2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elmúlt két évben, egészen pontosan a 2000-es Milleniumi ünneplés óta, ami káoszba fulladt, exponenciálisan nőtt azoknak a száma, akik állandó ispotályi ellátásra szorulnak. A Testvériségben és lassan az alvilágban terjedő különleges Rúnapisztollyal lelőtt áldozatok talán visszafordíthatatlan átokkal generált kómába kerültek. Az elején egyszerűen az intenzív osztályon helyezték el a sérülteket és tettek meg mindent azért, hogy a testüket megfelelően ellássák, ám idővel ez lehetetlenné vált. Egy egész szárnyat kellett a Szent Mungóban erre áldozni és természetesen rengeteg medimágus munkáját. A szárnyban javarészt 4-6 fős szobákban fekszenek az elesett aurorok és tűzkeresztbe került áldozatok, testükön már vajmi kevés jelével a pisztolylövésnek, ám még se térnek magukhoz, senki se tette. Lehet igényelni privát szobákat, amik természetesen felárasak, így csak a tehetősebbek tehetik meg, hogy kettesben maradjanak a szerettükkel, ahogy minden más osztályon is. A látogatás ideje igen barátságos - főként azért, mert jellemzően mindig van bent egy vagy éppen több auror a kómába esett társa mellett, így hát a biztonságra nem kell ügyelni. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig érkezhetnek a családtagok és a barátok, de egy személyhez csupán két ember mehet be egyszerre, hiszen attól függetlenül, hogy az osztályon a betegek panaszkodni nem fognak, még is csak egy ispotályról beszélünk.
Kicsit elmosolyodok a viccelődésen, de azért teljesen nem tudja elütni mindennek az élét, főleg meg ahogy a kezébe kerülnek a hírek, azonnal elképed. Nem tudtam, hogy ismerte a halott lányt, de ahogy lefut a könnycsepp az arcán azonnal felállok és kisimítom a haját a homlokából és adok neki zsepit, és megcsinálok mindent, hogy ne érezze egyedül magát a gyásszal. - Úgy sajnálom, nem tudtam, hogy ismertétek egymást. De... azt mondják nagyon szép volt a búcsúztatása, még Dumbledore is elment és beszédet mondott. - mondom, bár nem tudom, hogy ilyennel meg lehet e nyugtatni. Még bőven van, amit fel kell dolgoznia. Teljesen lefagyok, amikor felugrik az ágyról, lényegében elszalad mellettem és már az ajtónál is van, hogy kilépjen. Mivel még csak most ébredt fel nagyon gyorsan kifullad, de már így is a folyosón van mire utolérem és elkapom a kezét. - Azt ígérted nem lesz futóverseny! Lécek nélkül se! - állítom meg, aztán elélépve megfogom a vállát, csak hogy támaszkodjon rám. Nem vagyok valami erős, kimondottan pici és csonti vagyok, de ő sem egy izomállat és csak rám tud támaszkodni kicsit és pihenni. - Igen, Miss Halifax itt van a Mungóban, de... de nem kelhetsz csak úgy ki és rohangálhatsz a folyosókon! És... Cody, tényleg ne értsd félre, én... én nem nézem, csak látom! De kint a segged. - vándorol le a pillantásom deréktájra, hiszen a hátulkötős orvosi köntösben nem szoktak így mászkálni a betegek. A folyosó nem üres, már is kaptunk egy-két pillantást. A figyelem egyáltalán nem érdekel, csak az, hogy ez nagyon, nagyon korai! - Később megkérdezünk egy nővért, hogy lehet-e látogatni, de kómában van, Cody. Te se hallottál semmit abból, amiket én mondtam neked, miközben kómában voltál, ugye? Később is benézhetünk hozzá. - próbálom megnyugtatni és rávenni, hogy menjünk vissza, de aztán ahogy átszalad rajtam, hogy mi lenne, ha én lennék az, elengedem. - Na jó, maradj itt! - mondom, és mint a szélvész elrohanok, de csak a szinten a nővérpulthoz, hogy megkérdezzem hol van Ariadné, és két perc múlva már vissza is térek. - Megvan, de sietnünk kell, mert ha meglát egy orvos vagy nővér, hogy itt kolbászolsz tuti kiakadnak.- mondom, és átkommandózunk a másik szobához, ami meglepően odébb van.
