtabban üljem végig az agymosó propagandát. Éppen csak arra nem válaszolt, amire tényleg rákérdeztem, hogy mit is tett Jude, miket hallott.

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Hallgatom, de minél többször üti meg a fülemet Fionn neve, annál jobban zökkenek ki a megértő hallgatósá szerepéből. Megígértem Jake-nek, hogy nem engedek majd a dübörgő bosszúvágynak és az érzelmeimnek, nem fogok foggal-körömmel kapaszkodni belé és az igazamba, nem fogok rossz döntéseket hozni, de már is megtörni látszik a nyugalmam. Tudom, hogy az ellenség gondolkozását meg kell értenünk ahhoz, hogy eredményesen harcolhassunk ellene, de még mindig azt érzem a hangjából, hogy tiszteli azt a férfit és csak a halála és Grindelwald megjelenése lökte a karjainkba, nem azt, hogy már nem hisz többé a varázsvilág leleplezésében. Ez pedig egyáltalán nem nyugtat meg és nem biztosít arról, hogy tényleg a jó oldalon áll.
- A Testvériségben is voltak ilyenek, ugye? Hányan voltak? - kérdezem meg, kiragadva azt a részt, amikor azokról a muglikról beszél, akik még is csak valamiféle mágiával születtek - vagy éppen immunitással a mágiával, de ez is lehet egy bizonyos mágikus képesség, nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy a kutatók már foglalkoznak a kérdéssel, de publikációk nem születtek, még adatokat gyűjtenek, olyan muglit találni, aki pedig önként és dalolva bevonul, hogy kipróbáljanak rajta mindenfélét… Nyilván nem lehet csak úgy találni. Ennyire azért nincsenek sokan a sokmillió, milliárd mugli között.
Érik bennem egy gondolat, de csak azután mondom ki, hogy befejezte a Fionnról és a Minisztériumról a gondolatokat. A hangom nem különösebben ingerült, de a tartásom kicsit megváltozik, hátradőlök és összevonom magam előtt a karjaimat, úgy mérem végig a fiatal férfit.
- Még mindig azt akarod, hogy lelepleződjön a varázsvilág, ugye? - kérdezek rá, és érződik a hangomon, hogy nagyon is kritikus ez a pont, meg kell válogatnia a szavait ahhoz, hogy ne omoljon össze minden, amit eddig beszéltünk, az a nyitottság, amivel meghallgattam a történetét, ahogy osztoztunk egymás gyászában - mégha nem is olyan érzelmesen, egymás nyakába borulva, de a legutóbbi alkalomnál lényegesen nyugodtabban. Az Auror Akadémia egy kiképzés és még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy olyat edzzünk, aki végül ellenünk fordulhat a döntő pillanatban, márpedig olyan, mintha Ronan kényszerből lenne itt, azért, mert más választása nincs, nem azért, mert így döntött és ez a helyes út. A titkos élete a Testvériségben véget ért és ez csak a biztonságosabb út, a legális út.
- Ezt-azt? - kérdezek vissza, érdeklődéssel a tekintetemben. Még ha Jude talán soha többé nem is tér vissza, azért az, hogy mi indíthat el egy fiatalt ezen az úton érdekelhet. Legalább is azért, hogy soha többé ne forduljon elő. - Mennyi idősek voltatok, amikor csatlakoztatok a Testvériséghez? - teszem hozzá a kérdést, amit ugyan a jelentésekből tudhatnék, de amint korábban is kiderült, nem volt se időm, se energiám végigkövetni az életének az alakulását, a kihallgatásánál se voltam jelen és így szóban talán többet is megtudok, mint a leírtakból. Az biztos, hogy a naplóm minden ilyen találkozás után egyre jobban bővül a megtudtakkal.

