2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az elmúlt két évben, egészen pontosan a 2000-es Milleniumi ünneplés óta, ami káoszba fulladt, exponenciálisan nőtt azoknak a száma, akik állandó ispotályi ellátásra szorulnak. A Testvériségben és lassan az alvilágban terjedő különleges Rúnapisztollyal lelőtt áldozatok talán visszafordíthatatlan átokkal generált kómába kerültek. Az elején egyszerűen az intenzív osztályon helyezték el a sérülteket és tettek meg mindent azért, hogy a testüket megfelelően ellássák, ám idővel ez lehetetlenné vált. Egy egész szárnyat kellett a Szent Mungóban erre áldozni és természetesen rengeteg medimágus munkáját. A szárnyban javarészt 4-6 fős szobákban fekszenek az elesett aurorok és tűzkeresztbe került áldozatok, testükön már vajmi kevés jelével a pisztolylövésnek, ám még se térnek magukhoz, senki se tette. Lehet igényelni privát szobákat, amik természetesen felárasak, így csak a tehetősebbek tehetik meg, hogy kettesben maradjanak a szerettükkel, ahogy minden más osztályon is. A látogatás ideje igen barátságos - főként azért, mert jellemzően mindig van bent egy vagy éppen több auror a kómába esett társa mellett, így hát a biztonságra nem kell ügyelni. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig érkezhetnek a családtagok és a barátok, de egy személyhez csupán két ember mehet be egyszerre, hiszen attól függetlenül, hogy az osztályon a betegek panaszkodni nem fognak, még is csak egy ispotályról beszélünk.
Ahogy átkarol én a kezeibe döntöm a testemet, hogy legalább ő egy kicsit támogasson, érezzem a teste melegét, mert amit Ivor csinál, ez a teljes lefagyás, nekem csak azt mondja, hogy ő sem akarja. Senki sem akarja. Csak én akarom. És Cody, az édes Cody, aki most tért magához, most érte egy hatalmas sokk, erre már is engem védelmez és ölel. Ugyan nem tudom, hogy milyen figura, azon kívül, hogy már harmincasnak tűnik, szóval sokkal felnőttebbnek, mint amilyen én vagyok. Jó egy kicsit furcsa, most már sokkal tisztábban látom, hogy furcsa, de akkor sem kötöm össze, hogy ez olyan nagy dolog lehet. Eszemben sincs arra gondolni, hogy nem is ember, hogy a kicsikkel baj lehet, és arra meg biztos, hogy nem fog rávenni, hogy elvetessem őket, akármilyenek is lesznek. De nem is ezt akarta... Kicsit félve hallgatom végig, attól tartva, hogy most a leköszönő beszédét fogja megtartani, amivel majd szépen távozik az életemből. De még azt is jobban elviselem, mint a kiabálást és a balhét, amit Kyle-lal műveltünk. - Nem akarod elvetetni őket? - szökik ki a vékony hang a torkomon, és a feszültség a testemben, amit Cody ölelő karjai tisztán érezhetnek, egy kicsit felenged. Előre hajolok ültömben, csak egy pillanatra fordulok hátra a barátomra, aztán leengedem a lábamat a földre. - Hát akarod őket? Istenem, én annyira... - és jönnek a hormonok és jön a rózsaszín felhő, még ha még leginkább semmire se jutottunk abban, hogy kik is vannak a pocakomban, és hogy mihez is fogunk kezdeni, ha megszületnek, én már talpon és két lépéssel a nyakába ugrok. Ami lévén, hogy éppen ül, egy kivitelezhető manőver. Ha állna, akkor egy kicsit nagyobb bajban lennék, de azt is megoldottam volna. Muszáj megölelnem, hozzábújnom, legalább néhány pillanatig őszintén örülnöm annak, hogy Ivor nem akar magamra hagyni, még ha nem is vagyok biztos benne, hogy felhőtlenül örül, hiszen olyan furcsán viselkedik. De lehet, hogy sokkot kapott, és majd később fog elkezdeni igazán örülni. Tudja a franc, annyi biztos, hogy a szobában már két férfi is van, akik támogathatnak, ha a kicsi... Kicsik megszületnek. És egészen addig is. És már sírok is. A francba. Hüppögve engedem el, a megkönnyebbültség könnycsíkokat barázdál az arcomra, de igyekszem a csuklómmal gyorsan letörölgetni őket.
Pár percre mintha minden kiürülne, lenullázódna. Ugyanis azt keresem, ez mégis, hogy történhetett meg? Merthogy... ez ugyebár lehetetlen. Keresem a választ, a lehetséges válaszokat, de egyszerűen nem találom. Mi a fene volt, az ami felett elsiklottam? Noha a fejemben uralkodó, néha számomra is, káosz miatt, voltaképp talán annyira nem is nehéz mutatvány. Majd máskor átnézem a lehetséges variánsokat, hiszen éreztem, az életenergiáik, hasonlatosak az enyémhez. Hogy tudnám neki szavakba önteni? Érzem a kisebb pánikot, a kétségbeesést... a lemondást. Ne Jade... Kérlek, ne mondj le rólam! Eltávolodik, Codyhoz húzódik én pedig feleszmélek és összébb szedem magamat, bár nagyon is ülve maradok, azonban feléjük fordulok. - Jade félre értesz. - kezdem lassan, nyugodtan, bár kissé látszik, hogy még keresgélem a darabjaimat - Én tényleg úgy tudtam, hogy nem vagyok képes ilyesmire... Ők most... - nézek egy biccentéssel kísérve Jade pocakjára - Alapjaiban döntöttek le egy elképesztően régi és eddig vitathatatlan tényt bennem. - mondom, majd felállok, de koránt sem távozni készülök. - Épp ezért, nem kérnék tőled olyasmit, hogy pusztítsd el őket. - igyekszem szavakba önteni szegényes palettámból gazdálkodva mit is érzek úgy valójában, a döbbeneten és azon kívül, hogy ezt a Kyle gyereket ketté szedjem amiért egyáltalán fel merte vetni a gondolatot!... Valamiféle védelmezés. Valami olyan amire előzőleg nem voltam képes, amivel elkéstem... Arra azonban, hogy honnét tudom, hogy ketten vannak, nem válaszolok. - Nem mondom, hogy... a legtöbb szülői ösztönnel rendelkező apát sikerült kifogni nekik.. de ettől függetlenül, szeretném, ha tudnád, hogy melletted állok. És amiben tudlak, támogatlak.
Csak ámulok és bámulok a jeleneten. Sosem láttam még ilyennek, azt sem tudom, hogy képes-e rá valóban, vagy ez is, mint oly sokminden más, csak egy tanult és tökéletesen kivitelezett reakció... De valami miatt annyira őszintének tűnik most. Egy kicsit talán meztelennek. Jade hozzám húzódik én pedig hozzá. Mint két ázott veréb, akiket elzavartak a párkányról, holott csak menedéket kerestünk. - Itt vagyok és támogatlak ahogy megígértem. - mondom és közben biztatva átkarolom. Nem tudok többet tenni egyenlőre. Számomra totális kérdőjel, hogy ez most mi is akar lenni Ivor részéről. Bár valamiért némi felháborodás van bennem és ezzel most nem is tudok mit kezdeni, ha akarom, ha nem kijön. - Hogy a francba lehet egy olyan... figura mint te... ennyire felelőtlen?!!- Szegezem a kérdést Ivornak és a hangomon érezni, hogy kicsit jobban ismerem mint Jade és ennek fényében hatványozottan felcsesz egy csomó minden. Ha tényleg övé a kölyök, akkor lehet hogy külön ellátást fog igényelni... Na és a hivatalos ispotályosok előtt, mégis hogy lesz eltusolva a tény, hogy egy baba-alien páros van születőben? És ha Jade pont emiatt fog veszélybe kerülni? És mi van, ha minden ellenére rákényszerítik hogy elvetesse?! A szívem a torkomba ugrik és védelmezőbben vonom magamhoz a lányt, holott ő mit sem tud még semmiről... Egyáltalán... hogy kellene ilyesmit elmondani?!