- Ne aggódj, nem fogok sí- futó versenyt rendezni. - igyekszem oldani a dolgot egy kicsit. Vitaminkoktélok, sok sok rendes étkezés, tápláló kajákkal, gyógyfőzetek, és valóban egy-két hét múlva olyan leszek mint voltam. De van az az eset, amikor hagyják mindezek előtt kicsit magától észhez térni a dolgot. Átveszem az újságkivágásokat, az információkat és neki látok kibogarászni. Egy pár perc múlva beharapom az alsó ajkam és bizony könnyek gördülnek végig az arcomon. - Gia... meghalt.. - lehunyom a szemet egy pillanatra és remegve felsóhajtok. Nyelek egyet és aztán hozzá toldom. Nyilván az összes többi hír is kellően rádob - Azt hittem... haza jutott. Azzal köszöntem el tőle, hogy vigyázzon magára hazafelé..! Ezek szerint a Big Benen belül volt ő is, amikor mi...- azt persze nem tudom, hogy már nem tehettünk volna érte semmit. Tovább futtatom a szemeimet az egészen. Végig olvasom, aztán valami realizálódik bennem - ..Kómába esett egy ex- auror... - dünnyögöm - Ariadne kómába mint én... - az újság meg is nevezte, én pedig, bár nem ismertem személyesen, a nevére nagyon is emlékszem, mikor az igazgató bemutatta mint biztonsági embert a suliban. Jadere nézek és valamiféle pánikszerű elszántságot láthat rajtam- Akkor őt is ide hozták...- minden bizonnyal legalábbis. És ezzel a lendülettel kelek fel az ágyról és mit sem foglalkozom olyasmikkel mint papucs... vagy hasonlók, egyenest az ajtó felé veszem az irányt és ha kijutok a folyosóra, a kórtermek előtt elhaladva Ariadnet keresem. Ennyit arról, hogy nem rendezek sí-futó versenyt. Bár nagyjából öt méter intenzív séta után már zihálok. Szegény Jade..... Ennyit arról, hogy meg tudok birkózni az információkkal.
Cody olyan kimerültnek látszik, és próbál már is lélegezni, mozogni, életre kelteni a testét, ami nekem elképesztően gyorsnak és ijesztőnek tűnik, így picit meg is riadok, mikor eltolja a kezemet és nem szeretne hátradőlni. - Rendben, de... de csak módjával, azt hiszem. - hagyom végül rá, hiszen ő a Gyógyító szakos, még ha csak nyolcadikos is, nekem meg nem sok közöm van a gyógyításhoz. Most is azt hittem, hogy néhány bájital meg egy pálcaintés majd rendbehozza az izmait meg a belsőszerveit meg az ilyesmit, és még is látom rajta, hogy nehezen tartja ki a mélyen beszívott levegőt. Pedig biztos, hogy mindent megtettek érte a Szent Mungóban, itt törődnek a betegekkel, igazán. Anyu is idekerült, amikor megsérült, bár ez még a születésem előtt volt, kétlem, hogy bárki is a régi. Bár... ki tudja. Kicsit nyelek, mikor rákérdez, hogy ki halt meg és nem vagyok biztos benne, hogy jót csinálok, de ha ezt akarja... Egy percig ellépek az ágyától, előveszem a táskámból az újságokból kivágott cikkeket és odaadom a kezébe. - Nagyon sok minden történt aznap este. - mondom, de nem tudom, hogy mi mást mondhatnék, hiszen én nem voltam ott, a Varjúban maradtam és jól éreztem magamat... csak a médiából értesültem mindenről másnap, és persze azóta folyamatosan cikkeznek