2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem csupán meglepett vagyok, szó szerint meg vagyok döbbenve. Azt hittem ezt valami komplex ügyként kezelik, csoda, hogy nincs valami gyámhatóság, hiszen Shellyvel még el is kerültük egymást, úgy ment el, hogy Rachel egyedül várt itt. Igaz, hogy már kilenc éves, de az akkor sem jelent számomra megbízható kort egy kislánynál. Lehet, hogy nagyot hibáztam, de az exfeleségem cselekedetei egyszerűen megbocsájthatatlanok. - Kaptam egy papírt a kirendelt tanácsadóról, de nem néztem nevet. Ne értsen félre, de máshogyan képzeltem egy pszichológust. Akire egyébként semmi szükségem nincs. Biztosan megkerülhetetlen szaktekintély a munkájában, ha pont hozzám irányította, éppen ezért remélem, gyorsan belátja, felesleges itt lennie. – Nem is próbálok a helyében lenni, egyszerűen időpocsékolásnak szánom a kettőnkre szánt energiát, neki is van jobb dolga, nekem pedig rendet kéne tennem, hogy élhetővé tegyem a lakást, mielőtt Rachel hazaér. - Három alkalommal.. Ki van ez találva. Gondolom valamilyen kvóta alapján kapják a támogatást. – Felőlem aztán annyit jön amennyit akar, lényegében egy seprűt is kaphat a kacsójába, ha jobban el tudja tölteni itt az időt. Sajnálatos módon mégis kétlem, hogy ezért lenne itt, nem piszkolja be a kezét Legalábbis nem így. Szalonképessé kéne tennem magamat, pedig összességében nem vagyok ápolatlan, de mégis más tárgyalni, mint félmeztelenül riszálni a színpadon. Azt pedig már végképp nem tudom, hogy a nő sejti e, hogy milyen rejtett céllal épültem be. Látok rá esélyt, végülis kormányszervtől jött, de ez még nem biztos, így nem hozom fel, amíg ő nem. Bólintok, és felteszek egy előre bekészített teát, az csak néhány perc, a víznek kell felforrnia. A koffein sosem árt, és nem szűntem meg angolnak lenni, bármerre is turnéztam. A nő pedig puszta udvarisságból úgyis elfogadja. Hogy oda ne rohanjak.. - Ez nem mindegy? Nem számít az én szemszögem. Állást foglaltak, túl kell lenni rajta, akkor minek rizsázzuk túl. Tegye fel a kis kérdéseit, haladjunk, nincsen türelmem ehhez. Vagy én kérdezzek? Rendben! Miért pont ön, és nem valaki más? Vagy mindegyik.. ugyanazt tudja, és csinálja? – Meglehet, hogy kicsit nyers vagyok, de ezzel valószinűleg már számolt, sőt, meg is szokhatta. Ő választotta ezt a pályát, így nem fogja meglepni.
Látom az arcán a meglepettséget, amikor ajtót nyit. Kérdés, hogy nem tudta, hogy jövök, vagy csak másra számított-e, de nem fogok nyíltan rákérdezni, annak azt hiszem nem sok értelme lenne. Egyelőre oldani kellene a hangulatot, ami kellően feszült, ahhoz pedig az efféle kérdések nem kedvezőek. - Gyakornokot? Nem, nincs szó ilyesmiről, engem küldtek, azt hittem, hogy tudja, hogy ki fogja kezelni, de ezek szerint nem tájékoztatták? - van egy olyan sejtésem, hogy fiatalabbnak néz a koromnál, pedig már igazán nem nézek ki gyakornoknak és hát lássuk be a külsőmbe vetett bizodalmam is nagyban csökken, mióta megcsaltak. Az ember nem kezeli éppenséggel a legjobban, ha a férje megcsalja, főleg ha a fiatalabb titkárnőjével. Az a kevés önbizalma is se perc alatt köddé válik, úgyhogy mondhatni még jól is esik, hogy a leendő páciens gyakornoknak néz, még ha így kissé nehezebb is lesz a kezdet, hogy eleve félreértéssel indítunk. - Nem gond, nem vártam, hogy külön készüljön az érkezésem miatt. - bár szó se róla, hogy a lakás finoman szólva is élhetetlen. A szag és a rendetlenség... no meg a fickó sincs épp jó állapotban. Az is kész csoda, hogy bárki belement, hogy a lánya itt maradhasson. Egyébként is milyen anya az, aki képes csak úgy elmenni és egy ilyen alakra hagyni a gyerekét? Nem, én aztán nem ítélkezhetem, főleg mert mindennek oka van, ahogyan annak is, hogy így áll a helyzet, nekem pedig ezt kell megoldanom, amihez elengedhetetlen, hogy ne ítélkezzem. - De azzal kérem számoljon, de ahhoz hogy meg tudjam írni azt a papírt legalább három alkalommal találkoznunk kell, hogy egyáltalán