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Milyen szerencsés, hogy csak külsőleg figyelem és nem az elméjét, fogalmam sincsen arról, hogy most közösen őt magát szidjuk lényegében. Ha tudnám, akkor az itt fekvő lány ellenére is azonnal kiráncigálnám és bilincsbe verném minden erőmmel, hiszen sokkal hosszabb a lajstroma, mint Ronanennek. De nem tudom. Így marad a viszonylag nyugodt beszélgetés az eddigiekhez képest.
- És nem jobb így? - bukik ki belőlem, ezzel talán végleg megtöröm azt a hangulatot, ami kialakult a szobában. - A fivéred elveszett, ha visszatérne, ha képes lenne rá, akkor is az Azkaban várná, ha csak nem bizonyosodik meg arról a minisztérium, hogy imperio alatt állt, amit… kétlek. És te? - kérdezek vissza, megadva a lehetőséget, hogy ellenkezzen, ha akar, de a szavaimban tényleg ott van, hogy ha egyszer neki ennyire nehéz új életet kezdenie, aki “csak” támogatta Testvériséget és őrszemként vigyázta az egyik titkos helyüket, akkor mégis mi reménye lehetne Jude-nak visszatérni? Valószínűleg akkor is Grindelwaldhoz csatlakozna újra, ha tehetné és ha elvégzi az auror képzést… Akkor egymással szemben állnának és kiderülne, hogy mennyire is akarja jóvátenni a hibáit.
- Értem. Az Akadémia nem erre való, de ha Kingsley már megengedte, akkor ugyanannyi jogod lesz ott bizonyítani, mint a másik nyolcszáz embernek. - nyomom meg a számot kiemelve, de nem rosszindulatúan, csak tudatosítva benne, hogy azért komoly esély van arra, hogy már az első körökben kibukik, még akkor is, ha nem olyan kiképzőt kap, aki tudja a múltját és direkt kiszórja. Talán elég ennyi, látni, hogy ő is szenved valakinek az ágyánál éppen úgy, ahogy én, hogy legalább megtűrjem a közelembe. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogom minden lépését figyelni a kiképzés alatt, ha tudom, de annyira elég, hogy eszembe se jut komolyan a nyomában járni, időm se lenne rá valójában.
- Nem tudom, ez a nagy kérdés már két éve. - válaszolom egyszerűen, még ha költői is volt a kérdése. Én bele se gondoltam, hogy majd maguktól felébresztik őket, ha mindennek vége, mindig úgy tekintettem rá, mint egy átokra, amit nekünk kell megtörnünk, vagy így maradnak örökre. Ettől függetlenül eszemben sincsen azt várni, hogy Grindelwald győzedelmeskedjen, még akkor se, ha Ronannek igaza van, hiszen ez a varázsvilág és a Mágiaügyi Minisztérium bukását jelentené. A hűségem sokkal erősebb apámhoz és a parancsnoksághoz, minthogy komolyan fontolóra vegyem ezt a lehetőséget, főleg, mert a fiú is kimondta, hogy ezek nem tények, hanem csak az, amiben hinni akar.
- Én képtelen vagyok csak reménykedni, hogy egyszer majd vége lesz az egésznek és Talán felébresszék a szeretteinket, pláne nem hagyom, hogy nyerjenek. Valahogy a nyomukra fogunk bukkanni, és ha ez sikerült, akkor válaszokat kapunk minden kérdésre. - szólalok meg, a szelidség, ami a gyász miatt az elmúlt percekben átjárt vele szemben, a világgal szemben, egyre vékonyabb lesz és átüt rajta az elszántság, a tettrekészség, és a bosszúvágy, amivel olyan nagyon küzdök a szívemben. A többes szám nem éppen neki szól, hanem mi, mint a minisztérium emberei, mi, mint az aurorok, még ha az is a célja, hogy idővel ez a csoport őt is magába foglalja, de addig még hosszú az út, főleg az én szememben.