róla. Mindent kivágtam és összegyűjtöttem Cody-nak, ha felébred, akkor tudja, hogy mi történt. - Bár szívesebben mutattam volna meg először a jó híreket, és nem csak a rosszat. - toldom hozzá, kicsit aggódva, hogy ki fog borulni. Én legalább is nagyon nem vagyok az a hidegfejű teremtés, aki gyorsan feldolgozná, hogy mi minden történt. Nem mentem el a lány temetésére, akit kiemeltek az áldozatok közül, hiszen a Big Bent tornyában, élő adásban halt meg, de akkor is elképesztően szomorú história. Miközben hagyom, hogy átnézze a cikkeket újra leülök mellé, és a kezemet most csak finoman a térdére teszem, hogy a kezei szabadon váltogassák az információmorzsákat, amikor végez. Minden benne van, Georgiana halála, Saxon Digby halála, Piton felfüggesztése, az országszerte folyó munkálatok, hogy a muglikat elnémítsák, a külföldi erők bevonása, sőt, még róla is van egyetlen egy cikk, amiben megemlítik, hogy egy bátor nő, egy ex-auror miközben őket védte megsérült, és szintén kómába esett. De ő nem ébredt fel. Minden ott van a kis kivágott kártyákban és én még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy már is odaadtam neki. Az ajkaimat harapdálva nézek rá aggodalommal, hiszen hiába a szép környezet, amit ide idéztem, ha az ébredés után azonnal a halál és a katasztrófa híreit nézegeti! Miért kínozza magát már is?!
Visszatérek, megszorítja a kezemet, én pedig viszonzom. Azonban mikor fekvésre akar ösztökélni, megállítom szelíden. - Ne Jade, kérlek, nem fog ártani, ha most inkább ülök, és nem fekszem. - mondom halkan, és miközben beszél az idézett képek, színek, illatokra relaxálok és voltaképp légzésgyakorlatba fogok. Nagy, mély levegők, lassan. Kissé még össze van zuhanva a tüdőm mert a lélegzetek végét csak remegve tudom kitartani, de muszáj, ha azt szeretném, hogy működjön minden, ki is húzom magamat amennyire tudom. Jadere pillantok kissé ijedten. - Ki halt meg?! - Bár épp elég nagy volt a felfordulás, szóval minden bizonnyal nem egy ember volt aki ilyen tragikus sorsra jutott, viszont a hangjából ítélve, most olyanról van szó, akit én is ismerek..ismertem. -Kérlek, mindent mondj el! Ne kímélj! - bólintok is komolyan, hogy tényleg szeretném tudni mi volt. Aztán még mellé toldom. - Semmi baj Jade, a kóma előtti hangulati, állapotban vagyok még, de ha helyére kerül, mik történtek, helyére kerülhet minden...- mondom szelíden mintegy biztatásképp és bizony lélekben készítem magamat, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű mint kimondva! Mikor visszatér a kezemhez, a kézfejére teszem az enyémet, szembe nézek vele, valószínűleg így állva akkora mint én ülve, a tőlem telhető legbiztatóbban és gyengédebben igyekszem elmosolyodni. Neki szánom, biztosíték és biztatás gyanánt. - Semmi baj, itt vagyok. - lassan, lazán, kissé ernyedten de ölelésre húzom a lányt. Ahogy érzékelem, neki is kell egy kis támasz.. A medál nem kerüli el a figyelmemet, de most előbb másra szeretnék választ kapni.