Elutasít, ő is elutasít, ő is azt állítja, hogy nem lehet a baba az övé. Kezd az egész egy kicsit rémálomszerű lenni, itt állok terhesen és üldözöm a pasikat végig, hogy ki is lehet az apja. Eléggé szánalmasnak tűnhet kívülről, de szerencsére nem tudok egyet hátralépni és megnézni magamat, mert éppen eléggé lesokkol, amit Ivor előad. Kétségbeesésemben már megfogom a kezét és a hasamra is rakom, mintha ez bármi változtathatna! És változtat is! Ahogy az arca átalakul, úgy az enyém is. A kétségbeesést átveszi a megdöbbenés, aztán ahogy elnémul és a szemem előtt esik össze - illetve ül le - azért megint kezdek újra kétségbeesni. - Ketten? Honnan tudod? - bukik ki belőlem a kérdés, de igazából azt hiszem nem is ez a lényeg. - És most te is kiborultál... Te sem akarsz az apja lenni, hallani se akarsz róla... róluk, vetessem el, csak ne legyek a terhedre, ugye? - folytatom, hiszen attól függetlenül, hogy Kyle azonnal kiabálni kezdett és tagadni, ő viszont láthatóan sokkot kapott... ez sem a legjobb reakció. Cody az egyetlen, aki boldogan fogadta a hírt, így most hiába hallgatott az elmúlt percekben, most Ivortól elfordulok és Cody mellé hátrálok, aztán felülök az ágyra mellé. Közel akarok lenni az egyetlen emberhez, aki támogat, mintha csak mögé akarnék bújni, mintha ő lenne a nagytestvér, akihez visszavonulhatok, mikor már megint elment a hitem. Mindegy, azon semmi sem változtat, hogy meg fogom tartani, hogy akarom őt, ŐKET!, és már egyszer elfogadtam, hogy egyedül fogom végig csinálni, vagy hát, most már Cody-val, szóval nem fogok annyira elkenődni. Csak... Csak most igazán felállhatna és kisétálhatna az életemből, mielőtt eltörik a mécses!
Nos, valóban őszinte vagyok. Nekem teljes meggyőződésem, hogy képtelen vagyok rá. Kertanu elég világosan belénk verte a dolgot... Ezzel a tudattal élek már a kezdetektől és már volt egy gyermek... Az első és utolsó. Pont úgy, ahogy az meg volt írva. Így az ábrázatom nagyon is őszinte, amikor közlöm vele a számomra tényt. - Sajnálom Jade de... - kezdem lassan, nyugodtan, de ekkor megfogja a kezemet én pedig megrezzenek, bár nem sok látszik belőle, alapvetően nem zavar érintése, más miatt jött a reakció. Amikor pedig a hasára pakolja a kezemet megdermedek. Az arcomon látszik, ahogy kibontakozik az újabb tény, egy világ omlik össze bennem, és ez kiül a fejemre is, noha nem az a fájdalmas formula, hanem a döbbenet és annak minden válfaja. A szemem kikerekedik és meredten nézek a lányra, totál lefagyva. Igen, határozottan megéreztem valamit... Valamit ami most már nem kaviccsal dobál, hanem atomot dobott arra a huszonöt ezer éves falra... Vagy valami egészen mást... de úgy omlik le, mintha mindig is cukorüvegből lett volna. Szóhoz nem jutok, ugyan a szám elnyílik. Vállaim megzuhannak, nekem pedig sürgősen le kell ülnöm! ültömből nézek a lányra. És azt hiszem... életem során talán először igazán közel kerülök ahhoz hogy hiperventilláljak. Jade a reakciómból láthatja, hogy márpedig nem lepattintós szövegről van szó, hanem ez annál mélyebben gyökerezik... Gyökerezett... Aztán a pocakjára függesztem a tekintetemet, nyelek egy óriásit, aztán kicsúszik a számon. -... Ketten... vannak... - olyan halkan és döbbenten mondom ki, hogy valószínűleg Jade is csak akkor hallja, ha kb a hangmágusi képességeit bedobja. Az esetben viszont valószínűleg olyan lesz, mintha a fejében visszhangozna a mondatom. Veszek egy mély levegőt, rendezem a tartásomat, és felnézek a nőre, a fiatal nőre, aki a gyermekeimet hordja a szíve alatt. Azt hiszem ezután nekem is kelleni fog némi rehabilitáció...
Nekem fogalmam sincsen erről a másvilágbeli létformáról, nekem csak egy pasi a bárból, igaz, hogy nagyon különleges pasi, de annyira nem, hogy már is azt higyjem, hogy nem is ebből a világból való. Cody úgy hallgat, mint akinek kivágták a nyelvét, teljesen el van képedve, nekem pedig fogalmam sincs, hogy ez azért van, mert ismeri Ivort és meglepő, hogy pont egy ismerőse az apa, vagy valami teljesen más okból. Itt állok tudatlanul, terhesen, és kicsit úgy érzem, hogy a kivégzésem folyik. Pedig nem meghalni fogok, hanem éppen hogy életet adni egy kisbabának... Amikor ő is lepattint azzal, hogy ő meg képtelen életet adni, egy kicsit kippanok, pedig olyan őszintének tűnnek a szemei, és eddig is olyan kedves volt és figyelmes. Csak nem lehet ez is valamilyen pasi duma, amivel elháríthatják, hogy egy lány megjelenjen egy nem várt babával és felelősséget vállaljon. - De... én... - bizonytalanodom el, és gyorsan Cody-ra nézek, aztán vissza. - De ha nem te... Akkor... De én egészen biztos voltam hogy... - igen, megint összevissza csapongok, hiszen először Kyle-t hittem, de most hogy megláttam Ivort benne vagyok egészen biztos. Ennyire hülye lennék? Ennyire rosszak az érzékeim, hogy még azt se tudom megszülni, hogy kinek fogok szülni?! Kiül az arcomra a kétségbeesettség, hogy ha nem ő az apja, akkor ki, de a medál a nyakamban elkezd bizsergetni, és megrázom a fejemet, mintha elhatározásra jutnék. - Nem tudom megmagyarázni, ne is kérd, de én... egészen biztos vagyok benne, hogy te vagy az! Ivor, kérlek, lehet, hogy csak rosszul tudtad. - mondom naivan, még mindig inkább arrafelé hajolva, hogy nem valami kamuduma, amit bedob, hiszen eddig olyan kedves volt. Bár az elején a pasik valahogy mindig nagyon kedvesek, aztán... Nem tudok már mit mondani, csak odalépek hozzá és megfogom a kezét, nekem sose volt problémám az érintéssel és most úgy érzem, hogy a kezét a hasamra kell raknom, mert ha még nem is érezhet gömbölyödést, rugdosást meg főleg nem, de... De akkor is valamit éreznie kell.