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Kicsit talán meglep, hogy hiába veszem észre a szemem sarkából, hogy a kérdéseim felzaklatják, hiszen olyan nyugodtan olvasott fel eddig, most pedig a szemeit dörgöli, még is válaszol. Méghozzá nem is egy-egy szóval, hanem részletesen beavatva az életébe. A Milleniumi Káoszról beszél, talán már elmondta korábban egy kihallgató szobában, azért nem elutasító, ki tudja, minden esetre a figyelmem a kómában fekvő betegről most már rá összpontosul.
Próbálom hideg fejjel átgondolni a szavait, de eszemben sincsen megvédeni Jude döntéseit. - Nincsen mentség. Ahogy arra se, hogy képes lett volna segíteni Grindelwaldnak, hogy egy élet árán fiatalodjon meg. - szúrom közbe, Jude-nak azért hosszú a lajstroma, sokkal hosszabb, mint Ronané. - Biztosan féltette a pozícióját és az inkognitóját. Ha összekötik a lányt a Testvériséggel és őt is, akkor nem sokáig maradtatok volna titokban. - jegyzem meg, ezzel már tényleg nyíltan arra is visszautalva, hogy bajtársnak nevezte, jelezve, hogy ezzel én betettem őt is a Testvériségi cimke alá az elmémben. Ettől függetlenül ezúttal nem vágom hozzá, hogy minden az ő hibájuk és nyelje le a következményt, mert úgy tűnik, hogy Jude-dal ellentétben bennem meg van a tisztelet, hogy a kórházban, amikor mindenki a fájdalma alatt nyög ne robbantsam ki a veszekedést. A folyosón nem volt, de akkor még nem találkoztam Jake-kel, amitől a lelkem egy kis része megnyugodhatott. Nagyon kicsi, de az is több, mint a semmi.
Csak kicsit biccentek a szerelmi háromszögre, éreztem, hogy ez fog kirajzolódni. Az iskolai évek alatt nem figyeltem fel rájuk, egy évvel alattam jártak és hiába szeretném azt mondani, hogy Shanna Griffin mindenkit ismer és mindenkihez van kapcsolata, azért ez nem igaz. Így hát nem is tudom feltétlenül, hogy mennyire hasonlított a két testvér jellemében, de külsőre tudom, hogy olyanok voltak, mint két tojás, így hát nem meglepő, ha mondjuk az a lány tipródott, hogy szétválassza őket és döntsön.
- Két éve nem léptél túl? - kérdezek vissza, de a hangom valahol félúton kissé érdessé válik. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy még nem is voltak komoly kapcsolatban, “csak szerette”, és mégis két éve hűséges hozzá, hiába választotta a bajban szó nélkül a testvérét? Ha Jake nem talál megoldást odalent, vagy én nem találok megoldást ide fent, akkor… akkor nekem sincs más választásom, mint továbblépni? Vagy… vagy szándékosan egy fegyver elé vetni magam, hogy odakerüljek, ahol ő van. Sötét gondolatok, de nehéz lenne pozitívnak lenni a helyzetünkben, pedig igazán megpróbálom feléleszteni újra és újra a reményt. Megfogadtam, hogy soha nem felejtem el, örökké szeretni fogom, de nem hittem volna, hogy egyetlen évünk se lesz boldog házasokként, mielőtt...
- Miért vagy olyan biztos abban, hogy egyszer magukhoz térnek? - kérdezek rá végül, hiszen már másodszorra említette, hogy ha az egésznek vége, akkor felébrednek. Talán többet tud a fegyverről, mint én? Talán tudja, hogy ki készítette, hogy meddig tart a hatása, hogy mivel lehet megtörni az átkot? Kicsit kihúzom magamat, úgy figyelem minden rezdülését. Erre tudnom kell a választ. Muszáj.