Ledöntöm a lábáról, illetve csak hátradöntöm az ágyon a lendülettel, amivel ráugrok, és eszembe se jut, hogy egy hónapnyi fekvés után mennyire megviselhette a testét és hogy az izmai és az izületei milyen gyengék lehetnek. Majd néhány bájitalkoktél biztos rendbe rakja, vagy valami ilyesmi. Ahogy az én magzatvédő vitamin meg ki tudja milyen bájitalkoktéljaim is teljesen elvették a rosszullétemet, biztosan tart ott a varázsorvoslás, hogy rendbe tegyék a fekvő betegek testét. - Jézusom, Cody! - bukik ki belőlem, és majdnem elsírom magam. - Te felébredsz egy hónap kóma után és azon aggódsz, hogy engem magamra hagytál szilveszterkor?! - bukik ki belőlem a kérdés és elengedem, hogy a végén meg ne fojtsam a szeretetemmel. Leülök a mellette lévő székre és gyorsan persze-perszét rebegek, mikor kimegy a mosdóba, és közben türelmetlenül ugrál a lábam. Annyi mindent mondtam neki, amikor aludt, és most még sem tudom, hogy mivel kezdjem, hogy magához tért. Már éppen válaszolnék neki és elismételném, hogy több, mint egy hónapot, de valószínűleg költői kérdés volt, mert ő is elmondja, mintha csak attól válna valósággá. Pedig tényleg ez a valóság! Harminchét szörnyű napig volt kómában ebben a kórteremben. Nem voltam bent nála minden nap, mert az képtelenség, de azért egészen gyakran meglátogattam, amikor csak tudtam... - Cody, Cody, állj meg... - állítom le újra, amikor elkezd szabadkozni. Megfogom a kezét és megszorítom, aztán a másik kezemmel finoman megpróbálom hátradönteni az ágyán és feltenni a lábait, hogy pihenjen. - Ne kérj többet bocsánatot, tudom, hogy nagyon fontos dolog jött közbe. Nekem semmi bajon, én... én jól vagyok. - mondom, de picit elbizonytalanodom. Jól vagyok? - De hogy lehettél ilyen idióta, hogy akciózni kezdtél?! Meg is halhattál volna! Volt... volt, aki meghalt aznap éjjel! - bukik ki belőlem, de aztán megtorpanok, hiszen lehet, hogy nem ez a legjobb téma ébredés után. Mi van, ha lesokkolom? Ha nem bírja feldolgozni, hogy egy csapásra mennyi idő telt el, mióta nem volt magánál? - Annyit tudok, hogy rátok támadtak a Milleniumi események közepén, amikor meg akartátok akadályozni a varázsvilág leleplezését és meglőttek valami pisztollyal, aminek a golyója nem sima mugli golyó volt... És kómában tartott, hiába nem ment mélyre a válladban. - magyarázom neki, de sokkal részletesebben nem avattak be, mivel nem vagyok családtag, hiába jártam be látogatni sokat. A sérülés hege még mindig ott van, mint egy átokheg, eltüntethetetlenül a bal kulcscsontján. Nem bírok üldögélni, felállok, és úgy álldogálok mellette, közel az ágyához, nem mintha sokkal magasabb lennék állva, mint ülve. Ahogy előrehajolok és próbálom fogni a kezét és simogatni az alkarját, megnyugtatóan, szeretettel, a ruhám alól előbukkan a jáde medál, amit reggel találtam az egyik táskám oldalsó zsebében.