legyen mi alapján megírnom. - igen, ezt érdemes tisztázni, hiszen ez nem olyasmi, amit ő szeretne, hogy írok róla pár sort és kész, mivel nem ismerem, a hátterét sem és azt sem tudom milyen problémái vannak, pedig az már nyilvánvaló, hogy bőven akadnak. Egyelőre állva maradok, amíg felkap egy inget és pakolászni kezd. Nem vagyok itthon és nem is viselkedem úgy, nem ülhetek le csak úgy akárhová, nem lenne illendő és egyébként is nem tudom nincs-e olyan hely, ahová nem kellene. Na nem a nyilvánvaló rendetlenség miatt, csupán mindenhol akadnak mondhatni helyi szokások, amikhez nem árt alkalmazkodni. - Nem köszönöm, igazán nem szükséges törnie magát. Maximum egy pohár víz, de a nélkül is meg vagyok. - válaszolok. A táskámat pedig magam mellé téve leülök szépen a fotelbe, amit mutat, amikor ő is helyet foglal. - De ön ha úgy érzi jobban magát, akkor nyugodtan igyon valamit. - na persze ne egy pohár whiskeyt és azt sem értékelném, ha rágyújtana, ezt remélem egyértelműnek gondolja majd ő is. Egyelőre tehát helyet foglalok, amikor már mindennek ő is készen van csak akkor szólalok meg újra és pillantok rá. - Tehát, tudja gondolom, hogy pontosan miért is küldtek, de érdekelne az ön szemszöge is, hogy miért gondolja a jelenlétemet feleslegesnek. - hiszen egyértelmű, hogy nem készült erre és hogy úgy véli nem kellene itt lennem. Persze nem mondhatom azt, hogy téved csak így nyíltan, még ha így is van, először fel kell mérnem, hogy mennyire nehéz a helyzet, aztán jöhet a többi. Sok kérdés, kutakodás, mélyre merülés és szépen sorban rá lehet jönni, hogy hol gyökerezik a probléma, de erre egyáltalán nem elég egy alkalom.
Szinte hápogok, ahogyan szembesülök vele, hogy ki is van az ajtóban. Egy fiatal nő, én pedig valami közepkorú, szemüveges dokira számítottam, akit jól elküldhetek az anyjába. Rajtam felülről csak egy gyűrött atléta van, ezzel biztosan meglepem a bigét, de ha beinvitálom, akkor magamra kéne kapnom valamit. Ez az egész úgy szar, ahogy van. Látszik rajtam a tökéletes meglepődés, de mivel vállaltam Jerry kedvéért, hogy fogadom az illetőt, bárki is legyen, már nem hátrálhatok ki. A végén még az egy szem menedzserem is bemondja az unalmasat, akkor aztán végképp egyedül maradok. Azaz itt van a lányom Rachel, akiért most már én tartozom felelősséggel, de őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy mit kezdhetnék vele. Eddig nem is ismertem, ez most a mélyvíz, amibe nem kéne belefulladni. Ráadásul a munkámat nem tudom végezni, legyen szó a turnékról, sem pedig a nyomozásról. Talán magamra figyeltem, de csessze meg Shelley, ha nem tudott normálisan beszélni velem. - Ön az? A fickó nem tudott eljönni, és valami helyettest, vagy gyakornotok küldtek? – Felmerül bennem, hogy a nő nem is pszichológus, hanem csak valami szociális munkás, amihez meg nem kell nagy végzettség, csak amolyan önkéntes. Végülis mindegy, csak legyünk túl a dolgon. – Elég nagy a szemétdomb, amiért bocs, de gondolom nem lényeg, csak tudjuk le a dolgot, írja meg a kis papírkáját, aztán felejtsük el egymást. – Tárom ki az ajtót, hogy beengedjem, aztán ha belépett, akkor gyorsan keresek egy inget, hogy felkapjam. Egyetlen szerencsém, hogy rendőrként igen edzett voltam, így a kiégős rocksztár évek alatt nem épültem le túlzottan. Sőt, megszoktam a gyakori tekinteteket, ezért a hajam egészen frissen mosott, és a borostám sem több egy naposnál. A ruházatom talán már gyűröttebb, de az sem büdös. Folytatom a kupimentesítést, a pizzásdobozokat egymásra építem, és egy nagy zsákba dobva a konyhába menekítem. – Nem készültem túlzottan semmivel, mert Jerry sem mondta, hogy mi lesz. Azért hozzak valamit? – Na és persze ott az inger, hogy én magam gyújtsak rá, de előtte ki akarom deríteni, hogy mit is akar ez a nő itt. Lehet, hogy tényleg csak áthidaló megoldásként van itt, amíg a valódi orvos rá nem ér. Felőlem.. Leülök a kanapémra, és bólintok az egyik fotel felé, amiben legalább nincsen ruhahalom.