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Látom a szemem sarkából, ahogy lerakja a könyvet, hiszen pont az ágy felé nézek, de nem különösebben érdekel a cím, nagyon valószínű, hogy soha egy sort sem fogok belőle elolvasni, legalább is jelen pillanatban nem érzem úgy, mintha tényleg annyira képes lennék azonosulni Ronan életével, hogy az ilyen részletek is érdekeljenek, mint például miért éppen ezt.
Nem véletlenül vontam bele a kérdésbe a bajtársat, hiszen ezzel lényegében arra voltam kíváncsi, hogy melyik oldalon is állt a lány. Ha Testvériségi volt, akkor nem csoda, hogy hiába került aznap a kórházba, amikor Ariadné, mégse siratták meg sokan, vagy legalább is nem lett nagy dobra verve, hogy mind a két oldalról voltak áldozatok… bár még mindig érthette másként a bajtársat, nem feltétlen így. Azon csak néhány pillanatig gondolkozom el, hogy a Minisztérium vajon szándékosan hagyta ki a hírekből, amiket kiadott a sajtónak vagy tényleg csak ennyire “nem számított” akkor és ott, hiszen hatalmas volt a káosz. Grindelwald amerikai akciója óta, amit szintén sikerült megfékezni, nem is történt még ehhez hasonló, azóta pedig a Testvériség folyamatosan ostromolja a varázsvilág határait… és mint kiderült ismét ugyanaz a sötét varázsló van a háttérben.
Egy ideig nem is fordulok felé, csak a lányt nézem és a gyűrűmet forgatom, de végül mikor a történet végére ér lassan felé fordulok. - Jude tudta, hogy mi történik, Becca pedig tudta, hogy Jude ott lesz a sűrűjében ezért érte akart menni? - feltételezem csendesen, habár a kérdés valóban olyan, mintha össze akarnám rakni a történetét, de még sincsen benne kihallgatós fennhang. A rúnapisztolynak már több, mint száz áldozata van és szinte érzem a lelkeknek a súlyát a vállamon, arra várnak, hogy tegyünk valamit és ilyen környezetben nyoma sincsen a rátarti veszekedésnek, amit idegesen az Adminisztrációs teremnél produkáltam.
Már elégszer beszéltünk egymás mellett ahhoz, hogy most ne hagyjak semmit kimondatlanul, így újra kérdezek, mit sem változtatva a pózomon, ahogy kissé előrehajolok, ezúttal felé pillentve a fejemet. - Az ikerfivéredet mélyebben bevonták és még sem látta meg, hogy az út, amin jártatok nem helyes… de őt vádolod azért is, ami Vele történt? - kérdezek rá, mert őszintén meg tudnám érteni, ha igen. Nekem könnyű, az én szememben Jude csak és kizárólag egy Testvériségis, aki az utolsó utáni pillanatig is Grindelwaldot védelmezte. Annak esélye helyett, hogy Ronannel együtt számonkérjük, és vele ellentétben el is itéljük - hiszen ő időközben segített a csapatnak, inkább gyorsan átvetette magát azon a portálon Daphne leírása szerint. Vajon egy szerelmi háromszögbe tenyereltem bele és azért mondta, hogy az a része bonyolult, mert Becca a "gonosz ikertestvérét" preferálta? Ki választana egy olyan szörnyeteget, aki még az utolsó pillanatokban is képtelen vállalni a tettének súlyát és inkább menekülőre fogja?