Mire Jade benyit én nekem már sikerült az ágyról oldalt ülésbe lekászálódnom. És sikerült vissza nyernem az uralmamat az inger felett, hogy eljussak a sloziig. Ekkor azonban a lány kivágja az ajtót én pedig sokkosan pislogok rá, egyből elfelejtem, hogy mit akartam csinálni. Az a rám vetődés nagyjából úgy nézhetett ki, mintha Jade hassal előre bevetette volna magát a bowling páján a viaszolt parkettára és a bábút, jelen esetben engem minden ellenállás nélkül tudott letarolni. Hanyatt esem, a lánnyal magamon. Aztán bekúszik az agyamba Jade testének a súlya, a szívének verdesése, ami az én bordáimat is most minden bizonnyal szétüti. A haja illata ahogy az arcomba hullik, és a vidám, finom, bohókás illatú parfümje amit annyira szeret... Jade... eljut a tudatomig, hogy igen bizony őróla van szó, engem pedig megrohan egy érzelemhullám és csoffadt hosszú karjaimmal csak megölelem, amennyire tőlem telik szorosan. És remegve sóhajtok fel, nagyjából úgy, mint aki a következő lélegzetvétellel elbőgi magát. - Bocsáss meg, hogy egyedül hagytalak! Ne haragudj annyira sajnálom!...- hebegem rekedten, kissé vékony hangon és vagy ötszázszor elismétlem és bocsánatot kérek szegénytől. Amikor felkel rólam és lecsüccsen az ágy mellé a hólyagom ostromot indít én pedig újabb sor esdeklés és bocsánatkéréssel kísérve kioldalazok a mosdóba. Békés csobogás, megkönnyebbült sóhaj, majd... egy ijedtebb, kicsit fájdalmas nyüszítés. Hát igen egy hónap után legfeljebb valóban egy katéter menti meg az embert hogy ne gyógyuljon össze a húgycsöve... de azután meg mintha nem is lenne olyanja... még regenerálódnom kell, meg újra élednie a szervezetemnek ezt én is tudom... de attól még borzalmas! És közben leesik valami és döbbenten, szinte sikítva kérdezek vissza némi csönd után. - Mennyit...????!!!!!!!- Rövid szenvedés után lehúzom a wc-t és villám sebességgel megmosakszom, majd egy fokkal frissebben, de szabály szerűen remegő tagokkal térek vissza és ülök le az ágyra. Elidőzök az illúziókon amiket Jade idéz. - Több mint egy hónap... - dünnyögöm aztán a lányra nézek és igyekszem össze szedni magamat - Mi... mi történt? Hogy vagy? Ugye nem lett bajod... ne haragudj rám, olyan hülye vagyok... Nem szabadott volna, otthagynom téged... - kutyaszemeket meresztek. Bár nem azért hogy megbocsásson, ilyen fejem van bűntudat esetén. Mondjuk elég szarul festhetek. Lóg rajtam az orvosi hálócucc, sosem voltam egy kigyúrt vagy dundi gyerek, most még a maradék puhosságom meg izmaim is eltűnni látszanak és akkora karikák vannak a szemeim alatt hogy a Szaturnusz gyűrűje elbújhat! De mondjuk ezen kívül láthatóan élek és egyben vagyok. Bár lehet lesz amit kétszer kell majd elmondania mert kicsit még lassú vagyok.
Ezer és egyszer voltam bent, reménykedni, hogy felébred, beszélni hozzá, énekelni neki, gitározni, valamivel elérni, hogy magához térjen, de egyetlen egyszer se képzeltem el, hogy így fog ez megtörténni. Most csak magam vagyok, abból merítettem erőt, hogy meséltem neki mindenről, ami történt velem és újra meg újra. Mikor először megmozdul azonnal felugrok az ágya mellől, aztán fájdalmasan elkezd rázkódni a teste és ekkor már gyógyítóért sikoltok. Azonnal kitessékelnek, ami eléggé rosszul érint, hiszen fogalmam sincs, hogy ez az egész egy jó vagy egy rossz