Hagyom, hogy közelebb lépjen, és felveszem a szemkontaktust. Szegénynek még mindig bőszen felfelé kell néznie. Egy pillanatra zavar fut át az arcomon, de érdeklődés követi a mondandóját. Mikor a végére ér elnézést kérően, egy kissé szomorkás mosollyal az arcomon pillantok oldalra, majd vissza a lányra. - Igazán hízelgő, de.. Ez lehetetlen. Én ugyanis nem tudok életet adni. - egy kissé nehezen jön ki a mondat, kellően fájdalmas pont. Ez valahol látszik rajtam. Legalábbis, hogy minden bizonnyal régóta élek ebben a tudatban. Olyan régóta, hogy bár itt van a szemem előtt a bizonyíték, az agyam egyszerűen nem fogadja be az információt. Amolyan "márpedig ilyen állat nincs!" És bár igen érzékelem, hogy Jade terhes, mikor elsőre közelebb léptem hozzá, már éreztem, csak szerettem volna tőle hallani, majd minden bizonnyal gratulációmat adtam volna, és diszkréten megérdeklődöm, hogy ki az apa... Arra azonban nem számítottam, hogy Jade engem gondol annak. Egyszerűen ez számomra egy huszonöt ezer éves tény eszméletlen falát dobálja kaviccsal. Így biztos vagyok benne, hogy ez lehetetlen.
Az egészre csak ámulok és bámulok. Bár hogy miért félelmetes a helyzet az egy roppant érdekes emberi dolog. Hiszen tudom azt, hogy Ivor nem ebbe a világba tartozik. Idegen életforma, a szó szoros értelmében. De az, hogy egy idegen létforma kompatibilis legyen egy emberrel számomra egyenlőre nem tud más lenni, mint ijesztő. Azonban igyekszem vissza nyelni minden pánikomat, minden kárálásomat, hiszen honnan tudjam hogyan működik a szaporodása a fajtájának. Erre valahogy nem tértünk ki a beszélgetések során. Így csak kissé elhűlve figyelem a jelenetet. De meg hagyom nekik. Azt hiszem ezt mindenképpen nekik kell tisztázniuk. Mindettől függetlenül... Jadenek, tartom amit mondtam. Akárki is legyen a kölyök apja. Abba már bele sem gondolok, hogy ha és amennyiben tényleg Ivor a befutó, a gyerek vajon mennyit örököl abból ami ő...?
Amikor Cody újra elkezd szabadkozni azonnal megfogom a kezét - Jaj, nem úgy értettem! - mondom gyorsan, nehogy aztán most újra végigzongorázzunk azon, hogy bűntudata van, miközben a világot ment megmenteni aztán egy hónapra kómába is került. Egyáltalán nem ezért hoztam fel, csak kicsúszott a számon, nem is gondoltam át, de most már kicsit bánom. Arra, hogy mit is csináltunk a piros arcom még jobban elvörösödik. Ha mondjuk nem a kórházban lennénk, és nem lennék terhes, és nem most kéne bevallanom a lehetséges apának, mert már nagyon is úgy érzem, hogy ő az apja, és egyáltalán nem Kyle, akkor tán még flörtölnék, leszállna a rózsaszín köd a kedves hangszínére és a figyelmére, amit mindig nekem szentel én meg szépen a kezébe olvadnék... De! Előbb csak ki kéne mondani a dolgokat. Én annyit tudok róla, hogy fotós meg szeret utazni, meg szereti a drágaköveket, semmi olyat, ami miatt mondjuk Cody-nak tartania kéne tőle, vagy csúnyánnézni arra, hogy együtt töltöttük az estét. Nem is értem, hiszen tudja, hogy eléggé könnyen elcsábulok... Csak most... kicsit több lett ennél... Hatalmas szemeket meresztek arra, hogy újra rákérdez, és ezekkel a tányér szemeimmel Cody-ra pillantok és érezhetően próbálok jelelni felé, hogy mi van, de hát ez inkább komikus, ennyire azért nem vagyunk egy hullámhosszon, hogy kiolvassa a fejemből, hogy Ivor is lehet az apja, nem csak Kyle, akiről az előbb beszéltem. Legalább nem az unokanővérének a pasija. Ez is valami. Hatalmas levegőt veszek, aztán közelebb lépek a férfihez, mert hát férfiről beszélünk, nem egy olyan nyafka ripacs fiatalról, mint Kyle. - Ivor, mondanom kell valamit. - nézek most már a szemébe, és a hangom megöt egy ideges magas frekvenciát. Nem tudom pontosan hogyan mondjam, így most a legegyszerűbb a legjobb módszerhez folyamodok. - Terhes vagyok. Nem tudom mi történt velem aznap éjjel, de nekem eszembe se jutott idáig, hogy a tiéd lehet, egy másik fiút kerestem meg, de ő azt állította, hogy védekeztünk, és nem lehet, és öljem meg, és igaza van, mármint abban a részben, hogy védekeztünk, de veled... Te meg én... - na jó, ez így most elég kínos így Cody ágya mellett, de nem lehet virágnyelven megfogalmazni, hogy nem védekeztünk és nagyon valószínű, hogy tőle vagyok terhes. - Szóval azt hiszem a tiéd a baba.
Hogy őszinte legyek, egyik fiatalnak sem lep meg a reakciója. Szerencsére én hulla nyugalommal hallgatom végig őket és hagyom hogy ledarálja mindenki a mondókáját. Cody kérdő arckifejezésére kaphat egy megérzésszerű választ, bár részben csak a vérét szívom. "Hát Igen Cody, csúnya dolog volt ott hagyni szegény lányt nekem..." Aztán persze válaszolok élő szóban. - Mit csináltunk volna? Élveztük egymás társaságát, mint két felnőtt. - közlöm vele teljes, kikezdhetetlen nyugalommal. Aztán Jadehez fordulok és a nyugalom mellé kedvesség is társul. Láthatóan, egyikükkel sincs bajom, árnyalataiban mégis érezhető, hogy mikor Jadel beszélek, egy nővel beszélek és előzékenyebb a hangszínem. Nem simulékony, nem sunyi, nem megalázkodó, egyszerűen van benne egy kedves tisztelet, Codyval pedig inkább egyfajta egyenrangú dolog. - Nem, nem vagyok az unokanővére pasija. Távolról sem. Csak ismerem. - azért egy árnyalatnyit megmosolyogtat a feltételezés. - Igazság szerint, csak volt egy megérzésem. És gondoltam személyesen illik rákérdeznem, hogy jól vagy-e?
Arra, hogy Nox ruhát küldött, csak pislogok... Vajon ő volt itt? Vagy csak Ivort küldte helyzetfelmérni, meg jelenteni? Jó ég egyáltalán mi van Noxal?! Most azonban nem fogok rákérdezni... Részben mert Nox valahol megesketett, hogy ne fedjem fel ki is ő, így csak "unokanővérem" megnevezés maradt minden beszélgetésben. Arra, hogy a pasija-e Ivorra nézek... Hát hogy mindene, csak nem a pasija az is biztos... De.. Ácsi mi..? Csak pislogok arra amit Jade elregél és egy kissé sikerül bele taszítania a bűntudatba újfent, tudom, hogy nem szándékosan teszi, és tudom hogy ez az igazság... De attól még szarul esik újra és újra szembesülni vele. - Sajnálom Jade... én.. - nem is tudok rá mit mondani, nincs rá szó. Aztán tovább darálja mi történt én nekem pedig kikerekedik a szemem és Ivorra nézek amolyan "Ugye őt nem dugtad meg?!" arccal. Nem kevés aggodalom ütközik ki rajtam. - És.. És mi? Mit csináltál vele? - szegezem Ivornak a kérdést és ezúttal nem tud elmaradni a számon kérés a hangomból. Jade is rázúdítja a kérdéseit... Hajrá öregem!