Általában inkább én fogadom a pácienseket, mint fordítva, de ez most egy kivételes helyzet. A fickó, akivel beszéltem elég szépen fizetett azért, hogy foglalkozzam az ügyfelével. Mondott róla ugyan pár szót, de hamar leintettem, hiszen akkor tudom én magam igazán feltérképezni az illetőt, ha én beszélek vele és nem zavarnak meg a mellékinformációk és persze egy nem hozzáértő személyes véleménye. A barátok, rokonok soha sem vélekednek rólunk úgy, ahogyan az valójában van, mert még ha egyértelművé is válik számukra, hogy segítségre van szükségünk, akkor sem tudják pontosan, hogy miért vagy mi a megoldás. Azért fordulnak olyan valakihez, mint én is. És ezúttal is az a dolgom, hogy elég mélyre ássak ahhoz, hogy ennek a Bastiennek sikerüljön összeszedni magát és persze ne menjen rá a lánya lelki világára sem a hozzáállása, mert ebbe muszáj lesz belegondolnia. Valahol talán e miatt is volt, hogy vállaltam, hogy nem a megszokott környezetben foglalkozom vele. Végül is az a fő, hogy segítsek és talán elsősorban a kislány sorsa lebeg a szemem előtt, akinek nem jó, ha egy rossz apa mellett nő fel, vagy épp egy lelkileg összeomlott apa mellett. A címre érve nem teketóriázom sokat, a kezemet kopogtatásra emelem, de semmi, legalábbis elsőre. Hallok bentről motoszkálást ugyan és persze könnyen lehet, hogy Bastien nem igazán híve az ilyesminek, ezért nem is nyit majd ajtót, vagy legalábbis igyekszik húzni az időt. Adok azért neki esélyt, aztán végül csak újra kopogtatásra emelem a kezemet és végül mégis csak nyílik az ajtó. Igazság szerint nem számítottam semmi konkrétra, ezért nem is lepődöm meg, de a fickó elég fiatal és hát látszik rajta, hogy nincs éppenséggel a toppon. Az arca nyúzott, fáradt és bár érezhetően próbálta eltüntetni, de így is élesen keveredik a cigaretta szaga a légfrissítővel. Nem teszem szóvá, az arcom se rezzen, ahogyan a kezemet nyújtom felé. - Üdvözlöm! Jane Willow West, ha jól sejtem akkor várt már. Segíteni küldtek, vagy legalábbis első körben beszélgetni. Bemehetek? - megvárom persze, amíg ő invitál be, nem lépek el mellette, vagy nyomakodom be. Semmi értelme annak, hogy erőszakosan törjek magamnak utat, ez nem így megy. Szépen óvatosan, hiszen ha tudta hogy jövök és ennek ellenére így várt és ajtót is igen nehezen nyitott, akkor biztosan nem igazán örül az itt létemnek. Nem ronthatok hát rá, de meg kell értetnem vele, hogy ez igenis számára is fontos, hogy megnyíljon és segíteni tudjak, még ha most még nem is hiszi el, hogy bármiféle segítségre lenne szüksége.
Nem hiszem el, hogy Jeremy ezt csinálta velem! Nem, és nem! Rachel valami délutáni foglalkozáson van az iskolában, és ahelyett, hogy lenne pár órám magamra, az ügynököm beszervezte ezt a teljesen felesleges terapeutát. Nekem, aki annyi szuper dolgot vitt már véghez. Ura vagyok a helyzetnek! Mondjuk ha körülnézek, hát Shelley nem ilyen kupit hagyott maga után, de ez más kérdés. Én magam sosem vezettem háztartást, és lehet, hogy fel kéne vennem egy takarítót, na de nem valami lelkizős idiótát, aki megmondja nekem, hogy hogyan is kéne feldolgoznom ezt az egészet. Igaz, bekapok olykor egy pár bogyót, na és a cigi is megy kartonszámra, de aki egy ilyen nagy sztár volt, hát igazán nem jelenthet problémát. Ráadásul Jerry nem tudja, hogy zsaru is vagyok, csak az jött le neki, hogy vissza kellett vonulnom a színpadról, és az éles váltás csupán az apaságot jelenti. Nem lehet róla fogalma, hogy most is azon jár az eszem, hogy nyitok egy tárlatot a festményeimből, vagy a szobraimból, és valami módon életben tartom a művemet. Rachel-el még csak egy hete vagyunk együtt, de alig szólunk egymáshoz, gondolom őt is sokként éri, hogy eltépett az anyja, és kapott helyette egy vadidegent. Ha legalább próbálkoznék, akkor biztosan jobb néven venné. De lássuk be, nem vagyok apafigura. És most is csak reménykedek, hogy ez a terapeuta nem fog jönni. És csengetnek! Aztarohadtéletbe! Elnyomom a cigit, és próbálok szétlegyinthetni a nappalit betöltő füstöt. A kezem ügyébe egy légfrissítő kerül, fújok valamennyit, de megint csengetnek. Milyen rohadt türelmetlen a fickó... A pizzásdobozokat összenyaláomolom, belökve egy koszos zoknit a kanapé alá, aztán szánakozva körbenézek a ház romjain. Ciki.. Ajtót se kéne nyitnom. Végül rászánom magamat, és előveszem a legbikább, tenyérbemászóan szemét arckifejezésemet, készülve rá, hogy simán rábaszom az ajtót erre a tök felesleges dokira, akire most baromira nem vagyok kiváncsi.. Azért mégiscsak odalépek, és megnézem, ki van a küszöbön.