jel, egyáltalán nem vagyok gyógyító és nem magyarázhatnak meg semmit, hiszen dolguk van. A folyosón várakozok, ujjaimat tördelve, és csak hosszú idő után szólnak, hogy már bemehetek és magához tért. Egy egész hegyomlás szalad le a szívemről, mert Cody nekem rengeteget jelent, imádom a közös búgócsigázást, a dalírásokat, mindent... Persze ez én vagyok, aki elképesztően tud kötődni az emberekhez, és most még is van egy titkom, amiben csak Dane-re számíthattam, és ő pedig súlyos sérülésekkel tűnt el és azóta se adott életjelet. Én pedig itt vagyok egy babával a pocakomban, az apja - legalább is akit az apjának sejtek - egyáltalán nem akarja, inkább megölné a magzatot, akivel meg megbeszélném ezt az egészet kómában. Legalább is volt eddig. - Cody? Tényleg... tényleg ébren vagy? - kérdezem, mikor benyitok az ajtón, aztán ha felém fordul már semmi sem állíthat meg, hogy rávessem magam és megöleljem. Mondjuk, ez nem a legátgondoltabb cselekedet azok után, hogy a fiú több, mint egy hónapig feküdt a kórházi ágyon, de a jószándék vezérel és nem az, hogy összetörjem. Megölelgetem, a boldogság szétárad a testemben, aztán az ágya mellé húzva egy széket leülök és pálcát ragadok, hogy a kórtermet illúziókkal minél kellemesebbé változtassam neki. Pillanatok alatt idézek virágokat, képeket a falra, kellemes illatokat az orrba, húzom el a függönyt, hogy egy kis fény jöjjön be, stb. - Annyira aggódtam, és nem csak én, hogy vagy? Több, mint egy hónapig aludtál...! - bukik ki belőlem, de legalább az nem, hogy ezután azzal is lesokkoljam, hogy azóta mennyi minden történt a világgal és persze velem.
Egy bő hónap telt el a Millennium óta. Február 6.-a van, délután kettő óra. A szokásos vizitek hajnalban hatkor, majd a délelőtti váltásnál nyolckor lezajlanak, az ebédet minden nap fél tizenkettőkor osztották ki rendszeresen. A délutáni vizit még odébb van, délután négy órakor, este hat órakor pedig az éjszakai váltás. A napok telnek, a napok múlnak. A golyó ütötte sebbel azonnal műtöttek, vért pótoltak, infúzióra kötöttek és mindenféle stimuláló varázslattal, bájitallal, gyógyfőzettel igyekeztek magamhoz téríteni. Ám sikertelenül. Azóta egy különös álomtalan létbe süppedtem, amikor semmiről nem tudsz, semmi sem fáj, sem a múlt, sem a jelen, sem a fizikai test regenerálódása. Úgy nevezik kóma. Egy hónap, hat napja infúzióra kötve élek, és a légzésemet is mesterségesen tartják fenn. És ki tudja... talán még katétert is kaptam... Fekszem és semmiről sem tudok. A világ pedig máris elrohan mellettem!
A Roxfort igazgatója, és néhány tanár, főképp a házvezetők, az összes érintettet végig járták, akik a millenniumon történtek miatt kimaradoztak az iskolából. Egy alkalommal McGalagony professzor asszonnyal tartott Gina is, aki nem mellékesen megfogadta, hogy, ha felébredek, soha többé nem gyújt rá! Egy alkalommal elő fordult nálam Mira is. Bár rég nem beszéltünk már, az élet kicsit másfelé sodorta minket, most mégis tiszteletét tette. Nox is megfordult itt, bár róla a kevesebbnél is kevesebben tudnak. Az üvegházas gyakorlatokról egy két, jobb ismerősöm, a Varjúból Louis és Courteney, talán Emma... Ivor... És igazából nagyjából ennyi... Aki valójában lényeges és kiemelendő mindenki közül, az Jade. Hiszen egyetlen másiknak sem tartoztam ígérettel.