Annyira jól esik, hogy Cody már is kézzel-lábbal kapálózik, hogy segítsen és támogasson, pedig még a csövek lógnak ki belőle, miközben a gyerek igazi apja - vagy... vagy nem ő volt az? - arra akar rávenni, hogy öljem meg a gyerekünket, hogy már a hála-sírás szélére lök a jófejségével. Megölelném, a nyakába borulnék, ha nem jönne az a furcsa érzés, a medál, az emlékek, és hirtelen nem lépne be az ajtón a múlt, amit valamiért elfelejtettem. Talán túl sokat ittam. De a bulizásra emlékeztem eddig is, csak a vége... a vége lett ködös. És azt mondták, hogy december közepén történhetett, ez meg szilveszterkor volt, szóval... Bakker, már megint jól össze vagyok zavarodva, az előbb még Cody nyakába akartam ugrani, most meg állok, mint egy faszent és csak bámulok Ivorra, aztán róla Cody-ra, és halványan felfogom, hogy miről beszélnek. - Az unokanővére? Az unokanővére pasija vagy? - nyüsszenek fel, mint valami kétségbeesett állat. Na, ezaz, csak ez kellett ahhoz, hogy megjöjjön a kedvem, hogy közöljem vele, hogy lehet, hogy aznap éjszaka, amikor együtt szilvesztereztünk... Enyhén kezdek lesokkolódni, amikor két lehetőség van, vagy nem beszélek, vagy össze-vissza beszélek. És most jutok el a második fázisba. - Amikor leléptél a bárból és vége lett a fellépésemnek a pulthoz bedobtam a cuccom és egy kis önsajnáltatásba kezdtem és Ivor azonnal odafordult, hogy feldobja a kedvemet, még a színpadra is felment, hogy egy rögtönzött előadással elvonja a figyelmem, hogy felültettél. Mármint, tudom, hogy nem csak úgy csináltad, de na, nem mentem tovább a srácokkal, hogy együtt szilveszterezzünk és akkor épp nem esett jól, de Ivor nagyon kedves volt, beszélgettünk, táncoltunk is, és... - pörög ki a számon, aztán kicsit elhallgatok és a vörös arcom Cody-ról Ivorra szalad. - Miért kerestél? Miért kérdezed? Mit szeretnél tudni? - kérdezem, mintha egy sorozatgyilkos követne, sorjázva a kérdéseket, Cody-nak, na de még Ivornak is leeshet, hogy valami baj van és össze-vissza beszélek. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ő az... Neki kell lennie... az az éjszaka... Fogalmam sincsen, hogy hogyan felejthettem el! De ő az... Istenem, ő az. Igyekszem nem elsírni magam és magamban tartani, még legalább addig, míg rájövök, hogy mi a viszonya Cody és az unokanővére között, meg persze Cody-val.
Jadenek biccentek, és egy apró főhajtást is megengedek. Aztán Codyra pillantok és válaszolok neki. - Az unokanővéred, küldött pár ruhát. - jelentem egyszerűen, majd megemelek a kezemben egy nem nagy papírszatyrot, amit le is teszek az éjjeli szekrényre. Ezzel ellépve Jade mellett, úgy egy fél méternyire szűkítve a távot kettőnk között én pedig megérzek valamit. Főleg, hogy az egyik keze a hasán. De valamiért elsiklom felette egyenlőre. Fel sem merül bennem, hogy annak úgy bármi köze lehet hozzám. Egyszerűen nem tartok ilyesmit lehetségesnek. Hiszen tudom hogy lehetetlen. Egy pillanatra nem bizonytalanodom el ezen. -Igen, ismerjük. Együtt Szilvesztereztünk.- Igazán szépen fejezem ki magamat ma úgy érzem. Bár nem szokásom trágárnak lenni, hacsak nem valami éktelen okom van rá. A lány felé fordulok és őszintén érdeklődő ábrázattal nézek rá. - Igazság szerint, téged kerestelek. Feltételeztem, hogy itt megtalálhatlak. Előbb, mint a Varjúban. - mondom egyszerűen, kedvesen, nyugodtan - Minden rendben?
Nos igen. Amit mondtam komolyan gondoltam. Nem fogok vissza lépni tőle. Jadet nagyon szeretem, akár egy igazi jó testvért. Ritkán érzem ezt emberek iránt, és nála ez meg van. Számomra egyértelmű, hogy segítsek neki mindenben amiben tudok. - Jade ez csak természetes! - mondom, aztán érzékelem a változást. És kicsit aggódva pillantok rá. Aztán egyszer csak valaki benyit.. Valaki akire az ég világon nem számítottam! Őszintén kikerekedett, meglepettséggel nézek rá. Pont ő az akitől nem vártam volna, hogy benéz... Egyből az forog bennem, hogy vajon miért jött? Pont ő az, aki puszta jófejségből senkit sem keres... Nem az alak. Egy kicsit gyanúval vegyes kétely ébred bennem, és nem mellékesen azért még mindig nem tudtam teljesen megbékélni azzal a remek estével anno... Nem bántott... egy ujjal sem, de... nem is tudom... azóta olyan mélységesen feszélyezve érzem magamat mellette, hogy az valami félelem. Ezek mellett, a testiség iránti vágyam olyannyira megugrott, hogy az este utáni két hónapot inkább letagadom.... Sosem voltam még akkora ribanc mint akkor... - Hát te? - kérdem és igyekszem minden számonkérést kiiktatni a hangomból, hiszen itt van. De.. ahogy Jadre köszön... egy pillanatra átfut rajtam valami. - Ti ismeritek egymást? - biztos vagyok benne hogy a válasz igen lesz. És hogy ez miért tölt el egy aprócska félelemmel arról fogalmam sincs... Lehet amiatt, mert tudom ki ez az alak. Noxnál épp eleget beszélgettem vele.
Nagyon jól esik az ölelés, és az, hogy végre felébredt, egy hatalmas kőszikla gurulhatott le a szívemről, és végre megoszthatom vele azt, amihez még jócskán erőt kell gyűjtenem, hogy a világgal is megosszam. Hiszen nem vagyok férjnél, még csak pasim sincsen, aki most hirtelenjében elvenne, mert becsúszott a baba, Kyle... Nos... Ha rá gondolok, csak a méreg fog el, szóval inkább nem is gondolok rá! - Igen, valahogy úgy. Rengeteg érdekes dolgot tudok csinálni, és nem tudom, hogy meddig fejlődik majd. - mondom neki, és elmosolyodok, a kezeimet elveszem róla és összekulcsolva a szívemre teszem. - De a dalom eddig is a lelkemből szólt! - teszem hozzá, kicsit elmosolyodva, olyan gyorsan fel tud dobni, hogy az hihetetlen. A kirobbanásra, hogy vállalja az apaságot és a hirtelen mozdulatra teljesen elkerekedik a szemem, azt hiszem elsőre fel se fogom, hogy mi van. Csak pislogok kettőt szájtátva és végighallgatom a lelkesítő beszédét, amire már majdnem kibújnak a csillogó szemeimből a könnycseppek... Sőt, nem majdnem. - Cody, én... - kezdek bele, és a hála és a szeret még ezt a két szót is mélységesen átitatja, aztán valamilyen furcsa érzés kerít hatalmába, mintha a medálom a nyakamon kissé átmelegedne. Nem kellemetlenül izzik, de még is érezhetően. A kezemet a szememhez emelem és kitörlöm a leperegni vágyó cseppeket, éppen akkor, amikor nyílik az ajtó és valaki belép. Először nem is pillantok oda, mert a szememet törölgetem és még hüppögök is egyet, és közben emlékképek kúsznak a fejembe, olyanok, amik eddig jó mélyen el voltak ásva. Olyanok, amiben egy furcsa, de magávalragadó idegennel töltöttem az estét, és nem ért véget csak tánccal és nevetéssel, valami olyan különleges élményben volt részem, amit sosem szabadott volna elfelejtenem... De elfelejtettem. Az arcomat elönti a pír, a testemen végigszalad egy jóleső borzongás, amikor meghallom a hangját és ahogy a nevemet mondja. Lassan felé fordulok, miközben a kezem a medálra csúszik, ami most, hogy a férfi itt áll előttem, még melegebbé válik. - Ivor... - suttogom halkan, elhalóan, miközben minden emlék, amit elvesztettem visszakúszik a fejembe. Ahogy az is, hogy aznap este a legkevésbé sem gondoltunk arra, hogy akármilyen módon védekezzünk. Az egyik kezem a medálon, a másik viszont a hasamon, és egy percig csak bámulom a férfit némán. Eléggé idiótán festhetek, mint aki sokkot kapott, csak elsápadás helyett elvörösödött, de ezt most meg kell emésztenem. Most közöltem Cody-val, hogy Kyle az apja és nem kér belőle, de most már teljesen elbizonytalanodtam hiszen... Lehet, hogy elnéztek valamit az ispotályban és Ivor az apja a magzatnak, aki a pocakomban növekszik? Csak bámulok rá, miközben forognak a fejemben a gondolatok, Cody meg valószínűleg semmit sem ért, hogy miért bámulok így, de egyelőre képtelen vagyok megszólalni. És ha ő az? És ha ő is sikitófrászt kap és kimenekül azonnal a kórteremből vagy meg akarja ölni a kicsit, mint Kyle? Még egy apajelölt, aki jól pofára ejthet?... Én...