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Nekem sosem volt erősségem az irodalom és a romantika, Jake volt az, aki néha felolvasott nekem vagy innen-onnan idézett, én pedig maximum azt idéztem, amit tőle hallottam. Vagy olyat, amit olyan mondott, akit tényleg ismerek, és nem a verseskötetek lapjai. Egyedül a naplóm írása az, ami köthető a művészetekhez, éppen ezért kerültem azon a bizonyos küldetésen a írók közé, de valójában az írásaim is inkább elemzőek, listaszerűek, persze emlékeket és érzéseket is őriznek néhol, de leginkább… információkat.
Legutóbb nem voltam valami kedves vele, bár még mindig tartom, hogy semmi keresnivalója az aurorok között, de nem fellebbeztem se Kingsley-nél, se másnál, inkább csak elraktároztam, hogy jó tudni, hogy a nyolcszáz ember között ő is ott van, mert nagyon szépen átsiklott volna a figyelmem elől, ha ott és akkor nem ütközik belém. Persze, ha bírja a kiképzést, akkor amikor szűkül a kör találkoztunk volna, de így még is csak jobb. Figyelhetem, talán még a kezem alá is kerül.
Bólintok csak, lassan, bár ezekre a szavakra is lenne egy csípős válaszom - hiszen ők hozták ezt a változást, a világ nagyon jól megvolt nélkülük is, még inkább Jake és ez a lány a fegyvereik nélkül… -, de ahelyett, hogy kimondanám leülök a kínált székre és végignézek az ágyban mozdulatlanul pihenő fiatal nőn. A fejemet félrebillentve nézek végig a vonásain, épp olyan kisimult és merev, mint Jake.
- Bajtárs, családtag vagy… a szerelmed? - kérdezem, tényleg sokkal szelídebben, mint legutóbb, miközben a székben helyezkedve lazán keresztbeteszem a lábaimat és a kezeimmel rákönyökölve előredőlök. Nem éppen hivatalos kihallgatás ez, inkább tűnök most úgy, mint egy tűnődő pszichológus, pedig attól függetlenül, hogy mindig is foglalkoztatott és mindig is foglalkoztam mentálmágiákkal, nem vagyok az. Akkor talán jobban tudtam volna kezelni korábban is az érzéseimet. Megtagadhatja a választ, bár akkor felmerül  a kérdés, hogy adott nekem helyet a széken. Csendben nem feltétlenül tudnék megülni mellette, csak úgy, még ha a fájdalmában osztozom is olyan tekintetben, hogy hasonlót élhetünk meg. Elkezdem az ujjamon pörgetni a gyűrűt, miközben a lányt nézem, de közben a familiárisom természetesen meredten bámulja a fiút, hiszen hiába vagyunk kórházban, lankadatlan éberség, ahogy Mordon bácsi mondaná.

Ronan/Jude & Shanna

Nehéz a szenvedés, ha az embernek nincs benne gyakorlata.

Már nem sírok. Már elfogytak a könnyeim. Csak csendben ülök az ágynál és szorítom Jake hűvös kezeit, amiben éppen annyi élet van, hála a medimágusoknak, hogy a szervezete működőképes legyen, de nem elég, hogy magához térjen az átokból. Minden nap, amit az osztályon töltök el kínzás, mert mindig abban reménykedek, hogy ez lesz az a nap, amikor minden helyre áll - ahogy a sötétség folyosóján. De azzal ellentétben, hogy ott találkozhatunk, itt semmi esélye nincs annak, hogy a semmiből csak kinyissa a szemét. Hiszen az, ami fogva tartja, arra nincsen ráhatása abból a világból, nekünk kéne megoldanunk innen. De hogyan? Hogyan?...
Lassan lehajtom a fejemet, hogy a kezét úgy forgassam, mintha végigsimítana rajtam, aztán az órára pillantok a falon. A gondolataim elkalandoznak, egyszerre érzem ezt az időt, amit az ágyánál töltök a világon a legbékésebbnek és legfontosabbnak, de egyben kidobott időnek is, hiszen annyi minden vár. A karikagyűrűm ott van az ujjamon, az övé pedig egy láncon pihen a nyakában, nem akartam, hogy az ujján maradjon és bármi baj van, elszorítsa, nem is tudom... ezt tanácsolták, és én hittem nekik.
- A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz... - fordítom az arcomat újra felé, suttogom szinte elfúló hangon az esküvői fogadalmam utolsó szavait, aztán amikor érezném, hogy a gombóc összeáll a torkomban, feléllok az ágytól, puha csókot nyomok az ajkaira, éppen hogy hozzáérintve, majd elindulok a néma kórteremből. Olyan, mintha a szívemen facsarnának minden egyes alkalommal, ha ide jövök, még is visszatérek.
Mikor meghallom a kiszűrődő hangokat lelassítom a lépteimet és az ajtó mellett megállva pillantok be, hogy végre a hangot hozzá is társítsam a képhez - Ronan. Nem voltam ott a Milleniumon és nem követtem végig a sérültek történetét - persze Ariadné-n kívül, aki az első kómába esett aurorként vonult be a történelembe és még mindig itt van egy kórteremben, néha meglátogatom - így nem pontosan tudom, hogy kinek az ágyánál ül és olvas fel. Illetlenség talán, de ahelyett, hogy tovább sétálnék ezúttal óvatosan, mint a macska beljebb sétálok, éppen annyira kinyitva az ajtót, hogy én és a némán suhanó familiárisom átférjünk, és be is húzom, ugyan be nem zárom. Megvárom, míg végez a felolvasással, vagy szünetet tart, és csak akkor szólalok meg halkan, jóval nyugodtabban annál, ahogy néhány napja elváltunk. Azóta sikerült találkoznom Jake-kel és ez a jelenet is kissé meglágyítja a vádat, amit érzek iránta, hogy a Testvériség tagja volt.
- Őrá is gondoltál, amikor azt mondtad gyászolsz? - kérdezem, félrebillentett fejjel, végül megzavarva őket - persze lehet, hogy eddigre már meghallotta az ajtó nyikorgását és tudta, hogy jövök. Nem állt szándékomban meglepni vagy megijeszteni akkor, amikor egy kómába esett szerettének olvas fel.