Délután kettő. Én pedig mintha megérezném a létezésem. Hirtelen jön és bár nem teljes, az ujjaim ökölbe húzódnak, a légzésem apránként felgyorsul, ami miatt a tüdőmbe határozottan fájdalom hasít, hiszen eddig alig pislákoltam, a szívem pedig meglódul. Még nincs minden össze hangolva, így kellően kaotikus. Tökéletesen kiszáradva érzem magamat és a tudatom csúnya tréfát űz velem, ugyanis vissza idézi a crucio átok emlékét, aminek következtében voltaképp egy kiadós rohamot produkálok... Szemeim előtt fények villódznak és az utolsó emlékeim élménye egyszerre önt el és az az erőtlenségig sorvadt állapot, amibe most így egy bő hónapnyi vegetálás miatt kerültem. Alig fogom fel a környezetemet még. De ez azt a halom nővért aki bevetődött hozzám, mit sem zavarja. Aki meg esetlegesen bent volt nálam, azt jól kizavarják cserébe. Pár percen belül stabilizálják az állapotomat, kiszedik belőlem az alkatrészeket és egy negyed órás vizitet meg vizsgálatot tartanak. Az alatt pont van időm, hogy magamhoz térjek annyira, hogy már felfogjam a külvilágot. Egyetlen erőtlen kérdésem sem ér célba, vagy kapok rá választ, cserébe minden másról magyaráznak meg beszélnek egymás közt... Majd távoznak és a végtelennél is lassabban és gyengébben igyekszem magamat ülő helyzetbe tornászni. És közben egy halom gondolatot rendezni, azt sem mondták meddig voltam kiütve.. Vagy csak nem volt erőm felfogni.. Nem mondták hogy bárki lenne, vagy lett volna nálam látogatóban, így nem számítok épp senkire. Olyan nagyon furán érzem magamat... Még azért szédülök kicsit, de legalább nem igazán fáj semmim... mondjuk tény hogy egy lóadag fájdalomcsillapító löttyöt toltak belém most így rögvest. Fogalmam sincs mit kéne éreznem, vagy épp mit nem... A gyógylötyitől még tompább is vagyok a kelleténél. Fogalmam sincs mikről maradtam le, és az ezzel gerincemen felkúszó aggodalom csak a gyógyszernek köszönhető, hogy nem csap át rögtön pánikba. Cserébe lassan fojtogat és kételyekbe ringat... Ariadnet nem ismertem fel akkor sem mikor bevetődött elém, és most így körül nézve sem látom, tehát nem egy kórterembe raktak minket... A pupilláim tepsi méretűek és bár épp csak felébredtem, kimerültnek érzem... vagyis inkább, szabály szerűen üresnek magamat... És borzasztóan kell hugyoznom... ami a sorvatag izmaim miatt hatványozottan tör rám és késztet arra hogy sürgősen össze szedjem magamat, hogy legalább egy nyomorult kacsát találjak!... Ha most magam alá pisilek... biztos hogy elbőgöm magamat...
Az elmúlt két évben, egészen pontosan a 2000-es Milleniumi ünneplés óta, ami káoszba fulladt, exponenciálisan nőtt azoknak a száma, akik állandó ispotályi ellátásra szorulnak. A Testvériségben és lassan az alvilágban terjedő különleges Rúnapisztollyal lelőtt áldozatok talán visszafordíthatatlan átokkal generált kómába kerültek. Az elején egyszerűen az intenzív osztályon helyezték el a sérülteket és tettek meg mindent azért, hogy a testüket megfelelően ellássák, ám idővel ez lehetetlenné vált. Egy egész szárnyat kellett a Szent Mungóban erre áldozni és természetesen rengeteg medimágus munkáját. A szárnyban javarészt 4-6 fős szobákban fekszenek az elesett aurorok és tűzkeresztbe került áldozatok, testükön már vajmi kevés jelével a pisztolylövésnek, ám még se térnek magukhoz, senki se tette. Lehet igényelni privát szobákat, amik természetesen felárasak, így csak a tehetősebbek tehetik meg, hogy kettesben maradjanak a szerettükkel, ahogy minden más osztályon is. A látogatás ideje igen barátságos - főként azért, mert jellemzően mindig van bent egy vagy éppen több auror a kómába esett társa mellett, így hát a biztonságra nem kell ügyelni. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig érkezhetnek a családtagok és a barátok, de egy személyhez csupán két ember mehet be egyszerre, hiszen attól függetlenül, hogy az osztályon a betegek panaszkodni nem fognak, még is csak egy ispotályról beszélünk.