Az után a remek este után, a világ felfordult. Hihetetlen izgalommal és kíváncsisággal töltenek el az események és az ahogyan egy csapásra elkezdett átalakulni minden. Még egyenlőre mindig a rendrakási és káosz periódusban van minden. Nem gondoltam volna, hogy pont a Földön leszek tanúja egy ilyen jelentős társadalmi átalakulás kezdetének! De nem is bánom! Ezzel azonban ráérek foglalkozni... mindenkor máskor. Most azonban egyetlen személy miatt vagyok itt. Bár első ízben Codyhoz tértem be... Csúnya sérülést szenvedett. Nem csak a fegyverek tusába vésnek rúnákat, hanem magába a töltényekbe is. A rúnáknak köszönhetően, van ami messzebbre hord, van ami erősebbet üt, van ami pedig ha valóban oda csapnak fegyvertussal pajzsot villant. A töltények okozhatnak értelemszerűen halált, találatukat vagy a beléjük vésett átkot tekintve. Mintha csak méregként szívódna fel, illetve okozhatnak tartós eszméletvesztést, ha az illető élve kell... Nos úgy érzem ezen a kómát okozó dolgon még dolgozniuk kell. Vagy a túszaik mit sem fognak érni. Feltéve, hogy valóban túszejtés a cél, nem pedig valami egészen más! Megtehettem volna, hogy felébresztem, sok mindent megtehettem volna... De miért is avatkoznék Én közbe a természetbe? A nőnek, új tüdő kellene, addig nem fog felébredni. De hát a varázslók ilyesmiket nem tartanak, úgy mint a varázstalanok. Nem divat másvalaki szervét egy haldoklóba építeni, csak azért hogy az életben maradjon. Hiszen, varázslattal mindent helyre lehet hozni!... Megmosolyogtat, hogy ennek felfedezése, és elismerése minden bizonnyal várat magára itt még. Aki miatt azonban itt vagyok újra és újra, nem más mint kedves Csillagtündérem. Nem tudom mi lehet vele, de valami megváltozott nála... Talán ha szemtől szembe kerülök vele, hátha! Közeledtemet, bár én erről nem tudok, Jade a medál, és a kicsik miatt is megérezheti... Vagyis, inkább azt, hogy a valódi apa közeledik. Beszivároghatnak lassan szép komótosan az elméjébe az este emlékei. Bár hogy mi lett azután, az továbbra is rejtély marad. Elérem a kórterem ajtaját, és magam is bizonyosságot nyerek, hogy ezúttal sikerült utol érnem! Bekopogok, majd benyitok. - Á látom felébredtél! - küldök egy széles vigyort Codynak. Aztán szolidabb képet öltök és a lányra nézek. - Szia Jade!~ A hangom, kedves és halk felé. Egyébként egy seszínű fércelt vászonszerű anyagból van rajtam egy egyszerű nadrág, kopottas bőrcipő, fehér laza ing. Nincs rajtam pulcsi vagy plusz réteg, csak egy dzseki. Nyakamban ugyanúgy az a régi kendő, mint újévkor.
Én inkább úgy mondanám, jelenleg egymásból merítkezünk. Bár fizikailag nem vagyok a toppon, és azért az információk és annak a feldolgozása, hogy nem egy vagy maximum mkét nappal vagyunk a Millenium után, hanem több mint egy hónappal megviselt, most már kicsit jobb. Hamar túl lendülök dolgokon, mindig is így volt. Most azért az a pár óra... vagy ki tudja mennyi idő kellett. Ez kicsit nagyobb falat volt. Érdeklődve, kissé meglepve nézek rá és tűnődöm el a szavain. - A hangokat? Ezek szerint akkor túllépted azt ami ismert volt eddig dalmágiából... - sajnos nem értek hozzá, azonban ez nem is megkérdőjelezésnek szólt. Hümmenek egyet egy apró mosollyal. - Akkor ezek után tényleg lelkedből fog szólni minden dalod.- Nézem ezután Jadet és gyönyörködöm benne egy sort. Olyan igazi tündöklő jelenség. Aztán ami kibontakozik a mondandójából egyrészt elborzaszt, másfelől lelkesen lendítem a kezemet a magasba, mintha csak órán lennék - Én vállalom! - aztán persze vissza eresztem a karomat, többek közt mert feltűnik az infúziók okozta érelpattanások, nagyjából mintha össze vissza lenne verve a karom, és hát nem szép látvány. Eddig fel sem tűnt... - Jade... - kezdem szelíden - Ehhez kétség sem fér! Te leszel a világ legjobb anyukája! Azt viszont már most leszögezem, ha bármiben tudok segíteni, akár lelkileg, akár a picivel kapcsolatban, akár pénzügyileg, szeretném ha tudnád, hogy melletted állok. Ez nem is kérdés! - jelentem ki határozottan. Hiszen egy ilyen ügyet boldogan megtámogatok, főleg, hogy azt látom rajta, szeretné és egy percet nem ad Kyle szavára.