Jade & Cody + Ivor

Azért, akárhogy is, akármennyi félelmem is van az egésszel kapcsolatban, jó érzés Jadet ilyen boldognak látni.
Sajnos viszont iszonyatos fáradtság tör rám és nagyobbakat szusszantok, laposabbakat pislogok, mégis megmosolygom őket. Bár igaz lenne minden, bár tényleg képesek lennének boldogok lenni!
Hátra dőlök a párnára, nem bírom tovább tartani magamat, de nem szánom célzásnak.
- Jó hogy itt vagytok.- bukik ki belőlem. Valahol pedig kíváncsisággal tölt el, vajon lesz-e rajtuk kívül látogatóm? Meddig tartanak bent? Mikor mehetek vissza a suliba? És úgy amúgy is... milyen lesz vajon egy hónap után vissza rázódni az életbe? Várom, hogy láthassam Noxot, hogy őt is megölelhessem. És azt hiszem valamikor még idén be kell ütemeznem egy találkozót Megannel. Fogalmam sincs mi van vele amióta elment a suliból.. Vagyis de, mintha egy penna üzletben dolgozna... Na de pont ezért is szeretném meglátogatni. Bár nem volt túl fényes az elválásunk... Hátha azóta lenyugodott.
Jade állapota, és az hogy a kicsikkel kapcsolatban voltaképp magamra is vállaltam, hogy leszek pótapu, most csapódik le és bevallom, valahol piszkosul jó érzés! Nem is veszem észre, de egy vékony könnycsík megindul az arcomon, azonban mosolygok, nincs vész. Csak örülök a lánynak. És végülis, egy kicsit megnyugtat Ivor hozzá állása. Lecsillapítom az aggályaimat. Ezt meg kell beszélniük. És majd kiderül mi lesz belőle...
Ekkor azonban három nővér nyit be és szabály szerűen kizavarják Jadet és Ivort. Előbbit még azért egy ölelésre meg egy puszira még magamhoz vonnám, megszorítom a kezét aztán eleresztem. Utóbbinak csak intek egyet. Hát srácok.. Hajrá! A nővérek, nem hagynak túl hosszú időt a búcsúra, engem ágyba parancsolnak, őket meg ki a kórteremből és nyomatékosítják, hogy majd holnap meglátogathatnak, ha akarnak.