Jól esik ez az ölelés, majdnem hogy eltörik a mécses, de annyira még én sem lehetek buta és önző, hogy aznap, amikor magához tér, amikor realizálódik minden, ami aznap történt a nyakába zúdítsam a félelmeimet és ő legyen az én bástyám még ilyen helyzetben is. Persze, akarom, hogy támogasson a hírben, de nem úgy, hogy én közben összetörök és elgyengülök, és még neki kell vígasztalnia engem. Amúgy is, ezek nem mi vagyunk, nem lehet, hogy ezt a szép napot, amin engem a felébredése örömhíre ért, őt pedig egy új élet híre, beárnyékolunk sötétséggel! Nem és nem. Összeráncolom a kis orromát furcsállva, amit mond, aztán nagyot nyelek és közelebb hajolok hozzá. - Én azt hittem... hogy egyedi... De nekem a hangommal történt valami. És nem csak az én hangommal, hanem... befolyásolni tudok körülöttem minden hangot. Vagy hát, valamilyen módon, egy kicsit. - vallom be, ezzel is azt mondva, hogy nincs egyedül, és őszintén megkönnyebbülve, hogy én sem. A pálcanélküli varázslat még ha létezik is, vannak róla feljegyzések, de akkor is olyan mágiákat képesek elvégezni a nagymágusok úgy, amiket egy normális varázsló pálca nélkül. Rendben a gyógyítás még létezik pálcával is, valamilyen szinten, de ezek a típusú hangmanipulálások még látványmágus szakon se nagyon. Ez az egész olyan új és egy picit idegen is, ezért is volt furcsa, amikor először megtörtént velem. Viszont most az életemet sokkal jobban felbolygató dolog következik, és ezután valószínű, hogy egyáltalán nem fog érdekelni, hogy a képességeink honnan érkeztek és miért vannak. A gratulációra elmosolyodom, és a kérdésre vadul elkezdek bólogatni, persze nem ujjongok hangosan, hiszen még is csak egy ispotályban vagyunk. Dane nem gratulált, csak elkísért ahova kellett aztán el is tűnt és vérben fagyva találtam rá újra, Kyle pedig kiakadt, kiabált és meg akarta ülni a magzatot, szóval Cody az első, aki gratulál, és ez... Jó érzés! Erőt ad ahhoz, hogy talán abbahagyjam a titkolását és elmondjam első körben a családomnak, anyuéknak, Lance-éknek és... a Black Birdsnek. Kicsit összezavarodik ő is, hogy mit mondhatna, amire elkuncogom magam, de az utolsó kérdésre lebiggyed a szám. - A gyógyító azt mondta, hogy a baba méretéből ítélve december közepén fogant, szóval Kyle-nak kell lennie, de amikor elmondtam neki azt mondta, hogy védekeztünk és nem lehet, és ha az övé is, akkor se kér belőle és vetessem el... Szóval mondjuk azt, hogy nincs apja. De már elfogadtam, semmi baj! Én leszek a világ legjobb anyukája, még egyedül is, és szeretni fogom minden szeretetemmel. - mondom elmosolyodva, kicsit ellágyulva is, és a kezem már is a pocakomon. Mióta szedem a bájitalokat sokkal jobban viselem a terhességet, vagy csak túljutottam a legroszabbon, nem tudom, mert nem kértem ki anyu véleményét, hogy neki milyen volt velem. Annyira nagy lépés ez az egész, hogy először kellett egy szövetséges, aki velem örülhet! Az arcom kipirul, a szemem egészen máshogy csillog, miközben a kezem a még tökéletesen lapos hasamon pihen. De én tudom, hogy ott van, érzem és az ispotályban láttam is a kis ragyogó pontot.
Ölelem és igyekszem a lehető legtöbbet adni, ami egy ilyen elcseszett helyzetben lehetséges. Biztatóan simogatom meg a karját, meg a haját. Ahogy így elmélázok a lányon, felmerül bennem, hogy meggyömöszöljem az arcát.... Annyira cuki... Imádom. Persze megállom az összes ilyen megmozdulást. Valóban sikerült kiszorítanom a fájdalmat...? Vagy tényleg valami nyugtató van a dologban, hogy ez az egész egyáltalán felmerült bennem egy ilyen után? Kissé tág a pupillám, amit én mondjuk nem látok. Arra, hogy sajnálja, meg csóválom a fejemet. Egyikünk se tehet semmit... És bár ez szomorú, attól még tény marad. Aztán mikor a fényről kérdez magam elé nézek kicsit, aztán lassan válaszolok. -Pár éve, képes vagyok a kézrátételes gyógyításra. Legalábbis.. Egy szintig.. Pálca nélkül. - el is felejtem, hogy amúgy mi van a pálcámmal. -Eddig még sosem fénylett így, akármit is csináltam... Ez nekem is új volt.. - ismerem el és nyelek egyet. Aztán felteszem a kérdést, Jade kibontja magát az ölelésből, meg kicsit eltávolodik, megmosolygom ahogy tüsténkedik, aztán amikor a tekintetemet kezdi kerülni gyanakodva vonom össze a szemöldökömet, bár még mindig kedvesek maradnak a vonásaim, csak latszik rajtam, hogy észre vettem a változást a gesztusaiban. - Köszönöm. - mondom a vízre és el is fogadom, bele is kortyolok, tényleg ki vagyok száradva. Várok, hogy elmondja, nem sürgetem. Mikor viszont kibukik belőle, bele prüszkölök a pohárba. És leeresztve, egy két köhécseléssel nagy szemekkel nézek rá. - Ó! Ööö gratulálok! - aztán nézek rá tovább - ugye ér gratulálni? - kérdem és igazság szerint, leginkább érdeklődés van bennem, aztán meg csóválom a fejemet - Jó ég, ne haragudj, én meg itt stresszellek!- aztán igazság szerint azt sem tudom melyik kérdéssel illene vagy úgy egyáltalán mivel kezdhetném! - Mikor... Vagy... És ki az apa? - lelkesülök fel visszafogottan. Egyből élénkebb vagyok.
Mikor kitárja a karját én boldogan és habozás nélkül megölelem, persze most nem úgy, hogy ledöntsem a lábáról, már sokkal nyugodtabban, bár most is szörnyen rám ijesztett, amikor a kórteremben összecsuklottak a lábai és elráncigálták. Egy ideig az ölelésében maradok, próbálok én is feltöltekezni abból, hogy minden rendben lesz, és ő is jól lesz, aztán elengedve leülök inkább az ágyának a szélére a szék helyett. Ugyan egy kicsit magas nekem, így előbb a szék szélére kell felállnom, hogy felüljek, de könnyen orvosolom a problémát és feloldalasan fordulok a fiú felé. - Sajnálom. - mondom, együttérzően, aztán muszáj újra szóba hoznom az Ariadnénál történteket. - Mi volt az a varázslat? És az a sok fény? - kérdezem, kicsit félrebillentve a fejem, bele se gondolva, hogy most lehet, hogy nem akar ezen mélázni, vagy erről mesélni nekem. De még sosem láttam ilyet, nem tűnt egy illúzió velejárójának, azt csak felismerném. Ez teljesen más volt, és nem is volt nála a pálcája hozzá. És az, hogy ne beszéljek róla... Miért ne? Nem csinált semmi rosszat. Az hogy mit szerettem volna neki elmondani annyira hirtelen váltás, hogy hiába ugrottam éppen most fel mellé, hirtelen le is ugrok az ágyról és ahelyett, hogy pálcával idéztem volna italt, odalépek egy asztalkához amin kancsó van vízzel és poharak. - Kérsz inni? Nagyon fontos, hogy igyál, a tested ki van száradva és a dehidratáció... az őőő... rossz. Biztos száraz a szád is! - hadarom, miközben öntök a pohárba, aztán lesütött szemmel visszatérek és a kezébe nyomom a műanyag kórházi poharat, aztán inkább álldogálok mellette. Az izgágaság eléggé jellemző rám, az is, hogy összevissza beszéljek, de az, hogy kerüljem a tekintetét és ne akarjak ránézni... Na, az nem. Kell még egy-két pillanat, amíg kibököm, és közben felvonja a figyelmem a nyakláncra is, amit szórakozottan meg is érintek, aztán eljön a pillanat, hogy kimondjam, amit Kyle-on és a könyvtári visításomat végighallgató diákokon kívül nem sokan tudnak. - Mialatt kómában voltál, kiderült, hogy... terhes vagyok. - bököm ki, és kicsit aggódva várom, hogy mit reagál. Dane némán támogatott, elvitt az ispotályba, összeszedett amikor kellett, de az, hogy Kyle kerek perec kijelentette hogy öljük meg a magzatot elég nagy lyukat ütött a szívemen. Így nagyon-nagyon fontos lenne, hogy legyen valaki, akiben bízhatok és elfogadja a döntésemet, hogy így, huszonkét évesen, még akkor is, ha a picinek nem lesz apja, vállalni fogmo és a világ legszuperebb anyukája leszek. Mert mindent megteszek, hogy az legyek.
Felébredek újra, már szavalok. Meghallom Jade hangját és felé billentem a fejemet, aztán csak kitárom felé a karomat. Ígértem neki ölelést. - Gyere csak! - mondom szelíden. - Semmi baj Jade, már rendben vagyok. - a hangom halk, rekedt, de nyugodt. Remélem elfogadja az ölelést és benne tarthatom legalább egy kicsit. Az ágyat ülő helyzetbe emelték. Ami jelenleg kifejezetten előnyös. - Jól vagyok. Tudomásul vettem... hogy a történteken nem tudok változtatni, akár pillanatra elhisszük, hogy kisistent játszhatunk... akár nem. - ezzel voltaképp elismerem az egészet, és feldolgozottnak nyilvánítom. Persze a bűntudattól úgysem fogok tudni menekülni, de... addig is ölelem a kis vöröskét. Már erőteljesebben lélegzem, bár még mindig lassan. De legalább úgy mint aki él. A szívem is nyugodtan ver. Lehet valóban kaptam valami nyugtatót, de nem érdekel jelenleg. Még egy kicsit erőtlen de azért kifejezetten őszinte mosolyra is futja. - Mit szerettél volna mondani? - térek át arra, hogy bizony emlékszem, hogy volt valami ami nagyon kikívánkozott belőle, és én önző módon nem hagytam neki elsőbbséget. Tény... Soha senki nem láthatott még ennyire mélyen. Általában egy egykedvűség jellemez. Egykedvűen jókedvűség és nyugalom, vagy kicsattanó boldog izgalom, mikor bepörgök valamin. Nos most minden volt csak ezek nem... Lelepleztem Jadenek a képességemet, de fel sem merül bennem a kérdés, hogy jól tettem-e. Közben ha valóban odatelepedett mellém az ölelésbe, kiszúrok még valamit. És kibukik belőlem. - Ezt a láncodat még nem láttam. Szép, és ahogy nézem passzol a nevedhez. Új szerzemény? - mintha csak a haját dicsérném meg, miután frissen fodrásznál volt. És szélesebben elmosolyodom.
Teljesen összezavar a viselkedése, még ő kér tőlem bocsánatot és magyarázza meg, hogy mit miért csinál, pedig össze van törve, kimerült, most tért magához, egy hónap veszett el az életéből és valószínűleg bűntudat is gyötri az egészért. De még is törődik azzal, hogy megmagyarázza miért kell átélnie ezt az egészet, hogy hagyjam, hogy támogassam ebben a borzalomban. És én bólintok. Mert azt akarom, hogy feldolgozza, azt akarom, hogy újra boldog legyen, egészséges és teljes, és ha az kell hozzá, hogy lesokkolja magát és mindent megtud, amit csak lehet... Végül is megérdemli, hogy mindenről tudjon, nem tarthatom kalitkában. Az orvosok mondjuk ezt akarták csinálni és lassan adagolni a dolgokat, de én vagyok olyan buta, hogy nem tudom felmérni, hogy kinek kéne hinni és Cody-nak hiszek mert őt ismerem és biztosan tudja, hogy mi a jó neki... vagy nem. Visszaszorítom a kezét, de a torkomban elkezd nőni a gombóc. - Nem kell azonnal jól lenned, és ölelned és szavalnod, és velem törődnöd, csak... csak jöjj rendbe először úgy igazán! - válaszolom, halkan, bár nem mondom, hogy nem vágyom irgalmatlanul arra az ölelésre, és hogy elmondjam neki a babát, de ennek most nincs itt az ideje, és az ajkamba harapva lépek be a szobába. Elkezdem csinosítani a helyet, de a füleimet nem csukom be és mikor azt kéri, hogy ne beszéljek valamiről azonnal odakapom a fejemet és leengedem a pálcámat. Picit összeráncolom a szemöldököm és várok, hogy mit is akar csinálni... Valami varázslat biztosan, vagy reiki, tudja a fene, de... nem történik semmi. Odasétálok mellé és megfogom a vállát, simogatom, nem számítok semmire, biztos ez csak olyan... olyan idegösszeroppanás! Én meg engedtem, hogy idejöjjön. - Cody... Cody, nem tudsz segíteni rajta, nem fog felébredni... nem ma! - suttogom, de az örök pozitivizmusom azért egy kicsit megcsinnal. Mert ennek a nőnek fel kell ébrednie... egyszer fel fog ébredni. Nem lehet az univerzum hálája egy örökké tartó kóma! Aztán meglátom, hogy a horzsolások és az egyéb sebek, amiket szerzett a nő teljesen felszívódnak, bár már csak apró nyomaik voltak, hiszen egy hónapja fekszik itt, a bőre kisimül, és a szemem elkerekedik. Elengedem Cody-t és lépek egyet hátra, de nem azért, mert megijedek, csak azért mert... Megdöbbenek, és ezek szerint tényleg képes rajta segíteni. Eltátott szájjal bámulok, ahogy a fény erősödik, aztán hirtelen kihúny és már ugrok is Cody mellé, hogy elkapjam, de persze nem vagyok elég gyors. - Cody! - sikítok fel, és megpróbálom talpra állítani, miközben kitör belőle a kétségbeesés én meg bénultan figyelem a szenvedését és közben elindulnak a könnyeim. Csak nézem, némán, sírva, ameddig az ápolók be nem rontanak és el nem marják Ariadné mellől. Nem akarnak ártani neki, de még így is kicsúszik belőlem, hogy "ne bántsák" és hogy "még csak most tért magához!", nem mintha nem tudnák... Elég sok időt töltött az ispotályban ahhoz, hogy az ápolók felismerjék. Szörnyen érzem magam, ahogy végig kell néznem, hogy vissza hurcolják, ráadásul nem engednek be hozzá és engem is elhordanak mindennek, hogy ilyen felelőtlenül segítettem neki a szükésben. Csak lesütöm a szememet és végigtűröm az egészet a szememet törölgetve, mert... Merthát megérdemlem. Cody a dulakodásban annyira kimerült, hogy elájult, vagy talán valami nyugtatót adtak neki, nem tudom, de azért sem engednek be, mert kidőlt.
***
Egy örökkévalóság telik el a folyosókon lévő széken ücsörögve, miközben próbálom latolgatni, hogy mennyire voltam idióta, hogy megmutattam neki mindent, aztán egy kedvesebb hölgy, aki végignézte a sírásom és az aggódásom csak közli, hogy Cody magához tért és beszédképes, nincsen semmi baj. Halkan szakadozottan és még inkább megkönnyebbülten felsóhajtok. Akkor nem rontottam el semmit! Legalább is nem annyira, hogy mondjuk... újra kómába essen, vagy ilyesmi. Igen, még ilyenek is eszembe jutottak... Felállok és az ajtóhoz lépek, de már csak az utolsó két szóra érek be, mert először halkan kopogtatot, és csak azután lesek be az ajtón. Már nem rohanom le, nem sokkolom a súlyommal és a lelkesedésemmel, csak tudnom kell, hogy hogyan érzi magát. - Cody? - kérdezem halkan, bedugva vörös üstököm. - Bejöhetek? - teszem hozzá, és ha igenlő a álasz akkor belépek és behúzom magam mögött az ajtót. Az ágy mellé sétálok és leülök a székre, miközben nagyot nyelek. Mondjak valamit? Vagy csak hallgassak? Áhhh... - Hogy érzed magad? Minden rendbe fog jönni, hidd el. - mondom halkan, még mindig örök optimistaként meggyőződéssel. De azért most még én is egy kicsit szomorú vagyok érte és a fájdalmaiért.