♫ Zene ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]

Csillagvárás

-Nem nem akarom őket elvetetni. - erősítem meg határozottan egy félszeg mosollyal. Mikor a nyakamba borul, egy hosszú pillanatig elidőzök Codyn, egyrészt amolyan.. Hát ezt jól megcsináltam... arccal, másfelől kiérzem az összes félelmét amik persze bennem is szöget ütöttek, noha nem ilyen halandó riadalom formájában.
Ölelés közben Jade tarkójára simítom a tenyeremet, bele túrva lágyan a hajába, hagyom, hogy elvesszen a nyakamban. Érezheti, hogy hatalmasakat ver a szívem. Egy kicsit hagyom magamat elveszi az ő érzéseiben így mikor elereszt biccentem felé felfelé a fejemet egy kedves, komoly ábrázattal, tekintetemet az övében tartva, hasonlóan mint mikor az állatok puszira nyújtanák az orrukat. Aztán végül a mozdulat csak egy fejemelés/fejkőrzés lesz és mutató ujjammal egy leheletnyit talán zavartan dörgölöm meg az orrhegyemet, feloldva a mozdulat minden meghittségét. Nyelek egyet, megköszörülöm a torkomat, aztán eljut hozzám Cody mondata. A srácra nézek egy hosszú pillanatra, majd Jadre függesztem, sárgászöld íriszemet.
- Nos igen... eddig inkább voltam bárkinek is szerető, mint társ... Nem ígérem, hogy ez egyik pillanatról a másikra változni fog dee... - össze harapom az állkapcsomat és látszik rajtam, hogy igen jelentőségteljes dolgot szuszakolok épp ki magamból. És tudom azt, hogy amit egyszer megígérek, azt mindenképpen tartani fogom! Mert nincs másom csak a szavam. Már nagyon régóta. Épp ezért, nem igazán szoktam vaktában sem ígérgetni. Egy bólintással kísérve nyomatékosítom mondandóm súlyát és komolyságát.
- Igyekezni fogok! - azt nem ígérem, hogy boldog lenne mellettem, nem szédítem ilyesmikkel. Nem tudok boldoggá tenni hosszútávon senkit. Legalábbis ez épp olyan szent meggyőződésem, mint amit most romboltunk le pár perce... Ez a sok egymásból következő gondolat pedig egy számomra rohadtul ijesztő dolog ködét lebbenti meg... Valami olyasmiét amit mindig is messze tartottam magamtól.
Ez pedig nem más mint a remény maga...

Jade & Cody + Ivor

Na jó, legalább az megnyugtat, hogy nem akarja bántani, sem a kicsiket sem Jadet. Mégis annyira abszurd, hogy mikor Jade rám néz, nagyon döbbent arcot vágok és bevallom sajnos egy kicsit fáradtat is. De a hajába simítok gyengéden a lánynak, úgy engedem ki végül az ölelésből.
És hagyom, hogy ennek az élőlénynek a karjaiba vesse magát. Fogalmam sincs mit kellene mondanom, mit kellene éreznem. Csak azt tudom, hogy Jadet nem akarom boldogtalannak látni. Így, határozásra jutok, nyelek egy hatalmasat és úgy döntök, én nem tudok semmiről semmit. legalábbis ami Ivor származását illeti. A legkevésbé vágyom Jade lelkét letörni, vagy félelmet ültetni el benne. Azt mondtam támogatom... Azért még viaskodom magamban, vajon jól teszem-e amit teszek? Vajon nem lesz-e ennek is egy orbitális katasztrófa a vége, azt tutira nem tudnám már elviselni! Így egy kissé kínosan, kénytelen kelletlen ütök egyet azon a gyönyörű gömbölyű hibátlan rózsaszín buborékon, és csak remélem, hogy a horpadás amit okozhatok, nem maradandó, avagy helyre kalapálható!
- Hát tény, hogy nem tudlak tipikus minta apának elképzelni, de hátha sikerül rácáfolnod! - közlöm Ivor felé meg Jade felé egy arcomra szuszakolt biztató mosollyal a mondandómat. Megindítva ezzel esetleg egy lavinát... Amit legnagyobb döbbenetemre, valamelyest Ivor folytat is... Megérezte volna azt a temérdek aggodalmat ami bennem bujkál vagy mi?!

♫ Zene ♫ [You must be registered and logged in to see this link.]