Hát nem gondoltam, hogy pár emelet, és egy kis kommandózás ennyire lemerít. És mégis! Nem feledem egy szavát sem Jadenek, amiket arra utalva említett, hogy lenne ám jó híre is. Most azonban egyenlőre a sokkoló állapotokat választom. Hogy ez a "menetterv" mennyire tudatos arról fogalmam sincs. Menet közben két zihálás közben némi magyarázatot igyekszem szolgáltatni. - Bocsáss meg Jade, nem feledtem amiket említettél, most azonban muszáj egy kicsit elmerülnöm ebben az egész szarságban...- tovább megyünk és kommandózunk egyik fordulótól a másikig én pedig ha úgy keveredünk folytatom. - Muszáj, hogy egy kicsit fájjon, hogy kijöjjön aminek ki kell... Hogy ne ragadjon idebent. - a mellkasomra teszem a kezemet, jelzésképpen és azért is, mert bizony piszkosul ég a tüdőm és a szívem is. - Ha kiürül, nem lesz bent méreg, és jöhet minden ami jó. - pillanatra a keze után nyúlok és megszorítom. Tényleg így gondolom. - Gondolj erre úgy mint egy merülésre. Egy mély és nehéz merülésre... Nem ígérem, hogy nem fogok kiakadni... Bocsáss meg érte... Utána ígérem össze szedem magamat és, ha kell mesélek vicceket, szavalok csak neked és addig ölellek ameddig csak akarod...! - tényleg komolyan gondolom... Szomorú, de ez akár még egy szerelmes vallomás is lehetett volna. Jade és én azonban tudjuk jól, hogy az sajnos lehetetlen lenne.
Végül megérkezünk, beterel a kórterembe én pedig a szapora lépteket, kimért lassú néma csoszogásra cserélem ahogy közeledek Ariadnehoz. Nézem a fiatal nőt és beharapom a számat. Nem tudom megállni, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. Egy pillanatra elnézek Jade mögött az ajtóra, aztán Jadere. -Erről kérlek ne beszélj... Bár a Millennium alatt többször használtam.. Csak azoknak nem jutott már, akiknek tényleg szükségük lett volna rá..-mondom és Ariadne vállai/mellkasa fölé emelem a kezeimet és lehunyom a szememet.. azonban nem érzek semmit amit amúgy ilyenkor szoktam -Kérlek... - súgom és jobban koncentrálok - Kérlek működj! - pár pillanat után sajnos gombóc szorul a torkomba és bár megérzem azt amit szoktam, és Jade láthatja is, hogy minden más nyom, sérülés és egyéb eltűnik a nőről, azonban a lőtt sérülés meg sem moccan. - Gyógyulj... könyörgöm... - nyöszörgöm alig hallhatóan és megremegnek a kezeim Ariadne sebe pedig a kötés alatt haloványan fehér derengő fénybe borul, azonban fel nem ébred. Nekem pedig a könnyeim egyre csak csorognak az arcomon. - Ébredj kérlek! - a fény erősödik és már már azt lehetne hinni, hogy sikerül, mikor is a fénylés kihuny, alattam pedig össze csuklanak a lábaim. El nem ájulok, de teljesen kiment belőlem az erő és akárhogy is mélyen belül már tudom hogy nem fog felkelni, hiába minden!
Elfogadni azonban igen nehéz. Ezt az is mutatja, hogy félájult állapotban tápászkodom fel, vagy szegény Jade segítségével vagy magamtól és szegény Ariadnét a vállánál fogva megrázom és kissé kétségbe esetten, de minden rosszat mellőzve voltaképp számon kérem, hogy ugorhatott elém???!! Erre persze simán bevonzzom az ápolókat újra, akiknek úgy kell eltépniük a nő mellől végül egy kósza villanás és elvesztem az eszméletemet.
***
Mikor felébredek, újra abba a kórterembe vagyok ahonnét indultunk....Szegény Jade... jó ha haza faképnél nem hagy és haza nem megy... minden esetre, jelezvén, hogy tudomásul vettem a kudarcot és hogy vissza tértem az életbe és tartom magamat az ígéretemhez, énekre semmiképp, de szavalásra fakadok.
-..."Érkezz sírva, majd gyakorold a nevetést s mosollyal távozz."...-
Szörnyű látni, ahogy szenved és én megteszek mindent, hogy meghallgassam meg nyugtatgassam, de hát nem megy ez olyan könnyen. Azt még én is érzem, hogy hiába szoktam pörgős búgócsiga lenni és egy vidám szeretetbomba, most olyan morbid lenne, ha túlpörögnék! És persze amilyen érzelmes vagyok, sajnos könnyen átragad rám is a szomorúsága. Nagyot nyelek, hogy nehogy az én könnyeim is kibukjanak, de aztán jön az akciózás, és ez már is jobban megy, ezt már tudom kezelni. Osongatunk, megállunk ha Cody nagyon zihál, aztán tovább osonunk, mindig előreszaladok és csekkolom, hogy van-e a közelben ápoló vagy orvos, mintha tényleg valami groteszk vígjátékban menekülnénk. Mikor elérünk a szobához nyitom az ajtót és nagyokat lendítve a kezemmel mintha közlekedési rendőr lennék és befelé terelném. Vagy valami ügynök, aki szavak nélkül beszél. Esetemben mondjuk igen kreténül néz ki. Bemegyek én is, becsukom az ajtót és csak figyelem, ahogy Cody a látszatra alvó nőhöz lép. Nem akarom letörni és azt mondani, hogy ha egy csapat medimágusnak nem sikerült, akkor neki se fog, inkább csak odasétálok és halkan felsóhajtok, ábrándosan és kicsi ámulattal. - Olyan apró, mint én. - nézem, kicsit meglepetten oldalra billentve a fejem. - És egy hős. - teszem hozzá, és nem mintha számítana, de a pálcámat felemelve körbefordulok a szobában és elkezdem csinosítani, úgymond hálából. Fogalmam sincs, hogy mi mást tehetnék, de akkor is, mégiscsak ő fogta fel a lövészt, ami Cody-t célozta!
Szipogok egy sort, elfogadom a zsepit, ki is fújom az orromat, aztán kínzom magamat egy kicsit tovább. - Igazából, aznap este beszéltünk először... és utoljára. - nyelek egy nagyot. - Elhoppanáltam a Varjúból, hogy szóljak, hogy láttam pár bajos alakot... Gia meg pont szembe jött velünk miután engem lefüleltek. Át akart vágni a híd alatt... Graves tisztázott minket végül.. - mondom közben tovább olvasok. Megtalálom a cikket amiben Graves háláról is szót ejtenek. - Ezt nem hiszem el.. ő is?.. - nem mintha kifejezetten kedveltem volna a nagydarab marcona fickót, de sosem kívántam volna neki... meg igazából másnak se, hogy feldobja a talpát! Aztán valami kattan nálam Ariadne miatt és már huss ott sem vagyok. Hát nem, nem vagyok egy izomállat. Jade most röhögve fel tudna borítani, minden erőfeszítés nélkül. Könnyű szerrel meg tud állítani. - De.. de látnom kell! -nyöszörgöm és továbbra is bennem van az elszántság és Jade érezheti, hogy mennék tovább, nagyon! Aztán leesik amit mondott és mikor ellép a nővérpulthoz, hátra nyúlva, végig kötözgetem összehúzva a hálóruha hátulját, meg leakasztok az egyik fogasról egy köntöst, meg egy szövetpapucsot, hogy ne mezitláb ténferegjek. Mikor vissza ér és elmondja hogy mizu biccentek. És mehetünk is! Szegény Jade nagyjából két méterenként már hallani hogy hangosabban szuszogok, de kitartóan küzdök! A szobában sehol senki rajta kívül. És szabály szerűen elszorul a torkom mikor meglátom a nőt. - Talán... talán tudok rajta segíteni..- dünnyögöm alig hallhatóan. És megindulok az eszméletlenül fekvő nő felé.
